• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ 2018. márciusa


Yesterday at 11:25 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Dante xx Daria










avatar


: :

SENKINEK SEM KÖTELESSSÉGE,
HOGY NAGY EMBER LEGYEN.
MÁR AZ IS NAGYON SZÉP,
HA VALAKI EMBER TUD MARADNI.


Join date :
2017. Apr. 13.

Tartózkodási hely :
✻ beacon hills


Csüt. Ápr. 20, 2017 5:23 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



dan & dari

Nem volt az a sunyiban kibontható fajta. Viszonylag nagy, cipelhető súlyú. De nem sunyiban kibontható.
Ash valószínűleg leolvasta az arcomra kiülő mély csalódottságot, ahogy megsemmisülve pislogtam a kezembe nyomott csomagra.
- Khm... - Úgy viselkedtem, mintha az év üzletét kötném a legnívósabb vállalkozók egyikével. Nézegettem, tapogattam a tetejét, a fülemhez emeltem, hogy megállapítsam, ketyeg-e benne valami robbanószer. Nem ketyegett. Ez mondjuk megnyugtatott valamennyire. - Hmm... - Ez lehetett körülbelül az ötödik alkalom, hogy megköszörültem a torkomat. Mégsem voltam már olyan, mint valami elsőrangú üzletember. Inkább csak mint valami kérődző állat.
- Igen? - Ash is eddig viselte el, hogy komoly vizsgálatok alá vetettem a csomagot, és most úgy nézett rám, mint aki várja a diagnózist.
- Ez így nem jó - feleltem végül, és diplomatikusan felpislogtam rá.
- Mi?
- Ez így nem jó - ismételtem meg magamat, mintha valóban nem hallotta volna az imént. - Dan megkérte, hogy mindenképpen vessek egy pillantást a doboz tartalmára, hogy tudja, hogy nem vered át. - Végül is, egy próbát megért.
A fiú fújt egyet, összeráncolta a homlokát, és mintha nevetni próbált volna, igencsak kevés sikerrel.
- Hogy ne verjem át? - Bólintottam. - Aha, nem hiszem. Csak vidd el. Helló - és hátat fordított, és már ott sem volt, és én meg hiába nyúltam utána kapálózó kézzel, hogy megállítsam, és könyörögjek, hogy mondja el melyik törvényt szegem éppen meg, már tovább is állt, hogy másokra is ráakasszon fél kiló drogot. Ott maradtam a folyosón, hátammal támasztva szekrényem hideg fémlapját, és megint a fülemhez emeltem a cuccot. Még mindig nem ketyegett.
Legyőzötten csoszogtam ki a parkolóba, és hálás voltam a sorsnak, amiért ma elhozhattam anyám kocsiját. Általában összeveszünk reggelente. Mert hogy én mindig azzal jövök, hogy neki mi szüksége lenne a kocsira, mikor úgyis otthon dolgozik a gépén, és igazán nincs hova mennie. Mire mindig megsértődik, hogy mi az, hogy nincs hova mennie, és mi az, hogy mi szüksége lenne, és egyáltalán miért loptam el az Adidasos pulcsiját. Mindig ezzel jön. Elmondja a tökéletes, megcáfolhatatlan érveimet kérdőjellel a végén és "mi az"-al az elején, aztán megvádol, hogy elloptam a pulcsiját. Amit tényleg el is loptam.
De így, hogy az enyém volt az autó, így nem jött el értem a suliba, és nem kellett azt a felesleges kört lefutnom, hogy elmagyarázom, miért battyogok boldogan a hónom alá csapva az ismeretlen tartalmú dobozzal, amit ismeretlen embertől ismeretlen embernek szállítok. És igazából ennek azért is örülhettem, mert jómagam sem tudtam rá a választ, és kínos lett volna bevallani, meg azért is, mert anyámnak három percbe telt volna meggyőzni róla, hogy teljesen helyesen teszem, ha feltépem a gondosan, tökéletesen leragasztott szikszalagot, és egyszerűen belekukkantok a csomagba. Ami ugyan sehogy sem lett volna helyes, de ő azt is képes lett volna belém magyarázni, hogy rendben van a gyilkolás és hullagyalázás.
Leparkoltam a ház előtt, kipattantam az első ülésről, és egyenesen a szembe szomszéd ajtajához vezettem lépteim. Az ajtó előtt megtorpantam, és úgy bámultam a csengőre, mintha fogalmam sem lenne, hogy mit kell vele tennem.
Izgultam. Az igazság az volt, hogy izgultam. Sejtelmem sem volt, hogy ez az izgalom honnan, miből, és miért telepedett rám, de mégis, most toporogtam, bénán ácsorogtam, nem tudtam, hogy melyik kezemben kellene fognom a csomagját, és hogy melyik kezemmel kéne csöngetnem. És hogy utána hova rakhatnám azt a kezemet. És hogy egyáltalán hogyan kéne köszönnöm neki?
Megigazítottam magamon anyám Adidas pulcsiját, szabad kezemmel végiggereblyéztem összekuszálódott hajtincseimen, és közelebb léptem az ajtóhoz.
Becsöngettem.
Egy darabig vártam. Talán nincs is itthon, villant át az agyamon. Hátrapislogtam, a saját házunkat vizslattam, és hogy innen belehet-e látni az ablakomon. És basszus... Baszdmeeeg... Mostantól elhúzom a függönyt, ha öltözködöm! Ezekben az amcsikban semmi szemérmesség nincsen? Minek egyáltalán fal, éljünk az utcán, járjunk meztelenül...
Meghallottam, hogy nyílik az ajtó, és gyorsan visszakaptam a fejemet.
- Szia - tört ki belőlem gyorsan, mielőtt még eszembe juthatott volna, hogy amúgy kicsit kínos egy ismeretlen srác ajtajában ácsorogni, és felé nyújtottam a dobozt. - Idefele jövet kibontottam, és elszívtam a felét, ha nem baj - legyintettem, és miután elvette tőlem, szokásomhoz hűen hátitáskám két pántjába kapaszkodtam.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
19

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Vas. Ápr. 23, 2017 6:45 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




dari & dan
don't be a d^3s/dt^3

Éheztem.
Az elmúlt napokban nem ettem semmit, de nem a gyomrom hangos korgása miatt zavart ez a tény, hanem azért, mert nem mehettem emberek közé. Milliószor lejátszódott előttem a kép, mi történne, ha megérezném a vér és a hús szagát, de nem akartam, hogy bárkinek is bántódása essen. És nem akartam elveszíteni az emberi lelkem, ami a wendigóvá válásom ellenére még mindig bennem volt. Tudtam, hogyha elkezdek vadászni és szét kell tépnem valakit ahhoz, hogy elmúljon az éhség, megszűnök ember lenni.
Ezért is volt tökéletes B terv Ash. Ennyivel tartozott nekem, ha már miatta kerültem ebbe a helyzetbe, és szerencsére a szomszéd csaj is épp a legjobbkor talált meg.
Már csak azt kellett kitalálnom, hogy bírkózom meg a tudattal, hogy mit is kell megennem, aztán le kell erőszakolnom a torkomon.
De mindezek ellenére a legnehezebb feladat az lesz, hogy normális emberként kell viselkednem. Attól tartok nem fog menni, de az itthon töltött két hét már így is túl hosszú. Nem bújkálhatok örökké...
Épp az utolsó tisztára mosott poharat tettem vissza a helyére, mikor meghallottam a csengőt. Kissé zavartan pillantottam körbe a ház minden egyes pontján, mert attól féltem, elszalasztottam egy részletet, ami egyértelmű jelként utal arra, hogy bűnös vagyok. De bárhogy is néztem, minden átlagosan tökéletesnek tűnt. Mintha semmiféle gyilkosság sem történt volna itt két héttel ezelőtt. Az egyetlen buktató már csak az volt, mégis mit mondok, ha felmerül a kérdés, miért élek egyedül.
Ezt azonban már nem volt időm átgondolni, mert időközben az ajtóhoz értem, melynek a kilincsét csak remegő kézzel mertem lenyomni, hogy aztán szembe nézzek a lánnyal, miközben beengedtem a délutáni nap sugarait, amiket az elmúlt napokban az ablakomon keresztül sem bírtam elviselni.
Hirtelen szembesültem újra a kinti világgal. Láttam az embereket sétálni az utcán. Autókat elhaladni at úton. Hallottam a beszélgetések tompa zaját, hangos nevetéseket. És éreztem a vér szagát.
Szinte érthetetlenül érte csak el fülemet a lány köszönése, de ahogy felém nyújtotta a csomagot, azonnal visszatértem a valóságba, hiszen a doboz tartalmának szaga bodító, édes illatként csapta meg az orrom. Azonnal át is vettem.
- Szia - köszöntem végül én is, majd magamra erőltettem egy mosolyt, és csak reménykedtem, hogy természetesnek tűnik, és nem valami olyannak, amiből egyértelművé válik, mennyire kényelmetlenül érzem magam. - Ha nem tudnám, hogy viccelsz, ezt akkor sem venném be, Ms. Kell-az-ötös-mindenből. Gyere be - biccentettem végül befelé, majd félre álltam az ajtóból, hogy beengedhessem, aztán becsuktam utána az ajtót.
- Szívesen megkínálnálak valamivel, de szülő hiányában általában csak rendelek valamit, mert lusta vagyok, meg tipikus fiú is, szóval üres a hűtő. Esetleg üdítővel szolgálhatok. Meg kávéval - magyaráztam, miközben a nappaliig vezettem, majd a kanapé felé legyintettem jelezve, hogy üljön csak le. Én addig félre tettem a dobozt, a könyveim és a füzeteim pedig ledobtam a kis dohányzó asztalra.
Borzasztó nehéz volt elterelni a figyelmem az ebédemről, de még nem volt kritikus a helyzet és nem akartam neki esni a lánynak sem. Ettől függetlenül feszülten vártam a pillanatot, mikor félre vonulhatok öt percre, hogy enyhítsem az éhségem. Addig meg vissza a fizikához.
Lehuppantam az asztal másik oldalára és kinyitottam a füzeteim, meg két könyvet, amiknek mindegyike tele volt vékony post it-ekkel, hogy könnyedén megtaláljam, ami kell.
- Szóval... mivel szeretnél kezdeni? - Néztem fel rá kérdőn. - A hőtan még elég barátságosnak tűnik a többi mellett, viszont a magfizika és az elektrosztatika érdekesebb - ez után a kijelentés után aztán csak felsóhajtottam kicsit, elvégre kinek lenne "érdekes" a fizika? Én is szenvedtem vele még az elején, mire eljutottam arra a szintre, hogy legalább elviseljem, aztán egy-két témakört leszámítva megszeressem. Az is csak a tanáromon múlott, mert kurva nehéz és ez könnyen megöli a hangulatot meg a lelkesedést. - Egyébként nem egészen értettem, amit tegnap írtál. Mármint... a hőtan és a termodinamika lényegében egy és ugyanaz. Pontosabban a termodinamika a hőtan harmadik főtétele. Szóval a hőtanból minden kell, vagy csak az alap dolgok, plusz a termodinamika? - Kicsit ráncolni kezdtem a homlokom és csak reménykedtem, hogy nem vesztette el a fonalat már most, vagy legalább a témakörökkel tisztában van, mert ha nem, nehéz dolgom lesz...



don’t get too close, it’s dark inside
it's where my demons hide
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

SENKINEK SEM KÖTELESSSÉGE,
HOGY NAGY EMBER LEGYEN.
MÁR AZ IS NAGYON SZÉP,
HA VALAKI EMBER TUD MARADNI.


Join date :
2017. Apr. 13.

Tartózkodási hely :
✻ beacon hills


Szomb. Ápr. 29, 2017 10:08 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



dan & dari

A feleslegesen rám törő izgalom azon nyomban alábbhagyott, hogy a fiú válaszolt, és elvette tőlem az ismeretlen tartalmú csomagocskát. Örültem, hogy nem kezelte kínosan a helyzetet, hogy olyan könnyedén beljebb invitált, és széles, megkönnyebbült mosolyra húztam ajkaimat, ahogy engedelmesen beljebb szökkentem.
- Nem kérek semmit, köszönöm... - feleltem szinte ösztönösen, ahogy kiskacsaként követtem őt a ház belsejébe, melyet kíváncsian térképeztem fel tekintetemmel. Ledobtam a kanapé oldalába a táskámat, én magam pedig fél perc gondolkozás után - mert még azon is komolyan eltűnődtem, hogy a kanapé melyik végébe rakjam le a seggemet - lecsücsültem. Danre pillantottam, és csak ekkor mértem fel igazán.
Barna haj, kisfiús arc. Határozottan hasonlított a profilképére, noha az ember sosem néz ki úgy igazán, mint a képeken. Önkéntelenül is elmosolyodtam magamban, mert a Stellával való tegnapesti skype-beszélgetés jutott eszembe.
- És amúgy miért, hol vannak a szüleid? - vontam fel kérdőn szemöldökeimet, és ismét körbepislogtam a nappaliban, mintha megakarnék bizonyosodni róla, hogy nem áll-e az egész família a kanapé előtt. Igazság szerint egyáltalán nem kerestem senkit sem a kanapé előtt. Csak el akartam kapni róla a tekintetemet a kérdés után, amire tudtam a választ, és amit azonnal meg is bántam, hogy feltettem. Valahogy bűnösnek éreztem magamat. Nem az volt a fő okom az ittlétre, hogy puhatolózzak, és kiderítsek dolgokat, elvégre tényleg hasznát tudtam venni jó pár fizikaórának. Valójában nem hazudtam neki. Mégis, eszembe jutott anya, meg az, hogy mennyire érdekli őt a sok rejtélyes eltűnés és gyilkosság, ami a városban történt, és hogy megkért, hogy néha kérdezzek rá a dolgokra másoknál. Ettől viszont paranoiás lettem. Kezdtem azt érezni, hogy minden, amit kérdezek, azt csak azért kérdezem, hogy anyámnak segítsek. Ott pislákolt bennem a remény, hogy a könyv megírása után esetleg fogjuk a sátorfánkat, és nemes egyszerűséggel hazamegyünk. Önző módon a világ összes emberének titkát feltártam volna anyám előtt, ha ez azt jelenti, hogy hazamehetek. De hiába voltam önző, ettől még rosszul éreztem magamat miatta. Ártatlanul visszapislogtam rá, és vártam, hogy mit mond az anyja eltűnéséről. Közben pedig óhatatlanul emlékeztettem magamat, hogy elsősorban tényleg csak a fizikát akarom tőle. Nem a titkait.
Mintha hallotta volna a gondolataimat, úgy tért rögtön a lényegre, és csapta ki az asztalra a két legijesztőbb fizikakönyvet, amiért életemben láttam.
- Őszintén? Semelyikkel - pislogtam rá szomorkásan, az asztalra könyököltem, és államat megtámasztottam a kezeimen. - Öö... akkor legyen a hőtan. Igazából teljesen mindegy, nekem mindegyik ugyanolyan barátságtalan és érdektelen. Megtanulnom kell, szerencsére, és nem megszeretnem - feleltem, és elvigyorodtam, mint a kiscserkész, aki már alig várja a következő feladatot, melyet teljesítenie kell. Aztán elkezdett a hőtanról, meg a termodinamikáról beszélni, én pedig mosolyommal még mindig az arcomra fagyva hallgattam a prédikálást, noha nem túlzottan értettem. Angolul még tudtam - még ha nem is tökéletesen, és amúgy meg furcsa francia akcentussal - de mindjárt gondoltam, hogy a fizika magas lesz nekem. - Hát... A hőtanból... - dünnyögtem, rágcsáltam magamban a hirtelen rám zúdított információköteget, aztán határozottan bólintottam. - A hőtanból csak az alapok, a termodinamika része pedig részletesen - bár fogalmam sem volt, hogy tényleg így van-e a dolog, nem akartam túlságosan sutának tűnni, és legalább mostantól volt miért imádkoznom.
- Jaj várj, van füzetem - hajoltam el a táskámig, előkotortam belőle a vékony füzetet, és levágtam magam elé az asztalra. Kinyitottam az első oldalon, és szemben találtam magamat a firkákkal, rajzokkal, dalszövegekkel, a "vesszen a fizika" és az "inkább edd meg az almát Newton" című verseimmel, illetve a - mások által rajzolt - péniszekkel. Lapoztam körülbelül ötöt, mire elérkezett az első tiszta oldal, a kezembe vettem egy tollat, aztán úgy pislogtam fel rá, mintha alig várnám az isteni igét. - Szóval akkor... igen? - Őszintén? Életemben nem tanultam egyetlen szó fizikát sem. A régi tanáromat nem érdekelte, ha puskázunk, és mindig lemásoltam a mellettem ülőről a helyes válaszokat. Szóval azt sem igazán tudtam, hogy ezt a tantárgyat egyáltalán hogyan tanítják. Néztem, mint hal a szatyorban, és próbáltam a legbájosabb képet vágni hozzá.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
19

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Vas. Május 14, 2017 8:55 am
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




dari & dan
don't be a d^3s/dt^3

Gondolhattam volna, hogy egy ilyen kijelentés után megragadja majd a lényeget, és kapásból feltesz egy olyan kérdést, amit nem kéne. E helyett viszont naivan elhittem, hogy az első találkozónk miatt kissé zavarba lesz, és az idő nagy részében csak kínosan mosolyog, miközben bólogat, vagy benyög valami ostobaságot lányos zavarában, ahogy mindenki más általában, mikor feszült egy ilyen helyzetben. Nos, úgy tűnt, ő más. Elég lazán vette a dolgokat és szinte úgy érzem, mintha már minimum egy éve ismernénk egymást - bár ez már a messenger alapján is így volt. Micsoda pech...
- Ez bonyolult. Még a fizikánál is bonyolultabb. Nem értenéd - válaszoltam végül egyszerűen a könyveim rendezgetése közben, és egy fél pillanatra sem néztem fel rá, ezzel is csak megerősítve azt, hogy nem rólam, a szüleimről, vagy a magánéletemről akarok társalogni, hanem hogy kőkemény tanulás elé nézünk.
A választott téma alapján vettem magam elé néhány jegyzetet, majd halkan felnevettem csak. - Ki tudja, a végére lehet, megkedveled - néztem fel rá a papírlapokról közben, bár nem fűztem túl sok reményt az állításomhoz. - Szóval hőtan... - kezdtem bele egyelőre mindenféle segítség nélkül. - Ez a fizika energiaátalakulásokkal foglalkozó tudományterülete. Egy magára hagyott termodinamikai rendszerben az intenzív állapotjelzők eloszlása homogénné válik, vagyis a rendszer egyensúlyi állapotba kerül - ezzel az egyensúlyi állapottal a termosztatika foglalkozik -, minden pontjában ugyanakkora nyomás és hőmérséklet lesz. Termodinamikai elveken - is - alapszik, például időjárás-előrejelzés, robbanómotorok, repülőgép-hajtóművek, hűtőszekrény, kuktafazék, kémény... - kezdtem sorolni az ujjaimon számolva.
Kis szünetet tartottam, ameddig elkezdte fellapozni a füzetét, megvártam, amíg megkapom a "jelet", majd folytattam tovább.
- Kezdjük az elején. A testek termikus kölcsönhatása során a melegebb test lehűl, a hidegebb pedig felmelegszik: azt mondjuk, hogy az egyik test belső energiája csökken, a másiké pedig növekszik. Tehát T ≠ 0 hőmérsékleten minden test rendelkezik belső energiával. Ez a hőtan első főtétele - mutattam fel neki egyik ujjamat, ameddig tartottam egy kis szünetet, hogy megvárjam, ameddig leírja, amit akar. - A testek belső energiája a testeket alkotó atomi részecskék hőmozgásából és a részecskék közötti molekuláris kölcsönhatásból származik. A testek belső energiáját termikus úton, azaz hőcserével vagy mechanikai munkavégzéssel változtathatjuk meg. Így felírhatjuk az energiamegmaradást kifejező mérlegegyenletet: ΔEb=Q+W, mely szerint a testek belső energiájának megváltozása egyenlő a testtel közölt hőmennyiség és a testen végzett mechanikai munka előjeles összegével - fejeztem be egy széles mosollyal az arcomon, mintha arról beszélnék, milyen jó filmet láttam tegnap a tv-ben, amit amúgy nem is nézek. A mosoly viszont azonnal eltűnt az arcomról, mikor válaszként csak egy üres tekintetet kaptam, amiből szinte sugárzott a segélykiáltás, és szinte láttam a kérdőjeleket megjelenni a feje felett.
Halkan sóhajtottam. - Sikerült legalább valamit felfogni abból, amit mondtam, vagy már most elvesztél és reménytelen az egész? - Kissé felvontam a szemöldököm azért reménykedve, mire korogni kezdett a hasam, és azonnal oda kaptam az egyik kezem, de továbbra is figyelmen kívül hagytam az éhségem, mintha semmi sem történt volna. - Na, jó. Elmagyarázom a számolást, aztán megpróbálkozol egyel - magam felé fordítottam a füzetét és elkezdtem írni, hogy mi micsoda, meg hogy mit, hogyan kell számolni, közben persze végig magyaráztam is neki.
Mire a végére értem, egy pillanatra elfogott a rosszul lét és olyan erősen szorítottam a ceruzáját, hogy majdnem sikerült összetörnöm is.
- Ne haragudj, megbocsátasz pár percre? Muszáj ennem valamit - terült el egy kínos, erőltetett mosoly az arcomon, de mielőtt kimentem volna a csomaggal együtt, felírtam négy egyszerű számolást az előzőekkel kapcsolatban, a könyvemet pedig oda toltam elé segítségképp. - Addig ezzel foglald le magad, és közben próbáld értelmezni a fogalmat, amit elmondtam. Benne van a könyvben is csak ott kissé bonyolultabban van levezetve - magyaráztam, miközben felálltam, aztán pillanatokon belül már el is tűntem a konyhában, de akkorra már annyira mélyponton voltam, hogy kellett pár perc, ameddig sikerült összeszednem magam, hogy ne hagyjam eluralkodni a wendigo énemet.
Ujjaimat görcsösen tapasztottam a konyhapult felületére, miközben lehajtottam a fejem és összepréselt ajkakkal igyekeztem uralkodni magamon. Nem akartam elhinni, hogy ennek pont most kell történnie. Két mozdulat választott el attól, hogy végre egyek, de így nem fog összejönni.
Jól emlékszem, hogy egy pillanatra Daria előtt is fehérre váltottak a szemeim?
Vajon látta?




don’t get too close, it’s dark inside
it's where my demons hide
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

SENKINEK SEM KÖTELESSSÉGE,
HOGY NAGY EMBER LEGYEN.
MÁR AZ IS NAGYON SZÉP,
HA VALAKI EMBER TUD MARADNI.


Join date :
2017. Apr. 13.

Tartózkodási hely :
✻ beacon hills


Kedd Jún. 27, 2017 3:42 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



dan & dari

Gyanús. Nagyon gyanús.
Na jó, Dari, most kussolj el.
Igazából lehet, simán lehet, hogy tényleg csak szimplán "nem értettem" volna, hogy mi folyik körülötte, meg mi folyik a családjában, de ha egyébként valami oknál fogva mégis csak értettem volna, akkor sem volt hozzá túl sok közöm. Úgyhogy ahelyett, hogy gyanúsan körbeszaglásztam volna, esetleg ellenőriztem volna a zsebeit - ott tartja rejtve a családját, biztos, ja -, helyette csak sértetten felhúztam a szemöldökömet, és vállat vontam.
- Jó - vágtam rá, aztán gyorsan rendeztem arcizmaimat, mert félő volt, hogy pároslábbal kibaszkod az ajtón, amiért nem csak, hogy ismeretlenül zavargok a házában és az életében, és ráadásul igen hosszú időre megterveztem a kapcsolatunkat - gondolok most itt a vizsgáimig tartó rendszeres órákra - de ráadásul még úgy is viselkedem vele, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egyébként nem tudtam hova tenni ezt a szokásomat. Egyszerre volt jó, és rémesen idegesítő. De talán annál egy fokkal kellemesebb volt, mintha mondjuk ijedten ücsörögtem volna a sarokban, és szégyenlősen megkértem volna, hogy beszéljünk egymás bokájához.
- Persze, lehet, simán - vigyorogtam teljes fogsorral a feltételezésére, mert mindketten tudtuk, hogy nem, lehetetlen, soha nem fogom megszeretni a fizikát. Előbb szeretem meg az olívabogyót... amit még sosem kóstoltam, de tudom, hogy utálom.
Aztán bele is kezdett, én pedig a füzetem lapozgatására koncentráltam, mert így kevésbé volt gáz, hogy nem értem miről beszél. Jaj, bocsi, véletlen elmerültem a lapozásban. Csak ezért nem értek semmit.
Úgyhogy csak néztem őt. A fülem úgy viselkedett mintha pontosan tudta volna, hogy hiába hall dolgokat, az agyam úgyse fogja megérteni. Úgyhogy kiszelektálta a mondanivalója felét, és azzal a mozdulattal ment is a kukába. Mondanám, hogy egyik fülemen bement, másikon ki, de az én esetemben ez már ott megbukott, hogy alapból bele se ment. Bele se fért. Szóval inkább csak néztem, ahogy beszél, és eldöntöttem, hogy megbukok. Mindig ötös. Mindig ötös. Most túlélem, ha egyszer nem leszek az. Nem? Nem. Ennél a gondolatnál újra összpontosítani kezdtem, nem sok sikerrel.
- ... Öh... Mi? Ja. Persze. Valamennyit értettem. - Kegyes hazugság. A füzetemre pillantottam. Meglepve konstatáltam, hogy leírtam pár értelmesnek tűnő szót. Testek termikus kölcsönhatása, nyíl, hidegből meleg, melegből hideg. - Ja. Valamennyit értettem - ismételtem, miközben úgy bámultam a füzetemre, mintha nem én írtam volna bele.
A számolás nem tűnt nehéznek. Tudtam, hogy van pár random betű, ami random dolgokat jelent, és random módon össze-vissza kell behelyettesíteni őket, egy teljesen random megoldóképletbe. Ez volt minden fizikatudásom alapja.
- Ez mekkora hülyeség - dünnyögtem, miközben tekintetem a kezét követte. - De miért ez a betű jelenti ezt? Ez olyan hülyeség. Akkor írjuk le. Ha hőmérséklet, akkor miért nem hőm. mondjuk, miért nagy T? Ehhez így jelmagyarázat kell, mint a hieroglifákhoz. Tiszta felesleges - magyaráztam, miközben próbáltam felfogni, hogy mit mivel oszt el, és miért. A miértet nem sikerült, a mit viszont némiképpen memorizáltam valahol az agyam legsötétebb rejtekében, ahol a nem fontos dolgokat raktároztam el.
- Jó, azt hiszem menni fog. Mármint a számolás - bólogattam, mint a legszorgalmasabb nebuló, és a tollért nyúltam, hogy nekikezdhessek a feladatoknak. De Dan úgy ragaszkodott a tollamhoz, mintha az élete múlt volna rajta. Megböktem a toll tetejét, aztán értetlenül felpislogtam rá. Nem tűnt úgy, mint aki jól van. Beteg, jutott eszembe a tegnapi messenger beszélgetésünk.
- Minden oké? - kérdeztem halkan, de már viharzott is el, hogy csillapítsa gyomra korgását, ami csak ekkor esett le, hogy a gyomra korgása volt, és nem csak valami fura hang, ami nem tudtam, honnan jött. - Mi? Most? Oké, oké. Menj csak, persze - bólogattam, és furcsán faképnél hagyva pislogtam utána, aztán magam elé húztam a füzetet, és megpróbáltam kibogozni, hogy mi az isten nyiláról beszélt nekem eddig.
Én tényleg nekikezdtem az első feladatnak. És én elsősorban tényleg azért jöttem, hogy nekikezdjek az első feladatnak. Ennek ellenére egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a füzet helyett az ajtót bámulom, ami mögött eltűnt, és azon kezdek tűnődni, hogy ha üres a hűtő - mert elmondása szerint igenis üres a hűtő -, akkor mégis mit fog enni a konyhában. Úgyhogy azzal a jó szándékkal pattantam fel a helyemről, hogy esetleg ha beszállok a kajarendelésbe - mert elmondása szerint rendeli a kaját -, akkor mindketten olcsóbban kijöhetünk a dologból, enni pedig bármikor képes vagyok. Lassan lépkedtem az ismeretlen házban, és éppen amikor úgy voltam vele, hogy visszafordulok, és inkább melegítem tovább magam alatt a kanapét, akkor vettem észre a konyhában pult felé görnyedő Dant. Úgyhogy bátorkodtam beljebb lépni utána a helyiségbe. De pofátlan vagyok, esett le hirtelen, de már mindegy volt, mert már mondtam is a mondókámat:
- Rendeljünk pizzát. Vagy kínait. Azt mondtad üres a hűtő... Hacsak nem hazudtál, mert attól féltél, hogy kieszlek a vagyonodból - nevettem fel, aztán közelebb lépkedtem, és összevontam a szemöldökömet. - Várj... baj van? Miért ácsorogsz ott? Hozzak valamit? Lehet leesett a vércukrod, vagy ilyesmi.
Reméltem, hogy nem gyilkol majd meg,csak azért, mert nem engedelmeskedtem, és maradtam fizikázni a kanapéján. Mindenesetre, így alakult. Engem csak visz a lábam, arra is, amerre nem látok.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
19

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Vas. Júl. 02, 2017 5:23 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




dari & dan
don't be a d^3s/dt^3

Örültem, amiért hamar túl lendülhettünk a család témán, és hogy ilyen könnyedén beletörődött, hogy most ez az utolsó dolog, amiről beszélni szeretnék. Amúgy sem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról semmit, most beszélünk csak másodszorra, és lényegében a fizika miatt jött át, nem barátkozni. Én szerettem volna ehhez tartani magamat, már csak azért is, mert az átváltozásom óta kissé magamba fordultam, és zárkózott lettem az új emberekkel szemben. De még a barátaimmal szemben is. Alig akarok válaszolni az üzenetekre, s ha megteszem, akkor is csak röviden. Szerintem jó úton haladok a depresszió felé...
A fizikáhozvaló hozzáállása szörnyű volt, és a reakciójából is csak az jött le, hogy ha fizetnének se kezdene annyit foglalkozni a fizikával, hogy esetleg idővel megkedvelje. Kicsit felnevettem a reakcióján, hiszen ennél rosszabb műmosolyt sem láttam még.
- Oké, talán nem, de legalább próbálkozz. Mégiscsak megkönnyítenéd a dolgod. Na, meg az enyémet is. Nehéz úgy tanítani, hogy nem érdekel, amiről beszélek - mondtam ezt már komolyabban, mert tényleg nem tudtam, hogy segíthetnék neki, ha nem is figyel arra, amit mondok. Márpedig, ha valaki utál egy tantárgyat, nehézkesen megy a figyelés, ezt mindannyian tudjuk.
Aztán a lényegre térve kezdtem beszélni a fizika nyelvét, és próbáltam annyira leegyszerűsíteni, amennyire csak tudtam, hogy neki is érthető legyen. Aztán ki tudja, érthető volt-e. Nekem ez az egyetem mellett már a lebutított verzió. A lényeg, hogy én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de sajnos már nem gimnazista vagyok, emelt szinten tanultam fizikát, és tanár sem vagyok, hogy tökéletesen értsek ehhez. Lehet, jobb lett volna, ha mégsem vállalom be ezt az egészet...
Halkan felsóhajtottam csak válaszképp a helyeselésére, mert számomra ez egyenlő volt azzal, hogy fogalma sincs, mi történik.
- Figyelj, én megértem, hogy ez egy szar tantárgy, meg minden, de így nem tudok segíteni... - mondtam végül. - Így senki sem fog tudni segíteni - a hangomból sugárzott a reményvesztettség, és egy pillanatra tényleg elgondolkoztam, hogy feladom ezt az egészet. Már nem megy. És igazából kedvem sincs hozzá a sok családi-, meg belsővívódásom mellett. Aztán eszembe jutottak a dolgok, amiket írt, és a lelkiismeretem nem hagyta, hogy szarban hagyjam. Megadtam magam a kedvességemnek, és megígértem magamnak, hogy addig nem nyugszok meg, ameddig nem kap legalább egy nyomorult ötöst ebből a tárgyból.
A következő kérdés hallatán csak ráncolni kezdtem a homlokom értetlenül, ahogy felnéztem rá. - Azért, mert a temperature kezdőbetűje "T". És egyszerűbb egy T-t leírni, mint a szó elejét. Azért egy kicsi logika mégiscsak van benne, nem? - Vontam fel szemöldökeim kérdőn, közben kicsit elmosolyodtam. - Valahol mondjuk megértem, elvégre francia vagy - tettem meg hozzá, aztán visszapillantottam a füzetre.
Kezdtem azt hinni, hogy az aznapi rosszullétem teljesen elmúlt, egészen addig, amíg ismét meg nem éreztem a kínzó éhséget, ami lassacskán lyukat ütött a gyomromba. Nem bírtam tovább. Muszáj volt kimennem, bármennyire is adta magát furcsán a helyzet.
Szerettem volna mihamarabb összeszedni magam, de már túlságosan elhatalmasodott rajtam a wendigo éhsége. Koncentrálj, Dan. Koncentrálj - mondogattam magamban, de ez már kevés volt ide. Olyan erősséggel szorítottam össze fogaimat, hogy már fájt az állkapcsom, és néha halk morgás hagyta el számat, amiért minden erőmmel küzdöttem magam ellen.
Aztán lépteket hallottam, az ajtó nyitódását, majd Daria hangját. Francba!
- Nincs semmi baj csak... nem érzem jól magam. Talán megint lázas vagyok - válaszoltam nehézkesen egy hosszabb reakcióidő után. Nem szerettem volna, hogy hallja a hangomon, hogy nagy gáz van. Méghozzá valami természetellenes, amire nem hiszem, hogy fel van készülve. - Veszek be valami gyógyszert, és megyek vissza. - Reméltem, hogy ezzel letudhatom ezt a beszélgetést, és kérdezősködés nélkül visszamegy, és megvár ott.
A saját érdekében reméltem. Nagyon reméltem...



don’t get too close, it’s dark inside
it's where my demons hide
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

SENKINEK SEM KÖTELESSSÉGE,
HOGY NAGY EMBER LEGYEN.
MÁR AZ IS NAGYON SZÉP,
HA VALAKI EMBER TUD MARADNI.


Join date :
2017. Apr. 13.

Tartózkodási hely :
✻ beacon hills


Szomb. Júl. 22, 2017 10:37 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



dan & dari

Egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet a dolog.
Egyrészt, mert ahogy azt már a fészbuk beszélgetésből is világosan kikövetkeztethettem volna, egyáltalán nem volt olyan... időszakában, amikor szívesen szenvedett másokkal fizikaegyenletek fölött. Persze, erre nem volt konkrét bizonyítékom, annyi, hogy mindig eszembe jutott, hogy lényegében könyörögve kuncsorogtam be magamat a nappalijába, hogy kinyisson nekem egy könyvet, és elmondja a wikipédiát. Emiatt néha kicsit bűntudatot éreztem. Másrészt pedig, legnagyobb részt, amikor már a második alkalommal szólt rám, hogy ne hisztizzek, hanem próbáljak meg legalább úgy tenni, mint akit érdekel, rádöbbentem, hogy én nem az az ember vagyok, akit meg tud tanítani. Aki meg tudja tanulni. Nem. Én attól is hisztirohamot kapok, ha hajat mosok, és másnap reggel elered az eső.
Csak ártatlanul pislogtam rá.
- Én... - pislogtam szendén. - Sajnálom, jó? - mosolyodtam el, mint valami cserkész. - Sajnálom, megpróbálom. Kellesz! Mármint... kell a tanításod, tényleg - és próbáltam a legelragadóbban pislogni rám, hogy még akkor is, ha szíve szerint agyonvágna, és kibaszna a komposztba, most mégis meggondolja magát. Elvégre új vagyok itt, nem? Elvégre Amerikában ez a szokás, nem? Cukik vagyunk a szomszédainkkal, és segítünk az újoncoknak, meghívjuk őket a bbq partira, meg viszünk nekik ismerkedős süteményt.
T, mint temperature. Hülyén ránézek. Hülyén elmosolyodok. Hülyén pislogok négyet.
- Température - nyögtem franciául, és visszanéztem a könyvre. - Hagyjuk. Nem szóltam semmit... Ne nézz hülyének! Csak zavarban vagyok! - hazudtam még mindig bágyadtan pislogva a váratlan diagnózistól, miszerint értelmi fogyatékos vagyok, és vártam, hogy tovább haladjunk.
A következő percben, mint a villámcsapás, már ott sem volt, én meg egyedül terpeszkedtem a kanapéján, és egy kicsit úgy éreztem magamat, mint egy illegális bevándorló, szóval nem sok ideig kellemetlenkedtem, inkább felpattantam, és követtem őt, hogy úgy érezzem a vendége vagyok. Tudjátok, mert milyen már, amikor először vagytok valakinek a házában, és olyan kínos egyedül ücsörögni.
Úgyhogy utánaszaladtam, és felajánlottam, hogy fizessük felesben a kaját.
De Dan nem volt rendben. Egyáltalán nem volt rendben.
Kissé pánikba estem. Nem tudtam, melyik a rosszabb: ha hagyom, hogy elpusztuljon a konyhapultján, vagy ha maradok, és lábatlankodom, és csak miattam nem tud jobban lenni. Mint amikor az embernek székrekedése van, de a vendégek nem hordják el magukat.
Tettem pár lépést felé, és igazából fogalmam sem volt, mit is akarok csinálni. Ha lázas, hát lázas, nem? Bűntudatot éreztem. Mondta, hogy beteg, én meg csak idejöttem felzaklatni. Úgyhogy a kezem megállt a levegőben, noha fogalmam sincsen, miért is akartam hozzáérni. Nem mintha kézrátétellel meg tudtam volna gyógyítani.
- Rendben - krákogtam, és hátráltam pár lépést az ajtó felé. - Nem akarlak zavarni. De ha rosszabbul vagy, szólj! Mert ha visszajövök, és ájultan fekszel, még beléd is rúgok! - kötöttem a lelkére, sarkon fordultam, és visszamentem a nappaliba.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
19

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Kedd Aug. 08, 2017 12:21 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




dari & dan
so what if you can see
the darkest side of me?

Én szép lassan tényleg kezdtem feladni, és elveszíteni a reményt, miszerint képes vagyok őt megtanítani a fizika alapjaira. De túlságosan makacs voltam, hogy ezen a ponton feladjam. Plusz, ha akartam volna, sem tudtam volna, mert olyan szemekkel nézett rám, amivel valószínűleg a kölyökkutyákat is leverné a porondról.
- Nem kell sajnalkoznod, én is tudom, milyen mikor rád erőltetnek valamit, amihez nem hogy kedved nincs, de rendesen meg tudnának ölni vele - jelentettem ki egy kisebb sóhaj kíséretében, aztán azon kezdtem gondolkozni, vajon milyen módszert vethetnék még be, amivel némi sikert is elérhetnék.
De bárhogy is próbálkoztam, az éhség szép lassan elfedte minden gondolatom, s elmém nem hagyta, hogy azon kívül bármi másra is gondolhassak, hogy képes lennék felfalni most bármit, ami a kezembe kerül. Egy ideig próbáltam kizárni ezeket a kinzó gondolatokat, és ahogy csak tudtam, s erőmből telt, a lényegre koncentráltam. Viszont a bennem lakozó ragadozó sokkal erősebb volt nálam, és tudtam, ha nem fújok visszavonulót, annak rossz vége lesz. Méghozzá a véres fajta. Aztán meg jöttek volna az emberek, hova tűnt az új lány a szomszédból, utoljára itt látták...
Úgy szorítottam a pult lapját, mintha az életem múlna rajta. Féltem, hogyha elengedem, azzal együtt megint elveszítem a fejem és két óra múlva úgy térek magamhoz, hogy semmire sem emlékszem, egyedül csak a körülöttem elterülő vértócsa fog sejtetni valamit, ami velem együtt borít be mindent. Szinte már a vörös színtől is féltem.
Dari jelenléte nem nyugtatott meg. Szemeim fehéren kezdtek izzani, és éreztem, ahogy a nyál olyan mértékben fut össze a számban, hogy már nincs is neki elég hely odabent. Éreztem a hús szagát, és számomra akkor megszűnt a szomszéd lánynak lenni. Onnantól kezdve csak egy potenciális jelölt volt. A termék a hentesnél, amit megveszek.
Ahogy közelebb lépett hozzám, a szívem hevesebben kezdett verni, s bár ő nem látta, de a vektoraim kavarogni kezdtek a levegőben és egyenesen felé nyúltak, de még idő előtt megálltak. Ennyire még tudtam magam fékezni. Még.
Szavai kizökkentettek az addigi állapotomból, s pár pillanat erejéig visszarángattak a valóságba. Aztán már csak azt vettem észre, hogy léptei egyre távolodnak tőlem, végül eltűnve az ajtó mögött egy idő után meg is szűnnek. Halkan felmordultam, bár kicsit meg is könnyebbültem. Nem voltam magamnál és nem tudtam kezelni a helyzetet. Eszembe jutott anyám halála, ugyanígy kezdődött minden.
Szemeimbe könnyek szöktek, de csak elképzelni tudtam, mégis miféle látványt nyújthatna ez másoknak ilyen eltorzult külsővel.
Remegő kézzel nyúltam a doboz után, aminek felszabtam a csomagolását, majd kezembe véve lehuppantam vele a padlóra, miközben hátamat a konyhaszekrénynek vetettem. Miután kivettem a tartalmát, a csomagolást csak félre dobtam és két kézzel szorongatva emeltem számhoz a nyers húst, amibe egy oroszlánhoz hasonló kegyetlenséggel haraptam bele, hogy egy egyszerű mozdulattal szétmarcangolhassam.
Abban a pár percben arról is megfeledkeztem, hogy egy ember van a nappalimban. Megszűnt körülöttem a külvilág és hagytam, hogy az ízek mámorítóan kielégítsék minden addigi várakozásomat. Az éhség minden egyes falat után egyre csak múlni kezdett, és végre úgy éreztem, nem lesz baj.
Legalábbis szerettem volna tényleg ezt hinni. És ezt is hittem, amíg fel nem pillantottam a padlón elterülő árnyékra, mintha valaki megállt volna az ajtóban. Tekintetem szép lassan kúszott csak fel a tulajdonosára, de hirtelen képtelen lettem volna bármit is kinyögni.
Lebuktam.



don’t get too close, it’s dark inside
it's where my demons hide
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

SENKINEK SEM KÖTELESSSÉGE,
HOGY NAGY EMBER LEGYEN.
MÁR AZ IS NAGYON SZÉP,
HA VALAKI EMBER TUD MARADNI.


Join date :
2017. Apr. 13.

Tartózkodási hely :
✻ beacon hills


Kedd Aug. 08, 2017 2:05 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



dan & dari

Próbáltam nyugtázni magamban, hogy semmit nem csináltam rosszul, de ráadásul a lehető legjobban cselekedtem, éppen úgy, ahogy azt a körülmények megkövetelték tőlem. Ennek ellenére valamiért extra szar érzésem támadt, amint sarkon fordultam, és visszatáncoltam a nappaliba, hogy levágódjak a helyemre, és farkasszemet nézzek a fizikával, amit egy fokkal még jobban utáltam, mint az elsősegélyt (jogsinál kétszer megbuktam belőle, mert hogy nem tudtam jól újraéleszteni a babát... de egy babát hogy az isten nyilában élesztesz újra?). Én ilyen vagyok, utálom a fontos dolgokat.
És hiába. Amint leültem megint állhatnékom, mehetnékem, kotnyeleskedhetnékem támadt. Felpattantam és jártam egy kört a nappaliban, mintha az lenne a dolgom, hogy ujjaimmal végigsimítsak a falakon, a ráaggatott képeken, vagy a könyvespolcon sorakozó könyvgerinceken. Majdnem visszasétáltam a konyháig, de aztán meggondoltam magam, és visszafordultam. Aztán megint megindultam, de megint meggondoltam magam.
- Ahj - adtam hangot szerencsétlenkedésemnek, ahogy tehetetlenül forgolódtam a folyosón, és egészen egy percig fel sem tűnt a nyammogás.
Meg a hörgés.
Meg a marcangolás hangja.
De egészen egy perc múlva kezdtem kapiskálni, hogy valami itt nincsen rendjén. Hogy valami itt nagyon nem kóser.
Nem anya miatt. Nem is annyira Dante miatt. Inkább csak önnön magam kíváncsiságából mentem északnak, dél helyett (igazából nem tudom merre volt melyik, de tegyük fel, hogy a nappali volt délnek, a konyha meg északnak).
Nem tudtam mire számítsak. Hány? De annak nincs ilyen hangja. Nevet? Elég furcsán nevet. Félrenyelt valamit? Mit.
Megálltam a konyhaajtóban, és szemem rögvest fizikatanárom kezdte kutatni a helyiségben.
A fiú a konyhapadló közepén ücsörgött, mellette az általam fűtárolónak hitt üres, feltépett dobozkával, kezében egy adag... hússal? Ha az engem körbeölelő hússzagtól még nem kaptam volna instant hányingert, a látványa rögtön megadta a kezdő rúgást a gyomromban. De nem a vér és nyers hús dobozból áradó szaga volt a legundorítóbb az egyenletben. Hanem hogy Dan a kezében tartotta a bűz forrását, és vörös foltokat maszatolva a szája körül jóízűen marcangolta a falatokat. Míg végül elfogyasztotta. Az utolsó kis darabkáig is.
Sápadtan, torkomban a gyomrommal álltam az ajtóban, kezemmel a falba kapaszkodva, annak reményében, hogy nem előre esek, ahol a maradékok vannak, hanem hátra, ahol a folyosó.
A helyzet az, hogy ott, akkor, nemigen tudtam semmire sem gondolni. Nemigen tudtam gondolkozni. Nem gondoltam arra, hogy azt a húst egy sulis társamtól hoztam neki, és az sem jutott eszembe, hogy miért nem egyszerűen a henteshez megy húsért. Nem állt szándékomban megkérdőjelezni, hogy állati húst zabál. Nem gondoltam, hogy furcsa, hogy fehér a szeme, és élesek a fogai. Nem jutott eszembe, hogy ez természetfeletti. Annyit éreztem, hogy természetellenes. De nem feltétlenül feletti.
Rám pillantott. A hátam borsódzott, a gyomrom kavargott, a fülem sípolt, a szívem pedig olyan gyorsasággal dübörgött, hogy nem bírtam követni a tempót, amit diktált. Éreztem, hogy hirtelen kiver a víz, hogy elsápadok, és hogy hiába nyitom ki a számat, nem tudok mondani semmit.
Szóval ilyen az, amikor az ember sokkos állapotba kerül.
És ilyen az, amikor egyszerűen csak el akar tűnni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Egy fél percig még pislogtam rá, még tartottam magamat a falnál. Aztán sarkon fordultam, és rohanni kezdtem. Mert nem maradhattam ott egy elmebeteg, undorító, véres húscafatokat zabáló emberrel,
akinek az előbb még kifehéredett szemei voltak, és állati fogsora.
Csak el akartam tűnni.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
19

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Szer. Aug. 09, 2017 4:14 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




dari & dan
so what if you can see
the darkest side of me?

Hogy is gondoltam, hogy ebből nem lesz baj? Gondolkoztam egyáltalán?
Nem, nem hiszem.
De egy ilyen kínzó éhség mellett mégis ki lenne képes épeszű gondolkozásmódra, ami minden helyzetben, mindenkinek jó lesz?
Ha tovább Daria közelében maradtam volna, most belőle falatoznék állat módjára a nappali kanapéján. Elküldeni pedig nem tudtam volna, hiszen arról sem tudtam lebeszélni, hogy egyáltalán átjöjjön. Valójában ott rontottam el, hogy eddig vártam az ebéddel...
Aztán rájöttem, hogy kár ezen gondolkozni, mert már nem tekerhetem vissza az időt. Felelőtlen voltam. És úgy tűnik, az a pár nap, hét még kevés volt ahhoz, hogy megtanuljak uralkodni magamon. Ott ülve, miközben farkasszemet néztem Dariával, úgy éreztem, soha nem is fogom tudni kontrollálni ezt a részemet.
Vonásaim lassan kezdtek visszaalakulni emberivé, ahogy az éhség fokozatosan megszűnt. Viszont akkorra már a lány hátat fordított nekem, és biztos voltam benne, hogy a kijáratot keresi, hogy minél hamarabb eltűnhessen abból az átkozott házból. De ezt sajnos nem hagyhattam. Ezek után nem.
Bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha kilépne azon az ajtón egy ilyen szituáció után. Elég, hogy a vadászoktól tartanunk kell, nem hiányzik, hogy a természetfeletti világ es az emberek világa keveredjen, s még a rendőrök is utánam szaglásszanak, a végén meg elküldjenek valamiféle kísérleti patkánynak, vagy tudom is én, hogy működik ez.
- Daria, várj! - Kiáltottam utána, és már ugrottam is fel a földről, hogy utána indulhassak. Út közben megtöröltem a számat, de szerintem ezzel csak annyit értem el, hogy méginkább szétkentem a vért magamon.
Mikor már sikerült volna utolérnem, az ajtónál volt, én pedig nem mehettem ki így. Nem volt más választásom, minthogy egyik vektorommal beelőzzem, s becsapva az ajtót előtte be is zárjam azt, a kulcsot meg csak felre hajítottam valahova magam mögé. Nem akartam ráhozni a frászt még a láthatatlan karjaimmal is, de nem volt választásom. Hatalmas bajba keverhetett volna azzal, ha ezt bárkinek elmondja.
Egy kis részem reménykedett, hogy tud valamit a termeszetfelettiről, de az a kis reményem is elszállt már akkor, mikor a szemeibe néztem, s tudtam, hogy baromi nehéz dolgom lesz így. Nem is álltam készen erre, vagy hogy egyáltalán beavassak valakit mindenbe, mikor én is egy átkozott rémálom közepében ragadtam, ahonnan úgy érzem, jelenleg nincs menekvés.
- Tudom, hogy ez most sok volt neked, de... kérlek, egy kicsit próbálj megnyugodni és beszéljünk - kissé pánikolva kezdtem beszélni hozzá, miközben mutattam a kezeimmel is, hogy csak nyugodjon meg kicsit. Azt akartam, hogy tudja, nem lesz baj, bár a helyében én sem reagáltam volna máshogy. Az ő szemével ez felérhetett egy valósággá vált horrorfilm jelenettel is. - Nem akarlak bántani. Csak hallgass meg. Gyere vissza és ülj le, oké? - Pár lépéssel közelebb mentem hozzá, de csak lassan haladva, hiszen nem akartam még jobban megijeszteni.
Akkor még fogalmam sem volt, mi lesz ennek a vége, de bíztam magamban annyira, hogy elhiggyem, meg tudom oldani anélkül, hogy Dariának kelljen szívnia miattam. Hiszen az mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy innen csak úgy mehet el élve, ha tartja a száját, én pedig nem akartam megölni egy ártatlant. Nem akartam gyilkossá válni...



don’t get too close, it’s dark inside
it's where my demons hide
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

SENKINEK SEM KÖTELESSSÉGE,
HOGY NAGY EMBER LEGYEN.
MÁR AZ IS NAGYON SZÉP,
HA VALAKI EMBER TUD MARADNI.


Join date :
2017. Apr. 13.

Tartózkodási hely :
✻ beacon hills


Pént. Aug. 11, 2017 5:59 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



dan & dari

Hideg borzongás futkosott a bőrömön, még sokkal gyorsabb iramban, mint ahogy én megindultam a bejárati ajtó felé. A kijárati ajtó felé.
Érdekes, hogy a test hogyan reagál az ilyen helyzetekben. Külső szemmel egészen azt hihette volna az ember, hogy pontosan tudom, mit csinálok, és miért menekülök. Noha az igazság az volt, hogy végtagjaim előbb mozdultak, mintsem az agyam parancsba adhatta volna nekik. Csak cselekedtem. Csak menekültem. Csak nem akartam ott lenni, és miközben a testem száguldva teljesíteni próbálta ezt az akaratot, közben az elmém még mindig a konyhapadlón időzött farkasszemet bámulva az ott ücsörgő szörnyeteggel.
Szörnyeteggel.
Éppen erre próbált rájönni az agyam. Hogy szörnyeteg volt-e, amit láttam. Hogy láttam-e egyáltalán, vagy csak valami furcsa fizikai fénytörés következtében káprázott a szemem egy embertelen ragadozóvá görnyedt fiút a padlóra.
Nem csak a hangja, de egy pillanattal később ő maga is üldözőbe vett, én pedig félelemtől, és adrenalintól remegő kézzel nyúltam a kilincsért, hogy magam mögött hagyjam ezt a szörnyek házát, és odakint racionális magyarázatot tudjak adni magamnak arra, hogy mit látott idebent a szemem világa.
De lassú voltam. Vagy inkább ő volt természetellenesen gyors? Mire a kilincs hideg, fémes anyagát érintették ujjaim, addigra hiába ráztam az ajtót teljes erőmből. Zárva volt. Nem akartam ránézni, de nem akartam háttal állni neki, mert az valahogy sokkal, de sokkal rémisztőbbnek tűnt. Megpördültem és az ajtónak estem háttal. Hátha eggyé tudok válni vele. Hátha ki tudom magamat préselni a kulcslyukon. De nem tudtam. És ha már ismét szemben állt velem, vettem a bátorságot hogy az arcába bámuljak.
Most ismét emberi volt. Vagyis... emberibb. Már amennyire emberinek lehet nevezni egy vértől maszatos arcot. Szemeim a száját igézték, ahogy kinyílt, és beszélt hozzám. Éreztem, hogy az én ajkaim is elnyílnak, de azt nem tudom, hogy vajon válaszadásra törekedtem, vagy csak levegőhöz próbáltam jutni a hajsza után. Mindenesetre, az én szám, az övével ellentétben, remegve tátva maradt, ahogy bámultam őt, és próbáltam rájönni, hogy mi az isten folyik körülöttem.
Az agyam is végre utánam mászott a konyhából, és megpróbáltam gondolkozni vele. Először a lehető legkevésbé elrugaszkodott dolgok jutottak eszembe: csak egy egyszerű, normális kannibál. De valahogy sehogy sem tudtam leküzdeni a torkomon a gondolatot, hogy normális kannibál. Vámpír? Baromság volt, a vámpírok vért ittak, nem pedig véres húst zabáltak egy dobozból. Szimplán őrült. Elmebeteg. Vagy legalábbis minimum beteg... Nem tudom, hogy milyen beteg, de beteg.
A fejemet ráztam. Nem akartam beszélgetni. Haza akartam menni. Hányni akartam. Azt akartam, hogy kiderüljön, hogy ez valami hülye átverés. De ahhoz túl sokat láttam, és ahhoz túl valóságos volt, hogy átverés lehessen. Ez elszomorított, kétségbe ejtett, és csak még jobban megrémisztett. Mondhatni, belém fagyott a szar is. Bármennyire is cukinak, aranyosnak, és kedvesnek láttam pár perccel ezelőtt. Most leginkább azt akartam, hogy elnyelje őt a föld.
- Nem mondom el senkinek - nyögtem rögtön, és eszem ágában sem volt visszamenni leülni. Bár bent volt minden cuccom. Szóval ezt beszoptam. - Nem mondom el, jó? Bármiért is... eszel... nyers húst - grimaszoltam, és magam is meglepődtem milyen elvékonyodott, halk hangon beszélek. - Hazamegyek! Nyisd ki! - kértem, de nem mertem ránézni, most megint a padlóval beszélgettem.
Tényleg magamban tudom tartani, nem? Elfelejtem, és kész. Ráveszem anyát, hogy menjünk vissza Kanadába, ráveszem, hogy a gyilkosságok, és állattámadások nem érnek annyit, hogy...
És ekkor esett le. Hogy miért jöttünk ide. Hogy mennyi  a megmagyarázhatatlan eltűnés, és haláleset a városban, és hogy anyám éppen erre kíváncsi, éppen Dan miatt jött ide. Lehetséges lett volna, hogy minden Dante műve? Nem akartam elárulni a felfedezésemet, de halálra vált képpel bámultam fel rá ismét, tekintetem átsiklott egy mögötte lógó fali képre, amin talán az anyja lehetett. Aki eltűnt.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
19

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Kedd Aug. 22, 2017 12:33 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




dari & dan
so what if you can see
the darkest side of me?

Megértem, hogy Daria félt. Én is féltem. Bár azt hiszem, neki egy fokkal jobb volt a helyzete, még ha nem is hitte el, hogy nem akarom bántani. Neki nem kellett megküzdenie önmagával, neki nem kellett ki tudja, talán ártatlan emberek húsát enni, ahhoz, hogy életben maradjon. Ő nem tudott az egész átkozott természetfelettiről, amit a tapasztalatlanságom miatt sikerült pillanatok alatt elszúrnom, s romba döntenem az ő kis biztonságos vilagát. Biztos voltam benne, hogy ő nem így érezte, de én sokkal jobban féltem nála azokban a kínzóan lassúnak tűnő percekben, ahogy ott álltunk egymással szemben. Sőt, a napom minden egyes percében féltem. Képtelen voltam szabadulni a saját Poklomból. Nekem el kellett fogadnom azt, amivé váltam. Az életet, amit kaptam, s nem állt mellettem senki. Próbáltam úgy felfogni, hogy talan még jót is tettem vele. Jobb, ha tudja, milyen városban kell élnie, és talán ő is rájön, hogy jobb, ha olyan messzire menekül innen, amilyen messzire csak tud. És szerencséje volt, amiért általam értesült erről, nem egy olyan személy által, mint például a bátyám, aki puszta szórakozásból darabokra szaggatta volna lassan, hogy minél tovább élvezhesse a szenvedését.
- Ez nem én vagyok... - motyogtam aztán magam elé, akkorra már a padlót bámulva. Ezzel a mondattal akartam lezárni a gondolataim, s úgy éreztem, ha kimondom, és hallom, attól csak valóságosabb lesz majd. De nem jártam túl sok sikerrel. Egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy nem vagyok egyedül.
Eszeveszett módon kezdtem törölgetni az arcomat az alkarommal, a tenyeremmel, az ujjaimmal, a kézfejemmel. Épp, amivel értem. Nem akartam magamon érezni a vért. Azt akartam, hogy az utolsó nyoma is eltűnjön annak, ami arra utalna, hogy miféle szörnyeteggé váltam.
Egyedül akartam maradni. Bár tudtam, nem küzdhetek meg mindezzel egyedül. Féltem, hogy Daria nem tartja be az ígéretét.
Elrontottam mindent.
Ahogy már kezdtem a végét látni lelki szemeim előtt, könnyekkel a szememben, összeszorított fogakkal huppantam le a földre, felhúzva térdeim, amin megtamaszottam mindkét könyökem, hogy aztán hajamba túrva megtarthassam a fejem. Összeszorítottam a szemeim, hogy ne láthassam a külvilágot, de amit így láttam, sokkal rosszabb volt.
Apám. Az Eichen. Hatalmas tűk. Kényszerzubbony. Láncok. A zárt osztály. Az a rengeteg vér.
- Tudom, hogy mit gondolsz, de... ez nem én vagyok - ismételtem meg előző mondatomat ezúttal a lánynak szánva. - Amit most láttál az semmi ahhoz képest, ami kint vár rád. Ez a város maga a földi Pokol, és nem én vagyok a rosszfiú - folytattam, akkorra már kicsit összeszedve magam. Leengedtem kezeim, fejemet pedig oldalra fordítottam, hogy kinézhessek az ablakon.
Egyik vektorommal kinyitottam az ajtót, ebből ő persze csak a zár kattanását hallhatta. Ismét rá emeltem a tekintetem.
- Nem tarthatlak itt - jelentettem ki némi magyarázatképp arra, hogy így hirtelen meggondoltam magam. - De fogalmad sincs róla, mi minden fog várni rád. Jobb, ha nyitva tartod a szemed, főleg a sötétben - tettem még hozzá, és kicsit reménykedtem benne, hogy ez elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését.
Nem azt vártam, hogy maradjon. De reméltem, hogy ezek után majd utána jár a dolgoknak, vagy ha nem is ma, akkor talan holnap, vagy holnapután, ha már megnyugodott, visszajön, vagy csak dob egy üzenetet, hogy mondjam el, mi ez az egész. Addig pedig bíztam benne, hogy tartja a száját. Mást amúgy sem tehettem.
Erőt vettem magamon, hogy felálljak a földről. Végre a szívem egyenetlen kalapálása is abbamaradt. Túl voltam a saját mélypontomon, de rájöttem, hogy segítségre van szükségem. Mindenekelőtt azonban úgy éreztem, el kell innen tűnnöm pár napra. Minden bizalmam és reményem ellenére is ott volt az a pár százaléknyi esély, hogy Dariának eljár a szája. Nekem pedig akkor végem.
Egyszerűen csak hátatfordítottam a lánynak, s tekintetem a kanapé irányába siklott, majd az asztalra, végül a cuccaira.
- Majd később átjuttatom valahogy - mondtam az utolsó szó jogán. Ezzel is csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy nincs mitől tartania. Nem kell tőlem félnie. Tiszteletben tartom a távolságtartását, és ha nem akarja, nem megyek a közelébe még arra az időre sem, hogy odaadom neki, amit bent felejtett.
Pár pillanatra lehunytam a szemeim, s mély levegőt vettem, amíg vártam, hogy becsukódjon mögötte az ajtó. Közben végig azt ismételgettem magamban, hogy Daria okos lány, nem lesz baj.



don’t get too close, it’s dark inside
it's where my demons hide
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

SENKINEK SEM KÖTELESSSÉGE,
HOGY NAGY EMBER LEGYEN.
MÁR AZ IS NAGYON SZÉP,
HA VALAKI EMBER TUD MARADNI.


Join date :
2017. Apr. 13.

Tartózkodási hely :
✻ beacon hills


Szer. Okt. 04, 2017 4:15 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



dan & dari

Dehogynem, ez te vagy! A saját szememmel látom!
Ezt akartam sikoltani, és kétkedve végigmérni őt tetőtől-talpig, mintha nem tettem volna meg már százszor, és mintha minden alkalommal valami újdonság tárulna elém. Nem nagyon tudtam hozzászokni a látványához, az hiszem érthető okokból.
Mindig pergő nyelvem azonban valamiért csomót kötött önmagára, én pedig csak bénán pislogtam rá, miközben még mindig próbáltam kipasszírozni magamat a falon keresztül, mintha legalábbis bármi esélyem lett volna arra, hogy megszűnjek itt lenni. Általában mondtam, ami a lelkemet nyomta, az első gondolatot, mely lefutott egy gyors kört a fejemben, most azonban valamiért úgy éreztem, talán jobb, ha csöndben maradok. A filmekben is mindig itt basszák el az emberek. Addig beszélnek a baromságaikról, amíg egyszer csak felfalják őket. Aztán viszlát.
A másik ok pedig, amiért szokásomhoz igencsak hűtlenül ráléptem a nyelvemre, a hirtelen felbizsergő leheletnyi szánalom volt. Akármennyire rettegtem tőle, akármennyire undorodtam tőle (nem kell így nézni, na, mégis csak nyers, emberi húst zabál, vagy mi a szösz), akármennyire kavargott a gyomrom, a fejem, a látásom, és az egyre puhábbra kocsonyásodó lábam, valamiért sajnálatra méltónak találtam őt.
Hiszen nem akar bántani, nem?
Az isten szerelmére Daria, kit érdekel mit akar, csak húzd már el a csíkot, és jelentsd fel.
A hisztérikus kiabálás, és a szabadságomért való kiáltozás azonban valahogyan elmaradt, és helyette csak álltam, és hallgattam a magyarázatát, hogy ez miért is nem ő. Noha nekem még mindig nagyon úgy tűnt, hogy de, ez igenis ő, a szomszédfiú, akit öt perccel ezelőtt még cukinak találtam, és aki egyébként beteges módon szereti a fizikát - lehet már itt sejthettem volna, hogy valami gebasz van vele.
- M-m-mi? - dadogtam, mint a kretén, miután szavainak értelme eljutott a tudatomig, és száraz, nehéz nyelést erőltettem le a torkomon. - Ezt hogy érted? Vannak még... ilyenek, igaz? - biccentettem felé, és reméltem, nem sértem vérig azzal, hogy ilyen ilyennek nevezem. - Mármint bocsi... nem vagyok rasszista, de ez a szituáció egy kissé frusztráló - vallottam be, és megvakartam az orrnyergemet, mint mindig, amikor szívem szerint elszaladtam volna meghalni. Hogyan is lehettem volna fajgyűlölő, mikor azt sem tudtam, miféle tákolmány is ő?
Az agyam minduntalan anyámon kezdett kattogni, és azon, hogy egészen véletlenül megfejtettem a rejtvényt, ami ide vonzotta. Lényegében kezemben volt hazamenetelem kulcsa. Ha még többet kiderítek... Ha elmondom neki... Talán fél vagy egy éven belül visszaköltözhetünk Kanadába. Vagy akár most rögtön. Írni ott is tud.
Azonban a bennem lobbanó reménysugarak rögtön heves pislákolásnak kezdtek: nem éreztem úgy, hogy beavathatnám. Valójában én magam is azt kívántam, bárcsak ne lennék beavatva. A tudatlanság áldás.
És amúgy sem értettem semmit. Csak azt, hogy valami nincs rendjén ebben a városban, és sok olyan mászkál, mint ez itt. Mármint... mint Dante.
Szólásra nyitottam a számat, egy gyors búcsúszóra, egy köszönömre - amiért nem bántott, amiért elengedett, és amiért segíteni akart fizikából -, egy sajnálomra, vagy csak egy okéra. A félelem azonban gyorsabb volt a számnál. Mielőtt megszólalhattam volna, kattant a zár, én pedig kivetettem magamat, és szó nélkül becsapva magam mögött az ajtót, egyszerűen hazaszaladtam. Csak valahol az ő, meg az én házam között dünnyögtem, de azt már nem hallhatta senki:
- Szia.
Csak a postás.
- Szia - köszönt vissza udvariasan.
- Szia - köszöntem másodszor is, mert az előbb nem neki köszöntem, és totál nem esett le, hogy mi van.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Dante xx Daria
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ayanokoji Takashi / Dante
» Allen Dante
» Dante-Zevadar bányája
» Dante's night club

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: