HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 A hullámvasút-Daniel & Erin






 :: Relaxing :: Játékok


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 







Vendég

avatar

Vendég

Pént. Máj. 13, 2016 10:19 pm

Daniel & Erin
Ritka alkalmak egyike, amikor a szüleim magamra hagynak, mert el kell utazniuk. Csupán néhány nap az egész, talán hétfőn már visszatérnek, addig próbáljak meg valamiféle programot csinálni magamnak a hétvégére. Megmosolyogtató a gondolat, hogy azt hiszik vannak barátaim, vagy olyan társaságom akikkel szívesen múlatom az időt. Valóban van, de ők nem a városokban vannak, nem az utcákon, még csak nem is a zajos szórakozó helyek valamelyikén. Sokkal inkább a közeli parkok valamelyikében, a külvárosi nagy terek, és megbúvó kis ligetek, esetleg a tetőkön pihenő kertek között. A város határában elterülő gyümölcsösökben, ahonnan víjjogva reppennek a magasba a madarak. Az én barátai, vagy azok akikkel jól érzem magam ritkán beszélnek emberi nyelvet sokkal inkább a természet misztikus és mások számára talán érthetetlen nyelvét. Tegnap esett, a terasz melletti kemény levelű babér levelein ritmikusan pattognak le a cseppek. Nagyon kevesen figyelnek oda ezekre a zajokra, pedig a természetnek is megvan a sajátos és mások számára meglehetősen érthetetlen muzsikája, és ez szebb minden eddig ismert létező dallamnál. Szombat kora este van és egy könyvet teszek le éppen a nappaliba, meg bögrében gőzölgő csipke teát. A lámpa arany fénye borítja be a helységet. Találomra felcsapom a könyvet és úgy határozok, hogy az alapján döntök hova vigyen ma az utam. Amikor belepillantok elmosolyodom és az első sorokban fellehető mondatokat olvasom: „Úgy száguldott velük az élet tova mint egy előre felépített életveszélyes hullámvasút.” Nem hittem, hogy itt fogok kikötni, hogy egy vidámpark lesz a mai úticélom, de úgy tűnik, hogy a sors, a gondviselés, és egy találomra kiválasztott könyv huszonnyolcadik oldala így döntött. A tegnapi eső miatt kissé hűvösebb az este így aztán egy farmer kabátot is magamra veszek, az elmaradhatatlan szinte már második bőrömmé vált szivárvány szín poncsó el sem maradhatna, ahogyan a kagylókkal televarrt vászon táskám sem. Hogy mi a tartalma? Ó, inkább az a kérdés, hogy mi nem. Kirándulásaim néhány apró emléke, amit fontosnak tartok magamnál hordani, és pár személyes holmi. Valóban nem sok, szinte minden benne van amire szükségem lehet akkor is, ha túl messzire merészkednék, vagy veszélybe sodornám magam. Az évek során volt már ilyenre példa, de valahogyan mindig megúsztam azzal, hogy sosem ellenségként közeledem senkihez, hanem a szelídségemmel próbálok hatni rá. A nyugalom, vagy éppen a bizalom, hogy elhiszem, hogy nem fog bántani, az néha erősebb mindennél. Néha. Volt helyzet, amikor ez is kevésnek bizonyult. Volt már komolyabb sérülésem is, de gyorsan gyógyulok. Néha rejtegetnivalóan gyorsan. Nem vagyok halhatatlan, nem vagyok sebezhetetlen, csak vannak dolgaim amik eltérnek attól amit az emberek normálisnak neveznek. Talán pont ezért érzem magányosnak magam, vagy kicsit kívülállónak. Anya szerint mindannyian átmegyünk ezen az érzésen, csak van akinek könnyebb feldolgozni, van akinek sosem sikerül, de biztosan eljön majd az én időm….hogy ez pontosan mit is takar még nem avattak be. Még nem vagyok rá felkészülve, mondogatják gyakran, én meg nem faggatózom. Olyan kevesen maradtunk, egy egész kis apró közösség amelynek tagjai tisztelettel viseltetnek egymás iránt, és igyekszünk távol tartani magunkat sötét oldalra csúszott testvéreink befolyásától. A döntés a kezükben volt, ők határoztak úgy, hogy a fényt maguk mögött hagyják. Sétálva teszem meg az utat, noha mehetnék busszal is, de akkor lemaradnék a lassan változó estéről. Így húsz perccel több idő, de valahogyan mégsem érzem fárasztónak, vagy éppen rosszabbnak, mikor végül megérkezem. Éjfélig tartanak nyitva szóval még van bő három órám, hogy megismerkedjek ezzel a nyüzsgő sokadalommal, ami fogad, amikor végül belépek az óriási, két szárnyú ajtón. Egy férfi elveszi a jegyemet majd kettétépi, és visszaadja. Mosolygom rá, ő meg furcsán méreget. No igen, az emberek nem tudják néha kezelni az önzetlen gesztusokat. Bizonytalanul haladok befelé, szinte megbabonáz a fények, az árnyékok, a színes lapionok, a körbe forgó masinák és mindenféle holmik látványa. Sokan vannak, bár a tömeg eloszlik. Vidám nevetés töri meg a gépi zúgásokat, és én felfelé nézek az égboltra, ahogyan a felhők mögött temérdek csillag bújik meg és a vén hold kacér mosollyal vonja maga elé az egyik fekete esőfelhőt. Megrázom a fejem, és tovább indulok. Egy színes kocsi mellett cukorkát árulnak tarka, tölcsér alakú papírban, veszek egy adagot magamnak. Grillázs. Imádom. Tovább indulok, szinte beleszédülök a látványba és nem tudom eldönteni, hogy mit próbáljak ki, amikor eszembe jutnak a könyv sorai….az élet úgy…mint egy…hullámvasút. Valahogyan a lábaim is oda visznek a hatalmasnak tetsző, és beláthatatlanul kusza sínpályával felépített monstrum felé. Nagyot nyelek, és az utolsó cukorkákat tüntetem el a tölcsérből, amit a pénztár melletti szemetesbe dobok, és bátorságom utolsó tartalékait is kihasználva egyetlen menetre fizetek be. Abban a pillanatban meg is bánom, ahogyan elveszik a bilétámat. A félelem minden bizonnyal az arcomra van írva, így aztán az idős, apám korabeli férfi meggondolja magát, és az eredetileg nekem szánt üres kocsi helyett kettővel előbbre vezet ahol már ül valaki. Egy fiatal fiú, velem egy idős lehet és ahogyan elnézem a vonásait, egy cseppet sem ideges. Nem úgy mint én. Meggondolhatnám magam, de azt hiszem az nem lenne túl jó ötlet, hiszen már látom, hogy indítanák a kocsikat. Az idős férfi besegít a fiú mellé, és elénk hajtja a merevített támasztékot.
- Aztán vigyázz a kishölgyre. Ha jól sejtem ez az első hullámvasutazása. Bátor, mondhatni.- a mondanivalója első részét a srácnak, a másodikat nekem szánta, majd magunkra hagyott bennünket.
- Te is ennyire féltél először?- nézek a mellettem ülőre és közben kifehéredő ujjakkal kapaszkodom, felkészülve arra, hogy elindul velünk az egész szerkezet.


Vissza az elejére Go down
 
A hullámvasút-Daniel & Erin
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Hullócsillag Park
» -=Villám Elemű Jutsuk=-
» Rókák kódexe
» Daniel Whitehall

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Relaxing :: Játékok-
Ugrás: