• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Félvér Tábor - FRPG

Vendég

Vas. Dec. 10, 2017 11:00 pm
☇ EOF - Empire of Fantasy

Vendég

Szomb. Dec. 09, 2017 8:39 am

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Gilbert J. Schwarzwald










avatar



Szer. Szept. 07, 2016 3:47 pm
Vendég
Vendég



Gilbert Jeremy Schwarzwald
Wo ist mein Beer??

● becenév: Gil, Bruder, Kergemacska, Katona
● születési hely, dátum: Potsdam, Porosz Királyság, 1730. augusztus 26.
● kor: 286
● faj: Vérjaguár
● nemi identitás: Hetero, de mint az állat
● play by: Matthew Tuck
● karakterfajta: Jelen

user neve ● kora ● multi ● tapasztalat
you're still have all of me

Eh, ezt a részt mindig is utáltam, mert sose tudtam magam tökéletesen körülírni, de próba cseresznye. Annyi szent, hogy a humorosságom mellett laza is vagyok, mint a rigalánc és nem parázok sem a kihívásoktól, sem az adrenalin dús akcióktól. Nagymacskához hűen azonban hajlamos vagyok a henyélésre és a lustaságra is, de szerencsére ez ritka. Ha egyszer valamiről vagy valakiről kialakul bennem egyfajta vélemény, akkor azt a magasságos főmacskasága sem fogja kiverni a fejemből soha az életben, mert makacs vagyok, mint az öszvér. Emiatt egy párszor voltak balhéjaim az élet során, verekedések, lövöldözések, satöbbik, de láthatóan élek és virulok, mindig megtudtam győzni a másik tagot, hogy szálljon le a magas lóról és kopjon le rólam. Sajnos előferdül mindezek mellett az is, hogy nagyképűnek tartanak, pedig szerintem nem vagyok az, csupán legalább annyira vagyok tisztában az előnyeimmel, mint a hátrányaimmal, ami nem hiszem, hogy bűn lenne. Továbbá sok lúd disznót győz alapon szeretek részt venni a csoportos „balhékban”, mindig segítek, ha szükség van rám valamilyen ügyben. És történjen bármi, a felettesemhez mindig hűséges vagyok és engedelmes is, ha már a Sors nem vezető egyéniségnek, hanem inkább alárendeltnek szánt. Nem is baj ez, végül is, legalább nem nekem kell mindenki ügyes-bajos dolgára odafigyelnem, hehehe.  Hmm, mit mondjak még… Kapcsolatteremtés terén kissé necces vagyok, mivel nem engedek mindenkit azonnal a közelembe, nehezen hódítható vagyok, hogy úgy mondjam, mint baráti, mint párkapcsolati szinten (bár csajozni és egy éjszakás kalandokba fejest ugrani még szeretek, hehe). Ez valszeg azért van, mert kissé előítéletes vagyok és nem bízom senkiben sem egykönnyen. Ha valakinek azonban még is sikerül áttörnie a falaimon, az megtapasztalhatja a barátságosabbik felemet is. Sőt, ha valaki már az első perctől kezdve megnyerő egyéniség (mert ilyen is történhet), akkor annak egyenest én ugrom a nyakába, mint majom a banánra. Persze ez költői túlzás, de a lényeget azért érzékelteti.
Ami a hobbijaimat és a szokásaimat illeti, kérem allásan, nekem olyan szabadidős tevékenységeim vannak, amik lehet kissé veszélyesek, de pont ezért élvezem őket. Ott van például a fegyvergyűjteményem, mindenféle kardok, lövést szolgáló eszközök és mi egyebek találhatók benne, a legkülönbözőbb korokból, természetesen. Aztán ott van a repcsim is, amit az én drága Me 410-esem mintájára kezdtem el a háború után építgetni, mára már el is készült, repülök is vele, ha éppen nincs más dolgom. Szerencsére a Némethonból való távozás után is találtam egy biztos zugot Amerikában, ahol ezeket a kis csecsebecséimet őrizgethetem, de  ha már megtelepedtünk ebben a fura városban… Hát, majdcsak átcsempészem a dolgaimat valahogy. Jó szokásaim közé tartozik, hogy olykor brémai muzsikussá válok és a húrok közé csapok a Főnökúrral (olykor kornyikálok is mellé meg dalokat írok, ha olyanom van), viszont rossz szokásom, hogy kora reggel is képes vagyok nekilátni bütykölni a fegyóimat vagy a gépet és akkor se istent, se embert nem ismerek - felkeltem az egész háznépét.
Mindezek mellett szeretem a repülőgépeket és a repülés okozta szabadságérzetet, a fegyvereket és azok összeszerelését, némethez méltón a sört és a kolbászt, a nőkkel való flörtölést, a jó filmeket, a reggeli edzéseket, a metál zenét, az esti égbolt bambulását, a rendet, a precízséget és még rengeteg mindent, de azt csak nem fogom most felsorolni. Illetve nem szeretem például a menza típusú kajákat, a humortalan vagy plázamacska kategóriás nőket, az önsajnálókat, a liberálisokat, a gagyi horrorfilmeket, a túl édes vagy tömény illatú dolgokat, ha túl sokat ugráltatnak (Razannak eltűröm, de másnak ketté harapom a torkát érte), ha valaki nagyon nyomul és túl sokat kérdez, ha valaki egy ujjal is hozzáér a dolgaimhoz az engedélyem nélkül és még sorolhatnám ezt is…
Mit mondjak még... Céljaim, pl? Istenigazából nincsenek nekem nagy ambícióim, csak élek, mint Marci Hevesen és kész. Túlélem, amit túl kell, segítem a Meistert és a többi társam, ahol csak tudom, egyszer szerzek talán egy asszonyt is valahogyan, talán még kölykeim is lesznek… Hagyom, hogy sodorjon az ár, aztán majd csak kilyukadok valahova.
Hát… Több dolog nem ötlik így hirtelen az eszembe, úgyhogy a többit majd terepen megtapasztalhatjátok.

Külső... Lássuk csak... A szemem színe, hááát, az elég érdekes, mivel az egyik kék, a másik pedig zöldes színű, de távolról nem túl feltűnő jelenség. A pillantásom pedig hangulatfüggő. A hajam színe eredetileg sötétbarna, de volt már vörösesbarna és fekete is, mikor milyen gatyában ébredtem reggel, ha értitek a célzást. Jelenleg az eredeti hajszínem látható. Mindig vállig érő volt, esetleg egy kicsit hosszabb és sose fogom össze, csak ha nagyon muszáj. Pl, ha beülök a pilótafülkébe. Mivel világ életemben katona voltam, ezért az arányosság mellett az edzettség is megvan, ami az alkatomat illeti, de azért nem vagyok az az izomagy típusú. Mondhatni minden a helyén van ahhoz, hogy férfinek lehessen titulálni a külsőm alapján és ne dzsásztin bíber ágyasának, heheheheheh. Hmm... A heterokrómiát már említettem pár sorral feljebb, de ha ez még mindig nem elég, akkor bemutatnám a tetkóimat is: a jobb karomon lévőt a világháború után szereztem valamikor. Az én drágaságomnak a neve, tehát a német nehéz/éjszakai vadász, gyorsbombázó, felderítő gépemnek a becses száma, ami nem más, mint a Me 410, szép fekete betűkkel. A bal karomon pedig ilyen nonfiguratív jellegű cucc van a vállamtól a könyökömig, ezt úgy tíz éve varrattam, valamint mái napig hordom a dögcédulámat, amit a háború idején kaptam. Mi kell még? Áh, ruházat! Csak és kizárólag akkor veszek fel elegánst, ha az életem forog kockán tőle, más különben soha a büdös életbe. Se öltönyt, se nyakkendőt, semmi ilyen úri öltözéket. Jobb szeretem a kényelmesebb cuccokat. Sokszor hordok terepmintás nadrágot vagy feketét, bakancsokat, edzőcipőket, atlétákat, sötét színű pólókat mindenféle krisz-krasz nélkül… Olyan alteros fazon vagyok, rocker típusú, úgyhogy ahhoz méltón válogatom a ruhatáram darabjait.
Kb. ennyi.

when i was younger...

Potsdam, Porosz Királyság, 1729 novembere

Frau Katalina Schwarzwald gyors léptekkel haladt végig otthona folyosóin, egészen addig, amíg el nem érte a szobáját, ahova be is zárkózott. A nap folyamán ugyanis egy furcsa idegennel találkozott, egy Vándorral, aki szintén annak a fajnak a képviselője volt, mint a fiatal hölgy maga. Merész és kissé felelőtlen volt a kóbor vérjaguár részéről, hogy egy neves klán vezérének asszonyával áll le csevegni a nyílt utcán, de bizonyára tudta mit csinál. Bár tekintete rajongó fénnyel csillogott a nő iránt, az még sem kívánta túlzottan a társaságát, ezért hamar hazament, hogy soha ne is kelljen többet látnia azt a fickót. Az ismeretlen úr azonban nem hagyta annyiban a dolgot: minden éjjel beszökött a klán birtokára és addig udvarolt a fiatal és még csak pár napja házas Katalinának, ameddig csak tudott. A szándékai egyértelműek voltak: meghódítani a klánt. A kiszemelt nőstény persze ezt nagyon jól tudta és ezért igyekezett minél távolabb maradni a Vándortól, elkerülni őt, ahogy csak lehet. A férjének nem szólt a dologról, aki viszont így is szagot fogott és kutatni kezdett a környéken járó kóbor után. Az egyik ilyen nyomozás alkalmával sokáig nem tért haza – ezt használta ki a Vándor. Beszökött a házba és megkereste Katalinát, hogy magával vigye s majd vele végrehajthassa a tervét, a nő azonban nem engedelmeskedett. Miért is tette volna, hiszen ő a klán nagyasszonya, neki egy jött-ment ugyan nem parancsolhat. A férfi emiatt éktelen haragra gerjedt, megragadta Katalinát és a magáévá tette, nem éppen kellemes módon. Szerencsétlen pedig hiába küzdött, sajnos a Vándor erősebb volt.  Így mikor hazaért Schwarzwald vezír, asszonyát vérben és halál közeli állapotban találta. Látszott, hogy meg akarta ölni a féreg, de nem volt már arra ideje. Schwarzwald érezte az idegen szagát is, így rögtön tudta, hogy ő volt az elkövető. Viszont hiába keresték, többé színét sem látták a gyávának. Elfutott, mert belátta, hogy egy porosz nőt bizony nem könnyű csak úgy elcsalni a saját klánjától, segítség nélkül pedig nem mert Schwarzwald és a többi jaguár szemébe nézni. Így hát ez a nyúlfarknyi veszély is elmúlt végül… Vagy lehet még sem. Katalina gyermeket várt, aki sajnos nem a párjától fogant, hanem az erőszaktevőtől. A férj elhatározta, hogy rögtön elpusztítja az újszülöttet, amint az kibújik az anyjából, Katalina azonban sírva könyörgött, hogy ne tegye, hiszen a kis vérjaguár nem tehet semmiről sem. A klán hím vezére nem volt hajlandó elfogadni ezt az érvet, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a gyermeket.

Potsdam, Porosz Királyság, 1730. augusztus 26.

Édesanyám lélegzet szakadva rohant a kietlen utcákon az éjszaka kellős közepén, minden alvó természetfeletti figyelmét magára vonva, aki csak a környéken lakott. Történetünk főhőse ugyanis éjfél tájékában riadóztatta szegényt, hogy hát szeretne végre megszületni, mert már túl szűkös neki ott, ahol éppen tartózkodik. Üldözték őt. Sehol sem tudott elbújni.
Végül aztán sikerült elérnie az erdőt, aminek mélyén a világra hozott. Ráadásul nem is csak engem, hanem kettőnket! Ikrek lettünk! A probléma viszont az volt, hogy ránk találtak az üldözők, akik közt ott volt Schwarzwald is. A méreg eluralkodott egész elméjén és képes volt az alfaasszony akarata ellen fordulni azért, hogy megölhesse az idegen gyermekeit. Anyánk úgy próbált védeni minket, ahogy csak tudott, pedig szerencsétlen így is le volt gyengülve már… Azt sajnos sosem tudtam meg, hogy a testvéremmel mi lett. Állítólag másik városba csempészték, amíg engem visszavittek a klán birtokára. Szerintem viszont meghalt, ahogy anyánk is a szülés után egy órácskával. Én meg életben maradtam, de mái napig nincs fogalmam arról, hogy miért. Megsajnált volna az öreg és inkább felnevelt egy fattyút, mintsem hogy megölje? Kötve hiszem. Lehet a felemás szempárom volt az, ami megtörte. Ritka jelenség ugyanis, ráadásul boszorkányságnak vagy valami égi jelnek is gondolhatták akkoriban a halandók (és talán a vérjaguárok is). Így hát ép bőrrel megúsztam, de valahol mélyen mindig azt kívántam: bárcsak ismerhetném a szülőanyámat és a testvéremet is. Mindketten halottak voltak és mivel a nekromanciában meg a mindenféle sötét tudományokban nem hittem, ezért sose láttam az esélyét annak, hogy láthassam őket. A kísértethistóriák sem hatottak meg nagyon, pedig páran azt rebesgették, hogy anyám olykor átsuhant a falakon, de sose hittem el nekik. Valamiért úgy is éreztem, hogy csupán kitalálják az egészet, hogy nekem okozzanak fájdalmat, mert fattyú gyerek vagyok. Mindegy is, egy idő után képes voltam tolerálni őket és csak belevigyorogni az arcukba, aztán kész.


Porosz Királyság / Oroszország, 1730-1755

Bizonyára felmerült a kérdés menet közben, hogy mégis hogy a francba élhet együtt pár jaguár, ráadásul valaki vezetősége alatt? Hát, fogalmazzunk úgy, hogy volt egy rövid időszak abban az időben, mikor a vadászok olyan szinten elszaporodtak a környéken, hogy a természetfelettiek jobbnak látták, ha kisebb közösségekben összefognak. Nem voltak ezek falkák, mint a farkasoknál, inkább csak amolyan klánok, céhek, melyeknek tagjai közös érdekeket képviseltek. Még az olyan makacs példányok, mint a vérjaguárok is képesek voltak egymással szövetkezni, mert együtt erősebbek voltak. Persze, mint mondtam, ez csak kis ideig tartott, különösen a mi fajtánknál, úgyhogy az 1790-es évek eljén meg is szűnt a jaguár klán fogalma, de addig is segítették egymást, amiben csak lehetett, tanították a fiatalokat, stb… Mint ahogy engem is, ha visszaugrunk az időben a fiatalkoromhoz.
Nem lenne elég a tíz ujjam ahhoz, hogy megszámoljam hány tanárom is volt a pubertás koromat követő években. Nyelvoktatók, irodalmárok, fizikusok, filozófusok… Egyszóval mindenféle okos ember, druida és vérjaguár, akik azt hitték, hogy majd velem de könnyű lesz. Hát, sajnos tévedtek. Ami érdekelt, azt mind megtanultam, méghozzá nagy lelkesedéssel, de a többi dologgal abszolút nem foglalkoztam és a végén szépen elüldöztem az összes tanítót a közelemből. Schwarzwald elég keményen büntetett emiatt, ütött, ahol csak tudott, úgy üvöltött velem, hogy még a skalpom is lerepült. Arról nem beszélve, hogy valamiért ösztönösen lázadtam ellene, nem mindig fogadtam szót kis srácként és emiatt sokszor kerültem bajba. Egyedül Ada volt az, aki olykor megpróbált megvédeni a nevelőm haragjától, több-kevesebb sikerrel. Ada édesanyám régi jó barátnője volt, aki kényszerből az új vezír, Shwarzwald felesége lett. Rengeteget foglalkozott velem és ott segített, ahol csak tudott. Mondhatni, anyám helyett anyám volt. Bár vele is ellenséges voltam olykor és bizalmatlan, de mindig csak mosolygott rám és nem foglalkozott az önfejűségemmel. Ez valahol nagyon idegesített, de valahol örültem is ennek. Főleg az első karomnövesztéskor nyújtott igazi lelki támaszt, és még Schwarzwald is enyhébben bánt velem, mint szokott. Legalább életemnek ez az egy szakasza normálisan telt, mindenféle ütlegelések és egyebek nélkül. Mintha a nevelőanyám és a nevelőapám is jobban összekovácsolódtak volna egy kicsit. Mindegy is, úgy sem tartott túl sokáig…
Húsz esztendős koromban az elméleti oktatásom befejeződött és Schwarzwalddal sikerült úgy megutáltatnom magam a kis húzásaimmal és csínytevéseimmel, hogy soha többet nem akart látni – Adát sokat kellett győzködnie, de végül beleegyezett a dologba és beadtak katonának az Ordo Teutonicus-hoz, vagyis a Teuton Lovagrendhez. Bár a kis közösségnek már ezerféle más neve is volt az évszázadok során –Német Lovagrend, például-, és a hatalmuk egyre jobban gyengült a vallási reformációk hatása miatt, azért így is elég kemény volt az az öt év, amit velük töltöttem, mint Schwarzwald bátyjának az apródja. Eleve elég nagy utat kellett megtennem, mivel a rend akkoriban az orosz Kalinyingrádban (vagy ahogy mi ismertük: Königsberg) állomásozott, Litvániához közel.  A kiképzés jól jött, amit az öregtől kaptam, szerencsére ügyesen bántam a karddal, így nem volt gond, amikor az ellenség ránk rontott. Huszonöt éves koromban viszont Albert mesternek köszönhetően feloszlott a rend és a németországi Mergentheimbe kellett menekülnünk, ahol a pápa és a német császár támogatását élvezve tölthettük tovább mindennapjainkat.
A gond azonban az volt, hogy nagyon kezdtem magam unni. Semmi akció, semmi jó dolog, csak sorba vesztette el a rend a birtokait és csődbe ment az egész szövetség. Úgyhogy egyik éjszaka szépen fogtam a sátorfámat és elszöktem a nagyvilágba, bejártam Európát és közben sok érdekes dolgot tanultam a mindenféle népektől.


Egyesült Királyság, 1830–1901

A kontinens körbeutazása után végül Angliában telepedtem meg és kezdtem meg kóbor vérjaguár éveim talán legszebb korszakát. Leszámítva azt, hogy a londoni nagymacskák mindig el akartak zavarni a területükről, egészen kellemes időket töltöttem ott. Különösen a kor irodalma volt az, ami megfogott, valamint az ipari forradalommal érkező gőzgépek. Utóbbi olyannyira lenyűgözött, hogy elhatároztam: mindenféleképpen ilyen masinákkal akarok foglalkozni. Hamar kis is derült, hogy van tehetségem a dolgok össze- és szétszereléséhez, valamint a lőfegyverekkel való bánásmódot is profi szinten űztem, de olyannyira, hogy maga a brit királynő is elismerő levelet küldött nekem. Na jó, ez csak vicc volt, de egyszer tényleg találkoztam vele és hát… Mit ne mondjak, Viktória egészen szépséges hölgy volt. Azt hiszem a Hyde Parkban sétálgattam, amikor megpillantottam őt a kíséretével. Egymásra néztünk –természetesen meghajoltam-, de ő csak mosolygott és elment. Hm, vajon mi lett volna, ha többször összefutok vele? Lehet én lettem volna a végén Britannia királya, hehehe. Na jó, Albert herceg sokkal gazdagabb volt, mint én, ráadásul rokon is volt, ha engem kérdeztek, szóval esélyem se lett volna vele szemben ilyen szempontból. Az már más, hogy valószínűleg a fejét is le tudtam volna tépni, de ez nem is lényeges igazából. Jobban tettem, ha nem Viktóriáról álmodoztam, hanem a saját utamat egyengettem. Így is volt elég nő, akik megfordultak utánam, emberek és természetfelettiek egyaránt. Volt is egy pár szeretőm, de mindig pórul jártam velük. Volt olyan, aki eltitkolta előlem, hogy házas – a férje egy hajszál híján főbe lőtt-, volt olyan, aki azt hazudta, hogy szintén kóbor, közbe meg nem – az párja majdnem eltemetett élve, mert persze azt hitte, hogy én voltam az, aki rámászott a nőstényére és nem fordítva-, és még sorolhatnám. Az összes átvert, így elvesztettem a bizalmam feléjük nézve és agglegényként folytattam tovább az életem, egészen 1901-ig, amikor is nemzeti gyásznap következett be: Viktória meghalt és vele együtt a kor romantikája és fényűzése is odalett. Csúnya időszak következett, nem csak az Egyesült Királyságban, hanem egész Európában: lassan kirobbant az első világháború.


A Központi hatalmak területei, 1914-1938

Szólított a haza… És persze a hideg sör, meg a Wurst, ami a sok fish&chips után annyira hiányzott már, mint alkoholistának egy üveg tequila a sikertelen elvonó után. Vágytam a harcra és az akcióra, így hazautaztam és jelentkeztem a seregnél. Először kételkedtek bennem és alaposan ki akartak velem kezdeni a kiképzőtáborban, de aztán hamar rájöttek, hogy több hasznuk van velem, mint nélkülem. Ugyanis megvillantottam tehetségemet a gépek és fegyverek terén, valamint kiderült, hogy a felderítő képességeim is elég jók, ezért mindig egyfajta „kémként” küldtek ki a frontra, hogy segítsek feltérképezni a terepet, még mielőtt rátörnénk az Antantra. Valahol rossz érzés volt nekem a britek ellen küzdeni, de aztán rájöttem, hogy valójában annyira nem is. A honfitársak is jó fejek voltak és kegyetlenek is, amit viszont abszolút nem bántam. Igazából semmi érdekes nem történt ebben az időszakban azon kívül, hogy az Antant végül a földig tiport bennünket és vége lett a háborús időszaknak. Leszereltem és Drezdába mentem, ahol elég nagy meglepetésben volt részem: találkoztam Adaval.
A klánból nem sokan maradtak az évszázadok során. Schwarzwald és a többi férfi mind meghalt egy klán háború során, a nők meg vagy behódoltak vagy elmenekültek. Az Adaval élők mind menekültek voltak. Jó sokáig bírták hímek, meg úgy minden nélkül, de hát poroszok, kemények, mint a szikla. Viszont az újabb harcok végett már nem bírták sokáig, így hát elvállaltam, hogy segítek nekik. Adanak úgy is tartoztam ennyivel. Klán vezírnek vagy valami ilyesminek azonban így sem kiáltottam ki magam és nem csak amiatt, mert Ada volt amúgy is az alfa. Sose voltam egy vezetőegyéniség, arról nem beszélve, hogy elég sok melóval jár egy ilyen tisztség, úgyhogy hagytam a fenébe. Segítettem menedéket keresni Drezdában, munkát találni, ha kellett… Szóval semmi extra. Ki is húztuk így együtt egy darabig, viszont újabb sorscsapás következett, ami végett be kellett állnom a seregbe: Weltkrieg II.


A Tengelyhatalmak területei, 1939-1945

Na, ez volt az az időszak, ami tele volt izgalommal és nem csak azért, mert kétszer legalább majdnem meghaltam. Először egy tank akart lelőni, majd egy brit pilóta akart kamikázét játszani és mélyrepülésben nekem zuhanni, de pórul járt, mert kitértem előle és belecsapódott a Temzébe, hehehe. Mert hát igen, ebben a háborúban bezony nem csak a talajon, de a levegőben is hajtottam végre felderítéseket, illetve támadásokat, bombázásokat. Akkor szerettem bele a repülésbe és az azzal járó szabadságérzetbe; akkor tanultam meg, hogy hogyan kell egy gépet összerakni, hogyan épül fel, stb. Hamar túlestem a pilótaképzésen és már szárnyalhattam is. Jól emlékszem, amikor 1940 szeptemberében a német légierővel elindultunk London irányába, hogy Berlin porrá zúzását megbosszuljuk. Hitler eléggé berágott miatta, ezért még az új romboló tesztalanyát is kiküldte terepre, ami később, a tömeggyártás kezdetével, a Messerschmitt Me 410 Hornisse, vagy csak a röviden Me 410 nevet viselte. És persze kire tukmálták rá, hogy vezesse a gépet? Hát persze, hogy rám, különben nem mesélném most el. A hirtelen jött teszt azonban kiválónak minősült és magam is a harci jármű szerelmese lettem. A kis probléma csupán az volt, hogy ez a csodamasina két személyes volt és a kadét, akit beosztottak mellém, eléggé zöldfülű volt és kissé pánikolós is. Eredetileg szépen, csendben kellett volna elsuhannom az angol főváros felett, hogy a radarral bemérjem az ellenséget, mikor is az a barom „véletlen” lőni kezdett az egyik beépített géppuskával, amivel ugye támadás esetén a seggemet kellett volna védenie, ezért kellett ő is oda másodpilótának. Azt hittem agyon ütöm és kihajítom a gépből… Na mindegy, Némethonban megkapta a magáét tőlem és a felettesétől is, úgyhogy megoldódott a gond. Kár, hogy a londoni teszt után nem engedték, hogy tovább repülhessek vele, pedig kiválóan működött, jól is vezettem, a kis baleset ellenére is felderítettem vele mindent és még sem… Eh, na mindegy, visszatértem az eredeti gépemhez… Vagyis tértem volna, ha nem kapok parancsot arra, hogy Razan Layton századosnál jelentkezzek felderítőként.
Hát, az a fickó sem volt semmi… Mármint nem rossz értelemben, én csíptem, igazi vezéregyéniség volt, jó stratégiai képességekkel. Valami úton-módon ki is alakult köztünk valami barátságféle, főleg azért, mert kiderült, hogy ő is vérjaguár, akár csak én, bár jóval öregebb.
A harcok után –amiket persze megint a Szövetségesek nyertek- visszatértem volna Drezdába a félig-meddig új jaguárcsaládomhoz, amikor is közölték velem, hogy a várost szétbombázták a britek és nem maradt túlélő. Két percig szerintem se élő, se halott nem voltam, még a szívem is kihagyott pár ütemet. Aztán mély levegőt vettem és megpróbáltam belenyugodni abba, hogy gyakorlatilag senkim sem maradt. Kivéve egy személyt, akit mái napig bátran merek a cimborámnak nevezni.
Herr Layton jó társnak bizonyult és szerencsémre ő is ezt vagy legalább is valami hasonlót gondolt rólam, így együtt szereltünk le és indultunk a nagyvilágnak kettecskén... Legalább is egy darabig.


Valahol az USA-ban, 1946-napjainkig

A nők, istenem a nők és az átkozott média, ami elragadta a Főnökurat is… Razan ugyanis bizniszelni kezdett és még egy nőstényt is összeszedett magának, Karát… Egy dokinőt, ember… Eh, végül is nem volt semmi bajom vele, eltűrtem magam mellett és kész, mára talán már sikerült is összebarátkoznunk valahogy. Viszont, ha már az ellenkező nem: történt velem is egy érdekes dolog. A városban ugyanis egy Jimi Hendrix koncertet hirdettek meg s bár nem nagyon csíptem a hippiket, de a rock zenét igen, ezért elhatároztam, hogy beugrom pár kör sörre meg egy kis lazulásra. Razanék nem hátráltattak, szóval nem volt gond, hogy bulizni megyek. Basszus, mintha egy taknyos tizenéves kért volna a szüleitől engedélyt… Scheiße
Jó is volt a buli, szólt a zene, szex, drog, rock n’ roll, minden volt, amit csak el lehetett képzelni. El is voltam egy jó darabig, amíg ki nem szúrtam Őt… Egy szőke vérjaguár istennőt. Nem tudom meddig bámulhattam, de valószínűleg megérezte magán a tekintetem, mert felém fordult, egyenest a felemás szemeimbe pillantott. Mosolyogva intett nekem, én meg a sörömet emeltem és ittam egyet az egészségére egy igen ravasz kis mosollyal a szám sarkában, hehehe. Akartam is vele beszélni, kerestem a tömegben, ahogy ő is engem, de valamelyik vadbarom pogózni kezdett és jöttek a zsaruk is, így elvesztettük egymást. Soha többet nem láttam, pedig lehet ez egy szép jövő kezdete lett volna… De mindegy is, lehet a Sors keze volt ez vagy mi. Pedig milyen gyönyörű volt, hogy a fene egye meg…
Sok év telt el azóta és nem sok izgalomban volt részünk ezek után, Raz társtulajdonos lett egy stúdiónál, hangmérnök lett, én meg segédkeztem neki ebben, valamint gépekkel foglalkoztam meg a magam kis világával. Egészen addig, amíg Beacon Hillsbe nem tévedtünk, ahol is elég sokféle fajba ütköztünk: kitsunék, vérhiénák, banshee-k, vérfarkasok, és isten tudja miféle jószágok élnek még itt. Egy egész állatkert, komolyan mondom. Rengeteg a vadász is, a pokolkutyák, akik a rendre ügyelnek, ami csak jó, mert legalább bőven akad lehetőség némi randalírozásra és adrenalinlöketre. Lehet mi robbantjuk majd ki a harmadik világháborút, hehehe. Csípném...
Vissza az elejére Go down


avatar


: :



Join date :
2016. Apr. 01.

Age :
24

Tartózkodási hely :
⌞hiding in the shadows⌝

Foglalkozás :
⌞bartender⌝


Szer. Szept. 07, 2016 5:31 pm
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek



you passed the test
üdv családunk legújabb tagja


Gilbert *-*
Be kell valljam, jelenleg nem vagyok a szavak embere, meg az olvasásé se, de igyekszem valami rendeset összehordani itt neked :3: Igen, fáradt vagyok, de ennek ellenére se a nyelvezet, se a szószám nem akasztott meg. Teljesen érthetően, letisztultan, sőt, logikusan fogalmaztál, ami egyszerűbbé tette a végére érést, mint a lélegzést. Már csak a külső belső leírás is teljesen megfogott, de az eddigi életed meg még jobban. Tetszett, hogy nem hétköznapian kezdted, hanem még a megszületésed előtt, ilyet se láttam még, jó volt valami újat is látni *-* Nekem kifejezetten tettszett, hogy benne voltak a részletek, és látszott, hogy utána néztél vagy tudtad már a dolgot, és nem csak felületesen érintettél meg mindent. Látszik, hogy volt idő szánva az egész karakterbe, és ezért csak dicsérni tudlak *-*
Na de nem tartalak fel itt tovább, a járást is tudod már, szóval csak ennyi engedj meg: üdv itt! *-*



   
we all have s e c r e t s






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Gilbert J. Schwarzwald
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Gilbert ház
» Jeremy Gilbert - Átvételi szándékát az adminnál lehet jelezni
» Elena Gilbert /Salvatore/ - Folyamatban
» Gilbert lakrésze

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakterlapok-
Ugrás: