• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Ely xx Ash - ...then we stopped talking






 :: Játékok




avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
18

Tartózkodási hely :
békön hilsz


Kedd Jan. 24, 2017 2:36 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe










Hűvös volt, akár az északi szél, vagy apám arca életének összes maradék - remélhetőleg már nem túl sok - napjában. De szükségem volt rá, már napok óta másra sem vágytam. Akkor szoktam eleget tenni kéréseimnek, amikor minden gondolatomat átveszi a friss hús szagának gondolata, amikor képtelen vagyok úgy ülni az iskola padban, hogy ne érezzek késztetést az előttem ülő fejének leszedésére.
Hánynom kellett. És mégis idejöttem.
Szerencsémre Beacon Hills volt annyira elbaszódott lepratelep, hogy még békeidőszakban is annyi hullát leltem, mint máshol háború idején. És nem mondom, nem kellett sok mindenkivel osztozkodnom rajta, a hozzám hasonlók mind a frissre mentek, nekem meg meg lett hagyva a hullaházba cipelt lejárt szavatosságúak zöme. Átkoztam azt az önbíráskodó seggfejt az elmém legmélyén, aki törvénybe hozta, hogy nem támadhatok meg random embereket, akikre fájni kezd a fogam. Miatta tartottam magamat ahhoz a makacs elhatározáshoz, hogy a kihűlt, megfehéredett, már régóta lelketlenül senyvedő hullákat zabáljam, mondván, ez erkölcsösebb, de könyörgöm, ki a faszomat érdekelnek itt az erkölcsök, ha kannibalizmusról van szó. Az erkölcsökkel már régóta kitörölhettem a seggemet, nem a hullaházban avattak szentté.
Lehajoltam, újabb cafatot téptem ki a megviselt mellkasból. A bordák zavaró tényezők voltak, szóval kezeimmel értük nyúltam, megpróbáltam felfeszíteni szívének, tüdejének ketrecét. A csont reccsenése elégedett mosolyra húzta vér csöpögte ajkaim. Nekiestem a tüdőnek.
Tele kellett magamat ennem. Nem étkeztem gyakran, gondolom értelemszerű okokból - mert kibaszottul undorítónak találtam a tevékenységet, még akkor is, ha valójában másra sem vágytam egyfolytában - és így amikor lehetőségem nyílt rá, megragadtam az alkalmat, hogy bőségesen felpakoljam magam. Kellett az energia, és mivel a szervezetem semmi más befogadását nem engedélyezte (hogy cseszné meg), ezért igyekeztem ebből kihozni a maximumot. Vagyis a minimumot. Vagyis a minimum alkalommal a maximumot.

Öblítettem a számat, államról letisztítottam a rászáradt vért. A test egyébként már elég ideje feküdt a helyén ahhoz, hogy a nagy része vér lesüllyedt hátoldalára, amelyiken feküdt, így nem lettem tetőtől talpig vörös. Hála istennek. Még haza kellett jutnom, és bár otthon senki nem kérdezte meg, hogy fiú létemre miért menstruálok, az utcán nem akartam hasonló problémákba ütközni. Bár, lévén, hogy lassan éjfél volt, nem is éreztem elképzelhetőnek.
Pedig érezhettem volna.
Fekete dzsekim magamra kaptam, az alatta lévő fekete póló nyakán látszott csupán a nedvesség, néhány folt, de sötét színének köszönhetően a póló szinte teljesen elrejtette magán a pettyeket. A dzsekit azért mégis a nyakamba húztam, hogy többet takarjon. Még egy téli kabátot felkaptam, de nem húztam be, aztán mintha sosem jártam volna itt, örökre eltűntem. Mégsem örökre. Kell majd még jönnöm.
Kimásztam az ablakon, leereszkedtem az ereszcsatornán, most is ugyanazokban a téglákban megkapaszkodva, melyek már két éve a kezemre álltak, és olyan ösztönösen érkeztem le a földre, mintha csak fogat mostam volna. Aztán a kőkerítés megmászása következett. Itt is pontosan tudtam, hol van rés a téglák között, hová fér be a cipőm orra, hogy felhúzzam magam, és a másik oldalon könnyedén földet érjek. Aztán felpillantottam. Megfagytam.
Ely állt előttem, egy régebbi barátom, akitől az elmúlt két évben szó nélkül távolodtam el. Néha még próbálkozott a közelembe kerülni, de többé nem az a gyerek voltam, akinél csipszes kólás felelsz vagy mersz esteket tartottunk két évvel ezelőtt. Többé nem éreztem magam annak a szórakoztató társaságnak, annak a mindig idióta dumás gyereknek, aki tele volt barátokkal. Hogyan is lehettem volna vele, és a többiekkel, a régiekkel, amikor anya magával vitte a halálba emberségem egyik részét, és egy pillanatra rá a másikat is elragadták tőlem? És akkor nem is említettem azt a szintén nyomós okot, hogy nem éreztem kényelmesen magam emberek körében. Most érted, te se beszélgetsz a grillcsirkével.
- Helló... - nyögtem halkan, és lesütöttem a szememet. Mit mondhattam volna? Rajtakapott, hogy kimászok a hullaház kerítésén. - Akkor... majd a suliban látlak - köszöntem is el, intettem neki, és elindultam hazafelé. Az igazság az volt, hogy egy utcára lakott tőlem. Szóval tudhattam volna, hogy ez szar ötlet, mert annál semmi se gázabb, ha elköszönsz valakitől, aztán ugyanarra mentek tovább. Eh.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar



Kedd Jan. 24, 2017 3:30 pm
Vendég
Vendég




ashely

the most painful goodbyes are the oney that
are never said and never explained

♡♡♡♡♡♡
644

Kívülről ismerem az utamat haza, valójában már a város bármelyik pontjáról. Kisváros, mégis el lehet benne veszni, bár nem vagyok ittas. Elmentem ugyan a házibuliba, és le is léptem hamar, egy korty nélkül. Na jó, egy sör talán lecsúszott, meg vodkás tea piramisban. Így viszont túl sok nem jutott belém, menni tudok, legalábbis úgy érzem, könnyedek a lépteim, nem érzem úgy, hogy közelebbi barátságot kellene kötnöm az aszfalttal. Bár elég hívogató, ahogy a hideg éjszakában kimelegedve sétálok, biztosan hideg, kicsit kemény, de főként hűvös. Kezemben egy üveg, nem is tudom milyen, valószínűleg vodka. Megemelve megbizonyosodtam arról, hogy vodka, igen, piros Royal, valahogy azt mindig lenyúlom, de hát szinte sikít, hogy jönni akar velem, aztán itókázzak belőle, mint a csőrös pohárból kiskoromban. Most is meggyőz arról, hogy szomjas vagyok, így meghúzom, jó nagy kortyban, amit megbánok, mert arcom grimaszba fordul, ahogy végigégeti a torkomat. Szaga olyan, mint az acetonnak, de komolyan.
Na mindegy. Felfigyeltem arra mennyit haladtam, hiszen a hullaháznál kötöttem ki. Mennyire szellemes hely, erre innom kell, egy, két há! Zutty. Fúj. Jobban nem is tudnám kifejezni, hogy mennyire nem és mennyire akarok többet inni. De nem baj, megtettem, akármennyire is kavarog a gyomrom. Hamar a bokornál térdepeltem, ahogy a gyomrom kidobta magából gusztustalan módon az elfogyasztott italokat, jelezve, hogy elég lesz, mielőtt bajom lesz. Őszintén szólva, elücsörögnék még itt, tényleg hűvös a talaj, de zörejt hallok, ami miatt felpattanok, legalábbis próbálkozom. Félek, hogy valami biztonsági őr, aki elküld máshova hányni. Én ott hányok ahol akarok pedig! Az viszont újra felkavarja a gyomrom, hogy Ash-t pillantom meg. A kerítésen jött ki, mint valami elbaszott Pókember.
- Szia - arcomra kiült a ledöbbenés, de nem baj. Hamar elköszön, én pedig csak intek neki, de elindulok mellette. Mi a picsáért köszönt el, ha velem jön? Amúgy is, mit keresett egy hullaházban? Két éve leszar engem, hiába zargatom mindenhol, még a kurva születésnapjára is sütöttem neki sütit, és átvittem. Bezzeg arra van ideje, hogy holtakkal randizzon. De csak csendben mentem mellette egy darabig. De ez nekem nem tetszik. Beszéljen már, vagy én kezdek!
- Ash - szólítom meg, majd felé is fordítom fejem, nem bírtam a csendet, annyira nem értem mi baja van velem. Mi baja van a világgal. - Anyuék ma nincsenek itthon, nincs kedved átjönni? Van kóla, chips, meg minden - csábítgatom azzal, amit mindig zabáltunk, mikor átjött vagy én mentem. - Csak mert nincs társaságom, és te is a hullákkal dumcsizgatsz. Szóval, én húsvér ember vagyok, nézd - ugrok elé kicsit megbillenve, és végigmutatom magam, bár így hátrafelé kell mennem, de nem baaaj. Megbirkózom a szédelgéssel. - És válaszolni is tudok, meg minden fura dolgot. Mondjuk, főzhetünk valamit, biztosan felrobbanna a konyha. Vagy csak csendben ülhetünk, valami filmre bambulva. Ne legyél már ilyen búvalbaszott - kérlelem, és tovább hívogatom amivel csak tudom. De lehet ez nem hat, így csak sóhajtok egyet. - Az igazság az, hogy hiányzol - vallom be, igaz, két év hosszú idő, de szoros barátságunk volt, és valóban hiányzik ez a náthaképű. Legalább szeretném tudni, hogy miért ignorál.
Végül csak visszahelyezkedek mellé, akárhogy is reagál, majd meghúzom még egyszer az üveget. Egy ideje először beszélhettem vele, és most is letámadtam a faszságaimmal. Természetesen, nem akartam. De ő is fontos ember volt az életemben, és nagyon felcsesz, hogy ezt csak múltidőben mondhatom, mert ő egyike volt a kevés embernek akit nem akartam elveszíteni. Erre sikerült, és még csak okot sem adtam rá. Oké, néha túl hülye vagyok, sokat beszélek, s azt sem tudom miről, de próbálkozok, jó barát akarok lenni. Vele mindig az voltam, igyekeztem mindig. De mindig! Szóval nem hagyhat csak úgy ebben, mert seggbe rúgom, aztán lesz oka kerülni.
- Mondjuk kezdhetnéd a bocsánatkérésed azzal, hogy elmondod mit műveltél bent a hullaházban - intem erre, és még arra is célzok, hogy bocsánatot kéne kérnie, amiért magamra hagyott, mert ez így nem lesz jó. De higgye el, kész vagyok megbocsájtani. Nagylelkű nőcske vagyok ám, ezt tudja.

credit
Vissza az elejére Go down


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
18

Tartózkodási hely :
békön hilsz


Kedd Jan. 24, 2017 7:23 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe










Nem akartam arra gondolni, hogy de jó lett volna tegnap jönni, vagy holnap, vagy valamikor, amikor Ely éppen nem jár erre, mert a mi lett volna ha-nak mindig az a vége, hogy ez lett cseszd meg, hát most élj is vele együtt. Szóval elfogadtam én a tényt, hogy éppen előtte kellett földet érnem, miután átvetettem magamat egy hullaház kőkerítésén, csak nem túlzottan békéltem meg vele. Mert agyam önkéntelenül is valami hihető kifogás után kutatott, lévén nem mondhattam neki az igazságot: csak emberi testrészekkel táplálkozom, rá se ránts.
Mint arra számíthattam - volna előbb is -, hamar felvette velem a tempót, és egészen mellettem kísért a mindkettőnk számára hazafele vezető úton. Nem akartam ebbe a helyzetbe kerülni. Szar embernek éreztem magamat, akárhányszor a régi barátaimmal kerültem egy légtérbe. Minden szó nélkül megszakítottam velük a kapcsolatot. Amikor anya meghalt, én pedig "megsérültem" - átváltoztam emberevő furagyerekké - mamámék elintézték, hogy egy évig ne kelljen iskolába járnom, a sokk miatt, meg tudja a fene. Elyék még egy darabig próbálkoztak vele, hogy meglátogassanak, de miután egy évre rá visszatértem a suliba, már semmi sem volt ugyanaz. Vagyis ők igen. Ely. Del. Még az a nyomorék Vinny is, akire nem emlékszem miért, de mindig nehezteltem. De én már nem az az ember voltam többé. És bár borzasztóan hiányzott, az egész olyan volt, mintha fantomfájdalom lett volna csupán, mintha egy olyan testrészem viszketését érezném, amit már évekkel ezelőtt leamputáltak. A helye viszont megmaradt.
Aztán amikor a nevemet hallottam tudtam, hogy ezúttal nem fogom olyan könnyedén megúszni. Ely nem az az ember volt, aki könnyedén lemondott az ötleteiről, és valami azt súgta, hogy ezúttal igencsak főszerepet élveztem gondolataiban.
Sajnáltam őt. Annyira utáltam, hogy nem mondhattam azt, hogy persze, menjünk, hogy nem kérdezhettem azt, hogy milyen csipsz, ugye a kedvencem? Nem is ettem csipszet. Kólát sem ittam.
Felé pislogtam, mert azt hittem tudok mit válaszolni, de semmi nem jött a számra,szóval csak tátott halfejjel bámultam rá, és pislogtam, mint akinek pisa ment a szemébe. Aztán egyszer csak elém ugrott, kiguvadt szemekkel lekövettem, és készenlétben álltam, hogy elkaphassam, mikor elcseszi a rükvercet, és hanyatt vágja magát az úttesten.
Hús vér. Hús vér. Bárcsak ne lennél hús vér Ely, gondoltam, szomorkás mosoly kúszott ajkaimra, de még azoknak is hálásabb voltam, mert így legalább nem csak álltam, mint farok a lakodalomban, és vártam, hogy számba repüljön a sült galamb.
- Köszi Ely, de... - kezdtem volna szabadkozni, valami kifogás is a nyelvem helyén ült, de úgy döntött még ott marad egy kicsit sziesztázni, amíg el nem feledkezem róla, vagy amíg Ely befejezi saját gondolatmenetét. Újabb ötletek tömkelege. Főzzünk. Mit? Nézzünk filmet. Jó, ennyire nem voltam elbaszva, arra még én is képes voltam.
Aztán azt mondta, hogy hiányzok neki, amitől összefacsarodott a szívem, és azon gondolkoztam, hogy cseszd meg Ash, tényleg egy világi köcsög vagy, tényleg minden elbaszódott körülötted, és te még a maradékot is tönkre vágtad. Vissza akartam menni, olyan nagyon, olyan sokszor, de itt ragadtam, és fogalmam sem volt mi hiányzott ahhoz, hogy ismét önmagam lehessek. Valami hiányzott, valami visszatartott.
Sóhajtottam.
- Én... - kezdtem megint szabadkozásba, de inkább összepréseltem ajkaimat, az arcomat az égnek fordítottam, aztán vissza Elynek. - Nekem is hiányzol te... - vallottam be. - De már sok idő eltelt. Már nem vagyok olyan király arc, mint voltam. Nem hiszem, hogy volna értelme átmennem hozzád... Mármint tényleg, búvalbaszott lettem, tudom én is, szóval érted... - vontam vállat, és tovább sétáltam, bátortalan mosolyt küldve felé.
De amikor folytatta, nem tudtam megállni vigyor nélkül.
- Bocsánatkérés? - pislogtam felé hamisan, és felröhögtem. - Faszfej voltam, tudom. Most is az vagyok - vallottam be. - A hullaházba is csak bementem faszfejkedni - biccentettem hátra vállam fölött, hátha ezzel ki is elégítettem kíváncsiságát, aztán elgondolkoztam. - Te meg gondolom bulizni voltál, meg ilyesmi - böktem a vodkás üvegre, amivel varázspálcaként hadonászott a levegőben.
Mosolyogtam rá. Őszintén. Talán ettől tartottam eddig, hogy Ely előhozza belőlem a régit. De hogy is lehettem volna a régi, ha minden más már az új volt? Szemtől szembe találtam magam ember barátommal, Elysian Landreval, és éreztem, hogy visszahozza azt a kis maradékot a múltamból, amihez egyedül sosem mertem volna nyúlni, mert féltem, hogy azt is elveszíteném.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar



Kedd Jan. 24, 2017 8:10 pm
Vendég
Vendég




ashely

the most painful goodbyes are the oney that
are never said and never explained

♡♡♡♡♡♡
619

Abszurd, elképzelhetetlen, szürreális volt, hogy pont akkor bukkanok rá egykori barátomra, mikor kimászik egy hullaház kerítésén. Fúrta az oldalam a kíváncsiság, mégis mi a faszt csinálhatott ott bent. Megértem, a hullák jók lehetnek, ott aztán haláli a hangulat. Haha.
Akármilyen szellemes is vagyok, kreatív és minden egyéb, arra nem tudtam rendes választ adni, hogy mit kereshetett egy hullaházban, saccolom éjfélkor. Bár, én is régóta el akarok menni egy ilyen helyre, afféle poénból, milyen is lehet holtak között lenni. Elvégre a temető nem elégítheti ki azt, mikor kihúzod egy hulla celláját, majd megcsap a dögszag, legalábbis én így képzelek el egy ilyen helyet. Büdös van, rohadnak az emberek, vagy tudja a mindenható úr Jézus Krisztus mit csinálnak, mondom nem voltam ilyen helyen. Hullamerevség, fehérek, mint a hold, keringésük leállt. Vajon ha meghúzom az egyiknek az ujját, letörik? Persze, ha elég régi... Majd megkérdezem Ash-t, biztos tud rá válaszolni. De most lefoglal az, hogy egy idő után minden gondolatom megosszam vele, mikkel foglalhatnánk el magunkat az éjjel. Együtt. Ahogy ez régen is volt. Isten igazából, válaszolni sem hagyom, csak dől belőlem minden szó, a nyelvem megeredt, de nem csak a részegség vezérel a szófosásban, hanem az is, hogyha nem tud reagálni, nemet sem tud mondani. Ha pedig nemet mondana, arcon csapna a valóság, hogy tényleg elvesztettem őt, mint közeli barátot. Eddig is hiányértékű volt, most pedig, hogy ténylegesen itt vagyunk ketten, csak erősebbé tette.
Aztán nem tudtam mit mondhattam volna. Megállt a tudományom, minden ami a tudatomban volt az az, hogy hiába próbálkozom, úgysem látogat majd, nem fog vágyni a társaságomra, és tényleg ketten maradtam. Én, meg a vodkám, amit előszeretettel mutogatok Ash-nek, a növényeknek, a házaknak, a parkoló autóknak, mint valami trófeát, hogy nekem mim van, nekik meg mijük nincs. De végül megszólalt, a tekintetem pedig talán túl gyorsan is rákaptam, mintha azzal akarnék rákiabálni, hogy ez az Ashley, nyílj meg nekem. Akármennyire is el akartam hinni, el kellett gondolkoznom a mondandóján, miszerint hiányzom neki, és nem velem van a baj, hanem vele. Aztán a legvégén, nem mondtam semmit. Mit is mondhatnék? Csak klisésen odavághattam volna, hogy megoldjuk együtt. De ezt soha nem hiszi el senki.
Ezért is dobtam be, hogy kérjen bocsánatot. Kész voltam újrakezdeni, ha már a régi elavult. Egy dolgot tudtam, hiányzik az, amit régen képviseltünk. Ez pedig, vigyorából ítélve, tetszett neki. Igen, végre. Mikor is láttam ilyen vigyort, majd mosolyt utoljára? Körülbelül két éve. Szavai pedig ismerősen csengtek, igen! Tudtam, hogy nem hiába törnek fel belőlem a dolgaim, egyszer ő maga is meg fog törni. Én pedig csak felnevettem, majd megböktem az arcát, pontosan ajkai szélét becélozva, aztán fene tudja hol találtam el.
- Ez az a vigyor amit annyira hiányoltam - fejtem ki röviden miért is molesztálom a pofáját. Húha, kitalálta hol voltam! Bár, a belőlem áradó alkoholszag, és a hozzám nőtt üveg csak erről tanúskodik, de azért na. - Én a buliban faszfejkedtem. Aztán a hullaház előtti bokorban is faszfejkedtem. Kifaszfejkedte a gyomrom a piát - nagyon tetszik ez a faszfejkedni dolog, szerintem most egy ideig ezt fogom használni, hálás vagyok ezért a kifejezésért neki. - Ennyi a ma estém rövid története - vigyorgok az égnek, mint egy idióta. De végül csak lehajtva a fejem kuncogtam az egészen, nem hittem volna, hogy tényleg szóba elegyedünk.
- Szóval, mi is a kedvenc vígjátékod? - sandítottam arca felé újra, nem engedem, hogy ma nemet mondjon. - A helyedben nem utasítanám magam vissza. Ittam, és egy üveg van nálam. Elcsattanhat vele egy pofon, tudod, indulatos vagyok, ha még emlékszel rám - kicsit a szemére hánytam a dolgokat, de nem az volt a cél, inkább csak meggyőzni akartam a dologról, hogy jó ötlet velem lógni akkor is, ha kihagytunk két évet. Én ugyanaz az ember vagyok, ha pedig ő megváltozott, szeretném megismerni újra.

credit
Vissza az elejére Go down


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
18

Tartózkodási hely :
békön hilsz


Szer. Jan. 25, 2017 12:34 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe










Biztosan nem gondoltam volna, hogy ma este egyetlen szót is váltok Ely-vel, a szián, meg a viszláton kívül. Ha apának otthon elmondtam volna, hogy vele jövök haza, akkor valószínűleg nem is emlékezett volna a lányra - bár ez sokkal inkább abból az okból kifolyólag vált ténnyé, hogy apa nem túl sok mindennel volt tisztában az elmúlt két évben. Például vacsorát sem főzött soha, és fingja nem volt róla, hogy amúgy nem is kell, mert a hullaházban tolom az esti vacsijaim nagy részét, ott hangulatosabb, és sokkal élettel telibbek az emberek, mint otthon. Mindenesetre, ha Sebbynek említettem volna, biztosan leesik az álla. Már egy ideje csak vele barátkoztam, ő váltotta fel régi barátaim helyét, és bár jól éreztem magamat vele együtt, el kellett ismernem, hogy az életem egy kupac fos lett, amióta minden megváltozott. És a mindenhez igenis ők is hozzátartoztak.
Az az őszinte, ösztönös vigyor meg olyan könnyedén kúszott időközben halkká vált számra, hogy szinte észre sem vettem. Nem is értettem, hogy Ely miért nyomkodja a szememet - minden bizonnyal a szám sarkára célzott, csak nyomorék az arcom, vagy túl részeg ahhoz, hogy be tudja lőni arcom pontos paramétereit -, aztán amikor megemlítette a magamra öltött vigyort, feltűnt, hogy valóban ott van.
- Bevallom szexibbnek szexibb lettem - mutattam a széles vigyorra, és megtiltottam magamnak, hogy ösztönösen levakarjam magamról a boldog ábrázatot. Nem tudom, miért éreztem kötelességemnek, hogy szarul érezzem magamat. Ely emlékeztetett rá, hogy régen lófasz bajom nem volt a világgal, mindennek fejjel mentem neki, és az sem zavart, ha mások megköveznek érte. Magam viszont arra emlékeztettem magamat, hogy akkor sem felejthetem el azt, ami történt. Az új, megváltozott énemet sem akartam elengedni. Egyszerűen csak itt kellett volna hogy legyen már annak az ideje, mikor rádöbbenek, a kettő Ash nem is annyira különbözik egymástól, mint gondoltam. Ez a felismerés viszont akkor még messze járt.
- Legalább jól érezted magadat - vontam vállat, mert semmi bajom nem volt vele, hogy Ely ma este kirúgott a hámból. Tizennégy éves korunkban gyakran mentünk együtt helyekre, de akkor még fiatalok voltunk ahhoz, hogy úgy istenigazából leigyuk magunkat a sárga földig. Mondhatjuk hát, hogy az én életemből így nyilvánvalóan kimaradt ez a tevékenység. - Del ugye jól van? Na meg a bátyja? Ő ugye már elkapott valami nemi betegséget, és áttért a cölibátusra? - Egy pillanatra összeráncoltam a homlokomat. Miért emlékszem úgy, hogy őt nem kedveltem? És miért nem emlékszem az okra? Tudom, hogy zavart, hogy minden nőre rámászott, de fogalmam sincs, hogy miért tudott ez ennyire felzaklatni. Egyébként, így jobban belegondolva, rengeteg űr tátongott a fejemben abból az időszakból.
- Nem szeretem a vígjátékokat, unalmasak - nyögtem, aztán halkan nevettem egyet az orrom alatt, amikor fenyegetőzésre fogta a dolgot. - Persze, emlékszem. Nem is tudom... Apa lehet nem örülne, ha nem aludnék otthon. Mármint, tudod, amióta anya nincs, csak én vagyok otthon neki, és így is ki van akadva, hogy nem értem még haza - magyaráztam, és a tarkómat vakartam. Nem akartam a szemébe nézni, mert szégyelltem, hogy hazudok neki. Apa valószínűleg észre sem vette, hogy nem vagyok otthon. Azt sem tudja, hogy iskolába járok. Szerintem úgy lényegében semmit sem tud. Még szarni sem láttam elmenni, mindig csak ül a fos színű fotelben, és várja a semmit.
- De helyette hazakísérlek - tettem ajánlatot. - És valamikor a suliban lóghatunk együtt végül is... Bár tényleg nem vagyok érdekes társaság. Ha valamiben segítség kéne, akkor viszont szólj - ajánlottam fel neki a segítséget. Jó voltam matekból, meg a legtöbb tantárgyat fogta az agyam. Arról nem is beszélve, hogy hallottam hírét Ely színjátszói lehetőségének, szóval akár a szövegét is felmondhatta nekem, ha éppen nem lett volna ott Del. Szöveget olvasni, és kijavítani, ha rosszat mond, erre még én is képes vagyok. Amúgy is mi rossz sülhetett volna ki belőle?



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar



Szer. Jan. 25, 2017 7:02 pm
Vendég
Vendég




ashely

the most painful goodbyes are the oney that
are never said and never explained

♡♡♡♡♡♡
744

Szexibb? Bevallom őszintén, nem annyira látom. De nekem inkább egy sötétebb lelkületű fiatal, önmagával vívódó srácot láttam, és utáltam így látni. Eleve utálom, ha valaki tényleg küzd a saját életével, de aztán itt van ő. Akit egykor annyira imádtam, mintha a testvérem lenne. Miatta kezdtem hinni abban, hogy fiú és lány barátság tényleg létezik, hiszen én sosem érdeklődtem felőle más értelemben, ő pedig szintúgy. Nem tudom miért, nem volt más az életünkben, de mintha valami lyukas lenne ebben az állításban.
- Szexibb, mi? Hadd nézzelek - dőltem felé, bevallom, majdnem nyolcszor a betonra estem, miközben elvégeztem ezt a könnyed mozdulatsort, de jó közel kerültem hozzá. Talán, ha nem fájna a gerincoszlopomnak, ha kitekerném, meg is fejeltem volna. Bár, mindig is tudta, hogy szeretek ismerkedni, akkor is, ha csontok törnek. Olyan vagyok, mint egy elbaszott latin-amerikai. Legalábbis részegen, valahogy szeretem, ha érzik a leheletemet magukon. Igaz, tőle hamar visszahúzódok, csak szemügyre vettem. - Ha a szexi a fura szagot jelenti, akkor biztos szexibb lettél.
Jól éreztem magam. Úgy istenigazából tiltakoznék, nem, nem éreztem. Nem hiába jöttem el olyan hamar, felhúztam a nyúlcipőt, bár nem akartam traktálni a szarságaimmal. Mit mondhattam volna? Nem volt ott Del, ezért szar volt? És emiatt elbaszódott az estém? Semmisnek tűnik amellett, amit ő élt meg mostanában. Inkább csak bólintottam elmosolyodva, lehet neki is kis boldogság az, ha én jól szórakoztam, ahogy ez fordított esetben rám is igaz lenne.
- Del jól van, ugyanolyan, mint mindig volt. Tudod, megállíthatatlan, bár most a szülei megállították a bulizásban - nevetek a saját kis poénomon jóízűen, mintha díjat nyerhetnék vele. - Vinny? - kérdezek vissza, mintha nem lennék abban biztos, ki is Del bátyja. Pedig túlságosan is tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy Vincent Foley és Delaney Foley testvérek. Egy az anyjuk meg az apjuk is. Egy a nagymamájuk, egy a nagypapájuk. Mindkettő. A nagynénijük fiának az apja pedig mindkettejük nagybátyja valamilyen módon. Szóval, rokonok. Ez itt a baj. - Minden oké vele is. Az életmódjáról nem mondott le azóta sem. Tudod van a sulidarab, ő lett a Rómeó a Júliámhoz - nevetek fel kínosan, persze, hogy vele kerültem össze. - Amúgy nem rossz srác. Tudom, hogy te nem bírtad, már nem emlékszem miért, mindegy is most. De nem olyan szar ember, mint hittem. Egész jó társaság - meredek magam elé, mintha erősen koncentrálnék valamire, talán azt próbálom megfejteni miért nem szívleltük annyira. De végül megrázom a fejem és felé pillantok. - Múltkor találtam egy Spongyabob mintás bokszert a szekrényében. Vonzó, nem? - bököm oldalba - váó, tényleg kényszerből nyúlkálok már -, miközben pimasz vigyorba kanyarodnak ajkaim, miszerint bevallom, Del és én turkáltunk a cuccai között. De milyen jól tettük, nem? Ilyen ereklyét nem találni minden második fuckboynál.
Kicsit elszomorodtam, mikor mondta, hogy nem jön velem irtó béna filmeket nézni, miközben terveim szerint két pofára tömtük volna a chipseket. De persze, teljesen megértem, hogy miért nem, így már más fényben látom az egészet, mivel nem miattam nem jön, hanem apukáját nem akarja egyedül hagyni. Ez kedves tőle. Lehet neki lopkod agytekervényeket a hullaházból?
- Haza? - csodálkozom rá, mintha nem tudtam volna, hogy éppenséggel hazafelé tartok. Valójában csak megörültem neki, hogy eljön velem odáig, hiába lakik közel, s ezt a módját választottam a mámor kifejezésére. - Bármikor odajöhetsz hozzánk. Bármikor! - emelem is ki azt, hogy tényleg, bármelyik időpontban odajöhet hozzám, illetve hozzánk, annyit sem kell mondania, hogy nyasgem, de addig is társaságban lenne. - Nem csak amikor segítség kell, csak gyere oda, beszélgetünk, vagy nem, tudod mennyit tudok beszélni, simán elbeszélgetek magammal is. Te is érzed milyen könnyű a fejem amúgy? - imitálom a "víz ment a fülembe" táncmozdulatot, mert tényleg kurvára pihesúlyúnak érzem a saját koponyámat. - A következő buliba eljöhetnél velem. Minden héten van szinte. Vagy inkább bulizol a hullákkal? Haláli hangulat lehet - vihogok megint, mint valami fóka. Végre elsüthettem élesben is, amin nem tudom mikor, de valamikor gondolkoztam. - Ha meghúzom a kimúlt emberke ujját, letörik? Mondd, hogy letörik - szinte könyörögtem tekintetemmel, hogy ne törje össze a kicsiny lelkem azzal, hogy az ujj a helyén marad, maximum egy fura élményben lesz részem. Nem tudom hogyan jutottam el a vígjátékoktól ide, de valahogy biztos. Visszaút pedig nincs, vagyis én akárhova nézek, biztos nem indulnék el arrafelé, ahonnan jöttünk, mert tök logikátlan lenne, akkor megint el kellene indulnom haza, és több ideig tartana. Bár, akkor többet lehetnék Ash-el! Igen!
Ezzel a lendülettel pördültem meg, egyensúlyomat visszanyertem, majd megragadva régiúj barátom karját húztam vissza az úton, így feltartva, nem menekül előlem, több időt nyerek magunknak. Ez időutazás?

credit
Vissza az elejére Go down


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
18

Tartózkodási hely :
békön hilsz


Csüt. Jan. 26, 2017 3:39 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe










Nem voltam biztos benne, hogy Ely orra érezhet-e bármiféle bentről hozott dögszagot a ruháimon, úgyhogy megilletődötten pislogtam körbe, abban reménykedve, hogy az egészet csak úgy mondja. Ely mondott csak úgy dolgokat, de félő volt, hogy az én orrom egyszerűen csak hozzászokott a hullaszaghoz, és ezért nem érzek semmit.
Nem akartam, hogy tudja. Ha tehettem volna, én magam sem akartam volna tudni róla. Az egyetlen személy, aki tisztában volt undorító szokásaimmal az Sebby volt, és néha, amikor elkísért engem táplálkozni, rossz érzésem támadt, szégyenérzet szorította ki az összes levegőt mellkasomból. Nem bántam meg, hogy elmondtam neki az igazságot, valahogy könnyebbnek tűnt a súly így, hogy kettőnk vállát terhelte. Ugyanakkor viszolyogtam a gondolattól, hogy esetleg más is megneszeli az igazságot, Ely, Del, vagy csak egy random osztálytársunk, akár Bianca. Bárki. Féltem, hogy mi lesz, ha véletlenül ismerősre támadok rá, ahogy attól is féltem, hogy mi lesz, ha többé sosem szólnak hozzám. Mert bár már évek óta egyetlen szót sem váltottunk, teljesen más volt szimplán kerülni őket, mint tudni, hogy szándékosan mennek másik folyosókon az irántam érzett undoruktól vezérelve. Bár megértettem volna, azt kívántam, bárcsak én is másik folyosón mehettem volna, mint én. Miért volt ez lehetetlen?
- A jó öreg Del - bólintottam alátámasztva a tényt, hogy tudom, mert emlékszem rá, úgy mint mindenki másra. A Vinny téma viszont valahogy megváltoztatja a légkört. Bevallom, egyáltalán nem tudtam, hogy ő kapta Rómeó szerepét, ami azt illeti, arra is csak véletlenül figyeltem fel, hogy Ely bújhat Júlia bőrébe. Fél füllel hallottam a folyosón, és bár nem tudtam túl sok mindent kezdeni az információval, valamiért mégis megmaradt bennem. - Nem tudtam, csak azt, hogy te vagy Júlia - vallottam be. - Del mit szólt hozzá? Nem akarja meggyilkolni? - pislogtam rá meglepetten, és magam sem tudtam miért érdekel ez egyáltalán. Minduntalan emlékeztetnem kellett magamat, hogy többé nem tartozom közéjük, többé nem tartozhatok közéjük, úgyhogy nem is kéne úgy viselkednem. Csak hogy ismertem őket. Tudtam, hogy milyenek, hogy kik ők, hogy milyen fordulatok vezethetnek konfliktushoz a csapatban, és egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni kérdezősködő nyelvemnek, noha tényleg nem lett volna semmi közöm a válaszhoz.
Gyűlöltem magamat, amiért így viselkedtem. Már eldöntöttem, hogy nem vagyok közéjük való, és most mégis minden apró részletre kíváncsi lettem, és minden apró mozzanatot észrevettem. Feltűnt, hogy Ely mennyivel többet kezdett Vinnyről beszélni, mint legjobb barátnőjéről. Mikor feltettem a kérdést, arra számítottam, hogy a fiút csak egy mint mellékesen megemlíti, a lányról meg áradozni kezd, hogy mennyi baromságba ütötték az orrukat az elmúlt időkben. Összeráncoltam a homlokomat, és próbáltam nem túlgondolni a dolgot, de ez Ely esetében nehéz volt, mert csak úgy ömlöttek belőle a szavak.
- Vonzó - bólintottam halkan, aztán rásandítottam. - Szóval megkedvelted mi? - csaptam is bele rögtön a közepébe. Reméltem, hogy nem veszi majd tolakodásnak, hogy így két év szünet után rögtön a szerelmi életéről kérdezősködöm, de úgy éreztem, hogy esetleg még jó dolog is kisülhet a dologból. Elvégre Vinnyről biztosan nem mesélhet túl sokat Delnek, én meg maximum a hulláimnak mondom el a dolgot, nem igaz? Ennek ellenére, ha elküldött volna a picsába, hogy én azért csak ne analizálgassam, amikor két évig egy rohadt szót képtelen voltam nyögni neki, azt is teljesen megértettem volna.
Bűntudatom támadt, amiért apára fogtam a dolgot. Egyáltalán nem volt igaz, hogy miatta megyek haza, Ely elszomorodott arcáért pedig nem érte meg ezt hazudni. Nem szívhattam vissza a dolgot, szóval csak megint bólintottam, mintha másra nem is lettem volna képes.
- Köszi, majd lehet élek a lehetőséggel – ígértem meg neki, miközben tisztában voltam vele, hogy nem fogok átmenni hozzá. Nagylelkű volt a felajánlása, de nem láttam valóságosnak, hogy a jövőben többet járnék át hozzá. – Nem tudom Ely, lehet – vakartam a tarkómat, és halványan mosolyogtam, miközben ide-oda rázta a fejét, annak súlyáról elmélkedve. – Majd átgondolom – motyogtam megint, és kezdtem borzasztóan irritáló gyereknek érezni magamat, amiért mindenre teszek valami hamiskás ígéretet, aztán továbblapozok rajta. A lány komolyan próbált kizökkenteni depressziós állapotomból, én pedig mintha foggal-körömmel próbáltam volna kapaszkodni a sínekbe, hogy végre elbaszathassam magam egy vonattal. De ő nem adta fel, annyi ötlete volt, amivel életre tudott volna kelteni, hogy lassan kezdtem úgy érezni, tényleg sikerül neki. Pedig nem akartam, hogy így legyen, még mindig nem. Jobb lett volna, ha marad a bokorban, én meg a hullaházban. A helyünkön. Ott, ahol ma lennünk kellett, mert ez biztosan nem úgy volt megírva, hogy mi majd most itt újra világi haverokká válunk. – Nem tudom, hogy letörik-e – vontam vállat, és elmosolyodtam. – Apa csak itt tudott nekem munkát találni igazából, azért voltam a hullaházban. Elfelejtették, hogy ott vagyok, egy darabig vártam, hátha visszajönnek értem, aztán inkább kiszöktem, és kimásztam a kerítésen. – Magam is meglepődtem milyen őszintén csengett számból a hazugság. Ezt akartam elkerülni, ezért nem akartam velük barátkozni, mert régen én voltam az őszinte, aki mindig, mindent elmondott, mindenről. Így ismertek. Talán ez volt a legjellemzőbb tulajdonságom. Az őszinte Ash. „Ash, nem kell mindig ennyire őszintének lenni, ez már idegesítő néha”, mondták annyiszor, amikor kikérték a véleményemet, és negatív visszajelzést kaptak. Nem lehettem őszinte, és ez nem tetszett.
- Ely…!! – kiáltottam fel, mikor karon ragadt, és fél kézzel elkezdett visszahúzni az úton. Nem tudom honnan szedte az energiáját, honnan szedte ezt a mérhetetlen erejét, de még vagy húsz méterig lelassítani is képtelen voltam. Aztán a lábamat betámasztottam, és nem mozdultam egy tapodtat sem. Másik kezemmel engem fogó karjáért nyúltam, visszahúztam, és mindkét kezét erősen megragadtam, mintha megbéklyóztam volna. – Ely, jézusom, a frászt hozod rám! Mi van? Most miért kezdtél el visszafele rohanni? – vontam össze szemöldökeimet, és meglepetten pislogtam.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar



Pént. Feb. 03, 2017 4:17 pm
Vendég
Vendég




ashely

the most painful goodbyes are the oney that
are never said and never explained

♡♡♡♡♡♡
1293

A jó öreg Del. Úgy éreztem, hogy tényleg aligha változott bármi, csak elszállt felettünk két év. Ugyanazok az idióta gyerekek voltunk, akik akkor, maximum az életkorunk száma lett több. Meg persze az alkoholfogyasztás, és sokkal inkább érdekel minket az élet édesebb oldala. Mármint, eddig ezt észleltem úgy a baráti körömön, amiből Ash kiesett. Gondolhattam volna arra, ha nem látnám szinte mindennap, hogy új barátokat szerzett, ami meg is történt, valami törpe gyerek személyében, de nem tűnt úgy, hogy érdekelné őt bármi is. Ennyi hónap után pedig mi jogom lett volna megkérdezni, mi a baja? Semmi. Ez bántott a leginkább. Továbbra is törődtem vele, messziről, de sosem jutottam közelebb. Elvégre akárkit kérdeztem róla, senki sem tudott választ adni, csak vállat vont. Most pedig szintúgy nem jutok vele előbbre. Valamiért, mintha terelné magáról a témát, én pedig csak válaszolok. Megértem, az emberek legnehezebb témája önmaguk, főleg, ha fájó pontokat kell szavakba öntenie, és nem tudom, ha kivívnám nála milyen hatással lenne rá. Megkönnyebbülne, vagy csak sót szórnék a sebeire?
- Nem - először csak ennyit vágtam rá arra, hogy Del nem akarja-e a maszkos gyilkos szerepét magára önteni amiatt, mert mi meg Rómeó és Júliáéval tettük ezt. - Ez csak színészet. Semmi köze a valósághoz - ez az egyik alapvető dolog, amit meg kellett tanulnom, illetve tanulnunk, mindannyiunknak. Nem keverhetjük össze a kettőt, amit ott produkálunk, nem terjed ki a saját életünkre. Én nem leszek sosem az, akit játszok, és a partnerem sem lesz sosem az ő szerepe. Különálló emberek, és ezt néha rohadt nehéz felfogni, ha valaki igazán tehetséges ebben a körben. Del pedig nincs benne, így pluszban el kellett neki magyarázni, hogy nem én csókolom meg Vinny-t, nem is Vinny engem, hanem Rómeó Júliát, vagy fordítva. Az már más dolog, hogy mit titkolunk előle.
Magamat is megleptem, mennyire kibeleztem pár dolgot. Nem az a gond, sokat beszélek. Rengeteget, sokszor azt sem tudom, miről. Csak pereg a nyelvem, ameddig ki nem fogyok, de akkor újra találok alapanyagot arra, min beszélhetek. Nem is ez lepett meg, hanem az, hogy mennyire keveset mondtam Del-ről, ellentétben a bátyjáról. Feltűnt nekem is, de visszaszívni nem tudom már. Hiába kezdenék a nyálammal játszani, olyan hangot imitálva, amit a kazettalejátszó szokott, mikor a szalagot visszapörgeted, a kimondott dolgok nem tűnnek el. Így hát, kérdése nem döbbent meg annyira. Inkább megbotránkoztat. Nem ezt akartam kelteni benne.
- Nem! - vágom rá talán túl hirtelen is. Nem érzem úgy, hogy közelebb került volna hozzám, vagyis, fogalmam sincs mi a fasz van. - Kedvelem - tettem hozzá végül, de gőzöm sincs hogyan fogalmazhatnám meg pont neki. Talán érti ő pontosan, talán jobban is, mint én. - De nem úgy, mint egy... - szám helyett inkább kezeim mozognak, mintha körbe akarnám írni mozdulataimmal mit is próbálok kifejezni. -, egy potenciális partnert. Vagy nem tudom. Nem azt mondom, hogy nem fogadnám el a közeledését, de tök zavaros, mert elvégre Del bátyja, meg egy seggfej, de nem, nem érdemli meg az időmet. Egy éjszakás meg nem lehet, Del miatt, mert az hogy nézne ki. Több meg ugyan emiatt nem lehet, szóval ez ilyen patthelyzet - avatom be ennyire. Mondanék többet, de hát nehéz, ha én sem tudom mi van. Eléggé zavarba ejtő és furcsa helyzet, de hát ez van. Van amikor egyáltalán nem érdekel, majd intenzíven érzem.
Nem foglalkoztatott többé ez a dolog. Nem erről kellene beszélgetnem vele, hiába érdekelheti minden, ami velünk kapcsolatos, hiszen, ha nem így lenne, nem kérdezett volna. De tudni akarok arról, ami ő, hogy hogyan érzi magát mostanság, anyukája halála után, és apjáról is tudok egy kicsit. Nem sokat, de épp eleget ahhoz, hogy sejthessem milyen nehéz lehet neki. Irritál, hogy egyedül cipeli ezeket a súlyokat, amikor itt az én vállam. Kettő is! Aztán Del vállai, azok is szépek, és abból is kettő van. Négy. Vinny vállai meg szélesek, és erősek, az simán kirak még négyet. Szóval, nyolc váll van itt erősítésnek, és makacskodik, pedig nem bírja, bár egyedül senki sem bírhat nagy terheket. Ezért vannak a barátok. Nem csak a szép időkben, de a legrosszabbakban is melletted vannak.
De nem. Mintha ez a depresszív állapot körülölelné, és félne, hogy nélküle nem lenne semmi. Érezni a semmit biztosan emberségesebb, mint megélni a semmit. Semmi érzelmekkel, üresen. Olyan lehet, mint a halál, ahonnan ki kéne rángatni, életet lehelni belé, mert magától nem fogja megtalálni. Félmondatokkal lezárja az ötleteimet, olyanokkal, amik helyett simán mondhatná azt, hogy "nem", ugyanazt jelentené. Mondjuk, barátibb azt ígérni, átgondolja, meglátja, mint elutasítani kerek perec. De gondolom, próbálkozik. Elvégre a hullaházra kaptam magyarázatot, miután felhoztam, a hullák ujjai törnek-e.
- Értem - bólintok, mintha fel akarnám fogni az egészet. Nem valami boldog meló. - Na és mit? Mert gondolom, boncmester még nem lehetsz - érdeklődöm végre, végre tudok valamit, és tudok kérdezni. Így pedig máris egy dologgal többet tudtam meg a mai életéről. - Amúgy nem tudom hogyan bírhatod. Engem elrettentene, hogy ott van egy csomó hulla. Biztos ott szálldogál a lelkük még. Na meg vér, meg szervek. Mármint persze, mindenkinek van, de ki akar abban turkálni meg fogdosni. A kannibálokat sem értem. De elvileg édes az emberhús, nemrég olvastam erről valamit, bár még mindig nem lennék kannibál - szoktam furcsa dolgokról olvasni, ezt pedig szívesen osztom meg másokkal, akik legtöbbször kiakadnak, hogy mi a picsáért olvasom ezeket, inkább szép dolgokról nézegetnék dolgokat. De hát, ami érdekes, az sosem hétköznapi. Ő sem az, hogy úgy ugrott le arról a kerítésről, mint valami szuperhős, vagy betörő. Simán elhinném, hogy épp kirabolta a helyet, ha nem tudnám ki is valójában. De így nem, viszont a munka és a véletlen bezárás reálisnak tűnt. Nem is tűnt hazugságnak, ahogy mondta, teljesen elhittem, nincs okom megkérdőjelezni szavait attól függetlenül, hogy nem sokat hallhattam mostanság.
De szeretném még hallani, ezért is hagytam, hogy a hülye gondolataim vezéreljenek, s a lehető legidiótább dolgot tegyem meg annak érdekében, hogy több időt tölthessek vele. Elvégre, a sima "hé, álljunk már meg egy kicsit, üljünk le egy padra, beszéljünk még egy kicsit" nem rám vallana. Inkább ez az én stílusom, hogy a kezembe vegyem az irányítást, és elkezdjem hátrafelé húzni, mintha vissza akarnék menni vele a munkahelyére, most rögtön tesztelni, hogy a hullamerevség miatt törnek-e a csontok könnyen. Ellenállni meg nem tudott, gondolom a hirtelenség miatt, mivel elég spontán jött ez az egész, minden előjel nélkül. Sokat is haladtam vele, könnyedén rángattam, bár, ha akarok valamit, úgyis sikerül, csak nagyon kell akarnom. Így hát, mivel azt akartam, hogy messzebb kerüljünk az otthonunktól, mintsem közelebb, hát, megtörtént. Ameddig meg nem állított, mintha megőrültem volna, bár a reakciója elég heves. Mintha az egész jelenet alatt kést szorítottam volna a torkához, miszerint elvágom, ha nem jön. Egyben pedig megértem, én is apró sokkot kaptam volna magamtól. Elég sokszor megtörténik így is.
- Én csak szeretnék minél többet beszélni veled - árulom el neki az istenigazából legnyilvánvalóbb dolgot. - Csak hazáig kísérsz. Így pedig, hogy már távolodtunk, több az időnk - szerintem ez egész logikus volt, nem tudom hogyan nem jött rá a szándékokra, mindenki ezt tenné biztosan, nincs kivétel. Végül csak körbepillantottam, nem jár egy autó sem, így kezei közül kivergődtem magam, majd leszambáztam az úttestre önelégülten. Most mindent be fogok vetni, hogy húzzam az időt, benne pedig van annyi lelkiismeret valószínűleg, hogy a részeg régi barátját nem hagyja itt az utcán. Egyedül, egy ilyen sok gyilkossággal tarkított városban. - Bemutatom neked a legújabb szerepem, erre fogok menni Júlia után - mutogatok Ash-re, hogy ő a célközönségem, szóval jobb, ha figyeli milyen színpadias vagyok. Még a vodkámat is letettem, és meghajoltam. - A fekvőrendőr! - kikiáltottam, s azzal a lendülettel vágtam magam hanyatt. Egy nyöszörgés sem hagyta el ajkaim, pedig sajgott a fejem, meg a lapockám, leginkább azt ütöttem meg. De nem gond, legalább az is idő, ameddig felszed innen. Szenvedéllyel fordulok a szerepeimhez, így hát, lehet beleun, vagy elüt egy kocsi addigra, de inkább az eget kémlelem, szép csillagos.

credit
Vissza az elejére Go down


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
18

Tartózkodási hely :
békön hilsz


Csüt. Ápr. 13, 2017 8:39 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe










Körülbelül annyira értettem a színjátszáshoz is, mint bármi máshoz, abban az időben. Semennyire.
Mondhatnám, hogy annyira extrán rengeteg dolgom akadt mostanában (mármint a lófaszt nem csinálás az idegesítően unalmassá vált szobám négy falán belül), hogy nem volt időm ilyen dolgokkal foglalkozni. De a valóság az volt, hogy szimplán nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy milyen bohóckodást fognak levágni a színpadon. Jóformán azt sem vettem észre, hogy van színjátszó klub. Nekem még ez is új volt. Mint említettem, egyedül az Ely által játszott Júlia szerep jutott el hozzám, és ezzel sem igen tudtam mit kezdeni.
Nem volt újdonság az ilyesmi. Úgy vonszoltam magam végig a folyosókon, mint aki se lát se hall, és tökéletesre fejlesztettem az apámtól elcsórt "leszarom magam körül a világot" technikát. Ha nem veszel észre semmit, akkor nem fog érdekelni semmi. Jól működött. Kivéve talán most. Az Ely-vel való beszélgetés érdeklődést keltett bennem. És tudtam, hogy ez kurvára nem jó. Mármint, ezzel így lazán atombombákat ejtett az eddig tökéletesen működő viselkedési stratégiámra.
Nem volt semmi közöm ahhoz, hogy mi történik Vinny és Ely között. Mégis, erős késztetést éreztem arra, hogy beleszóljak a dologba, hogy úgy tegyek, mint akinek van bárminemű véleménye a dologról, és mint aki meg is akarja azt osztani. Lehetséges, hogy így volt? Manapság nem igen volt véleményem a dolgokról.
- Ja, ja, vágom. Nem is tudom... Szerintem... - Megálltam a gondolatban egy percre. Ízlelgettem ezt a szót. Már régen nem kóstoltam. - Szerintem nem Del, aki miatt a legjobban kéne aggódnod. Mármint ha tényleg lenne valami, talán ő lassan hozzászokna, és elfogadná. Inkább magadért kellene aggódnod. Tudom, hogy erős lány vagy, de Vinny egy... fasz. - Mosolyogtam rá halványan, és próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék én is egy fasz. Az voltam. Éppen úgy hagytam cserben őt, Delt, minden egykori barátomat, ahogy Vinny hagyja ott a nőket, amint megszólal a vekker. Hirtelen elbizonytalanodtam, már abban sem voltam biztos melyik a rosszabb. De azért ragaszkodtam hozzá, hogy az övé.
- Ööö... Takarítok. - Ahogy egyre több csillagot hazudtam le az égről, úgy egyre tűnt el a lelkiismeretfurdalás. Mondhatjuk, hogy hozzászoktam.
Ely véletlen mondott dolgokat, és közben olyan erővel rugdalta a lelkemet, hogy már abban sem voltam biztos, életben van még. Régóta kételkedtem benne, most mégis úgy tűnt, él és virul, csak már nem sokáig.
Kannibál. Úgy ejtette ki a száján, mintha csak annyit mondott volna, hogy hideg van ma este. Fingja nem volt róla, mennyire beletrafált a dologba. Nevetnem kellett, meg sírnom, pedig egyik sem volt jellemző rám.
- É... N... Há... Ööö... Nem, vagyis én nem. - Tehénfejjel néztem, miközben ömlött belőlem a miafaszom. - Mármint, én nem olvastam ilyet. Mondjuk nem sok közöm van a hullákhoz. Csak felmosok, kiviszem a szemetet, ilyenek. Még csak látni sem szoktam egyet sem.
Aztán hirtelen száznyolcvan fokos fordulattal elkezdett visszafelé rohanni, én meg utánapislogva értetlenül figyeltem, hogy mi történik körülöttünk. Behúztam a kéziféket.
Ely szomorúnak tűnt. Fasznak éreztem magam. Nagyobb fasznak, mint Vinny. Ami meg azért eléggé sértő feltételezés a részemről. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Ezentúl majd többet beszélgetünk? Valamikor majd átmegyünk egymáshoz? A suliban majd úgyis találkozunk? De hát tudtam, hogy nem lesz így.
Hazudtam, mint a vízfolyás, már abban sem voltam biztos, hogy valóban Ash-nek hívnak, vagy ezt is úgy varázsoltam elő a semmiből. Mégis, nem akartam ilyeneket hazudni neki.
Kitáncolt az útra, és nemes egyszerűséggel vágódott hanyatt az úttesten. Még nekem is fájt a becsapódás. Még az úttestnek is.
- Ely - nyögtem valahol a nevetés, meg valahol a kétkedés határán, és pár lépéssel leküzdöttem a köztünk húzódó távolságot. - Jól nyomod nagyon a szerepet, tetszik, meg minden, de meg fogsz fagyni - motyogtam mellette guggolva, a fejemet csóválva.
Nem fog felkelni egyhamar, fogalmazódott meg benne. Csak akkor, ha ígéreteket teszek. Olyanokat, amiket úgysem tartok meg. Ő is tudja. Én is tudom.
Levettem magamról a kabátot. Az északi szél könnyed. Jól esett a rám nehezedő fagy. Jobban, mint hittem. Leterítettem a kabátot a földre, Ely elernyedt testéért nyúltam, és gyengéden átpakoltam rá.
- Öt perc. Öt percig játszhatod a fekvőrendőrt - jelentettem ki végül, és leültem mellé a földre.
Egy darabig csak némán ücsörögtem, úgy bámulva az eget, mintha egyetlen csillagot is láthattam volna. Légzésünk nyomán halvány ködfelhő gomolygott. Hideg volt. Hidegnek kellett volna lennie. De két év óta először nem éreztem, hogy fázok.
- Ez jó - vallottam be Elynek. - Mármint ez, hogy itt vagyunk. - Rápislogtam, halvány mosolyt küldtem felé. - Visszatekerném az időt, ha tehetném. Két évvel ezelőtt minden jó volt. - De nem tehettem. És utáltam magam miatta.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar



Vas. Ápr. 16, 2017 4:30 pm
Vendég
Vendég




ashely

the most painful goodbyes are the oney that
are never said and never explained


♡♡♡♡♡♡
1427

Igaza volt. Régen hallhattam a véleményét, most pedig úgy arcon baszott vele, ahogy voltam. Nem tudom, hogy a vodka ütött be újra, vagy a szavai. Vinny egy fasz. Igen, ebben igaza volt, egy kurva nagy fasz, de hát arról nem tehet az ember, ha kedvel valakit. Valahogy, az csak jön. Mindig mondtam mennyire, de mennyire utálom, most pedig örülök, ha vele lehetek néha napján, mert alapjáraton nem olyan vészes. Néha megütném, igen. A szemöldökei között azt a kis darab is miattam hiányzik, mert letaperolt még anno, és pofán karmoltam. Szóval tudja hol a helye, és az a baj, hogy folyton tágítom azt a helyet, egyre inkább magam felé. Nem kéne.
Ugyanakkor, bennem volt az a rohadt nagy düh Ash irányába, ami elő akart törni. De mégsem. Valahogy, most jobban örültem annak, hogy beszélgetünk. Ezt fontosabbnak tartottam, mint azt, hogy most rárontsak, hogy mekkora idiótaként viselkedett. Majd később, talán.
- Aggódok én mindenki miatt - miattam, miatta, Del miatt. Vinny miatt miért? Nem vagyok valami szent. Megbántok embereket, akaratomon kívül is. Az más dolog, hogy nem érdekel, ha megbántok bárkit is, az ő gyenge lelkületükre verem a köcsög szerepet, hogy mit sértődik meg. - Majd vigyázok magamra. Mint mindig, mert más nagyon nincs, hogy vigyázzon rám - kicsit keserű vagyok, de hát igaz. Mindig én vigyáztam az emberekre, mármint, a barátaimra. Viszonozást pedig sosem vártam, mert minek? Egyetlen ember, aki igazán próbált rám vigyázni, az Ash volt. Hagytam is neki, de ahogy lassan eliszkolt az életemből, úgy tanultam meg magamra is figyelni, nem csak másokra. Ha valami pozitívumot ki kellene emelnem abból, hogy egykori barátom így elvesztettem, az ez. Önállósultam.
Most valahogy a szomorkodás helyett sokkal inkább izgatott az a téma újra, hogy mi a fenét keresett egy rohadt hullaházban. Én őszintén megmondom, félnék ott. Hullák, szabadon járkáló lelkek. Benne vagyok erősen a természetfeletti életben, de ki tudja vannak-e szellemek. Mármint, a sok horrorfilmből arra következtetek, hogy vannak, és a hullájukhoz kötődnek. Szóval, minden halott ember ott kísért. El kellene őket égetni, mert a tűz feloldozza őket, aztán nem lesz ott senki. Átvándorolnak a hozzájuk kötődő tárgyakhoz, aztán ágyő szellemek, kísértsetek otthon.
- Takarítasz - bólintok, ízlelgetve ezt a tényt, hogy ő bizony a kis takarító fiú a hullaházban. Megkérdezném, hogy van-e kis köténykéje, meg rikító sárga gumikesztyűje is, meg hajhálója, de fontosabbnak tartom azt, hogy elmondjam mennyire para lehet ott lenni. Ártatlan témának gondoltam, a kis gondolataim kibontogatása, de a reakciója meglep. Úgy dadog, mintha ő is kannibál lenne, emellett rohadtul szégyellné. Így hát, hegyezem füleimet, hátha elejt valamit halkan.
- Biztos vagyok benne, hogy igazat mondasz - meg sem remeg a hangom. Túl hamiskásan cseng, kihallható, hogy kételkedem benne. Mégis azt mondom, hogy igazat mond. Elvégre, mi oka lenne hazudni? Talán a lelkiismerete ezután a mondat után nem is hagyná, hogy hazudjon többet. Ha tudja, hogy sejtek dolgokat. Igazából, semmit. De hát, azt sejtem, hogy nem ennyi van a dolgok mögött.
Egy biztos; a barátom volt. Akármilyen piszkos és furcsa titka lehet, például, hogy nekrofil, nem az én dolgom elítélni. Nekem is megvannak a titkaim. Mondjuk az enyém csak annyi, hogy esténként dorombolok a takarómnak, kevésbé hullaházas és groteszk. De ki a faszom dorombol a takarójának elalvás előtt?
Biztos ő sem ítélne el. Én miért tenném? Miért nem mond el mindent? Miért ennyire érdekes minden szava? Mégsem mond semmit, pedig lenne végre valaki mellette, a rohadt életbe is. Ezért kezdem el tolni hátra. Hogy beszéljen. Ne csak én, vagy a csöves a bokorból, ha egyáltalán van. Ő beszéljen, mindenről, amit magában tartott, hiszen nincs oka titkolózni. Nem érdekel senkit, mit művel. Csak térjen vissza, az az Ash, akit mindannyian annyira szerettünk.
Szomorú voltam? Igen. Amikor az ember elkezdi a középiskolát, és az egyik barátját látja szépen lassan leépülni, az elég depresszív élmény. Próbáltam ellene tenni, de valahogy nem engedte, mintha velem lenne a probléma. De bele kellett törődnöm, hogy velem nincs semmi, nincs az a dolog, amin változtatni tudnék, hogy neki jó legyen. Benne van valami hatalmas nagy zűr, és nem engedi, hogy segítsünk. Ez fáj.
Húzzam az időt. Hogy? Baszódjak be egy bokorba? Négykézláb járjam őt körbe dorombolva? Ez nem lenne rossz, mivel a sokk, hogy a lábát buzerálom és még hangosan bizsergek vagy mit csinálok, elég sok ideig tarthat. De mégsem, nem leplezem le magam, hogy amúgy nem csak poénból mondogatom azt, hogy macskás vagyok. Vagy néha, ha megijedek nyervákolok. Ha valami nem tetszik, akkor ráfújok a személyre. Mondjuk az utóbbit hanyagolom óvoda óta. Anya sosem mondta el, hogy a többi gyerek nem olyan, mint én, amúgy is egy rohadt macskaként nevelt. Azt mondta, inkább legyek házi cica, mint vadmacska. Szóval úgy lettem nevelve. Aztán a homokozóban az a rohadt köcsög ellopta a lapátomat, ráfújtam, és olyat rám baszott a lapáttal, hogy egy pillanatra azt se tudtam ki vagyok. Hát faszom. A saját lapátommal leütött!
Azóta félek a lapátoktól. És az ásóktól. Amikor ezt Del megtudta, elrejtett az ajtó mögé egy ásót. Minek nekem ellenség, ha ilyenek a barátaim? De szeretem őket.
Ezért is fekszem ki az úttestre, mint egy kamu fekvőrendőr. Hallom, ahogy nevet. Elfojtja, de nevet. A hangja is mosolyog, ahogy leguggol mellém, de nem pillantok rá. Elvégre, egy utcai cucc vagyok, a csillagokat nézem. Nem fázom, a vérmérsékletem miatt nem. Mégis hagyom szótlanul, hogy miután megállapodtunk öt perc színjátékban, átpakoljon a kabátjába. Miért? Te nem fázol, Ash? A vérmérséklet? Hmm?
Vagy csak lovagias és törődik velem, mint mindig.
Csillagképeket kötöttem össze a fejemben. Nem voltam tisztába mi melyik, de sajátokat mindenképp kitaláltam, amik tényleg hasonlítottak a nevükre. Mondjuk a kurva kismedve miért néz ki úgy, mint azok a krix-kraxok, amiket Ash füzetébe firkáltam órákon anno, unalomból? Csak, hogy kicsit idegesítsem, meg megmosolyogtassam? Ő pedig visszafirkált. Azóta is megvannak a füzetek. Amiben a margó tele van az ő idiótaságaival. Abból az időből, amikor még barátok voltunk.
Amikor megszólal, kiesek a szerepből meglepettségemben, és felé fordulok. Nem szólok közbe, hagyom, hogy végigmondja a rövid, de sokatmondó szövegét. Aprót bólintok is, majd visszafordítom a fejem az ég felé. Mondanom kell valamit, de mit?
- Szerintem ijesztő - mármint, hogy itt vagyunk, nem az ég. Drámai szünetnek tűnhet az a mérhetetlenül hosszú némaság, de nem. Csak összeszedtem a gondolataimat. - Arra emlékeztet, hogy ott fent semmi sem változott - mutatok az ég felé, a csillagokra -, itt lent pedig minden - magyarázom meg valamennyire mire gondolok az ijesztő alatt. Pontosan tudja, mire célzok a változással.
- Már nem nevetsz. Még csak nem is mosolyogsz. Szoktalak látni, elemezgetni. Szád mindig lefelé konyul, észre sem veszed - én pedig igen, ami annyira elszomorít. - Amikor elmész a folyosón, szoktam köszönni. De nem is hallod - vagy hallja, és nem érdekli. - Minden ünnepen írtam neked, hogy boldog karácsonyt, boldog szülinapot, boldog újévet, minden lófaszt, se arra sincs válasz - azt nem tudom látta-e. De írtam. Lehet teljesen le vagyok némítva, vagy bármi. - De ez nem csak rólam szól. A többiek is ugyanígy vannak - ülök fel végül, majd a kabátot kiszenvedem magam alól. Nem lebaszni akarom. Pont arra rávilágítani, hogy fontos, ezt azzal is jelzem, hogy kabátját vállaira terítem, hogy véletlen se fázzon. Aztán kezeit enyém közé fogom. Nem akarom, hogy félreértse, csak nekem szinte forróak a tenyereim, felmelegíthetem. Addig pedig, míg nem fázik, nem ajánlja be, hogy induljunk. - De ez nem ellened szól. Mindenkinek megvannak a saját démonjai, de nem muszáj egyedül küzdened velük. Bármi is történik veled, én nem foglak bántani, semmivel sem - nem tervezem. Őt nem, ahogy a többi barátomat sem. Ezt tudnia kell, hiszen mindenki így vélekedik. Mindenki nagyon szereti őt, az idő ellenére is. Így hát, hogy ezt bizonyítsam is, magamhoz ölelem. Nem szorosan, ahogy akarom, nem akarok tolakodni. Idejét sem tudom, mikor öleltem meg utoljára, pedig én arról vagyok híres, hogy mindenkihez bújnék. Igen, cica énem. Még anno Vinny-hez is képes voltam odabújni, ha nincs más. Ash-hez is. Del-hez szinte mindig, amikor van rá alkalmam, és még valaki is boldogan fogadott karjaiban. De nem emlékszem ki. Pedig neki puha volt az ölelése. És jó. Mégsem tudom ki volt az.
- Ha pedig most menni akarsz, menj - pillantok rá, mikor már eleresztettem. - Menj vissza a magányos életedbe - mutatok az útra, amin mennie kell, ha magára akar maradni. Mert, magányos. Tudom, hogy az. - Vagy maradj itt. Akkor lesz egy barátod, újra - célzok magamra, mivel csak én vagyok itt. Meg talán az a csövi a bokorban. De az szerintem alszik. Mindig ebben a bokorban van, így tudom, hogy ott van. - Komolyan. Nem bántasz meg, ha elmész - ezt tudnia kell. Nem bántana meg, ő élete. De elengedném? Nem, rohannék utána és ráugranék, hogy ez tipikus Ely-féle választás volt. Vagy azt választja, amelyiket én akarom, vagy a másik opció is nekem kedvező lesz.

credit
Vissza az elejére Go down





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Ely xx Ash - ...then we stopped talking
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játékok-
Ugrás: