• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Dogs - Avery & Vulfia


Csüt. Nov. 16, 2017 3:46 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Traith && Joy






 :: Játékok




avatar



Szer. Júl. 20, 2016 8:06 pm
Vendég
Vendég



Nem tudom, hogy anyáék hol a fenében találhattak rá erre a tökkelütött erdei nimfára, aki egész életében vegetál egy erdő térerőtlen közepén, de mindenesetre minden sokkal jobban venné ki magát, ha mondjuk valami melegebb helyre járnának, a városba, kevesebb kilométerre otthonról. Tényleg annyira rettegnek attól, hogy rájövök erre az egész csetepatéra, hogy inkább Mucsaröcsögére jönnek terapeutához, mint sem valahová a közelbe?
Már az előző tíz sem segített... Vagy valami ilyesmit motyogott apa aznap este a konyhában. Talán már minden potenciális jelölt lekerült a listáról. Nem maradt senki emberi közelségben, aki tudna rajtuk segíteni. Csak a nimfa. Meg én. De tőlem nem kérdeznek semmit, nekem nem mondanak semmit. Szóval lényegében tényleg csak a nimfa.
Nem kéne ilyen hisztisnek lennem egyébként. Semmi okom rá, elvégre minden tökéletesen sikerült. Anyáék két-három alkalommal már eljöttek otthonról, és bár továbbra is könnyed tudatlanságot erőltetve az arcomra tettettem azt, hogy egész este Pokémont fogok bámulni, aztán lefekszem aludni abban a tudatban, hogy elfelejtettem leckét írni, valójában gondosan megfigyeltem, hogy öt körül szoktak elindulni otthonról. Egyszer kedden, egyszer csütörtökön, meg talán hétvégén is, de olyankor túl sok időt töltök Norikoék házában, így pedig nem tudnám megmondani, hogy hánykor mennek és hánykor jönnek. Szóval az akcióim nagy részét muszáj lesz hétköznapra időzítenem. Egyrészt, mert így Norinak sem kell magyarázkodnom, ha kihagyok valami fontos bulit, vagy pizsipartit, másrészt pedig, mert hétköznap mindenki figyelme lappang.
Szóval mikor nekiálltam Pokémont nézni, a kanapé mögött már rég indulásra kézen várakozott a cókmókom. Benne a fekete pulóveremmel, a fekete színű gatyámmal, és a szintén ebben az árnyalatban pompázó felsőmmel is.
- Kölyök, - szólított meg apám az ajtóban ácsorogva - anyáddal elmegyünk vacsorázni. Rég nem voltunk már együtt sehol. - Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, és a távirányítót ütögettem, amiért nem tudtam elindítani a következő részt. Nem akartam apára nézni. Haragszom rá, még mindig, egy olyan dolog miatt, amiről elvileg nem is kéne tudnom. És most hazudott nekem. Amióta folyamatosan a nappaliban dekkolok, hogy minden egyes eltávozásuk, és visszaérkezésük szemtanúja legyek, azóta kénytelenek hazugságokkal előállni hollétüket illetően. Ez sokkal jobban fáj, mint amikor a tudtom nélkül leléptek, mert a szobámban kuksoltam. De valamit valamiért.
Vacsora. Francokat. Randit hazudni a párterápiából. Szánalmas.
- Puszi - nyögtem, és bájosan elmosolyodtam. Nem akartam, hogy megsejtsék, hogy nem is vagyok annyira tudatlan, mint azt hiszik.
- Szeretlek - felelte. Sakk. Apa olyan, mintha minden gondolatomat hallaná.
- Én is - feleltem halkan, és ezúttal felé pillantottam. Elmosolyodtam. - Ti vagytok a legjobb szülők ezen a világon. - Sakk-matt. Sose fogsz megverni ebben apu.
A szüleim mit sem sejtve elmentek randizni a terapeutához, én pedig profi módjára a kanapén maradtam és kivártam. Kivártam, amíg elindulnak az autóval, majd öt perc múlva visszaérkeznek, és anya hatalmas robajjal feltornádózik az emeletre a telefonjáért, majd azzal, hogy siet, mert elkésnek már rohan is ki a házból.
- Elkéstek? Honnan? - kérdeztem, mint aki mit sem tud. A vacsoráról, hogy lehet elkésni?
- A moziból - felelte, és meg sem várva, hogy legalább a lesújtó pillantást vethessek rá, amiért még a hazugságukat sem egyeztetik, már el is hagyta a házat. Egyedül maradtam.
Kihalásztam a hátitáskát a kanapé mögül, magamra kaptam a fekete cicanadrágot, a felsőmet, a pulóveremet, és jó erősen megkötöttem a lábamon a sportcipőmet, majd a garázshoz settenkedtem. Felpattantam a bicajomra, és már mentem is anyámék után.
Anyáéknak pirosat kellett kapniuk az első kereszteződésnél, ahol apa mindig ideges, mert kurva sokat kell várakozni, anya viszont kihasználja a remek alkalmat, hogy ácsorog a kocsi, és befejezi a reggeli sminkjét. Én általában házit írok hátul.
És valóban pirosat kaptak. Így tisztes távolból meg is pillantottam a kocsi hátulját. Nem szeretek biciklizni, kiskoromban is mindig instabil voltam, és elestem, többször is eltörtem miatta a csontom, és lassan egy életre elment tőle a kedvem. Úgyhogy ha anyáék meg is látnak egy bicikliző tizenévest, biztosan nem rám gondolnak.

Az erdő fos terep volt. Anyáék leparkolták a kocsit, de én nem hoztam magammal biciklikerékre bilincset, mert azt hittem, hogy valahol a városban, egy családi háznál lesz a találkozó. Nem hagyhattam ott a bicajom, szóval biciklin folytattam az utat a szüleim után, akik az erdőben sétálgattak. Sötét volt. Hideg. Utálom a bogarakat, és az idegesítő, hátborzongató csendet, amit csak néhány nem beazonosítható nesz zavar fel. Szóval kínszenvedés volt az árnyékban követni őket.
- Baszki... - sikoltottam fel halkan egyszer, amikor bedőltem a bicajommal egyetemben a rózsabokorba. A térdemen felszakadt a vékony cicanadrág, és felsértette a bőrömet a talaj. Az arcomon csak piros karcolások jelezték, hogy ma este rosszban sántikáltam. De még így is örömöt, éreztem, amikor előbukkantam az aljnövényzetből, és anyáék nem álltak felettem árgus szemekkel, fejcsóválva. Tovább sétáltak, és hamarosan (hamarosan a lófaszt, még fél óráig szenvedtem utánuk a vérző térdemmel) felbukkantak előttünk a meleget és szárazságot ígérő ház fényei. Már egészen besötétedett. A sötétben is félek. Bazdmeg, én miért utálok mindent a mai kiruccanásomon?

És most itt kuporgok két órája a háztól tisztes távolságban, egy fa sötétjében. A föld rettenetesen hideg a talpam alatt, pedig ma nincs olyan hűvös éjszaka. A térdemet fújom csöndesen, szüntelen, és próbálok nem hátrafordulni, mert ha csak egy pillantást vetnék a hátam mögött elterülő sötét rengetegre, azonnal inamba szállna a bátorságom, és berohannék a házba, minden eddigi szenvedésemet hiábavalóvá téve. Most már nem maradhatnak sokáig. Kilenckor szoktak hazaérni, és egy óra ide az út, a tizenöt perc autóúttal, és a negyvenöt perc sétával. Tehát most kell végezniük.
Mindenesetre anyámék nem sietik el. Lassan búcsúzkodnak, még az ajtóban is nekiállnak néhány dolgot megvitatni. Majd lassan eltűnnek az ösvényen, amin idáig jutottak, én pedig pár perc múlva megbizonyosodok róla, hogy nem fognak visszajönni, és lassan feltápászkodom. Mintha évezredeket remegtem volna a fa alatt. Az amúgy is sajgó térdemen megszáradt a földtől piszkos, és avarmaradványokkal összeragadt vér. Ekkora szart, mint én vagyok. De most komolyan.
Elbicegek az ajtóig, és becsöngetek. Olyan nehéz volt idáig eljutni. Kérlek, kérlek nimfa, ne küldj haza. Nem mintha elmennék mindaddig, amíg ki nem derítek mindent a válásról. Nem viccből vagyok itt.
Kinyílik az ajtó és a koreai férfi arcába pislogok. Egy darabig állok, mint valami béna, aztán nyelek egyet, elkapom az arcáról a tekintetemet, és zavartan meghajolok.
- Jó estét... - üdvözlöm. Csak légy udvarias haver. Udvarias és őszinte. Ha megtudja, hogy ki vagy, akkor biztosan felkelted az érdeklődését. - Joy Xiao-Wang vagyok.
Vissza az elejére Go down


avatar



Pént. Júl. 22, 2016 9:18 pm
Vendég
Vendég






Ma egy elég nehéz üggyel fogok megbirkózni, a lelkiekben már elég hamar elkezdtem rákészülni, ugyanis van néhány kliensem, aki egészen félreérti a hivatásom lényegét. Szerintem a szextanácsadás az még nem folyik bele a párkapcsolati dolgokba, de igazából nincsen lehetőségem válogatni, ezért úgy vagyok vele, hogy oké, kell a pénz, jöjjön minden barom, megoldom én majd a dolgot. Utána alszom egy jót, iszom egy finom zöld teát, vagy valami ilyesmi, és máris jobban fogom érezni magam.
Hihetetlenül nagy előny az, hogy amúgy hihetetlen türelmem van az emberekhez, és így könnyedén tudom kezelni a gondjaikat is. Engem sosem idegesített fel ha valakinek tanácsot kellett adnom, vagy el kellett hallgatnom a problémákat, csupán rettentő fárasztó dolognak tartom, ezért néha egy picit megvisel a dolog, de mivel nem a belvárosban lakom, hanem egy ilyen nyugodt környezetben, bőven volt lehetőségem kipihenni a fáradalmakat. Érdekes, hogy még akkor sem vagyok kifejezetten mérges, maximum kevesebbet beszélek, vagy valami.
Most viszont szerencsére volt egy teljes napom arra, hogy felkészülhessek erre a mai nagy bummra, hogy tanácsot adhassak egy párnak, akik amúgy elvileg már mindent megpróbáltak, de a tökéletes házasságuk mégis elromlott. Egy ideje már járnak hozzám, és előtte elvileg sok terapeutánál megfordultak már, de én úgy vettem észre, hogy nem igazán fejlődött a kapcsolatuk, és ez nem feltétlen a szakemberek hibája lehet. Én úgy vagyok ezzel, hogy a párkapcsolati tanácsadásban akkor bukik el az ember, ha öngyilkosság, vagy egy rosszabb esetben gyilkosság lesz a dolog vége, de amúgy nem hinném, hogy egy kapcsolat kudarca a terapeuta kudarca is lenne egyben. Szerintem minden azon múlik, hogy ők mennyire érzik át a problémát, de hát általában pont ez a baj… Hogy semennyire sem. Ezért nem szoktam kertelni, csak szépen kimondom mindazt, amit gondolok sokkal egyszerűbb így csinálni, mint mondjuk csodára várni és kerülgetni a témát. Nem egy sikeres történetet köszönhetek az őszinteségemnek, ott volt például az eset, ahol egy lány képtelen volt odaadni a szüzességét a már türelmetlen barátjának, de mivel sikerült megnyugtatnom, és normálisan elbeszélgetnem vele a dologról, megoldódott a gondjuk.
Most viszont egy picit más a helyzet, ugyanis ez a pár szerintem egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy van egy lányuk, és nekik rossz lesz ez az egész, a válás meg nem feltétlenül megoldás… Csak normálisan le kéne ülniük négyszemközt, megbeszélni ezt az egész szarságot, és békében élni tovább. A férfi azt állítja, hogy már nem szereti a feleségét, de hát istenem, kezd már korosodni, gondolom ő éppen most találta ki magának, hogy fiatal, élnie kell, és képes lenne eldobni magától a családját valami másért. Nem kizárt, hogy ő nem egészen őszinte és szeretőt is tart, találkoztam már pár ilyen esettel.
A szokott időben érkeztek, én pedig fogadtam őket, majd átbeszéltük megint vagy századszor ugyanazt a problémát, de nem igazán jutottunk előbbre, csak otthagyták a pénzt, leléptek, és ugyanolyan feszült maradt a légkör, mint mindig. Mivel lejárt az idejük, felálltam a fotelból, kezet nyújtottam mind a kettejüknek, és az ajtóban azért még megosztottam velük a gondolataimat.
- Ezzel így egyáltalán nem fognak előbbre jutni – csóváltam meg a fejem – Gondoljanak már a kislányukra és arra, hogy milyen rossz ez neki. Nem hülyék a gyerekek, érzik ha valami van. És ne felejtsék el az esti békülős szexet, hátha jutnak vele valamire.
Nem is vártam tovább, egyszerűen csak az orrukra vágtam az ajtót, majd a sajátomat masszírozva ültem vissza a fotelembe. Nehéz dolog egyszerre ennyi idiótával foglalkozni, gyereket nevelni, meg még egy banshee-re is figyelni… De mindegy, nem baj, megoldom, erős vagyok! Ha eddig kibírtam, akkor ezek után sem fogom feladni, főleg nem most, amikor végre kezd beindulni ez az egész üzlet.
Alig öt perc telt el, amikor megszólalt a csengőm, én pedig sóhajtva tápászkodtam fel. Gondolom Aimend jött haza, mert ki tudja hol csatangol megint, de mindegy is, legalább már tudom, hogy biztonságban van.
- Hé, hányszor mondjam még el neked, hogy vigyázz a dolgaidra és ne veszítsd el a kulcsaidat? – kiáltottam ki neki egy kis dorgálással a hangomban, aztán odabaktattam, hogy kinyithassam neki az ajtót, de egy nála kicsit alacsonyabb, fiatalabb lányt pillantottam meg, aki elég kétségbeesett ábrázattal nézett rám. Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet Ő, ezért végigjárattam rajta a tekintetem párszor, aminkek hatására észrevettem, hogy megsérült az egyik térde.
- Te Aimend barátnője vagy? – billentettem félre a fejem, mert más tippem nem volt a dologra. Nem éreztem, hogy a lány természetfeletti lenne, ahogyan azt sem, hogy valami gáz lenne vele, ezért inkább szélesebbre tártam az ajtót – Gyere be, ilyenkor már veszélyes odakint az állatok miatt.
Na igen, ez lényegében igaz volt, meg amúgy is le akartam kezelni a térdét. Megvártam, hogy belépjen ha úgy döntene, hogy ezt teszi, ha nem, akkor csak egyszerűen nekidőlök az ajtónak, és majd teszek újabb kísérleteket arra, hogy behívjam, mert nem akarom, hogy baja essen.
- Ő nincs itthon, de ha gondolod akkor megvárhat… - folytattam, de aztán hirtelen elakadt a hangom, és intettem neki, amivel azt akartam jelezni felé, hogy mindjárt jövök. A terápiák számára feltartott szobába mentem, hogy megnézhessem az előző házaspár aktáját, akiknek a neve, nos… Teljesen véletlenül egyezett azokéval, akik elhagyták a házamat. Akkor… Ezek szerint a lányuk sejtett valamit, és eljött ide? Igen, igazam volt, nem hülye, sőt kifejezetten okos lány. Valahol mélyen belül még büszke is voltam rá, amiért ezt megmerte lépni, de sajnos az útja itt véget ért, mert én már nem segíthetek neki. Mindenesetre ezt így csak nem vághatom a fejéhez, és ha már eddig eljött, akkor valamit tehetnék is érte, nem?
Gyorsan sétáltam vissza hozzá, és egy barátságos mosolyt erőltettem az arcomra amikor újra hozzászóltam.
- Traithgren Wheland vagyok – mutatkoztam be neki a tőlem telhető legbarátságosabb hangon – Gyere beljebb, ellátom a lábamat, aztán amíg pihensz ehetnél valamit ha gondolod.
Egyelőre nem akartam előhozakodni a témával, azért ez mégsem annyira egyszerű, mint amilyennek tűnik, és még… magam sem tudom, hogyan fogom közölni egy teljesen kétségbeesett lánnyal, hogy ezen túl már nem tehetek érte semmit.


969 | szia.<333  | ruha | Ikon - Apology





in the holes of my sweater

Vissza az elejére Go down


avatar



Szomb. Júl. 23, 2016 2:13 am
Vendég
Vendég



Az első gondolatom, hogy sejtelmem sincsen, ki lehet az az Aimend. A második, hogy biztosan nem én vagyok Aimend barátnője, bárki is az az Aimend. A harmadik, hogy szexi a párkapcsolat tanácsadó. A negyedik pedig, és talán a legfontosabb mind közül, hogy beinvitál a házba, én pedig kapva az alkalmon már beljebb is szökkenek, mert kezd rohadtul elegem lenni a hűvösből, a sötétből, az erdőből, és a bogarakból, melyeknek már a gondolatától rám tör a pszichés viszketés.
- Én nem... - kezdek bele a magyarázkodásba, hogy semmi közöm Aimendhez, de a nimfa ekkor eltűnik a szemem elől, és nincs időm befejezni a mondatot. Nem bánom mondjuk. Így, hogy egy pillanatra lelép, legalább van időm körbenézni, megvizsgálni a környezetemet. Szép kis ház, gondolom nem kis pénzért, bár gutaütést kapnék, ha minden reggel arra kéne kelnem, hogy szarvasok fejelgetik az ajtófélfámat, hogy a szarvukat próbálgassák. Én betonerdőben nevelkedtem, nekem ez túl natúr. Mindenesetre belülről minden modern, és kellemes. Amíg a nimfa vissza nem tér, addig egy tapodtat sem mozdulok el a helyemről.
Mire visszatér, egészen úgy viselkedik, mintha törölték volna a fejéből azt a bizonyos Aimendet, és nem próbálja többé rám tukmálni a barátnője szerepét. Összevonom a szemöldökömet. Vajon a nevemet ellenőrizte le? Lehet, hogy visszaszaladt, megnézte az aktáit, és azonosította a nevemet a szüleimével. Bármi is legyen a helyzet, remélem, hogy ez történt. Sokkal jobb, hogyha már előre tudja a szándékomat, és nem lepődik meg, amikor előhuzakodom a szüleim válásával. Így van ideje felkészülni, vagy előre eldönteni a fejében, hogy segít-e nekem, vagy sem. Persze kiadni páciensek aktáját illegális, és hatalmas bajai lehetnek belőle, de én nem mondanám el senkinek, és a szüleim sem perelnének. Amíg nem hozom fel a témát, vagy amíg nem kezd ő maga bele, addig átgondolja, és rádöbben, hogy nem ártani jöttem ide, csak segíteni. Segíteni, még ha nem is rajta, de anyán és apán. Keserű érzés fog el, harag... Hihetetlen, hogy ebben az ismeretlen emberben jobban bíznak, mint a saját lányukban. Aztán rádöbbenek, hogy én is hozzá jöttem, ahelyett, hogy a szüleimmel próbálnék beszélni. Ettől szinte sírhatnékom támad, és rögtön elszáll a mérgem.
Kedves. Kifejezetten kedvesen beszél hozzám. Halvány mosoly költözik szám sarkára, és jól az eszembe vésem a nevét. Ez az első alkalom, hogy nem azért próbálom megjegyezni, hogy emlékezzek rá, hanem azért, hogy tudjam, melyik nevet ne mondjam ki véletlenül sem, és melyik névre reagáljak úgy, mintha nem is lenne ismerős. A szívem gyorsabban kezd verni erre a gondolatra. Szomorúnak szomorú a helyzetem, és azt kívánom, bárcsak ne kellene itt lennem, bárcsak ne történne meg ez az egész, de ha már így hozta a sors, akkor legalább ilyen izgalomba hoz a dolog. Mindig szerettem tilosban járni, és életemben nem jártam még ennyire nagyon tabu helyen. A szüleim magánéletében áskálódom, egy helyes erdei nimfa házában ácsorgok, és minderről egy kukkot sem szólhatok senkinek. Az adrenalin, ami idáig hajtott szűnni nem akarva ömlik az ereimben.
- A lábam semmiség - legyintek széles mosolyra húzva a számat, és lepillantok az említett kellemetlenségre. Elkerekedik a szemem, és lefagy a vigyor a képemről. - Baszki... - szökik ki a számon, miközben tisztázom magamban, hogy sötétben sokkal elfogadhatóbban nézett ki, mint most. A vérrel semmi bajom, de tényleg elfertőződhet, ha belement valami galambpisa a földről. - Izé, bocsánat, visszavonom, törlés! Mégsem semmiség - pillantok fel Traihtgrenre, és próbálom a legkevésbé idióta arcomat vágni. Már az elején el kellett volna fogadnom a segítségét, és akkor most nem lennék ekkora idióta. Csak feleekkora. - A sötétben csak egy horzsolásnak tűnt, de itt egészen olyan, mint a CSI Helyszínelőkben a hullákon a sebek - grimaszolok, és óvatosan beljebb merészkedek, hogy leülhessek a legközelebbi székre. - Köszönöm, nem vagyok éhes. - Megkordul a hasam. Basszus, megéheztem a hosszas túrázásban. Szarért kell a világ végén lakni tisztelt nimfa úr. - Ez csak az emésztés hangja - vágom rá gyorsan.
Joy. Van egy rossz hírem. Úgy viselkedsz, mint egy komplett idióta. Kussban kéne maradnod.
A baj csak az, hogy nekem a genetikámba van kódolva, hogy baromságokról beszéljek, hogyha zavarba jövök. Ez egy védekező mechanizmus bennem, foggal körömmel ragaszkodom a hangos szarhoz, mint a kínos csöndhöz.
És mégis, hirtelen elhallgatok. Ez nem csak erről szól. Nem csak szimplán ömlesztem magamból a badarságokat, mert nem akarom a kínos csöndet. Inkább a badarságok, mint a kínos csönd, de van valami, amit még a kínos csöndnél is kevésbé szeretnék. Pedig emiatt a valami miatt jöttem.
Halkan bámulom az előttem álló férfit, aki nem ismeri a szüleimet, és mégis többet tud róluk. Úgy ragaszkodom hozzá, hogy az arcát bámuljam, mintha az életem múlna rajta. Itt lóg a levegőben a téma, és nyilvánvaló, hogy nem ő fog érte nyúlni. Nekem kell majd leszakítanom, és belekezdenem. Még én sem vagyok képes örökké butaságokról beszélni.
Szólásra nyitom a számat, hogy végre belekezdjek, de meggondolom magamat. Furcsa. Azért jöttem ide, hogy erről beszéljek, és mégis úgy érzem, hogy most először úgy akarok tenni, mintha nem is tudnék az egészről. Pedig ha nem tudnék róla, akkor nem ülnék itt. Paradoxon.
- Lehet, hogy először leamputálod a lábamat, és jelentéktelen dolgokról beszélgetünk, mintha minden oké lenne? És utána... utána kérdeznék valamit, amire majd nem kapok választ. És talán ennék is valamit... - Hoppá, ez a kajás rész tök bunkón hangzott. Elkezdek a táskámban kotorászni. - De kifizetem a kaját. - Lerakok öt dollárt az asztalra. - Van sonkás szendvics? - pillantok fel rá, és zavartan rámosolygok.
Vissza az elejére Go down


avatar



Hétf. Aug. 01, 2016 1:03 pm
Vendég
Vendég






Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyenkor jöhetne más is a húgomon kívül, ezért is kiabáltam ki neki, és csak utána mentem ajtót nyitni. Arra persze, hogy más lesz itt egyáltalán nem számítottam, ezért némiképp meglepett az idegen lány látványa, de ezt nem mutattam ki felé, inkább közömbös arckifejezéssel meredtem rá, és próbáltam belőni, hogy vajon ki lehet. Igazából lövésem sincs róla, most látom életemben először, de valahonnan egy picit mégis ismerősnek tűnik. Biztosan nem volt nálam még terápián, mert egyrészt nem úgy néz ki, mint akinek párkapcsolati gondjai vannak – gondjai talán, de nem az a fajta, ehhez már elég jó szemem van, észreveszem a kielégítetlenség jeleit – meg amúgy sem hiszem, hogy ilyen fiatalon ilyen helyekre kéne járkálnia, mert akkor tényleg azt mondom, hogy már nagy baj van vele. Persze jönnek hozzám olyan emberek akik mondjuk nemi erőszakot szenvedtek el, de az teljesen más szituáció és az ilyenfajta megalázó törést sem tudtam kiszűrni a tekintetéből, szóval nem ez lesz az oka a dolognak.
Viszont amikor kimondja a nevét valami kapcsol az agyamban és rögtön magára is hagyom az ajtóban, mert le akarom ellenőrizni, hogy a gyanúm beigazolódhat-e. És hát igen. Az arcmemóriám mellett általában a nevekre is elég jól emlékszem, ezért egyáltalán nem lepődök meg akkor amikor a papírokon is ugyanazt a nevet látom. Így lenne ötösöm a lottón komolyan, és az most részletkérdés, hogy egyáltalán nem élek szerencsejátékokkal, meg nem is szorulunk rá, de mindegy is… Ahj, akkor ezt most valahogy meg kéne oldanunk emberi módon, mert elég kényes téma a szülők problémájáról beszélni egy körülbelül olyan korú lánnyal, mint a húgom. Egyszer már átestem ezen Aimenddel amikor a mi szüleink haltak meg, szóval… Ez sem lehet annyira nehéz, ugye?
Visszamentem, beinvitáltam a lányt aki egész eddig ott állt az ajtóban. Bevallom, hogy egy picit szerettem volna ha elmegy és nem nehezíti tovább a dolgunkat, mert ez egyáltalán nem olyan könnyű eset, mint amilyennek kinéz. Nem akarom, hogy ő vagy rosszabb esetben én bajba kerüljek, mert ha netán beperelnének a szülei, akkor egyedül marad a húgom, akit pár hónapja megerőszakoltak és biztos vagyok benne, hogy akármennyire kiállok mellette, ezt még mindig nem volt képes feldolgozni.
- Valóban? – vontam fel az egyik szemöldököm, amikor semmiségnek nevezte az egyik sérülését. Ami engem illet, még a legkisebb sebet is komolyan veszem, mert ki tudja, egy tűszúrás is elfertőződhet, aminek simán lehet komolyabb következménye… Jó, nem valami gyakori, de jobb megelőzni a bajt, mint megvárni, hogy az egész karomat levágják. Az ő esetében amúgy sem egy tűszúrásról volt szó, hanem egy hihetetlenül csúnya sebről, ami telement kosszal és talán már meg is indult a fertőződés. És ha innen távozik, két hét múlva meg láb nélkül jön vissza – mert biztos vagyok benne, hogy a nyakamra fog járni – akkor bűntudatom lenne… Azt meg nem akarom, hogy legyen.
Ezek után már csak szótlanul néztem ahogyan a lány próbálja menteni a helyzetet, és csak mosolyogtam a karomba markolva, hogy nehogy megkérdezzem, hogy mi az a CSI Helyszínelők, mert akkor ő fog hülyének nézni. Gondolom nem lenne ésszerű magyarázat, hogy nem nézek tévét, nem internetezek, hanem inkább kiülök egy bögre teával a természetbe, és meditálok, vagy feltöltődök. Úgy voltam vele, hogy majd Aimendet kikérdezem, ő ennél hülyébbnek már amúgy sem nézhet, a rögtönző képességem meg elég jó.
- Akkor talán egy picit lazíthatnál és elfogadhatnád azt amit mondok, mert lehet belőled is hulla lesz a végére ha ennyit akadékoskodsz – jelentettem ki érzelemmentes és nyugodt hangon, de mivel ez így túl morbid hangzású, gondoltam egy picit szépítek még rajta – Na nem azért mert agyonütlek vagy valami, csak ha ilyen sebek vannak a hullákon, akkor gyorsan el kéne látni, nem?
Itt kérdőn néztem rá, és felé nyújtottam a kezem, hogy beljebb segíthessem, ha nehezen menne neki a járás. Ezek után még tettem neki néhány ajánlatot arra, hogy ha éhes ehet esetleg, habár fogalmam sincs arról, hogy mi van a nagy hűtőben amit a húgom használ, mert én nem eszem meg azt a sok szemetet amivel ő tömi magát. Gondolom Joy is – mert ha már tudom a nevét akkor úgy kéne neveznem – hasonlókon él, én meg nem erőltetem rá senkire az életmódom…
- Öhm… - túrtam bele zavartan a hajamba, mert tényleg fogalmam sem volt arról, hogy hogyan kéne lereagálnom ezt a dolgot – Hát akkor… Jó emésztést?
Általában elég jó vagyok, a társalgásban, de most már kicsit lefáradtam a délelőtti vendégektől, illetve az sem igazán segített rajtam, hogy ilyen infókkal komolyan nem tudok mit kezdeni. Ha egyértelműen éhes, akkor miért nem mondja, hogy oké, eszik valamit, vagy hasonló? Miért kell ilyen dolgokba bocsátkozni? Mindenesetre nem próbáltam megérteni a dolgot, sőt kínosabbá sem akartam tenni a dolgot, szóval egészen addig hallgattam, amíg nem tett egy ajánlatot.
- Ez így ilyen sorrendben oké - bólintottam, aztán a vállára téve a kezem, segítettem beljebb. Úgy gondoltam, ha kényelmetlen neki ez így, akkor majd szólni fog, én meg amúgy sem megerőszakolni akarom, hanem csak segíteni, hogy ne kelljen a sérült lábára helyeznie a testsúlyát.
- Egyáltalán nem kell kifizetned – kaptam fel a pénzét és felé nyújtottam. Két ingyenélőt tartok el, egy vendég megvacsoráztatása ezek után egyáltalán nem nagy feladat. – És persze, hogy van, mindjárt készítek is neked egyet, csak a lábad most fontosabb.
A segítségemmel, vagy anélkül, végül sikeresen bejutottunk a nappaliba, ahol leültettem, és összeszedtem pár cuccot amivel lekezelhetem a lábát. Tartottam otthon hétköznapi elsősegélynyújtó dobozt is az ilyen esetekre, mert azért nem szeretném mindenki orra alá dörgölni, hogy egy druida vagyok, habár kétlem, hogy a lány tudna róla. Egyszerűen csak nem mindenki fogadja el a házi patika által megalkotott orvosságokat, én pedig ezt tiszteletben tartom, meg amúgy sincs szükségem „maga nem tudom mit ken a lábamra” féle társalgásra, most ahhoz fáradt vagyok, és a sérülése is ellátható normális dolgokkal, csak lassabban gyógyulnak meg.
- Bocsi, hogy Aimend barátnőjének gondoltalak – mondtam neki, miközben helyet foglaltam mellette és óvatosan az ölembe vettem a lábát – Azt hittem osztálytársak vagytok, de akkor ezek szerint nem, nem úgy néztél ki, mint akit ismeri.
Azért mélyen reménykedtem benne, hogy erre rá fog cáfolni, mert örültem volna ha a húgom barátokra lel, ez a lány pedig nem tűnt rossz szándékúnak, szóval biztosan jó helye lett volna mellette... Na mindegy, úgy néz ki tévedtem, de majd talál valaki mást akivel jóban lehet, legalábbis reméltem.
- Lehet, hogy kicsit csípni fog – figyelmeztettem előre, és elkezdtem kitisztítani a sebét, közben pedig azon gondolkoztam, hogy miként oldjam meg ezt az egész helyzetet. Én biztosan nem fogom felhozni a dolgot. Ha már információra vágyik, akkor legyen elég bátor, és szerezze meg, én pedig megtagadhatom ezt a kérését, vagy akár eleget is tehetek neki. Egy köztes állapotot kéne kitalálnom majd, ha egyáltalán létezik ilyen, de nem tudom… Ha a szülei nem mondják el neki mi baj van, akkor én sem tudok annál többet tenni a dologért, hogy ezt próbálom szorgalmazni és mondogatom nekik.
Óvatosan, finom mozdulatokkal törölgettem át a sebet egy kis fertőtlenítővel, aztán amikor úgy láttam, hogy már nem tűnik annyira vészesnek leragasztottam, és elővettem egy gézgurigát, hogy azzal is betekerhessem neki, így biztosan nem lesz már nagyobb baja.
- Akkor egy sonkás szendvics, ugye? – nem felejtettem el, de azért vártam a megerősítését, és amint megkaptam elmentem megcsinálni neki, meg felraktam egy nagyon finom teát is, főni. Mikor már mind meglett, egy nagy tálcával a kezemben tértem vissza, amin voltak a teához ízesítőszerek, és két három sonkás-sajtos, majonézes szendvics benne salátával, paradicsommal, meg uborkával, hátha a lány nagyon éhes lenne.
- Akkor… Mit szerettél volna tőlem kérdezni? – tettem a hülyét. Tényleg úgy éreztem, hogy mindezt neki kell meglépnie az első lépéseket a dolog felé még akkor is… Ha bukás lesz belőle.



1 255 | szia.<333  | ruha | B.A.P. - Carnival





on and on

Vissza az elejére Go down


avatar



Hétf. Aug. 01, 2016 7:54 pm
Vendég
Vendég



Ez az ember túlontúl nyugodt.
Ez az első valódi megállapításom róla. Nem mintha zavarban kéne éreznie magát a saját házában, ahol - ha nagyon ujjal akarunk mutogatni, akkor valljuk be őszintén - nekem kéne nyugtalanul éreznem magamat, de akkor is. Minden mozdulata, minden hozzám intézett szava olyan nyugodt, hogy az az érzésem támad, valamiféle géppel beszélek, akibe eleve bele vannak programozva a cselekedetei. Mondjuk nem kéne csodálkoznom. Az erdő közepén lakik, terapeuta, és ráadásul nimfa.
- Igen, teljesen igaz... Izé... Megköszönném, hogyha segítene vele - mutatok a sebemre, igazat adva a feltételezésnek, hogy talán nem kéne halottakon látott sebekkel ugrálnom, lepkéket üldözve, miközben szivárvány színűt fingok, és úgy teszek, hogy a világon semmi probléma nincsen. Nem vagyok jártas a seb kötözésben, még akkor sem, ha csak egy csúnyább horzsolásról beszélünk, és nem egy leszakadt végtagról. Így hálás vagyok a nimfának, hogy felajánlja a segítségét. Én valószínűleg úgy kötözném be, ahogy a húsboltokban az eladók belerakják a párizsit egy papírba, és hozzávágják a vevőhöz. Ami, ismerjük el, nem vallana profizmusra.
Nem merek hozzáérni. Ez most biztosan rettentően idiótán hangzik, de nem merem megfogni a kezét, amit felém nyújt, mert halálosan elpirulnék tőle. Nem tudnám megmondani miért. Mert kedves velem, mert jól néz ki, és mert idősebb nálam... Brr, jobb ha nem fogom meg a kezét, mert olyan butaságok jönnének ki a számon, amelyek még soha. És hát... khm, azok már tényleg a világ butaságai lennének. Úgyhogy megemberelem magamat, és magamtól elsétafikálok a legközelebbi székig.
Miután kicsapom az asztalra a vagyonomat, egyszer csak megérzem a vállamon a kezét, és egy pillanatra eláll a lélegzetem. Baszkikám. Pedig milyen gondosan próbáltam kerülni az érintkezést. Nem mintha bajom lenne vele, vagy bármi rosszra gondolnék, egyszerűen csak megvan bennem az a bolond kislányi gondolkodás, ami miatt nem merek hozzáérni egy szexi, nálam idősebb férfihez. Kivéve ha részeg vagyok. De istenemre, nem vagyok részeg. Ennek ellenére nem szólok egy árva szót sem, mert nem akarom, hogy azt gondolja, ilyen prűd vagyok, aki ódzkodik más emberek érintésétől. Nem, nem, erről szó sincsen, szóval fog be a szád Joy, vagy rácsapok!
Viszont ahogy azt megjósoltam, hirtelen megfagyott arcomra felfut a rózsaszín, és felpattanok a székről, hogy minél előbb oda tudjon kísérni a nappali kanapéjához, és hogy ne vegye észre zavartságomat.
Még a pénzre sem tudok mondani semmit, annyira összegabalyodik a nyelvem a számban a nagy semmivel, pedig utálok tartozni másoknak, és azt még jobban utálom, mikor azt mondják, hogy nem tartozom semmivel, mert meghívnak. De lényegében ez csupán egy sonkás szendvics. Annyira azért nem lehet kimaxolni egy sonkás szendvicset, hogy több legyen egy dollárnál.
Leültet a kanapéra, és ahogy azt gondoltam, azonnal el is enged, és nekiáll kutakodni az orvosi dobozkáért. Amíg elfordul, addig a homlokomhoz szorítom a kinti levegőtől még mindig jéghideg tenyeremet, és mire visszafordul sikeresen lehűtöm a fejemet. Halványan rámosolygok, mikor ismét leül mellém, mint aki semmi rosszban nem sántikál. Aztán a combomhoz nyúl...
JESSZUS! Vörös, vörös, vörös.
... és gyengéden felpakolja a lábamat az ölébe. Annyira koncentrálok rá, hogy ne sikoltsak fel, és hogy ne robbanjon szét a fejem a melegtől, hogy lemaradok arról, amit mond.
- Tessék? Mi? - pislogok rá összezavarodva. - Ja... Aimend... Nem ismerem. Vagyis hallottam róla, hogy jött egy új lány az iskolába, meg valami új srác is. De azt hiszem egy évvel idősebbek nálam - magyarázom, és végtelen büszkeséggel tölt el, hogy képes vagyok összetákolni egy viszonylag értelmes mondatot, csak néhány pontpontpont-al és kis nyáladzással. (Na jó, nem nyáladzok.)
- Nem baj, bírom a csípőset - nevetek fel halkan a szóviccemre, ami kétlem, hogy nevezhető szóviccnek, mert annyira ostobán gyenge, aztán nagy szemekkel bámulom, hogy mit tevékenykedik. Néha felpillantok arra a nyugodt arcra, amit nem mintha meg kéne fejtenem, de ha kéne se tudnám, azonban nem merem sokáig bámulni, bármennyire jó ránézni. - Hasznos, hogy van ilyen itthon. Mármint, nálunk maximum dínós sebtapasz van, aztán kész. Te valami orvos is vagy, vagy micsoda? - Jesszuskám, ez tényleg egy nimfa.
Miután gondosan betakarja a sebemet, rákérdez a sonkás szendvicsre. A hasam megkordul a gondolatra, és összefut a nyál a számban, úgyhogy gyors bólogatásba kezdek.
- Igen, azt megköszönném. És ezt is köszönöm - mutatok bekötözött lábamra, ami visszakerült a kanapéra. Traithgren visszasétál a konyhába, folytatva az idegesítően nyugodt létezését. Amíg nincs a szobában van időm körbenézni. Valószínűleg lennie kell egy dolgozószobának, ahol a szüleimről készült akta is ott van valahol. Nem mintha szükségem lenne arra, hogy lopjak, hiszen megpróbálom tisztességes módon megszerezni az információt, de hé... Minden eshetőségre fel kell készülni. És amúgy is, jó körbenézni, ha már az ember először vendég valahol. Megpillantok egy csukott ajtót, és a fantáziám rögtön beindul. Ott kell lennie annak, amit keresek. biztosan az az iroda.
Amint megjelenik visszakapom a tekintetemet magam elé, mintha a sebemet bámultam volna egész eddig, és felpillantok rá. Basszus, tényleg kimaxolta a sonkás szendvicset! Ez így már nem egy dollár, hanem öt, jobb helyeken.
- Úú... ez elég guszta. Köszönöm! - nyögöm, és már rá is vetem magamat a vacsorára. Hihetetlenül finom. Esküszöm, még nem ettem ilyen finom sonkás szendvicset. Pedig nem nagy tudomány.
Amikor rátereli a témát a lényegre, megáll a szám a rágásban, és visszarakom a szendvicset a tálcára. Lenyelem a falatot, és lesütöm a szememet. Egy kis idő kell, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Én... - pillantok fel rá, és felsóhajtok. - Tudom, hogy a szüleim válni akarnak, de nem mondanak nekem róla semmit. - Utálom ezt a témát, mindig elmegy a jókedvem. De nem akarok sírni, úgyhogy nagy levegőt veszek és folytatom. - Engem nem avatnak be, és azt gondolják nem tudok róla. És rosszul esik, hogy kihagynak belőle, mert jogom van tudni! Már ne haragudj, de több jogom van nekem tudni, mint neked. És én... Abban reménykedtem, hogy talán te elmondhatnád mi a probléma. Hogy melyikük akarja ezt. Hogy miért. Én a lányuk vagyok, és ha valaki tud segíteni a helyzeten, akkor az én vagyok - közlöm vele az igazságot, és elkezdek reménykedni. Kérlek, kérlek, kérlek. Segítened kell, hogy segíthessek.
Vissza az elejére Go down


avatar



Csüt. Aug. 11, 2016 5:58 pm
Vendég
Vendég






A lány, következő mondatával már nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen csak bólintottam arra, amit mondott. Valószínűleg felfoghatta, hogy nem viccből mondtam neki azt, hogy szükséges lekezelni a lábát, ha nem akarja, hogy tovább fertőződjön. Jó, az igaz, hogy nem olyan súlyos a sérülése, hogy rögtön elküldjem egy orvoshoz, aki majd amputálni fogja a lábát, de azért nem árt odafigyelni az ilyen dolgokra. Több mondandót nem kívántam hozzáfűzni, egyszerűen csak felé nyújtottam a kezem, amit elfogadhatott, ha már megbeszéltük, hogy bejön. Ő ezt nem fogadta el, én pedig leengedtem a kezem, és inkább nem firtattam a dolgot, mert felesleges. Ha nem akarja megfogni a kezem, akkor nem akarja, én nem fogok senkinek kényelmetlenséget okozni, meg most engem nem köteleznek le azzal, ha megfogják a kezem, ennyire még nincs hiányom. Azért szorosan a nyomában maradtam, hogy ha esetleg megbotlana, akkor el tudjam kapni. Megvártam, hogy leüljön, aztán összekaptam a pénzét is az asztalról, mert igazán azt gondoltam, hogy egy sonkás szendvicsbe nem fog belehalni a család, amúgy sem ezen függ a megélhetésünk, mert elég jól keresek, de akkor is, a „pácienseket” is mindig meg szoktam kínálni, mert vendégek, szóval…
Sóhajtva fogtam meg a kezét, és raktam vissza tenyerébe a pénzt, majd zártam rá az ujjait. Úgy néz ki ilyen megfagyós kisasszonnyal van dolgom most, de nem baj, akkor játszunk így, én megoldom a helyzetet, elég jól kezelem az emberek furcsaságait. Ezért éppen nem jelentett gondot, hogy zavarban van, a fiatal látogatóim nagyrészt furán szokták érezni magukat ezen a helyen, gondolom ő is így van vele. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy majd terelgetem, mint a juhász a kis nyáját, és leültettem a kanapéra, mert szeretnék valahol már nagyon túllenni a beszélgetés nehezén, ami elég nehéz úgy, ha a két fél közül nincs egy sem, aki irányítaná a helyzetet.
Persze a zavara nem múlt el, csak fokozódott, ezt a feszült csendből állapítottam meg. Inkább én sem szóltam semmit, na nem azért, mert fokozni akartam volna a zavarát, csak szerintem felesleges lenne most beszélni hülyeségekről.
Végül úgy gondoltam, hogy semleges témának majd Aimend pont megfelel, meg amúgy is érdekelt a húgom hogyléte, így meg legalább megtudom, hogy sikerült-e barátokat szereznie. Már éppen arra készültem, hogy megismételjem a kérdésem, mert úgy néz ki, hogy nem figyelhetett oda, vagy nem tudom, de aztán végül mégiscsak válaszolt.
- Hmmm – feleltem egy kis gondolkodás után, aztán folytattam – Igazából nem is tudom miért hittem azt, hogy jóban lehettek. Nem olyannak tűnsz, mint akikkel ő barátkozik.
Ezt egyáltalán nem rosszból mondtam, egyszerűen csak ismertem a húgomat. A Joyhoz hasonló szende szépségeket általában megjátszós ribancnak titulálta még akkor is, ha egyáltalán nem azok. Szerinte ha valaki nem olyan, mint ő, akkor feltétlenül ribanc, és ezt takargatja, holott ez a lány biztosan nem az, elég ártatlan, ezt már szinte azonnal megállapítottam. Legalábbis ebben a szituban annak tűnik.
A vicce nem jött be amúgy különösebben, de helyzetbe vágott, ezért elmosolyodtam az iróniáján. Lehet, hogy a lány kisugárzása teszi, de egészen aranyosnak tűnik, amikor próbál poénkodni, és ha a világ legnagyobb faviccét mondaná is megmosolyogtatná vele az embert. Valamiért úgy adja elő magát, hogy az ember egyszerűen nem tudja visszafogni a reakcióit, holott én ennek a mestere vagyok, szóval ez tényleg nagy szó.
- Nem vagyok orvos, csak két ingyenélőt tartok el, és ezért felkészültem rendesen az életből – vontam meg a vállam. Oké, ez így elég csúnyán hangzott, de lényegében igaz. Mert Aimendnek igazából mindent a segge alá rakok, nem kell dolgoznia, holott sok korabeli fiatal szarrá hajtja magát. Néha azt érzem, hogy ezt egyáltalán nem értékeli. De mindegy is, ő a húgom, szóval szerintem nincs jogom se megszólni, meg még amúgy is gyerek, majd benő a feje lágya gondolom.
Visszatértem a szendvicsekkel, és már egy picit én is feszültnek éreztem magam, de ugyanúgy próbáltam sugározni a nyugalmam. Tudtam, hogy a szülők mennyire kényes téma, azt is tudtam, hogy mennyire rossz érezni ha nincsen minden rendben velük. Igazából nagyon is meg tudtam érteni a helyzetét, mert nekem meg meghaltak a szüleim és egyedül kellett összeszednem az egész családot, még gyászolni sem volt időm. Pont ezért ötlött fel az a gondolat a fejemben, hogy oda kéne adnom neki az aktákat, vagy kimondani az igazságot, de folyamatosan az lebegett a szemem előtt, hogy ezzel lehet, hogy hatalmas bajt csinálok, és én a rácsok mögé kerülnék, a húgom meg az utcára, ezekre meg nem igazán van szüksége a már amúgy is megfogyatkozott családunknak.
Kiengedtem halk sóhaj formájában az eddig visszatartott levegőt, aztán ránéztem.
- Tudod, hogy nem mondhatok neked semmit – kezdtem bele óvatosan – Mégis idejöttél. És hidd el, én nagyon szívesen segítenék, ha nem kéne gondoskodnom a húgomról. Mert ez nem úgy megy sajnos, hogy majd engem bezárnak, és őt hazaküldöm anyáéknak. Nincsen neki már senkije rajtam kívül, ezért itt és most nem mondhatok neked semmit.
Lehet, hogy kicsit kegyetlenül hangzik, lehet, hogy teljes mértékben leszarja az én családomat, de úgy éreztem, hogy ha én tisztában vagyok az ő helyzetével, akkor neki is tisztába kell lennie az enyémmel.
- Ebben a helyzetben nem szeretném megkockáztatni azt, hogy esetleg becsuknak, mert akkor mi lesz Aimenddel ? – tettem fel neki a kérdést, amit gondolom ő is jogosnak vélt, mert az isten szerelmére, az volt. Ráadásul nem hiszem, hogy egy olyan csapás után ami őt érte képes lenne egyedül gondoskodni magáról, sőt szinte biztosra veszem, hogy nem lenne az, ami rendjén is van, mert elég komoly sérüléseket szenvedett el mind fizikailag, mind lelkileg.
- Figyelj – mondtam neki lágy hangon, a szemébe nézve – Én mindig mondom anyukádéknak, hogy avassanak be téged is. Teljesen igazad van abban, hogy neked több közöd van a dologhoz, mint nekem, de én nem adhatok ki információkat és ha nem mondják el neked az már tényleg az ő döntésük volt. Én csak tanácsokat adhatok, amiket vagy megfogadnak, vagy nem, nem foghatom meg a kezüket, hogy már pedig üljenek le, és beszéljék meg veled a dolgokat. Annyit tehetek érted, hogy feldobom nekik a következő találkozónknál, hogy hozzanak el téged is, hátha hárman dűlőre jutnátok, én meg segítenék… De ennél többet tényleg nem tehetek, sajnálom.
Most már csak vártam, hogy mondjon valamit, mert én már mindent kimondtam amit szerettem volna. Pontosan tudhatja, hogy az én helyzetem sem sokkal könnyebb, mint az övé, de az már egy teljesen más kérdés, hogy meg is akarja-e érteni a dolgot. Ha tehetném szívesen odaadnám neki az aktákat, vigye csak, legalább kevesebb helyet foglalnak, meg minden, de itt sajnos meg van kötve a kezem.



1 059 | szia.<333  | ruha | Ailee - Heaven





on and on

Vissza az elejére Go down
 
Traith && Joy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játékok-
Ugrás: