• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 37 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
0
Ember
9
Diclonius
2
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
5
Hibrid
2
Incubus
2
Kitsune
2
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Az eltűnt fiú


Yesterday at 7:36 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Julian x Maxine






 :: Relaxing :: Játékok




avatar



Szer. Aug. 03, 2016 12:35 am
Vendég
Vendég



A mai nap is pontosan ugyanolyan volt, mint a tegnapi.
Nem változott semmi. Ma is arra keltem, hogy a rémálomból még nem keltem fel. És minden egyes újabb nappal egyre biztosabbnak tűnt az a rémes sejtésem, hogy ez nem egy rémálom. Ez egyszerűen maga a kézzel tapintható valóság. Bármennyire is torznak tűnt.
Egy hónappal ezelőttig minden reggel azzal a hiú reménnyel csattogtam le a lépcsőn, egyenesen a konyháig, hogy odalent majd apám ücsörög a konyhaasztalnál, vagy a pultnál, és a szokásos pisztáciáját rágcsálja. Rámutatna a csomagolásra, melyen nagy betűkkel áll, hogy PÖRKÖLT, SÓS PISZTÁCIA, és fejcsóválva elsütné a nap első, de biztos nem utolsó szar viccét:
- Hazudik a csomagolás. Nincs is benne pörkölt - és nevet rajta. Utáltam ezt a viccet, mert a netről lopta jó olcsón (ingyen), és minden nap minimum egyszer bemutatta.
Akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer csak eljön majd a nap, amikor sírva könyörgök, hogy újra hallhassam ezt a rettenet viccet.
Miután minden reggel hűlt helyét találtam a konyhaasztalnál, de még a nasis szekrényben sem találtam pörkölt, sós pisztáciát, egyszer csak beleuntam abba, hogy reggelente első dolgom legyen ezzel a szertefoszló vággyal megölni magamat. Az ágyammal szemben lévő falra ragasztottam egy feliratot, amit fekete papírból vágtam ki: "ha ezt olvasod, akkor még nem keltél fel". Kinyitottam a szememet, a falra pillantottam, és a felirat meggyőzött róla, hogy még nem keltem fel. Apa nem lesz ott a pultnál.
Suliba mentem, túléltem, amit túl kellett élnem, és addig-addig sétáltam, amíg egy kellemes sziklát nem találtam, kilométerekre otthonról, a nevelőanyámtól Ribanctól, és minden olyan élőlénytől, akinek van lehetőségem megérteni a nyelvét. Fáradt voltam. Ideges. És most is olyan végtelen szomorúság lengte körbe egész lényemet, amitől már egy ideje képtelen voltam szabadulni. Hosszú, bő kockás ingem zsebébe nyúltam, és elővettem belőle a doboz Marlborot. És gondolkodni kezdtem.
A legaktívabb tevékenységeim közé sorolható volt a szimpla gondolkodás. Nem tettem semmit, csak ültem, néztem ki a fejemből, és bámultam a várost, amit egykor az otthonomnak véltem, és mostanában mégis csak egy ócska, szürke, világvégi betontömegnek tűnt, zöld penészfoltokkal. Furcsa volt ilyen szemmel látni. Szokatlan. Talán ezért nem tudtam ráunni.
A cigaretta füstje bámulatos könnyedséggel táncolt a levegőben, mutatóujjammal köröket rajzoltam, hogy felkavarjam a szürkeséget. Újdonság volt, hogy cigiztem, és ezt élveztem benne a legjobban. Mondhatnám, hogy azért szoktam rá, mert ideges és szomorú voltam apu miatt, de hazudnék. Az igazság az, hogy a rám zúduló, végtelen szabadidőmben nem tudtam mivel elütni az időt. Sportolhattam volna, de sosem éreztem késztetést ilyesmire. Barátkozhattam volna, de mindenkitől eltávolodtam, mert úgy éreztem nincs szükségem senkire. Tehettem volna bármit, amit csak akartam. Szóval lényegében unalmamban, csak úgy kíváncsiságból fogtam magamat, és rászoktam a cigarettára. Azt hiszem volt bennem némi dac is. Olyasvalamit akartam csinálni, amiért apa haragudna. Mintha azzal visszahozhatnék belőle egy darabot. De hiába pöfékeltem annyit, apa nem jött vissza leszidni. Szóval megmaradt az ujjammal rajzolgatok a füstbe móka, és ennyi bőven elég is volt.
Itt, messze mindenkitől nem kellett azon aggódnom, hogy valaki leül mellém, és részvétet próbál kifejezni valami béna álszent dumával. Itt nem kellett mogorvának lennem, hogy messzire elkerüljenek. Itt csak voltam. Egyedül. Olyannyira egyedül, hogy néha magányosnak éreztem magamat. De élveztem. Pont mint a cigi, ez is új dolog volt.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok álltak egymás után, hogy sorra kerülhessenek a mai napon, és elfilozofálhassak még pár órát, amikor neszre lettem figyelmes. A szívem kihagyott egy ütemet, és ijedten fordultam hátra. Valahol reménykedtem benne, hogy a vérfarkas csávó lesz, akinek a harapása még mindig a hasam tájékán gyógyulgat. Annyi kérdésem lett volna: Mikor változok át? Miért nem változtam át eddig? Miért nem érzek semmi különbséget, csak végtelen fáradtságot, és leterheltséget minden áldott reggel?
Ehelyett olyasvalakivel néztem farkasszemet, akit sosem kívántam volna magam elé. Vagyis a "sosem" az egy igen erős túlzás, de ott, abban a pillanatban bárki jöhetett volna, ha nem ő az.
- Julian... - ejtettem ki a nevét a számon, és meglepett, hogy milyen könnyedén jött ki. Mintha valami tiltott szót használtam volna, vagy egy másik nyelven szólaltam volna meg, amin nem merek beszélni. Meglepett, hogy csak úgy kimondtam a nevét. Mintha csak egy név lenne. - Én voltam itt előbb, úgyhogy menj innen... - zártam is le a témát, még mielőtt bármit mondhatott volna, majd rádöbbentem, hogy ő nem ezt a Maxinet ismeri, hanem azt a régi aranyosat, aki undorodott a bűzrúdtól, ami most a kezében füstölgött. Úgyhogy hozzátettem: - Légy szíves. - De mintha valami szitok szót mondtam volna.
Vissza az elejére Go down


avatar



Vas. Aug. 28, 2016 9:29 pm
Vendég
Vendég






julian & maxine ;;
•• you makes me want to love live again

A napfelkelte egy nagy kupac szar.
Nincs benne semmi világmegváltó, nem tudom átértékelni az életemet csak a szép színek összefolyásától, és a város csendje se bizseregteti meg a belsőmet. Egyszerűen csak arra emlékeztet, hogy még egy unalmas nap kezdődik, mikor nem tudok magammal mit kezdeni. Mert mostanában csak ez a program.
Kelj fel, szerezz kávét, telefonálj délig, egyél már negyedszerre ugyanazon a helyen az elmúlt lét hétben mert sehol se lehet jó kaját kapni, intézz el még egy pár emailt és öttől már az se baj ha a pohár aljára nézel. Néha menj el, igyál emberek között. Igyál annyit, hogy ne tudd, hogy jutottál haza. vagy csak eleget, hogy egy szál boxerben ülj a hideg padlón, kezedben a félig üres sörösüveggel kibámulva az ablakon, figyelve azt a tetves napfelkeltét azon gondolva mégis mennyire lehettél illuminált állapotban mikor igent mondtál arra, hogy ebben a senki városába költözz.
Lehúztam az utolsó kortyot, a sarokba dobtam az üveget, és csak hátradőltem a parkettán, meredve bámulva a plafont. Nem tudom, mi van velem. Nem tudom mióta, nem tudom hogyan, de szinte észrevehetetlenül bekerültem ebben a semmilyen állapotba, ahol a napjaim összefolynak és már az égvilágon semmi se érdekel. Legalábbis akkor, ha éppen józan vagyok. Ami pedig a legidegesítőbb, hogy már arra sincsen erőm vagy kedvem, hogy kihasználva a városban megnőtt természetfeletti jelenségeket rendesen elengedjem magam. Olyan mintha azzá válnék, amit a legjobban utálok; átlagos és hétköznapi. A napjaimból kiveszett a vakmerőség, az izgalom és az állandó fordulatok. Amitől pedig legjobban tartok, hogy ilyen tempóval az egész életem beáll ebben a semmilyen rendszerbe, és egy nap úgy ébredek, hogy szívességet teszek a fejvadászoknak és kötelet tekerek a nyakamra.
Már beborít az erős napfény, mire felkászálódtam a padlóról és elcsúsztam a fürdőig, hogy felébresszem magam. Nem mintha az a két-három óra alvás sokat tett volna, ezért a derekam köré tekertem egy törülközőt és kivettem az utolsó instant kávét a szekrényből, majd azt kevergetve kezdtem el válaszolgatni a rettentően izgalmas üzenetekre. Hülye befektetések és a sok probléma, amik velük jön. Nem azért béreltem fel Nigelt, hogy ne csináljon semmit és nekem kelljen ezzel a sok szarral bajlódnom – mondjuk szerencsétlen feldobta a patkót egy hónapja, szóval most szívhatok. Egy megbízható embert találni olyan mint négylevelű lóherét keresni szalmarakásba vagy mit.
Talán fel kéne szednem valakit, szaladt át a gondolat a fejembe, ahogy a kanapén terpeszkedtem kapcsolgatva a megannyi csatorna között valami értelmesebb után kutatva. Nem egy egyéjszakás kalandra, csak valami laza dolgot. Társaságot, amíg itt vagyok. Semmi komolyat de mégis; nem hiába vettem meg azt a hatalmas ágyat, még ha alapból hozzávagyok szokva a kényelmes ébredéshez. Meg kitudja, lehet még a napfelkeltének is több értelme lenne, ha nem egyedül ücsörögve a hideg padlón kellene végignéznem őket.
Hacsak ne kúszna be a gondolataimba egy zöldes barna szempár minden alkalommal mikor valami ilyesfajta ötleteim támadnak.
Már késő délutánt üt az óra, mire sikerült rávennem magam, hogy ideje valami friss levegőféleséget szívni. Edző cuccot dobtam magamra, majd a fülhallgatót még véletlenül se otthon hagyva csuktam be magam után az ajtót. Bár biztos vannak nagyszerű utak a futásra, tekintetbe véve, hogy én nem az alapvető emberi sebességgel szeretek edzeni muszáj volt már az első héten találnom valami könnyű utat az erdő elhagyatott részébe ahol senkit se küldhetek a zárt osztályra azzal, hogy emberfeletti gyorsasággal tettem meg a levezetőt.
Aztán persze milyen mázlim van; alig fél órát sikerült csak kikapcsolnom a gondolataimat mikor meghallottam egy szívdobogást a közelbe. Persze, hogy egyszerűbb lenne visszafordulni, meg logikusabb is. A baj csak az, hogy ez a szívdobogás ismerősnek tűnt, én pedig egy kíváncsi róka (khm, vagyis jaguár, hjaj de vicces) vagyok, ezért nem bírtam megállj parancsolni magamnak.
Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna.
Nem a szőke fej, nem az apró termet, nem, az mind szinte ismeretlen volt, de kérlek azért egy nem bírja teljesen megváltoztatni  a hangját kevesebb mint egy év alatt. Persze attól még meglephet. Ugyanaz az arcszerkezet, ugyanazok a szemek, ugyanaz az ember mégis… Olyan mintha csak egy halovány emléke lenne annak a lánynak, akire emlékszem. Akit mondhatni felemeltem, majd szépen is össze is törtem.
- Maxie.  – köszönök felvéve a stílusát, akaratlanul is a régi becenevét használva. Nem javítom ki magam és eszembe sincs csak hátraarcot vágni és elhúzni, csak mert ő azt mondja. Na nem, az nem így megy. Mindegy mennyire adja a külseje itt a kemény lányt.
- Értékelem a kedvességed, de majd kiköpöm a tüdőmet szóval lennék szíves odébb mozdulni, hogy legalább letudjak ülni levegőt venni mielőtt kitiltasz az amúgy megszokott helyemről?  – kérdeztem miközben már el is indultam, hogy leüljek mellé még akkor is, ha igazából egy nagy kupac hazugságot hordtam össze. Nem vagyok bunkó, vagy éppen szarkasztikus éppen csak annyira vagyok távolságtartó amennyire a történelmünk megengedi. Na meg talán, de csak talán kihallatszik a hangomból egy kevéske könnyedség, pont a miatt. – Nem kell beszélgetnünk se, nyugodtan visszatérhetsz ahhoz, amit csináltál de ez itt közterület szóval. – vontam meg lazán a vállam, ahogy elnéztem a távolba.

813 szó •• come alive ••  00 csúnya késés. ne haragudj.
Vissza az elejére Go down


avatar



Szomb. Okt. 22, 2016 10:54 am
Vendég
Vendég



A füst még mindig békésen gomolygott, őszinte képet festve a jelenlegi lelki állapotomról, és tetszett a gondolat, hogy éppen olyan lehetek, mint egy hömpölygő szürkeség. Pillanatnyi, lány, lassú, és békés. Hiányzott régi önmagam, a lány, aki éppen olyan lehetett, amilyen akart lenni, és amilyenné akart válni. És itt voltam most, összetörve, egy befőttesüveg alján ücsörögve, ahol már semmi más nem maradt nekem, csak az önsajnáltatás. Az önsajnáltatás kegyes volt hozzám. Az önsajnáltatás nem próbált meg bántani. És én sem őt, ez pedig újdonságnak számított nálam akkoriban, mert mindenkit gyűlöltem magam körül. A lista élén a Ribanccal, a lista végén felebarátaimmal. Már senkit sem akartam magam mellett. Tetszett, hogy a füstnek senkije nincsen. Csak felszáll, és eltűnik. Maradni sem próbál. Hirtelen késztetést éreztem, hogy tűnjek el, és soha többé ne jöjjek vissza erre az átkozott helyre, de aztán felütötte fejemben rút fejét az a keserű gondolat, hogy már semmim nem maradt apából, csak ez a szörnyű város. Szeretett itt lenni. Szeretett itt élni. És minden együtt bejárt hely megtartott belőle egy kicsit, beitta a lényét, és most úgy néztem a lenti betontömegre, mint a helyre, ami megőrzi számomra apukám egy részét. Nem maradt belőle semmi, csak a hely, amit szeretett. Meg a nő. Akit kurvára megölnék már.
Már azelőtt tudnom kellett volna, hogy jön, mielőtt valóban megérkezett. Sejtelmem sincs róla, hogy mégis miből kellett volna leszűrnöm mindezt, de valahogy magamat kezdtem hibáztatni azért, hogy nem tudtam. Nem tudhattam, de gyűlöltem, hogy nem léptem le pár perccel ezelőtt, mikor egy pillanatra jó ötletnek tűnt. Vissza akartam tekerni az időt, hogy egész nap messziről elkerüljem ezt a helyet. Eddig békésnek találtam, és kedves volt számomra, de most egy pillanat alatt megváltozott a véleményem. Hirtelen kezdtem el gyűlölni, és legszívesebben felégettem volna a helyet, az összes fűszálával, és sziklájával együtt, mondván, ha nincs ez a kibaszott szikla a szép rálátásával a városra, akkor nem kerültem volna ilyen undorító helyzetbe. Egyedül akartam lenni. És a sors mindig a nyakamra küldte azokat az embereket, akiket a lehető leginkább akartam elkerülni.
Próbáltam elfojtani magamban az érdeklődést iránta. Úgy tenni, mintha nem érdekelne, hogy mi van vele. Sőt, nem is az hogy mi van vele, az, hogy mi van a másikkal, mindig csak elvétve, ritkán érdekli ténylegesen az embert. Az ember inkább arra kíváncsi mindig, hogy a másik mit gondol róla. Hogy a másik hogy látja őt. Az, hogy mi van vele? Csak udvariasságból kérdez rá az ember. Én pedig ember voltam, mert még mindig csak gyógyulóban volt a seb a derekam tájékán, és nem éreztem semmi különbséget. Ugyanolyan emberi depresszióban voltam, mint a harapás előtt. Leírhatatlanul várva a változásra, még úgy is, hogy már tudtam, fingom nincs mégis mennyi idő múlva történik meg, és mit kéne éreznem.
A becenevem használata még hagyján, de köpni-nyelni nem tudtam, mikor odatelepedett mellém. A hirtelen közelsége lebénított, pont úgy, ahogy az a tipikus, régi, mindenkori stílusa, amit ismertem. Egy arasszal távolabb csusszantam tőle, mintha attól félnék, hogy elkapok tőle valami kórt, és visszatér a régi önmagam. Közben magamban imádkozni kezdtem, hogy ne történjen semmi rossz, bár nem igazán tudom, mégis mi rosszra gondolhattam. Maga a helyzet éppen eléggé rossz volt.
Úgy döntöttem hallgatok rá, és nem beszélek hozzá. Csak nézem én is a tájat, és csöndben fojtatom új káros szenvedélyemet. De ez a taktika rögtön meg is bukott. Annyira kényelmetlennek éreztem az egészet, hogy késztetést éreztem a beszédre.
- Maxinenak hívj! Most már inkább azon hívnak az emberek. A másikat nem is szeretem, szóval leköteleznél... - dünnyögtem, de rá sem néztem, semmi kedvem  nem volt az arcát bámulni. Az ő arca nem változott semmit, és titkon féltem, hogy az enyém annyira más lett, hogy elszörnyed majd tőlem, és leszid, és olyan dolgokat vág a fejemhez, amik rosszul eshetnek. Vagy csak olyan dolgokat gondol rólam. Nem akartam, hogy rosszul érezzem magamat attól, amit más gondol, mert már egy ideje nem foglalkoztam ilyesmivel. Kit érdekel, hogy mit gondolnak rólad? De mi van, ha igenis érdekel? Nem kéne, hogy érdekeljen. Az ő véleménye meg a leginkább nem.
- Miért akkora kérés, hogy máshol köpd ki a tüdődet? Itt senki nem kíváncsi rá. Mint mondtam, én voltam itt előbb. Meg amúgy is. Szerinted kellemes kussban ücsörögni melletted? Te nyilvánvalóan rendkívül élvezed, hogy engem cseszegethetsz, meg kényelmetlen helyzetbe hozhatsz, de nekem kisebb gondom is nagyobb a béna játékaidnál. Jól esne, ha nem kéne mindig miattad szarul éreznem magam. - Fogalmam sincsen mikor fogalmazódott meg bennem ez a pár mondat, de hogy most kijött, abban teljesen biztos voltam. Mert hogy kijött. Reméltem, hogy a szavakkal, amiket mondtam, talán kicsit is bánhatom. Sőt, nem csak reméltem, leírhatatlanul vágytam rá. Maxie nem volt képes megmondani neki, hogy utálja, azért, amiért bántotta őt. Maxie úgy tett, mintha megértené, és csöndben sírt a szobájában. De mint azt már említettem, most már mindenki Maxine-nak hív.
Vissza az elejére Go down
 
Julian x Maxine
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Julian
» Julian && Bellslena ✻ i have to tell you something

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Relaxing :: Játékok-
Ugrás: