• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ 2018. márciusa


Yesterday at 11:25 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Dove Whitehawk










avatar



Szer. Júl. 27, 2016 4:02 pm
Vendég
Vendég



Dove Whitehawk
7 out of 8 voices in my head want to sleep. The other wants to know if penguins have knees.

● becenév: Blondie, Dion/Cainnak Dilis :3
● születési hely, dátum: Liverpool, Anglia, 1996. február 16.
● kor: 20
● faj: Főnix
● nemi identitás: Heteroszexuális
● play by: Emily Browning
● karakterfajta: Jelen

Who knows?
you're still have all of me

Külsőre maga vagyok az ártatlanság, és a tisztaság, legalább is Aurora ezt mondta nekem. Szerinte a szinte már hófehér hajam, amit mindig két copfban hordok, aranybarna szemeim és bájos mosolyom miatt úgy nézek ki, mint egy porcelánbaba, a tökéletesség megtestesítője. Mivel Rory mindig őszinte, hiszek neki akkor is, amikor azért szid, mert túl kirívóan öltözök fel, de persze csak nagyon ritkán tud meggyőzni, hogy mást vegyek magamra. Szeretek csábítóan festeni, még ha ez gyermeteg pofim miatt nem is egyszerű.
Telt ajkaimat általában világos szájfénnyel ékesítem, emellett sose röstellem kisminkelni magam, hogy ezzel is kiemeljem különleges íriszeimet. Hosszú, fekete szempilláim rásegítenek erre, amiket előszeretettel rebegtetek meg, ha valamit el akarok érni.
Első ránézésre törékenynek tűnhetek, mivel vékony vagyok, emellett elég alacsony is. Viszont nem panaszkodom, hiszen a Hangok is megmondták, hogy ez még sok mindenben az előnyömre válhat. Most őszintén, ki bántana egy picike lányt, aki olyan, mint egy két lábon járó Barbie baba? Na ugye, hogy senki!
Az már viszont más kérdés, hogy én ártanék-e másoknak. Annak ellenére, hogy kívülről cukormázasnak tűnök, belül nem igazán vagyok az. Ha valaki rosszat tesz velem, vagy megpróbál az utamba állni, a barátaim mindig elmondják, mit kell tennem, és én természetesen hallgatok rájuk, persze csak ha nem kezdenek el veszekedni. Olyankor meg tudok őrülni tőlük, mert képesek órákon át zajongani a fejemben, és miattuk nem hallom a saját gondolataimat sem. Szerencsére egyre ritkábban fordul elő ilyesmi, amióta felszabadultam. Ugyanúgy elbeszélgetünk órákon át, mint korábban, viszont már nem nagyon állunk le vitázni, mert úgyis én nyernék, ha mégis így lenne.
Még mielőtt azt hinnéd, egy igazi őrült vagyok, biztosítalak, hogy nem. Na jó, ez hülyeség, minden elmebeteg azt állítja magáról, hogy nem az, ami végül is tök logikus... Valójában viszont egy igazán kedves lélek vagyok, annak ellenére, hogy a Hangok néha olyan dologra vesznek rá, ami nem szép. De ha egyszer igazuk van, nem fogok ellenkezni! Ráadásul ők az egyetlen igazi barátaim, nem akarom elveszíteni őket. Mindig megértenek, és segítenek, ha bajban vagyok - ez pedig elég gyakori nálam, szeretek a tűzzel játszani. Szó szerint, ha úgy vesszük.

when i was younger...

ELSŐ - Születés
Dove egyre csak cseperedett. Tejfel szőke haját továbbra is két copfban hordta, habár a korabeliek már rég kinőttek ebből a szokásból. Hosszú, térd alá érő, fodros szoknyácskája viszont rövidebb lett, csak a combja háromnegyedéig lógott le. Elvetette állatmintás blúzait, lecserélte őket kockás, csíkos és kevésbé színes ingekre, aminek alját tavasszal és nyáron előszeretettel csomózta össze a hasa felett, persze csak iskolán kívül. Még csak tizenhárom éves volt, de már nagylány akart lenni. A szabályoknak azonban nem szegődött ellen.
Amikor először szólítottam meg, még félénk volt, egészen ártatlan. Épp a parkban ücsörgött, magányosan, akár az első kis falevél, ami ősszel a földre hullott. Készített egy babát, rongyokból és pamutfonálból, saját magára mintázva. Nem lehetett nagyobb egy tenyérnyinél, aranybarna gombszemei aránytalanul nagyok voltak. Varrt hozzá sok kis ruhát is, minden nap máshogy öltöztette. Aznap is ezt a játékot szorongatta a kezében, közben lábait lóbálta a kopott, régi padról, ami egy árva almafa alatt terpeszkedett.
Bánatos volt és kétségbeesett. Szólongatta babáját, várta, hogy az előszeretettel válaszoljon minden szavára. De mindhiába, sokáig nem történt semmi. Végül nem bírtam magammal, hosszas percek után sikerült kitörnöm a végtelen csendből.
- Itt vagyok.
Dove értetlenül kapta fel apró fejecskéjét, sebesen fordult először jobbra, majd balra, de nem látott maga körül senkit. A babájára meredt, akaratlanul is szorított egyet a kis játékszer mellkasán, öklét egészen összezárta körülötte.
- Ne félj tőlem. Nem akarlak bántani.
Még mindig nem szólt hozzám. Csak egyenesen a kis rongy szemeibe nézett, mintha azt figyelte volna, mikor fog megmozdulni. Úgy gondolta, ő beszélt az előbb, s talán életre is kelt.
- Mi a baj? - vetettem fel a kérdést, azt remélve, tudok segíteni rajta.
A kis lányka nagyot sóhajtott. Még mindig alkotását fürkészte, játszadozni kezdett parányi kezeivel, mintha integetésre akarta volna rávenni őket.
- Jennifer megint bántott. - szipogta, aztán óvatosan meg is törölte nóziját.
- Miért bántott?
- Mert ugyanolyan cipőt vettek nekem anyuék, mint az övé. Ellökött, amikor be akartam menni a rajzterembe.
- Visszaadtad neki?
- Nem akartam.
- Miért nem?
- Mert féltem, hogy bajba kerülök.
- És nem szeretnél bosszút állni?
- Az csúnya dolog. Anyu és apu megbüntetnek érte.
- Nem hagyom, hogy megtegyék.

MÁSODIK - Bátorság
Dove már nem volt egyedül. Jennifer mellette volt éjjel és nappal, vigyázta az álmait, segítette őt az élet hosszú útján. Egy éven át kísérte figyelemmel, ahogy parazsat csiholt, majd lassan egy ujjnyi lángocskát varázsolt mutatóujjára, amivel aztán előszeretettel tette a földdel egyenlővé titkos üzeneteit, amiket az órák alatt küldött valamelyik osztálytársának.
A szünetekben rengeteget beszélgettek. A többiek nem értették meg Dove-ot, bolondnak tartották. Azt hitték, magában motyogott, valamiféle képzeletbeli barátjához.
- Ma majdnem lebuktál. - kezdte Jennifer.
- Tudom. De senki nem vette észre.
- Vigyáznod kellene. Nem biztonságos, ha mások előtt használod...
A lány már két babát tartott a kezében. A második kék szemű volt, fekete fürtökkel. Neki csak egy kis blúzt, s egy sötét nadrágot készített, mást nem is aggatott rá. Egyszerűbb volt, mint az előző, de ugyanolyan könnyed és kicsike.
Nem sokáig bírtam csendben, mindenképp bele kellett szólnom a vitába.
- Ha meglátták volna a leveleket, ugyanúgy bajban lenne.
Erre Dove meglepetten pillantott fel, hiszen eddig csak Jennifer hangját hallotta. Rámosolygott mindkét játékára, magához ölelte őket.
- De ettől még nem kellett volna egyből elégetnie az összeset.
- Jól tetted, kicsi lány. - próbáltam biztatni, mit sem törődve az ellenérvelővel.
Arcán derű csillant, szemeiben ragyogott a boldogság.
- És miről leveleztél? - kérdeztem, mivel majd megőrültem a kíváncsiságtól.
- Arról a gonosz lányról, Charlotte-ról. Tegnap kicsúfolt, a hajam miatt.
- Mit mondott neked?
- Azt, hogy úgy nézek ki, mint egy ötéves.
- És te hagytad neki, hogy piszkáljon?
Jen hallgatott. Dove is csak némán bólogatott, a földre szegezve tekintetét.
- Miért nem szóltál neki vissza?
- Mert félek tőle.
- Szeretnél bátor lenni?

HARMADIK - Őszinteség
Újabb év telt el. A lány szoknyája ismét rövidült, ezúttal már csak combközépig ért. Derékban egészen passzos volt, s trapéz alakban kiszélesedett. Az alja lenge volt, mindig fellibbent, amikor gazdája pörgött benne. Gyakran tette ezt az öreg almafa alatt, amikor magányosnak érezte magát. Közben mindig egy butácska dalt énekelt, ami valahol egészen ijesztőnek hangzott.
- Come, little children. The time’s come to play, here in my garden of shadows...
Kis oldaltáskájából immáron három baba lógott ki, ezeket egy szalaggal összefűzte, úgy akasztotta kulcscsomójára. Az első kettőn már egy-egy díszes betű ékeskedett, az egyiken egy „J”, a másikon „C” szerepelt. Aranyfonállal fűzte rájuk, precízen, akár egy igazi profi.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Olyan jól eljátszott Jenniferrel és Charlotte-al, nem akartam megzavarni őket. Úgy éreztem, talán felesleges lennék oda negyediknek, hiszen így is épp elégszer vitáztak, ha Dove bajba került. Jen mindig arra ösztönözte a két leányzót, hogy próbáljanak valami diplomatikus megoldást találni, ne bántsanak másokat. Ellentétben vele, Charlotte úgy gondolta, a legjobban akkor lehet megleckéztetni valakit, ha kétszer akkora büntetést kap, mint amennyit ártott. Nehéz volt elválasztani a könnyű utat a helyestől, ez gyakran össze is zavarta a dolgokat Dove fejében.
- Aurora ma hazudott nekem. Azt mondta, az én hibám, hogy ma neki kellett rendbe tennie a termet tanítás után.
- Miért hiszi azt, hogy te tehetsz róla? - kérdeztem végül, miután észrevettem, hogy a többiek csendben maradtak.
- Azért, mert szerinte én törtem össze azt a vázát a tábla mellett. Pedig amikor történt, emlékszem, kint voltam az udvaron.
Szerettem volna rendbe tenni ezt az Aurorát. Gyűlöltem még a gondolatát is, hogy rá akarta kenni a saját bűnét valaki másra. Az még jobban zavart, hogy az új barátommal akart kiszúrni.
- Idefigyelj, kisgalamb. Szeretnéd, hogy megleckéztessem őt?
- Ne bántsd, kérlek. Nem ő tehet róla...
- Gonosz volt veled. Ezt nem úszhatja meg ennyivel.
- De mi lesz, ha megtudja valaki?
- Gondoskodom róla, hogy mindenki lássa, te ártatlan vagy.

NEGYEDIK - Némaság
Dove már három legjobb barátnője társaságában élvezte mindennapjait, egészen megszerette a kis társaságot. Ahogy telt az idő, egyre többet beszélt hozzájuk, viselkedése kezdett kissé szokatlanná válni az emberek számára.
Anyu és Apu úgy döntöttek, bemutatják egy kedves néninek, aki szeretett volna megismerkedni Jenniferrel, Charlotte-al, és Aurorával. Úgy gondolta, ők csak rossz hatással vannak Dove-ra, olyanra kényszerítik, amit nem kellene megtennie.
Dr Sarah O’Conell egy igazán elbűvölő teremtés volt, nyilván csak segíteni akart mindenben. Egész délutánokat töltött a Whitehawk családdal, de leginkább a legkisebb tagjának társaságára vágyott. Gyakran kérdezgetett értelmetlenségeket, például hogy mióta ismerik egymást a csajokkal, milyen gyakran találkoznak... Eközben folyton írt valamit egy kis jegyzettömbbe, amit aztán mélyen elsüllyesztett fekete bőrtáskájában, ami Charlotte szerint biztos sok titkot rejt. Ebben nem kételkedtem, hiszen az ilyen hölgyek, mint Dr O’Conell, szerettek rejtegetni érdekes holmikat a csomagjaikban. Papírokat, amik más-más emberekről szólnak, rejtélyeket, amiket csak kevesen fejtettek meg.
Egy hasonlóan kellemes, beszélgetős nap végén Dove még mindig ébren volt, amikor az óra mutatója már elhagyta a tizenegyes számot. Másnap nem volt iskola, ezért megengedhette magának, hogy tovább fennmaradjon. Anyu és Apu már rég aludtak, hiszen nekik menniük kellett dolgozni, mint mindig.
Épp a negyedik babához készült ruhát választani, amikor Aurora megtörte a kínos csendet.
- Valami baj van?
- Sarah néni azt mondta, ne álljak szóba veletek.
- Miért mondott volna ilyet? - kérdezte Jennifer, aki az elmúlt hetekben sokkal kevesebbet szólalt meg, mint szokott. Talán rossz kedve volt, amiért Dove egyre többször hallgatott Charlotte-ra, még akkor is, ha csúnya dolgokat javasolt neki.
- Mert szerinte nem szabadna veletek barátkoznom, és csak bajba kerülök miattatok.
- Ez butaság. Ne is törődj vele.
- De mi lesz, ha megtudja, hogy megint veletek játszom?
- Nem fogja megtudni. Ha pedig mégis, majd én elhallgattatom.

ÖTÖDIK - Szabadság
A tizenhét éves Dove születésnapját úgy ünnepelte, hogy újabb betűket hímzett fel a harmadik és negyedik babájára. A fodros, barna hajúra egy ezüstös „A” került, a zöld szeműre pedig kanyargós, sokkal inkább kígyócskára emlékeztető „S”. Az ötödik rongynak még nem volt ilyen jelzése, csak egy pöttyös ruhája, aminek felfelé ívelt az alja.
Sarah-nak nem igazán tetszett az új otthon, úgy gondolta, túl koszos hely egy ilyen tiszta leánykának, mint Dove. A lakótársak ráadásul gorombák is voltak, sokan éjszakánként alvás helyett bugyuta dolgokat kiabáltak, vagy a szobájuk ajtaját rugdosták. Keddenként ketten, szerdákon hárman gyakoroltak kötéltáncot, de az utolsó mutatványt egyikük se tudta megcsinálni, ezért mindig a testőreik segítettek nekik levenni a nyakukra szorult kötelet. Ők azzal hálálták meg ezt, hogy utána nagyon jól viselkedtek, és csak aludtak egész nap. Ezután mindig hazaengedték őket, a családjuk pedig örömében sírva fakadt, amikor találkoztak.
Jennifer nem hagyta, hogy a többiek kipróbáltassák Dove-al ezt a sportágat, pedig nagyon érdekesnek bizonyult számukra. Főleg az tetszett nekik, hogy aki egyszer megcsinálta a főfolyosó melletti csigalépcső tetején az utolsó trükköt, azt utána elküldték az Intézetből. Mindenki ki akart kerülni onnan, kivéve D, mert ő igazán élvezte az ott töltött hónapokat. Mindig új emberekkel ismerkedett meg, kapott finom ebédet, vacsorát, sőt, reggelit is, ráadásképp még ajándékba varrókészletet és hozzá való alapanyagokat is adtak neki, miután megbizonyosodtak róla, hogy jóra fogja használni őket.
Legjobban a közösségi órákban szerette szépítgetni korábbi öt alkotását, újabb blúzokat, szoknyákat és nadrágokat készített nekik, közben még mindig ugyanazt a dalocskát dúdolgatta. Kedvenc asztala az ablak melletti volt, mert oda senki nem akart soha leülni, így nyugodtan élvezhette barátnői társaságát.
Egyik nap azonban egy másik lány csatlakozott hozzá, ugyanolyan narancssárga egyenruhát viselt, mint Dove. Haja kócos volt, mogyoróbarna, mint az ötödik babának. Margonak hívták, és szinte sose szólalt meg. Csak hallgatagon figyelte a szőkeség keze munkáját, ahogy egyre jobban belemélyülve a munkába, mosolyogva igazgatta a játékszer frizuráját. Ugyanúgy két copfja volt, mint az előzőeknek, viszont az övé göndör volt, apró csigákba rendeződve.
Margo sokáig csak bátortalanul üldögélt Dove-al szemben, néha hajlandó volt néhány szót váltani vele, amikor épp nem remegő végtagjainak lenyugtatásával foglalkozott.
Egy alkalommal Sarah és Charlotte megelégelték, hogy az Intézetben kellett maradniuk. Veszekedni kezdtek egymással, próbálták rábeszélni D-t, hogy szökjön meg. Még Margot is meg akarták kérdezni, hogy mit szól ehhez az ötlethez, de ő ellenkezett.
- Blondie, ez veszélyes. Ne menj el... Elkapnak... Bezárnak...
Akkor hívta először így Dove-ot. A lánynak viszont nagyon tetszett ez a becenév, úgy gondolta, illik hozzá.
- Mondd meg neki, hogy más választásod nincs... - utasítottam.
- Muszáj mennem. A barátaim azt akarják, hogy legyek szabad.
Jó darabig folyt még a vita Margoval, fogalmunk sem volt, mi lehetett a helyes út.
Legalább két hét eltelhetett, mire Blondie hajlandó volt hozzánk szólni. Amikor újra meghallottam selymes hangját, el se akartam hinni, hogy valóban ő volt az. Annyira hiányoltam már a kis melódiát szavai közt, egészen bánatos is lettem nélküle.
- El akarok menni innen.
- Akkor ma este kiszökünk. - válaszolta Aurora.
- De Margo szerint veszélyes. Nem engedi.
- Ne aggódj, majd én gondoskodom róla.
Ahogy ezt kijelentettem, pártfogoltam arcára mosoly derült. Jól tudtam, mit kell tennem, és ebben kivételesen nem kellett Jennifer, Charlotte, Aurora vagy Sarah engedélyét kérnem. Mindannyian egyetértettek velem, ők is ugyanúgy vágytak már a szabadulásra, mint én.

HATODIK - Igazság
Anyu és Apu rettegtek. Azt gondolták, elveszítik az irányítást Dove felett, és ezt valahogy meg kellett akadályozniuk. Miután a lányuk hazatért az Intézetből, úgy látták, egyre inkább kezd megőrülni. Pedig korántsem volt így, minden teljesen rendben volt vele. A barátaival foglalkozott, szórakozni járt, mint bármelyik más korabeli.
Kikövetelte magának, hogy visszamehessen az iskolába, cserébe nem fogja mutogatni legújabb mutatványát, amit még az előző otthonában tanult el Sarah-tól. Amikor már mindenki aludt, barátnői megmutatták neki, hogy tudja az egész testét lángba borítani, s ezt addig gyakorolta, amíg ki nem tudta juttatni magát vele az épületből. Még előtte Margonak is megmutatta, ő pedig annyira örült neki, hogy végül ő is kipróbálta. Viszont neki kellett hozzá segítség, mert magától nem tudott tűzzé válni, de Blondie előszeretettel segített rajta, hiszen erre valók a lakótársak, nem?
Jennifer javaslatára leghátul választottunk ülőhelyet a teremben, így amikor unalmas volt a tananyag, nyugodtan elábrándozhattunk az élet nagy kérdésein, vagy dudorászhattuk a kedvenc dalunkat. Még a tanárnő se bánta, mert általában Brooke kisasszonnyal volt elfoglalva, aki a legokosabbnak titulálta magát az osztályban, sőt, az egész évfolyamban. Minden kérdésre rögtön rávágta a választ, amit a mögötte ülő testvére mindig megsúgott neki. Más tollával ékeskedett, de ez senkit nem zavart, csak engem. Nagyon szerettem volna megleckéztetni azt a lányt.
- Mrs Kingsley azt hiszi, Brooke mindenben a legjobb. Nem kellene tennünk ellene valamit? - kérdeztem egyik szünetben, mialatt Dove a hatodik babájának szemeit varrta fel éppen. Még nem nevezte el, de úgy éreztem, hamarosan találni fog egy hozzá illő keresztnevet, amin aztán élete hátralevő részében szólongathatja majd.
- Miért tennénk? Ha ennyire vak, hogy nem látja, amikor James előre megmondja a megoldást, akkor miért kéne zargatnunk ezzel? Úgyse hinne nekünk. - ellenkezett Margo.
- De ez nem igazság! Így elvisz minden dicsőséget, míg a testvérét teljesen elnyomja.
- Mégis hogy tudnánk lebuktatni? A tanárnő kedvence lett, kinek hinne vajon, nekem, vagy Brooke-nak? - sóhajtott Blondie.
- Majd nekem hinni fog.

HETEDIK - Magány
Tizenkilencedik születésnapjára Dove egy újabb otthont kapott Anyutól és Aputól. Egy kedves városba vitték, Beacon Hills-be, ahol egy Eichen House nevű motelben kivettek neki egy kényelmes szobát néhány napra. Azt mondták, csak addig kell itt maradnia, amíg teljesen be nem költöztetik a kertes házba, amit kinéztek neki. Azt is említették, hogy ha az ittléte alatt jó kislány lesz, hamarabb hazamehet, és többet nem kell visszatérnie.
Az elkövetkezendő egy hetet D, az ágyán gubózva, a hetedik babáját varrogatva töltötte, nem szólt hozzánk egy szót sem. Volt egy kedves házvezetőnő, aki segített neki mindenben, ételt hozott, alapanyagokat a játékaihoz, és vitaminokat, amiket kötelező volt bevennie, hogy egészséges maradjon. Estelle-nek hívták, és mindig szívesen meghallgatta Blondie-t, amikor rólunk mesélt neki. Főleg Brooke-ot hozta szóba, mint legújabb barátnőjét, akiről a hatodik babát készítette. Azt mondta, ő a kedvence, mert ő mindig arra inti, hogy legyen őszinte másokkal.
Az utolsó előtti nap a kis galamb épp a vacsoraidőt várta, amikor egy egészen termetes legyecske épp az ő ablakához tévedt. Békésen leszállt, észre se vette a párkányra kent nagy csík mézet, amit még a reggelinél szolgáltak fel a gyümölcstea mellé. Dove sose szerette igazán az ízét, ezért mindig otthagyta a tányérja szélén, ám ezúttal úgy gondolta, viccesebb, ha készít belőle egy rovarcsapdát.
Terve be is vált, amikor a mit sem sejtő légy beleragadt az édes anyagba, s hiába próbált kiszabadulni, képtelen volt rá. Charlotte hangosan felnevetett, amikor meglátta az állatkát, azt javasolta, hogy ne öljük meg azonnal, hanem előtte egy kicsit játszadozzunk el vele. Még én is úgy gondoltam, jó ötlet, mivel már minden fonál és ruhaanyag elfogyott, és a hetedik rongyocska is készen állt már.
Blondie kuncogva kúszott oda az ablakhoz, ahol áldozata még küzdött a ragacs ellen, erősen zizegett, ahogy elrepülni készült. A lány ekkor megragadta a kis rovar egyik szárnyát és óvatosan leválasztotta a testéről.
- Miért akarod, hogy szenvedjen? - kérdezte végül Aurora kétségbeesetten.
Ő még a legapróbb muslicát is sajnálta volna.
- Mert unatkozom. - válaszolta Dove, miközben a másik szárnyától is megszabadította az immáron csupasz legyet, ami ezzel fel is adta a harcot, és saját ijedtségébe, valamint a folyékony aranyba fulladva távozott el az élők sorából.

NYOLCADIK - Kiteljesedés
Egy évig csend honolt. Nyolc baba hevert az egyik könyvespolcon, mindegyiken díszelgett egy betű, kivéve az utolsón. Estelle még elég sokszor szólongatta D-t, de ő egyszer sem válaszolt még neki sem. Pedig őt igazán szerette, mert mindig mellette volt, amikor egyedül érezte magát. Mindannyian segítettük, ahol csak tudtuk, de még valami hiányzott belőle. Úgy érezte, még nem teljes az összkép, az életében még van egy kis űr.
Ebben sajnos egyet kellett értenem vele. Anyu és Apu viszont azt hitték, minden rendben van. Lányuk szomszédságába költöztek, hogy rajta tarthassák szemüket a biztonság kedvéért. Elég hamar belenyugodtak, hogy Dove kinőtt a gyermeteg képzelgésből, és mindez csak egy butus játék volt. Ki is jelentették, hogy minden visszakerült a rendes kerékvágásba, innentől semmi gond nem lesz soha többé. Újra egy család lehetnek, mint egykor.
Csakhogy ezzel lekorlátozták a kis galamb életét. Egy madár pedig nem való kalitkába. Ahhoz, hogy boldog legyen, fel kell szabadulnia, az akadályokat el kell pusztítania maga körül. Legalább is én ebben hittem. Egy idő után már én is suttogtam, de mindhiába, Blondie teljesen kizárt minket. Mindünket kezdte elfelejteni, még az emlékünket is egy ládába zárta, hogy ne vehessen tudomást rólunk. A szomorúságom kezdett dühvé alakulni, elegem lett már a hallgatásból.
- ÖLD MEG ŐKET!! - kiáltottam, ezzel kitörve a burokból, ahova el lettünk rejtve.
Minden éjjel, pontosan éjfélkor ismét kiabálni kezdtem, egészen addig, amíg fel nem riasztottam Dove-ot.
- Mit akarsz?
- Végezz velük. Csak leláncolnak. Ez nem te vagy. Nem dobhatsz el minket.
- Nem tehetem... Ők a családom...
- Azt csinálsz, amit csak akarsz. Semmi sem állíthat meg.
- De nem akarom.
- Dehogynem. Különben nem állnál szóba velem. Csak ismerd be, fogadd el, és nem fogsz bűntudatot érezni. Elmúlik minden fájdalom.
Aranybarna szemeivel erősen fürkészni kezdte tenyerét, mintha épp abban tartaná Anyu és Apu életét. Hosszasan elgondolkodott, az aggodalom és rettegés helyére ördögi mosoly kezdett húzódni arcán, kezét ökölbe szorította, ezzel képzeletben összezúzva azt, amit addig annyira féltett. Szemei a narancsszínben izzottak fel, s mikor újra kiegyenesítette ujjait, lángok kezdték beborítani az egész testét. Felkelt az ágyból, lassú léptekkel indult meg a kijárat felé.
Odakint esett az eső. A víz záporozva hullott alá az égből, de nem oltotta el Dove tűzét. Könnyűszerrel zúzta be a szomszéd ház ajtaját, amikor odaért, s egyenesen szülei hálószobájába rontott, hogy végül porrá égesse az egészet.
Anyu és Apu kiáltását a zivatar zaja teljesen elnyelte, akárcsak a lányuk torkából felszakadó hangos, erőteljes nevetést. Végre boldog volt és szabad.

A TEMETÉS
Minden korábbi ellenére sajnáltam Anyut és Aput. A nyolcadik hang viszont azt mondta, jól tettem, hogy hallgattam rá, amikor felgyújtottam a házat. Így elértem, hogy végre valahára senki nem tart kordában, úgy élhetek, ahogy szeretnék.
Az utolsó babámra egy-két hete felhímeztem egy „O” betűt, úgy gondoltam, tökéletes lesz számára az Opheliah név. Bájosnak tartottam, tetszett a csengése. Kicsit emlékeztetett egy tündérre, amiről még valamikor kiskoromban olvastam.
Ma is esik az eső. Fekete maskarás nők és férfiak százai állják körbe a szüleim koporsóit, bár tudom, hogy nincs bennük semmi, mert minden hamuvá égett a hálószobájukban, velük együtt. Minden, ami itt történik csak formaság, egyszerű jelkép. Anyu és Apu sose fognak ott feküdni a számukra kiásott, szabályos négyszög alakú gödörben, a tökéletes, sötétbarna fekhelyük örökre üres marad majd. A sírkövük márványból készült, aranyozott szegéllyel, mintha szentek lettek volna. Pedig nem voltak azok, csupán két személy, akik az utamat állták. Hazudtak nekem egész életem során, és erre Aurora mutatott rá még tavaly, amikor véletlenül megtaláltuk az adoptálási papírjaimat. Kiderült, hogy Anyu és Apu nem is voltak az igazi családom, így most teljesen jogosnak érzem, hogy elpusztítottam őket.
A sötét esernyők, amik eddig teljesen beárnyékolták a nyughelyet, lassan kezdenek szétoszlani, gazdáik szomorkásan indulnak meg a halotti tor helyszínére. Én még egy darabig ott álldogálok, mosolyogva. Közben eszembe jut a kedvenc dalocskám, amit halkan el is kezdek énekelni, miközben végül ide-oda billegve hagyom ott Ophelia és David Whitehawk síremlékét.

Come little children
I’ll take thee away
Into a land of enchantment

Come little children
The time’s come to play
Here in my garden of shadows...


A hozzászólást Dove Whitehawk összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 02, 2016 5:39 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar



Szer. Júl. 27, 2016 9:46 pm
Vendég
Vendég



you passed the test
üdv családunk legújabb tagja

Kedves Dove!

Igazi öröm, még egy főnixet köszönteni, hiszen nem futkos eddig túl sok a fajból, és kivételes öröm, hogy ilyen különleges, kissé mégis különc madarat üdvözölhetek a személyedben.
Azok a bizonyos hangok, hát igen nem túl egyszerű velük az élet, de ha egyszer ők a társaságot, és nem viszed túlzásba addig... ki tudja, remélem nem adsz rá okot hogy felkerülj a vadászlistámra. Muhahaha.

Húha hát nehéz bármit is mondanom egy ilyen előtörténet után, de azt hiszem teljes képet kaphattam a mindennapjaidból. Remélem ezentúl is megtartod eme írói stílusodat és hát nah. Mondom nehéz bármit is mondanom, de... le a kalappal. Pontokba szedve elejétől a végéig élvezetes olvasmány volt, és szívből gratulálok, és köszöntelek itt, köreinkben.

Érezd jól magad, foglalt le amit kell, és már mehetsz is játszani!

Vissza az elejére Go down
 
Dove Whitehawk
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakterlapok-
Ugrás: