HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
Vendég Today at 12:35 pm

Vendég Vas. Júl. 23, 2017 1:25 pm

Daria Lavoie Vas. Júl. 23, 2017 12:07 am

Daria Lavoie Szomb. Júl. 22, 2017 10:37 pm

Raelynn Weaver Szomb. Júl. 22, 2017 3:34 am

aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

nincsen


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 what a beautiful disaster we are - Julian & Matt








Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 







Vendég

avatar

Vendég

Pént. Szept. 09, 2016 9:32 pm



julian & matt ;;
•• a certain type of wind has swept me up

Nevetséges. Teljesen, megmagyarázhatatlanul és leginkább hihetetlenül nevetséges, amit csinálok.
Nyolc. Ennyiszer öltöztem át, egy órája. Most már tizenkettőnél tartok. Ahogy mondtam, egyszerűen nevetséges és kirakatba való vagyok, de nem a bevásárló részre, áh,
dehogy, hanem hogy mutogassanak, mint valami félőrültet. Hé, ide, ide megtébolyult férfi nem tud összerakni egy  normális randi szerelés, és még biszex is! A diliház egyik szobájára már biztos ki van írva a nevem.
Oké, nem arról van szó, hogy késésbe lennék, sőt. Hanem hogy, lényegében… Ez az első normális randim az elmúlt öt évben. Vagy hat? A lényeg, hogy sok oké. Persze, nem azt mondom, hogy az előző hónapban mikor elbúcsúztam Monte Carlotol – vagy két hónapja volt az? Honnan utaztam én ide egyáltalán? Nem volt jó ötlet berúgni a repülőn – nem vittem el vacsorázni azt a gyönyörű nőt, de az csak az élvezetek miatt volt. Mire reggel felkeltem, csak a bevetetlen ágy maradt utána, meg az alsóneműje, amit szuvenírként ajándékozott nekem, legalábbis az üzenete szerint. Hogy az európai nőknek mennyire nincsenek gátlásaik. Szinte hiányzik. Szinte. De nem Európa intézett el nekem egy randit Matthew Evansszel, szóval túlélem a dolgot.
Azt a stratégiát alkalmazom, hogy kiidegeskedem magam öt óra előtt, hogy még véletlenül se égessem le magamat élesben. Ha eleget járok fel alá a tükör előtt, cserélek gatyát, majd inget, majd teljesen feladva alsógatyába dőlök az ágyban kikészültségembe, talán, de csak talán sikerül visszaráznom magam abba a szokásos randis állapotomban, amivel már annyi tapasztalatot szereztem. Az a Julian nem vált ruhát ennyiszer, nem agyal ennyit a dolgokon, nem képzel el hatvannyolc variációt arról, hogy mehet minden félre… Szóval hol is tartottam? Igen. Nevetséges vagyok.
Szedd már össze magad. — szúrom oda hangosan a tükörképemnek, majd csak fáradtan sóhajtok és beletúrok az amúgy is kusza hajamba. Valószínűleg az a bajom, hogy túl sok az időm, még csak dél van, és semmi más elfoglaltságom nincs, mint játszani a kanos tinédzsert. Holnap röhögök majd magamon. Az megint más, hogy félrészegen az alkoholtól vagy a jó érzettől.  A magas, fekete hajú, kétajtós szekrény egészségére ajánlom, hogy az utóbbi legyen.
Ha nem én lennék, kigúnyolnám magamat, gondolom ahogy a hatalmas tükörben bámulom magamat, és a rumlis hálómat. Talán ideje lenne valami takarítónőfélét felfogadni… Vagy csak egyszerűen megtanulni úgy élni, mint az átlag emberek, és elpakolni magam után.
Hah. Jó vicc. Szerintem a következő három évre kimerítettem a hétköznapi tevékenységek halmazát a mai randival.
Randi. Én. És a titokzatos idegen, aki már az első napomon kiszúrtam, aki szemtelen módon foglalja le minden figyelmemet, akinek erős karján csak úgy feszül a póló. Mindig is tudtam, hogy hihetetlen szemem van a szépre.
Legalább arra ráveszem magamat, hogy a hajamat beállítsam – és hirtelen ötletből vezérelve elől a végét meghintem egy kis sötétkék árnyalattal – majd arra a döntésre jutok, nem kell több az arcomra mint egy kis fekete, hogy kiemelje a szememet és, a többit pedig később. Nem akarok senki se elriasztani. Nem mintha ilyen külsővel lehetne, kivéve, hogyha istenfélő konzervatív az illető, aki szerint a smink nemre van osztva. Életem legnagyobb hülyesége, és van, aki elhiszi.
Aztán pedig, csakhogy fokozzam a mai napom szenvedését, Rose hangpostáját zaklatom.
Aubriana. Szerinted mennyire bunkóság lemondani egy randit, két órával a megbeszélt időpont előtt? Nem mintha tervezném csupán. Tudod. Jó tudni. A jövőre nézve.
Csak úgy… Olyan huszonötször.
Miért nem figyelmeztettél még mielőtt erre adtam a fejem, hogy a férfiaknak sokkal kifinomultabb ízlésük van? Vagy nincs? Ki érti ezeket?
Miért nem veszed fel? Haldoklom. Nem, komolyan mondom. Meghalok.
Ha nem hiszed el, kérdezd a meg a szekrényem. Várj, nem tudod. Mert meggyilkoltam. Így próbálok arra utalni, hogy tini korszakomat újraélve nem tudom, mit vegyek fel.
Kezdem elveszíteni minden tartásomat, miért ignorálsz. Hogy képzeled.
Ha tíz előtt kereslek, és nem veszed fel. Vagy nem jelensz meg az ajtómban egy doboz fagyival. Likőrössel persze. Na, szóval. Akkor végeztünk.
De komolyan szerinted sima zakó, vagy vonalas zakó? Vagyis na, tudod. Az a halszálkás. Hahó.
Rose Glower hangpostája megtelt.
Vajon van még annyi időm, hogy rendeljek az egyetlen barátomnak egy másik telefont a házához, aminek a hangpostája nincsen még tele, hogy megtarthassam azt az egy barátomat?
Amint rápillantok az órára, rájövök, hogy nem csak arra nincsen időm, de ha nem húzok fel egy nadrágot meg valamit, ami eltakarja a felsőtestemet – bár őszintén kíváncsi lennék Matt reakciójára, ahogy megjelenek félmeztelenül az étteremben, oké, azért nekem is tartottak valami etikettfélét, na – akkor el fogok késni. Mármint tényleg. A fenébe.
Felkapom az egyik sötétkék zakót, egy mintás inget, de azt se gombolom be teljesen, hogy a nyakamba akasztott három lánc azért levegőzni tudjon. Meg azért mégiscsak szebb a kilátás onnan, és aztán már rohanok is. Mivel alapból nem ismerek más környéket nagyon, csak a sajátomat leintek egy taxit és bemondom a címet, majd kicsit idegesen dobolni kezdek a lábammal teljesen öntudatlanul.
Említettem már, hogy nevetséges, amit művelek? Ez csak egy randi. Kit érdekel, hogy ez az első, ami valami normális érzelmet vált ki belőlem, az első, amire nem az a reakcióm, hogy ó, csak lennék már túl az egészen, az ágyam sokkal kényelmesebb és csak pénzkidobás a drága étterem. Ó, hogy mennyire utálom Mattet amiért ezt teszi velem.
Tartsa meg.   — dobok egy húszast a sofőrnek, és már be is zárom magam után a kocsiajtót. Az órámra pillantok. Két perccel egész előtt. Talán nem volt olyan hülyeség még egy ötvenest átdobni a vezetői ülésre félúton, alig három perccel korábban.
De ha felültet, mikor majdnem hetven dollárt költöttem a fuvarra, csak mert a hülye szalvétán ott volt az a két szó; Ne késs! Biztos kísérteni fogom halála napjáig.

▲ 903 szó, spotify lejátszási lista, meg a messenger pittyegése. ▼




A hozzászólást Julian Verres összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 12, 2016 4:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Vas. Szept. 11, 2016 10:01 pm

Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
You made me feel again
After the last time, didn't think that I could love.

Félbehagyni egy vadászatot csak azért, mert este randim van, nevetséges. Egyáltalán mikor váltak fontosabbá számomra az efféle programok? Biztosan kezdek megőrülni. Nem sokon múlott, hogy kitépjem annak a korcsnak a szívét a helyéről, csak megzavartak. Ennek az ára pedig egy szép karmolás az oldalamon. Aztán hagytam elmenekülni. Meg sem fordult a fejemben, hogy utána megyek, pedig azok után, hogy korai órákban csak úgy rám támadt az lett volna a minimum, hogy könnyűszerrel végzek vele. Csak hogy közeledett a nyolc óra, én pedig még otthon sem voltam, pedig már rég készülődnöm kellett volna.
Gyors zuhanyozás után még a sebemmel is bajlódnom kellett, ami úgy tűnt, hogy varrás nélkül nem úszom meg. Jobb elfoglaltságot szinte elképzelni sem tudtam volna egy első randi előtt. Talán könyvet kellene írnom erről, tekintve, hogy aztán az este hátralévő részét úgy akartam eltölteni, hogy a partnerem még csak a legkisebb jelét se lássa annak, hogy órákkal a vacsoránk előtt még magamat foltoztam. Miután végeztem magammal, dobtam egy SMS-t Ezrának, hogy keresse meg azt a dögöt és végezzen vele minél hamarabb – persze azt már nem tettem hozzá, miért kellett megszakítanom a vadászatot. Végül beálltam az egész alakos tükör elé és alaposan szemügyre vettem a bőröm minden egyes pontját a felsőtestemen, kissé forgolódva is. Elkeseredve állapítottam meg, hogy nem hiányzott még egy heg - mert hogy ennek biztosan nyoma marad. Persze büszke voltam mindegyikre, azonban akárhányszor belegondoltam, hogy nyáron hány ember megbámulhat értük, mindig rossz érzéssel töltött el. Arról nem is beszélve, hogy nem könnyű kimagyarázni sem. Akaratlanul is befészkelte magát a gondolat a fejembe, vajon Juliannek mi a fenét mondanék, hogyha észrevenné őket, vagy, ami még rosszabb, mit szólna hozzá? Bármit is jelentettek számomra, gyakran szégyelltem is őket bizonyos szituációkban, elvégre eléggé taszító látvány lehet külső szemmel, hogy rengeteg vágásra emlékeztető, halvány, fehér heg látszik a bőröm különböző pontjain.
Tekintetem lassan átvándorolt a telefonom kijelzőjére, ami hét óra negyvenhetet mutatott.
- Francba! – Csúszott ki a számon hangosan is, miközben gyorsan a szekrényemhez léptem és tekintetem jobbra-balra cikázott a különböző ruhadarabokon. Már akkor biztos voltam benne, hogy el fogok késni.
Szerencsére nem laktam túl messze az étteremtől, autóval csak pár perc volt. Út közben legalább négyszer szegtem meg a kreszt, de legalább eredményes volt a rohanásom, elvégre egy fél órás késéssel sikerült leparkolnom az étterem előtt. A kormányt markolászva vettem egy mély levegőt, még egyszer megnéztem magam a visszapillantó tükörben, majd kiszálltam. Szokás szerint talpig feketében voltam, a különbség annyi volt, hogy az egyszerű felsőmet lecseréltem egy márkás ingre, feltettem egy nagy lapos karórát, hogy legalább valami plusz is legyen rajtam, és persze a bakancsomat kivételesen otthon hagytam, hogy valami alkalomhoz illő cipőt vegyek fel. A fél órás késésem oka azonban leginkább a hajam volt, mert a tükör előtt állva rájöttem, hogy kivételesen nem elégedhetek meg a szokásos kócos verzióval, helyette kissé felzseléztem, ami így jobban is állt tekintve, hogy pár napja elmaradt a borotválkozás, így kissé borostásan kellett megjelennem. Nem voltam benne biztos, hogy ezt Julian értékelni fogja, de ha még erre is időt szánok, soha nem érek ide.
Miközben az autóm egy pittyenéssel jelezte, hogy sikeresen bezártam, ránéztem az órára. 20:32. Csak legyél még itt, mondogattam magamban, miközben elindultam a bejárat felé tekintetemmel a férfi után kutatva. Ahogy közeledtem az étterem bejárata felé, egyre inkább kezdtem izgulni. Részben azért, mert volt pofám késni azok után, hogy Julian figyelmét külön felhívtam rá, hogy ne merjen késni. És még csak normális magyarázattal sem szolgálhatok neki, mikor a bocsánatáért esedezem.
Aztán megláttam közvetlenül az ajtó mellett.
Egy pillanatra úgy éreztem, hogy a lábaim feladják a küzdelmet és hasra esek, ha nem figyelek. Oh, te jó ég, gondoltam, miközben tetőtől talpig végigmértem. A szívem olyan tempóban kezdett verni, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Nem volt elég a tény, hogy ráeszméljek, képes volt várni rám és perceken belül egy hivatalos randevúba fogunk belekezdeni, a megjelenése sem segített. A mellkasa, amit pár nappal ezelőtt még csak az átázott felsőjén keresztül bámulhattam, most szabadon hagyva vonzotta a tekintetem. Nyeltem egyet, miközben megigazítottam az ingem gallérját – amit egészen az utolsó gombig begomboltam -, és tekintetemet a szemeihez irányítottam, miközben odaértem hozzá. Be kellett ismernem, az a fekete festék csak még jobban kiemelte íriszeit és a szokásosnál is jobban vonzotta a figyelmem. Komoly önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne préseljem ki belőle a levegőt, miközben ajkainak esve szorítom a falhoz. Mit művelsz te velem?!
- Őszintén meglep, hogy még mindig itt látlak – kezdtem bele mindenféle köszönés nélkül zavartan. – Ne haragudj, hogy késtem, csak… - hirtelen megakadt a szó a torkomon és félrepillantottam. Majdnem sikerült hülyeséget mondanom neki a találkozómról a farkassal. – Szóval volt egy kis baleset otthon és nem tudtam előbb jönni, de siettem, ahogy csak tudtam.
Borzalmasan éreztem magam, amiért ennyire megvárattam, és még csak szólni sem tudtam neki, hogy kések. Azért reménykedtem benne, hogy nem vág a fejemhez pár szép szót, aztán lép le. Bíztam benne, hogy ebből a rémes kezdésből még jó dolgokat is kihozhatunk.
- Uhm… - a földre pillantottam – nem akarsz itt hagyni ugye? Asztalt is foglaltam a tetőteraszon. Ilyenkor szép a kilátás fentről a városra – néztem végül az étterem felé, majd újra a férfire kissé félve, mégis bizakodóan.
Nem indítottam túl jól, de reméltem, hogyha már ennyit küzdött a célozgatásaival csak azért, hogy itt kössünk ki, csak nem fog elriadni egy kis késés miatt, amire nem kapott konkrét magyarázatot. De úgy éreztem, ha mégis ennél az opciónál döntene, biztos, nem hagynám csak úgy lelépni, mert ahogy ott álltam vele szemben egy étteremnél, rájöttem, hogy meg akarom szerezni magamnak.

remélem nem lett nagyon béna :< •• 909 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Hétf. Szept. 12, 2016 4:18 pm



julian & matt ;;
•• a certain type of wind has swept me up

20:04.
Először vettem elő a mobilomat, de kétszer, sőt háromszor megnéztem az időt, csakhogy biztos legyek benne, hogy nem állítottam át véletlenül az órát viszont még negyedik alkalommal is ennyit mutatott. Ellenálltam a késztetésnek, hogy beletúrjak a szépen beállított hajamba, és hátamat a falnak vetve pillantottam végig az utcán. Igazából azt se tudom mit keressek, milyen autót, vagy csak az embereket kéne figyelnem, ahogy elhaladmal előttem, de egyiknek sincsen kócos fekete haja, vagy azaz ismerős kisugárzása, amire várok. Nem tudom miért agyaltam túl a dolgot – persze, hogy tudom, de ignoráltam mert még nem telt el annyi idő, hogy túlkomplikáljam a dolgokat. Négy perc az isten szerelmére, az még nem a világ vége. Szóval a karomon lévő fűzött karkötő végét piszkáltam, és gondolatban agyonvágtam magam mikor arra eszméltem, hogy az alsó ajkamat rágom.
20:11
Nagyon próbáltam koncentrált fejet vágni, ahogy végigböngésztem a fotógalériámat már ötödik alkalommal, pontosan azért mert még a folyamatos ismétlés ellenére se emlékeztem, hogy mikor láttam utoljára azt a képet rólam és valami eszméletlen dögös vörösről öhm… Cairoban?
Mégis azonnal a törlés gombra tévedt az ujjam, és idegesen vágtam vissza a zsebembe a telefont. Nem hiszem el, hogy hülyét csinálok magamból egy olyasvalaki miatt, akit nem is igazán ismerek. Még ha csak valami általános felszedési manőverről lenne szó, amihez már amúgy hozzászoktam. Lenyűgözni a férfit vagy nőt, előteremteni a legfényesebb első randit, hogy még véletlenül se jusson eszükbe nem feljönni hozzám egy késői italra, hogy beszélgessünk. Azt a forgatókönyvet már szinte reflexszerűen tudom, na de ezt? Fogalmam sincs mit kéne tennem, mennyi ideig kéne várnom, mikortól számít tényleges felültetésnek, ha a randi másik fele nem jelenik meg. Arról pedig tényleg fogalmam sincsen mit kéne csinálnom utána. Nyalogatni a sebeimet? Egyáltalán mikor jutottam el arra a pontra, hogy megengedem valakinek, hogy olyan közül kerüljön hozzám, hogy esélye legyen megbántani?
Hülye, hülye Matt és a hülye hülye hülye szép szemei.
20:18
Te és én, Svácj, síelés, forralt bor. Mit szólsz? Még ma este indulunk. Ha nemet mondasz, megsértődök! Tekintetbe véve, hogy Rose hangpostája megtelt, sms-ekkel kezdtem el bombázni. Még két percet várok, és lelépek, de annyira lelépek, hogy csak veszek egy bőröndöt a közeli boltban, majd a reptéren megtöltöm valamivel és itt se vagyok. Egy percet se maradok tovább, a tetthelyen ahol engem, Julian Verrest, aki köpött, taposott minden emberi hülyeségre, nemhogy randira menjen, igen engem, felültettek. Én maradtam itt, hülyén állva az étterem előtt, egyértelműen várva valakire aki egyszerűen elfelejtett ideérni. Vagy nem akart, mert meggondolta magát. Vagy csak szimplán rájött, hogy hoppá nekem ez az egész férfi a férfival dolog kínos, mert a szekrény olyan kényelmes és most valami hülye libával próbálja bebizonyítani, hogy bizony ő annyira heteró, hogy még a globális felmelegedés se tehet ellene semmit.
20:22
Ne haragudj.  — hátam mögül jött a hang, és kíváncsian fordultam az apró termetű nő felé. Szív alakú arc, rövid szőke haj ami rózsaszínbe végződik. Nagy zöld szemek. Objektíven megállapítva is gyönyörű, de nem az a feltűnő fajta, hanem az, amelyiknek nem is kell kimondottan próbálkoznia. Erről árulkodott a kissé foltos fekete póló, és a kopott farmer is. Felvontam a szemöldökömet némán, hogy folytassa. — Igazán nem akarok zavarni, csak itt dolgozok az út túl oldalán — igen, gondolom magamban, azt a helyet pont ismerem. Alkoholt szolgálnak fel, és hajnalig nyitva vannak Persze, hogy ismerem.  — és észrevettem, hogy már majdnem fél órája állsz itt, és szóval. Istenem. Ez nagyon furán fog hangzani de. Esetleg jól esne egy ital? A ház ajándéka természetesen. Vagyis az enyém. — nevetett fel kissé szégyenlősen, de nem idegesítően, ahogy a nők többsége szokott mert azt hiszik az annyira vonzó. Úgy döntöttem, elhiszem, hogy komolyan gondolja, hogy tényleg csak megszánt, vagy vakmerően él, és kihasználja az őrült lehetőségeket. Bármikor máskor, alig telne bele két másodpercbe, hogy döntsek. Most viszont több ideig voltam csöndben, talán fél percig is, és a helyzet kezd kényelmetlen lenni. Nem azért mert nem bírtam dönteni, arra nem is kellett annyi idő – egy másodperc is elég volt. Csak magamban hitetlenkedtem még egy kicsit, hogy mégis mi a fene történt velem.
Nagyon kedves, öhm… — lestem rá a névtáblájára, ami eddig fel se tűnt. — Marie? — pillantottam fel rá, mire elmosolyodott. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy Mattnek mennyire szebben áll ez a kissé szégyenlős mosoly. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, újra és újra. — De várok valakit. — feleltem bocsánatkérően, de ő csak bólintott egyet megértően, továbbra is kedves arckifejezéssel.
Remélem, jó oka van, hogy késik. Nagyon szerencsés egy lány. — és ezzel intett is, és átszaladt az úton, mintha ott se lett volna. Csak sóhajtottam, ahogy visszavetettem a hátamat a falnak, és lehunytam a szemem, mert ez már nevetséges. Szerencsés lány, aha. Röhögj még egy sort rajtam univerzum kérlek.
20:27
Matthew Evans egy idióta, de attól függetlenül én még hülyébb vagyok. Legközelebb mikor megpróbálom elhinni, hogy valami jobb történhet velem, kérem valaki – Rose, - üssön fejbe legalább annyiszor amíg bevallom, hogy nálam olyan, hogy szerencse nem létezik. Hogy elkerüljem az ilyen kínos helyzeteket, mint a mostani természetesen.
Attól függetlenül persze remélem Matt felfordul, akárhol is van.
20:31
Ilyenkor már hivatalos igaz? Fél órával a megbeszélt idő után már biztos én vagyok a mai este bolondja, aki képes volt ennyit várni az étterem előtt, lekoptatva egy teljesen jó vigaszt, ingyen piát, mert úgy volt vele, még egy kicsit. Még öt percet. Még ötöt. Még egyet.
Fáradtan túrtam bele a hajamban, tökéletesen nem érdekelt már, hogy tönkreteszem a negyedórás munkámat majd azon kezdtem el gondolkodni mi érné meg jobban – még egy huszas a taxira, aztán lemenni a kisboltba hogy felvásároljam az alkoholkészletüket vagy egyesen sétáljak haza és minden egyes boltba ami szembejön menjek be és vegyek annyi piát, amennyit csak elbírok? Ha első variációt választom, akkor már majdnem költöttem egy százast egy randira ami el se kezdődött, és földbe döngölte minden magabiztosságomat. Ha viszont elindulok egyedül úgy, hogy az utat se tudom az se biztos, hogy napkeltéig hazaérek.
Mielőtt viszont még dönthettem volna, meghallottam a hangját mellőlem. Tizenkét másodperc. Pontosan ennyi időbe telt, hogy az agyam újrainduljon, és leessen, hogy nem. Nem ültettek fel. Sőt. Szerintem az év legszexibb randiját szereztem meg magamnak. Aztán most vegyük figyelmen kívül, hogy csak alig félórát késett, ami alatt megkérdőjeleztem a fél életemet. Mondjuk ez egy kicsit drámai kijelentés, de fene. De jól néz ki. Vajon a késése ad elég indokot, hogy most azonnal letámadjam, és az ágyamig cipeljem?
Bár bevallom, hogy nagyon közel voltam hozzá, hogy fogjak egy taxit — szólaltam meg mikor végre befejezte, és halványan elmosolyodtam a zavarára. Úgy döntöttem hiszek neki, és inkább mondok egy köszit a fentieknek, hogy a döntésképtelenségem miatt nem indultam el. — kapsz még egy esélyt. — kacsintottam rá, nagyon figyelve, hogy még véletlenül se látszódjon meg rajtam, hogy belül kifáradtam lelkileg. — De lehet sietnünk kéne, ha tényleg el akarsz kápráztatni azzal a naplementével. Nem mellesleg pedig  — pillantottam az ajtó felé, elkapva a hostess kritikus pillantását. Mintha nem is hinné el, hogy a ma este lúzere, mégse marad hoppon. — mondhatni mélyen megszenvedte az önértékelésem az elmúlt harminckét percet, tehát szándékomban áll felvágni veled. Ha nem bánod persze. — kaptam el a tekintetét, majd el se pillantva emeltem felé a kezem.

▲ 1174 szó, spotify lejátszási lista megint & ez, cicc  kápráztass el ha már késtél. hahaha


Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Csüt. Szept. 15, 2016 2:11 pm

Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
You made me feel again
After the last time, didn't think that I could love.

Út közben legalább négyszer átkoztam el magam, amiért így kell kezdenem egy első randit, merthogy biztos voltam benne, lesz még több is. Legalábbis egészen addig erre gondoltam, amíg le nem parkoltam. Abban a pillanatban azonban, hogy kiszálltam az autómból, kezdett elszállni a bátorságom, mikor végignéztem a hely előtt járkáló embereken. A jelenlévők háromnegyede ismerős volt, s legalább a felének tudtam a nevét is. Ideje volt visszatérnem a realitás talajára, mikor nem csak azon kattog az agyam, hogy álmaim férfijával fogok randevúzni, hanem figyelembe veszem azt is, hogy egy olyan városban, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki tud mindent mindenkiről. Az új információkról pedig nem félnek beszélni az emberek. És ha pletyka, ha nem, pontosan jól tudom, hogy nem lehet megcáfolni. Igen. A titkom elég nagy veszélyben volt. Bárcsak ne Vaire nevét említettem volna meg anyámnak, mikor kérdezte, ki a titokzatos "lány", aki miatt az utóbbi időben ennyire szétszórt vagyok.
Mély levegő, aztán vágjunk bele.
Megkönnyebbülten villantottam egy örömteli mosolyt Julian felé. Biztos voltam benne, hogy nem fog ilyen egyszerűen túllépni a késésemen - amit meg is tudtam érteni -, de elhatároztam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy bebizonyítsam neki, mennyire boldog vagyok, hogy vele tölthetem az estémet. Sosem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, s most mégis. Olyasfajta boldogság árasztott el, amit ha akartam volna, sem tudtam volna leplezni. Tudtam, hogy a szemem csillogása azonnal elárul mindent azzal kapcsolatban, milyen érzések kavarognak bennem.
- Remélhetőleg a kezdés ellenére egy jó randi élménnyel fogsz hazamenni, az önértékelésed miatt pedig majd kárpótollak, ha máshogy nem megy - jelentettem ki egy kisebb sejtelmes mosollyal az arcomon, miközben le sem vettem róla a tekintetem. Pontosabban egészen addig, amíg felém nem nyújtotta a kezét, hiszen követtem a mozdulatot a pillantásommal, ezáltal megszakítva a szemkontaktust. Hirtelen megint befeszültem a ténytől, hogy bárki megláthat, akinek nem kellene - meg amúgy is mit szólnának az emberek, ha nyilvánvalóvá válna mindenki számára, hogy ez egy randi.
Mióta Julian bekerült a képbe, sokszor megfordult a fejemben, hogy valahogy felvezetem a családom többi tagjának, mi a helyzet a beállítottságomat illetően, de egészen eddig nem vettem komolyan az érzelmeim, most viszont izgulhattam azon, hogy a családom ne mástól értesüljön erről. Ráadásul a magas árak ellenére eléggé közkedvelt étterem ez a Beacon Hillsiek körében, anyámat pedig mindenki ismeri a városban.
Pár pillanatig tartó hezitálás után végül megfogtam a kezét összefűzve ujjainkat. Igaz, kissé bátortalanul és félszegen, de végül megfogtam, pedig nem sokon múlott, hogy egyszerűen csak besétáljak mellette, mintha valami üzleti vacsorára érkeztünk volna. Ez azonban nem lett volna túl szép dolog a férfival szemben.
- Ha furcsán viselkedek, azt kérlek, ne vedd magadra, csak eléggé izgulok - pillantottam rá, mielőtt még bementünk volna az étterembe.
- Jó estét! Matthew Evans névre volt foglalásom két személyre – mondtam a hostessnek, aki kissé vonakodva nézte meg, merre kell kísérnie minket. Nem volt nehéz kiszúrni az arcára kivetülő undort, amit valószínűleg az váltott ki, hogy kézen fogva léptünk be Juliannel. Egy pillanatra megremegett a kezem, ahogy vártunk, de az helyett, hogy elengedtem volna a férfi kezét, inkább csak finoman megszorítottam, viszont nem néztem rá. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem zavart az a fajta nézés, amivel végigpillantott rajtunk a férfi, és pontosan ez a reakciók voltak azok, amiktől mindig is annyira féltem. Megvetés. Tökéletesen sikerült megalapoznia a hangulatomat a hostessnek az ítélkezésével, amihez egyáltalán semmi joga sem lett volna már csak a munkája miatt sem.
Aztán csak bólintott egyet, mikor azonosította a nevem és mindenféle szó, vagy kedves mosoly nélkül felkísért minket az asztalunkhoz, ahonnan a város egy részét tökéletesen be lehetett látni, mellettünk pedig a vöröslő nap színezte át a horizont fölött az égbolt kékjét pirosra, rózsaszínre és lilára. A másik oldalon már lehetett látni a közeledő sötétséget, azonban ettől csak még romantikusabbá vált a dolog, hiszen azt jelentette, perceken belül a csillagos ég alatt vacsorázhatunk egy gyertya, s a város fényeinek társaságában.
Ahogy helyet foglaltunk, a pincér szinte már azonnal hozta az étlapokat, valamint egy jó minőségű bort, amiből tölteni kezdett, én viszont inkább egy pohár vizet hozattam csak magamnak, mielőtt még az én borospoharamhoz ért volna. Abban a pillanatban meg is bántam, hogy autóval érkeztem, hiszen így nem ihattam. De csak hogy a jó oldalát nézzem; már a kevés is megárt, és ilyen helyzetben az idegesség miatt, biztos túl sokat ittam volna.
- Nos, tudom, hogy nem így kellene, de vezetek – céloztam a pohár vízre, amit megemeltem, hogy koccintsak Juliannel. – Szóval, igyunk… – kezdtem bele, azonban nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonom. – Pedig úgy emlékeztem, lenémítottam – morogtam magamnak alig hallhatóan, miközben előhúztam a telefont a zsebemből. Ezra – mégis mit akar? Azonnal az a gondolat fészkelte be magát az elmémbe, hogy talán valami baj van, így pár pillanatra elgondolkoztam, hogy talán fel kellene vennem, végül kicsit megráztam a fejem és kinyomtam a hívást. Ezra nem az a fajta vadász, akivel csak úgy el lehet bánni és a közelgő telihold ellenére sem tudná csak úgy lenyomni egy kezdő szintű vérfarkas. Szóval ezzel sikerült is megnyugtatnom magam, de mire letettem volna az asztalra a telefont – csak, hogy azonnal értesüljek róla, ha tényleg gond van -, már jött is egy üzenet. Fél szemmel rá pillantottam a kijelzőre, majd ahogy láttam, hogy csak annyi áll benne, „hol a fenében vagy, azt hittem, segítesz elkapni”, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, hiszen nem történt semmi komoly. Végül egy mosollyal az arcomon ismét partneremre néztem és megemeltem a poharam.
- Igyunk az első randinkra – mondtam végül kihangsúlyozva az elsőt, amivel arra próbáltam utalni, hogy reményeim szerintem nem az utolsó is egyben. Bár kissé ostobán hangzott így elsőre, elvégre még semmit sem tudtam Julianről azon kívül, milyen elképesztően vonzó személyisége van így elsőre, és mennyire megnyerő külsővel van megáldva. Igazából a következő egy-két órában még elég sok minden kiderülhet róla, de bíztam benne, hogy nem nyúltam annyira mellé, és nem szórakoznak velem a megérzéseim.


megszenvedtem vele, borzalmas, de remélem azért tudsz vele valamit kezdeni  00 •• 968 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Csüt. Szept. 22, 2016 10:27 pm



julian & matt ;;
•• a certain type of wind has swept me up

Az a több mint fél óra szorongás és őrlődés, gondolatban már Európába menekülő szégyenteljes fejem, az a hülye érzés, amit csak úgy lehetne jellemezni, hogy elkezdett felenni a csalódottság? Totálisan megérte.
Bár lehet, hogy csak látvány
hatására vagyok ennyire elfogult, de akkor is. Alapjáraton nem vagyok nagy rajongója a feketének, vagyis persze szépen arányosítja a színskálámat, ha éppen arra van szükség, de sose láttam értelmét annak ha valaki teljes sötét szerelést hord, kiegészítők nélkül. Egészen mostanáig. Legalább már tudom miért is találták fel ezt a színt - ha már színnek lehet nevezni ezt. Matt Evans ugyanis őrülten szexin néz ki feketében, de mikor még elegáns szeretne lenni és úgy hordja, hát elalélok. Soha többet nem szidom a feketét.
Aztán még meg se említettem azt a mosolyt- ó te jóságos atyám és máriám, júdás segíts. Mégis hol rakták össze ezt a gyereket? Kizárt, hogy valaki jól nézzen ki, megnyerő személyisége, szép szemei, gyönyörű mosolya legyen. És még a másik csapatba is játszik. A lottón nem nyernek akkorát, mint én most, mégis hányszor fordul elő ez egy évben? Persze nem hiába keltette fel az érdeklődésemet és szúrtam ki anno, de ma mintha még jobban nézne ki mint valaha. Bár lehet, hogy a szeme miatt. Esküszöm, ha tovább néz rám ilyen csillogó szemekkel nem garantálom, hogy a szerelése egybe marad még mielőtt az asztalhoz érünk.
Mégis mi a fenét csinál velem ez a gyerek. Nem pofátlanság ez? Aztán mégis honnan szedte ezt a hirtelen magabiztosságot?
No, nem mintha panaszkodnék. — Ki vagy te és mit csináltál a szégyenlős Matthew Evans-el, aki még azt is letagadta, hogy a mellkasomat stíröli mikor konkrétan nem tudtam felemelni a tekintetét? — adtam hangot a gondolataimnak, miközben megjelent egy félmosoly az arcomon, ami csak az elégedettségről árulkodott. Tetszik. Nem tudom honnan szedte ezt az oldalát hirtelen, de most, hogy láttam nincs azaz isten ami elérné, hogy hagyjam, hogy elrejtse előlem újra. — Vigyázz mit ígérsz. Hírek szerint engem lehetetlen kárpótolni. Egyszerűen csak túlságosan telhetetlen vagyok. — kacsintottam rá szégyentelenül, leplezve zavaromat, hogy arra várok, hogy vajon elfogadja a felé nyújtott kezemet. Nem mintha megsértődnék, vagy bármi, ha nem teszi. Az egy dolog, hogy én már eljutottam arra a pontra az életemben mikor már nem érdekel, mit gondolnak mások rólam és, hogy mit és kit preferálok az életben. De attól még emlékszem milyen az mikor minden zavaros, kétséges, félelmetes és egyszerűbb elfordítani a fejet és úgy tenni mintha az egyértelmű egyszerűen nem létezne.
Már azért is hálás voltam, hogy itt van. Mert ez is csak egy újabb lépés előre azon az úton, amit mindenki megérdemel, de egyeseknek, akik mások, mint a társalom által előírt emberek, harcolni kell érte. Nem csak a környezettükkel és önmagukkal is.
Összefonta az ujjainkat, én pedig csak elmosolyodtam. Nem azzal a lehengerlő, vagy flörtölős mosolyommal, amit annyit használok, ha randin vagyok. Hanem azzal a furcsa, szívből jövővel, miközben a gyomrom is ugrott egy fejest.
Az éhségre fogtam a dolgot.
Ahogy beléptünk az étteremben rögtön mentális jegyzetet készítettem róla, hogy wow, na, ez a srác tud. Meg persze, hogy ahogy lenni szokott minden jó helyre bunkó személyzetet raknak. Más helyzetben, mással, ó és főleg ha én intéztem volna a randit, rögtön szóvá tettem volna a viselkedést. De helyette inkább csak a nyelvemre haraptam, és emlékeztettem magam, hogy húzzam le a személyzetet a netes értékelésen. Ó, a huszonegyedik század előnyei. Egyenlősítse már valami ki a még mindig létező homophóbia hátrányát.
Inkább hagytam magam mosolyogni, mint valami idióta mikor megéreztem, hogy kicsit megszorította a kezem, és követtem az asztalunkhoz. Ami hát. Hogy is fogalmazzak. Voltak, akik nekem szerveztek első randikat persze, vacsorákat főleg, de nem volt eddig egy személy se, aki tényleg tett ennyi fáradozást, hogy ne csak a hely legyen jó, de konkrétan a naplemente keretbe való legyen, és az egész csak. Mintha egy romantikus filmből rakták oda volna a díszletet. De ha esetleg a szívem visszaállna a rendes gyorsaságára azt egyáltalán nem bánnám, azért annyira nem lenyűgöző a hely.
(De. De, pontosan az.)
Nem semmi. Még a végén elhiszem, hogy érdekellek, vagy valami. — jegyeztem meg a helyre, ahogy elvettem az étlapot, de a hangomból egyértelműen ki lehetett venni, hogy viccelek. Még csak azt kéne, hogy kínos legyen a hangulat. Kérdően néztem rá, ahogy a vizet emelte koccintásra.  — Ó, és még felelősségteljes is. Csaknem le akarsz nyűgözni? — döntöm oldalra a fejemet egy kicsit, apró vigyorral, de ahogy meghallottam a telefonja pityegését, kissé lehervadt az arcom. Visszahelyeztem a boros poharat az asztalra, és udvariasan oldalra fordultam, hogy amíg megnézi a telefonját én kiélvezhessem a naplemente végét. Próbáltam ignorálni a tényt, hogy ez már a második – ha nem számoljuk a bunkó hostesst – kínos bukkanó, és még nem is rendeltünk. Meg azt is, hogy általában az első baki is megvárja a főfogást ha randira megyek.
Megráztam a fejem, ahogy visszafordultam felé, felemeltem a poharamat és újra elmosolyodtam, ahogy tósztot mondott. Alig láthatóan megemeltem a szemöldökömet, és összekoccintottam a poharainkat. — És még a megannyi következőre. — mertem kiegészíteni őt, ahogy felfedeztem az a különleges hangsúlyt az első mögött. Legyünk bizakodóak, gondoltam magamban. Helyes, jóképű, szexi - igen háromszoros dicséretet érdemel – iszonyú cuki, főleg mikor nem bírja a flörtölésemet, szóval mi történhet? Mármint azon kívül, hogy kiderül semmi közös nincs bennünk.
Erre a gondolatra inkább csak mélyen belekortyolok a boromba. Újra.
Szóval. — szólaltam meg újra felpillantva az étlapról. — Merjek rákérdezni miért is késtél pontosan? — kérdezem könnyedén, de egy csöppel több kíváncsisággal mint kellene. És mi volt? Egy halvány számonkérés? Megköszörülöm a torkomat. — Nem azért kérdezem, csak… Valahol el kell kezdenünk a társalgást ma este nem? — vontam fel a szemöldökömet kérdőn, de kedvesen. Végül teljesen letettem róla, hogy gyorsan kiválasszam a mai fogásomat – mi a halálért van három oldal előételük, alapvetően a nemek közt nem akarok választani, még a végén kirendelek egy oldalnyi előételt, csak azért mert minden olyan jól hangzik.
Esetleg az otthoniak nem akartak elengedni olyan egyszerűen? — csúszott ki a számon a kérdés még mielőtt gondolkodhattam, és legszívesebben ott azonnal belevertem volna a fejemet az asztalba. Hülye. Hülye, hülye, hülye idióta! Valószínűleg a családja nem is tudja, hogy kivel randizik. Főleg, hogy milyen nemmel. Az se biztos, hogy a családjával él, de én mint valami teljes bunkó módjára felhozom a legrosszabb témát… Hirtelen elmerengtem rajta, nem lenne e kényelmesebb ha csak leugranék a tetőről és hazaszaladnék szégyenembe.
Ne haragudj. Összevissza beszélek. — és, csakhogy tovább tetőzzem a rossz ötleteket újra beleittam a boromba. Oké. Szóval negyedik hibapont. Vagyis harmadik?
Már az rossz jel ha számolgatnom kell.

▲ 1064 szó, rókacica melankolikus zenéje, csokikrém ▼




A hozzászólást Julian Verres összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 23, 2016 6:48 pm-kor.
Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Pént. Szept. 23, 2016 12:48 pm

Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
You made me feel again
After the last time, didn't think that I could love.

Az utóbbi napokban nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy erre a randira nem kellene elmennem, azonban minden egyes ilyen gondolat után csak beálltam a tükör elé, mély levegőt vettem és körülbelül öt percen keresztül magyaráztam a velem szemben álló képmásomnak, hogy szedje már össze magát, és kezdjen végre olyasféle életet kialakítani, ami nem csak arról szól, hogy meg akarja váltani a világot. Istenem. Ezt vajon hányadik randin kell közölni a partnerünkkel?
Nem egy betanult szöveggel indultam végül, persze, amint odaértem megint szétestem. Sosem fogom megérteni, miért érzem magam így a közelében. Mindig is magabiztos voltam a lányokkal szemben, bárkiről is legyen szó. Főleg, hogy nem egy természetfelettit intéztem már el olyan módon, hogy egy csábos mosollyal az ágyba csaltam, vagy épp egy szórakozóhely mögé, ahol nagyon ketten maradtunk szenvedélyesebbnél-szenvedélyesebb helyzetekben. Nos, abban az egyben biztos voltam, hogy ez nem az az oldalam, amivel dicsekednem kell az este folyamán. Minden, amire koncentrálni szerettem volna, hogy ne essek szét Julian közelében. Szerettem volna az a Matt lenni, akinek képtelenek ellenállni az emberek.
Ez a fajta játék mindig is az én asztalom volt. Nem nekem kéne annak lennem, akire vadásznak, hanem fordítva. Az ő közelében sajnos minden kicsúszott a kezeim közül már az első pillanattól kezdve, de igyekeztem fordítani a kockán. Ha máshogy nem megy, akkor leplezem az idegességem, és ha csak álcaként is, de magamra öltöm a magabiztosabb felemet. Ha másban nem is, színészkedésben még mindig jó vagyok…
Kérdése hallatán ugrott egyet a szemöldököm. – Ha már randizunk, ideje megismerned azt az oldalamat, akit mindenki lát nap, mint nap – válaszoltam neki egyszerűen, miközben egy kisebb, sejtelmes mosolyra húztam ajkaim. És még a felét sem tudod. – Nos, ez majd kiderül – reagáltam le egyszerűen a kijelentését, miközben csak félszemmel pillantottam rá egy kisebb, továbbra is sejtelmes mosollyal a szám sarkában. Nem voltak konkrét terveim, de ismerem magam annyira, hogy tudom, megvannak a módszereim mindenféle helyzetre. Talán komoly kapcsolataim még nem voltak, mert nem igazán akartam soha és fél évnél tovább egy nővel sem jutottam, de pontosan ezért voltak meg a taktikáim minden esetre. Ezekért persze sok köszönettel tartozom azoknak a rohadékoknak is, akikre vadászom.
A magabiztosságom akkor kezdett újra meginogni, mikor kézen fogva léptünk be az étterembe. Istenem, bárki megláthat! Azzal nyugtattam magam, hogy csak az asztalunkig kell eljutnunk így, onnan pedig már tűnhet bárminek az a kis vacsora, amit mi randinak nevezünk.
Figyeltem minden egyes reakcióját, miközben az asztalunkhoz értünk, a kijelentésére pedig el is mosolyodtam. Kicsit féltem tőle, hogy talán sok lesz neki, elvégre nem tudhattam, mennyire van oda a romantikáért, de szerettem megadni a módját az ilyen alkalmaknak és számomra mindig minden apró részlet fontos volt. Ilyen helyzetekben mindig próbáltam a tökéletesre törekedni, főleg, hogyha az első benyomásról van szó – főleg, hogyha valakivel komolyan is gondolom. Mehettünk volna a belváros bármelyik éttermében, ahol finom az étel, kellemes a hangulat, de mégis miért értem volna be a jóval?
- Igazából mindenkit ide hozok. A pincérek már tudják az esti menetrendet – vontam vállat érdektelen arckifejezéssel, persze csak szórakoztam. Sosem mennék két különböző randival ugyanarra a helyre, ugyanolyan programmal. Meg hát amúgy is ki kell érdemelni, hogy egyáltalán valakivel eljussak egy normális randevúig. Ezért sem értem, Juliannel miért volt más ez az egész. Egyre jobban kezdett idegesíteni ez a tény.
- Sajnos nem tartozom azok közé, akik túlságosan bírják az alkoholt, ezért már három pohár után nem mernék beülni az autómba, annyi pedig valószínűleg elfogyna egy este alatt – vallottam be neki őszintén egy halk sóhaj kíséretében. Nem tudom, kitől örökölhettem ezt, de baromira bosszantó volt, hogy pár pohár bor is képes volt nálam elérni egy olyan hatást, amikor már nem tudok normálisan beszélni, mert a nyelvem folyamatosan megakad a számban. Akkor volt egyedül előnye, ha szórakozni mentem, vagy csak le akartam inni magam. Nem kellett sokat költenem alkoholra és már hajnali egykor kész voltam.
A hívás után azonnal le kellett volna némítanom a telefonom, aztán elmélyeszteni a zsebemben, de képtelen voltam. Máskor gondolkodás nélkül ezt tettem volna, de így, hogy tudtam, Ezra egy kezdő szintű, őrült farkassal parádézik – ráadásul miattam -, kissé frusztráltan éreztem magam. Minden egyes történésről tudni akartam, hogy mehessek, ha baj van. Azonban Juliant sem akartam ott hagyni, de bárhogy is próbáltam mérlegelni magamban a dolgot, százszor újragondolva, mindig Ezra felé billent a mérleg. Egy társam élete előbbre való a randevúmnál.
Miután koccintottunk, még egy gyors pillantást vetettem az asztalon heverő készülékre, aminek a kijelzője azóta is teljesen sötét volt. Kissé megnyugodtam. Nem lesz gond, gondoltam, aztán csak ittam egy kortyot a vízből, majd visszahelyeztem a poharat az asztalra, majd kezembe vettem az étlapot. Julian kérdésére azonban felvont szemöldökkel pillantottam fel egyenesen rá. Bár jogosan érdeklődött a fél órás késésem miatt, mégis zavart. Mégis mi a fenét kellett volna mondanom rá? Mintha csak az univerzum élvezte volna a helyzetet, már a gondolatra is belenyilallt a fájdalom az oldalamba. Rándult egyet a szám széle és egy pillanatra szűkítettem is a szemeim, de nem akartam hangot is adni a dolognak. Bal kezemet a varráshoz csúsztattam, mintha csak ezzel is tompíthatnám a fájdalmat. De szerencsére mindez elmúlt másodperceken belül.
- Őszinte leszek, nem tudok normális magyarázattal szolgálni. Nem akarok valami ostobasággal előállni, ami miatt azt hihetnéd, hogy csak azt fontolgattam, eljöjjek-e egyáltalán, amiért meggondoltam magam, vagy bármi – válaszoltam végül. – Egyszerűen csak közbejött egy váratlan vészhelyzet – tettem hozzá magamat ismételve az előzőekből. Ezzel legalább nem hazudtam, elvégre tényleg vészhelyzet volt. Azt viszont már nem kell tudnia, hogy velem kapcsolatban és miért.
Visszapillantottam az étlapra, bár már csak nézegettem a sok ételt, mert fejben eldöntöttem, hogy vagy lasanget, vagy tortellinit fogok enni. Istenem, hogy mennyire imádom az olasz kajákat. Gondolataimból azonban kizökkentettek a következő kérdése és lassú, amolyan „ezt most komolyan megkérdezted” nézéssel pillantottam rá és becsukva az étlapot az asztalra helyeztem.
- Julian… - kezdtem volna bele a mondandómba egy mély levegővétel után, azonban a telefonom csörgése ismét félbeszakított. Ezra. – Ne haragudj, ezt muszáj felvennem – pillantottam rá, miközben a készülékért nyúltam és már álltam is fel. Kicsit örültem az időzítésnek, kezdett egyre inkább kínossá válni a dolog, már csak azért is, mert ha jól számoltam, körülbelül hatodszorra nyúlt a pohara után, és a hetedik után már tölthette volna újra.
Miközben felálltam az asztaltól, hogy a kétlépésnyire tőlünk lévő korláthoz sétáljak, éreztem, ahogy az ingem az oldalamhoz tapad. A fülemhez emelve a telefont lepillantottam a felsőmre, amin apró foltban sötétvörös, ragacsos anyag díszelgett. Azonnal odahúztam a kezem, mielőtt Julian bármit is észrevehetne ebből. Ez alapján egy kilométerről is kiszagolna bármelyik természetfeletti, ennek pedig nem igazán örültem tekintve, milyen estét terveztem aznapra. Be kellett látnom, ez egy olyan szakma, ahol nincs szabadnap.
- Mi a helyzet? – Szóltam bele végül a telefonba, aztán csak hallgattam a társaim szavait. A korlátot markolva meredtem le a városra, miközben kissé ráncoltam a homlokom. – Francba, Ezra – sziszegtem fogaim közül, majd fél szemmel hátrapillantottam Julianre, aztán vissza. Tudtam, hogy baj van, így nem volt választásom. – Rendben… megyek, amint tudok – ezzel le is zártam a telefonbeszélgetést és visszacsúsztattam a telefont a nadrágom zsebébe. A férfi felé fordultam és próbáltam a legközömbösebb arckifejezésemet előszedni, bár legszívesebben nagy duzzogva hagytam volna csak ott.
- Nagyon sajnálom, de mennem kell. Az egyik barátomnak szüksége van rám. Halaszthatatlan – próbáltam meggyőző maradni, mégis úgy intézni a dolgokat, hogy ne mondjak túl sokat. Így visszagondolva annyira lerázásnak tűnt az egész, hogy kicsit megbántam, amiért nem közöltem vele, hogy egy őrült farkas rohangál a városban, aki rátámadt a barátomra. – Tényleg nagyon sajnálom – ismételtem újra, majd kis hezitálás után végül gyors léptekkel a lépcső felé vettem az irányt, hogy magam mögött hagyjam az éttermet, ezzel együtt az utolsó esélyemet is Juliannél.



nekünk még a randizás se megy. •• 1 251 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Pént. Szept. 23, 2016 8:11 pm



julian & matt ;;
•• a certain type of wind has swept me up

Matt Evans szégyenlős. Matthew Evans haja sose tudja, milyen irányba álljon. Matt fekete kávét iszik. Fekete ruhákban jár. Aranyos mikor elpirul. Egyetemre jár? Tud flörtölni? Iszonyatosan jól nézne ki az ágyamban a fehér lepedő között…?
A listám Matt Evansről csak nő és nő
ahogy töredékinformációkból próbálok a fejemben kialakítani egy képet róla. Pont mikor már azt hiszem, hogy legalább nyomra akadtam – a szekrényes szégyenlős srác, akiben azért van spiritusz, hiszen elhívott, vagyis lényegében elfogadta az én meghívásomat – tesz valamit, amivel eléri, hogy teljesen újragondolja az egészet. Vacsora a város legjobb éttermében, burkolt megjegyzések már az első öt percben. Határozottan kilövi az előzőleg felvetett személyiségfajtát. Nem mintha panaszkodnék, sőt, épp ellenkezőleg… Felfrissítő, hogy mindig valami váratlannal szembesülök, ha róla van szó. Mint egy jó könyv tele csavarokkal. Egyértelműen egy olyan kötet amit egy ideig még nem fogok letenni.
Úgy érted, hogy van egy oldalad, amit csak én láthatok? — vontam fel a szemöldökömet érdeklődve, pont a lényeget kihallva a mondandójából. Ha ez az a Matt akit mindenki lát, ki az a férfi aki alig tudott két szót kinyögni a közelemben, és hitetlenül nézett mikor leesett neki, hogy ő az akit már egy ideje kiszemeltem magamnak. Ahogy egyre jobban telik az idő, úgy veszem észre, hogy egyre jobban nő a vágy bennem, hogy megismerjem. Tudni akarok mindent róla, a legapróbb részletektől kezdve, mint például, hogy mi a kedvenc színe, mire allergiás, a jobb vagy a bal oldalt szereti e jobban, egészen a legsötétebb titkaiig. Leginkább azért aggódok, hogy a végén elhalasztok észrevenni fontos részleteket, apróságokat amik fontosak lehetnek.
Nevetséges vagyok. De őszintén, már azt se bánom.
Kiszaladt belőlem egy halk nevetés. Van humora. Igazi, piszkálódós humor, tökéletes pár az enyémnek, tettem hozzá még és gondolatban fejbe csaptam magam. Túl korán Julian, fogd vissza magad. Ó szóval csak meg kéne vesztegetnem az egyiket és máris tudnám, hogy végződik az este? — pillantottam rá, és a szám sarkába megjelent egy szórakozott halvány vigyor. — Ne aggódj. Utálom a spoilereket. — tettem hozzá végül és a vigyort mosollyá változtattam. Attól függetlenül, hogy még nem sikerült kitalálnom milyen fajta ember pontosan, és, hogy kéne kezelnem, mégis olyan könnyű felvenni a stílusát. Most, hogy nincsenek körülöttünk emberek, vizslató és ítélkező tekintetek és csak ketten vagyunk az egész beszélgetés könnyűvé válik. Nem érzem úgy, hogy nekem is meg kéne válogatnom éppen melyik énemet veszem elő, hogy csábítanom kellene vagy nevettetni. Csak természetesen jön a reakcióm, néha ilyen, néha olyan, mintha biztosra akarnék menni, hogy mindegyik énből kap egy kicsit.
Mintha azt akarnám, hogy tényleg megismerjen. Máris beütött volna a bor? Hol az elővigyázatosságom? — Hát remélem nem bánod akkor, ha elfogyasztom a te részedet is, mert ez egy igazán kiváló ital. és valószínűleg alkohol nélkül még hülyét is csinálnék magamból előtted, szóval ugye nem bánod ha félig leiszom magam itt, ugye? Tiszta bolond vagyok. És még magamban is beszélek.
Csak beleharaptam az alsó ajkamban, ahogy hallgattam, ám a tekintetem az oldalára szaladt, amit a kezével tartott. Nem is lenne annyira fura ha nem… Ha nem… Ha nem jeleztek volna az érzékeim. Megráztam a fejem, és inkább visszapillantottam Mattre. Legyintettem a kezemmel. Igazság szerint pocsékul érzem magam. Mégis ki hozza fel első témának az első hibapontot az első randin? Csakis én. Érmet nekem!
Megértem. Természetesen. Nem is értem miért hoztam fel a dolgot. —  zártam le végül tömören, de tekintetemet végig az étlapon tartottam és szinte reflexszerűen fogtam a kezembe a borospoharat, mintha legalábbis valami vigaszt nyújtana ezen a... Hát. Mondjuk ki. Igen rosszul kezdődő randevún. Miért nem volt képes Rose hagyni, hogy lelépjek? kiabált a fejembe egy hang, de már volt annyi akaraterőm, hogy elhessegessem. Nem. Még ez mind megmenthető, hiszen kedveljük egymást vagy mi. Ugye? Ugye?!
Akkor megszólalt a telefonja, és valahogy már akkor tudtam, hogy a kínos hibákkal, csönddel és hülye beszólásokkal teli tragikus randinkat már semmi se mentheti meg. Csak biccentettem, a számhoz emeltem az üveget, és ha tudtam volna fizikai erővel védtem volna az agyamat a gondolataimból. Tisztába voltam vele milyen eredetű az a hívás, tudtam mi fog történni, szinte láttam a szemem előtt még mielőtt megtörtént volna. De ahogy csak erőmből telt blokkoltam és ignoráltam, mert egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy egyszer annyi év után nyitok valaki felé – és nem csak a hálószobám ajtajával, hanem tényleg az egész lényemmel – és ez történik. Még akkor is mikor a fülemet megütötték a szavak, Megyek, amint tudok, csak a felemeltem a poharat, és kifejezéstelen arccal meredtem előre. Így is kevés büszkeséggel léptem be az étteremben, nincs azaz isten, hogy még kevesebbel távozzak. Csak egy pillantást engedtem magamnak, ahogy nekidőlt a korlátnak, karján megfeszült az ing, a lágy esti szellő pedig a hajába kapott… Biztos tudtam volna róla még szebb, hosszabb monológot mondani, ha a szám nem telt meg keserű szájízzel mikor megláttam, hogy elrakta telefont.
Az arcomon lévő mosoly, kellemes érzés, nyitottság – mind visszakerült oda ahova valók, elrejtve mélyen, ahova senkinek nincs bejárása, példának okáért jó indokkal. Kifejezéstelen arccal pillantottam fel rá. — Persze. Megértem. — a szavak úgy csengenek, mint valami előre felvett felvétel, hiányzik belőlük az élet és persze minden hihetőség. Nem vetettem rá többet, mint egy fél pillantást, kényszerítettem magam, hogy érdekesnek véljem a terítő sarkán lévő apró mintázatot majd az evőeszközök alakját. Hallottam a lépteit. És elment.
Észre se vettem, hogy egészvégig visszatartottam a levegőt, de ahogy újat vettem volna az is szúrni kezdi a tüdőmet. Lehúztam az utolsó kortyot, és felkaptam a kabátomat. — Hármat kérek a legdrágább borukból. — közöltem, a pincérrel mikor megjelent. Ahogy felmérte a helyzetet megjelent az arcán az a mocsok sajnálkozás. Én pedig pattantam. — Most! — rivalltam rá, és nézett rám, majd már ott sincs. Kifelé menet csak egy undok pillantást küldtem annak a vén banyának a főbejáratnál és felkaptam az üvegeket. Nem tudom mennyi pénzt dobtam a helyére, de őszintén abban a pillanatban nem is érdekelt. Csak el akartam tűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet.
Az a mocsok telefonos trükk. Képes volt bevetni, nem volt kép az arcán, hogy inkább megmondja; nem érzem jól magam, inkább mennék. Matt Evans egy seggfej. Matthew Evans megérdemli, hogy késsen élete összes találkozójáról mostantól. Matt képes volt használni a világ legpofátlanabb módját arra, hogy félbehagyhassa a randinkat. Matt megbaszhatja. Matt szeme még mindig szép.
Címzett: Rose
Leszarom. Holnap indulok. Gyere velem vagy. Mindegy. De végeztem.


▲ 1027 szó, igazából part 1 vége, kezdődjön az igazi buli ▼


Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Pént. Szept. 23, 2016 11:00 pm

Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
You made me feel again
After the last time, didn't think that I could love.

Egy oldalam, amit csak ő láthat – lényegében tökéletesen beletalált a mondanivalóm lényegében, bár nem gondoltam volna, hogy ezt így ilyen formában ki fogja szűrni, de lássuk be, a válaszom mindenképp igen. Bár nem öntöttem szavakba, válaszként bólintottam egyet. Elkezdhettem volna neki részletezni, mennyire összezavar, vagy hogy mennyire képtelen vagyok mellette úgy viselkedni, mint bárki mással szemben. Sose sikerült senkinek se zavarba hoznia. Sőt, nem csak, hogy nem sikerült, nem is kellene sikerülnie. Sosem tartoztam azok közé a fiúk közé, akik minden apróságtól zavarba jönnek, még akkor sem, ha egy másik férfival állok szemben. Nem. Soha. Julian azonban pillanatokon belül zavarba tudott hozni akár egyetlen szóval is. Biztosra vettem, hogy ezt valamilyen szinten élvezi is, elvégre minden ilyen alkalomnál észrevettem azt a kisebb – vagy épp szélesebb – mosolyt az arcán. De ebből elég. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy ennyire határozatlan és szégyenlős vagyok, vagy félek az érzéseimtől, s minden áron próbálok tagadni mindent az helyett, hogy engednék a vágyaimnak, a gondolataimnak és az akaratomnak. Úgy akartam szemben állni vele, hogy lássa, milyen az, ha Matt Evans szeretne valamit. Vagy épp valakit.
- Persze, ez egy tökéletes forgatókönyv része – és még hozzátettem volna legszívesebben azt is, hogy a randevúim az ágyban végződnek az esetek nagy részében – természetesen a kiszemelt nővel -, az már más kérdés, hogy miféle kimenetellel. Sok vérrel és halállal, vagy egy éjszakás kalanddal. Bár, ha jobban belegondolok, mindkettőt nevezhetném egy éjszakás kalandnak. És valamelyik verzió mindig felejthetetlen valakinek. Miért gondolkozom megint az efféle dolgokon, egy randi közepén?
Az este további részére az volt a kitűzött célom, hogy minél többet megtudjak Julianről és amennyire csak lehetséges megismerjem. Az első dolog az volt, hogy szeret inni. Egyelőre azonban nem tudtam eldönteni, ez az érvek mellettef vagy inkább az érvek ellene listára kerüljön. Szerettem volna kicsit közelebb kerülni hozzá, azonban előtte túl kellett volna jutni a kínos témákon. Például a késésemen.
- Megértem, amiért ennyire kérdezősködsz. Valószínűleg én is ezt tenném azok után, hogy direkt felhívtam a figyelmed, hogy ne késs – mondtam kissé bűnbánóan, de sajnos nem tudtam változtatni ezen az „aprócska” botláson. Talán mindezzel még nem is lett volna gond, hogyha ennyivel le is zárhattam volna az egészet, de Ezra erőszakos hívogatása teljes mértékig tönkrevágta a randim. Kezdtem azt hinni, hogy direkt csinálja, és megint csak szórakozik velem.
És mégsem bírtam nyugton maradni.
Mire észbe kaptam már a hófehér Audimban ültem és a kormányt szorongattam, miközben azon gondolkoztam, vajon mennyi esély van egyáltalán arra, hogy Ezra komolyan ekkora bajba került egy hülye farkas miatt, aki még azt sem tudja szabályozni, mikor változik át? Vagy ha nincs is baj, miért nem tudja elkapni egyedül? Miért nem mondtam neki, hogy hívjon mást? Igazából már mindegy volt.
Idegesen adtam gyújtást, majd kerékcsikorgással gurultam ki a parkolóból, hogy a megadott hely felé száguldjak. Egész úton Julian arcát láttam magam előtt. Tudtam, hogy elcsesztem az utolsó utáni esélyemet is. Láttam a vonásaiban, hogy ezzel befejezte. Egy bunkónak tart. Biztos, azt hiszi, csak le akartam rázni. Hogy kínosan éreztem magam. Vagy… nem tudom. Pedig egyáltalán nem így van. Istenem. Ott akartam ülni vele legalább két órán keresztül, akár csak hogy halljam a hangját, vagy csak egy töredéket is megismerjek abból, aki. Végtelenül dühös voltam magamra, és dühös voltam Ezrára is. De leginkább magamra.
Pár kilométer után leparkoltam az út szélén. Hirtelen felindulásból vezérelve kezdtem pötyögni a telefonomon az egyik volt osztálytársamnak, hogy szerezze meg nekem Julian címét. Nem érdekelt Ezra, és nem érdekelt a vadászat sem. Életemben talán először jutottam arra az elhatározásra, hogy nem a hobbimat és a terveimet fogom előtérbe helyezni. Juliannel akartam lenni, és csak azt az egy dolgot bántam, hogy nem jöttem rá erre már ott az étteremben. Miután megtudtam, amit akartam, kikapcsoltam a telefonom. Ezt már rég meg kellett volna tennem.
Újabb kerékcsikorgás, aztán kanyarodtam az ellenkező irányba. Szerencsére Beacon Hills utcáit már úgy ismertem, mint a tenyerem, így nem telt túl sok időbe, hogy elérjek úti célom végére. Egyetlen kitérőt tettem csak, ami körülbelül tíz percet vett igénybe. Egyik ismerősöm valamiféle borszakértőnek nevezi magát, persze ez inkább csak hobbiból alakult ki nála, mindenesetre elég nagy hasznát vettem azon a téren, hogy valami pár éves, minőségi bort vásároljak a féltve őrzött gyűjteményéből. Életemben nem fizettem még ennyit alkoholért, de nem akartam odamenni üres kézzel és mégis mit kellett volna vinnem? Egy csokor rózsát valami ócska bocsánatkérő üzenettel? Nem.
Feszengve parkoltam le a ház előtt, ahol legalább még negyed órán át csak ültem az autóba. A kezem nem akart mozdulni az ajtó felé. Képtelen voltam kinyitni a kocsi ajtaját, hogy aztán a házhoz érve csengessek. Próbáltam felidézni az utolsó alkalmat, mikor ennyire égett az arcom valami miatt, de hirtelen semmi sem jutott eszembe. Utáltam magam azért, ahogy az este alakult, arról nem is beszélve, hogy mindezek után még volt pofám megkeresni. Azzal bíztattam magam, hogy az erőlködésemet látva rájön, hogy valóban megbántam, és nem azért hagytam ott, mert egyszerűen csak le akartam rázni. Úgy voltam vele, hogyha kell beszámolok neki mindenről – persze csak finoman. A késésemről, hogy miért kellett lelépnem. A hegyi oroszlános sztori mindig beválik. Igen, ez lesz az első sztori, amivel le fogom támadni.
Mikor nagy nehezen az ajtóhoz tudtam vonszolni magam, szinte ránehezedtem a csengőre. El sem akartam engedni addig, amíg végre hajlandó nem lesz kinyitni az ajtót, hogy szembe nézhessek vele. Az az egy szerencsém volt, hogy valószínűleg én voltam az utolsó ember, akire pont akkor számított, így pár percen belül már nyitódott is előttem az ajtó. Amint szembe kerültem a férfival nyeltem egyet és éreztem, hogy a szívem őrült tempóra vált, azonban össze-vissza kezd verni.
- Nézd, nem tudom elégszer elmondani, mennyire sajnálom, és hogy mekkora idióta vagyok, csak kérlek, engedj be, és beszéljünk! Esküszöm, megmagyarázok mindent! – Szinte könyörögve támadtam le azonnal, mielőtt még bármit mondhatott volna. – Hoztam bort – emeltem fel a kezemet, melyben az üveg volt és kissé meglóbáltam előtte, miközben félve, mégis reménykedve bámultam rá.
Hirtelen három opciót láttam magam előtt:
1. A fejemhez vágja az üveget és elküld a fenébe.
2. Egyszerűen csak rám csapja az ajtót, miután elküldött a fenébe.
3. Elküld a fenébe, de azért eljutunk arra a pontra, hogy együtt igyuk meg azt az átkozott vörösbort.
Nos, személy szerint az utolsónak örültem volna leginkább, de már azzal is beértem volna, hogyha nem vágja a fejemhez, mekkora rohadék vagyok.



szörnyű, szörnyű átváltószakasz... és ne utálj! naa •• 1 034 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Szomb. Szept. 24, 2016 9:23 pm



julian & matt ;;
•• a certain type of wind has swept me up

Beköltözni egy nyomorult unalmas kisvárosba? Megjegyezni a reggelizőbe a pincérnő nevét? Érzelmileg hagyni, hogy kötődjek valakihez? Randira menni? Igazi, pillangók a gyomorban, hjaj mit vegyek fel tinédzser hülyeséggel teli randira
– majd pedig hagyni, hogy majdnem felültessen? Hogy végül tényleg faképnél hagyjon?
Bamm. Bamm, bamm.
Mintha a fentiek versenyt űznének abból, hogy mivel lehetne még keserűbbé tenni az életemet. Mintha valaki megírta volna, hogy esélyem se legyen semmi jóra, semmire, aminek köze van a boldogsághoz. Nem elég, hogy a családomról lemondtam, hogy a reményt feladtam a rendes jövőre, hogy az évek alatt majdnem minden emberség kiveszett belőlem, és már csak élek… Nem elég. Csak azért mert mertem reménykedni egy fél pillanatra, az élet megint pofára dobott. Hát ennek is megtanultam a leckéjét. Legközelebb, ha valaki szép szemmel és ágyba való testtel megjelenik előttem, neadisten érzelmet vált ki belőlem, elég, ha a pohár aljára nézek, és reggel még lelépek mellőle mielőtt bármi bajba keveredhetnék. Mint például randira menni és otthagyni minden méltóságomat még a rendelés előtt.
Bamm, bamm. Még a rendelés előtt! Bamm. Bamm, bamm, bamm.
Végül egy újabb ötvenest költöttem a taxira, és amint becsuktam – berúgtam, csaptam – az ajtót magam után nekiestem az egyik üveg bornak. Majd a következőnek. Végül pedig a whisky is előkerült a szekrényből, és most így félórával később már megint nem érzek semmit. Tessék, még az alkohol tolerancia szintem is úgy gondolta, hogy ma működni fog és csak azért se akar beütni semmise. Az agyam pörög, a gondolataim csak úgy száguldoznak; miért? Miért akkor? Miért jött el akkor egyáltalán? Miért nem volt képes őszinte lenni anélkül, hogy ilyen bunkó módón otthagyjon? Halaszthatatlan, persze. Nekem is volt előre bekészített „halaszthatatlan” dolgom, hogy a legjobb barátom kórházba van – bocsi Rose – de nekem eszembe se jutott, hogy használjam. Persze, a hangulat kínos volt, késett, és hülyeségeket beszéltem a nagy szám miatt, de attól függetlenül még mindig szívesen ültem volna ott a következő órákba még akkor is, ha csak tetéztük volna a bénázások halmazát. Mert kedveltem. Kedvelem. Francba!
Bamm, bamm, bamm, bamm.
Berúgtam a zenelejátszót, ledobtam az ingemet a sarokba, lemostam az arcomat, eltűntettem minden bizonyítékát annak, hogy ma este bármi fontos is történt. Elakartam felejteni, eltemetni és nem is gondolni arra  szúró érzésre a mellkasomba. Belegondoltam, talán engednem kéne, hogy a másik énem átvegye az irányítást. Hogy a jaguár elnyelje minden fájdalmamat, hogy egy kicsit ne kelljen a fejemben lévő maszlaggal foglalkozni. De végül nem. Nem arra volt szükségem, hogy más legyek, hanem hogy levezessen a feszültséget. Csak egy melegítőt dobtam fel magamra, betekertem a kezemet és ütni kezdtem a sarokba beállított boxzsákot újra és újra, erősebben és erősebben, mindent beleadva. Próbáltam az elején az arcát magam elé képzelni, de akkor viszont olyan gyatra semmilyen ütéseket hoztam össze, hogy az már szégyen volt. Nem voltam képes minden erőmet bevetni ahogy felidéztem magam előtt a mosolyát, a kócos a haját… Utáltam. Utáltam, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy ilyen hatással van rám, hogy nem vagyok képes egyszerűen felülkerekedni a dolgon. Ezért inkább annak az arcát képzeltem magam elé, aki mindenről tehet. Aki miatt nem lehet normális életem, aki miatt állandó menekülésbe kell élnem, aki miatt egy részem állandó félelembe él, és ezáltal állandóan gyengévé tesz. Pont ahogy Matt is, csak teljesen más módón. Eléri, hogy megnyíljak, hogy akarjak, hogy vágyak, és a fenét is! Miért nem tudom kiverni a fejemből?!
Miért nem lehetett egyszer szerencsém? Bamm. Miért nem volt képes maradni? Bamm, bamm. Miért hittem el, hogy valaki tényleg érdeklődik irántam? Bamm, bamm, bamm.
Szánalmas vagyok, istenem.
Szégyen vagy, hallom meg anyám hangját a fejemben. Tűnj el. Takarodj.
Sose szerettelek.
Jobb lesz nekünk külön.
Nagyon sajnálom, de mennem kell. Az egyik barátomnak szüksége van rám. Halaszthatatlan.

A csengő hangja olyan élesen szólalt meg, én pedig annyira elmerültem a gondolataimban, hogy sikerül félreütnöm és hirtelen fájdalom nyílalt a kézfejembe. Felszisszentem, és a mellkasomhoz szorítottam a kezemet, és áldom az eget, hogy a gyors gyógyulás a jaguárok előnye is. Nem siettem kinyitni az ajtót, mert senki se akarok látni, Rose pedig beengedi magát általában ha megunja az udvariaskodást. De csak nem halt el az idegesítő hang, miért nem emészthetem magam ma nyugodtan?! Végül sóhajtottam, és az ajtóhoz léptem és unott tekintettel nyitottam ki, készen arra, hogy elküldjem a picsába akárki is az.
Mégis torkomra forrt a szó. Mégis… mit keres itt? Csak pislogtam rá meglepetten, de még idejébe észbe kaptam, hogy az arcomon nem tűnjön fel túlságosan, így kifejezéstelen maradt. Hátamat az ajtónak vetettem, és csak vizslattam őt, talán kissé túlságosan kritikusan. Az agyam zárlatot kapott, fogalmam sincs mit kéne reagálnom. Nem is értem mit keres itt. Egyáltalán honnan tudja a címemet? Nem halaszthatatlan dolga van? A keserű szájízem a gondolatra rögtön visszatért.
Talán percek is elteltek, míg végül sóhajtottam egyet, és megszólaltam.
Nincs ehhez kedvem Matt. Eléggé világossá tetted, hogy hogy állunk nem kell még egy kis bemutató. — hangom fáradtan szólt, és kimért is. Felvont szemmel bámultam a kezébe lévő borra, majd rá, bele azokba a szép szemekbe amik annyira gyengévé tesznek. Csak az jár az agyamba; Ne légy hülye, csukd be az ajtód, pakold be a táskádat, kapd el a reggeli gépet, húzz el. Megint meg fogod magad égetni. Ne legyél bolond. Csak csapd be az ajtót. Kapsz tíz percet. Holnap kelnem kell. — szólaltam meg, és ellöktem magam az ajtófélfától, de ahelyett hogy megvártam volna, hogy bejöjjön csak elindultam a nappali felé, hogy kövessen. — Csukd be magad után. — szóltam hátra neki és már nyúltam is volna a kanapéra dobott felsőmért mikor félúton megállt a kezem, így inkább csak nekidőltem a bútornak és összefontam a kezemet a mellkasom alatt ahogy ránéztem. Nem érdekel, ha kényelmetlenül érzi magát. Lássa csak mit vesztett el a halaszhatatlan ügye és a bunkóssága miatt.
Hogy van a barátod? — kérdeztem még mielőtt megszólalhatott volna, és bár könnyed csevegésinek álcáztam a mondatot, a jelentése egyértelmű volt. Nem fogom rejtegetni, hogy megbántott a viselkedésével és ilyen könnyen feladta a gondolatát kettőnknek. Oké, akkor egy kicsit talán gyerekesen és legfőképpen emberien viselkedek, a kettő, amit általában tiltólistára küldök, de nem érdekel. Ez a város kihozza belőlem a legrosszabbat, de amint holnap elhagyom lesz elég időm, hogy rendbe szedjem a viselkedésemet egyszer és mindenkorra.

▲ 1011 szó, nyomi lett, legyen jó a magyarázat mert szegény julian megvesz itt és én is. ▼


Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Vas. Szept. 25, 2016 12:28 am

Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
You made me feel again
After the last time, didn't think that I could love.

Olyan sebességgel szeltem Beacon Hills utcáit, hogy azon imádkoztam, egy rendőrrel se találkozzak össze útközben. Meg, ha lehet, biciklissel vagy gyalogossal se. Ha valami nyomta a szívem, mindig autóba ültem, hogy kilométereket vezessek pusztán azért, hogy zenét hallgatva kocsikázhassak a gondolataimmal. Mindig megnyugtatott ez a fajta egyedül lét, ahogy nézhettem, ahogy a fák elmosódva tűnnek el mellettem újra, és újra. Ha dühös voltam, szomorú, vagy egyszerűen csak menekülni akartam, mindig ez volt a tökéletes időtöltési forma. Legszívesebben most is csak órákig vezettem volna, ha nem sürgetett volna az idő. Kivételesen bármennyire is kavarogtak a gondolatok fejembe, volt úti célom, ahova minél hamarabb el akartam érni. Julian. Gondolataim minden próbálkozásom ellenére elmém börtönébe zártak, s csak cikáztak, mint egy véget nem érő, átkozott körforgás. Gyűlöltem. Gyűlöltem minden egyes hangot a fejemben, amiért azt éreztették velem, mennyire elrontottam ezt is. Az utolsó kapcsolatom is konkrétan azért ment tönkre, mert megfutamodtam. Nem bírtam elviselni, hogy a legjobb haveromnak nem tetszett, hogy a húgával voltam. Nem mintha ebben bármi szörnyű is lett volna azon kívül, hogy ismerte minden egyes gondolatom, vagy mozdulatom. Ki kellett volna állnom a dologért, de ez helyett inkább magam mögött hagytam az egészet, és feladtam. Ez után azonban megfogadtam, hogy ilyet soha többé nem fogok csinálni. Nem. Nem hagyom, hogy Julian a cél előtt csússzon ki a kezeim közül. Mert akartam. Nem érdekelt, hogy még nem is ismertem. Volt egy olyan érzésem, hogy megéri, az érzéseimnek pedig nem fordíthattam hátat.
Emlékszem az első pillantásra. Úgy éreztem magam, mint egy szarvas a fényszóróban. Találkoztam a végzetemmel. Istenem, de még mifélével. Annyira éreztem, hogy nem szabadna néznem, hogy el kell fordulnom. Képtelen voltam rá. Nem tudnám pontosan megmondani, mennyi ideje volt mindez. Egy hónapja? Kettő? Vagy már jóval több? Mióta is játsszuk ezt? Fogalmam sincs. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem tudtam kiverni a fejemből. Teljesen elnyelt az a sötét szempár és sóvárogtam, hogy újra láthassam. Úgy vonzott magához, mint még soha senki. Egy idióta vagyok, hogy mindezek után csak úgy hagyni akartam véget érni a csodának, ami szinte még el sem kezdődött. Nevezhetném a sorsnak, vagy hogy az univerzum rendezte így a dolgokat. Biztos, nem véletlen volt az a sok összetalálkozás, és már csak ezért sem hagyhatom ennyibe. Nem bízom a véletlenekben. Mindennek oka van. Mindennek. Nem akarok tovább küzdeni.
Az ajtó előtt állva azon gondolkoztam, vajon mikor értem el arra a pontra, hogy azt érezzem, én lennék az a srác, aki képes lenne átszelni a várost csak azért, hogy megigyon vele egy kávét, vagy csak lássa akár egy percre is eltűnni a tömegben. Aki bármit megtenne, hogy láthassa a mosolyát, vagy hallhassa a hangját. Mikor lettem az a srác, aki bármerre is volt, mindig őt kereste először a tömegben, hátha megint elkaphatja azt a tekintetet pár pillanat erejéig. Mikor lettem az a srác, akit ilyen könnyedén ledöntenek az érzései, mikor egy idegenről van szó? És mikor lettem az a srác, aki ennyit teper egy átkozott bocsánatkérésért, és képes színt vallani olyan dolgokról, amikről legalább a negyedik randiig nem beszélünk, csak azért, hogy megértesse a másikkal, jelentőségteljes okai vannak a rossz döntéseinek? Rossz döntések. Igazából nincs olyan, hogy rossz döntés, csupán csak minden döntés egy másik végkifejlethez vezet. Rajtunk múlik, hogy alakítjuk a sorsunkat, nem igaz? Olyan pedig sajnos nincs, hogy nem döntünk.
Aztán kinyílt az ajtó.
A szívem mintha pár pillanatig megszűnt volna dobogni, s amint feleszméltem, olyan sebességgel kezdtem mentegetőzni, hogy kellett egy kis idő, mire feltűnt, hogy a férfi tökéletes felsőtestének látványa teljes egészében tárul elém, mind a hat kockával, izmos karral és széles vállal, amikről eddig csak fantáziáltam. Éreztem, ahogy ajkaim elszakadnak egymástól, hogy egy kisebb résen szívhassam be a levegőt, melyre hirtelen nagyobb szükségem volt, mint eddig valaha, mert még levegőt venni is elfelejtettem egy percre. Szavaira képtelen voltam bármit is reagálni, ahogy a stílusára sem. Nem mondom, hogy nem volt igaza, és az ő szemszögéből nézve maximálisan megérdemeltem, azonban egy percig sem érdekelt. Elszánt tekintettel léptem be utána, majd az utasítására becsuktam magam mögött az ajtót és követtem, végül tisztes távolságra tőle megálltam és a bort letettem a közelben lévő asztalra.
- Megértem, hogy dühös vagy – válaszoltam totál nem odaillően, de ezt a kérdést inkább szerettem volna ignorálni. Igazából meg sem vártam, hogy normálisan befejezze. Én akartam beszélni, méghozzá kérdések nélkül.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem kigombolni az ingem felső részét, miközben egy percre sem pillantottam le a szemeiből. Kivételesen kényszerítettem magam a helyzet komolysága miatt. Egy pillanatra megállítottam a kezeim, ahogy az ingem közepéhez értem, mert eszembe jutott, miféle tükörkép mosolygott vissza rám indulás előtt. Az a túl sok heg… Mély levegőt vettem, s azzal nyugtattam magam, hogy nem olyan feltűnő, mint hiszem, a nagyobbakat pedig ki tudom magyarázni valahogy. Az ingem pillanatokon belül a földön kötött ki, miközben végig farkasszemet néztem Juliannel.
- Megtámadtak – jelentettem ki egyszerűen, majd az oldalamra irányítottam a tekintetem, ahol hét öltés virított, egy friss seb, valamint foltokban a bőrömre száradt vér, amit a hirtelen mozdulataim okoztak az este folyamán. – Ez közvetlenül a randink előtt történt körülbelül két órával – pillantottam vissza rá a mondandóm közben. – Mit mondjak, mi volt az? Hegyi oroszlán? Ez a verzió megfelel? Eléggé hihető? Vagy mondjak rosszabbat, mert ez a város egyébként egy rémálom – erős éllel ejtettem ki a szavakat a számon, mindeközben pedig a komolyság sem tűnt el az arcomról. Azt akartam, hogy érezze azt a bizalmat, amit felé szeretnék közvetíteni. Nem tudtam, mennyi mindenről tud, de nem is érdekelt. Az alapján, amit mondtam, nem nézhet őrültnek. Nem álltam elő vérfarkasokkal, és azt sem közöltem vele, hogy vadász vagyok, s mikre is vadászok pontosan. Nem tudhattam, mióta van a városban, de azt tudtam, hogyha már ilyen régóta játszadozunk egymással, elég ideje van itt, hogy tudjon a kisebb-nagyobb halálesetekről, vagy épp állat támadásokról. Talán a természetfelettiről is. Talán ő is vadász. Talán… Nem. Elég.
- Az a valami elszabadult a városban és a barátom találkozott vele. Mivel meséltem neki a kis incidensemről, mielőtt még elindultam volna hozzád, így egyből engem hívott. Nem akartam, hogy úgy járjon, mint én, vagy épp rosszabbul. Ez a város veszélyes, Julian. Főleg éjszaka, és főleg egy egyszerű ember számára – ha drámai túlzásokba akartam volna esni, hozzátehettem volna azt is, hogy „én szegény, védtelen, mit sem sejtő jogi hallgató mégis mit tudnék csinálni egy ilyen állat ellen”, de ennyire nem akartam túlzásokba esni. – Remélem, így már elég érthetőek az okaim ahhoz, hogy megmagyarázzak vele mindent, azzal kedve, miért voltam annyira titokzatos, és hogy kapjak még egy esélyt – határozottan bámultam a szemeit, miközben lassan közelebb lépdeltem hozzá annyira, hogy pofátlanul bekerüljek az intimszférájába. Magam sem tudtam, honnan jött hirtelen ez a nagy magabiztosság, és bátorság vele szemben, de úgy éreztem, végre önmagam vagyok. – Mert őszintén... túlságosan érdekelsz ahhoz, hogy ezen a ponton feladjam.



a reag fő támogatója a bring me the horizon volt •• 1 111 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Vas. Szept. 25, 2016 6:39 pm



julian & matt ;;
•• a certain type of wind has swept me up

Amióta csak ideköltöztem, szinte tudatlanul is, de egymás után szegtem meg az elveim listáját, tettem olyan dolgokat amik hozzám olyan távol állnak mint az Északi sark, és úgy kezdtem el élni az életemet mint ahogy tiltott volt. Még mielőtt észrevehettem volna, áthágtam az egy és legfontosabb szabályomat, ami az átváltozásom pillanatától kezdve életben tartott. Gyökereket eresztettem, itt, Beacon Hillsbe. Vagy ha máshogy akarunk fogalmazni, azt is mondhatom, hogy meghülyültem és az agyam beállt egy olyan frekvenciára, ami elhitette velem, hogy szükségem van emberi érzésekre és kapcsolatokra ahhoz, hogy teljes életet éljek. Ami hülyeség természetesen.
Az lenne?
Na pontosan erről beszélek. Már megkérdőjelezem saját magamat is, újra és újra. Tudom mi a helyes, mi kell tennem, mi az, ami leginkább támogatja a túlélésem esélyét. Mozgásban maradni, nem kötődni, az érzelmeket pedig kizárni. Az életet lehet élvezni anélkül is, hogy lenne kihez elmenni vasárnap ebédre, vagy pedig megvárni
míg a másik is felébred és nem lelépni amilyen korán csak lehet, hogy elkerülhessem a kínos „Hát ne haragudj, de dolgom van, azért klassz volt tegnap este” beszélgetést. Jól ment ez nekem, megvoltam, jártam a világot, és minden olyan… könnyű volt. Határozottan nem volt olyan bajom, hogy valaki felültetett és még meg is viseljen a dolog. Ha ilyesmi megtörtént volna mint ma, egyszerűen beültem volna a legközelebbi bárba és felszedtem volna az első nőt vagy férfit akin megakadt volna a szemem. Két gondolatot se pazaroltam volna arra aki nem becsüli meg az időmet sőt, valószínűleg a pultos csajnak már igent mondtam volna. De nem. Én vártam fél órát, mint valami idióta, csak mert elhittem egy fél pillanatra, hogy nekem jár másfajta sors is mint amit osztottak. Hülye, hülye, hülye.
A legrosszabb az egészben, hogy bolond módjára beleéltem magam. Hagytam, hogy megszédítsen a kisvárosi élet, hogy reménykedjek és egy pillanatra, csak egy fél másodpercre elhittem, hogy talán ez most valami más. Hogy megállhatok, és végre nem kell majd futnom. Hogy végre lesz valaki akibe bízhatok, ami hülyeség hiszen alig töltöttünk együtt elég időt, de ettől függetlenül nem bírtam kiverni a fejemből a képeket arról a hétköznapi, egyszerű kapcsolatról amink lehetett volna. Mert be kell vallanom, hogy akartam. A nyálas első randit, a klisés első csókot, majd a következő randikat is, hogy ne kelljen azon agyalnom állandóan, mennyit mutathatok meg magamból. Akartam a könnyed estéket, a kanapén kinyúlni és a tv-t bámulni, apró ajándékokat venni, hogy főzhessek valakinek. Igen, akartam azt is, hogy ha reggel felébredek, legyen valaki akinek a közelsége vigaszt nyújt, szeretet, és hozzábújhassak ha egyedül érzem magam. Ami minden tagadásom ellenére, egyre többet fordul elő. Akartam a románcot, amit mások természetesnek vesznek. Akartam olyan lenni mint régen, hogy legyen valaki aki miatt még dél előtt elkezdem a napomat és nem nyúlok állandóan az italos fiókomban vigaszért. Akartam mást is, mint vad és szenvedélyes csókokat amik mindig csak egy éjszakás kalandba fulladnak, akartam a laza, lassú csókokat amik azt mondják; van még időnk. Minden idő miénk a világon, hova siessünk. Akartam mindezt, akartam, amit tiltottnak mondtam, akartam az életet. Akartam Mattet.
A felismerés mint egy adrenalin löket úgy szalad végig az egész lényemen. Valamilyen szinten tudtam, már mikor megláttam, hogy ő valami más. De nem figyeltem a jelekre, csak követtem az ösztöneimet. Viszont most, hogy visszagondolok… Esélyem se volt. Az elejétől kezdve vonzott, de úgy, hogy észre se vettem, ahogy beleestem a csapdába amit eddig olyan ügyesen kerülgettem. Nem csak arról volt szó, hogy csalódott voltam, amiért ott hagyott. Hanem mert így halt meg a lehetősége annak is, hogy engedjem magam beleesni, hogy ennyi év után feladjam a rejtőzködést, a zárkózottságot és ajtót nyissak a körülöttem lévő falon. Elvette tőlem a reményt, amit alapból oly’ régen engedtem közel magamhoz. Ezért pedig mindennél jobban gyűlöltem - volna, de minden felemésztett erőm ellenére se jártam sikerrel.
Most pedig, hogy ott állt előttem még nehezebb dolgom van. Gyűlölöm, milyen hatalma van felettem, hogy nem vagyok képes magam lenni, mert csak pislognia kell kettőt azokkal a szép szempilláival és ellágyulok. Gyűlölöm, amiért nem vagyok képes kizárni, hogy nem vagyok képes nemet mondani, mert bármilyen magyarázattal is jött, tudom, ha már félig hihető lesz, az a nyomorult gyenge felem el fogja érni, hogy megbocsássak. Gyűlölöm, hogy mennyire hinni akarok neki. Gyűlölöm, de igazából mégsem.
Ezért csak álltam ott, összefont karral, kihúzva, arcomról semmi érzelmet nem lehet leolvasni, és csak hallgattam. Szemöldököm felugrott egy kicsit, ahogy megláttam, hogy gombról gombra haladt lefelé, de nem mozdultam és nem tettem megjegyzést. Ettől függetlenül megjelent egy mentális kép az agyamban, hogy magam harcolok a gombokkal, és az ujjaim végigsimítanak a mellkasán ahogy egyre többet látok a lassan nyíló ingtől. A bőrét csillogó hegek, mint valami egyedi minták úgy díszítették a felsőtestét. Mikor már azt hittem, hogy nem lehet vonzóbb…
De akármennyire is vágytam rá, amint elkapta a tekintetemet, tartottam az övét. Onnan tudtam, hogy a szavai nem csak előre begyakorolt, jól megtanult magyarázat pontjai. Éreztem, hogy nem hazudik. Vagy csak túlságosan is vágytam rá, hogy ne tegye. Egy pillanatra szakítom csak el a pillantásomat, hogy megvizsgáljam a sebet, és abból a tudásból ami Roseról maradt rám, könnyen eltudtam dönti, hogy nem csak egy karcolásról van szó. Szóval mégse csak az orrom játszott velem, mikor vérszagot éreztem az étteremben. Gyorsan levontam az összefüggést, hogy valószínűleg felszakadt a varrás, és ha jól látom, ez a nyomorék még mindig nem cserélte ki. Hirtelen nagy késztetést érzek rá, hogy fejbe csapjam a hülyesége miatt.
Kihallottam a ki nem mondott dolgokat a szavai mögött, és élesen beszívtam a levegőt. Hegyi oroszlán, vagy vérfarkas, vagy préri, vagy hiéna. Tisztába vagyok vele, hogy a város tele van velük, volt szerencsém egy-kettőhöz így is. Az agyam pörög, ahogy egyre több kérdésem támad; De te honnan tudsz róluk? Mégis hogy keveredtél egy vérfarkas közelébe? Miért kezeled ilyen lazán? Honnan van ekkora tudásod róluk? Ki vagy? Hogyan képes egy egyetemista egy darabban megúszni egy ilyen találkozást? Ember vagy egyáltalán? Legszívesebben megráztam volna a fejemet, hiszen persze hogy ember, vannak olyan jó érzékeim, hogy kiszúrjam, hogy ki nem az.
Erős késztetést érzek, hogy megkeressem azt a nyomorékot, aki bántotta, és kiverjem belőle az utolsó szuszt is. Szinte érzem, ahogy a jaguár mocorog bennem, éhesen, vadászatra készen. aztán az se segít az önuralmamon, hogy egyre közelebb jön, így akaratlanul is lecsúszik egyszer-kétszer a pillantásom a vállára, a mellkasára, a hasára… Atyám, ha nem tudnám, hogy ember biztos lennék benne, hogy szobrászok faragták ki.
Csak bámultam, tartva a szemkontaktust, ahogy a szobába beállt a néma csend. Egy karnyújtásnyira volt tőlem, a vágy pedig csak úgy tombolt bennem, hogy ragadjam meg és egy milliméternyi távolságot se hagyjak köztünk. Addig akartam csókolni, amíg ki nem fogyunk a szuszból, majd újra, és újra. Nem akartam gondolni az este korábbi részére, nem akartam azon pörögni, hogy most akkor mi van, hogy hinni akarok e neki, hogy kéne e hinnem neki. Csak közel akartam tudni magamhoz, amennyire csak lehet. Mert visszajött, mert itt van, mert őszinte, és mert nem akar feladni. Legszívesebben felhorkannék. Vajon hogy fogadná, ha bevallanám, hogy ő az első?
A helyett viszont, hogy engednék, magamnak csak kikerültem és eltűntem a folyosón a fürdőbe menet. Az elsősegélydobozt rögtön megtaláltam a törülközők alatt, és mikor visszatértem a nappaliba vele a kezembe csak a kanapé felé biccentettem.
Ülj le. — hangom nem parancsoló, szigorú, vagy erős. Inkább csak halk és egyszerű, és még magam is nehezen találnék benne kimondott érzelmet. Az biztos, hogy látszik rajtam, ahogy a méreg elhagyott, ahogy a fejem jár, és próbálom feldolgozni az információt amit rám zúdított. Leültem, és kinyitottam a dobozt a tű után kutatva. — Felszakadt a sebed, és nincs rendesen lefertőtlenítve. Egy időben hetente össze kellett varrnom az egyik ismerősömet, szóval tudom, mit csinálok. — pillantottam rá, ahogy a kezembe akadt a cérna is, türelmesen, hogy leüljön. Azt már nem szívesen mesélném el hogy igazából engem kellett összerakni és, hogy félig itass voltam a legjobb alkalommal mikor Rose bevarrta a sebeimet, vagy hogy legtöbbször csak az erejét használta. Igazából egyszerűbb lenne még azt elmondani, minthogy bevalljam, hogy miért tanított meg anyám már hatévesen arra, hogy kell bevarrni az olyan sebet, amit természetfeletti okozott. Sose hittem volna, hogy egyszer még hálás leszek azért a tudásért.
Megértem. — szólaltam meg halkan, hosszabb csend után. Viszont nem bírtam ránézni. — Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyedben. — tettem hozzá, és mentálisan már az agyam el is intézi, hogy lássam Roset, vagy szerencsétlen Cammie Fitzpatrickot és a családját összekeveredve egy vadásszal. Ennyit arról, hogy nincs kötődés, hah. — De… — kezdtem, mégis elhalt a hangom és muszáj volt egy nagy levegőt vennem, mielőtt folytattam. — Nem hiszed, hogy talán, ez egy jel? Hogy talán nem kéne erőltetnünk a dolgot? — pillantottam végül fel rá, hangot adva a gondolataimnak. Mert őszintén, minden jel arra utal, hogy jobb lenne, ha nem keresztezné a világunk egymást, hogy mi nem illünk össze. Mintha az univerzum cseszekedne velem – ami persze szokása is, de ezt hogy magyarázzam el neki.
Nem mintha tetszene, vagy támogatnám az ötletet csak…   — - lazán gesztikulálni kezdek a kezemmel, ahelyett, hogy befejezném a mondatot, mert magam se tudom mire értem pontosan. Viszont most az egyszer, tényleg csak én beszéltem. Nem akartam előadni magam, lenyűgözni, egyszerűen túl fáradt voltam mindahhoz. Ezért csak magamat adtam. A fáradt, leharcolt, érzelmileg bizonytalan és elcseszett, tudatlan önmagamat.
Az egyik legfélelmetesebb tett volt, amit életemben elkövettem.


▲ 1524 szó, a only one akusztikus változata támogatta a reag második felét  *-*  ▼


Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Kedd. Szept. 27, 2016 1:14 pm

Julian & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
You made me feel again
After the last time, didn't think that I could love.

Meg sem lepte, amit mondtam. Egyetlen rezzenést sem láttam az arcán. Egyetlen apró jelét sem annak, hogy ne értené, miről is beszélek. Én meg meggondolatlan vagyok. Kockáztattam mindent, amit nem lett volna szabad. Nem kellett volna neki beszélnem semmiről, főleg nem így. Nem tudhatja, ki vagyok valójában. Mégis hogy gondoltam? Tiszta hülye vagyok. Féltem tőle, mi fog következni ez után. Leginkább csak azért, mert úgy tűnt, mintha valami ott rejtőzködne a felszín alatt, amit nem mondunk ki, inkább elhallgatunk a másik elől. És ami a legjobban megrémisztett az az volt, hogy nem csak az én részemről éreztem ezt, hanem az övéről is.
A gondolataim végül sikeresen elkanyarodtak egy másik irányba, ahogy megszüntettem kettőnk közt az utolsó métert is. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy megérinthessem. Szinte már égetett a vágy, hogy az ölelésébe simulhassak, mellyel képes lett volna elfeledtetni velem az összes negatívumot az esténkkel kapcsolatban. Igazából fogalmam sem volt, mennyi esély van rá még egyáltalán, hogy igazán közel kerülhessek hozzá, és most nem csak fizikailag gondolom. Vele annyira más volt minden. Biztonságban éreztem magam mellette, mintha semmi rossz nem történhetne. Nem érdekelt, ki láthat meg minket az étteremben, sőt már eleve az sem érdekelt, hogy megfogadtam magamnak, soha nem kötök ki egyetlen férfi mellett sem. Most mégis ott álltam vele szemben és úgy éreztem, ő az akire vágyok. Akire egész életemben vágytam. A közös kávézásunk után kezdtem el azt érezni, hogy szép lassan, de bontogatom le a falaimat magam körül, hogy közelebb engedhessem magamhoz. Túl gyorsan, túl rövid idő alatt kezdtem el érezni valamit Julian iránt, amit nem lett volna szabad.
Hosszú pillanatokig, némán bámultunk egymás szemébe, nekem pedig hevesebben kezdett verni a szívem. Úgy hallottam a zúgását, mintha a fülem mellett dobolna valaki egy zavart, egyenetlen ritmust. És ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább visszafogni magam. Nem érdekelt, hogy épp haragszik rám, hogy egy bocsánat kérés és magyarázkodás közepén vagyok, nem érdekelt semmi. A testem automatikusan mozdult, ahogy kicsit megemeltem a kezem, hogy már nyúljak az arcához, hogy gyengéden végigsimítsak rajta. Mindeközben pedig az ajkaira vándorolt a tekintetem és gondolkozás nélkül hajoltam közelebb hozzá, mikor hirtelen, mindenféle szó nélkül kikerült. Összerezzentem a lepettségtől, miközben csak bámultam magam elé. Egy idióta vagy Matt, szökött be elmémbe a gondolat, s bár kívül nem látszott, legszívesebben zokogni tudtam volna, amiért még ezt is elrontom. Csak én lehetek olyan ostoba, hogy ilyesmi jut eszembe, egy ehhez hasonló helyzet közepén. A szívem most még eszeveszettebbül vert, ha ez még egyáltalán lehetséges volt, és úgy éreztem, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék. Vállaim ernyedten ereszkedtek le, és kellett pár pillanat, hogy összeszedjem magam legalább ahhoz, hogy utána forduljak. Nem tudtam, hova indult hirtelen, hogy miért nem mondott semmit… úgy éreztem, ez is kevés volt, és mindent elszúrtam. Már azon voltam, hogy a maradék büszkeségemet összeszedve kivánszorogjak azon az ajtón, amilyen gyorsan csak lehet, mikor ismét feltűnt előttem egy dobozzal a kezében, és azt mondta, üljek le. A csalódottságom, és szomorúságom azonnal szertefoszlott, csak értetlenül lehuppantam a kanapéra. Tekintetem a földön heverő ingre tévedt, és csak akkor kezdtem igazán hiányolni azt a ruhadarabot. Minél közelebb ért hozzám, annál inkább rettegtem, vajon mikor kérdez rá azokra az átkozott hegekre. Zavartam fontam össze a karjaim mellkasom előtt, ezzel próbálva takarni a bőrömet, amennyire csak lehet. Azonban, amint meghallottam, amit mondd, kezeim erőtlenül zuhantak vissza, és döbbenten figyeltem, ahogy kutatni kezd a dobozban.
Beállt egy rövidebb néma csend, de nem bírtam tovább. Előtört belőlem egy halk nevetés és hátrahajtottam a fejem a kanapé háttámlájának, majd újra Julianre néztem egy mosollyal az arcomon.
- Ez a legpocsékabb randi, amiben valaha részem volt – jelentettem ki az arckifejezése láttán, de a mosoly továbbra sem tűnt el az arcomról. Persze, ezt nem rosszindulatból mondtam, vagy mert menthetetlen ez az este és végtelenül borzalmas az egész. Nem. Egyszerűen csak randinak borzalmas. Biztos voltam benne, hogy ezt ő is érzékelte már az első pillanattól kezdve, és az, hogy azzal végződik, hogy engem kell összerakni, már csak a hab a tortán. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy elbaszott romantikus filmben, ahol minden rossz és jó dolog megtörténik, amit a valóságban lehetetlennek hiszünk. Most mégis megtörtént. Már csak a jó részét vártam.
- De öhm… mondd, hogy nem szeretnél csinálni semmit azzal – céloztam a tűre és a cérnára, mikor már mindkettő előkerült a dobozból. Hirtelen a mosoly is lefagyott az arcomról és végig futott rajtam a hideg, ahogy belegondoltam, hogy komolyan össze akarja varrni azt az átkozott karom nyomot. A kétségbeesés minden lehetséges külső jele kirajzolódott az arcomra, és éreztem, ahogy a vér teljesen elhagyja az arcom, és ha nem lennék amúgy is ennyire fehér, a sápadtság azonnal szembetűnő lett volna.
Próbáltam másfelé terelgetni a gondolataim, hogy kicsit összeszedjem magam, de sajnos az a verzió sem tetszett, hogy az foglalkoztatott, vajon Julian miről beszél pontosan? Kit kellett összevarrnia? Pont neki? És egyáltalán miért? – Rákérdezzek? – Tettem fel végül a kérdést, hangot adva annak, hogy felkeltette az érdeklődésem ezzel a kis elszólással. Talán jobb is, ha nem tudom.
Annyi minden átfutott az agyamon, de próbáltam inkább arra koncentrálni végre, ami most van. Nem viseltem volna el több buktatót a mai este folyamán. Szerettem volna hinni, hogy nem véletlen volt mindaz, ami már hetek óta elkezdődött, s az óta csak húzódik közöttünk. Nem lehetett véletlen, és én foggal, körömmel ragaszkodom mindahhoz, ami még lehetne, ha hagynánk. Azt akarom, hogy ne hiábavaló legyen, hogy elkezdtem lerombolni a magam köré épített falakat. Éreztem, hogy érte megéri, mégis féltem.
Ahogy ismét csend állt be, teljesen kizárva a külvilágot, és mindent, ami eddig történt, csak őt figyeltem. Alaposan szemügyre vettem minden egyes vonását. Nem értettem, hogy láthatok valakit ennyire csodálatosnak és különlegesnek. Képtelen voltam elkapni a tekintetem, helyette inkább teljesen elvesztem, és már az sem érdekelt, hogy esetleg feltűnik neki, mennyire bámulom. Halvány mosolyra húzódtak ajkaim, azonban ahogy meghallottam a hangját, kihagyott egy ütemet a szívem. Nem kellett azon gondolkoznom, vajon mi járhat a fejében; ugyanaz, mint nekem.
- Nem – vágtam rá egyszerűen, miközben tekintetét fürkésztem. – Véleményem szerint semmi sem megy egyszerűen. De annál szebb az egész, minél többet kell küzdeni érte. Inkább… - kissé elgondolkozva pillantottam félre – fogd fel egy próbának. – Tekintetem ismét rá irányítottam és felé nyúltam, hogy megérinthessem végre. Kezem óvatosan, kissé remegve és félénken ért az arcához, ahogy rá simítottam és hüvelykujjammal finoman cirógatni kezdtem az arcát.
- Ez nem a vége, Julian. Még csak most kezdődik – folytattam halkan. És még annyi mindent mondtam volna neki. El akartam mondani, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem azóta, hogy először találkoztunk. El akartam mondani, hogy úgy érzem, mintha első látásra bele szerettem volna és a viselkedésével csak még közelebb taszít a szakadék széléhez, amit szerelemnek nevezek. Mert félek tőle. Csak hülyét csinál belőlünk – és szomorú, hogy ezt kell mondanom, de már most is úgy érzem, hogy nem vagyok önmagam, pedig ez nem lehet szerelem. Még nem. Viszont tudom, hogy lehetne. És már nem akarok küzdeni ellene. Minden, amit akarok, az Julian. És tudom, hogy ő is hasonlóan érez, szóval már csak ezért sem fogom feladni. Bár lehet, az lenne az ésszerű döntés, de lássuk be, nem tudok normálisan gondolkozni, mióta megismertem. A szívem átvette az irányítást az agyam felett.
- Képes lennél megfutamodni már a legelején csak azért, mert nem úgy alakul minden, mint a filmekben? Ettől lesz valóságos az egész. Ettől igazi – mondandóm közben egy reményteli mosolyra húztam ajkaim és a boldogság legapróbb szikrája csillant a szemeimben ezzel egy időben. – Nem is akarom, hogy tökéletes legyen. Akarom minden egyes hibáját. Akarom… - egy pillanatra megakadtam, majd inkább megadva magam, őszinte ragyogással az arcomon folytattam. – Akarlak téged, Julian. És hidd el, mindez tökéletesen tökéletlen.
Egy kis ideig még bámultam szemeibe, de szép lassan eltűnt a mosoly az arcomról, mikor feleszméltem, miket beszélek, ami talán sok neki. Sőt. Biztos voltam benne, hogy nem kellett volna. A gyomrom fordult egyet, mikor belegondoltam, vajon miket gondolhat most. Félve sütöttem le tekintetem, ahogy lassan elhúztam a kezem az arcáról. Olyan hülye vagyok…



daydream away & oh, calamity *-* •• 1 311 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Szer. Okt. 05, 2016 10:47 pm



julian & matt ;;
•• a certain type of wind has swept me up

Félmeztelenül, izzadtan, levegőt kapkodva – de már rég nem az edzés miatt – egy elsősegélydobozt tartva torpantam meg a fürdőszoba tükör előtt, és csak bámultam magam egy hosszú percig. Mintha rövidzárlatot kapott volna az agyam, és újra és újra lejátszotta a szemem előtt az előbb történteket. Minden alkalommal egy újabb apró, de annál érdekesebb részletre felhívva a figyelmemet; ahogy a mellkasa gyorsabban emelkedett, ahogy közelebb ért, a széles vállak, mint valami pajzs fölényesedett miközben közelebb hajol, ahogy óvatosan mégis idegenen
magabiztosan emelte fel a kezét, egyenesen az arcomhoz, és ahogy elnyílt az ajka egyre közelebb az enyémhez…
Élesen szívtam be a levegőt, és lehunytam a szemem hogy újra átvegyem a kontrolt a fejem felett. Nem mondom, hogy egyszerű volt. Koránt sem. Mint valami erőszakos betolakodók a képek vissza-vissza tértek, de most már lehetséges, mi lett volna ha fantázia is társult hozzá. Nem tudom mit gondolt, nem tudom mit gondoltam, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi történik. Ez a hirtelen felbukkanok az ajtód előtt, magyarázatot hozok és bort is, bocsánatot kérek, sőt megakarlak csókolni dolog mert túlságosan érdekelsz ahhoz, hogy ezen a ponton feladjam, ilyen egyszerűen nem történik velem. Filmekben, meg ócska nyálas tiniknél, akik nem láttak jobb példát? Persze. De nem velem, örök magányos, szabadlelkű, vándorló Julian Verres-el. Sose velem. Akkor most mégis mit képzel ez a mitugrász, hogy csak így összezavarja a fejem?
Nagyon szexi mitugrász. Pontosan erről beszélek!
Fújtattam még egyet mielőtt felkaptam egy ócska pólót a szennyesről, és visszatértem a nappaliba. Mert átkozott legyek, ha hagyom, hogy egy szépfiú játsszon a fejemmel, na nem. Tekintetbe véve, hogy még mindig én vagyok a sértett fél, én diktálom a tempót, aminek pontosan olyan gyorsnak kell lennie, hogy ne kínozzon az agyam úgy, mint az előbb. Nem állapot, amit Matt tesz velem, én vagyok az általában aki befolyásolja a másikat,és mindenféle képekkel árassza el szerencsétlen agyát. Nem fordítva. Meg kell emberelnem magam, nem számít milyen kigyűrt felsőteste van. Ez az elhatározás pedig pontosan egy perc tizenhat másodpercig tartott, kivillantotta az a gyönyörű mosolyát, amitől felvillan az arca, és akkor tudtam, hogy veszett ügy vagyok. Még arra se voltam képes, hogy visszafogjam az apró mosolyt ami megjelent a szám szélébe. Mert igaza volt. A mai estéről simán lehetne egy C kategóriás rossz szerelmes komédiát csinálni.
Akkor igazán szerencsés vagy. — néztem fel rá, hangom viszont magabiztosan csengett és már félig se pazaroltam rá annyi energiát, hogy elrejtsem, mennyire szórakoztat. — Mert nekem már volt rosszabb. Sokkal, sokkal rosszabb.   — tettem egy kis hangsúlyt a szóra, és igyekeztem nem felidézni az időszakot. Aztán csak azért imádkoztam, hogy ne kérdezzen rá, mert mégis, hogy magyarázod el valakinek, hogy otthagytak az Eiffel torony tetején négy órát várakozni? Vagy mikor a randim magával hozta a barátját? Aztán arról az alkalomról biztos nem beszélek soha újra, mikor komplett felültették, mikor életem legtöbb energiáját tettem egy meglepetés megszervezésébe? Nem csoda, hogy a romantikus énem nyugdíjba ment egy pár éve, kiölték belőlem a lelkesedést. De ez nem olyasmi információ, amit megosztanék vele. Elvégre lesz majd ideje rájönni.
De vajon tényleg? Úgy érzem, mintha a szakadék szélén állnánk, ahonnan oly egyszerűbb kettőt beljebb lépni és elfelejteni, hogy valaha is közel voltunk az eséshez, de most csak egy rossz szó, egy rossz lépés, csúszós talaj és mindketten esünk, minden lehetőséggel és jövővel, ami most a levegőben van. Azzal is tisztába voltam, hogy én vagyok közelebb ahhoz, hogy zuhanjak, de hogy bele vagy el tőle, azt még nem tudom pontosan. Ezért csak mély levegőt vettem, és közelebb hajoltam, hogy bevarrjam a sebét, elég láthatólag jól szórakozva a kissé ijedt arckifejezés. — Nem, majd csak meglegyintem a kezemet és kék csillámpor fog előbukkanni, ami varázsszerűen eltűnteti a sebedet. — válaszoltam szarkasztikusan, de nem sértőn, inkább csak… Viccelődve. Mintha az előbbi komor hangulat, ami belepte az a szobát, sőt szerintem az egész lakás, és a környéket is, semmivé lett volna. Próbáltam nem belegondolni, hogy vérfarkas vagy préri okozta e a sebet, és úgy kezelni mint ha tényleg csak egy egyszerű, hétköznapi ügyetlenség lenne. Ami nevetséges, mert ebben nincs semmi hétköznapi, és ezt mindketten tudjuk, de ez nem olyasmi, aminek ma bármilyen formában is elő kéne kerülnie, mint további téma. Legalábbis, ha bármi reményt fenn akarunk tartani arra, hogy az este vége, nem minden, nem a mi vége lesz. Alig telt bele pár percbe, hogy befejezessem. Legalább volt valami értelme megtanulni ezt a biciklizés helyett. — Én voltam. Az ismerős, úgy értem. Engem kellett összevarrni. — dőltem hátra, hogy visszadobjam a tűt és a cérnát a dobozva, nem törődve azzal, hogy letakarítsam a vért róla. Túlfáradt voltam már hozzá. — De tekintetbe véve, hogy elhitted, hogy valaki másról beszélek, és van szaktudományom, ez azt jelenti, hogy bízol bennem. — billentettem kicsit oldalra a fejem, ahogy belenéztem a szemeibe, újabb másodpercekre elveszve, mielőtt egy csibész vigyorral az arcomon hozzátettem volna. — Vagy csak hihetetlenül jól blöffölök. — vontam meg a vállam hozzá hanyagul, majd ahogy a szobát belepte a csend, rájöttem mi történik. Mint valami két idióta, úgy bámultuk egymást, hülye mosollyal a fejünkön. Szinte láttam a képet kívülről, és bármilyen más esetbe nevettem volna, kínosan, kifigurázva az egészet, mert ez minden volt, ami én nem. Rózsaszín, és óvatos, mintha minden szikra, ami köztünk pattog egy rossz mozdulatra kitörné a burkot ami körülvett minket.
Olyan volt mintha a világ kicsit lelassult volna, mintha minden másodperc lassabban haladt volna el így nem éreztem akkora bűntudatot, ahogy elkaptam a tekintetemet a szeméről, hogy jobban megvizsgálva a vonásait, észrevegyek olyan apróságokat, amiket azelőtt nem. Mert persze tisztába voltam vele, hogy sármos és szexi, hogy a mosolya szívinfarktust képes okozni, de eddig nem tűnt fel, hogy tényleg mennyire szép. Hogy mennyire szimmetrikus a teste, hogy az álla vonala mennyire kiemelkedik, hogy mikor mosolyog apró gödrök jelennek meg az arcán, alig láthatóak, de ilyenkor szembetűnőek. A nyaka vonalát. A szeme állását. Úgy éreztem mintha egy festményt bámulnék, amit ha egyre többet nézzek, annál több értelmet ad a művészetnek.
Legszívesebben csak bámulnám, és hallgatnám egész nap a hangját, futott át a gondolat az agyamon. Az pedig még meglepőbb volt, hogy sem a testem, sem a fejem, egy apró része se a lényemnek tiltakozott ellene. Fáradt voltam, nem volt kedvem többé ki fogásokat keresni, hibákat firtatni, még az se érdekelt, ha túl abszurd az ötlet, hogy valami jó történjen velem. Feladtam, hogy tovább aggódjak rajta, hogy mennyire kifordít magamból, hogy még el se kezdődött semmi, de már megváltoztatott. Hogy körülötte máshogy viselkedek, hogy akármennyire is próbálok, nem tudom eladni a képet, amit kialakítottam magamról. Legalábbis neki nem. Minden alkalommal mikor rám néz – így pont így, a vesémig elérve legalább – mintha elveszíteném a jól betanult forgatókönyvemet, és minden tudásomat vele. Hogy kell csábítani, hogy kell megnyerni valakit, hogy kell elérni, hogy a tenyeredből egyenek, hogy szeressenek, de aztán mégse. Mert mi annak az értelme? Már most többet ér ez, ez a valami, ami köztünk van, a felfedezetlen, még a jelentéktelen manipuláció okozta összes kapcsolat, amibe valaha részem volt. Azokba talán volt logika, hiszen támogatta a túlélésem arányát, de csessze meg a logika. Mégis mikor éreztem magamat ennyire felemelően ezelőtt? Akármilyen önző, felelőtlen döntés is, nem érdekel. Hiszek neki, elakarom hinni minden egyes szavát ami bizonyosságtól cseng, reménytől, és ó! Említettem már, hogy mindez azokon a gyönyörű ajkakon csendül el, amiről képtelen vagyok levenni a tekintetemet?
Érintése égette a bőrömet, mintha vasat tartottak volna az arcomhoz, de én csak kiélveztem minden egyes pillanatát. Mosolyognom kellett a félénkségén, ahogy mégis olyan magabiztosan próbál meggyőzni, hogy de, de figyelj. Csak figyelj rám. Mégis, hogy tehetném, mikor az érintésed, mint valami méreg úgy babonáz?
Akarlak téged, akarlak, akarlak, akarlak, víz hangzik a fejemben, ahogy felkapom rá a pillantásomat. Téged. Akarlak téged. Mikor volt az utolsó alkalom, hogy valaki igényt tartott rám? Nem csak a társaságomra, nem a kapcsolatomra, nem csak szükségletekre. Hanem rám. Mintha az élet adott volna állandó emlékeztetőt, kezdve a családommal, majd emberi életem darabkáival, majd mikor az újraépített jövőm darabkáit temettem el újra. Én akartam embereket, én akartam lehetetlen kapcsolatokat, lehetetlen képzeléseket, magát a lehetetlent. Először a tökéletesre vágytam, majd annak egy darabjára, majd végül csak magamhoz öleltem a rideg valóságot, a magányt de… Belefáradtam. Az emberek vágyhatnak a tökéletességre, de én nem vagyok ember, régóta nem voltam még az után se, hogy esélyem lett volna rá. Most pedig itt van valaki, aki pont azt kínálja, amire szükségem van. Valami tökéletesen tökéletlent.
Belefáradtam, hogy ellenkezzek.
Fel se tűnt, hogy annyira elvesztem a gondolataimban, hogy a némaságom eltörölte az arcáról a mosolyt, a könnyedséget. Viszont még mielőtt teljesen elhúzódhatott volna, ahogy megéreztem, hogy távolodik, az ösztöneim átvették az irányítást. Nem volt időm, vagy erőm kétszer átgondolni mit teszek, szinte szinkronba mozdultam meg vele – és az ajkam megtalálta az övét.
Beszélnek arról a híres neves, első csókról. Annyit. Eddig viszont sose értettem mire fel csinálnak ekkora dolgot belőle, viszont ahogy megcsókoltam, lágyan, meg se várva a válaszát, mindent megértettem. Bár legszívesebben az egész lényemet beletettem volna, minden szenvedéllyel és vággyal, azon kaptam magam, hogy szinte ártatlanul és inkább félve kaptam ajkaim közé az övét. Ez volt a reflex válaszom, mikor eltűnt az arcáról a mosoly, egyszerűen nem tudtam mi mást tehetnék, hogy visszakapjam a gödröket az arcán. Kétségbeesetten akartam boldoggá tenni és tényleg, belefáradtam. Oly régóta vágytam már erre, mióta csak megláttam, persze, de akkor csak a kíváncsiság hajtott, most? Minden más.
Viszont a valóság hideg vízként csapott le rám, mikor leesett tényleg mit tettem. Nem tudom mi ijesztett meg, nem tudom mi pukkasztotta ki a buborékunkat, de védtelennek éreztem magam. A csók gyors volt, akármennyire is sikerült benne elvesznem, és ahogy tudatosult mit tettem, el is húzódtam. Talán kicsit túl gyorsan is. Levegő? Hova lettél?
Hozok egy kis bort. — hangom idegenen hangzott, túl halknak és félénknek, de még mielőtt válaszolhatott volna már a talpamon is voltam, és talán kissé túl szapora léptekkel jutottam ki a konyhába. Fejemet a hűtőnek tapasztottam, hogy újra erőt vegyek a légzésemen, folyamatosan kérdezgetve magamat; Mit csináltál? Mi a fenét csináltál? Mi a halált csinálsz?!
Mint valami gyáva nyuszi menekülök, mert túlságosan félek a saját érzéseimtől, képes voltam elrontani az első csókunkat, és kirohanni a szobából, annyira megijesztett, hogy milyen hatással van rám. Mert az a csók… Istenem, az a csók nem volt leírható. Megismételhető? Talán. Felidézhető? Ó, nagyon is.
Vajon mennyi esélye van, hogy ha elég gyorsan visszamegyek, nem tűnik fel neki, hogy elmentem? Hogy egyszerűen csak kitörlődik a hülye reakcióm a világegyetemből?

▲ 1702 szó, és csak war of hearts mert mi más. ez volt a második verzióm mellesleg. *-* ▼


Vissza az elejére Go down
 
what a beautiful disaster we are - Julian & Matt
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Julian
» Nini-Well, a tévelygők és megtérők városa
» Julian && Bellslena ✻ i have to tell you something

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: