• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Félvér Tábor - FRPG

Vendég

Vas. Dec. 10, 2017 11:00 pm
☇ EOF - Empire of Fantasy

Vendég

Szomb. Dec. 09, 2017 8:39 am

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Allison Argent










avatar



Vas. Dec. 04, 2016 7:33 pm
Vendég
Vendég




allison argent
Nous protégeons ceux qui ne peuvent pas se protéger eux-mêmes


Mindig azt mondják, hogy az embert a neveltetése, a környezete, és a közvetlen barátai határozzák meg. Én ezzel vitatkoznék, mert pont én vagyok rá az elő példa, hogy ez nem így van, és az emberek változhatnak az idő múlásával. Az én életemben nagyon sok olyan esemény volt, ami miatt változtam, a kissé naiv, csendes lányt magam mögött hagytam, megakartam tanulni, hogy védjem meg magam, és erősebb akartam lenni, kiállni magamért. De nem voltam rá képes, addig nem, amíg el nem fogadtam, hogy igazából mi is vagyok. Fájdalmas mikor kiderül, hogy az életed hatalmas hazugságra épült, hogy semmit sem tudsz a családodról, csak azt, amit engedtek neked, hogy tudj, minden mást eltitkoltak, és hagyták, hogy a hazugságokban ringasd magad. Nem hibáztatom őket, eleinte talán így volt, de aztán megtudtam, hogy miért tették, és azt hiszem megértettem, hogy mást nem tehettek, nekik ez volt a helyes, így egy rossz szavam sem lehet.
Sokáig kerestem önmagam, a lányt, aki igazán vagyok, de nem hiszem, hogy valaha is megtaláltam, nem volt nekem való, az ártatlan áldozat típus, de a bátor harcos amazon sem én vagyok, aki nem ismeri a félelmet, és szembe száll a halállal is. Azt hiszem minden egy kicsit jobban megtört, míg végül a halál találta meg benne az utolsó szikrát, amit elvett, mintha soha nem is tartozott volna hozzám. Most minden olyan más, a dolgok átértékelődtek, már nem a félelem irányít, ami egykoron, még mindig félek, de már nem attól, hogy nem vagyok erős és meghalok. Attól félek, hogy minden barátomat, akik oly' fontosak számomra eléri az a sors ami engem is. Nem rózsás hely a túlvilág, akkor sem, ha nem emlékszem rá. Tudom, érzem, és segíteni fogok nekik, ha már itt van rám szükség valaki szerint.

ally 19 vadász

San Francisco crystal reed shhh

i was here
i lived, i loved

Iskolaváltás, utálom ezt, sosem maradunk egy helyen sokáig, sőt, csoda, hogy San Francisco-ban ennyi ideig éltünk, de akkor is. Végre volt egy kis reményem arra, hogy végigvigyem az iskolát egy helyen, és ne én legyek az új lány megint, de ez nem jött össze. Úgy meg még rosszabb, hogy évet is kellett ismételnem már csak azért is, mert máshonnan jöttem át. Miért nem lehetett csak egy tesztet írni, ami felvilágosítja őket arról, hogy igenis tudom az anyagot, nincs szükség erre, de nem. Nem fogok barátokat szerezni, nem fogok partnert sem, fiút nem is akarok magam mellé egészen a főiskoláig, nem való nekem, plusz ha kötődni kezdek akkor még fájdalmasabb, mikor megint el kell menni. Bevallom én sosem értettem, hogy miért kell ennyiszer és ilyen hamar váltogatni a helyeket, simán letelepedhetnénk legalább az utolsó két évemre, de apa azt mondta ne nagyon rendezkedjek be, nem biztos, hogy sokat maradunk. Varázslatos...
A szekrényemnél állok, és azon gondolkozom, honnan is tudhatta az a fiú előttem, hogy honnan is tudhatta, hogy nincs tollam. Mármint anyával kint az udvaron beszéltem erről, mikor a telefonon nem túl kedves párbeszédet formáltunk. Nem tudom miért ennyire szigorú velem, eddig nem volt ez, mondjuk költözés után mindig olyan szúrósan tekinget mindenkire a közelemben, mintha az egész világ ellenünk lenne. Pedig nincs. Soha nem is értettem, én mindent csináltam, amire kért, azt akarta, hogy akrobatikázzak, csináltam, szerettem is mondjuk, hosszú éveken át űztem ezt, majd megtanultam az íjjal is bánni, az íjászat is az egyik kedvenc hobbim lett sok más mellett. De mint a többit, ezt sem csináltam végig, mindent feladtam, de nem tudom miért, pedig kitartásom még lenne, de a sok költözés lassan mindentől elvette a kedvemet.
Gondolataimba révedek a folyosón, talán a barna szemekbe veszem el, amik nem messze tőlem vannak, és olyan könnyen el lehet bennük veszni.Sokáig mégsem tudok erre figyelni gyenge mosollyal az arcomon, mert egy lány jelenik meg előttem és valamit mond, mutogat, látom én, és felfogom, hogy megdicséri a kabátom, de ettől függetlenül nagyon meglep. - Anyám árubeszerző volt egy San Fransisco-i butikban. - igyekszem kedves maradni, apa azt mondta ne legyek bunkó, már az első napomon, az úgysem én lennék, attól függetlenül, hogy nem akarok kötődni senkihez sem. Kijelentésére szemöldökeim összeszaladnak, ilyen könnyen sem lettem még senki legjobb barátnője, de mielőtt bármit is mondanék megjelenik a barátja, és a téma kicsit elterelődik.

i was here
I did, I've done

Tizenhét lettem a mai nap, el sem hiszem, hogy eljött ez az idő is, nem akarom, hogy bárki is emiatt piszkáljon, hogy biztosan buktam, vagy nem vagyok elég érett a saját osztályomhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezt kapnám, az emberek rosszindulatúak, csak az a kérdés, hogy mi lesz az új gondolatuk? Terhes voltál? Elmegyógyintézetben ültél egy évet? És az ilyen kedvességek, engem mégis nyugtat a dolog, hogy nem ismernek annyian, így talán megúszom ezt, én senki sem fogja feltenni a kérdéseit.
A nyakláncomat nézegetem, olyan szép, nem gondoltam volna, hogy egy ilyet kapok Kate-től, mondjuk az nem lep meg, hogy kaptam valamit, inkább az lep meg, hogy családi ékszer, és jelentése van, valami olyasmit, amit se anya, se apa nem mondott el, de ő sem fogja elmondani, hanem magamnak kell kitalálnom. Tipikus Argent, semmit sem mondanak el, rávezetnek az odavezető útra, de azt nem mondják el, hogy mit keres, így nem lehetsz biztos abban, hogy azt találtad meg amit akartál. Semmi morzsa, vagy az arcodba csapják az igazságot minden érzelem nélkül, se felvezetés semmi, vagy nem mondanak semmit, és találgass. Ezt nem szeretem csak a családomba, mert amúgy borzasztó erős az összetartás bennünk, csak nem segítjük egymást az ilyenekben.
A szekrényem kódjára tekergetem a lakatot, majd kinyitom, és szemeim elkerekednek mikor piros és rózsaszín lufik szállnak ki onnan, és úgy kapok utánuk, mintha valami fontos dolgot akarnának elreptetni. Körbenézek a folyosón, de szerencsére senkit sem érdekel, az én szerencsétlenségem, és sikeresen visszadugdosom a héliummal telített gumilufikat, hogy aztán az üdvözlő kártyára vethessek egy pillantást, ami az ajtómra van tűzve. Lydia, ki gondolta volna, de nem értem, hogy honnan tudta meg, nem is ismer annyira, és azt sem tudom a szekrényembe hogy csempészte be ezeket a tudtom nélkül.
- Ma van a szülinapod? - hangzik a kérdés mellőlem, az én szívem pedig kihagy egy ütemet, mind azért, mert Scott szól hozzám, és mert nem akarom, hogy bárki is tudja Lydián kívül, hogy tényleg ma van a szülinapom.
- Nem! Nem, nem... Vagyis de. - kezdem tagadni, de a nyilvánvalót lehetetlen tagadni, és a kiszállingózó lufik elég nyilvánvalóak, akkor is, ha igyekszem őket visszarejteni. - Kérlek ne mond el senkinek, azt se tudom Lydia, hogy jött rá. - adom fel a dolgot, nem tudok hazudni neki, és nem is akarok, akkor se, ha nem lennének itt ezek a dolgok.
- És miért nem tudhatom? - hangzik fel kérdése, és mielőtt még felfognám válaszra nyílnak ajkaim és magyarázkodni kezdek.
- Nem akarom, hogy mindenki tudja, mert... - megakadok, egy pillanatra, nem tudom, hogy mondjam el neki, de gondolom nem lehet olyan nehéz, mármint értelemszerű, hogy nem voltam tizenöt éves tegnap, de ez nehéz, mégis sóhajtok egy nagyot, és folytatom. - Ez a tizenhetedik. - sütöm le egy pillanatra a szemeimet a válaszom után, de végül mégis ráemelem a tekintetem, látnom kell a reakcióját, a szép barna szemeit, az egész arcát. A meglepetés, ami megjelenik rajta biztosít arról, hogy másnak nem szabad ezt tudnia, neki sem kellett volna, és, ahogy visszakérdez, kicsit mérges is leszek. - Na ez az, amit kihagynék! - kis undorba fordulnak vonásaim, az eddigi ijedtség és kétségbeesésé teljesen eltűnik. Nem örülök annak, ahogy reagált, tőle nem ezt vártam volna, és készülök is a kiakadásra, mert nem szeretném megkapni a teóriákat, amiket korábban már magamban felsoroltak, de most ő lep meg engem. Nem azt mondja amire gondolok, hanem ami tényleg van, ezért elfordulok a szekrényemtől, és ránézek, majd a hitetlenségemmel együtt bezárom a szekrényem ajtaját, és Scott-hoz lépek, hogy egy mosolygós csókot nyomjak ajkaira.
Kérdésére, miszerint, ezt miért kapta, elmosolyodok, de nem válaszolok azonnal, kicsit kiélem, hogy végre van aki nem a hülyeségekre gondol azonnal. - Mert szó szerint te vagy az első, aki megtalálta a helyes választ. Mások, mindig azt kérdezik, miért? Év vesztes vagy? Nem mentél át valamiből? Vagy, terhes vagy? - kérdezem egy vigyorral az arcomon, ami nem az őszinte boldogság miatt van ott, személyes kedvencem ez a terheses kérdés, nem hiszem el, hogy tényleg ilyenek megfordulnak az emberek gondolataiban.
- Ezt mondják a szülinapodon? - kérdez vissza, én pedig bólogatok egy 'ühüm' kíséretében, és biztosítom róla, hogy egész nap ezt szoktam kapni. - És... ööö... Ha most lelépnénk? - teszi fel az ominózus kérdést, én pedig újra hitetlenkedve emelem rá a tekintetem. Nem szoktam ilyet csinálni, sőt, soha nem csináltam még ilyet, de most tényleg megfordult a fejemben, hogy ezt kellene tenni.
- Lógjuk el az órákat? - köszönjük egyértelmű kapitány, ezt a remek hozzászólást, de tudnom kell, hogy tényleg így gondolta-e, és nem máshogy érte ezt a most lelépünk dolgot, akkor se, ha máshogy nem igen lehet érteni. Amikor azt mondja, hogy lógjuk el az egész napot gyomromba pillangók kezdenek repdesni, és egyben be is görcsöl az idegtől. - Engem kérsz arra, hogy lógjam el az órákat? Engem, aki még soha egy órát sem lépett le? -kérdezem kisebb hitetlenséggel, de mégis egy mosollyal az arcomon. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, mármint, ha elkapnak minket bajba kerülhetünk, de ő szerinte én nem. Na de az jobban foglalkoztat, hogy őt is elkaphatják, az egy dolog, hogy én megúszom, de ő nem fogja megúszni olyan könnyen. Mégis hagyom, hogy kifele vezessen az iskolából, az adrenalin már ekkor az egekbe szökik, és elárasztja a testem minden pontját, és tudom, hogy ez lesz a legjobb szülinapom.

I will leave my mark
soul, everyone will know, I was here

Itt vagyok, ezen a kietlen helyen, és mind miért? Mert a legjobb barátnőm elvitte, a nogitsune, és megakarom menteni. Kiakart ebből hagyni apa, miután Gerard nem volt túl jó ember, és én meg is akartam ezt tenni, jó akartam lenni, egy átlagos tinédzser, aki hagyja, hogy az apja intézze a dolgokat, de az nem én vagyok. Argent vagyok, hosszú évszázadok óta vadász, a történelembe is bőven visszanyúlik a családi ág, és nem fogom pont én megszakítani ezt. A barátaimnak szükségük van rám, mindenkire, ez nem egy olyan dolog, hogy kizárjuk a gyengét, senki sem az, együtt vagyunk erősek, mint egy csapat, ezért sem vagyok hajlandó kimaradni ebből, minden ellenzést a szőnyeg alá söprök. vagyok annyira makacs, hogy akkor is itt legyek, ha nem engedik meg, a háttérben, de hamar előlépnék, ha látnám, hogy ez kell.
Az onik sokan vannak, erősebbek mint mi, de az is lehet, hogy nem erősebbek, inkább az az ő nagy előnyük, hogy nem lehet olyan könnyen a vesztüket okozni. Sokkal halhatatlanabbak, mint mi, így nehéz pont jó helyre találni. Az íjamat megemelem, és erősen megfeszítem, a nyilat a helyére illesztem, és összpontosítok, minden kardcsattanást, és kiáltást kizárok, a fájdalom üvöltések sem hatnak meg, semmi sem, csak egy onira figyelek, és mikor a karja emelkedik, én eleresztem az íjat, a nyíl pedig a levegőn süvít keresztül, mígnem eléri a célpontot. Pont ott, ahol elakartam találni, a mellkasa közepén, ahol a szívének volna a helye, de nem hinném, hogy ezeknek van olyanjuk, nem láttam őket vérezni, azt pedig a szív pumpálja az erekbe. Valamit mégis eltalált, mert a vesztét okozta a nyilam, én pedig naivan kezdtem volna örülni neki, mikor egy éles tárgy fúródott a hasamba, átszakítva a bőrt, az izmokat, és a nyers húst is, roncsolva ezzel minden belső szervemet, ami valamennyire is az útjába esett. Gondolkozni sincs időm, felfogni is nehezen fogom fel a pillanatot, mikor a lábaim elgyengülnek, és pillanatokon belül a földre érkezem. Melegséget érzek a sebkörül, és a testem minden pontján, ekkor jövök rá, hogy nem a föld tart engem, hanem Scott, az ő barna tekintetét találom meg, amint az én íriszeimbe fúrják magukat.
Nem érzek fájdalmat, hideget sem, pedig az emberek fázni szoktak, mikor a halál csókkal illeti őket, én mégsem, tudom, hogy ez nem rossz, nem lehet csak rossz, jó emberek is hallnak meg, nem érheti őket fájdalom a másik oldalon. Scott mégis elakarja venni a fájdalmam, de én biztosítom róla, hogy nem fáj, nem hazudok, ezt tudja, akkor is, ha szívem egyre laposabb dobbanásokkal igyekszik a tudtára adni neki is, és nekem is, hogy nincs sok időnk hátra. - Nincs baj... Az első szerelmem karjaiban vagyok, az egyetlen szerelmemében. - próbálok mosolyogni, de az már nehezemre esik, kezemet is alig tudom tartani, szemeim pedig lassan csukódnak le. Érzem, hogy vonzz magához valami ismeretlen, amitől a szőr feláll a hátamon, nem tudom, hogy jó lesz, vagy rossz, de időm sincs gondolkozni, az elmém bezáródik, a szemeimmel együtt, a karomból pedig minden erő kiszalad.


That I made a difference
And this world will see

A sötétség ölel körül, semmi érzés, semmi fájdalom, nincs levegő, csak lebegést érzek, amiben úszok, mintha a víz tetején feküdnék, csak éppenséggel nem látok semmit. Nem érzek hullámok, sem lökést, semmit, az idő múlása is képlékennyé válik, csak úgy, mint minden más, egészen addig, míg valami meg nem ragad, és húzni nem kezd. Olyan, mintha karok fognának meg, és vonnának valahova, ahol nem az van, ami itt, nem fáj semmit, nem tudom mi történik, de az agyam mozgásba kezd, mintha valami felhúzná a rugót bennem, vagy elemet cserélnének, úgy érzem lassan, ahogy feltöltődöm, majd meg is erősödöm, a testembe visszatér az élet, a lelkem pedig újra a helyére talál. Szemeimet próbálom mozgásra bírni, amik lassan ki is nyílnak, de a gyér fényben nem látok semmit. Ajkaim is szétnyílnak, a levegő nehézkesen árad be oda, de a tüdőm úgy telik meg vele, mintha ezer éve nem lélegeztem volna. Mar a hideg levegő, az egész légcsövemet végigmarja, mintha savat nyelnék le tisztán, csak ez a tüdőmbe megy át, és köhögést eredményez tőlem. Ez az a pillanat, amikor karjaim megemelkednek, de pár centi után valamibe beleütköznek, az egyik oldalt, míg a másik fent, és érzem, hogy falak vesznek körül, amik nem hagynak mozdulni, csak körülölelik testem. Bezártságérzet fog el, erősebben, mint a halálomkor, vagy azután ami akkor történt, de nem is értem, hogy lehet ez.
Ütni kezdem ami felettem van, karmolom, az ujjaimmal véresre kaparom, így rúgni kezdem, minden erőmmel, egyszerre verem ököllel a bizonyára fából készült valamit, és rúgom is. Hirtelen lesz úrrá rajtam a pánik, mert nem tudom hova kerültem, de akkor egy hangot hallok. - Allison, ne add fel. - szinte suttogás, de nem tudom honnan jön, én mégsem adom fel, tovább küzdök, míg reccsenést nem hallok. Ez felbátorít, hogy a bársonnyal takart fát még erősebben üssem, és rúgjam, mígnem teljesen megadja magát, és recsegve nyílik szét egy ponton. A levegőm ekkor már kezd fogyni, csak annyiszor veszek levegőt, amennyiszer kell, bár még most sem tudom, hogy hol vagyok, még akkor sem, amikor a repedt fát lökdösöm el magam elől, hogy aztán a friss levegőre ülhessek fel. Hatalmas lélegzeteket veszem, a tüdőm mindegyiknél egyre jobban megnyílik, számban keserű íz van, ami olyan int a halál, jobban nem tudom körülírni.
- Itt van rád szükség. - a korábbi hang szólal meg, én pedig a sötétben kezdek forgolódni magam körül, de csak hatalmas föld falakat látok a sötétben. Mélyen a föld alatt vagyok, vagy jó két méterrel a felszíntől, és ez az a pillanat, amikor leesik honnan is másztam ki. Felemelem a fejemet, és egy nőt látok meg ott, meg egy férfit, amint az egyik vigyorogva, míg a másik elképedve bámul rám. Kitornázom magam a koporsóból, és mikor visszapillantok remélem, hogy látok ott egy csontvázat, vagy bármit, de semmi sincs ott, teljesen üres, csak én voltam benne. A férfi lenyúl hozzám, a keze után kapok, majd kisegít, én pedig végignézek a ruhámon, fekete, kissé furán áll rajtam, és teljesen tiszta, mégis olyan... poros. Mintha már jó ideje rajtam lenne. A férfi aki kisegített megtapogatja a karomat, és mikor azt elrántom ijedség látszik az arcán, majd elszalad, mintha szellemet látna.
- Lydiának szüksége van rád, mond azt, hogy az én ajándékom vagy. - mielőtt feleszmélhetnék és kérdezhetnék, ő eltűnik, én pedig a kiásott sírra, majd a sírkőre pillantok. Allison Argent, Szeretett gyermek. 1997-2014

Vissza az elejére Go down


avatar



Pént. Dec. 09, 2016 8:21 am
Vendég
Vendég




elfogadva
üdvözlünk az oldalon!


Panduuuusz! <3

Ne haragudj a késésért, már elkezdtem ám, meg el is fogadtalak máshol, de ide is írok.00 Szóval, örülök, hogy eszünkbe jutott egy megoldás arra, Allison hogyan térhet vissza az oldalra, kíváncsi vagyok mi lesz legközelebb, ha már karácsonyra Meredith meglepett veled.aww
A lapodat már ajnároztam, mennyire tökéletes is lett, és mennyire érezted Ally karakterét alatta. A jellemzésed első betűje, mind a történeted utolsójáig hihetetlen jó volt, öröm volt olvasni.*-* mint minden más irományod aww. Tudom, hogy nálad lesz a legjobb kezekben, ezt már bebizonyítottad itt, és az eddigi reagjaidban, a történeted felvázolása, felépítése pedig annyira szép lett, jó ránézni, látszik, hogy nem elkapkodtad, hanem szépen kidolgoztad.úúú Sajnálom, hogy meghaltál miattam, de most itt vagy, és ígérem mindent bepótolunk.úúú 00
Na, de nehogy elszállj magadtól, utadra engedlek, foglalózz és már befoglaltad a játékteret, így jó játékot neked ezzel a csodás feleddel is.Szottyongat



Vissza az elejére Go down
 
Allison Argent
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Tom & Allison

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakterlapok-
Ugrás: