• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Dogs - Avery & Vulfia


Csüt. Nov. 16, 2017 3:46 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Julian & Matt






 :: Játékok




avatar



Szomb. Júl. 23, 2016 11:11 pm
Vendég
Vendég



Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I just wanna be yours.

Julian Verres – egyetlen név, amit már vagy egy hete képtelen vagyok kiűzni a fejemből. Pontosabban inkább annak az arcát, aki a nevet viseli. Kissé megszállottnak érzem magam. Mint, amikor kiszemeltem magamnak az első komolyabb íjamat; alig vártam, hogy végre hazavihessem a boltból az helyett, hogy nézegetem és gondolkozom, hogy mit is akarok igazából. Hát a mostani érzés sem volt sokkal különb, mely felettem uralkodott, annyi különbséggel, hogy most nem akartam rá gondolni. Nem akartam magam elé képzelni egyetlen vonását sem, ahogy nem akartam az iránt sem vágyakozni, hogy csak még egyszer fussunk össze, akár öt percre. Nem akartam, hogy zavarjon a tény, hogy ki tudja, milyen rövid időn belül tovább áll Beacon Hills-ből, de legfőképp nem akartam azt érezni, amit éreztem. Akármi is legyen az…
Gondolataim fogságából egy idegen hang zökkentett ki, mely ingerült hangvételben csengett a fülemben, hogy „kérj már valamit, baszdmeg, mert nem érek rá”. Akkor tűnt fel, hogy már vagy két perce csak álltam a pult előtt, mögöttem pedig már hárman is vártak, hogy sorra kerüljenek. Kissé zavartan léptem előbbre egyet, hogy kérjek gyorsan egy kávét, miközben erősen koncentráltam, hogy fejben ne kalandozzak el megint másfele. Nem is értem, miért agyalok ezen az egészen ennyit, mintha érdekelne a dolog. Amúgy sem akarok összefutni vele, csak pillanatnyi elmezavar, mikor ilyen gondolatok futnak át az agyamon. Ezzel le is zárva magamban a gondolatmenetet, átvettem a papírpoharat, fizettem, s már ott sem voltam a kávézóban.
Miközben váltogatva fogtam a poharat egyszer a jobb, egyszer a bal kezemben, azon gondolkoztam, mennyi más dologgal is foglalkozhatnék az helyett, hogy az érzéseimről vitatkozok önmagammal. Egyik felem engedni akarna, míg a másik tagadja minden egyes érzelmemet. A zavarodottságom enyhe megfogalmazás arra, ami legbelül zajlik most.
Óvatosan belekortyoltam a forró kávéba, ami nem volt jó ötlet, mert azonnal úgy meg is égette a nyelvem, hogy legalább négy ember láthatta a legcsodálatosabb grimaszomat, akik sietősen elhaladtak mellettem. Gondolhattam volna, hogy ez lesz, de úgy éreztem, ha nem önthetem le most azonnal a torkomon az egészet, nem húzom ki addig ébren, hogy az esti alfa vadászatra induljak. Már pedig nem hagyhattam, hogy az az átkozott dög még egy éjszakát élve töltsön el a városban, így is elég problémát okozott már. Ráadásul sikerült engem is úgy megkarmolnia pár napja, hogy még mindig nem gyógyult be a sebem teljesen. Ideje lenne bebizonyítani neki, hogy velem nem szórakozhat a kis rohadék.
Ismét sikerült annyira elvesznem a saját gondolataim között, hogy nem is láttam, csak néztem. És azt hiszem, nem tanácsos a forró kávéval a kezemben úgy lefordulni az egyik sarkon, hogy csak nézek a semmibe, de azt sem tudom, mi zajlik körülöttem, mert megeshet, hogy az egyik járókelő nyakában landol. És amekkora pechem van mostanában, miért is ne következne be az egyik legnagyobb filmes klisé pont velem? A másodperc tört része alatt ütköztem bele valakibe, s már csak arra eszméltem fel, hogy a poharam egész tartalma a férfi felsőjén landolt, ahogy a műanyag tető egy kisebb reccsenés kíséretében kettétört az ütközés következtében, amiért a pohár meghajolt. Éreztem, ahogy egy pillanatra lesápadok, ahogy a velem szemben álló férfin díszelgő foltot bámultam. Matt, te szerencsétlen...
Szóra nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, de egy hang sem hagyta el a torkom, csak a szemöldökeim kúsztak a homlokom közepére. Automatikusan rászorítottam a pohárra, hogy összegyűrjem azt idegességemben, végül sikerült átvándorolnia a tekintetemnek az idegenre, akiről kiderült, hogy mégsem annyira idegen, mint először hittem. Az addig résnyire nyitott ajkaim hirtelen összezáródtak, ahogy pár pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem, azonban a szívverésem másodperceken belül őrült tempóra váltott.
- J-Julian – nyögtem ki végül a nevét, miközben próbáltam normalizálni a mellkasomban lévő dübörgés tempóját, és próbáltam a lehető legnormálisabban viselkedni. Normálisan, mint aki nem érez megmagyarázhatatlan dolgokat egy férfi iránt, akivel „egy oldalon játszik”. – Ne haragudj – sóhajtottam egy kisebbet -, ma egész nap azt sem tudom, hol áll a fejem. Nem figyeltem, és… nagyon fáj? – Kérdeztem kissé kínosan, miközben húztam is a számat, ahogy belegondoltam, milyen baromi kellemes érzés lehet, mikor leforráznak kávéval. Elég volt visszaemlékeznem arra, mennyire jól esett az az egyetlen csepp is a nyelvemnek, mikor épphogy belenyaltam a koffeines italba, amiért egyre jobban sírt a szervezetem.
- Várj, keresek valami zsebkendőt, vagy… valamit – elkezdtem kutatni a zsebeimben, bár tudnom kellett volna, hogy felesleges, mert a tőrökön, a telefonomon és az irataimon kívül szinte soha semmit nem hordok magamnál. Néha még a kulcsaimat is otthon hagyom.
Lehetne még valami ennél is kínosabb?

a megbeszélt klisé, remélem kezdésnek megfelel <3 •• 728 •• ©️

Vissza az elejére Go down


avatar



Vas. Júl. 24, 2016 11:18 pm
Vendég
Vendég






julian & matt ;;
•• you makes me want to love live again

Őrlődöm. Két barnászöld szem, fekete haj, egy elég láthatóan kigyúrt test, és hihetetlen kisugárzás miatt. Márpedig én nem őrlődöm, ó nem, az nem tartozik hozzá az új repertoáromhoz. Olyan emberi, és idegesítő dolog. Persze nem mintha a szemem nem lenne berögzülve, hogy kiszúrja a szépet és az utóbbi években hozzászoktattam magam ahhoz, hogy amit meglátok, azt meg is szerzem. Ha valami tetszik, megveszem, ha valaki ízlésemnek kedvező, megszerzem. Ha még pedig ellenkezés,  vagy nem eladó kerül az utamban - azzal, csak azt érik el, hogy még jobban akarom. Hiszen mindig is a lehetetlennek és a tiltott gyümölcsnek van a legjobb íze.
De nem is az elérhetetlenség zavar, azt a problémát előbb vagy utóbb kiküszöbölöm, hiszen ellenállhatatlan és ellenállhatatlanul jó vagyok a jelek olvasásában. Nem, az őrlődésem oka az, hogy mennyire érdekel a dolog, és mennyire belefészkelte magát a gondolataimba az a gyönyörű arc. Az, hogy bármennyire is próbálok ellenállni, mindig ott lüktet a fejem hátsó részében a gondolat, mikor kilépek a lakásom ajtaján - vajon látom e ma? Ami meglehetősen nevetséges és szánalmas, hiszen akármennyire is kicsi ez a város nem egy romantikus filmbe élünk. Persze a legidegesítőbb még mindig az, hogy mennyire elveszítem a tartásomat akárhányszor összeakad a tekintetünk, vagy váltunk egy pár szót. A viselkedésem deja vu érzést kelt bennem egy olyan énem felé akit erősen elzártam magamban évek óta, és nem áll szándékomba kiengedni csak egy szép szempárért.
Az sem kizárt, hogy az ilyen megingásaim miatt kezdtem el sorban kipróbálni az összes helyet a városban ami árul alkoholt. Bár általában tényleg belekerül egy kisebb vagyonomba, hogy rendesen lerészegedjek, ez a harmadik nap, hogy a fürdőbe ébredtem fel. Dee legalább ma már a sajátomban. Ami viszont a legérdekesebb, hogy egyik este sem szereztem magam mellé olyan társaságot ami kibírta volna a reggelig. Ami meglehetősen nyugtalanító is.
Miután sikerült összetakarítanom - rádobtam egy takarót az ágyra, a szemetet az egyik sarokba dobáltam - majd pedig magamat is kihoztam a zombi állapotból, muszáj volt elhagyni az apartmanomat miután kiderült, hogy elfogyott az összes kávé. Még a csap alatti tartalék is amit vészhelyzetekre, vagyis másnaposságra tartogattam. Argh. Legalább a legközelebbi kávézó csak itt van a sarkon, tehát ha megint úgy döntenék, hogy kiadom magamból a tegnapi fogyasztásomat hazarohanhatok. A büszkeségem, és persze az egóm nem engedte, hogy teljesen slamposan lépjek ki az ajtón, ezért legalább kitúrtam magamnak egy nem annyira gyűrt inget a koszos fehér felső helyett, és legalább a hajamat helyreállítottam, hogy ne nézzek ki úgy mint egy elsős a lelógó hajammal.
Pocsékul és fáradt vagyok, a telefonomat elfelejtettem feltölteni ezért nagyjából három perc múlva biztos meghal, a nap túlságosan fényesen süt, és a lift is elromlott az épületben. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ebben a napszakban biztos tele van a kávézó, tehát még sorba is kell állnom. Nincs valami univerzális szabály vagy valami, hogy akik nehezen rúgnak be azok nehezen is lesznek másnaposak? Mégis milyen dolog ez. Kiadok egy csomó pénzt a amúgy isteni koktélokra, aztán használhatatlan vagyok. Mellesleg pedig hangulatilag se a toppon. Komolyan. Lehet még ennél is vészesebb ez a nap?
Kellett nekem megkérdeznem.
- A büdös...! - szalad ki a számon, ahogy a tűzforró kávé végigégeti a mellkasomat. Biztos vagyok benne, hogyha nem lennének a különleges képességeim, mint a hiperszuper gyógyulási folyamat - az egyetlen, amit áldok tekintetbe véve, hogy képes vagyok a saját lábamba elesni néha és két hetente eltörni valamimet - ezt még megérezném majd egy pár napig. Őszintén, nem is a pár másodpercig tartó szúró fájdalom zavar, hanem az a nagy barna folt az ingemen, az egyik kedvenc ingemen ami amúgy lehet, hogy vasalatlan de mégis. Ez volt az egyetlen ami ma elhitette volna az emberekkel, hogy nem vagyok teljesen szétcsúszva. - Nem tudsz a lábad elé né... Oh. Matt. - a nyelvem hegyén volt egy kisebb rontás, és képes lettem volna elküldeni az alakot sokkal melegebb éghajlatra, egészen addig míg fel nem néztem, és megpillantottam a ing gyilkos arcát. Említettem már, hogy a mai egyáltalán nem az én napom?
Arról pedig ne is beszéljünk hány oktávval ugrott magasabbra a hangom, és milyen gyorsan tűnt el belőle minden keserűség. Ez az! Pont emiatt vagyok ki! Mégis mióta nem vagyok képes kontrollálni magam kigyúrt, jóvágású fiatalemberek előtt? Évek gyakorlata van a hátam mögött, és bezzeg mire már teljesen uralmam alá vontam volna az érzéseimet megjelenik itt ez az... Ez a... Ing gyilkos!
Legyintek egyet a kezemmel, és lemondóan nézek le a mellkasomra. - Áh, túlélem. Bár, hogy őszinte legyek, ugyanez nem mondható el a viseletemről. - ha bárki más tette volna ezt, az biztos, hogy nem legyingetnék itt és tennék úgy mintha nem ez lett volna az egyik kedvenc ruhadarabom, sőt valószínűleg monológba oktatnám ki a tökkelütöttet, hogy mennyit ér és, hogy bizony elküldöm a számlát, de vele nem teszem ezt. Valamilyen különös és annál idegenesítőbb oknál fogva egyszerűen nem érzek dühöt - inkább valamilyen nevetséges oknál fogva sokkal erősebben tombol bennem, valamiféle öröm, boldogság, hogy újra láthatom. Még mindig részeg lennék?
- Hagyjad, megoldom én. Bár szabad megjegyeznem, ha annyira szerettél volna időt tölteni a társaságomban elég lett volna ha meghívsz egy kávéra, ahelyett hogy leöntesz eggyel. - jegyzem meg, de nem sértően sokkal inkább... viccelődve? Mégis mit keres azaz idióta mosoly az arcomon? Legszívesebben fejbe csapnám magam, ha már flörtölésre adom a fejem legalább csinálhatnám legalább kevésbé egyértelműen. Nem mintha nem akarnám tudtára adni, hogy felkeltette az érdeklődésemet, de mégis - a srác most öntötte a nyakamba a kávéját!

894 szó •• lost boy •• nehéz szülés volt, de remélem megérte.  aww


A hozzászólást Julian Verres összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 28, 2016 9:56 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar



Kedd Júl. 26, 2016 9:08 pm
Vendég
Vendég



Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I just wanna be yours.

Az utóbbi időben nem értem magam.
Az érzéseimet mindig is elzártam jó mélyre magamban, ráadásul két lakattal, hogy biztos legyen. A szerelem, vagy a hozzá tartozó érzések pedig olyan távol álltak tőlem egész eddigi életem során, hogy sokszor megfordult a fejemben, hogy képtelen vagyok bárkit is szeretni. Legalábbis annyira, amennyire egy párkapcsolatban megérdemelné. Nyilván ez az oka, hogy a leghosszabb kapcsolatom is csak hét hónapig tartott. Igazából mindez sosem zavart. Tökéletesen megvoltam magammal. Egyedül. Sosem volt különösebben szükségem senkire, amúgy sem tudom kimutatni az érzéseim olyan egyszerűen. Valószínűleg rendesen el lettem cseszve már születésem előtt, és ezeket a tulajdonságaimat megkapta a húgom, ezért is pörög rá mindenre annyira. Furcsán érzelmes tud lenni. És mindezek után, huszonegy év után az egész világom a feje tetejére állt. Komolyan kezd érdekelni egy bizonyos személy, és ez nem jó. Annyiszor elképzeltem már, milyen lesz, ha majd valakinek sikerül megfognia, úgy igazán. Hogy minden gond nélkül, boldogan telnek a napjaim a kis rózsaszín ködben, amiről annyit hallottam már. Hogy minden percben vele szeretnék lenni és egész nap azt fogom várni, hogy végre találkozzunk. Hogy összebújva alszunk és eljárunk mindenfelé. És most, hogy talán lenne esélyem megtapasztalni mindezt, meg kell fékeznem magam, hiszen az egyetlen probléma, hogy az, akit nem tudok kiverni a fejemből egy férfi.
Nem értem, mi van velem. Régen azt hittem, hogy majd mindezt kinövöm. Nem jelenítettem neki különösebb figyelmet, hogy érdekelődöm a saját nemem iránt is, hiszen nem tudtam, mi ez az egész. De most már fiatal felnőttként muszáj belátnom, hogy valószínűleg egészen kamaszkorom, vagy már gyerekkorom óta bennem van. És ha akarnék, sem tudnék tenni ellene, maximum csak elnyomom. Amúgy sem akarom, hogy bárki tudjon erről. A barátaim, a szüleim, vagy épp a húgom – pedig vele tényleg mindent megbeszélek. Már csak azért sem, mert félek, hogy összetöröm a nagy és erős, védelmező bátyusról kialakított képet. A szüleim meg valószínűleg kitagadnának. Én pedig nem akarok kockáztatni semmit.
Szerencsére, mielőtt túlságosan elöntöttek volna az érzéseim, és az ostoba gondolataim teljesen befészkelték volna magukat az elmémbe, jött egy szerencsétlen baleset. Valamilyen szinten még örültem is neki, hiszen visszarántott a valóságba, annak viszont már kevésbé örültem, hogy Julian volt az, akit sikerült leforráznom – ugyan, kit akarok átverni, hogy ennek nem örültem? Elvégre ott állt előttem, végre, és láthattam.
Kissé zavartan dobtam el a tőlünk pár lépésnyire lévő kukába a poharat és aggódó tekintettel vizsgáltam az inget, és már felkészültem, hogy minimum leordítja a fejem, vagy rosszabb esetben meg is üt. Vagy csak én vagyok ilyen agresszív?
- Ne haragudj! – Ismételtem meg másodszorra is, hiszen hirtelen nem nagyon tudtam, mit is mondhatnék. Végtelenül szerencsétlennek éreztem magam és a szituáció nem csak kicsit volt kellemetlen. Azt kívántam, bárcsak egy teljesen idegent öntöttem volna le, az talán nem zavart volna ennyire.
A következő kijelentésére csak kifejezéstelen arccal bámultam rá. Adott helyzetben azt hiszem, jókat mosolyogtam volna rajta, de minden ehhez hasonló érzésemet elnyomta a zavartságom, és túlságosan lefoglalt, hogy elküldtem magam melegebb éghajlatokra fejben, amiért képtelen vagyok egy kicsit jobban koncentrálni és figyelni.
- Legalább egy kicsit haragudhatnál rám. Vagy… vagy csak vágd a fejemhez, hogy milyen idióta vagyok. Nem hiszem el, hogy nem vagy dühös, most forráztalak le – néztem rá értetlenül, majd kicsit megráztam a fejem és a hajamba túrtam. - Kifizetem, oké? Csak mondd, mennyivel tartozom és odaadom – ismét a foltra vándorolt a tekintetem és már nyúltam is a hátsózsebembe a pénztárcámért, bár volt egy olyan érzésem, hogy azonnal lebeszél erről az egészről. Közben arra vártam, hogy végre kiakadjon, legalább egy kicsit. Dühösnek kellett volna lennie az helyett, hogy ennyire higgadtan kezelte a dolgot, ráadásul még ahhoz is volt kedve, hogy kicsit viccelődjön.
Ahogy vetettem rá egy gyors pillantást egészen fentről lefelé, úgy tűnt, nincs túl jó passzban, talán másnapos volt, de basszus még így is jól nézett ki… Nem! Koncentrálj! Ismét felnéztem rá kissé zavartan.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én meghalok, ha nem jutottatok koffeint a szervezetembe, szóval… meghívlak valamire. Legalább ennyivel szeretnélek kárpótolni – engedtem, hogy egy halvány mosoly kerüljön az arcomra, és éreztem, hogy szép lassan sikerül is lenyugodnom, és elengednem magam annyira, hogy legalább külső szemmel ne látszódjon, hogy mennyire feszült vagyok. – És nemet nem fogadok el válaszként – tettem még hozzá, miközben kicsit fel is húztam a szemöldököm, majd hátat is fordítottam neki és visszaindultam a kávézó felé, és csak reméltem, hogy követni fog annak ellenére is, hogy az ingjén ott díszeleg egy nagy folt. Azonban mikor ez az apró tény az eszembe jutott, hirtelen megtorpantam és visszafordultam felé.
- Bár gondolom, most legkevésbé sem vágysz így emberek közé – mutattam egy hanyag kézmozdulattal a felsőjére, miközben kicsit húztam is a szám.
Nagyon szerettem volna legalább egy kis időt vele tölteni, ha már az Univerzum úgy hozta, hogy összetalálkozzunk. Szerettem volna kicsit előtérbe engedni azt a felemet, amelyik egész héten zavart a vadászatok folyamán is, hiszen képtelen voltam maximálisan koncentrálni Julian miatt. És ha már így alakult, nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy vele lehessek, és végre megismerjem. Úgy igazán.

remélem tetszik *-* •• 821 •• ©️

Vissza az elejére Go down


avatar



Csüt. Júl. 28, 2016 11:12 pm
Vendég
Vendég






julian & matt ;;
•• you makes me want to love live again

Lehetséges lenne az időutazás?
Tegyük rendbe a tényeket, ha már léteznek vérfarkasok, kimérák, kanimák, kitsunék, bansheek, tényleg annyira elborult gondolat lenne? A természetfeletti már így is kilépett a könyvekből, akkor meg miért ne lehetne a sci-fi részleteget is átböngészni, hátha van valami valóságalapja? Mert jelen esetben nem találok semmilyen másik magyarázatot arra, miért érzem magam megint úgy, mint egy tinédzser.
Nem mintha hinnék az egész szerelem első látásra dologban, tekintetbe véve, hogy minden hülye emberi szokást és hiedelmet lenézek, de be kell vallanom, hogy valami megfogott benne abban a percben mikor megpillantottam. Az érzés, ami megrohant annyira intenzív volt, de mégis idegen annak tekintetében... Hogy mennyire normálisnak éreztem? Mintha csak egy olyan részem ébredt volna fel bennem akiről nem is tudtam, vagy csak elfelejtetem, hogy létezik de türelmesen várt pont arra a pillanatra.
Mikor még az élet kesztyűs kézzel bánt velem, és volt időm és kedvem a mindennapi bajokra, máshogy fogtam fel az egész vonzalom dolgot. Nem fogom szerelemnek nevezni, mert még sose éreztem semmit ami annak a szónak a közelébe ért volna. De akkor még érdekelt, és izgatott voltam, hogy mégis kit tartogat nekem az élet. Persze, megvolt a tökéletes kép amit a társadalom erősen elém nyomott, ezért természetesen akkor még fel se merült bennem, hogy lehet olyan választásom is, hogy nem választok aközött, hogy kihez vonzódom. De azt be kell vallanom, hogy akkoriban, a tudatlanság valahogy idilli volt.
Aztán miután az élet volt olyan kedves, hogy belepofozott ebbe a képbe, amiért mellesleg hálás vagyok ha ezt az oldalát nézzük a dolognak, egyszerűen megszűntek az elvárásaim. Sodródtam az árral, megismertem és felfedeztem önmagam és néha felmerült bennem, hogy de jó lenne... Aztán egy idő után egyszerűen elengedtem az álomképet, és a szerelem gondolatát. Fárasztó volt azután sóvárogni ami nekem egyszerűen nem jutott, és túl sok energiát vett el. Végül úgy döntöttem, ha nem ismerhetem meg azt az érzést, majd csak kihasználom a többit amit kaptam. Habár könnyedén el tudom hitetni az emberekkel, hogy kong az üresség a szívem helyén, igazság szerint pont az érzelmeimre hagyatkozva élem az életemet.
Talán pont ezért ignorálom a rossz ómeneket az agyam végébe amióta csak megtudtam a nevét - Matt, Matt, Matthew - mert ez az új, ismeretlen érzés amit még korábban nem tapasztaltam túlságosan is érdekesnek tűnik, hogy csak úgy felejtőbe dobjam.
Azt persze még mindig nem tudom megmagyarázni miért nem dúl bennem a harag, vagy miért nem vagyok képes legalább finoman kiosztani az óvatlansága miatt ahogy azt bárki mással tenném. Akármennyire is izgalmas meg érdekes meg minden, nem tetszik mennyire nem viselkedek úgy, mint ahogy szoktam mikor a közelébe vagyok. De mégis, hogy várja el, hogy mérges legyek rá mikor ilyen arccal konkrétan könyörög, hogy tehetném? Nem látja a helyzet komikumát? Hogy lenne képes egy ember haragudni valakire ilyen szemekkel?
Embereld már meg magad Julian, könyörgöm, de nem mintha általában annyira hallgatnék magamra. - Nagyképűség lenne tőlem idiótának hívni téged, mikor én is ugyanilyen figyelmetlen szoktam lenni. - pillantok fel rá a pólóról, majd újra lenézek, hogy felmérjem a kárt. Akármennyire is szeretem ezt a rongyos inget, biztos vagyok benne, hogy előbb találja meg az utat a kukába minthogy én a mosógépbe tegyem. No, nem mintha ezt hangosan is bevallanám. Ahogy meglátom, hogy a pénztárcájáért nyúl, csak legyintek egyet. Hagyd már tényleg, ez csak egy ing, nem a világ vége. Legalább sikerült félig felébresztened a bűvészmutatványoddal. - teszem hozzá, és egy halvány vigyor jelenik meg a szám szélébe. Ahhoz képest, hogy pár perccel ezelőtt még lelőttem volna a napot az égről, most egyszerűen csak örülni tudok ennek a szép időnek. Ez egy biztos jele lehet annak, hogy a, le kell állnom a piával, vagy b, kezdek megőrülni.
Felpillantok rá, ahogy meghallom a meghívást és... nem tudom mi tör rám, amitől egyszerűen a torkomra akadnak a szavak. Talán az egész helyzet, ez a szerencsétlen de mégis valamilyen szinten örömteljes baleset, vagy csak azért mert olyan hihetetlenül jól néz ki? Eredetileg még ahhoz se volt kedvem, hogy elhagyjam ma a lakást, nemhogy huzamos ideig tartózkodjak egy publikus helyen - méghozzá egy átázott pólóban. A logikus lépés tehát az lenne ha hazamennék, átöltöznék és rendbe raknám a fejem, aztán pedig aludnék még egy jó nyolc órát amíg nem kerülök olyan állapotba, hogy a tükör nem sikít vissza rám. De őszintén egyikhez sincs annyi kedvem minthogy leüljek vele egy kávéra és csak hallgassam a hangját. Meg amúgy se voltam sose rajongója a józan eszemnek.
Még egy pillantást vetek a pólómra, majd megvonom a vállam, mintha tényleg semmiség lenne a dolog és elindultam az ajtó felé. - Nem ez lesz a legrémesebb dolog ami valaha velem történt. - feleltem, ahogy beléptem a kávézóba, majd hátrapillantottam rá, és vigyorogva folytattam. Ha pedig valaki megkérdezi mi történt, legalább elmesélheted, hogy annyira levettelek a lábadról, hogy még a kávéd se tudott megmaradni a kezedben. - kacsintottam rá. Ha ő lenne a gyógyszer a másnaposságomra, kettőt kérek rögtön elvitelre, mégis merre járt mikor Las Vegas után szenvedtem egy hétig? De a kávé igazából több mint jól hangzik, mert a fejem hátulja azért még zsong, és bármennyire is érzem magam jobban, a gyomrom azért nem az a fajta ami csak olyan könnyedén feladja harc nélkül.
- Keresek helyet amíg rendelsz. Ó, és lepj meg. - villantottam rá még egy mosolyt, és már is indultam, hogy találjak egy szabad asztalt, remélhetőleg egy olyat ami kicsit eldugottabb, mert a szavaimmal ellentétben annyira nem repestem az örömtől, hogy egy nagy kávéfolt díszeleg az ingem közepén premierplánba.


895 szó •• lost boy •• ez a játék, ahh.  <3  
Vissza az elejére Go down


avatar



Csüt. Aug. 04, 2016 9:32 pm
Vendég
Vendég



Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I just wanna be yours.

Sosem hittem a véletlenekben, így ez alaklommal sem hittem azt, hogy csak úgy belebotlottam Julian-be. Talán bevonzottam. Talán csak túl kicsi a város. Vagy talán valamit üzenni akar nekem az univerzum. Talán ideje lenne kicsit önzőnek lenni. Talán ideje lenne bevallani magamnak is, mi a helyzet. Talán végre előtérbe kellene helyeznem a magánéletemet is. Talán... Túl sok a talán.
Ahogy ott állt velem szemben, ismét elfogott az a furcsa érzés, amit már a legelső találkozásunkkor éreztem. Valami különös oknál fogva sikerült úgy kiszúrnom az emberek közül, hogy fékeznem kellett magam, ne nézzek rá percenként. Pontosan olyan volt, mint egy villámcsapás. A másodperc tört része alatt kúszott át rajtam egy különös érzelmi hullám, amit eddig még sosem éreztem, sőt még csak hozzá hasonlót sem. És hogy újra volt alkalmam elmerülni azokban a már jól ismert íriszekben, ismét ezt éreztem. Teljesen magához láncolt valami megmagyarázhatatlan módon, amit én természetesen mindenféle módon próbáltam ignorálni, de leginkább arra ügyeltem, hogy semmit se lehessen kiolvasni a vonásaimból. Nem akartam nyitott könyv lenni senkinek, még egy pillanatra sem.
Kezdtem kellemetlenül érezni magam a saját bőrömben, ahogy csak némán álltam előtte néha hosszú másodpercekig, elveszve íriszei ragyogó örvényében. A szavai olykor csak tompa, távoli hangoknak tűntek, így nehezemre esett megérteni, mit mondd. De hogy mindennek mi volt a kiváltó oka, na, arról fogalmam sincs. Akárhányszor láttuk egymást eddig az utcán, vagy bárhol, azokra a futó pillanatokra is éreztem valamit a levegőben, bármekkora is volt a távolság. Most, hogy két méterre állt tőlem, még erőtlenebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor.
Tetszett az a fajta magabiztosság, nyíltság, s merészség, mely egy-egy mondata mögött bújt meg. Talán csak irigy voltam. Lehet, hogy a kavargó érzéseim, s zavartságom kiváltó oka ez volt; a bőrébe akartam bújni, azt érezni, amit ő, hogy úgy cselekedjek, ahogy én szeretnék, s nem úgy, mint ahogy elvárnák.
Vagy csak megint hazudok magamnak.
Értékeltem, ahogy próbált kicsit megnyugtatni, és úgy éreztem, jobb nem mélyebben belemenni a dologban. Így is kínos volt. Ahogy az is, hogy már túlzott aggodalommal, és kétségbeesettséggel próbáltam menteni a menthetőt, mintha valami szörnyű dolgot követtem volna el. Pedig igaza volt: ez csak egy ing. S amint sikerült meggyőznöm magam erről, próbáltam visszatérni önmagamhoz az ostoba sajnálkozás helyett. Úgy éreztem, ideje természetesen viselkedni - még akkor is, ha ő áll előttem -, és kihasználni ezt a szerencsétlen balesetet, melyet a sors felkínált elém. Így minden visszatartó ok ellenére reménykedtem, hogy elfogadja a meghívásom, és ha nem is olyan sokáig, legalább egy kis ideig élvezhetem a társaságát.
- Hm, igen. Most hogy mondod, valóban a másnapos külső, valamint a gyűrött ing a gyengém - válaszoltam kissé szarkasztikusan, miközben egy szélesebb mosoly húzódott az arcomra. - Remekül nézel ki - tettem még hozzá, de a hangvételem ellenére be kellett ismernem magamnak, hogy még így is ellenállhatatlanul festett. És legalább annyi előnyöm származott a kis balesetből, hogy a fehér felsője kissé áttetsző lett, így néha-néha megengedtem magamnak, hogy odapillantva elidőzzek a felsőtestének azon részein, melyek kivehetők voltak a nedves anyag alatt. De hogy levett volna a lábamról? Nem, azért ahhoz több kell ennél.
A következő kijelentésére csak némán bólintottam, bár amilyen gyorsan elindult, mindezt talán már nem is látta. Mikor ismét a pulthoz kerültem, s eljött az idő, hogy kiválasszak két kávét, pár pillanatig csak hümmögtem. Fogalmam sem volt, mégis milyen kávét szokott inni - mi a fenének bízta így rám?! Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a földön, aki ennyit gondolkozik az ilyesmin, elvégre nem kötelességem a kedvében járni. De mi van, ha olyat viszek, amit nem szeret? Végül a tejeskávénál maradtam. A tejes kávét mindenki szereti.
Kis nézelődés után sikerült csak kiszúrnom Julian-t az egyik asztalnál, és bár kissé lepetten, de egy halvány mosollyal az arcomon ültem le vele szembe, miközben az egyik poharat átcsúsztattam elé.
- Remélem, nem azért ültünk ide, mert félsz, hogy velem látnak az emberek – vontam fel a szemöldököm, persze nem gondoltam komolyan – annyira.
Számomra idegen érzés kerített hatalmába, amiért egy eléggé félreeső asztalnál ücsörögtem egy férfival szemben, akit igazából nem is ismerek annyira, viszont olyan érzéseket képes kiváltani belőlem, hogy saját magamon döbbenek le. Igaz, hogy a kávézóban elég nagy volt a nyüzsi így a délelőtti órákban, mégis úgy éreztem, mintha mindenki fokozatosan eltűnt volna körülöttünk, hogy a végére csak ketten maradjunk. Eredetileg út közben szerettem volna meginni ezt a nyomorult kávét – amit idő közben elkezdtem kevergetni, miután beleöntöttem a cukrot -, mert vagy ezer dolgom lett volna még estig, de mindezt sikerült pillanatok alatt elfelejtenem, s ha épp be is villant, hogy talán annyira mégsem érek rá, egyszerűen csak elhessegettem a gondolatokat. Bár tudnám, mi ütött belém. Mikor volt mindez fontosabb a vadászatnál, vagy egyáltalán bárminél? Ráadásul egy fiú? Tényleg Julian keltette fel az érdeklődésem?
Gondolataimban elmerülve csak üres tekintettel bámultam a világosbarna italra, melyben körbe-körbe mozgattam a kanalam, s figyeltem, hogy a fém, milyen örvényt csinál a közepére. Hosszú ideig csak ültem szótlanul, mintha teljesen egyedül lennék, és megszűnt volna a világ. Mostanában mindig ez történik; elbambulok, miközben olyan mélyre ásom magam a gondolataimmal, hogy képtelen vagyok szabadulni elmém börtönéből. Beletelt pár percbe, mire sikerült visszaparancsolni magam a valóságba, s ezzel párhuzamban felnéztem a velem szemben ülő férfire.
- Sajnálom. Megint kikapcsoltam – mosolyodtam el kínosan, miközben lehunytam a szemeim egy pillanatra, amíg kicsit ingattam a fejem. – Ugyanez történt a sarkon is nem rég. Mostanában folyton ez van.Ki vagy te, és mit csináltál velem? – tettem volna még hozzá legszívesebben, de jobbnak láttam, ha ezt inkább megtartom magamnak. Ki tudja, talán egyszer még kapok rá választ is, bár talán odáig nem kellene eljutni…
- Egyébként hogy tetszik Beacon Hills? – Próbáltam végre normális irányba terelni a beszélgetést, de mindenféle körítés nélkül feltettem azt a kérdést, amire leginkább választ szerettem volna kapni:
- Megtetszett már annyira, hogy maradj? – Ehhez már egy kisebb mosolyt is társítottam ártatlanul, mintha csak valamiféle felszínes csevegésbe kezdtem volna. Az egyik felem abban reménykedett, hogy közli velem, hamarosan tovább áll, a másik viszont szinte könyörgött, hogy vegyem rá a maradásra. Ez volt az a pont, mikor élesen hasított elmémbe a felismerés tudata, hogy bármennyire is tiltakoznék, bármennyire is próbálnék hazudni magamnak, vagy épp másoknak; teljesen magához láncolt. Érzem, hogy ennek nem lesz jó vége...

imádom, imádlak! <3 •• soksoksok •• ©️

Vissza az elejére Go down


avatar



Hétf. Aug. 08, 2016 9:22 pm
Vendég
Vendég






julian & matt ;;
•• you makes me want to love live again

Csak egy puszta véletlenen múlott, hogy végül a városban kötöttem ki. Persze, alapjáraton hajtott a kíváncsiság mióta hallottam a pletykákat a nemetonról, meg a helyről, ami ma már a természetfeletti fővárosának számít. De őszintén semmi kedvem nem volt egy lepukkand városhoz miután egy hónapot sütöttem a hasam a Fülöp szigeteken, csak mert – miért ne? Sokkal csábító volt a spanyol tenger gondolata, vagy, hogy meglátogassam pár kedves ismerősömet Nápolyba… tehát lényegébe a világ bármelyik pontja jobban hangzott, mint egy Californiai kisváros a semmi közepén. Már kész voltam átcserélni a jegyemet egy másik kontinense, mikor kaptam egy meggyőző telefont.
Mivel az érkezésem estéjén még nem volt kész még a lakásom, amit igazából tök véletlenül találtam a neten a reptéren időzve, és nem volt kedvem a szobaszervizt kifosztani rögtön az első nap felkerestem az első közeli bárt – ami meglehetősen messze volt még így is, és nem éppen az én ízlésem, de hát nem volt nagy választék az alkohol pedig alkohol tehát mit lehet tenni? Whisky jéggel, és kényelmes kis hely a bárpult mellett ahonnan tökéletes kilátás nyílt az utcára és a fel alá futkározó emberekre. Furcsa hobbijaim egyike, hogy mindenhol megbámulom az ottaniakat. Bár, személy szerint én jobban szeretem megfigyelésnek hívni, főleg mivel azt terveztem, hogy legalább egy pár hónapot, ha nem egy fél évet eltöltök ebbe a kis tüneményes városkába. Lehet, hogy az a furcsa pólós csaj fog kiszolgálni a kávézóba. Vagy majd azok a fiatalok morognak rám, mikor előttük jutok be a szórakozóhelyre. Esetleg az idős nő bevásárlószatyorral a kezébe – meglehet, hogy egyszer felébred, bennem a jótét lélek aztán átkísérem az úton. Vagy az a magas, fekete hajú férfi, akinek arcát csak egy fél pillanatra láttam, mégis jobban megragadta a figyelmemet, mint bármelyik másik egyed. Ennek ellenére a vonásai egészen élesen beleivódott az elmémbe, és mikor eltűnt a sarkon azon kaptam magam, hogy csak meredek magam elé azt várva, hogy mikor jön vissza, mikor vizsgálhatom meg jobban, mert valamiért egyszerűen telhetetlen lettem. Többet akartam, nem csak egy messzi pillantást a félhomályba, úgy hogy ő észre sem vett. Egy pillanatra ott, alig megérkezve átfutott az agyamon; mi lenne, ha utána mennék? Mi lenne, ha kockáztatnék, hiszen az úgyse idegen tőlem, mi lenne, mi lenne ha… De végül semmi sem lett, csak további három pohár whisky majd a pultos kitessékelt, merthogy szerda van és ma korán becsukja a boltot. Abba a pillanatba meg azon gondolkoztam el komolyan, hogy vajon normális vagyok e, hogy egy ilyen helyre költözöm.
A hivatalos találkozásunk csak pár héttel később történt meg, mikor már berendezkedtem és már kezdtem megszokni a nyugodt reggeleket. Annak ellenére, hogy még továbbra is kételyeim voltak a maradással kapcsolatban, hiszen az illető, akinek befolyása elérte, hogy ide jöjjek hirtelen felszívódott azok a véletlen találkozások a fekete hajú idegennel, röpke köszönések miután megtudtam a nevét, lassan kiverték a fejemből a lelépés ötletét. Legalábbis egyelőre.
Nem tudom igazából miért ragadta meg annyira figyelmem – vagyis persze, hogy tudom, a srác veszett jól néz ki – de valamiért minden alkalommal képes volt legalább egy fokkal javítani a hangulatomon a jelenlétével. Érdekelt. Meg akartam ismerni. De játszottam már én a játékot, és tekintetbe véve, hogy hányszor megégettem magam mielőtt tanultam volna az esetből most nem állt szándékomban elsietni a dolgot. Szóval a lassú játéknál maradtam. Nem mintha jelen esetben lenne jobb dolgom, vagy sietnék valahova.
A kissé szarkasztikusan hanghordozására felkaptam a fejem, és kissé meglepetten, de annál lenyűgözöttebb fél mosollyal nyugtázom hirtelen jött magabiztosságát. – Látod? Beletrafáltam.  – vigyorodtam el. Szóval van humora. Vagy valami olyasmi. – Te sem panaszkodhatsz.  – kacsintottam rá, bár, hogy őszinte legyek egyáltalán nem a ruháira értettem. Inkább azokra az izmokra, amin feszült a fekete felső… Az ott egy lyuk az oldalán vagy káprázik a szemem? Térjünk inkább vissza széles karokra, és az éles arccsontra. Máris jobb. Ha nem zavarna a nap annyira, talán még arra is lenne erőm, hogy megbirkózzak a szép szemeivel, de hát mit lehet tenni.
Átmasszíroztam a halántékomat mituán leültem az asztalhoz, mivel hirtelen újra emlékeztetőt kaptam miért is akarózott ma nehezemre elhagyni a lakást. Nem mintha éppen bármennyire is bánnám a dolgot – talán csak annyit, hogy nem töltöttem egy tíz percnél többet a fürdőben, hogy elviselhetőbben nézzek ki. Ha valami apró jelét adta volna az univerzum annak, hogy egy helyes sráccal kávézok, ma valószínűleg jobban összekapom magam már csak a büszkeségem miatt is.
Kicsit elbambultam, próbáltam kikapcsolni az agyam, hogy ne bántson annyira vagy legalább megkíméljen a továbbiakban a fejfájástól ezért mikor eljut a hangja hozzám, pislognom kell egy párat, hogy visszatérjek a valóságba. Majd ahogy elém tolja a kávét, elmosolyodom. – Jó választás.  – pillantok fel rá, majd még a cukrot is kihagyva – ami nálam elég nagy szó, mert kétszer édesebben szeretem, mint bármelyik másik ember. – belekortyolok a kávéba. Istenem. Mintha újraéledtem volna.
- Kérlek.  – ráncoltam a homlokomat a kijelentésére. – Mégis mi okom lenne szégyenkezni azon, hogy egy jóképű alakkal kávézom? Én aztán felvágnék veled, csak gondoltam megkíméllek attól, hogy bárkinek is el kelljen magyaráznod, hogy került egy hatalmas kávéfolt az ingemre. Az emberek még rosszra gondolnának. – jelent meg egy vigyor a szám szélébe, ahogy befejezem a mondatot. Kíváncsiságomat most már nem igazán szándékoztam visszafogni, és úgy voltam vele ez egy tökéletes alkalom, hogy megnyomkodjam egy kicsit a gombjait és megtudjam, hogy csak zavarodott, vagy téves jeleket küld… Olyan nehéz manapság eldönteni, hogy kinek milyen szándékai vannak.
Oldalra billentem a fejem, mikor már egy ideje nem érkezik válasz, de ahelyett, hogy megzavarnám, a nagyon érdekes merengését inkább kihasználom az alkalmat, hogy kicsit végigmérjem a vonásait ilyen nyugodt állapotban. Hmmm, azok a szemek… Odafent valaki tényleg rászánta az időt mikor ezt az arcot faragta. Ha tehetném, biztos küldenék egy köszönöm lapot már csak a látványért. Csak elmosolyodom, mikor visszatér a valóságba.
- Van valami  – vagy valaki, de ezt inkább csak magamban kérdezem – ami nem hagy nyugodni? – kérdeztem nem túltolakodóan, csakhogy felvegyem a beszélgetést. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni hihetetlenül érdekelt mi jár abba a szép fejében ennyire, és csak reménykedni tudtam, hogy talán a jövőben leszünk olyan jóba, hogy egy kissé jobban belátást nyerhessek a falai mögé.
- Ó. Hát. – muszáj volt elgondolkodnom a válaszomon, hiszen mégse mondhatom, hogy ez valószínűleg a világ legunalmasabb helye és még az se tudja feldobni a hétköznapjaimat, hogy állandóan sikerül belefutnom a jaguárba, vagy farkasba. A bennem élő állát nem éppen falkarajongó, szóval ez nem dob fel. Másrészt, ha egy ilyen jó kinézetű illető a nyakamba önti a kávéját… Inkább nem is kommentálom, hogy működik az agyam az utóbbi időben. Ezen a ponton már csak együtt haladok a meglepő gondolataimmal.
- Még adok neki egy pár hónapot mielőtt feladnám a dolgot. De be kell, hogy valljam, lassan kezd hozzám nőni ez a hely.  – húztam el a számat, és megcsóváltam a fejem mintha annyira zavarna ez a tény. Ami persze igaz is. Mi történt a nem kötődős szabályommal? Elmosta volna kávé a tiszta ingemmel együtt? – Egykét dolog egyértelmű felkeltette az érdeklődésemet, amiért talán meghosszabbítanám az itt tartózkodásomat… - kaptam el a pillantását, és szélesebbre húztam a mosolyomat, majd lazán megvontam a vállamat. – De hát még nem vagyok biztos benne. Mondjuk azt meg kell hagyni, érdekes egy város. Miért, esetleg tudsz ajánlani valamit, amiért érdemes lenne maradnom?  – kérdeztem magasra szaladt szemöldökkel, ahogy újra a számhoz emeltem a csészét. Nem tudom mit vártam mit válaszol, de nem akartam hazudni neki; teljesen önző okokból nem szedtem még a sátorfámat. Egy, bizonyos illető, akit hívjunk 007-nek, mert miért nem tartozik nekem. Kettő, nem szeretek olyan szép szemeket magam után hagyni, amiket nem fedeztem fel eléggé.


1229 szó •• lost boy •• béna lett, de szeri van.  <3  



A hozzászólást Julian Verres összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 11, 2016 5:18 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar



Csüt. Aug. 11, 2016 12:08 pm
Vendég
Vendég



Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I just wanna be yours.

Ha jól emlékszem, tizenhét voltam, mikor úgy igazából rájöttem, mi a helyzet a szexuális orientációmat illetően. Már előtte is feltűnt, hogy néhány osztálytársammal, iskolatársammal, vagy épp csak ismerősömmel szemben is máshogy viselkedem, például, mikor nyolcadikban le sem bírtam venni a szemem Kenny felsőtestéről az öltözőben. Szerencsére mindenki annyira bele volt merülve a kiselőadásába, amit a fociról tartott - miközben teljes beleéléssel mutogatott egy szál boxerben -, hogy senki sem vette észre, mennyire feltűnően bámulom. Azokban az időszakokban gyakran éreztem azt, hogy be szeretnék ülni a lányok közé, hogy arról csevegjek velük, melyik srácnak van a legjobb segge az osztályban, vagy csak egyszerűen meghallgassam a pletykákat mindenkiről. Mert érdekelt, mit beszélnek a fiúkról, vagy szerintük mit szeretnek a fiúk. Mindez akkoriban rendesen kiborított. Úgy éreztem, valami nincs rendben velem, és alig vártam, hogy vége legyen az utolsó évnek. Kellettek az új arcok, az új társaság, de leginkább a gimnazista csajok. Miközben próbáltam észhez téríteni magam abból a rossz álomból, meghívtak valami szülinapi bulira. A csaj egyel felettem járt és teljesen a megszállottam volt. Az a fajta, aki nem fél a fiúk tudtára adni, hogy tetszik neki. Gyakran éreztem a tekintetét magamon, én pedig belementem a kis flörtölős játékába. Bár nem az a lány volt, akivel képes lettem volna valamiféle párkapcsolatot kialakítani, de szerintem mindenki pontosan jól tudja, mit akarnak a gimnazista fiúk, én pedig hülye lettem volna nem kihasználni a helyzetet. A születésnapon elszabadult a pokol a túl sok alkohol miatt – meg franc tudja, mik elő nem kerültek még ott, végül valaki kitalálta, hogy üvegezzünk. Miután rám került a sor és a csókold meg azt, aki a legjobban tetszik neked közülünk feladatra megcsókoltam a legjobb haveromat, rájöttem, hogy menthetetlen vagyok. Azt a döbbentséget azért látni kellett volna mindenki arcán, legfőképp a születésnaposén - biztos voltam benne, hogy engem kért születésnapjára, ha már ennyire próbálkozott nálam napok óta. Azért sajnáltam, hogy elszalasztottam a csajt, mint egy éjszakás kaland. Úgy tűnt, tudná, mi a dolga. Utána persze magyarázkodhattam, hogy csak hülyéskedtem, meg foghattam mindent az alkoholra, de basszameg azt a csókot nehéz volt kimagyarázni, mert azt kívántam, bár életem elsője lett volna. Ennyire még senki sem villanyozott fel, mint ő akkor.
Ezek után úgy-ahogy elfogadtam a vonzalmat, amit a saját nemembe tartozók iránt érzek, de ez nem volt egyenlő azzal, hogy ki is használjam ezt, vagy beszéljek róla másoknak. Legalábbis addig nem, ameddig Julian fel nem bukkant a semmiből és el nem kezdődtek azok a pár pillanatig tartó szemezgetések. Olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit nem csak titkolni, de letagadni is nehéz volt még saját magammal szemben is. Pedig mióta is hazudok már magamnak? Legalább hét éve? És jól is ment. Erre hirtelen megjelenik a semmiből és olyan hatással van rám, mintha az álmaimból lépett volna elő. És itt nem csak a külsőségekről van szó, bár meg kell hagyni, szívesen méregettem egy-egy titkos pillantással, de a kisugárzása is teljes mértékben megfogott. Az a magabiztosság és nyíltság, ami belőle áradt, engem is arra ösztönzött, hogy tegyem félre az elveim és legyek egy kicsit rossz. Legalább egyszer.
A megjegyzéseire már nem is reagáltam semmit csak villantottam felé egy kisebb mosolyt, miközben ingattam a fejem, és már fordultam is a pulthoz, hogy ezt a beszélgetést inkább egy asztalnál folytassuk.
Megnyugtató volt azt hallani, hogy nem olyan kávét választottam, amivel a kezemben ugyanazzal a lendülettel fordulhattam volna vissza újat kérni, amilyennel lecsusszantam vele szembe a székemre. Aztán tessék, egy újabb bók. Már nem tudtam hova tenni a dolgot. Legszívesebben rávágtam volna válaszképp, hogy pedig az előző magyarázatod elég jónak tűnt, helyette inkább kicsit szűkítettem a szemeim és ráncolt homlokkal néztem rá.
- Figyelj, nagyra értékelem, hogy lassan oltárt állítanál nekem, de én a lányokat szeretem – vontam fel végül szemöldökeim, ahogy vártam a reakciójára, majd beleittam a kávémba le sem véve róla a szemem. Bár kicsit úgy éreztem, hogy mindkettőnk számára nyílt titok, ami minden egyes alkalommal érezhető, mikor találkozunk. Mégsem érzem úgy, hogy átléptem volna a saját határaimat, azonban nem sokon múlott, hogy mindent félre tegyek és áthajolva az asztal fölött betámadjam az ajkait. Annyira hívogatóak voltak, hogy szinte már kínzás volt nyugton maradni a hátsómon.
Azonban nem cselekedhettem meggondolatlanul. Nem csak magam, de a családom miatt sem. Nem túl szerencsés olyan családba születni félig melegként, ahol minden vacsora kezdetén lehunyt szemekkel végig kell hallgatni anyánk imádkozását az ételért, amit Isten elénk tett, bla bla, bla. A húgommal viszont rendszerint olíva bogyóval dobáljuk egymást ilyenkor, mire apánk vagy finoman megrúg, vagy csak morran egyet, aztán persze azonnal beszáll a buliba. De ez lehetne rosszabb. Anyánk azért nem viszi túlzásba a vallásos dolgokat, ennyivel azt hiszem, meg is ússzuk és még csak templomba sem kell eljárni vele vasárnaponként – jobb is, mert a sok gyilkosság miatt, ha jogos, ha nem, valószínűleg felégnék, amint betenném a lábam. De hiába nem erőltet ránk semmit, ő eléggé megszállott ezen a téren és valószínűleg megkapnám a szégyent hozol ránk, amiért egy fiúval vagy kisregényét.
A kérdésére végül felkaptam a fejem és válaszadás helyett ismét belekortyoltam a kávémba, ami olyan hatással volt rám, hogy sírni tudtam volna örömömben. – Nem. Semmi gond – válaszoltam röviden, elvégre nem vághattam a fejéhez, miket vált ki belőlem.
Figyelmesen hallgattam a válaszát és akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy hallottam, hogy azt mondja, kezd hozzánőni ez a hely. Nem kellett volna érdekelnie, sőt jobb lett volna, ha inkább minél hamarabb lelép. Valószínűleg csak magamat kínoznám azzal, hogy bármikor összefuthatok vele az utcán, de nem kerülhetek hozzá közelebb, és lássuk be, Beacon Hills nem egy nagyváros. Itt tényleg mindenki ismer mindenkit, tud mindenkiről mindent és legfőképp nem lehet elkerülni senkit.
A következő kijelentésére azonban kissé összerezzentem, és éreztem, ahogy kicsivel több vér szökik az arcomba, így nem tartottam kizártnak, hogy halvány pír jelenjen meg az arcomon, elvégre nekem egyértelmű célzásnak tűnt azzal a vigyorral párosítva a kijelentését az arcán. Hihetetlen, mennyire zavarba tud hozni ezzel a viselkedéssel. Szinte azonnal elkaptam a tekintetem, de csak fél másodpercig bírtam, aztán képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak; bele akartam nézni abba a sötét szempárba, s meg is tettem. Egy ütemet szerintem kihagyott a szívem is, és még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem annak ellenére, hogy most beszélünk először normálisan.
- Nos… - kezdtem bele végül a válaszomba – igaz, hogy a város nem a legérdekesebb hely, sőt néha olyan, mint egy filmbeli, unalmas kertváros – oké, hazudtam, de nem állhatok neki elő azonnal a farkasokkal, hiszen még nem is ismerem -, de van egy nagyon jó étterem, amiért már megéri maradni. Komolyan, isteni a kajájuk és remek a kiszolgálás. Sőt, esténként még zene is van – mosolyodtam el akkora már. Bíztam benne, hogy érti a célzásomat és nem fogja azt hinni, hogy tényleg egy hülye étteremmel állok neki elő azért, hogy itt maradjon. Nem. Azt hiszem, végül engedve az érzéseimnek magamat ajánlottam egyenesen tálcán kínálva, elvégre tudtam, hogy a végzetembe rohanok, hogyha egyszer tényleg alkalom adódik rá, hogy elmenjünk vacsorázni.

*-* •• 1 137 •• ©️

Vissza az elejére Go down


avatar



Szomb. Aug. 13, 2016 4:13 pm
Vendég
Vendég






julian & matt ;;
•• you makes me want to love live again

 Kijelentésére először csak meglepetten húztam fel a szemöldököm, majd halvány, szórakozott félmosoly jelent meg a szám szélébe. Ahogy a kávét visszahelyeztem az asztalra, még egy apró kuncogás is kiszaladt belőlem. Akaratlanul persze, és nem rosszindulatból.
- Ha ez igaz, miért is stírölöd annyira az átázott ingemet? – kérdeztem csak somolyogva, és továbbra is álltam a tekintetét. Nem azt mondom, hogy nem szeretheti a lányokat, de tisztába vagyok vele mikor mér valaki végig úgy, hogy jól érezzem magam tőle. Azaz ismerős fény a szemébe; tudom, hiszen ha tükörbe néznék én is ezt látnám ránézve. Tetszik. Érdekel. Meg akarom ismerni. Kár lenne letagadni, hogy ez kölcsönös, még akkor is ha persze fennáll a bukás esélye, hiszen még én se vagyok tévedhetetlen… Bár az esetek nagy részébe nem nyúlok mellé. De ha játszani akar, hát jasszunk. Úgyis csak húzzuk egymás agyát már mióta, kerülgetjük a nyilvánvalót és ez szórakoztató – meglepően még mindig. Pedig én korán ráunok a macska-egér huzavonára, főleg ha nem vagyok 100%-ig biztos abban, hogy megéri a végjáték. Viszont azok a szemek. Egyszerűen nem hagy nyugodni a mi lenne ha gondolata, az pedig már megint más dolog, hogy képes vagyok elveszni bennük ami egyáltalán nem jellemző rám. Matt összezavar, de nem rossz értelembe inkább csak olyan érzéseket ébreszt bennem amiknek nevet se tudok adni. Félelmetes, de mégis kellemes bizsergetést a gyomromban, a megmagyarázhatatlan hiányt, amit akkor érzek ha rágondolok. Ami pedig vicces, hiszen valljuk be, nem is ismerem és nem tudok róla semmi mást azonkívül, hogy milyen szép a szeme és ha mosolyog én se bírom visszafogni magam, viszonoznom kell. Tudni akarom miért érdekel annyira – tudni akarok mindent róla, a legkisebb részletet is, hátha akkor rájövök mi benne a különleges amiért nem vagyok képes kiverni a fejemből.
A legfurcsább viszont, mennyire újnak érzem a dolgot. Az iránta érzett felettébb magas érdeklődésem olyasmi, amit még sose tapasztaltam. Eddig is voltak nők és férfiak akiket megpillantva elkapott az a bizonyos, meg kell hogy ismerjelek de most azonnal érzés, de semmi ilyesmi. Csak egyszer, évekkel ezelőtt volt mikor valami hasonlót éreztem, de azt se ennyire erősen. Ez pedig megrémiszt, hiszen akkor megtanultam a leckét; a szerelem fáj. A szerelem bánt, öl, és pusztít és olyan károkat hagy maga után, amiket évekbe telhet feltakarítani.
Tizenkilenc voltam, kint a világban, még mindig szokva az új énemet. Már akkor magasról leszartam mindenki véleményét, és a saját szabályaim szerint éltem, viszont a mai énemtől eltérően még sokkal jobban vágytam az igazi emberi kapcsolatokra. Barátokra, ismerősökre, szerelemre… Szerettem emberek között lenni, szerettem, hogy szeretnek, és imádtam a törődést, amit kaptam tőlük. Megbecsültem mindegyiküket, és azt hittem ez az élet értelme; hogy olyan emberekkel veszed magadat körül, akik szeretnek. Aztán pedig ha van valaki, ami jobban értékel mint bármelyikük, azzal leélheted az életedet boldogan és gondtalanul. Bár az átváltozásomat követően azt hittem végleg lemondok az emberekről, abban az időszakban megtanultam újra hinni. Legalábbis addig még az élet újra szemen nem köpött. Majd úgy döntött halotti tort jár az érzelmeim maradékán.
A lány gyönyörű volt. Ártatlan, édes, naiv a világra tekintve, de a legtisztább szándékokkal. Úgy szeretett, hogy azt hitted meghódíthatod a világot a karjaiban. Segített ahol tudott, és sose volt egy rossz szava senkihez. Őszintén, sokáig el se hittem, hogy egy olyan teremtés, mint ő képes lenne szeretni olyasvalakit, mint én. Viszont meggyőző is volt, és eleget ismételgetve elhitette veled, hogy van olyan jó, hogy az övének mond magad. Az egyetlen szépséghibája csak az volt – legalábbis más szemébe – hogy a természetfeletti megátkozta őt is. Veszély az emberekre, gondolták. Nem ismerték, nem váltottak vele egyetlen szót se előtte csak egy füles jutott a helyi vadászok fülébe miszerint könnyű préda, könnyen kiirtható. Nem tudtak a róla, hogy milyen odaadóan tanította a gyereket, csak azt, hogy veszélyes rájuk nézve. Nem tudtak a sok jóról, amit tett. Nem adtak neki esélyt, hogy bebizonyítsa, hogy nem szörnyeteg. Csak kivágták a szívét, hogy példát biztosítsanak a többi bujkáló szörnyetegnek.
Arra persze nem számítottak, hogy valaki bosszút áll – szemet szemért, szívet szívért. Mivel ebben a helyzetben az enyémet is sikerült darabokba törniük felszámítottam egy kis kamatot, és az egész vadásztársasággal végeztem. Első, talán utolsó alkalom, hogy tényleg vadászatra használtam a képességeim. Egy csipetnyi bűntudatot se éreztem akkor, évekkel később, vagy most.
Ha lehetne, újra megtenném.
Alig láthatóan megrázom a fejem, hogy felébredjek a merengésemből. Kicsit meglepődök magamon; évek óta nem gondoltam már az esetre, sőt kényszerítettem magam, hogy mélyre elnyomjam az emlékét, hiszen semmi más nem maradt a lány után csak fájdalom, bűntudat és gyűlölet minden vadász felé. Mégis… különös hogy pont akkor jut eszembe az emléke, mikor Matt ül velem szembe, halvány tudatlan mosollyal az arcán. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla, hogy hányszor tűnt fel az a kellemes kis félmosoly rajta, láthatóan akaratlanul. Általában minden alkalommal mikor a tizenkilenc éves énemmel nosztalgiázok, elmegy a kedvem az élettől – most viszont még mindig csak az a kellemes bizsergés dúl bennem amit minden alkalommal érzek, ha csak a közelébe vagyok. Mégis mit teszel te velem? Ha csak félig tisztába lenne vele, milyen érzéseket vált ki belőlem.
Ahogy megjelenik a két halvány pír az arcán, csak felkapom a kévét az asztalról, hogy elrejthessem a mosolyomat a csészébe. Elég erős utálás volt a mondatomba, de semmi olyan, amit muszáj lenne felvennie kivéve persze csak ha neki is elege van már, hogy kerülgetjük itt a forró kását. Azt már be se merem magamnak vallani, hogy készen állok addig ejtegetni olyan megjegyzéseket, míg el nem érem amit akarok.
Kicsit meglepően, de annál kellemesebb arckifejezéssel pillantok rá. Ha már szó esik utalásokról; jól hallottam volna? Csak nem… egy burkolt meghívás keringőre?
Szóval új szintet ért el a játékunk. Érdekes – és még mennyire izgalmas.
- Tényleg? – kérdezek vissza érdeklődve. – Akkor mindenképpen ki kéne próbálnom azt a helyet. Talán sikerülne meggyőznie, hogy jó befektetés, ha maradok még egy kicsit. De van még egy problémám; nem szeretek egymagamban vacsorázni. Már csak a lehangoló látvány miatt se. – teszem vissza a csészét a helyére, és kicsit előredőlök, és egy pillanatra se eresztem el a tekintetét. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindketten tisztába vagyunk a szavak mögött rejlő jelentésről, de nem akarok elhamarkodott lépést tenni. Oldalra billentem a fejem, és a mosolyom helyett kíváncsi tekintettel fürkészem. Szeretném, ha tudná, hogy most nem játszok, legalábbis nem úgy. Azt akarom, hogy a szavaimnak legyen súlya. Mondjuk úgy, sakkot lépek. All in.
A válaszán múlhat, hogy game over vagy újabb szint a célig.
- Mondjuk, ha annyira isteni ez a hely, talán elvihetném oda a kiszemeltemet egy randira. Legalább az étterem nem lenne csalódás. – válaszolom, majd félrepillantok a kávémra és egy pillanatra hezitálnom kell. Talán túl korán van még ehhez. Alig ismerjük egymást. Akármennyire is biztos a radarom, lehet, hogy annyira beleéltem magam a dologba hogy csak félreértelmeztem a jeleket. Lehet, hogy… ó csessze meg, nem az a fajta vagyok aki megijed egy kihívástól vagy nem bír ki egy visszautasítást. - Mit szólsz hozzá?

1134 szó •• lost boy •• béna lett, de szeri van.  <3  


Vissza az elejére Go down


avatar



Hétf. Aug. 22, 2016 9:57 pm
Vendég
Vendég



Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I just wanna be yours.

Nem telt sok időbe, hogy rájöjjek; Juliannel szemben nem tudok úgy viselkedni, mint általában. Nem elég, hogy teljesen összezavar, még csak tisztán gondolkozni sem tudok mellette – vagy épp hazudni. Egészen a kérdéséig naivan azt hittem, hogy profibban már nem is nézegethetném titokban, erre kiderül, hogy még ezt is a lehető legfeltűnőbben csinálom. Mint egy kamasz. Komolyan.
Hirtelen egy hang sem jött ki a torkomon, helyette inkább zavartan lehajtottam a fejem, és ismét a kávémat kezdtem kevergetni, akár egy kisgyerek, akit épp egy hazugságon kaptak rajta – kicsit úgy is éreztem magam.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszoltam végül komolyan, mindenféle érzelem nélkül az arcomon, mintha ezzel menthetném a menthetőt, közben újra ránéztem és beletúrtam a hajamba – mostanában mindig ezt csinálom, ha zavarban vagyok. Kényszerítettem magam, hogy szemmagasságba tartsam a tekintetem, bár elég nehéz volt úgy, hogy épp az átázott ingjéről beszéltünk. Ilyenkor az ember automatikusan szemügyre akarja venni a téma tárgyát. Hát velem sem volt másképp, most mégis vissza kellett fognom magam. Ahogy belegondoltam a helyzetbe, már nem értettem saját magamat sem. Nyilvánvaló, hogy mit akarok, s bár még harcol ellene az egyik énem, a másik készül átvenni az irányítást. Talán csak el kéne engednem magam. Számomra egyértelmű Julian közeledése, a bénázásom miatt meg úgy érzem magam, mint valami idióta, akin látszik, hogy mit akar, de csak azért sem hagyja magát. Remélem, külső szemmel nézve azért mégsem ilyen vészes a helyzet. Az egyetlen probléma az, hogy látom, mi lenne a vége, ha elengedném magam. Nem akarok másoknak ártani az önzőségem miatt. Talán Juliant is csak megkímélem egy katasztrófától. Pedig azt hiszem, elértünk egy olyan pontra, hogy döntenem kell. Ha így folytatom, már döntési lehetőségem sem lesz.
Talán meggondolatlanság volt a kijelentésem, de mégis meddig hazudjak még magamnak? Sosem voltam az az ember, aki csak úgy sodródott az árral. Mindig mindent túlbonyolítottam. Mindig ott motoszkál a fejemben, a „de mi van, ha…” mondat foszlány, mely arra ösztönöz, hogy behúzzam a kéziféket.
Mi van, ha most belemegyek ebbe, s elfogadom azt a részemet is, amit már rég el kellett volna? Mit fognak szólni a barátaim, ha mindezt megtudják rólam? Mit fog szólni a családom? A kollégáim? Az iskolatársaim? Mi lenne, ha kiderülne, hogy egyáltalán nem az vagyok, akinek látszom?
Mi van, ha felrúgom az egész eddigi életemet érte, aztán rájön, hogy nem én vagyok az, aki kell neki? Hogy fogom összeszedegetni az elcseszett életem darabkáit?
Mi van, ha egyáltalán nem nekem való a szerelem, vagy a párkapcsolatok?
Mi van, ha csak szórakozik?
Mi van, ha képtelen leszek megnyílni előtte? Elvégre sosem voltam képes ilyesmire… És akkor rádöbbenve, hogy túl késő javítani, ostorozhatnám magam azzal, hogy „mesélhettem volna neked sok mindenről, mikor még volt rá alkalmam. Hogy mennyire elveszett voltam előtted. Magányos. Hogy megtanultam érzések nélkül élni, de rengetegszer rezgett alattam a léc, amit sosem mutattam a külvilág felé. Hogy felforgattam miattad az életem, és reméltem, hogy megéri. Mesélhettem volna sok mindenről, és akkor most nem itt tartanék. Romokban.” Mert hogy ilyesmiket szokás érezni egy szakítás után, nem?
Miért gondolkozom én egyáltalán ilyeneken?!
Megnyugtató volt látni, hogy ő is elbambult. Azt kívántam, bárcsak hallhatnám a gondolatait. A fejébe akartam férkőzni – bár magam sem értettem, miért. Miért érdekel ennyire?
A hangja visszarángatott a jelenbe. Hirtelen megszűnt a vészcsengő a fejemben, s a szavai elűzték az értelmetlen aggodalmaimat, amikkel egyáltalán nem kéne törődnöm. Főleg nem egy ismerkedés közben. Túlságosan előre szaladtam. Csak ki kéne élveznem a pillanatot. Azt, hogy végre itt ül velem szemben ki tudja, mennyi idő után. Hogy elveszhetek sötét íriszeiben, és mosolyogva hallgathatom minden egyes szavát.
- Nos, igen. Amúgy is unalmas lenne szerintem egyedül enni – forgattam kicsit a szemeim, aztán kissé félve néztem vissza rá, mikor láttam, hogy előredőlt és a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Összeszorított állkapoccsal vártam a folytatást, az helyett, hogy bármit is mondtam volna a továbbiakban. Pedig szerettem volna. Mégis képtelen voltam megszólalni. Mi a franc történik?
Éreztem, ahogy kihagy egy ütemet a szívem, mikor arról kezdett beszélni, hogy elvinné a kiszemeltjét. Valamiért a pánik vette át fölöttem az uralmat, mert egyből az villant be, hogy ezt mennyire benéztem, amiért végig azt hittem, hogy talán nem csak szórakozik velem. Az egyik lábammal automatikusan dobolni kezdtem az asztal alatt és feszülten néztem továbbra is Juliant, miközben kissé ráncolni is kezdtem a szemöldökeim. Azt hiszem, ez bőven elég volt ahhoz, hogy külső szemmel észrevehető legyen az idegességem. Bár mindez nem tudatos volt, inkább csak ösztönös. Megszorítottam a csészét, majd felemeltem, hogy megigyam az utolsó kortyot és amilyen gyorsan csak lehet, eltűnhessek. Mégis mit kellett volna válaszolnom neki? Jó pofát vágva azt mondani, hogy „igen, ez jó ötlet, biztos tetszene neki”? Oh, nem. Pillanatok alatt fordultak át a képzelgéseim a „ne nézd így, ne engedj az érzéseidnek” gondolatból az „adok magamnak egy esélyt, mert azt hiszem, ő az, akit tudnék szeretni” gondolatig. Erre ugyanolyan gyors ütemben estem is pofára, amilyen gyorsan elhatároztam magam.
Aztán a kérdése hallatán félrenyeltem.
Szabad kezemmel a mellkasomhoz nyúltam, a bögrét pedig visszatettem az asztalra, miközben csukott szájjal valamiféle köhögő hangot adtam ki, bár inkább morgásnak hatott az egész. Mihez mit szólok? Az ötlethez, hogy el akarod hívni a kiszemelted, vagy ez egy randira hívás volt? Végül összerakva a fejemben minden eddigi megnyilvánulását arra jutottam, hogy talán csak én vagyok olyan ostoba, hogy még ezek után is képes vagyok félreérteni mindent és végig rám célozgatott.
- É-én… mennem kell! – Vágtam rá hirtelen, és már fel is pattantam a helyemről lányos lepettségemben és zavarodottságomban. Picit még toporogtam egy helyben, ahogy azon gondolkoztam, hogy kéne ott hagynom némi fizetőeszközt, ha már én hívtam meg, aztán leesett, hogy már rendeléskor fizettem. Még egy utolsó pillantást vetettem a férfire, miközben éreztem, hogy az ajkaim résnyire nyílnak, bár meg sem fordult a fejemben, hogy bármit is mondjak. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam és amilyen gyorsan csak lehetett, kimentem a kávézóból. Odakint pár lépés után megtorpantam és mélyen szívtam be a levegőt, mintha épp a Félmaratonról jöttem volna. Úgy éreztem, teljesen elment az eszem. Egész eddig azon agyaltam, hogy adnom kell ennek egy esélyt, ráadásul én vetettem fel az étterem ötletét is. Most pedig mégis én vagyok az, aki az utolsó pillanatban menekül, mert megijedt.
Pár pillanattal később végül elhatároztam magam és visszafordultam. Az ajtó fölötti kis csengettyű jelezte, hogy újabb vendég érkezett, de nem Julian felé vettem az irányt. Egyenesen a pultos lányhoz mentem – ahol szerencsére nem állt senki, hogy kérjen valamit. Véget ért a délelőtti hullám. Halk sutyorgásba kezdtem vele, aztán pár pillanattal később már ott sem voltam.
Nem telhetett sok időbe, hogy Julian-hez megérkezzen egy fehér szalvéta, melyre az étterem címét firkantottam, valamint egy rövid üzenet állt rajta: Péntek este nyolc. Öltözz ki, és ne késs!
A telefonszámomat egyetlen okból nem írtam rá; nem akartam neki esélyt adni, hogy lemondja, vagy átrakja máskorra egy „jajj, mégsem érek rá aznap este” szöveggel. Ha komolyan gondolja a dolgot, megoldja, hogy szakítson rám időt. Ez az egyetlen egy esélye van. Se több, se kevesebb.

köszönöm a játékot, imádtam minden sorát! Szottyongat •• 1 141 •• ©️

Vissza az elejére Go down


avatar



Vas. Szept. 04, 2016 4:54 am
Vendég
Vendég






julian & matt ;;
•• you makes me want to love live again

Lazán egy félmosolyra húztam a számat, miközben lefelé nézve megkevergettem a kávémat. – Persze, hogy nincs.   – válaszoltam, de inkább magamnak, mint neki. Mikor pedig félig felpillantottam, hogy szemügyre vegyem az arcát nem túlzottan meglepetten, de annál elégedettebben könyveltem el, hogy a tekintete megint kissé lentebb helyezkedik, mint az arcom. Mondanom se kell, a mosolyom csak szélesebb lett.
Nem mintha zavarna a játék, amit játsszunk, hogy folyamatosan úgy tesz mintha a közöttünk lévő szexuális feszültség nem letézne, én pedig továbbra is elejtem a félreérthetetlen megjegyzéseket, de annyiszor lejárni ugyanazt a kört… Egy idő után fárasztó lesz. Nem unalmas, magamat is meglepve, csak elveim közé tartozik, hogy ne fussak sokat olyan fuvar után ami láthatóan nem akar felvenni. Nem is egyszer jutottam el arra a pontra, a rövid találkozásaink alatt mikor megpróbáltam felkelteni az érdeklődést és azon merengtem, hogy csak túl sokat képzelek, e magamról vagy tényleg látom a tekintetében azt a bizonyos fényt amiből még lehet valami, hogy egyszerűen feladom. Nem ér ez ennyi. Aztán tesz valamit, egy szégyenlős mosoly, eltitkolhatatlan pirulás vagy éppen jelentőségteljes pillantást, ami rögtön meggyőz. Még érdekes futni egy kicsit.
Ami viszont a legmeglepőbb, hogy hosszú idő óta ő az első, akire nem úgy gondolok, mint a következő prédámra, vagy csak a következő névre a listámon akik megjárták az ágyamat nem. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hajt a kíváncsiság, hogy ezzel a helyzettel úgy foglalkozzak, ahogy illik. Még akkor is ha az életszínvonalamhoz és felállított elveimhez igazán nem illik a dolog. A fejembe azt súgja valami kis hang, hogy Matt talán pont az az ember, aki segíthetne megtanulni, hogy értékeljem jobban a egyszerű élet dolgait. Talán adna valami okot, hogy ne adjam fel és süllyedjek vissza a kötetlenség hálójába. Talán, még élvezném is. Talán, de csak tényleg talán, megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy beengedjek valakit az életembe, a falak mögé, minden árkon-bokron túl ahhoz az elnyomott, mégis magányos mivoltomhoz, akinek szüksége lenne mindarra az hétköznapi élményre, amit megtagadok magamtól.
Pont ezért nem adtam fel, pont ezért kerülgetem akkor is, ha nagyon tagadni akarta a dolgot. Tudni akarom a választ ezekre a kérdésekre, és csak magamat tagadnám meg, ha ilyen könnyen feladnám. Meglepően még a büszkeségemet se féltem – van egy olyan érzésem, hogy nem fogja összetaposni, akkor se ha tényleg rosszul mértem fel a helyzetet. Ilyen biztonságérzetbe pedig már régen volt részem.
Kifejezéstelen arccal figyeltem a reakcióját, de erősen koncentrálva minden egyes kis részletre. Szokatlan érzés volt a torkomban érezni a szívemet, és ráeszmélni, hogy izgulok. Pedig biztos nem telt bele pár másodpercbe, egy kicsit többe, de mégis olyan volt mintha a nap háromszor ment volna le, majd fel. Mikor megláttam a meglepettséget az arcán, majd a feszültséget egy pillanatra magam is összezavarodottam. Ugye nem gondolja, hogy… Másról beszélek? Oldalra billentetem a fejemet, ahogy pislogtam rá és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem szólaltam meg, hogy eloszlassam a kételyeit. Inkább csak figyelmet. Aztán az már megint más kérdés, hogy egy kicsit hosszabb ideig bámultam az izmos karját, az éles arccsontját, és lényegében minden egyes részletet rajta amit amúgy még nem volt időm eléggé az emlékeztemben vésni. Mint például a kis gödröcskéket az arcán. Hogy az egyik szemöldökéből hiányzik egy darab. Ahogy a felső szinte csak feszül a karján. Muszáj volt másra koncentrálnom, és nem hallgatni a fejembe lévő pánikot, hogy aha, na most nemet fog mondani én meg mehetek haza elinni a bánatomat annak ellenére, hogy a hányinger kerülget az alkohol gondolatára is. Vagy csak kihányom magam újra, hogy megünnepeljem a visszautasítást. Legjobb. Aztán szégyenemben egy hétig nem mozdulok ki otthonról. Ha csak nem bolondultam volna bele már annyira azokba a szép szemekbe.
Amíg hirtelen nem láttam meg a sárga kis pöttyöket a szemem előtt észre sem vettem, hogy egész idő alatt visszatartottam levegőt.
Végig a levegőben tartottam a két korty kávémat és a tekintetemmel követtem az alakját, ahogy elhagyta a kávézót.
És akkor hirtelen az idő újra felgyorsult, én pedig ott maradtam, egy üres csészével magam előtt, lekoptatva, lesokkolva, leforrázva. Nem, a büszkeségemnek tényleg semmi baja nem lett, csak éppen a gyomrom szorult össze, és olyan volt mintha a mellkasom is elnehezedne a szívem környékén. Ami nevetséges. Alig ismerjük egymást, nem, ez csak, van ilyen, megtörténik. Persze. Az élet része. Van, ami nem jön össze, nem működik, ez mind hozzátarozik az emberi léthez.
Csak éppen én nem vagyok ember. Még véletlenül sem. Pont emiatt döntöttem úgy, hogy élni se akarok úgy mint ők. Legalább a törött csontra jár a fájdalomcsillapító, de mit csinálsz, mikor az egész lényegedet átjárja a csalódottság? Arra is van valamiféle tabletta? Gyógyszer?
Hazafelé menet mindenképp be kell ugranom a boltba, hogy felvásároljam az italkészletüket a következő egy, két hétre. Elvileg azt a kúrát javasolják a dologra. Egy valami, amit mondjuk az emberek rendesen kitaláltak.
Végül valahogy összeszedtem magam. Mert attól függetlenül, hogy a visszautasítás nem bántotta a büszkeségemet, az hogy egyedül ülök itt még mindig azután, egyértelműen tekinteteket kapva – nem érdekel, ha beképzelem, az az öreg néni úgy bámult, mint aki pontosan tudja mi történt! És még el is ítélt! Nőjön fel mama, ez már a huszonegyedik század! Na szóval. Attól függetlenül, még mindig az a jelenlegi prioritásom, hogy sajnáltassam magam a következő két napban. Talán még Roset is áthívom, hogy kipanaszkodjam magam, ha olyan kedvem van. A legjobb baráti szerződésbe úgyis benne van, hogy nem hagyhat egyedül, ha éppen hülyeségre készülök. Sértetten pedig arra nagy az esély.
Már épp az ajtónál voltam, mikor a pultos csaj megállított. – Hé. Ühm. Az a magas fekete hajó srác mondta, hogy adjam ezt oda neked.    – nyújtotta felém a kissé meggyűrt szalvétát, mire csak kérdően néztem rá. De mégis mikor? Láttam, ahogy elmegy. Vagy talán annyira lefoglalt a megsemmisülésem, hogy észre sem vette volna, hogy visszajött? Egyáltalán mi a fenének hagy üzenetet, elég egyértelmű volt a válasz. Nem kell nekem egy írásbeli tájékoztató is, köszönöm szépen.
Viszont mikor a kissé goromba arckifejezésem helyett rendesen felragyogott az arcom, és szinte öntudatlanul egy széles vigyorra húztam a szám, ahogy elolvastam az üzenetet, a még mindig előttem álló lány sem bír ellenállni a késztetésnek, hogy rákérdezzen.
- Jó hír?  
- A legjobb.

ezer szó •• lost boy •• and new its date time.  <3  

Vissza az elejére Go down
 
Julian & Matt
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Julian
» Julian && Bellslena ✻ i have to tell you something

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játékok-
Ugrás: