• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Dogs - Avery & Vulfia


Vas. Okt. 15, 2017 8:42 pm
☇ Poison After Dark

Vendég

Szomb. Okt. 14, 2017 8:34 pm
☇ Stells & Ash


Pént. Okt. 13, 2017 11:04 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Maxine Graham










avatar



Hétf. Aug. 01, 2016 5:04 pm
Vendég
Vendég



Maxine Graham
We stopped looking for monsters under our bed
when we realized that they were inside us.

● becenév:Max, Maxie, Ma'
● születési hely, dátum: 1998. január 16.
● kor: 18
● faj: kanima
● nemi identitás: hetero
● play by: Emma Roberts ♥
● karakterfajta: jelen

kakaóscsiga ● 18 ● Joy cica ● briós
you're still have all of me

Nem tudom, mit mondhatnék a külsőmről. Például nekem is van arcom. Az emberek azt mondják, könnyű megjegyezni, mert szőke haj keretezi, és így magára vonja a figyelmet. Azóta van, hogy visszafestem az eredeti barnás színére. Széles mosolyom lenne, ha mosolyognék, és zöld szemet látnál, ha rád néznék. Százhatvanhárom centiméter magasról néznék fel rád, mert valószínűleg magasabb vagy nálam. Hosszú, vékony lábak, karcsú termet. A nagymamám tőlem is mindig megkérdezi, hogy szoktam-e enni rendesen, és igen, nagy evő vagyok, csak nem látszik meg rajtam. Nem vagyok túl izmos… Jó, ezzel a kijelentéssel most próbáltam jobb színben feltüntetni magamat: valójában egyáltalán nem vagyok izmos, sosem érdekelt a sport.
A ruhásszekrényem nem mond köszöntet nekem. Tele van agyonhasznált, és sosem hordott ruhákkal. Egyszer találtam benne egy kisgatyát, amit még sosem láttam, de valószínűleg tizenkét éves koromban vehettem, mert akkortájt volt ekkora a méretem. Nem mondanám magamat fiúsnak, mert száz százalékig lány vagyok, de olykor szeretek bő pólókat vagy ingeket hordani, amiket minden bizonnyal a férfiosztály leértékelt oldalán találtam. Nem szoktam igazán csinos lenni, vagy habos-babos, mert nem illik az arcomhoz, meg úgy alapvetően a jelenlegi személyiségemhez, bár régen sok szép topot és szoknyát vettem magamra. Manapság inkább a nadrágokat preferálom, de nem bújok lisztes zsákba, ha már hosszú combjaim vannak, és lapos hasam, akkor hadd csodálják. Kedvenc ruhadarabjaim a hosszú ujjú crop topok, amik eltakarják a csuklómon éktelenkedő hegeket, és közben teljesen azt a hatást keltik a kikandikáló hasam miatt, hogy tele vagyok önbizalommal.

Apám a halálakor magával vitt belőlem egy darabot. Ami pedig egyszer meghalt, az nem fog többé életre kelni.
Annyira keveset hagyott itt nekem, a gyász annyi mindent magával ragadott belőlem, hogy szinte teljesen kifosztottá váltam. Minden, ami valaha érdekelt, már csak halványan dereng az agyam egyik eldugottabb részében, és minden, ami valaha jellemzett, megfakult, és nem maradt már bennem semmi, csak néhány gyenge jellemvonás. Megcsappant a kedvességem, a humorom, és feleannyira sem vagyok aranyos, mint azelőtt. Úgy képzelem, hogy befőttesüvegek vannak csordultig töltve az ember jellemvonásaival, és ha egy befőttesüvegből kifolyik a tartalma, akkor már csak üres üveg marad, az alján egy kisujjnyi kedvességgel, vagy humorossággal, vagy barátságossággal. Az én legkedveltebb befőttesüvegeim mind megsérültek. Most vigyáznom kell arra a kevéskére, ami az üveg alján maradt. Nem osztogathatom el, tartalékolnom kell, rejtegetnem, tilos megmutatnom bárkinek, mert ha rossz kezekbe kerül, akkor a maradékot is elvehetik tőlem. Így az üvegeimet elrejtettem, és befoltoztam a sérüléseket egy az undokság és aljasság sűrű masszájából kiöntött maszkkal.
És most, hogy elmagyaráztam, miért nem vagyok olyan, mint amilyennek lennem kéne, mint amilyen voltam, talán ideje lenne kitérni arra, hogy akkor mégis milyen vagyok? Ó baszdmeg… Kibaszottul szörnyű. Komolyan mondom, ha most a két hónappal ezelőtti Maxine nagysasszony idetolná elém a képét, valószínűleg páros lábbal rúgna pofán. És ebben az a legrosszabb, hogy még meg is érdemelném. A jelenkori Maxine álnok, általában érdekbarátságokra utazik, és baromira béna módon próbálja eljátszani, hogy neki bizony minden teljesen mindegy. Vörös fejjel, villámokat szóró tekintettel is pont ugyanazt mondja, amit könnyekkel küszködve is szokott: „Na és? Kit érdekel?” Tényleg. Marhára béna. De mivel valódi barátaim már régóta nincsenek, így senki nem mondja azt, hogy „Hé Maxine, látom, hogy nem mindegy, mindjárt bőgsz”. A nem igazi barátságok már csak ezért is kellemesek. Nem vagyok nagy bajkeverő, mert szeretek a fenekemen ücsörögni, és nem csinálni semmit. Nem mondom, nem maxolom ki az életkedvet, és meg sem próbálok tenni olyasmit, amit nem muszáj. Ha nem kérdeznek, nem válaszolok, ha nem hívnak, nem megyek. Sokat szoktam gondolkozni. Rengeteget. Van, hogy ülök, órákig, kiélvezve, hogy engem már nem keres senki, mert mindenki hiábavalónak érzi, hogy megpróbáljon visszarángatni az életbe. Ilyenkor nem csinálok semmi mást, csak gondolkozom. Néha egyszerű dolgokon, máskor sokkal nehezebb kérdéseken. Ribancnéni egyszer be akart dugni az Eichen házba, amikor két napig szó szerint nem csináltam semmit, csak ültem az ablakfülkén a szobámban, és a házunk előtti fát mustráltam. (Tudom-tudom, undorító, hogy két napig nem fürödtem, de hé, nem is izzadtam meg a nagy ülésben!) Ennél jobban már csak akkor akart elküldeni, amikor először kaptam dührohamot, és mindent összetörtem a konyhában, aztán leültem bőgni a földre. Vagy várj… lehet, hogy akkor akart elküldeni a legjobban, amikor először vágtam meg a csuklómat. Nem is tudom, majd megkérdezem.
Szóval ez lettem én. Az álarcos lány, aki otthon depressziózik, és akit kurvára el akar már küldeni otthonról az apja özvegy ribancbarátnője. De nem fog. Nem ám.

when i was younger...

A Ribanc az asztalnál ücsörgött, hosszú, undorítóan csúf körmeivel idegesen kopácsolva a falapon. Legszívesebben odamentem volna, és fejbebasztam volna azzal az üveg Bacardival, amit olyan jókedvűen szopogatott már vagy egy órája. Ehelyett türtőztettem a belőlem kikívánkozni vágyó mély undoromat, és dühömet, ami minden vele töltött perccel egyre hatalmasabbá vált bennem, és csak a kanapén ücsörögtem. Csöndben vártam az ítéletet. Bár már előre tudtam, hogy mi lesz az.
A Ribanc lecsapta a telefont. Azt is utáltam, ahogy felvette, hát még azt, ahogy lecsapta.
- A nagyid azt mondta, hogy nem költözhetsz hozzájuk – szegezte rám lekezelő tekintetét. Nem voltunk ugyanolyanok. Ő agyon volt sminkelve, én csak a szokásos falfehér arcommal ültem, és bámultam rá. Mégis, most kísértetiesen hasonlítottam rá. Az arcára ülő „húzz a picsába a házamból” pont ugyan olyan volt, mint az én arcomon lévő, ezért olyan hatást keltett, mintha a saját tükörképemmel néznék farkasszemet. – Ne nézz így rám – rótt meg érte. – Én is azt akarom, hogy elhúzz innen.
Én nem ezt akartam, csak Ribancnéni túl egyszerű volt ahhoz, hogy megértse kívánságomat, és nem tudtam, hogy akkor mégis milyen nyelven kéne előadnom neki. Én azt akartam, hogy ő menjen el. Két hónappal ezelőtt apa örökké elköltözött innét, és itt hagyott ezzel a mocsadék nővel, akinek igen nagy valószínűséggel a pénz volt a kedvenc jellemvonása apukámban. Mivel egy éve összeházasodtak, ezért a ház az ő nevére került. Legnagyobb szerencsétlenségére nem csak a ház, hanem én is. Ez alatt a két hónap alatt nem telt el nap, hogy ne próbált volna elpaterolni engem: dédi, nagybácsi, unokatesók, keresztülők, de még az ovis legjobb barátnőm szüleit is felhívta, hátha befogadnak. És most a nagyi. Őt hagyta utoljára, mert a családban nagyi volt az egyetlen olyan, mint én, és teljes szívéből rühellte ezt a két lábon járó betegséget. Ribanc nem tudta, hogy én már az első hétvége alkalmával felhívtam nagyanyámat, hogy bekuncsorogjam magam hozzájuk, de így is van éppen elég gondja, mert a papámat kell ápolnia. Megértem, hogy nem akar a nyakára egy kamaszodó kiscsajt, aki újonnan még az ereit is vagdossa. Merthogy természetesen Ribanc az egész családnak elújságolta a legújabb hobbimat, ami csak három alkalommal fordult elő, és utána jutott eszébe, hogy így egészen biztosan nem fog senki befogadni. Idióta. Még a seggem is okosabb ennél a barom nőnél.
- A mamád ugyanakkora nyomorék, mint te – azzal otthagyott a kanapén, fortyogni a dühömben, és a mérhetetlen fájdalomban, amit az okozott, hogy apukám nem ült ott az amerikai konyha pultjánál, és kínált meg engem a szokásos pisztáciával.
Nem vitatkoztam a Ribanccal. Fáradt voltam ahhoz, hogy vele vitatkozzak, és túlságosan is gyűlöltem hozzá. Egy megoldás volt. Egy tervem volt. És már két hónapja rettegtem tőle.

Aznap hideg, nyirkos éjszaka volt. Az első adandó alkalommal elmerült a cipőm talpa az esővízzel felitatott földben, és nem győztem lekapirgálni a talpamról a mocskot, mielőtt beültem apám (vagyis most már a Ribanc) kocsijába. Nem kapcsoltam be a rádiót, mert így is lüktetett a fejem a méregtől, és a félelemtől. Tudtam hova megyek. Tudtam kihez megyek. És felkavarodott a gyomrom a gondolattól, hogy mire készülök.
Apám nyomozó volt, és mikor elkezdett a gyilkossági osztályon dolgozni, többször is beleütközött olyan kérdésekbe, amelyekre nem volt épeszű válasz. Később kiderült számára, és számomra is, hogy Beacon Hills hemzseg a furcsa, nem emberi lényektől. Először mérhetetlenül nagy ostobaságnak véltem a dolgot, de azóta rádöbbentem, hogy akik nem hiszik el, és akik nem tudják, hogy így van, azok saját szemüket takarják el. Nem észrevenni, hogy minden második emberrel baj van? Oké, ez Beacon Hills, itt alapjáraton sok a furcsa ember. Én is furcsa ember vagyok. De haver, nyisd ki a szemed, ha agyarai vannak, akkor kurva nagy bajban vagy.
Mire az erdő széli házhoz értem, már háromszoros gyorsasággal tombolt a szívem a mellkasomban, és minden porcikám remegett. Örültem, hogy hideg volt, mert abban reménykedtem, hogy azt hiszi majd, hogy csak fázom.
- Hát te? – A ház előtt várakozott, mintha előre várta volna érkezésemet, vagy mintha el sem mozdult volna azóta, hogy legutóbb jártam itt. Ha lenne lehetőségem megölni apám gyilkosát, akkor megtenném. A múltkor is azért voltam itt, hogy megtegyem, mint az azt megelőző két alkalommal. A baj csak az, hogy vérfarkas. És így még inkább kilátástalanok amúgy sem túl fényes esélyeim. Ő egy negyvenes fickó, erővel, hatalommal. Én meg egy tizennyolc éves kiscsaj vagyok, csonttal és bőrrel. Fasza.
- Most nem azért jöttem, hogy megöljelek – kiáltottam oda neki, miközben kivergődtem magamat az autóból. A félelem lebénította a végtagjaimat, ezért olyan bénán kászálódtam ki, mint még soha életemben. Mindegy. Hideg van. Talán azt hiszi, hogy csak fázom. De már rég nem reménykedtem ebben.
Hangosan nevetett, sokkal hangosabban, mint ahogy én tisztáztam szándékaimat. Érdes hangja volt, öblös nevetése.
- Tényleg? – Alig kapott levegőt, annyira kellett röhögnie. Biztos jó fej fickó. Kár, hogy kibaszottul utálom. – Már megmondtam, nem állt szándékomban meggyilkolni a faterodat. Nem vagyok gyilkos. Baleset volt. Rosszkor volt rossz helyen. Ha tehetek érted bármit, szólj, és felejtsd el, hogy bosszút állsz rajtam, mert baromság.
Igaza volt. Nem tudtam rajta bosszút állni. Nem tudtam őt teljes szívemből utálni, mert más szinten volt, mint én. Amikor megláttam, feltámadt bennem a vágy, hogy meggyilkoljam. De ez a vágy eddig mindhárom látogatásom alkalmával az öngyilkosság gondolatába torkollott, és a penge élébe a csuklómon. Ha meg tudtam volna ölni, biztosan megtettem volna.
A romlott gondolatok megfertőzték az agyamat, és semmi más nem járt az agyamban, csak a halál. Bárki halála. Mindenki halála. A saját halálom. Azt akartam, hogy mindenkinek annyira fájjon, mint nekem. Apám halála nem jelentett semmit az embereknek. Ezért mindenkitől el akartam venni azt, akit a legjobban szeret, hogy tudják, milyen érzés. Ezek a bűnös gondolatok rohamoztak meg azon a két napon is, amikor nem mozdultam el az ablakpárkány kipárnázott részéről. Utáltam mindenkit, akinek nem halt meg az apukája, és tudtam, hogy nincs jogom ilyet érezni, mert ez az egyik legundorítóbb dolog a világon. Gyűlöletemet, utálatomat, hányingeremet apám gyilkosa és özvegye iránt kellett éreznem. És mivel apám gyilkosával nem tudtam mit kezdeni, maradt a Ribanc.
Hirtelen megijesztett, és egyszerre felbátorított a gondolat, hogy nincs veszteni valóm, és rögtön kimondtam:
- Öld meg apám özvegyét.
Csönd telepedett ránk. A férfi egy percig néma csöndben fürkészte az arcomat, majd lassan megcsóválta a fejét.
- Nem.
- Mi? – Felháborodtam. – Megölted az apámat! Ha téged nem tudlak megölni, akkor arra kérlek... Nem, azt parancsolom, hogy öld meg azt a hülye nőt! – Sejtelmem sincs honnan, de viharként szakadt ki belőlem az üvöltés.
- Már megmondtam, hogy nem vagyok gyilkos. És egy buta kislány kedvéért sem leszek az. Kérj mást. Gyere vissza, ha kitaláltad mit akarsz – és már hátat is fordított, hogy visszabicegjen a viskójába.
- Akkor… Akkor… - kétségbeesetten próbáltam új célt kitűzni magam elé, de nem jutott eszembe semmi. Nem tudtam, hogyan másképpen tudnám gyógyítani a bennem lakozó haragot és gyűlöletet. Azt akartam, hogy meghaljon. Már leküzdöttem az ijedtséget, ami azért keletkezett bennem, mert komolyan szükségesnek éreztem valaki elhalálozását, és most hirtelen minden tervem romokban hevert. Javítani akartam az egészen. Azt akartam, hogy boldog lehessek. A halál elvette tőlem a boldogságot, és én a halállal akartam visszaszerezni azt. A Ribanc halála boldoggá tett volna. Vagy legalábbis ez volt minden meggyőződésem.
- Húzz innen kölyök!
- Harapj meg! Én is olyan akarok lenni, mint te! És majd én egyedül meggyilkolom! Ezt kérem, hogy tegyél olyanná, amilyen te vagy, és elfelejtem, hogy meggyilkoltad az apámat! – Nem beszéltem ép ésszel. Ilyet épeszű ember nem mond. De többé már nem voltam ember. Nem a harapása vette el tőlem az emberségemet. Már sokkal előbb elveszítettem.

A lény teste egy kígyóéra hasonlított. Sötét, pikkelyes, nyálkás bőre csillogott az éjszaka sötétjében, sárga, igéző tekintete vérfagyasztó látványt nyújtott. Karjai és lábai önmagában törékenynek is tűnhettek volna, ha ujjai végén nem éktelenkednek veszélyes karmok. Hosszú farkával nyugtalanul csapkodott maga mögött, mint egy feszélyezett macska, fekete száját tágra nyitotta, és kiengedett magából egy sikoly és üvöltés közti érces kiáltást. A lény elkerülte Maxine nevelőanyja, Mrs. Graham szobáját. Fagyos, kimért léptekkel egyensúlyozott le a kétemeletes lakóház oldalán, hogy mestert keressen magának. A kanima a bosszú fegyvere. A kanimának szüksége van egy mesterre, valakire, aki megmondja neki, hogy kit kell bosszúból megfosztania az életétől. A kanima egy megtört, megfertőzött, bűnös lélek szülöttje. A kanima nem vérfarkas, csak egy félresikerült kísérlet. Egy szörnyeteg. A kanima megbújt a bozótban, és elindult megkeresni mesterét, hogy végre áldozatokat szedhessen.

Álmatlan éjszakám volt. Nem. Nem is álmatlan. Olyan volt, mintha nem pihentem volna egy percet sem. Mintha egész éjjel ültem volna a szobámban, és egy szemhunyásnyit sem aludtam volna. Rossz érzésem támadt. Arra gondoltam, hogy talán eleinte ilyenek az éjszakák vérfarkasként, vagy hogy ezek a mellékhatásai a harapásnak, amíg 100%-ban meg nem változik a génállományom. Nem értettem az ilyesmihez, de voltak elképzeléseim róla. A testemnek be kell fogadnia a harapást, vagy ilyesmi. A hasamhoz gyúltam. A seb begyógyult. Elmosolyodtam. Ez gondolom jó jel. Pár nap, és végre vérfarkassá változom. És akkor… Viszlát, Ribanc.
Vissza az elejére Go down


avatar



Hétf. Aug. 01, 2016 6:01 pm
Vendég
Vendég



you passed the test
üdv családunk legújabb tagja

Kedves Maxine!

A jellemleírodnál meg kell álljak egy kicsit, mert hihetetlenül pontosan írtad le hogy mi marad, ha már semmi nincs, és a befőttes üveg hasonlat különösen tetszett. Nem lehet egyszerű ennyire üresnek lenni, biztos nincs ott valami rejtett tartalék? Egy kis extra kedvesség vagy valami?

Húh hát az az igazság hogy az előtörténet kicsit vulgárisan sikerült, de érezhető volt benne a düh és tehetetlen harag amit a mostohád felé éreztél, legalábbis én így gondolom. Agresszív és érthető, élvezetes olvasmány volt, és kíváncsi vagyok hogy végül sikerül-e leszámolnod azzal a nővel. Ésszel gyilkolj csak, mert látlak ám, és nem fogok neked kegyelmezni ha rajta kaplak, szóval... Ne mondd hogy én nem szóltam Razz

Most pedig vedd be a játékteret avi foglalás után, és ne feledd: Látlak. Very Happy

Vissza az elejére Go down
 
Maxine Graham
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Graham & Hayley - friss hús

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakterlapok-
Ugrás: