HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.
nyerteseink
a téli szavazás legjobbjai
Stella Argent

női karakter & szépség
Vinny Foley

bohóc
matthew evans

őrangyal
Elysian Landre

művész

gratulálunk!

Share | 
 
 gregory alex morrison








Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 







Vendég

avatar

Vendég

Szomb. Nov. 05, 2016 12:56 am

Gregory "Alex" Morrison
It's a filthy goddamn helpless world we live in.

● becenév: Alex
● születési hely, dátum: New Orleans, 1867. október 31.
● kor: 149
● faj: Kitsune - time
● nemi identitás: Heteroszexuális
● play by: Evan Peters
● karakterfajta: Jelen

never again!
you're still have all of me

Sosem szerettem beszélni magamról, sosem tudtam, mégis mit kellene mondanom. Majdnem 150 évesen amúgy is már túl sok mindent lehetne mesélni, elvégre az ember hét évente változik egy kicsit. Melyik korszakomról kellene mesélnem?
Inkább csak csendben maradok...

when i was younger...

Kissé elvont történet!

- Mostanában mindig ugyanazt álmodom... Az ágyon ülök felhúzott lábakkal és bámulok ki a mellettem lévő ablakon. A nap fényesen süt be az üvegen keresztül. Szinte érzem a meleget, pedig a szobám szokás szerint sötét, hideg es üres. Pont, mint én belül. Lassan kattan a zár az ajtómon és félszemmel odapillantok. Valaki lenyomja a kilincset es óvatosan nyit be, mire odafordítom a fejem. Egy rövid szőke hajú középkorabeli nő lép be, elegáns bordó kosztümben egy kis fekete táskával. A szemüveget felhelyezi és mosollyal az arcán néz rám. A pszichológusom az. A nő melletti ápoló vet rám egy pillantást, majd behúzva maga után az ajtót kimegy. Mrs. Weil az ágyam mellé helyezi a széket a szoba másik végéből és leül. Minden egyes mozdulatát követem a tekintetemmel, de még csak az ujjamat sem mozdítom. „Üdv Gregory, régen beszéltünk” hangzik el az a bizonyos első mondat, de a kedves mosoly még mindig ott van az arcán. Válaszolok neki, „Nem kell ez a kedves álca, nincs szükségem jó pofizásra”. A reakcióidőm mindig hosszú, miközben leengedem a lábaim és elhelyezkedem törökülésbe és így hajolok kicsit közelebb Weilhez. „Ugyan Gregory. Tudod, hogy bennem megbízhatsz”. Hangzik el a válasza rögtön utána. Hátrébb hajolok és gúnyos hangnemben szolok újra. „Megbízhatok? Nem... régen megbíztam és ez volt a baj”. Ő meg, „Hiszen csak segítettem”. Erre felteszem a kérdést, hogy „Mivel? Azzal, hogy bedugott ide? Nekem itt nem jobb”. Ő pedig csak azt hajtogatja, hogy majd az ápolók segíteni fognak rendbe hozni engem. Pedig nekem nincs semmi bajom, ezt mindig elmondom neki is. „Beteg vagy, Gregory”. Erre kiakadok. „Ne ismételgesse a nevem!”. Elkezdem markolászni a farmernadrágom szárát valahol a bokám környéken. A barátságos hangja és a kedves mosolya pedig csak ront a helyzeten. „Őrültnek néz? Mert nem vagyok az”. Összeszorítom a fogaim és mereven bámulok rá. „Persze, hogy nem vagy az” válaszol teljes nyugodtsággal, de miért mondja ezt? Nem az igazi véleményét kéne mondania az helyett, amit hallani akarok? És miért ilyen nyugodt, miközben én ideges vagyok? Meg sem próbál nyugtatni, inkább csak provokál. Kiborít. Egyik pillanatról a másikra elkezdem fojtogatni, ő pedig próbál segítséget hívni, de nem sikerül neki. Aztán felébredek – kis hatásszünetet tartottam a mondanivalóm között - Miért mindig a legjobb résznél érnek véget az álmok?
- Épp fojtogattál valakit. Mi ebben a jó? – nézett rám értetlenül a lány, miközben leült az ágy másik végébe velem szembe.
- Ne próbálj megérteni, nem fog menni. Nem vagyok átlagos srác és a normális fogalom kívül esik rajtam - gondolkoztam el kissé. - De ha egyenes választ akarsz, elég annyit tudnod, hogy évek óta rohadok itt jogtalanul.
- És mi lenne, ha segítenél nekem, hogy megértselek? Miért vagy itt? Mesélj magadról, az életedről. Bármiről, ami veled kapcsolatos.
- Látom a jövőt – jelentettem ki egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Láttam a szemeiben, hogy nem hisz nekem. Persze ki hinne, aki nem veszi észre a körülöttük élő természetfeletti lényeket? Pontosan ezért kerültem be a zárt osztályra is. Azt hiszik, őrült vagyok. Talán igazuk van, de ők nem értik, mi zajlik le az elmém hátsó részében minden egyes villanás közben, mikor előre tudom, kivel mi fog történni. Ráadásul ezek a képek nem túl szépek. - A tiedet is látom - tettem még hozzá, mielőtt kapott volna egy esélyt arra, hogy válaszoljon.
- Valóban? És mit látsz? - Kérdései közben halkan felkuncogott a szája elé tartva a kezét. Úgy tűnt, jól szórakozik.
Egy széles mosolyra húztam a szám, ahogy figyeltem a velem szemben ülő lányt. Közelebb hajoltam hozzá, s szinte suttogva formáltam szavaimat. - Hamarosan meg fogsz halni.

Hűvös szellő csapta meg arcomat a sötét égbolt alatt. Szinte égetett, ahogy végigsimított az arcomon, azonban minden figyelmem teljesen másra irányult. Már tíz perce térdeltem egy sikátor aszfaltján, és próbáltam összeszedni kavargó gondolataim, azonban elmém börtöne nem engedett szabadulni. Zilált légzésem volt az egyetlen, amit magam körül hallottam a szél halk süvítésén kívül, mely néha megrezzentette a fák leveleit, hogy aztán engedve az erős lökésnek a földre hulljanak. A gyér megvilágításban is tökéletesen láttam a remegő kezeimen végigfolyó vért. A vér azonban nem az enyém volt.
A feleszmélés éles hasítására kaptam fel a fejem, majd idegesen a hajamba túrtam fél kézzel. A cikázó gondolatok hirtelen megszűntek, s csak a vészjelző szólalt meg a fejemben, miszerint el kell tűnnöm - azonnal.
Nem volt kérdés, melyik a tökéletes hely, ahol egyedül lehetek. Az egyetlen nyugodt környezet, amit csak a magaménak mondhatok, ahova mindig menekülhetek, akár saját magam elől is. Az erdő felé vettem az irányt zaklatottan, miközben a vért próbáltam letörölni kezeimről, ami akkorra már átszínezte arcbőrömet is néhány helyen, ahogy arcomhoz nyúltam. A ruhám foltokban jelezte, hogy a kezeim letisztítása félig-meddig sikeres, azonban az idő elteltével, amíg próbáltam feldolgozni a tettem súlyát, szinte teljesen rászáradt ujjaimra. Ezzel megpecsételve az elmúlt egy órámat, melyet minél előbb ki akartam törölni a fejemből.
A tavaszi időjárás volt az egyetlen, mely képes volt nyugtatóan hatni rám. A fákon nyíló virágokat, illetve kezdetleges, gyönge leveleket figyeltem, ahogy haladtam egyre mélyebbre. Mélyen szívtam be a virágok illatát, ezzel is terelve a figyelmem a vér szagáról. A tavasz volt az egyetlen mentsváram azokban a borzasztó percekben, s semmi másra nem vágytam jobban, minthogy a tóhoz érjek, hogy lemoshassam a gyilkosságom utolsó nyomait is magamról, ezzel talán magam mögött hagyva a történteket. Mintha ennyivel meg sem történté tehetném.
Próbáltam rájönni, hogy jutottam el mindaddig, hogy végezzek az orvosommal, mert fogalmam sem volt, mégis megtettem. Bár végig tudtam, hogy mindez nem én vagyok – nem lehettem én. A gondolataim helyét, a „hogy fogok ezek után tükörbe nézni” típusú kérdések vették át, rajtam pedig kezdett kitörni valamiféle pánikroham. A tóhoz akartam érni végre, arra a titkos helyre, ami csak az enyém volt már évek óta. Le akartam ülni a fűbe, hogy a holdfény tükörképét bámulhassam a fodrozódó víz felszínén, egészen addig, amíg képes nem leszek végre megnyugodni legalább annyira, hogy egy hihető történetet kitaláljak, amit majd előadhatok a rendőrségnek. Elvégre ki lenne az első gyanúsított, ha nem én?
Végre megpillantottam kirajzolódni magam előtt a kisebb tavat, s már a távoli képe is olyan nyugtató hatással volt rám, ami legalább arra elég volt, hogy normalizáljam a légzésem. Gyors léptekkel haladtam előre, majd a part szélén térdre rogytam és bent tartva a levegőt nyúltam lassan a víz felé, hogy a kezemen száradó vér lassan átszínezze a felszínét, ahol alásüllyesztem kezemet. Az utolsó pillanatban azonban a kezem jégnek ütközött. Akkor jöttem rá, hogy tél van.
Tél van – nem virágoznak a fák, s nem érezni a virágok illatát a levegőben. A szél egyre hűvösebb volt körülöttem, a lábaim pedig reszketni kezdtek, ahogy belesüllyedtek a hóba. Döbbenten bámultam kézfejemre, melyen nyoma sem volt vérnek. Közben végig az járt a fejemben, hogy az elmém két év után is képes ilyen szinten szórakozni velem, s újrajátssza velem azt a bizonyos tavaszi éjszakát, mely életem talán legsötétebb fordulópontja volt. Hát nem az őrület jelei ezek?

Szemeim hirtelen felpattantak. A fehér plafon koszos-szürkének tűnt az éjszakai sötétségben. Ziláltam, a torkom ki volt száradva. Fel akartam ülni, hogy igyak valamit, de egy bizonyos szinten megakadtam. A csuklóim le voltak kötözve az ágyhoz, s akkor jöttem rá, hogy hol is vagyok ismét. Gondolkozás nélkül üvölteni kezdtem, mire pillanatokon belül megérkeztek az ápolók egy nagy adag nyugtatóval. Nem telt öt percbe, hogy békésen visszadőljek az ágyra, s homályos tekintettel bámuljam a plafont, mielőtt ismét álomba merülök.
- Mikor lesz ennek vége? Ez a hely az oka mindennek. - Motyogtam magam elé szinte hangtalanul, mielőtt a boldog ürességbe taszított a gyógyszer hatása.
Vissza az elejére Go down








avatar

Join date :
2015. Jun. 21.

Age :
17

vérjaguár: falkanélküli bestia, ki lesből támad napfogyatkozáskor

Csüt. Dec. 08, 2016 7:07 pm


elfogadva
üdvözlünk az oldalon!


Cicus! <3

Kérdezd meg, ki futott rögtön a lapodhoz, amint megláttam, hogy elkészültél? Hát éééén.aww Így rá is térek rögtön, ha már megtudtad, mennyire szeretem olvasni minden irományod.*-*
Már a jellemzés pár mondatából is rájöttem, nem egy hétköznapi karakterrel lesz dolgunk... nagyon utálsz jellemzést írni, mi? Igazam is lett! ? A történeted annyira kiszámíthatatlan volt, ezzel folyamatosan arra késztettél, hogy olvassalak minél gyorsabban, mi lesz a következő pont, a fordulat, amin megdöbbenhetek.úúú Imádom, ahogy írsz, az elejétől a végéig, sosem laposodik el, sosem tűnik úgy, mintha kapkodnál, kidolgozod, legjobb szavakat használod, minden annyira stimmel.*-* Átérzem, milyen egy bezárt helyen lenni, sosem kellemes, magam is voltam őrültnek titulálva, de mindig van kiút.Rolling Eyes Sikerülni fog neked is a szabadulás, és szabadon botránkoztathatod meg az embereket, amit én messziről, nagyon-nagyon messziről, de figyelni fogok.úúú
Foglald le azt a cuki pofid, amit amúgy imádok, és irány a játéktér, ezzel a feleddel is! Szottyongat
btw; nem arról volt szó, nincs több multi? suspicious



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
gregory alex morrison
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Halász Alex
» Unlike, dislike [Alex vs Shu (?)]
» Samuel Alex Wingfield

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Relaxing :: Karakterlapok-
Ugrás: