HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
Vendég Kedd. Júl. 25, 2017 12:35 pm

Vendég Vas. Júl. 23, 2017 1:25 pm

Daria Lavoie Vas. Júl. 23, 2017 12:07 am

Daria Lavoie Szomb. Júl. 22, 2017 10:37 pm

aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

nincsen


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 izzy & matt






 :: Relaxing :: Játékok


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 







Vendég

avatar

Vendég

Vas. Szept. 25, 2016 2:18 pm

Izzy & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I really missed you all the time.

Szeptember 25.
Sosem voltam jó a dátumok megjegyzésében, hajlamos vagyok elfelejteni a születésnapokat, a kisebb ünnepeket, vagy épp az előre leszervezett találkozóimat is, ha nem jegyzem fel őket a telefonom naptárjába. Ez az egyetlen nap azonban számomra olyan, amit valószínűleg még egy jó ideig nem fogok kiverni a fejemből.
Tavaly ugyanezen a napon kezdtem el érdeklődni az akkori egyik legjobb barátom húga iránt. Tisztán emlékszem, hogy egy csokor vörös rózsával jelentem meg a Beacon hillsi gimnázium előtt az autóm oldalának támaszkodva, miközben figyeltem, hogy a diákok egy része siet ki az utolsó órájáról, azonban engem csak az kötött le, hogy megpillanthassak egy vörös hajú lányt. Isabelle de Martel.
Előtte is elég jól ismertem már. Sokszor láttam, ahogy csak egy kis mosoly kíséretében eltűnt a szobája ajtaja mögött, miután vetett rám egy pillantást. Néhányszor benézett a szobába, mikor akart kérni valamit Sebastiantől, mikor ott voltam, és váltottunk pár szót. Aztán a köszönésekből és a rövidebb beszélgetésekből komolyabb hangvételű beszélgetések, kisebb hülyéskedések és titkos összenézések lettek. Tudtam róla pár dolgot, de semmi személyeset. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy nekem ez kevés. Többet akartam róla tudni. Többet akartam vele beszélgetni. Többször akartam látni. Találkozni szerettem volna vele kettesben. Felkeltette az érdeklődésem, és tudtam, hogy én sem vagyok közömbös számára. Lépni akartam.
A romantika mindig is az erősségem volt. Pontosan jól tudtam, mi kell egy lánynak, ahogy azt is, hogy az efféle meglepetesekkel célt érhetek könnyedén.
Máig emlékszem, ahogy mosolyogva lépett ki az ajtón az egyik osztalytársával beszélgetve. Aztán a lepcsőn lefelé észrevett. Egy sármos felmosollyal az arcomon néztem vele szembe, s azonnal leesett neki, hogy rá várok, hogy érte mentem. Halvány pír a sápadt bőrön, teljes lepettség, és valamifele boldog csillogás íriszeiben. A barátnője azonnal kapcsolt és sejtelmesen mosolyogva odasúgott neki valamit, mielőtt otthagyta, hogy kettesben lehessünk. Azzal a nappal kezdődött minden.
Egészen négy hónappal ezelőttig majdnem minden napomat vele töltöttem. Eleinte csak elmentem elé párszor sz iskolához, hogy délután pár lopott órára együtt lehessünk, aztán elkezdtem randevúkra hívni; vacsora, mozi, esti séta a városban, beültünk egy kávézóba beszélgetni, vagy kiültünk a város egyik legjobb - és titkos - helyére, ahonnan mindent be lehetett látni. Az volt a kettőnk "búvóhelye", ahol nem zavarhatott senki. Este lenyűgöző volt bámulni a város fényeit. Aztán ahogy kezdett egyre komolyabbá válni a dolog, a bátyjának is feltűnt mindez, de sajnos nem volt kibékülve a helyzettel, hogy pont én járok a húgával. Hiszen, másfél hónap egymás kerülgetése után megkérdeztem, lenne-e a barátnőm.
Minden tökéletes volt. Aztán kezdődtek a veszekedéseim Sebastiannel, és ez egyre jobban kihatott a kapcsolatunkra is én pedig megelégeltem és léptem. Magam mögött hagytam Izzyt és a kapcsolatunkat. A bátyjával is megromlott a barátságom teljesen, és azóta nem is hallottam felőlük semmit. Most mégis olyan élesen rajzolódtak ki fejemben az emlékek, hogy képtelen voltam kiverni őt a fejemből.
Az egyetemről tartottam a sarki kávézó felé, mert volt pár oldal, amit meg kellett tanulnom, de reggel kiderült, hogy valami családi összejövetelt akarnak szervezni anyámék, úgy pedig képtelenség tanulni. Úgy döntöttem, hogy a délutánom egy részét inkább a kedvenc kávézómban töltöm, hogy tudjak kicsit tanulni nyugodtan anélkül, hogy megzavarnának.
Az Audi egy pittyenéssel jelezte, hogy bezártam, és már mentem is a kávézóba, ahol egyenesen a pult felé vettem az irányt, hogy kérjek egy fekete kávét, melynek kíséretében leülhetek az egyik eldugottabb asztalhoz és teljesen a pszichológiába merülhessek.
Akkor láttam meg őt.
Vörös, hát középig érő hajzuhatag, ismerős vékony testalkat, egy összetéveszthetetlenül apró, törékenynek tűnő fiatal lány. Ahogy megfordult a pohárral a kezében, azonnal szembe került velem, én pedig teljesen lefagytam. Egy hang sem jött ki hirtelen a torkomon a felismeréstől. Mit mondhat egyáltalan ilyenkor az ember? Olyan gyávának éreztem magam, amiért ilyen egyszerűen feladtam és nem küzdöttem a kapcsolatunkért, ami lehet, hogy még máig tartana, elvégre megértettük egymást, és szinte soha semmin nem veszekedtünk. Vagy ha mégis, akkor is csak maximum fél óráig tartott a haragunk, és már borultunk is egymás karjaiba bocsánatkérően.
Szeptember 25.


remélem tetszik *-* •• 635 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Kedd. Szept. 27, 2016 4:44 pm

Ha érez a szív, elfut az értelem!

Matt & Isabelle

- N
em szép dolog valakit így átverni! – kiáltotta a nagybátyám után, miközben besétáltam a pult mögé és elővettem egy tollat meg egy jegyzetfüzetet.
- Tudom, de te még így is szeretsz. – kacsintott rám játékosan, miközben elindult az irodája felé.
Utálom amikor ezt csinálja, viszont tényleg szeretem Őt. Így pedig még haragudni sem tudok rá. Még annak ellenére sem, hogy ma végre tényleg lett volna egy olyan napom, amikor csak azzal foglalkoznom amit szeretek csinálni. Se vadászat, se edzés, se semmi olyasmi, aminek köszönhetően a pasik felé terelődne a figyelmem. Erre most itt robotolok a kávézóban, mivel az egyik lány lebetegedett és ameddig ideér a váltás, nekem kell beugranom. Mondván, „Ennyit igazán megtehetsz a kedvenc nagybácsidért.”
- De csak addig maradok ameddig Chloe ideér. Mert dolgom van. – néztem rá játszott makacssággal.
A nagybátyám ugyan nincs tisztában a kettős életemmel, de azt hiszem addig a jó. Nem szeretek előtte titkolózni, de ha kell akkor kell. A mostani programom viszont nem olyan izgis amit nagyon titkolnom kellene, hiszen csak az ágyamhoz, a laptopomhoz és a kedvenc filmemhez van köze. De ettől függetlenül sem tervezem, hogy tovább itt maradjak, mint az nagyon szükséges lenne. Ahhoz már túlságosan is sokat vagyok itt, nap mint nap.
- Imádlak, mon coeur! – hízelgett még egy kicsit, majd becsukta maga mögött az ajtót és otthagyott minket azzal a kisebb tömeggel.
Az igazat megvallva annyira nem is volt szörnyű a helyzet. Így legalább tényleg lefoglaltam magam és nem volt időm azon agyalni, mit is csinálok a hét többi napján, szinte az és minden napján. De ettől eltekintve pokolian kifáradtam és amikor Chloe végre megérkezett és átvette tőlem a műszakot, nem vágytam semmi másra, mint egy jó erős feketekávéra és arra, hogy lehuppanhassak a kávézó legeldugottabb és számomra a kedvenc sarkába. Így egy pillanattal később egy elégedett és hálás mosollyal az arcomon fordultam el a pulttól és… és akkor ott állt Ő, teljes valójában.
Pontosan olyan volt mint amilyennek ismertem Őt, pontosan olyan mint négy hónappal ezelőtt amikor utoljára láttam Őt. Ugyan az a zöldesbarna szempár nézett rám minden egyes alkalommal, amikor  a testvéremet kereste, vagy amikor velem beszélgetett, amikor ellopott egy-egy darabot a sült krumplimból, vagy amikor végre vette a bátorságot és randira hívott.
Tisztán emlékszem minden együtt töltött pillanatra, minden veszekedésünkre, még akkor is ha csak pillanatokig voltunk képesek egymásra haragudni, és mindennél jobban emlékszem arra a napra amikor már nem volt ott többé. Nem várt rám iskola után, nem jött el a „titkos” helyünkre és nem volt ott akkor sem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Cserbenhagyott, megbántott és összetörte a szívem. Most mégis olyan érzések kerítettek hatalmukba, mint amikor még mellettem volt. Ott állt mellettem bármi is történt. A szívem számára ez az találkozás olyan volt, mint ha semmi sem történt volna, de az eszemmel tudom, hogy fájnia kellene. Pokolian fájnia és mégis csak a saját zavarodottságomat érzem, se többet, se kevesebbet. Viszont az teljesen biztos, hogy aki annak idején azt mondta, hogy „Egy nő soha nem felejti el az első szerelmét, bárhogy is végződött a dolog.” az nagyon is jól tudta miről beszél.
- Matt… - mondtam ki szinte hangtalanul a nevét, miközben rájöttem, hogy tulajdonképpen azt sem tudom mit is mondhatnék neki, vagy azt hogy éppenséggel mit is kellene tennem. Miért nincs erre valami útmutató? Mert most igazán rám férne egy jó tanács.

music:Clikk note: Szottyongat  words: 549
©
Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Hétf. Okt. 10, 2016 4:50 pm

Izzy & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I really missed you all the time.

Furcsa érzés viszontlátni valaki meghatározó személyt a múltadból. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Isabelle látványa nem volt számomra felkavaró, elvégre pontosan négy hónappal ezelőtt még én voltam az, aki a kezét fogta, aki elvihette romantikusabbnál romantikusabb programokra randi néven, és én voltam az, aki ellepte lágy csókokkal, miközben az arcát cirógatta. Azt nem tudhattam, volt-e már más, aki átvette a helyem bármiféle szempontból, de hirtelen olyasfajta belső késztetést éreztem rá, hogy megérintsem, hogy szinte már fizikai fájdalmat okozott, hogy visszafogjam magam. Hogy ez még mindig szerelem volt-e a részemről? Nem. Beletelt legalább két hónapba, hogy teljesen tovább tudjak lépni, de végül megtettem. Egy újratalálkozás azt hiszem, mindig felkavaró, de ez már a szerelem közelében sem volt. Elmúlt a fénye az egésznek. Ha meg kellene magyaráznom az érzéseim, azt mondanám, az emlékekbe vagyok szerelmes, nem belé. Mindezek ellenére mégis összezavarodtam. A légzésem szaggatottá, s egyenetlenné vált, ahogy csak bámultam a szemeibe, teljesen elveszve bennük. Az emlékek úgy kúsztak elmémbe, mintha mindez csak tegnap történt volna. Halványan felderengett még előttem az a szerelmes pillantás, s őszinte mosoly, mellyel rám nézett. A bőrének illata, s puhasága. Még mindig emlékeztem rá, mi az, amit szeret, hogy mivel lehet neki két pillanat alatt örömet okozni. Hirtelen elfogott a vágyakozás a múlt irányába, mintha önző módon vissza akarnám kapni az életemnek azt a szakaszát, melyet elrontottam. Akartam mindet.
Aztán meghallottam a nevem azon az ismerős hangon, a már tökéletesen feltérképezett ajkak közül, és feleszméltem a pár pillanatig tartó ábrándozásomból. A világ újra felgyorsult körülöttem, és az addigi álcsendességen ismét a körülöttem lévő nyüzsgés lett úrrá. Minden egyes hang, amit egészen addig kizártam, most felülkerekedett rajtam, ahogy meghallottam a nevem. És nem is kellett több, hogy a méregként elmémbe kúszó gondolatokat feloszlassam a múltam iránti álmodozásból, mert ez a hang nem az volt, amin annyira imádtam hallani a nevem. A régi csengés hirtelen ismeretlenné, s idegenné vált számomra, ez pedig elég is volt mindahhoz, hogy észhez térjek, és rájöjjek, hogy mégsem bánom annyira, hogy így elrontottam mindent hónapokkal ezelőtt. Elrontottam volna? Hiába láttam magam előtt Isabelle angyali arcát, akarva-akaratlanul villantak fel lelki szemeim előtt valaki más vonásai, ennek köszönhetően pedig sikerült megkapaszkodnom a szakadék szélén, melyhez a kába múltam sodorni kezdett. Tudtam, hogy szeretem Izzyt, csak már nem úgy, mint régen.
Egy magabiztos, barátságos mosolyra húztam ajkaim, ahogy sikerült tisztáznom magamban a feltörni készülő hamis vágyaim, melyeket Isabelle-el szemben akart felállítani a hónapokkal ezelőtti részem.
- Rég találkoztunk – mondtam, miközben közelebb sétáltam hozzá, majd fél kézzel a pultra támaszkodtam, ameddig vártam a pultost, és le sem vettem a tekintetem egykori barátnőmről. – Még mindig fantasztikusan nézel ki – engedtem el egy kisebb bókot, miközben vetettem rá egy gyors pillantást tetőtől talpig. – Remélem, nem sietsz túlságosan és beszélhetünk egy kicsit – tettem még hozzá, mielőtt bármit is mondhatott volna, végül Chloe felé fordultam, hogy kikérjem a szokásos fekete kávémat.
Szavaim hangosan kimondva sokkal idétlenebbül hangzottak, mint fejben, elvégre azok után, ahogy csak úgy ott hagytam, talán nem kéne úgy viselkednem, mintha semmi sem történt volna. De fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Reméltem, hogy a továbbiakban már egyszerűbben fog menni, elvégre érdekelt, mi van vele, és kész voltam végig hallgatni egy kisebb monológot arról is, mekkora bunkó vagyok. Bármelyik oldalról is néztem, megérdemeltem volna, s már magamban számoltam a másodperceket, mikor fog rám zúdítani mindent.
Miután megkaptam a kávém és fizettem, vetettem egy jelentőségteljes pillantást Izzyre, hogy kövessen, és az egyik kedvenc, eldugottabb helyem felé vettem az irányt, ahol nem vagyok annyira szem előtt és nyugodtan lehet beszélgetni. A csészét az asztalra helyeztem, majd lehuppantam az egyik székre és a lányra pillantottam.
- Izzy, figyelj… - kezdtem bele végül kissé komolyabb hangvétellel, mint eddig, de végül csak ennyit voltam képes kinyögni. Bele kellett volna egyáltalán mennem a múltban történtekbe? Feleslegesen nem akartam felkavarni őt sem, és magamat sem újra. Mindezt már lezártam, és nem volt kedvem felszakítani a régi sebeket. Pontosan jól tudtam, hogy már ő sem úgy érez, mint rég, akkor pedig minek? Semmi kedvem sem volt felesleges köröket lefutni, vagy épp kínosabbá tenni bármit. Eldöntöttem, hogyha erről kell beszélnünk, biztosan nem én leszek az, aki fel fogja hozni.
Végül csak a kávémra pillantva sóhajtottam egyet lezárva magamban mindazt, amit készültem kiadni magamból valamiféle magyarázatként. Elvégre nem most kellene magyarázkodnom, bőven lett volna rá időm, most pedig már késő.
- Csak szerettem volna tudni, mi van veled, elvégre nem láttalak hosszú hónapok óta, szóval mesélj – erőltettem magamra ismét egy kisebb mosolyt, miközben újra rá emeltem a tekintetem és mindkét alkarommal az asztalra támaszkodtam kíváncsian várva a mondandóját.


*-* •• 746 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Szomb. Okt. 22, 2016 10:49 pm

Ha érez a szív, elfut az értelem!

Matt & Isabelle

T
ulajdonképpen furcsa volt ez az egész szituáció. Nem is olyan régen azt gondoltam, hogy nem ilyen lesz a viszontlátás. Azt hittem jobban fog fájni és nem leszek képes szembenézni vele, maximum annyi időre ameddig hozzá vágok valamit és kész. De ehelyett most itt állok és azt sem tudom mit kellene tennem, mondanom vagy éreznem.
Hogy útálom e Őt azért amit tett? Nem, azt hiszem most már nem. Viszont még mindig haragszom rá. De mindezek ellenére még mindig ott vannak azok a megmagyarázhatatlan gyengéd érzelmeim iránta. Olyan érzések amiket nem lenne szabad éreznem.
Matt négy hónappal ez előttig a mindent jelentette a számomra. Szerettem és bármire kész lettem volna érte és azért ami köztünk volt. De Ő meghozott egy olyan döntést, amibe nem volt beleszólásom. Elhagyott, megbántott, összetört és érzelmileg kisemmizett. Ezek mind olyan dolgok amelyek miatt joggal gyűlölhetném, de mégis sem tudom megtenni. Hiszen a lelkem legmélyén tudom, hogy köztünk van egy olyan kapocs, ami még ezek után is összeköt minket, még úgy is ha már soha nem leszünk együtt. Nem azt mondom, hogy egyszer majd a távoli jövőben még ha úgy alakulna akkor nem rábólintanék a dologra, de ettől függetlenül mégis úgy gondolom, hogy egypárként nekünk nincs már közös jövőnk.
Ahogy azzal a magabiztos, barátságos és kissé csibészes mosolyával nézett rám, egy pillanat alatt ráeszméltem, hogy megannyi sírással eltöltött pillanat után is képes még rám ugyan olyan hatást gyakorolni, mint annak idején. Amiért igazán nagyon gyűlöltem magam, de mégsem tehettem ellene semmit.
- Így is mondhatjuk… - kezdtem volna bele egy kisebb durcás mondatba, de ahogy elindult felém és minden egyes lépésével csökkentette a köztünk lévő távolságot inkább arra koncentráltam, hogy józanul és felnőtt nőhöz méltóan tudjak viselkedni.
- Még mindig a bókjaiddal hódítasz? – tettem fel játékosan a kérdésemet, megpróbálva elterelni a figyelmet rólam.
Matt mindig is értett ahhoz, hogy hogyan kell levenni egy nőt a lábáról. Az egyik ilyen jól bevált eszköze a bókolás. Amik alapjáraton leperegnek rólam, ugyan úgy mint a hazugságok és a rágalmazások, kivéve akkor ha Mr. Jóképű dobálózik velük.
- Ami azt illeti lenne egy kis dolgom… de tulajdonképpen az várhat. – feleltem elgondolkodva, miközben belekortyoltam a kávémba és vártam amíg Ő is megkapja a sajátját.
Ahogy kézbe vette a csészét és elindult az egyik hátsó eldugott kis zug irányába, egy jóleső mosoly terült el az arcomon, hiszen az esetek túlnyomó részében én is annál az asztalnál szoktam ülni. Nagyjából ott élem a „normális lány” énem életének egyharmadát. Úgyhogy amikor rám pillantott azal a régi szép pillanatokat felidéző tekintetével, már le is ültem vele szembe, pontosan úgy, mint egy szófogadó kisgyerek aki, szavak nélkül is érti a másikat. Miközben folyamatosan ott motoszkál az agyában, hogy igazából jogosan lehetne dühös és jogosan elküldhetné a fenébe a vele szemben ülőt, hiszen az egy életre megsebezte. De ehelyett én csak kényelmesen bevackoltam magam a kedvenc helyemre és reménykedtem benne, hogy ha már így alakult a dolog, akkor legalább képesek leszünk megoldani ezt  az egészet hülye helyzetet és a barátságunkat meg tudjuk menteni.
- Igen Matt? – vontam fel kíváncsian az egyik szépen ívelt szemöldököm.
Reménykedtem benne, hogy kaphatok tőle végre valamiféle magyarázatot azt illetően, hogy mégis mi a fészkes fene történt vele, velünk. De ehelyett, ismételten csak a nagy semmit kaptam. Szükségem lett volna arra a magyarázatra.
Talán ha akkor nem úgy alakulnak a dolgok akkor én sem megyek haza, és Seb sem jön utánam. Vagy csak nem lettem volna szemtanúja az egésznek és már az is egy sokkal kevésbé fájdalmasabb és rémesebb élet lenne a számomra. De ezen már kár rágódni, ami megtörtént az megtörtént. Nem lehet rajta változtatni, de talán a miérteket ki lehet deríteni.
- Szóval meséljek? Mégis mire vagy kíváncsi? Arra mennyi ideig tartott túltennem magam azon, hogy egy szó nélkül elhagytál? Vagy arra, hogy akkor mit keresek még mindig itt? Netalántán arra, hogy milyen volt az első sorból végignézni a bátyám halálát? Esetleg arra, hogy mennyire esett rosszul, hogy még egy üzenetet sem küldtél? Mégis melyik szaftos történetre vagy kíváncsi? – támadtam le egy kicsit jobban, mint jogom lett volna rá. Valahogy mégsem éreztem azt, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle, hiszen ettől Ő sokkal jobban megbántott és mégis úgy tesz, mint ha semmi sem történt volna.

music:Clikk note: Szottyongat  words: 695
©
Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Szomb. Dec. 03, 2016 6:18 pm

Izzy & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I really missed you all the time.

Rengetegszer lejátszódott már a fejemben a jelenet, mikor újra találkozom Isabelle-el. Talán már túl sokszor is, és ez volt a probléma, ami miatt nem tudtam kinyögni egyetlen értelmes szót sem. Bármikor máskor még a hazugságok is úgy áradtak belőlem, mintha magam is elhinném, amit mondok. Sosem okoztak gondot az efféle beszédek, vagy ha ki kellett magyaráznom magam valamiből. Most mégis leblokkoltam. Azt vártam volna, hogy legalább dühös lesz, és hozzám fogja vágni a kávés csészéjét, vagy egyszerűen csak elküld a fenébe. Esküszöm, még annak is jobban örültem volna, minthogy így kelljen ülnöm vele szemben. Azt hiszem, soha életemben nem éreztem még ekkora bűntudatot. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá csak azért, mert hoztam egy rossz döntést még hónapokkal ezelőtt… nem. A baj igazából az volt, hogy milyen súlya volt a döntésemnek, és önző módon csak magamra gondoltam, pedig más valószínűleg jobban sérült, mint én. Minimum egy magyarázattal tartoztam volna. Ehelyett azonban gyáva módjára megkerültem a dolgot.
Ahogy elkezdett a kérdéseivel bombázni, ha akartam volna sem tudtam volna leplezni a döbbentséget, mely kiült az arcomra. Felvont szemöldökkel, résnyire nyílt ajkakkal meredtem rá, mint valami rémült kölyökkutya. Bárhogy is, igaza volt. De nem a hangvétele, vagy a belőle áradó indulat váltotta ki belőlem azokat az érzéseket, amiket éreztem. Annak ellenére, hogy felfogtam minden egyes szavát, s kész voltam sorban válaszolni mindenre, amire csak választ akart kapni, egyetlen mondat volt az, ami továbbra is a fülemben csengett és hirtelen valami szúró fájdalmat kezdtem érezni a fejem hátsó felében. Sebastian meghalt? Mintha hirtelen eltűnt volna körülöttünk mindenki, a kávézó csendessé vált volna, s hirtelen Izzyt is olyan távolinak éretem magamtól, mintha nem is egy asztalnál ülnénk. Megremegett a kezemben a pohár, amit egész addig szorongattam.
- Sebastian… meghalt? – Adtam végül hangot a gondolataimnak kissé rekedten. Egyszerűen nem akartam elhinni. – Mégis mi történt? – A homlokom ráncolva bámultam a lányra, miközben próbáltam végre összeszedni magam. – Izzy én annyira sajnálom… - kezdtem bele a részvétnyilvánításba, bár úgy éreztem, a sajnálatom az utolsó, amire szüksége van. Ezek után már ahhoz sincs kedvem, hogy rendbe hozzam, amit elcsesztem. Abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet-e, hogyha maradok. Egyáltalán akarja-e, hogy maradjak.
- Ne haragudj, amiért úgy viselkedtem, ahogy… tartoztam volna neked egy magyarázattal, vagy legalább kereshettelek volna utána, de nem voltam rá képes. Fogalmam sem volt, mi történt utána, nem beszéltem Sebastiannel sem és… - hirtelen elakadt a szavam és csak az asztalt kezdtem pásztázni. A bűntudatom csak még jobban kezdett emészteni, ha ez még egyáltalán lehetséges volt az amúgy is kínos helyzetben. Már akkor tudtam, hogy nem egy könnyed, baráti beszélgetésben lesz részem, mikor megláttam, de a hallottak alapján rettentően szégyelltem magam. Nem elég, hogy minden szó nélkül leléptem, még haláleset is történt, ráadásul pont Sebbel…
- Hülye voltam. Nem gondolkodtam – folytattam egy kisebb sóhaj kíséretében. – Illetve… inkább túl sokat gondolkoztam – magyaráztam tovább, miközben végül sikerült vetnem rá egy pillantást újra. – Azt hittem, így könnyebb lesz neked is, Sebastiannek is. Ha elmondtam volna az okaim, nem hagytad volna csak úgy ennyiben a dolgot, ismerlek már ennyire. Nem hagytad volna, hogy csak úgy kisétáljak az életedből, én viszont nem akartam több feszültséget. Nem akartam, hogy miattam veszekedjetek a bátyáddal. Én sem akartam több vitát. Belefáradtam – mondtam halkan, bár ez fejben mind jobban hangzott. Mérges voltam magamra, amiért négy hónapom lett volna egy normális, összeszedett beszéddel felkészülni egy ilyen találkozásra, de most minden akkori elméletem hirtelen szertefoszlott, és maradt helyette egy bizonytalan és értelmetlen magyarázkodás. Rettentően szégyelltem magam...


elnézést a csúnya késésért! 00 •• idk •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Csüt. Dec. 08, 2016 10:49 pm

Ha érez a szív, elfut az értelem!

Matt & Isabelle

H
iábavaló lett volna minden arra irányuló próbálkozásom, hogy tagadjam milyen rosszul érintett Matt annak idején tett lépése. Fájt és még mindig feldühített ha arra gondoltam, hogy csak úgy egy szó nélkül lelépett. De ha Őszinte akarok lenni azt még valahogy fel tudtam volna dolgozni, hiszen vannak ilyenek. Nem szép dolog, de még mindig jobb így, mint ha örökké civakodtunk volna és kiabálások közepette szakítunk egymással. Viszont az sokkal jobban fájt, hogy még egy nyavalyás üzenetet sem írt amikor a leginkább szükségem lett volna rá.
Ugyan az én hibámból, de ismét szóba került a testvérem halála, ami még mindig egy kritikus pontja az életemnek. Ismét kavarogni kezdett a gyomrom, rázott a hideg és a feltörni készülő könnyeim szúrták a szemem. Tudtam, a lelkem mélyén tudtam, hogy nem lett volna szabad visszajönnöm ide és úgy tennem mintha készen állnék túllépni a másik felem elvesztésén amikor ez közel sincs így.
- Tette amihez a leginkább értett. Próbált megvédeni egy ártatlan lányt. - feleltem a kérdésére, miközben próbáltam legyőzni a felszínre törő könnyeimet, több-kevesebb sikerrel.
Fogalmam sem volt róla mit kellene most tennem. Sokáig olyasvalami miatt haragudtam rá amiről nem is tehetett. De hogy lehet az, hogy Ő nem értesült arról… arról, hogy Seb meghalt? Anyáék mindenkinek szóltak és a nagybátyám pedig az itteniekkel közölte, mi is a helyzet. De akkor Matt hogyan csúszhatott ki a ez alól? Nem is értem mi a fészkes fene folyik itt. Most már tulajdonképpen azt sem tudom, hogy kit is kellene igazából hibáztatnom. De végül is nem ez a lényeg, hanem az, hogy akire sokszor a leginkább szükségem lenne már nincs velem és ez pokolian fáj. Sokkal jobban mint bármi más eddig a földön, pedig már volt egy pár piszkosul fájdalmas sérülésem az elmúlt évek alatt.
- Matt… Figyelj! Hazudnék neked, ha azt mondanám, hogy nem esett iszonyatosan rosszul és nem törted darabokra a szívem. De Seb halála megtanított arra, hogy az élet múlandó. Éppen ezért nem szabad a múltban élni. - kezdtem bele a kis monológomba, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördült az arcomon.
- Mindig csak előre kell tekinteni és csak a jó dolgokkal foglalkozni. Minden rosszat pedig el kell engedni. Szóval ha nem is lehet minden olyan köztünk mint volt, de azért én örülök neki, hogy itt vagy. - mondtam egy picit szipogva, miközben fel sem tűnt, hogy az egyik kezemmel megérintettem a poharát tartó kezét.
Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen könnyedé fogok tudni beszélni vele és bármikor is túl fogom tudni tenni magam a múlton, de úgy tűnik sokkal könnyebben ment, mit ahogyan én azt hittem. Igazából a magyarázatára sem lett volna már szükségem, de ennek ellenére jólesett hallani, hogy mit miért is tett valójában.
- Egyszer a makacsságom lesz a vesztem. - mosolyodtam el erőtlenül ahogy eszembe jutottak a bátyám szavai.
Folyamatosan azzal piszkált, hogy a család összes makacssága bennem összpontosult. Meg olyanokat vágott a fejemhez már egészen pici korunktól fogva, hogy nincs nálam levakarhatatlanabb és makacsabb nőszemély a földön. Igen, azt hiszem ebben van némi igazság. Rengetegszer volt amikor kicsik voltunk, hogy apa és Ő amolyan apa-fia programot akartak csinálni kettesben és én addig kötöttem az ebet a karóhoz ameddig engem is be nem vettek a „csapatba”. Vagy amikor mind a ketten szerettük volna ugyan azt a dolgot, én addig-addig nyaggattam anyáékat amíg végül én kaptam meg, csak azért, hogy befejezzem a nyavalygást. Így mondjuk visszagondolva elég idegesítő egy kisgyerek lehettem, de ennek ellenére és az összes civakodásunk ellenére elválaszthatatlanok voltunk.
- Hidd el nekem, hogy így sem lett jobb. De ettől függetlenül kész vagyok túllépni az egészen, ha megígéred, hogy most nem fogsz csak úgy eltűnni az életemből. - néztem rá még mindig könnyektől csillogó tekintettel.

music:Clikk note: Szottyongat  words: 602
©
Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Szomb. Dec. 17, 2016 12:55 pm

Izzy & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I really missed you all the time.

Nem volt nehéz észrevenni azokat az apró jeleket Izzyn, melyek arra utaltak, hogy pillanatokon belül eltörhet a mécses és talán sírás lesz a dolog vége – amit egyébként meg is értettem volna teljes mértékben -, de nem úgy ismertem Izzyt, hogy utat engedjen valamiféle zokogásnak. Legalábbis nem egy kávézó közepén, ahol bárki megláthatja. Erősebb volt ennél mindig is.
Szótlanul fürkésztem a vonásait, és csak hallgattam az okot, mely egykori legjobb barátom halálát okozta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel most nem okozott bennem is egy hatalmas sebet, annak ellenére is, hogy már jó ideje nem tudtam róluk semmit, s nem csak Izzyvel, hanem Sebastiennel sem beszéltem ez alatt az idő alatt. A kapcsolatunk már a vége felé sem volt az igazi, ettől függetlenül viszont nem szűnt meg egyetlen érzésem sem vele kapcsolatban. Mindig is úgy gondoltam rá, mint egy személyre, akivel bármit megoszthatok még akkor is, ha nem beszéltünk hónapokig, és nem tudtunk egymásról semmit. De ennek vége. El kell engednem, örökre…
Képtelen voltam bármit is válaszolni, de nem is kellett, hiszen folytatta a mondandóját tovább. Figyelmesen hallgattam minden egyes szavát, miközben lassan odahajoltam, hogy letöröljem a könnycseppet az arcáról, majd gyengéden megszorítottam a kezét, mikor megéreztem az érintését.
- Sajnálom, ami történt, de már nem csinálhatom vissza – kezdtem bele végül egy kisebb szünet után. – Viszont azt megígérhetem, hogy mostantól itt leszek neked újra, és számíthatsz rám ugyanúgy, mint régen – jelentettem ki határozottan, mert azt akartam, hogy tudja, komolyan is gondolom. S bár a múltkor történtek után biztos voltam benne, hogy nem olyan egyszerű bízni ebben, elvégre, aki egyszer megteszi, az megteszi újra is. De reméltem, hogy ismer már annyira, hogy tudja, nem játszadoznék vele csak úgy szórakozásból, s hogy ez nekem sem könnyebb, mint neki. És ha én azt mondom, hogy számíthat rám, és mellette leszek, akkor az úgy is lesz.
Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom érezni, de jó volt újra Izzyvel beszélgetni, és most jöttem csak rá, mennyire hiányzott is. Egy halvány mosollyal bámultam rá, miközben nyugtatóan simogattam hüvelykujjammal a kézfejét, továbbra is fogva a kezét. Külső szemmel nézve, biztosan máshogy hatott volna ez a jelenet, mint számunkra, de nem érdekelt, ki mit gondolt. Örültem, hogy itt van velem.
- Remélem, valamennyire sikerül majd rendbe hoznunk a kapcsolatunkat és be tudjuk pótolni az eltelt időt is, amikor nem találkoztunk – szólaltam meg újra, és próbáltam kicsit más irányba terelni a beszélgetést. Szerettem volna túllendülni a régi sérelmeken, és szerettem volna Izzyt is mosolyogni látni végre, de ez anélkül nem ment, hogy Sebastianről és a múltról beszélgetünk. – Ha van kedved, egyszer beülhetnénk valahova kajálni csak, vagy bármi – vontam vállat kissé elgondolkozva. – A lényeg, hogy beszélgessünk, mert szerintem tudnál mit mesélni. Mármint jobb dolgokat is, ezeken kívül. Rég nem találkoztunk már és szeretném tudni, mi van veled, jól vagy-e. Szeretném, ha a barátságunk megmaradna.
Lassan végül elengedtem a kezét és megittam a maradék kávémat, bár már eléggé ki is hűlt a végére. Ezek szerint túlságosan belemerültünk a beszélgetésbe, pedig nem így terveztem a kávézást, csak be akartam ugrani egy kicsit, de ezen túl készen kell állnom arra is, hogy bárkivel összefuthatok, és ez lesz a vége.


Szottyongat •• idk •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Kedd. Jan. 03, 2017 2:10 am

Ha érez a szív, elfut az értelem!

Matt & Isabelle

M
eglepett, de minden esetre jóleső érzéssel töltött el amikor megéreztem Matt bőrének érintését az arcomon.
Mondandóját csak egy kedves és szeretettel teli mosollyal tudtam jutalmazni, hiszen arra nincsenek szavak amit annak idején tett és amit most ígért. A két dolog teljesen ellentéte egymásnak én mégis most érzem azt, hogy erre volt szükségem nekem és neki is ahhoz, hogy rátaláljunk önmagunkra.
Minden bizonnyal rengeteg időbe fog telni mire mindenen túl fogom tudni tenni magam, de bizakodom és remélem egyszer újra olyan jó viszonyban lehetünk mint azelőtt, még ha kettőnk között már soha nem is lehet semmi, legalább is olyan értelemben.
- Én is remélem és idővel majd a sebek is begyógyulnak. - válaszoltam az iménti mondatára.
- Ez jól hangzik. Bár azt nem mondanám, hogy az életem nagyon izgalmas lenne, de azért van mit mesélnem. No meg gyanítom neked is lenne mit mesélned. Nálatok mindig nagyobb volt a pörgés, mint nálunk. - mosolyogtam rá egy kisebb szipogás után.
Tény és való, hogy amikor náluk voltunk akkor ott mindig zajlott az élet. Ott volt a tesója és az anyukája akik erről gondoskodtak. Hihetetlen, hogy Mrs. Evans milyen kedves volt mindig velem és milyen jól megtaláltam vele a közös nevezőt. Nem hiszem, hogy sokat tévednék, ha azt mondanám, hogy igazán megkedveltük egymást. Aminek következtében gyanítom Ő sem dicsérte meg a kisfiát, azért amit velem tett.
- Na és mond csak, anyukád hogy van? Sokszor gondoltam rá, hogy felhívom, de nem szerettem volna, hogy azt gondold utánad szaglászok. Úgyhogy inkább elvetettem az ötletet. - vallottam be töredelmesen, miközben kivégeztem én is a kávém maradékát.
Az egyszer biztos, hogy nem ilyenre terveztem a mai estémet. Viszont ahogy nagyon találóan mondani szokás, ember tervez, Isten végez. Már ha létezik egyáltalán, amiben én igencsak kételkedem. Lévén nem vagyok vallásos és amúgy is csak abban hiszek amit látok, hallok és meg is tudom fogni. Ergo ameddig nem mutatja meg nekem magát a nagyfiú addig nem hiszem, hogy valaha is fogok hinni a létezésében.

music:Clikk note: Szottyongat  words: 322
©


Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Pént. Jan. 06, 2017 9:53 pm

Izzy & Matt
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I really missed you all the time.

Ahogy ott ültünk egymással eszemben, és újra hallhattam a hangját, s elveszhettem abban a két szempárban, teljesen körülvett a nosztalgia érzése. Elengedtem minden rosszat, ami az utóbbi időben történt, sőt már azt is, ami Izzyvel kapcsolatban történt, és valamivel felszabadultabban próbáltam vele beszélgetni. Ezáltal pedig átengedtem magam az érzéseimnek, amit iránta éreztem. Régen, és most. Ezek persze némiképp változtak, de hiába az a pár hónap kihagyás, ugyanúgy tekintettem a lányra, mint előtte. Az alatt az idő alatt is sokszor eszembe jutott, és csak reméltem, hogy jól van. Többször is szerettem volna bepötyögni a számát a mobilomba, hogy felhívjam, de úgy éreztem, nem lehetek akkora seggfej, hogy szó nélkül, s magyarázatok nélkül kisétálok az életéből, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve tornádóként pusztítok el mindent a megjelenésemmel felszakítva a régi sebeket. Már feleslegesnek éreztem a magyarázkodást. Már feleslegesnek éreztem mindent. Azonban most mégis örülök, hogy a sors újra összehozott minket. Talán ez nem véletlen.
- Ugyan. Biztos vagyok benne, hogy órákig tudnál beszélni nekem, akár a semmiről is – mosolyodtam el, ahogy mondandóm közben felidéztem pár alkalmat, mikor egy-egy lopott pillanatban eltűntem a bátyja szobájából, hogy egy kis időre – körülbelül fél órára zaklathassam a húgát, aki hatalmas beleéléssel tudott beszélni bármiről, én pedig csak mosolyogva hallgattam, és szinte szóhoz sem bírtam jutni. Mindig is lenyűgözött az a fajta báj, ami Izzyből áradt. Elbűvölő volt és aranyos. Nem véletlenül találtam meg vele a közös hangot olyan egyszerűen. És akárhogy is nézem, ezt a lányt még mindig látom benne, pedig biztosan változott, mióta nem találkoztunk. Kíváncsian vártam, mégis miféle irányba, és milyen mértékben.
Mikor szóba került a család, majd konkrétan rákérdezett anyámra, automatikusan lesütöttem a tekintetem és csak egy sóhaj kíséretében eltűntettem az addigi mosolyt az arcomról. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Zűrösek voltak a dolgok körülöttem, és egy érzékeny pontra tapintott. Persze ezt nem tudhatta.
- Nem gondoltam volna ezt – jelentettem ki végül, megkerülve a kérdését, ezáltal pedig kitértem a téma elől is, hogy ne kelljen beszélnem arról, mi történik a családban mostanság. Mégis mit mondhatnék, hogy kezdünk szétesni? – Tudom, hogy nagyon jóban voltatok, ezért nem zavart volna. Hiányzol neki – néztem rá végül és magamra erőltettem egy kisebb mosolyt. – Viszont nem igazán tudok mit mondani. Mostanság nem túl jó a kapcsolatunk… - nyögtem ki végül valamit, mert ismertem már annyira, hogy úgysem hagyja ennyiben a témát. Előre féltem, mégis hová fog kilyukadni ez a beszélgetés.


Szottyongat •• 391 •• ©

Vissza az elejére Go down







Vendég

avatar

Vendég

Szer. Márc. 01, 2017 7:00 pm

Ha érez a szív, elfut az értelem!

Matt & Isabelle

A
lelkem mélyén tudtam, hogy ez a találkozás fájni fog, de valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis jót fog tenni. Annak idején teljes szívemből szerettem Mattet, még azután is, hogy csak úgy lelépett. Meg ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor még most is szeretem Őt. Persze már nem úgy, mint akkor. Azóta rengeteg dolog megváltozott és én is változtam. Hogy jó vagy rossz irányba azt nem tudhatom, abban csak reménykedhetem. Mindenesetre hiányzott ez a barátságos és meghitt hangulat ami körül vesz minket amikor kettesben vagyunk és megvitatjuk az ügyes, bajos, kis dolgainkat.
- Tény és való, hogy elég bőbeszédű vagyok, de azért már nem fecsegek annyit mint annakidején. - válaszoltam mosolyogva.
Régen az a fajta lány voltam akitől alig lehetett szóhoz jutni. Folyamatosan csak dőltek belőlem a szavak és egyszerűen nem lehetett befogni a számat. Mára ez sokat változott. Mostanában már inkább hagyom az embereket szóhoz jutni. Kivéve ha az illető Darren, mert vele inkább veszekedni szoktam és ha pipa vagyok, akkor még mindig előtör belőlem az a cserfes kislány aki előbb beszél mint gondolkodna. Az a pofátlan alak mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem, és legszívesebben száműzném egy lakatlan szigetre. De sajnos nem tehetem, pedig azóta a csók óta folyamatosan azon jár az agyam, hogy akkor most mi is van. Bárcsak ne csókolt volna meg és bárcsak ne csókolna ilyen jól…
Abban a pillanatban amikor rákérdeztem mi a helyzet a családjával, az addigi jókedvének hírtelen nyoma veszett. Nagyon is jól ismerem ezt az arckifejezést. Valamit titkolni akar előlem és ezt nem szeretem. Tudja mennyire szeretem őket és azt is, hogy bennem megbízhat. Mindenesetre hagyom, hogy terelje a témát. Nem szeretném ráerőltetni azt, hogy elmondjon nekem valamit ha nem akarja. Előbb vagy utóbb úgy is kiderül, legyen szó bármiről is.
- Ezt jó hallani. Valahogy olyan könnyen megtaláltam vele a közös hangot. Talán még könnyebben, mint a saját anyukámmal. - jegyeztem meg elmélázva, ameddig meg nem hallottam a mondandója másik részét.
- Hogy-hogy nem túl jó a kapcsolatotok? Mégis mi történt? - kérdeztem rá gyanakvóan.
Az Evans család számomra mindig olyan volt, mint egy mesébe illő tökéletes család. Nem tudom elhinni, hogy náluk sincs minden rendben. Ez teljességgel abszurd és elfogadhatatlan. Mégis mi a fészkes fene folyik ebben a kisvárosban? Az összes jól működő dolog tönkremegy, és aminek semmi értelme, az pedig csodásan bontakozik ki. Ha Seb itt lenne tuti a fejemhez vágná, hogy megint csak képzelődöm és képtelenségeket magyarázok be magamnak, de itt nekem akkor is bűzlik valami.

music:Clikk note: Szottyongat  words: 407
©
Vissza az elejére Go down
 
izzy & matt
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Relaxing :: Játékok-
Ugrás: