HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
Annie Bailey Today at 10:18 am

Vendég Yesterday at 8:36 pm

Daria Lavoie Yesterday at 3:42 pm

Dante Seavers Yesterday at 1:30 pm

Opal Wroblewski Hétf. Jún. 26, 2017 9:05 pm

aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Missed you;; Ash & Stell








Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 








avatar

Join date :
2016. Dec. 06.

Tartózkodási hely :
❖ beacon hills

Foglalkozás :
❖ being memorable

vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek

Hétf. Ápr. 17, 2017 1:08 am


Ash & Stella
missing someone is your heart's way of
reminding you that you love them

Annál szarabb érzés nincs a világon, mint mikor nagyon szeretnél látni valakit, elmondani neki, hogy mennyire hiányzott, de tudod, hogy rohadtul elcseszted a dolgokat és most félve az elutasítástól, ott toporogsz pár méternyire a házuktól. 
Ostoroztad magad, több okból is. Az első, hogy két évvel ezelőtt szó nélkül leléptél. A második, hogy önzőségből, csak magadra gondolva, szánt szándékkal nem kerested azokat, akiket hátrahagytál. Nem kerested Őt. Na és a harmadik, hogy most is volt képed az utolsó üzenetváltásotok után még három napot várni a felkeresésével, holott nem sokkal azután már szabad voltál, hogy a mobilod teljesen lemerült. 
És most meg fogalmad sincs róla, hogy mire is vársz még mindig egész pontosan?! Csak oda kellene menned. Csöngetned, kopognod, teljesen mindegy, hogy melyiket választod. Csak tedd meg.
De mi van ha nincs is itt? Vagy ha mégis itthon van?
Nem is tudod, hogy igazából melyik lehetséges opciótól tartottál jobban. Vajon megkönnyebbülnél, ha nem lenne itt? Visszajönnél máskor, hogy beszélhess vele? Vagy a szeme elé se mernél kerülni?
Egyáltalán miért is agyalsz ilyeneken?! 
Nem fogsz megfutamodni. Nem kerülheted el örökké a találkozást, hiába érzed úgy, hogy ez közel sem lesz könnyű menet. 
Beszélned kell vele. Látnod kell őt. Hallanod kell. Ölelned kell és soha többé nem eresztened. 
Csúnya hibát követtél el aznap, amikor eltűntél, jóvá akartad tenni. Bocsánatot akartál kérni. Megint az élete részese szerettél volna lenni. Annyi mindent szerettél volna, de még mindig méterekre álltál a háztól, földbe gyökerezett lábakkal, a bejárati ajtót bámulva.
Veszel egy mély levegőt, lassan kifújod. Összeszeded magad és mintha csak egy átlagos hétköznap lenne még valamikor két évvel ezelőtt, átsétálsz az úton, egyenesen az ajtajukhoz lépsz és megnyomod a csengőt. 
Bár még bőven lenne időd elszaladni, nem visszakozol. Nem vagy már gyerek, soha nem is voltál az igazán, éppen ezért már rég megtanultad, hogy szembe kell nézni a következményekkel, mielőtt rosszabbra fordulhatna. 
Esetedben mi lehetett volna a legrosszabb? Ha Ash ez után soha többet nem áll szóba veled. De ő nem volt ilyen, ez nem jellemző rá. Bár nem tudod. Hiszen két év hosszú idő, ráadásul már a többiekkel sem beszélt. Lehet, hogy veled sem akar majd. 
Hirtelen már nem is volt olyan fontos, hogy kinyissa az ajtót. Beengeded te magadat. Téged még egy zárt ajtó sem állíthat meg. 
Odabent pedig elindulsz a jól ismert irányba, a cél pedig nem más, mint Ash szobája. Először fel sem tűnik, hogy mennyire más lett itt minden. A légkör vidám, családiasból egyszerűen nyomasztóvá változott. Felrémlik benned, hogy Ash anyukája meghalt, talán ez (is) okozta ezt az erős változást. Minden esetre ez az érzés annyira rád telepszik, hogy észre sem veszed, hogy csak egy helyben állsz, a nappali szájánál és nézel magad elé. 
Elmerengsz a múlton és elképedve tekintesz a jelenbe. 
Mire észreveszed magad és újra elindulnál, már látod is a fiú ismerős, ám mégis nagyon, de nagyon más vonásait. Elmosolyodsz. A szíved hirtelen hevesebben ver, a szemeid felcsillannak a látványára. Pokolian hiányzott. Szerettél volna a nyakába ugrani. Szorosan magadhoz vonni, a karjai közé bújni, megcsókolni... 
De nem mozdultál, egy büdös lépést sem tettél. Mert nem tudtad, hogy ő szeretné-e. Ezért csak álltál előtte, a szokásos magabiztosságot sugározva magadból, pedig most a lehető legbizonytalanabb voltál. 
- Szia - hangod lágy, akár a mosolyod - Hiányoztál. 




i might be pretty but pretty still can hunt you down
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online








avatar

Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
16

Tartózkodási hely :
békön hilsz

wendigo: húsunkkal táplálkozik, kannibál, kit vérszag fog körbe

Hétf. Ápr. 17, 2017 8:36 am

stella & ash

Stella lett a bűnbakom.
Pár nappal ezelőttig szentül hittem, hogy ami szar lett, az anyám miatt lett szar. Hogy ami szar lett, az miattam lett szar. És mivel az imént felsoroltak közül csak utóbbi maradt életben - de az is hogy, milyen áron - ezért az én nevem volt az egyetlen név, mely fel volt vésve a képzeletbeli listára. Arra a listára, amin azoknak a neve szerepelt, akiket kötelességem utálni, és okolni a történtekért.
Pár nappal ezelőttig szentül hittem, hogy ami szar lett, az miattam lett szar. Aztán rájöttem, hogy lényegében Stella miatt is. Ez a gondolat mintha egyetlen villámcsapásra megszüntette volna a bennem már két éve szüntelenül tomboló vihart. De most meg semmi nem maradta helyén, csak a lepusztított környezet, és az idegesítő csend. Eddig legalább viharos volt. Most már az sem. Stellát könnyű volt hibáztatni. Ő nem én voltam.
Úgyhogy ezen az estén is úgy meredtem a plafonra, mintha a legizgalmasabb dolgot vélném felfedezni rajta. Tulajdonképpen tényleg a legizgalmasabb dolog volt. Könyörögtem, hogy az legyen. Elegem volt a folyamatos nehézségekből, abból, hogy még magányos se igazán lehet az ember. Abban is megzavarják.
Mintha a magányosságról való elmélkedés kötelezően maga után vonta volna a társaság megérkezését, megcsendült a csengő.
Gondoltam, majd apám kinyitja. Nem tudom, miből gondoltam ezt, mert igazság szerint két éve nem nyitott ajtót, két éve talán ki sem mozdult ebből az istenverte mauzóleumból, ahol békésen játszotta a tv képernyőjére meredő halottat a már régen tropára ült fotelben. Mintha sejtettem volna, hogy jobb, ha az az ajtó zárva marad, vagy ha elnyeli a föld, lehetőleg apámmal, meg a házzal, meg velem együtt. Mintha sejtettem volna, hogy ki jön.
Persze nem sejtettem, csak olyan volt, mintha. Pedig egyáltalán nem sejtettem.
Akkor nem gurultam volna lassan le az ágyamról, nem lépdeltem volna lassan ki a nappaliba, és nem kaptam volna instant meg-áll-a-szívem-baszdmeg-et, amikor megpillantottam az idegent. Az idegent. Stella nem is volt idegen. A szememnek az volt, az emlékezetemnek az volt, de a testem, mintha pontosan tudta volna, hogyan kell reagálni.
A pillanatokkal ezelőtt lefagyott szívem most a kétszeresére gyorsult, éles borzongás futott végig a gerincemen, görcsöt éreztem, de nem a hasamban, mint az oviban a szerelmesek. Nem. Én az egész testemben görcsöt éreztem. Az egész testem egy nagy adag görcs lett. Elnyílt a szám, mintha mondani akarnék valami, pedig igazán nem volt mit mondanom. Szóval becsuktam, és szóltam a testemnek, hogy tessék szíves úgy viselkedni, ahogy én akarom baszdmeg.
A plafonra próbáltam koncentrálni, amit olyan durván ott hagytam a szobámban, minden szó nélkül. A plafonra, mert a plafonban nem volt semmi. Itt meg minden volt. És a tények áramütésként sorakoztak fel egymás után. Anyám meghalt. Stella elment. Kannibál lettem. És erről a három fő ágról milliónyi következmény nődögélt széles gyökérhálózatot alkotva. Emiatt lett apa élőhalott. Emiatt vesztettem el mindenkit. Emiatt utáltam mindent. Emiatt hagytam abba a lacrosse-t. Mindegyik apró áramütés volt, ahogy áthaladt az elmémen. És én mindegyikbe belehaltam egy kicsit.
Aztán megszólalt. Olyan kettősség volt bennem, mint még életemben soha. Egyszerre akartam odamenni, magamhoz szorítani, és megcsókolni (végre valahára), és inkább a vállánál fogva erőszakosan kitessékelni, és rábaszni az ajtót. Ha az emberben lejátszódhat egy csata, akkor biztos voltam benne, hogy most a legvéresebb a küzdelem. Abban is biztos voltam, hogy ez még csak egy csata, de hátra van az egész háború.
- Szia. - Azt hiszem köszöntem, de lehet, hogy csak tátogtam, vagy az is lehet, hogy nem mondtam semmit. Minden álomszerű volt. Apára néztem. Apa ott ült, üveges tekintettel bámult. - A szobában leszünk - motyogtam neki. Sosem szóltam apához, mert nem reagált semmire. Most mégis, inkább szóltam hozzá, mint Stellához. Hozzá könnyebb volt. Pedig valójában a lányt akartam beinvitálni a szobámba.
Megfordultam, besétáltam, vártam, hogy utánam jöjjön, és becsuktam mögötte az ajtót. Nem fordultam felé, csak álltam,és kapaszkodtam a kilincsbe, mintha az lenne az utolsó reményem a világon.
Ekkor jutott eszembe, ami egészen eddig lehetetlen, hogy még át sem villant az agyamon. Az, hogy igazából nem kellett csatát játszania bennem a szerelmes énemnek, meg a gyűlölettel telinek. Igazából kurvára patthelyzetben voltam. Stella nem is sejthette, hogy ha akartam volna se lehetett volna köztünk az, ami régen elkezdődött. Mert az elmúlt napokban fantáziáltam róla. Hogy megbeszéljük, hogy kibékülünk, hogy elfelejtem, hogy mi történt, és minden rendben lesz. Arról ábrándoztam, hogy megcsókolom. Arról, hogy megölelem. Arról, hogy a teste minden porcikája az enyém lesz.
Stella vadász volt. Én meg azóta a prédája lettem. És ez csak most esett le.
Elmosolyodtam, és bár még mindig háttal álltam neki, hallhatta a rövid, halk felnevetést. Baszki, mennyire, mennyire elbaszódott minden. Mármint... komolyan, ez már vicces volt.
- Örülök, hogy nem haltál meg - fordultam végül meg. Na Ashley, mekkora aranyember vagy, hogy örülsz, hogy nem halt meg. - Mármint... érted. - A furcsa "kitörlődtem mindenki emlékezetéből" dologra céloztam, remélem érti.
Háttal nekidőltem az ajtónak, szememmel Stellát vizsgáltam. Valósággal analizáltam. Gyönyörű volt. Tudtam, hogy még mindig minden idegszálam akarja őt.
- Kezdheted, ha gondolod - mutattam rá. - Mármint, a mentegetőzést, a magyarázkodást, vagy igazából nem tudom, miért jöttél ide. - Fogalmam sem volt, ki mondta ezeket a szavakat. Csak ketten voltunk a szobában.
Aztán rádöbbentem, hogy én mondtam.


 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Dec. 06.

Tartózkodási hely :
❖ beacon hills

Foglalkozás :
❖ being memorable

vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek

Szer. Ápr. 19, 2017 1:56 am


Ash & Stella
missing someone is your heart's way of
reminding you that you love them

Amikor odamentél Ash házához, még fogalmad sem volt róla, hogy mivel, kivel állsz majd szemben. Nem tudtad, hogy mit fogsz neki mondani, hogy mit fogsz csinálni. Egyedül abban voltál biztos, hogy látni akartad. Hogy minden porcikád a közelébe kívánkozott, és hogy ezentúl minden más lesz. Arra azonban még te sem számítottál, hogy ennyire megváltozott minden.
Amikor önkényesen beengedted magad fel sem tűnt a nagy csendben, hogy ez a ház, már nem az a ház, ami két évvel ezelőtt volt. Vicces, hogy erről pedig leginkább a beállt csend árulkodott. Nem hallottál önfeledt beszélgetést, nevetgélést. Sem pedig Ash anyukájának hangját. A nőét, aki mindig olyan nagy szeretettel fogadott, akárhányszor betetted ide a lábad. Az anyáét, aki folyton úgy nézett rád, mintha te magad is a családjuk tagja lettél volna.
Összeszorult a szíved látva, hogy milyen lett ez a ház nélküle. Mintha az otthon szó jelentését vesztette volna, miként ő az életét vesztette.
Ahogy beljebb kerülsz a házban, mégis csak hangokat kezdesz hallani. A nappali előtt állva, pedig már látod is, hogy azok a tévéből érkeztek. Látod azt is, hogy a tévé előtt lévő fotelben ül valaki, beljebb kukucskálsz és hirtelen tudod is, ki az. Ash apukája.
Köszönni akarsz neki, de félsz tőle, hogy a semmiből való felbukkanásoddal a szívbajt hoznád rá, ugyanakkor mégis úgy gondolod, hogy talán meg sem hallaná. Ahogy arra sem figyelt fel, hogy egyszerűen bejöttél az otthonába. Persze lehet, hogy észrevette, viszont nem reagált rá. Lehet a köszönésedre sem érkezne válaszreakció.
Ezért csak állsz és elmerengve figyeled egy kis ideig. Arra gondolsz, milyen volt azelőtt, hogy te elmentél volna. És elszomorít a tudat, hogy azóta ilyenné változott.
Vajon Ash is ilyen drasztikusan megváltozott?
Épphogy csak megszületett a fejedben ez a gondolat, a válasz hordozója máris ott áll előtted, s ha mást még nem is, a külső változásokat azonnal észleled.
Pillantásod gyorsan végig siklik a fiú alakján, tetőtől talpig végigmérve, és magadba iszod a látványát.
Ideges vagy. Nagyon régen érezted utoljára így magadat. Akkor is csak az Ő közelében. Ez azonban most mégis más. Igen, rettentően hiányzott és igen, az egész tested azért kiállt, hogy a karjai közé vesd magad, azonban egy hang, amit hívhatunk akár józan észnek is, max hangerőn rikácsolta a fejedben, hogy ez azért mégsem egy vidám találkozó. Emlékeztetett rá, hogy azért jöttél el hozzá, hogy bocsánatot kérj tőle, hogy elismerd, mennyire elcseszted a dolgokat, mikor két éve leléptél. Nyomós ok ide vagy oda, nem lett volna szabad nem hogy búcsú, hanem szó nélkül elmenned, főleg úgy, hogy utána egyszer sem kerested.
Szégyellted magad, legszívesebben bele süllyedtél volna a padlóba a pillantása elől. De hát épp ezért voltál itt, hogy szembenézz vele és a többi következménnyel.
Szó nélkül követed őt a szobájába, ezalatt pedig azon töröd a fejedet, hogyan is kezdhetnél bele ebbe a nagy beszélgetésbe. Ami lehet, hogy nem is lesz olyan nagy, ha Ash megelégeli a látványodat és nagyjából öt perc után kirak a házból. Bár ezt is tökéletesen megértenéd.
Ahogy becsukódik mögötted az ajtó, meginog a magabiztosságod látszata is. Pedig most csak ez volt neked; a látszat. Nélküle nem maradt volna semmid a bizonytalanságon és a félelmeiden kívül.
Megállsz a szoba közepén, lassan körbefordulsz, elkap az a kellemes érzés, mintha haza érkeztél volna, ám ezúttal csak a hűvös lakást találod, az otthonod már két éve oda...
Fáj, hogy nem néz rád, de nem annyira, mint az a nevetés, amit hallat. Tudod mi fog következni, de hiába készíted fel magad lelkiekben előre, a jelen attól még fájdalmas marad.
- Ezt neked köszönhetem - biccentesz felé, nem igazán tudod, hogy máshogy kellene erre reagálnod. Vagyis de, tudod te nagyon jól, csak az kettőtök helyzetét tekintve... nem igazán lenne jó ötlet.
Végre rád néz. De most még rosszabbul érzed magad, mint mikor háttal állt neked. Egyelőre a szemébe se tudsz nézni, szóval magad elé nézel, le a kezeidre, mivel már megint az ujjaiddal babrálsz idegességedben. S csak akkor emeled fel rá a tekinteted, amikor szavai kellően beléd marnak.
- Nem akarok sem magyarázkodni, sem mentegetőzni. Nagyon jól tudom, mennyire elbasztam. Ahogy azt is, hogy mennyire utálhatsz érte, én is utálom magamat - eleinte alig találod a hangod, de a végére egészen megérkezik. - Bocsánatot kérni jöttem - sóhajtod - Mindenért. Azért amiért eltűntem (megint), amiért az elmúlt két évben egyszer sem kerestelek, amiért végre elfelejtettél, én mégis rád erőltettem az emlékeket. Végezetül azért, mert ilyen szar vagyok a bocsánatkérésekben - a hangod megremeg, de a sírás az nagyon messze jár tőled. Te sosem sírsz, vagy legalább is még senki sem látott. És nem is most akarod elkezdeni. Te nem leszel olyan, mint a filmes főhősnők, akik a krokodil könnyeikkel akarják meghatni filmbeli partnerüket, valamint a közönséget. Biztos voltál benne, ha netán mégis sírni fogsz, azt nem Ash előtt teszed.
- De nem csak ezért jöttem. Hanem mert - egy pillanatra elhallgatsz - látni akartalak. Főleg az után, hogy azt hittem, soha többet nem lesz rá esélyem - közelebb lépsz hozzá, a szemébe fúrod pillantásod. - Nem akarlak elveszíteni.



i might be pretty but pretty still can hunt you down
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online








avatar

Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
16

Tartózkodási hely :
békön hilsz

wendigo: húsunkkal táplálkozik, kannibál, kit vérszag fog körbe

Szomb. Ápr. 22, 2017 10:04 am

stella & ash

Az elmúlt években túl sok mindent kellett lenyelnem, túl sok minden miatt éreztem, hogy ez az egész szar nem ér semmit, és egyszerűen meg kéne halni a picsába. Aztán az ember lenyeli, és rájön, hogy még egy tányérnyi hátravan. Egy hordónyi. Pedig már most kibaszottul tele vagyok, már most is túlontúl sokat nyeltem le.
Stella megakadt a torkomon. Egyszerűen nem fért már le. Túl fontos volt ahhoz, hogy csak úgy, tragédiának elkönyveljem a többi tragédia mellé. Nem tudtam, hogy azért nem akarom-e felírni a problémáim listájára, mert nem akarom bolygatni a múltat, vagy azért, mert féltem, ha egyszer felkerül, akkor többé már nem kerül le onnan. És közben észre sem vettem, hogy abban a pillanatban, lényegében ő volt minden problémám. A legnagyobb, az egyetlen. Amivel két év alatt megbirkóztam, amit két év alatt elfogadtam, azt most ő villámcsapásnyi idő alatt hozta vissza és nyújtotta felém egy tálcán. És megőrültem a gondolattól, hogy a belém döfött, jól megszokott, már-már csak gyenge zsibbadást okozó kések mellé egy újabbat döfjenek a hátamba. Nem bírtam elviselni. Nem akartam elviselni.
És az egyetlen dolog, ami tompította a bennem felgyülemlett mocskos haragot Stella iránt, az maga Stella volt. Hogyan is haragudhattam egy olyan tökéletes, tiszta, és gyönyörű lányra, mint ő?
Aztán beszélni kezdett. És ahogy beszélni kezdett, emlékeztetett rá, hogy hiába olyan tökéletes, tiszta, és gyönyörű lány. Hiába ő a legcsodásabb műalkotás a világon. Mintha több száz évnyi áhítatos csodálat után Mona Lisa heves káromkodásba kezdett volna.
Nem tudtam, mit is válaszolhatnék neki. Egy rohadéknyi pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen nem válaszolok, csak megfordulok, kisétálok az ajtón, kisétálok az életéből. Elvégre ő maga nem ezt tette velem? Aztán végül csak álltam, hallgattam, és mondandói egészen addig üresen csengő, füleimnek fel nem fogható szavaknak tűntek, amíg egy lépéssel közelebb nem került, és azt nem mondta: Nem akarlak elveszíteni.
Megőrjített.
Mindig ezt csinálta. Amióta ismertem, mást sem csinált. És a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem ellene semmit. Engedtem neki, hogy kínozzon, és elbasszon körülöttem mindent. Elbasszon bennem mindent.
- Miért nem? - Engem is meglepett a hangom. Nem csak az, hogy megszólaltam, hanem hogy milyen üres volt, milyen rideg. Megfagytam tőle. - Miért ne akarnál elveszíteni? Mármint... - és halványan elmosolyodva, lemondóan csóváltam a fejemet. - De te mindig ezt csinálod, tudod. Te mindig. Eltűnsz, baszol a másikra, aztán megjelensz, és bocsánatot kérsz. Stella, nem lenne egyszerűbb, ha el sem tűnnél? Nem lett volna egyszerűbb, ha legalább annyit írsz, hogy jól vagy, és ne keresselek? Vagy nem lett volna egyszerűbb, hogyha már így döntöttél, akkor nem jössz vissza, és teszel úgy, mint akinek fontos a másik? - Megeredt a nyelvem. Sosem beszéltem vele így. Régen sosem. És valahol most is azt éreztem, hogy ez nem helyes, és hogy ez nem én vagyok, és hogy Stella nem ezt az Ash-t ismeri. De közben úgy éreztem, minden szavammal egyre könnyebb lesz a lelkiismeretem, minden szavammal átpakolok egy mázsás súlyt az ő vállára. Hogy azt nyomja, és ne az enyémet. Most én léptem közelebb. Nem engedtem a tekintetét. Olvasni akartam belőlük.
- Mit szeretnél? Mit akarsz? Miért nem akarsz elveszíteni? - értetlenül ráztam a fejem, próbáltam helyretenni a gondolataimat, de Stella annyira megfejthetetlen volt, annyira ellentmondásos, hogy azt hittem lebénulok tőle. Elmegy, visszajön, elmegy, visszajön. - Nem utállak - tettem hozzá egyik korábbi feltételezéséhez. - Igazából nem érzek semmit.
Hazugság volt. Éreztem. Minden éreztem, amit régen. És talán éppen ezért mondtam ilyen meggyőzően, ilyen határozottan a hazugságot. Mert a régi érzések nem fértek össze az új Ashley-vel. Nem voltam a régi, nem is lehettem a régi. Kétségbeesetten próbáltam meggyilkolni magam körül mindent, ami a régihez kötött, elmarni magam körül mindenkit, aki a régi érzéseket hozta elő. Őt is. A leginkább őt.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Dec. 06.

Tartózkodási hely :
❖ beacon hills

Foglalkozás :
❖ being memorable

vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek

Hétf. Ápr. 24, 2017 1:01 am


Ash & Stella
missing someone is your heart's way of
reminding you that you love them

Amikor idejöttél, már akkor tudtad, hogy ez egyáltalán nem lesz könnyű beszélgegés. Azonban arra nem számítottál, hogy ilyen rohadt nehéz lesz.
Szembenézni a múlt árnyaival közel sem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek a filmekben látszik. A való élet egészen más. Sokkal fájdalmasabb. Itt nem oldódik meg minden egy varázsütésre. Nem lesz happy end a történet csak azért, mert a két fiatal, szerelmes szív újra egymásra talál. Ez nem ennyire egyszerű.
Azt gondolná az ember, hogy sokkal könnyebb megbocsátani valaki olyannak, akit szeret az ember, pedig ez baromira nem így van. Ennél nincs is nehezebb feladat az életben. Te már csak tudod, hiszen sosem bocsátottál meg az anyádnak azokért, amiket elkövetett és még most is, évekkel a halála után is haragot tápláltál iránta, ennek ellenére mégis nagyon szeretted. Szóval jól ismerted ezt az érzést. És tudtad, vagy legalább is sejtetted, hogy Ash is hasonlóképpen érez, ezt láttad a szemében.
Alig bírod állni a pillantását. Éget és szúr. Mintha rengeteg apró tűt állítottak volna a bőrödbe újra és újra. A legszívesebben eltűnnél a tekintete elől, talán örökre, hogy soha többé ne okozhass neki fájdalmat.
Utálod, hogy bántottad őt, de magadat még ennél is jobban utálod. Nem tudod, hogyan tehetnéd jóvá, amit tettél, de ahogy a helyzet jelenleg állt, úgy vetted észre, talán esélyed sem lesz rá.
Bocsánatot kérsz, bár nagyon jól tudod, hogy ez közel sem elég, ám ez volt a minimum amit megtehettél. Nem vársz rá választ, sem azt, hogy megbocsásson, biztos vagy benne, hogy ez utóbbi még nem menne neki, és még ha menne is, egyáltalán nem biztos, hogy akarja is. Így inkább elmondod neki, hogy nem akarod elveszíteni. Próbálod nem kimutatni, de egyenesen rettegsz ennek a lehetőségétől. Nem tudtad elképzelni úgy az életed, hogy Ash nem volt benne, és fogalmad sincs róla, mihez kezdenél magaddal, ha ez ma mégis így alakulna.
A pillantásod szinte könyörög, hogy mondjon valamit. Bármit. Akármit. Csak szóljon hozzád. Mégis, amikor megszólal elszorul a torkod. Úgy érzed, hogy fulldokolsz, hogy majd megfojt mindaz, amit a fejedhez vág.
Eleinte szólni se tudsz, mert nem tudod, mit kéne mondanod. Hiszen igaza van. Te tehetsz arról, hogy ez így alakult kettőtök között, azonban úgy érzed, hogy ez valami sokkal többről szól. Mintha valami olyan súlyát is megpróbálná rád terhelni, amiről egyáltalán nem te tehetsz. Ez pedig dühít. Olyan, mintha vasvillával böködné a lelked mélyére zárt bestiát. Azt a részedet, amit mindig is próbáltál elnyomni. Azt a Stellát, amelyiket anyád a saját képére teremtett. Azt, amelyik ezt nem hagyhatta szó nélkül.
- Sajnálom, OKÉ? - felcsattansz, ami még téged is meglep - Nem tudom mit vársz tőlem?! Mi mást mondhatnék még azon kívül, hogy mennyire rohadtul sajnálom?! - felemeled a hangod, de észre sem veszed, megszállt az az érzés, ami arra ösztönzött, hogy most kiadj magadból mindent. De mindent. - A francba, Ash! Azt hiszed, hogy nekem olyan kurvanagy öröm volt eltűnni? Nem akartam elmenni. Főleg nem az után, hogy jártál nálam. De mennem kellett. Gyászoltam. Magányt akartam. El akartam vágni magam ettől a várostól. Ugyan hiányoztatok, nagyon is, de új életet akartam kezdeni. - elcsendesedsz, elkapod róla a pillantásod, behunyod a szemed, míg orrnyerged a mutató és a hüvelyk ujjad közé csippented, így próbálod lenyugtatni magad. - Sajnálom - suttogod, s lassan újra ránézel - De nem én tehetek róla, hogy felfordult az életed - szúrod oda, arra célozva, hogy Ash minden bizonnyal téged állított be bűnbaknak, mintha te tehetnél mindenről, ami vele történt, mintha egy lavinát zúdítottál volna rá. Igaz, hogy ezeket nem mondta ki, de te kiérezted a szavaiból, a nyomásból, amit rád helyezett.
Azonban annak ellenére, hogy jogosnak érzed mindazt, amit mondtál, szörnyen érzed magad miatta. Még sosem beszéltél így vele. Sőt, ő sem veled. Mióta ismertétek egymást, egyszer sem beszéltetek ilyen hangon egymással. És rettentően fájt neked, hogy most mégis.
Nem tudtad, hogy ez mit jelent, talán csak azt, hogy Ashnek igaza van. Miért nem akartad elveszíteni? Jó kérdés... Ő is rátapintott a lényegre.
Erre szíved szerint azt felelnéd, hogy azért, mert még mindig szereted. De a történtek fényében... Szomorú, halvány mosolyra húzod ajkaid.
- Pár perccel ez előtt gondolkodnom se kellett ezen. De most? - tanácstalanul vállat vonsz - Már magam sem tudom - állod a pillantását, s bár hangod megcsuklik, nem több erőtlen suttogásnál, mégis komolyan cseng. Ám a szemeid még mindig árulkodóan fénylenek, ahogy rá nézel. Ám ez a fény pillanatok alatt megfakul és eltűnik a fiú szavaitól.
- Igazán? - hitetlenkedsz - Semmit? - kérdezel vissza, s bár arcodról nem olvashat le semmit, a kérdés hangsúlya egyértelművé teszi, hogy nem hiszel neki. Nem akarsz hinni neki. Ám tudod, hogy ő sohasem hazudna. Ez sem tűnt hazugságnak a szájából. Ez pedig összetört benned valamit. Valamit, ami csörömpölve hullott le, szilánkokra esve, mintha csak egy üvegvázát ejtettek volna a padlóra, s te beletapicskolsz, szabad kézzel utánuk nyúlsz, megvágod magad, a szilánkjai pedig beléd fúródnak.
Ilyen érzés volt vele szemben állni és csak nézni őt. Olyan, mint csendben elvérezni.



i might be pretty but pretty still can hunt you down
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online








avatar

Join date :
2016. Dec. 05.

Age :
16

Tartózkodási hely :
békön hilsz

wendigo: húsunkkal táplálkozik, kannibál, kit vérszag fog körbe

Vas. Ápr. 30, 2017 6:59 pm

stella & ash

Olyan érzésem volt, hogy a mellkasom behorpad. A láthatatlan súly kíméletlenül nyomta ellenállásra képtelen szegycsontomat, és mintha a bordáim egyesével álltak volna bele a tüdőmbe, hogy megfosszanak a szobában terjengő forró levegőtől. Így éreztem. Hogy fuldoklom, hogy forróság van, hogy minden, ami itt történik, az maga a káosz, a legszörnyűbb katasztrófa, ami történhetett még velem az életben.
A legrosszabb azonban nem az volt, ahogy éreztem magamat abban a pillanatban. A legrosszabb az volt, amikor megpróbáltam zavaros fejjel rájönni, hogy mitől érzem ilyen eszméletlenül kurvára szarul magamat, és amikor végül megint csak arra a következtetésre jutottam, hogy Stella miatt. Stella miatt.
Stella miatt, Stella miatt, Stella miatt.
Már az sem számított, hogy racionálisan átgondolva a dolgot teljesen érthetőek voltak védekező szavai. Már az sem számított, hogy mit mond, hogy milyen hangerővel mondja. Mintha olaj lett volna a tűzre, mintha benzines kis kannával locsolgatta volna a bennem lángra kapott virágos kertet. Teljesen mindegy volt, hogy igaza van. Teljesen mindegy volt, hogy megérzései nem hazudtak, hogy tényleg jogtalanul hárítottam rá az összes problémámat. Hogy tényleg nem az ő hibája volt minden, hogy ő csak elment, és ezzel nem ölte meg az anyámat, és ezzel nem változtatott egy kibaszott emberevő szörnyeteggé. De ahogy megfogalmazódott a fejemben, hogy teljesen igaza van, valamiért fordítottan arányosan növekedett iránta a haragom. Létezik egyáltalán ilyen? Hogy rájövök, hogy nem az ő hibája, és mégis csak egyre, egyre biztosabb vagyok benne, hogy minden miatta van?
- Te tehetsz róla - sziszegtem, állkapcsom megfeszült, öklöm pedig remegve ökölbe szorítottam. Stella volt az oka mindennek. Ennek is. Annak is. Csak az járt a fejemben, hogy mindent elrontott, és a gondolat olyan gyorsasággal szaporodott a fejemben, hogy majd beleőrültem. Tudtad, hogy valójában egy vemhes fehér cápa méhében több cápa is növekszik? És azért, hogy a legerősebb megszülethessen, elfogyasztja odabent a saját testvéreit. Így éreztem. Mintha ez a gondolat lett volna a legerősebb a fejemben, és sorra meggyilkolta volna az összes többit, hogy minél több helyet szerezzen magának.
Aztán újabb választ kaptam, újabb kancsó benzint. Gúnyos "ha-ha" tört fel a torkomból, és hitetlenkedve ráztam a fejemet.
- MÁR magad sem tudod. - Elmosolyodtam. Szinte édesdeden, mint a régi, szép időkben, mikor igazán nem volt semmi gondunk. Úgy mosolyogtam rá, ahogy ő ismert. Pedig most, ebben a pillanatban teljesen kifordított önmagamból. Szinte kényelmetlenül éreztem magamat a saját testemben, mintha kívülállóként figyeltem volna, hogy mit fogok tenni. - Már... - ismételtem meg. - Stella, te soha az életben nem tudtad, hogy mit akarsz. Hidd el, pár perccel ezelőtt sem tudtad, és pár perc múlva sem fogod tudni. Hidd el, soha az életben nem fogod tudni - tártam szét a karjaimat, mintha a világ legnagyobb felfedezését mutattam volna be neki. Megint csak úgy éreztem, hogy kívülről hallgatom a saját szavaimat. Minden szót visszaszívtam volna, de mégis, olyan jól hangzott kimondva. Tudtam, hogy sosem fog nekem megbocsátani, és reszketett a kezem a gondolattól. Mégis, csak vitt magával az ár, én pedig úsztam vele, hogy bele ne fulladjak. Még akkor is, ha minden szavamtól undorodtam, még akkor is, ha nem volt jogos ezzel előállnom. Sosem kérte, hogy szeressem. És én sosem kértem, hogy válaszoljon nyíltan a szerelmemre. Úgyhogy lényegében megint csak olyan hibákkal dobálóztam, melyek sosem voltak a hibái.
Erre a pontra pedig odáig forrt az agyvizem, hogy egyetlen ijedt szemrebbenésnél több reakció nem jelentkezett a testemen, amikor rákérdezett, hogy valóban nem érzek-e iránta semmit. Dübörgött a szívem, felrobbant a torkom, sípolt a fülem, fájt minden porcikám, és mégis, kívülről csak egy kőszobor voltam, akinek megremegett a szemhéja, aztán szótlanul bámult rá.
Közelebb léptem, atomjaira pusztítva a köztünk lévő távolságot, olyan közel az arcához, mint két évvel ezelőtt a szobájában, az utolsó találkozásunkkor, amikor azt hittem, végre meg fogom csókolni. De tudtam, hogy amint kimondom a szavakat, nem hogy csókot nem kapok, de talán még egy kurva nagy pofont is lekever. Mégis, szinte rajongva vártam, hogy megüssön.
- Semmit. - Megráztam a fejemet, és a szemeit fürkésztem. - Miért? Úgy hangzottam, mint aki érez bármit is? - Vissza kellett volna szívnom. Ki sem kellett volna mondanom. De ott álltam, és egy nagyon halvány, szinte vidám mosollyal vártam, hogy darabokra törik a szíve. Pont, mint az enyém Stella miatt. Stella miatt. Stella miatt.
Ettől jobb lett nekem? Nem.
Rosszabb? Igen. De szinte már szerettem a rosszat.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Dec. 06.

Tartózkodási hely :
❖ beacon hills

Foglalkozás :
❖ being memorable

vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek

Kedd. Jún. 20, 2017 8:59 pm


Ash & Stella
missing someone is your heart's way of
reminding you that you love them

Borzasztóan érezted magad. Kifogytál a szavakból. Csak nézted a szeretett fiú arcát és csak arra tudtál gondolni, hogy ez tényleg a valóság? Ez valóban megtörténik? Tényleg képes valami ennyire megromlani? Ennyire utálna, hogy mindenért téged okolna?
Nem tudtad, hogy erre mit mondhatnál. Beléd martak a szavai, mérget fecskendeztek beléd, s te megbénultál. Nehezen lélegeztél, nehezedre esett ott állni vele szemben. A legszívesebben lerogytál volna valahová, hogy kisírd magadból a fájdalmat, amit minden porcikádban éreztél.
De nem tetted. Csak álltál ott vele szemben, a szemébe néztél és próbáltál nem sírni. Talán ez volt életed legnehezebb feladata. Nem sírni… Máskor ez olyan könnyen ment. Eddig mindenki elől tökéletesen el tudtad rejteni a könnyeidet. Erre most itt volt Ash. Az egyetlen személy, akiről tudtad, hogy neki kimutathatod az érzéseidet, hogy előtte nem kellene rejtegetned őket, most mégis ő volt az egyetlen, aki elől igenis el akartad rejteni. Nem mutatni neki, hogy mennyire fájtak a szavai, de tudtad, elég csak egy pillantást vetnie rád és sejtheti.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan… - suttogod. Másra nem igen volt erőd. Igazából már azt is csodáltad, hogy képes voltál erre értelmes választ adni. Minden esetre remélted, hogy igazad van, és csak a pillanatnyi dühe mondatta ezt vele. Csak nem okolhatott téged tényleg mindenért… Ugye? Vagy mégis?!
Kavarogtak a gondolataid. Ez kezdett túl sok lenni. Úgy érezted elvesztetted a kontrollt, a dolgok kisiklottak a kezeid közül. Nem akartad, hogy ez történjen. Meg akartad vele beszélni a dolgokat, ehelyett itt voltatok mind a ketten és borzalmas dolgokat vágtatok egymás fejéhez. A legrosszabb mégis az volt, hogy akkor és ott, ezeket komolyan is gondoltad. És mindamellett, hogy ez pokolian fájt, roppant mód dühített is.
Dühös voltál, azért mert ez a beszélgetés ilyen irányt vett. Dühös voltál Ashre, amiért mindent próbált rád terhelni, de igazából azért voltál rá olyan rohadt mérges, mert volt igazságtartalma annak, amit mondott. Legfőképp viszont magadra voltál dühös, amiért önző voltál és egészen eddig nem is tudatosult benned, hogy mit műveltél ezzel a fiúval. Mit műveltél kettőtökkel. Erre pedig az a vigyor döbbentett rá, ami most Ash arcán húzódott. Pontosan olyan volt, mint régen, amikor még nem volt semmi baj, de ez most mégis egészen más volt. Csak arra hívta fel a figyelmemet, hogy most minden mennyire elbaszott lett, ezt pedig csak tetézték a szavai.
- Oké, kíváncsi vagy rá, mit akarok? – szünetet tartasz, közben látványosan végig nézel rajta, majd újra a szemeibe, csak azért, hogy biztosan egyértelmű legyen – Téged – Továbbra is a szemébe nézel, fogva tartod az ő tekintetét, s lassan, édesded mosoly ül az arcodra. – Most például kimondottan meg akarlak ütni – teszed hozzá, a mosolyodat szélesítve.
Nem tudod, hogy miért mondtad ezt. Itt volt az esély, hogy elmondd neki, igazából miért jöttél, elmondhattad volna, hogy igazából mennyire szereted. De te csak tovább locsolgattad az olajat a tűzre, ami már így is hatalmas lángokkal égett körülöttetek. Talán ez a tűz lesz az, ami most végleg felemészt benneteket.
Megriadtál a hirtelen közelségétől. Mindamellett, hogy pokolian vágytál rá, arra, hogy visszarepüljetek a múltba, hogy másként alakítsd a dolgokat, őrülten szerettél volna elhátrálni. De féltél tőle, ha megmoccansz, ha csak egy kicsit is megrezdülsz, akkor nem bírod tovább visszafogni a könnyeidet, amik mostanra úgy szúrták a szemeidet, hogy bármelyik pillanatban előtörhettek.
És itt volt a pillanat. Hihetetlen, de ez is elérkezett. Nem szóltál egy szót sem, csak beharaptad az ajkadat, lehunytad a szemeidet és hagytad, hogy az első könnycseppek végig gördüljenek az arcodon.
Soha senki nem bántott még életedben ennyire, mint amennyire Ő tette. Pont Ő. Akiről azt hitted, hogy mindig melletted lesz, akiről úgy tudtad, soha nem lenne képes bántani. Nem így történt. Tudnod kellett volna, hogy ez nem valami tündérmese. De a tanulságot legalább leszűrted belőle. Anyádnak igaza volt. Megint. Sosem kellett volna megnyitni a szíved. Mert most nem maradt semmid. Csak az űr, csak a fájdalom.
Újra a fiúra néztél, s talán ha nem lett volna az a mosoly az arcán, szó nélkül távoztál volna, de ott volt. Benned pedig megállíthatatlanul bugyogott fel a harag. Gondolkodás nélkül lendítetted a kezed, ami hatalmasat csattant Ash arcán.
- Ezt akartad? – mutatsz végig magadon – Ez volt a célod? Szerettél volna így látni? Hát tessék, most megkaptad. Remélem elégedett vagy magaddal, és tudsz még majd tükörbe nézni ezek után – hátrálsz, úgy érezted, hogy már a közelében sem bírsz megmaradni. Menekülni akarsz, minél messzebbre tőle. – Rád se bírok nézni – hidegen, majdhogynem undorodva jöttek ki belőled a szavak. Kicsit még meg is bántad, de nem eléggé ahhoz, hogy vissza akard szívni őket. Sőt! – Látni se akarlak.
Ennyi volt. Újra csordogálni kezdtek a könnyeid, te pedig dühödten törölted le őket az arcodról. Legszívesebben egy perccel sem maradtál volna tovább, de még látni akartad a reakcióját. Azt remélted, talán még most utoljára láthatsz belőle valamit, amit az igazi Ash tenne, legalább most, mielőtt végleg kisétálnál azon az ajtón, az életéből.



i might be pretty but pretty still can hunt you down
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
 
Missed you;; Ash & Stell
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: