HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.
nyerteseink
a téli szavazás legjobbjai
Stella Argent

női karakter & szépség
Vinny Foley

bohóc
matthew evans

őrangyal
Elysian Landre

művész

gratulálunk!

Share | 
 
 Maisie Fran Barett








Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 







Vendég

avatar

Vendég

Kedd. Aug. 23, 2016 12:43 am

Maisie Fran Barett
i believe whatever doesn't kill you simply makes you stranger

● becenév: inkább hanyagoljuk a dolgot
● születési hely, dátum: BH, 1997. november 13.
● kor: 18
● faj: chimera (wendigo + kanima)
● nemi identitás: homoszexuális
● play by: Bex Taylor-Klaus
● karakterfajta: jelen, de kitudja lesz-e jövője...

everybody ● hates me ● at this ● point ;-;
you're still have all of me

Iskola. Az a hely, ahol senki se ismer igazán. Csak azt tudják, amit mutatsz, vagyis amit látnak. Az igazán fontos dolgokat, vagyis a lényedet nem eszik észre, nem is akarják. Bár vannak olyan emberek, akik csupán annyik, aminek látszanak, mint a hülye kis libák, akiknek se eszük, se jellemük nincs. Csak illetni tudják a testüket a srácoknak, és megfektetni magukat. Ezeken az emberszerűségeken kívül mindenki más egy idegen. Némán nézzük a másikat, és próbáljuk megfejteni mit is takar el az álarca. Rám nézve, avagy látszólag, egy csendes, visszahúzódó lányt láthatsz, akit elég könnyű fiúnak nézni. Valószínűleg a nevemet se tudnád megmondani, az is meglepődnél, ha felvilágosítanálak: mindig is a Beacon Hills-i suliba jártam. Csak azt tudod, hogy én vagyok a fura "fiúlány", aki szeret sötét színekben öltözködni, rövid fekete haja van, és folyton magányosan járja a folyosókat érzelemmentes arccal, meg üres, szinte halottéhoz hasonló tekintettel. Neked csak ennyi vagyok. Pedig van több is belőlem, csak nem mutatom feleslegesen. például szemem színe kék, bár elég fakó szín. Magasságom a 165 centit ütögeti alulról, mondjuk pontosan ezt sose tudtam, nem is érdekelt. A külsőmről nagyon nem tudnék még mit mesélni, csak annyit, hogy van egy tetoválásom a bal csuklóm belső felén, annak is a jobb oldalán. Egy egyszerű szó áll ott: more, vagyis halál olaszul. Sokak szerint hülyeség egy ilyen szót belevésetni bőrünkbe, főleg, ha más nyelven van, de nekem sokat jelent. A halál az egyetlen hozzám közelálló dolog, mert csak az okoz örömet, ha gyilkolhatok. Legbelül valahogy mindig is tudtam, őrült vagyok, és csak idő kérdése, hogy mikor fogom elejteni első áldozatomat. Ennyiből is lehet sejteni, nem épp én vagyok a legkellemesebb társaság, bár ez már régebben se volt nagyon másképp. A modorom se volt, és nem is jobb, talán ezért se tűrt/tűr el senki. Bunkó vagyok, gonosz, nem kímélek senkit és semmit. Rossz szokásom vitákba keveredni heves természetem miatt. Sosem tudtam irányítani a tetteimet, és a szavaimat, ha ideges leszek. De ez engem nem is izgat. Azt csinálok, és mondok, amit akarok, és rohadtul nem érdekel, ha ez valakinek nem tetszik. Bőven nem érdekel mások véleménye, úgymond szelektív hallásom alakult ki, így meg se hallom már a véleményeket legtöbbször. Legalábbis a kisebbeket, a bénábbakat mindig figyelmen kívül hagyom. Ragaszkodó típusnak lehet mondani, ami az enyém, csakis az enyém, ezen hajlandó se vagyok vitatkozni! Ez a szinte birtoklási mánia egyaránt értetendő tárgyakra, és emberekre. Általában csendes vagyok, alapból mindig nyugodt is, viszont tudok én üvölteni is, ha kell. Ne tévesszen meg a Goolagong visszahúzódósságom se. Csak azért nem megyek oda senkihez, mert úgyis csak idegesítene, semmi több, sőt, lehet egyedül arra vágynék utána meg közben is, hogy megöljem. Kedves bőben nem vagyok, de erre úgyis rájöttél. Nem az én stílusom a dolog, se az együttérzés, az aggódás, se semmi ilyen felesleges dolog... Mondjuk egy ember van, aki miatt, vagyis akivel emberien viselkedem: Daisy Blair Brannan. Ő maga a megtestesült tökéletesség. Egyedül vele bírok mosolyogni, nevetni, kedvesnek lenni, egyszóval normálisan viselkedni. Érte megéri, meg különben is, egy ilyen szép pofival ki tudna durván bánni?

when i was younger...

❝ Here comes a candle to light you to bed
Here comes a chopper to chop off your head
Chip chop, chip chop, the last man's dead ❞

A mai napig emlékszem minden egyes pillanatára az első gyilkosságomnak. Azokat az édes momentumokat sosem fogom elfelejteni, főleg, az első döfést nem...
A szüleimmel sosem voltam jóban, nem is igazán értem magam a gyereküknek. Igazság szerint lehet, hogy csak örökbe fogadtak, mivel apám barna hajú, kék szemmel, anyám pedig szőke, barna szemmel. Ebből csak apámtól örökölhettem volna kicsit, de a hajam fekete színe sehogy se illett bele a képbe. Az egész családban én voltam az egyetlen ilyen. Senki se hasonlít rám. Szóval, igen... Valószínűleg sosem voltam a gyerekük, és, bár nem jártam utána soha, nem is érdekel már. Az, hogy a hullájukhoz mennyi köze van hozzám sokkal jobban számít, mint az, hogy van-e valami rokoni kapcsolat köztünk.
Mint már mondtam, sosem voltunk jóban. Egyke gyerek voltam mindig is, de így se törődtek velem. Folyton csak a kibaszott munka volt a középpontban, semmi más nem számított. Ahogy az idő telt, egyre többet voltak a munkahelyükön, és egyre kevesebbet otthon. Először csak pár napokat maradtak ki, azután csak a hétvégén jöttek haza, aztán csak egy hónaponként, majd 2, 3 és végül az lett belőle, hogy félévenként egyszer jönnek haza. És ez így van már 14 éves korom óta, mármint csak a 6 hónapos dolog, a többi azért már előtte volt bőven, és nem is kevés ideig. Azt jobban húzták, mint az évente kétszer jövőnk haza hozzáállást. Nem is csoda, hogy megutáltam őket, meg a hülye megjátszásukat. Fogalmuk se volt arról, milyen vagyok, hiszen nem is kérdezték, nem is akarták tudni. Abba a pár napba is, amikor otthon voltak, és játszották a "tökéletes" kapcsolatukat, meg életüket, nem is foglalkoztak velem. Még csak egy olyan balfasz, nemtörődöm kérdést se vágtak a fejemhez: Mi van a suliban? Így nem is csoda, hogy azt történt ami...

Egy viszonylag hűvös, nyári éjszaka volt. Épp a kötelező családi vacsora volt, mielőtt ismét elmentek fél vére. Unottan birizgáltam az ételt, miközben a szüleim magukat kihúzva, tettetve a nem létező tökéletességüket ették a vacsorát. Egy szót se szóltak egymáshoz, akárcsak máskor.
- Odaadnád a sót, Szívem? - szólalt meg váratlanul anyám, a begyakorolt mézes-mázos hangnemében. Nem azt kellene megkérdezned inkább, hogy miért nem eszik a gyereked? morogtam magamban idegsen. Egy ilyen nő nem is az anyám, aki nem törődik velem, és azt se tudja ki vagyok.
- Persze, Drágám! - nyújtotta át a kért tárgyat apám, a fogkrém reklámba illő "tökéletes" műmosolyával. Micsoda ficsúr! Úgy idegesít mind a kettő, hogy egyre jobban nyomta le a villát, amivel a vacsorát piszkáltam, így végül csikorogni kezdett, ahogy a tányérral érintkezett. A drágalátos kis magát megjátszó páros először igyekeztek ignorálni az irritáló hangot, de alig két perc után anyám lerakta az evőeszközét, és apám előző mosolyának tökéletes másával fordult felém.
- Maisie kincsem, befejeznéd kérlek? - nézett rám igazából lenéző tekintettel, ami miatt egy fintor jelent meg az arcomon. Egy hirtelen mozdulattal basztam neki a villát az asztalnak, és dőltem előre, amire mindketten összerezzentek ijedtükben.
- Mert, ha nem, akkor mi lesz? -  kérdeztem teljesen rideg hanggal. Tekintetemet a középen lévő tálcára szegeztem, meg szemem sarkában az azon pihenő nagy konyhakést figyelgettem csendesen. Rájuk se akartam nézni...
- Ne kezd már megint! Csak tedd azt, amit anyád kér! Mindig ezt játsszuk el, már nem unod? - förmedt rám apám, persze teljesen hidegvérrel. Sose emelte fel a hangját. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha inkább üvölt.
- Miért viselkedsz így kislányom? - kezdett bele anyám.
- Bezzeg más gyerekek nem ilyenek! Mindig csak bajba kerülsz... - folytatta apám.
- Aggódunk érted, értsd meg! - Na persze, csak is azt teszed abban a fél évben, amikor nem vagy itt...
- Tudod már mit akarsz kezdeni magaddal iskola után?
- Néztél már egyáltalán valami egyetemet magadnak?
- Így sose lesz munkád!
- Csináld... - hallottam valahonnan a fejemből a kis hangot halkan, miközben tekintetem egyenesen a késre szegeződött. Olyan élesnek tűnt, szinte csábított, hogy megfogjam és...
- A hajad is megnöveszthetnéd!
- Barátot is szerezhetnél végre magadnak!
- Kellene a családalapításon is gondolkodnod!
- Egyszer ki is mehetnél! Nem csak azok a hülye számítógépes játékok léteznek!
- Lehetnének végre barátaid is!
- Csináld! - hallottam immár határozottabban a hangot. Ezek után csak az maradt meg, ahogy a kés felé nyúlok, majd sötétség következett. Arra emlékszem ismét, hogy szinte extázisállapotban ücsörgök apám hullája mellett. Érzem, hogy tiszta vér vagyok, de nem érdekel. Olyan jó érzés most. Ez lenne vajon a boldogság? Szemem sarkából észreveszek valami csillogót. Arra fordulok. A kés az, de épp csak enyhén véres. Visszapillantok a megcsonkított hullára, tiszta seb, a torka is szét szabva, az arca is felismerhetetlen. Mégis hogyan lehet, hogy a kés alig használt, viszont mindkettő hullája totál darabokban. Valami belső indulásból kezeimre vezettem tekintetemet. Karmok... Mégis hogyan? Rávettem magamat nagy nehezen a felállásra, és a tükörhöz mentem. A látvány egy pillanatra lesokkolt. Szemeim fehérek voltak, de az egész, arcom egyik oldalán meg valami pikkelyszerűség húzódott végig. A másik felén viszont ott volt a vér... A tökéletes gyilkos arca. Ez az én igazi énem. Ez vagyok én, a szörnyeteg...


❝ Daisy, Daisy
Give me your answer, do
I'm half crazy
All for the love of you ❞

Azt a napot, amikor Daisy-t először láttam, vagyis előszór úgy láttam, biztos nem fogom elfelejteni. Azt a találkozást ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből.
Csak egy egyszerű sétára indultam, a szokásos kapucni az arcban, tekintet a földön kombóval. Így nem is csoda, hogy sikerült nekimennem. Gondolom Ő se figyelhetett, valószínűleg járhatott valami a csinos kis fejében valami. Mondjuk Ő biztos nem azon gondolkozott, milyen jó érzés is ölni. Már épp készültem arra, hogy szokásosan leüvöltsem, meg leszedjem a nekem jövő fejét, amikor felnézve szembetaláltam magam azzal a barna, bambi pillantással. A szó is belém ragadt, és én kértem bocsánatot. Én, aki a sajnálom szót se használja! Számomra is teljesen lehetetlenül hangzik, de hát azért a tekintetért mindent meg kell tenni. És ráadásul nem csak gyönyörű, csodálatos jelleme is van. Egyszerűen tökéletes... Vagyis csak egy gond van, az a hülye farkas, akivel együtt van. Szegény Daisy nem érti meg, hogy jobban járna velem. Igazán hagyhatná, azt az idióta mocskot, aki azt se veszi észre, hogy Ő a Megtestesült Tökéletesség.
Szegény szerintem kiakadna, ha megtudná, mennyire odavagyok érte. Számomra ugyan átlagos az, hogy az általam meggyilkolt szüleim szobája a róla készült rajzaimmal van tele, de biztos vagyok benne, hogy Ő ezt nem kezelné olyan könnyen. Mondjuk legalább már fejből tudom arcának minden egyes vonását, mert mindegyiket egyenként gyakoroltam ki. A szoba csak Vele van "kitapétázva. Rajz hegyén rajz van. Tényleg az összesen csak Ő van ábrázolva. Ugyan ott van a sarokban, a doboz, az áldozataim szétmarcangolt, vagy éppenséggel szétkínzott testérül készült képekkel tele, de az csak egy kis folt a tökéletesség tömkelegében.
Daisy Ha tudná, hogy majdnem minden este figyelem az ablakán keresztül, megölne. De nem érdekel, megéri. Főleg azért, mert már egyszer véletlenül pont láttam, ahogy öltözik. Ugyan csak a hátának makulátlan vonalát pillanthattam meg, viszont az egyelőre elég. Egyelőre...
Amit még megtudtam róla, hogy Ő is a Doktorok egyik teremtménye, ami ad a szerencsémhez. Így biztos össze van fonva az életünk egy kicsit legalább.
Ó, Daisy, bárcsak magamhoz ölelhetném tökéletes lényedet...

❝ 'Cause no, no, nobody knows you
When you're down and out
In your pocket, not one penny
And as for friends, you don't have any ❞

Hogy ki is vagyok én neked? Senki, csak a kocka lány, az iskolában, akinek nincsenek barátai, és aki mindig egyedül van. Nem tudod, hogy megöltem a szüleimet, és még több embert is. Senki se tudja. A Doktorok szerint siker vagyok, legalábbis még biztos. Imádom, hogy kiméra vagyok, főleg, hogy wendigo és kanima keverék. Az áldozatom futni se tud, aztán még meg is ehetném a drágákat... Milyen jó nem? Persze te ezt nem tudod. Csak azt hiszed, egy bunkó állat vagyok, aki mindig egyedül van. Akit a szülei ismét otthon hagytak egy fél évre. Aki igazából megtalálta a földön járó Tökéletességet, de erről se beszél senkinek, csak a sok elhasznált rajzlap ismeri titkolt vágyait.
Szóval ki is vagyok én? Senki.
Vissza az elejére Go down








avatar

Join date :
2016. Mar. 07.

Age :
18

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Cserediák

vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek

Kedd. Szept. 20, 2016 10:23 pm

you passed the test
üdv családunk legújabb tagja

Huh... affraid te aztán nem vagy semmi. Komolyan mondom, hogy vadász létemre nem szívesen futnék össze veled a sötétben. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni akkor azt mondanám rád, hogy te zakkant vagy, de csak és kizárólag jó értelemben. Nagyon meggyőző voltál és teljesen eltudtam képzelni az egész szituációt, az egész történetedet. Ami a bírálat többi részét illeti, hibát nem találtam a lapodba, semmilyen részletében sem, úgyhogy nem is tartanálak fel tovább. Üdv közöttünk, hódítsd meg a játéktered és szíved hölgyét is Wink De a foglalózásról sem feledkezz meg azért. Smile

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://farkasborben.hungarianforum.net/
 
Maisie Fran Barett
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Relaxing :: Karakterlapok-
Ugrás: