• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 37 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
8
Diclonius
2
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
5
Hibrid
2
Incubus
2
Kitsune
2
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Stells & Ash


Yesterday at 11:50 pm
☇ Tom Hiddleston


Szer. Aug. 16, 2017 11:24 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 We all have secrets - Gwen & Darius










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Diák


Szer. Május 17, 2017 8:50 pm
vérfarkas: a telihold rabja, az éjszaka teremtménye





Gwendolyn & Darius
It’s always easier to run away from your demons
A holdtölte fénye lassan áttör a felhők között. Már rég elérkezett az éjszaka, a városon hűvös szellők süvítenek keresztül. Alig látni néhány csillagot az égen, mégis minden sokkal világosabbnak tűnik, mint egy átlagos estén. Nem hiába, hisz ez a néhány óra a természetfelettieké. Ilyenkor minden hozzám hasonló teremtmény felvonyít, megvadul, s sokan vadászatra indulnak az erdő vadai ellen.
Én magam pedig pont a prédát szeretném minél messzebb tudni magamtól - aki ebben az esetben nem más, mint Gwendolyn Harper, a lány, aki pont annyira „normális”, mint én. Már ha rám lehet ezt a szót használni...
Ami azt illeti, nem túl hősies tőlem, hogy próbálom elkerülni őt főleg, miután megtudtam, hogy elszökött otthonról. Nekem is ugyanúgy kutatnom kéne utána, ahogy a szülei teszik, hiszen erre valók a barátok, nem igaz?
Nem mondanám, hogy olyan szoros viszonyban állok Gwennel, csupán érzek némi felelősséget iránta. Mint afféle rokonlélek, ösztönösen bennem van, hogy nem hagyom őt bajba kerülni. Még ha ehhez az is kell, hogy eltűnjek az életéből.
Lassú léptekkel járom az erdő vadregényes ösvényeit, azzal a gondolattal nyugtatgatva magamat, hogy ide a lány úgyse merészkedne, pláne nem ilyen későn. Nem bolond ő, tudja jól, milyen veszélyes ez a hely. Legalább is bízom benne, hogy nem szándékozik egyenesen a halálba sétálni.
Egyre erősebben érzem a telihold hatását, szépen lassan átjárja a testem minden egyes porcikáját. Izmaim megfeszülnek, bőrömön végigfut a hideg. Hamarosan már képtelen leszek visszafogni a bennem rejtőzködő vadállatot. Csak percek kérdése, hogy átvegye felettem az uralmat.
Ekkor azonban száraz falevelek szokatlan csörgése üti fülemet. Léptek zaja... Jó pár méter messziről érkezik, mégis úgy hallom, mintha közvetlen mellettem lenne. Ez is a vérfarkaslét egyik előnyös oldala, habár néha az agyamra tud menni. Főleg, amikor olyan dolgokat is sikerül meghallanom, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Remélem, nem kell részleteznem...
Mély levegőt véve igyekszem tovább tartani magamat emberi formámban, hiszen nem tudhatom, ki jár éppen erre. Lehet az vadász, vagy csak egy civil, de akár egy fajtámbeli is. Furdal a kíváncsiság, vajon ki olyan őrült, hogy ilyenkor ide jöjjön, így el is indulok a hang forrása felé. Ellenben az ismeretlennel, én puhán, észrevehetetlenül közeledek, így egy átlagembernek semmi esélye észrevenni engem. Majd csak akkor, amikor már túl késő lesz.
Nem mintha szándékomban állna megtámadni az illetőt. Elég volt egyszer elviselnem más vérét a kezeimen, nem hiányzik, hogy ezt megismételjem.
Közelebb érve megállapítom, hogy valószínűleg nővel van dolgom. Parfümjének illata egészen ismerős, mintha valahol éreztem volna már. Fogalmam sincs, hol vagy mikor, de tudom, hogy nem először találkozom vele.
Lassan megpillantom az idegen sziluettjét, amivel most már teljesen biztossá válik korábbi sejtésem. Na várjunk csak...
Ezek a hosszú fürtök...
Ez az aroma...
Ó, a fenébe is..!
- Gwen? - szólalok meg félhangosan, reménykedve, hogy csak képzelődöm, és nem rohantam bele egyenesen abba, akit a leginkább szerettem volna elkerülni.

Hurt me again | 462
Ígérem, lesz ez hosszabb is 00 | ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. May. 15.

Age :
18

Tartózkodási hely :
► Beacon Hills

Foglalkozás :
► student


Szomb. Május 20, 2017 10:46 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





I wanted to run away but I couldn't
DARIUS & GWENDOLYN

Minden olyan reménytelennek tűnt. Próbáltam az élet naposabb oldalát nézni, hogyne próbáltam volna... Annyira vágytam arra, hogy ne érezzek így, mégse tudtam mit tenni ez ellen. A szívem fájt, a lelkemben valami különös háború dúlt, s hiába beszélgettem a pszichiáteremmel órákon át, most ő sem tudott jobb belátásra téríteni. A gyógyszerek pedig nem hatnak ilyen gyorsan.
A ház néma volt, színtelen s üres, mikor hazatértem. Hosszú, örökkévalóságnak tűnő perceken keresztül feküdtem az ágyamon, s néztem a plafonon lévő repedéseket. Számba vettem az eddigi életemet, a szüleim áldozatait, melyeket értem kellett hozniuk. Azt, hogy a betegségem mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy a családunk jóformán a darabjaira hulljon, s kirekesztetté váljak a saját barátaim között. Nem értettem, miért vagyok még mindig itt, miért küzdök, hisz egyértelmű volt, mindenkinek jobb lenne nélkülem. Talán elhamarkodott kijelentés volna azt mondani, hogy erre Darius pillantása ébresztett rá. Vagy éppen az, hogy átnézett rajtam, s úgy sétált el mellettem, mintha ott se lettem volna. Valamiért mindig is törődtem vele, jobban, mint másokkal, lehetséges, hogy ezért fájt annyira, hogy pont ő volt az, aki levegőnek nézett. Mindig is tudtam, ha erre sor kerül, akkor kell majd lépnem és magam mögött hagyni mindent. Hiszen amikor már ő sem ért meg engem, ő sem tudja elviselni a létezésemet, akkor az valami rosszat sejtet. Valami nagyon rosszat.
Nem pakoltam össze mindent. Csupán pár, szükséges dolgot gyűrtem bele a hátizsákomba, s némi kekszet meg vizet. Azt se tudtam, a telefonomat miért teszem el egyáltalán, de végül rávettem magam, persze csak kikapcsolt állapotában engedhettem meg neki, hogy velem utazzon. Kényelmes cipő került a lábamra, felvettem a farmerdzsekimet, táskámat a hátamra hajítottam és elindultam.
Azt hittem, messzebb jutok, erre már az erdő kifogott rajtam. Számtalanszor eltévedtem, s szerencsétlenségemre mindig ugyanahhoz az átkozott fához találtam vissza. Mérgesen, dacos léptekkel haladok a fák között, hogy végre megtaláljam, merre is kellene mennem. De már kezdem azt hinni, minden próbálkozásom hiába való. Ijedten torpanok meg, mikor ismerős hang csendül fel a hátam mögül. Lassan, lélegzetvisszafojtva fordulok meg, hogy szemben találjam magam azzal a személlyel, akit a hang tulajdonosának merek vélni. Mialatt végig azért fohászkodom magamban, hogy csak ne Darius legyen az.
Megfordulok és meglepettségemben még majdnem a zseblámpámat is kiejtem a kezemből, ahogy szembe nézek azzal az emberrel, aki vélhetőleg az utolsó cseppet öntötte bele abba a bizonyos pohárba. Nem tudom, mit mondhatnék, így csak a fejemet rázom és próbálom elhessegetni őt magam elől, mintha csak egy látomás lenne, nem pedig valóság.
- Remélem nem értem jöttél. Nem megyek haza. - Jelentem ki, ellentmondást nem tűrve. Csupán egy röpke másodpercre találkozik a tekintetünk, de szinte azonnal el is kapom róla a pillantásom. Zavar, hogy itt van. Zavar, hogy látszólag nem is érdekli, hogy épp elmenni készülök. - Elmegyek innen, mindenkinek jobb lesz nélkülem. Anyukádnak köszönd meg a helyemben is azt a sok időt, amit rám pazarolt. - Megfordulok és tovább indulok, aztán hirtelen megállok. Visszafordulok és inkább Darius irányába megyek tovább, de közvetlenül mellette megállok és mérgesen kifújom a levegőt. - Te tudod merre lehet a leghamarabb kijutni az erdőből? - Nem akartam segítséget kérni, pláne tőle nem, de nem volt más választásom. Továbbra sem néztem rá, mert féltem, hogy előtörnének belőlem valamiféle furcsa, anyai ösztönök és megint az ő gondjait helyezném a sajátom elé. Ezt pedig most nem engedhettem meg magamnak. Csak arra vártam, hogy emelje fel a kezét, mutasson egy konkrét irányba és mielőbb elmehessek a közeléből. Ez csak nem volt olyan nagy kérés. Még örülhet is, legalább így könnyedén megszabadulhat ő is tőlem.

SHADOW PREACHERS ⁞ 581 SZÓ ⁞ REMÉLEM TETSZENI FOG  <3
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Diák


Vas. Május 21, 2017 4:24 pm
vérfarkas: a telihold rabja, az éjszaka teremtménye





Gwendolyn & Darius
It’s always easier to run away from your demons
Biztos nem csak velem történt már meg, hogy amire gondoltam, annak az ellenkezője valósult meg - legalább is merem remélni, hogy nem csak én vagyok ennyire szerencsétlen. Habár, egyelőre nem jut eszembe senki más, aki ennyire béna lett volna, így kénytelen vagyok ezzel a tudattal megbirkózni.
Ugye nemrég még azt állítottam, hogy Gwendolyn Harper van olyan okos és megfontolt, hogy ne merészkedjen egymaga az erdőbe... Nos, tévedtem. Ő a legfelelőtlenebb személy, akit ismerek, és legszívesebben erőszakkal vonszolnám ki a fák közül, hogy aztán az ágyához láncoljam, és addig ne engedjem el, amíg le nem nyugszik végre. Félreértés ne essék, nem használnám ki ezt a kellemetlen helyzetet arra, hogy valami olyat tegyek, amit aztán később megbánnék, csupán meg akarom őt óvni a külvilágtól.
Meg persze önmagától.
És tőlem...
Legfőképp az utóbbi miatt aggódom, pláne ma este. Holdtöltekor egy magamfajta közelében lenni halálos veszélyt jelent bárkire nézve, és a legnagyobb idióta is tudja, hogy ilyenkor messzire el kell kerülni a sötét, elhagyatott helyeket. Hiszen bárhol rejtőzhet egy megvadult vérállat, aki csak gyilkolni vágyik... Hátrahagyva az utolsó csepp emberségét is, csak arra tud gondolni, hogy a legelső élőlényt, amivel összetalálkozik, az áldozatává tegye. Micsoda undorító fajtája a természetfelettinek...
Örülök, hogy én nem váltam ilyenné. Bennem maradt annyi önkontroll, hogy ha ember közelébe kerülök, elmenekülök onnan, mielőtt még bánthatnám. Odáig viszont még nem jutottam el, hogy teljes mértékben tudjak uralkodni magamon.
Lépteim egyre sebesebbek, ahogy közeledek a zajok forrása felé, ennek ellenére még mindig lehetetlenség emberi füllel érzékelni a mozgásomat. Mintha csak egy szélfuvallat lennék, amely magával sodor néhány falevelet.
Amikor pedig végre tudatosul bennem, kivel is hozott össze a sors, a vér egyszerre megfagy az ereimben. Lábaim a földbe gyökereznek, pupillám olyan szűkké válik, mintha a nap fénye világítana bele.
A francba is, miért kellett pont ma kijönnie? Miért nem bírta ki még egy napig? Teliholdkor úgy dönt, megszökik, hát nem hiszem el! Tán halni vágyik, vagy mi ütött belé?
Nyugodtnak kell maradnom, ha nem akarom, hogy vér folyjon ma este. Legalább is nem Gwené. Abba beleőrülnék, és nem csak azért, mert az én hibám lenne... Van egy kis felelősség érzetem a lány iránt. Fogalmam sincs, pontosan miért. Egyszerűen csak tudom, hogy meg kell őt védenem.
Amikor azonban megfordul, sikerül majdnem kiégetnie a szememet a lámpájával, így arcom elé emelem a kezemet, hátha az javít valamennyit a helyzeten. Már hozzászoktam a sötétséghez, így nem igazán esik jól ez a hirtelen világosság. Arról nem is beszélve, hogy ha bizonyos szögből vetül rám a fény, az íriszeim úgy tükrözik azt vissza, mint az állatoké. Egyáltalán nem hiányzik, hogy feljöjjön ez a téma köztünk. Jobb a boldog tudatlanságban élni, mint aztán félni az éj leszálltakor.
- Megtennéd, hogy..? - nyögöm fel, a zseblámpa felé biccentve - Nem szándékozlak hazavinni. De jobb lenne, ha inkább visszamennél...
Hangomban se aggódásnak, se fenyegetésnek nyoma sincs. Csupán tényeket közlök, azt pedig már Gwenre bízom, hogy miként fogadja őket. De annyi biztos, hogy bárhol jobb neki, mint mellettem, így nem is lenne baj, ha most azonnal sarkon fordulna, és itt hagyna.
Mondanám neki, hogy ne beszéljen hülyeségeket. Hogy van, akinek fontos, és nem érdemes elszöknie... De mindhiába, ez a lány túlságosan akaratos ahhoz, hogy majd pont én meggyőzzem őt bármiről is. Ezért is maradok inkább csendben, és kivárom, amíg végre eldönti, melyik irányba induljon el. Egészen megmosolyogtatna, ahogy próbálja megtalálni a helyes utat, ehelyett azonban csak rezzenéstelen arcvonásokkal figyelem minden lépését.
- Igen, tudom. - vonok vállat - De nem fogom csak úgy hagyni, hogy egyedül mászkálj ilyenkor...
Összefonom magam előtt a karjaimat, ezzel is azt mutatva, hogy nem tűrök ellenkezést.
Tudom... Veszélyes, ha vele maradok, de így legalább nagyobb biztonságban van, mintha teljesen magára maradna. Elég, ha elkísérem a város széléig, onnan már boldogul. Csak addig kell kibírnom valahogy.

Hurt me again | 619
Remélem tetszik <3 | ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. May. 15.

Age :
18

Tartózkodási hely :
► Beacon Hills

Foglalkozás :
► student


Kedd Május 23, 2017 2:35 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





I wanted to run away but I couldn't
DARIUS & GWENDOLYN

Valójában minden egyes percét gyűlölöm az erdőben tartózkodásomnak, s a lehető leghamarabb ki szándékozom jutni is innen. Csak ez nem megy olyan könnyedén, mint ahogy én azt elterveztem, pláne nem ilyen sötétben. Össze-vissza bolyongok, magam se tudva, merre van éppen az előre. Egyre feszültebbé, idegesebbé válok és most érzem csak igazán azt, mennyire egyedül vagyok. Hiába próbálnak arról biztosítani, hogy ez nem így van, ettől függetlenül nap, mint nap mégis egyedül kell megküzdenem a démonjaimmal. Hiába járok pszichiáterhez, nem segít túl sokat, pedig tudom, hogy ő az egyik legjobb a szakmájában. A gyógyszerek pedig... mintha Tic Tac-ot ennék.
Megijedek, amint meghallom az ismerős hangot a hátam mögül. Pont ezt akartam elkerülni, hogy összefussak vele. De hogy mégis mit keres ilyenkor az erdőben, arra épeszű magyarázatot akkor sem találnék, ha keresnék. Nem mintha abban reménykednék, érdeklem őt annyira ahhoz, hogy ő is a keresésemre indult. Hisz biztos vagyok abban, hogy a szüleim ebben a pillanatban pont ezt teszik. Átnyálazzák az egész nyamvadt várost valami jel után kutatva, amin aztán tovább nyomozhatnak utánam. Pedig nekik is mennyivel könnyebb lenne, ha nem kellene rólam gondoskodniuk. Teljes erőbedobással foglalkozhatnának a munkájukkal, hódolhatnának a hobbijuknak, nem pedig engem felügyelnének  a nap huszonnégy órájában. Én úgyse fogok meggyógyulni.
Nem is figyelek szinte arra, hova világítok a zseblámpával, így csak akkor eszmélek rá, hogy elkezdtem a retináját égetni, mikor megkéri, hogy másfelé irányítsam a fényt. Pedig lehet megérdemelné, ha már múltkor olyan szépen elsétált mellettem, de a bosszú helyett inkább elfordítom a lámpát és nem bántom. Amúgy se tudnám bántani.
Azon már meg sem lepődöm, hogy nem akar hazavinni. Miért is törődne azzal, hogy élek-e vagy épp halok? Habár örülök annak, hogy nem fogja meg a karom és rángat vissza egészen a szülői házig, valahol mélyen legbelül mégis bánt, hogy tulajdonképpen nem érdekli a szökésem. De ehhez a kettősséghez is hozzászokhattam volna már úgy igazán...
- Miért lenne jobb? - Rögtön, reflexszerűen jön is a kérdésem. Mégis honnan gondolja, hogy jobb lenne, ha visszamennék? Alig tud rólam valamit. Hiába vagyunk így vagy úgy sorstársak, a tényeken ez akkor sem változtat. Nem ismer, [s]sajnos[/s].
Mennék tovább, menekülnék messze, csak épp fogalmam sincs, merre van a kiút innen. Nem akarok segítséget kérni, mégis kénytelen vagyok megtenni. Hisz mégse akarok a deres avarban ébredni másnap.
A válasza őszintén meglep. Mégis csak érdekelné őt valamennyire, hogy biztonságban vagyok-e vagy sem? Bármennyire próbáltam titkolni, ez azért simogatta a lelkemet és kis megnyugvást biztosított a bennem dúló háborúnak. De nem szabadott hagynom, hogy ilyesmi elvakítson.
- Elég, ha csak megmondod, merre induljak. Nem lesz semmi bajom. - Nem úgy tűnt, mintha túlságosan meghatottam volna, de nem tudtam szó nélkül hagyni ezt a különös aggódását. - Egyébként miért nem akarsz megállítani? - Nem mintha bánnám, hogy nem avatkozik bele a dolgaimba, de akkor is kíváncsi voltam a válaszára. Közben pedig kérdőn széttártam a karom és bólintottam, hogy jelezzem, indulhatunk. Amúgy se hiszem, hogy még a végén csevegésre adná a fejét és megbékélne azzal, ha egy fa tövébe leülve meghitten végig beszélgetnénk az éjszakát. Ilyen maximum csak a filmekben van.
- Amúgy, ha nem értem jöttél és azért, hogy hazavigyél... akkor mit keresel ilyenkor az erdőben? - Hirtelen jött kérdés, magam sem tudom, miért ötlött ez az eszembe, de ha már így alakult, mindennél kíváncsibban vártam a válaszát. Nem olyannak képzeltem, aki éjnek évadján egyedül csatangolna az erdőben, mindenféle cél nélkül. Alvajáró nem lehet, hisz beszélünk s láthatólag teljesen magánál van. Ha nem lett volna magánál, akkor meg ahogy kivakítottam a szemét a zseblámpával, arra biztosan felébredt volna. Azt se hinném, hogy épp egy hullát jött volna elásni, mert nem tűnik egy pszichopatának. Vagy csak jól álcázza, ki tudja. Az aranyos kölyökképe miatt senki sem gyanakodna rá. Már szinte egész hihető lett volna mindez, nekem akkor is hibádzott valami benne. Úgyhogy végső soron a sorozatgyilkosos teóriámat is kihúztam a listámról. De akkor miért van itt, ha tényleg nem értem jött?

SHADOW PREACHERS ⁞ 645 SZÓ ⁞ REMÉLEM TETSZENI FOG  <3
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Diák


Kedd Május 23, 2017 4:07 pm
vérfarkas: a telihold rabja, az éjszaka teremtménye





Gwendolyn & Darius
It’s always easier to run away from your demons
Szokták mondani, hogy néhány titok jobb, ha eltemetve marad. Ha senki nem szerez róla tudomást, az nem csak téged, de a szeretteidet is megvédi. Mindenkit, akinek nem akarod, hogy bántódása essen. De arról senki nem beszél, hogy mit kell tenni akkor, amikor egy olyan emberrel van dolgod, aki a boldog tudatlanságban is veszélybe sodorja magát... Tán be kellene őt avatnom? Vagy elüldöznöm magamtól minél messzebbre? Annyi kérdés kavarog a fejemben, mégis oly kevés választ kapok.
Amikor egy ilyen makacs személyiséggel van dolgom, általában felül tudok rajta kerekedni. Vitába szállok vele, tekintetemet belefúrom az övébe, és szépen lassan elérem nála, hogy már csak a puszta jelenlétem is megijessze. Ezzel a módszerrel mindig képes voltam eltávolítani az olyanokat, akik mindenáron bele akarták vájni magukat az életembe. Habár Gwen nem erőszakos, vele így is képtelen vagyok elbánni. Van ebben a lányban valami, amin lehetetlenség áttörni. Egy belső kis burok, amelynek olyan erős falai vannak, mint egy atomtámadásra tervezett bunkernek: még egy tankkal se lehet átjutni rajta. Mindezt pedig tökéletes, porcelánbabára emlékeztető külső takarja. Hát persze, hogy nem akarom megbántani - nem is menne, csak ha nagyon próbálkoznék.
Mások csak egy gyogyós, zavarodott elmét látnak, ha ránéznek. Arra viszont senki nem gondol, micsoda csiszolatlan gyémánt bujkálhat a szíve mélyén. Rémisztő, hogy mások mennyire nem tudják elfogadni azt, aki egy kicsit más, mint a megszokott. Ez főleg az én korosztályomnál jön elő, pedig pont ilyenkor van a szükségünk a legtöbb törődésre. Hogy valaki megvigasztaljon az első szakításnál, elmenjünk a haverokkal sörözni, amikor a csaj dob minket valaki másért... Hogy átmenjünk egymáshoz meccset nézni az ócska kanapén, miközben a szüleink otthon veszekednek.
De ehelyett mit kapunk? Kitaszítanak. Megvetnek. Alábecsülnek. Előítéletesen bánnak veled. És mindezt csak azért, mert te nem olyan vagy, amilyet elvárnak tőled. Ha nem vagy kitűnő tanuló, a szüleid csalódott tekinteténél többre ne is számíts. Ha nem vagy élsportoló, a fejedhez vágják, hogy el fogsz hízni, egészségtelen életet élsz, és nem vesznek fel a legjobb egyetemre. Ha nem vagy semmiből se tehetséges, nem érsz semmit.
Kérdem én, mi értelme van így az egész életnek? Ha nem vagy tökéletes, csak a fekete levest kapod. Ha egyéni vagy, rögtön rád mondják, hogy furcsa, idegesítő vagy épp dilinyós vagy. Ennek áldozatául esett Gwen is, és ebben az örvényben sodródik már hosszú ideje. Én pedig szépen lassan beleesek, és vele együtt fogok szenvedni. Elég, ha ismét elpattan az agyam, onnantól már nem menekülhetek. Az egész suli, sőt, az egész város ezt fogja híresztelni rólam. Én mondom, ennél gázabb nincs is.
De íme, a két szerencsétlen egymásra talál. Az erdő kellős közepén ugyan, ráadásul éjnek évadján, de itt állnak egymással szemben, mindketten próbálják megtalálni az útjukat. Az egyik menekül mások elől, a másik önmagától. Már csak az a kérdés, melyik-melyik. Ki tart jobban a belső énjétől, mint a külvilágtól? Talán mindketten ezeken a vizeken evezünk, és nem is vagyunk annyira különbözőek. Lehet, hogy Gwen ezt másképp gondolja, de én szinte teljesen biztos vagyok benne.
Miután végre a lány elfordítja a lámpáját, sikerül megtalálnom a tekintetét. Egymás szemeibe nézhetünk, akár két normális ember. Szép kis álom, de ebből fel kell ébrednem.
- Tudod, milyen veszélyes ilyenkor kint mászkálnod? Ráadásul az erdőben..? - sóhajtok fel. Azt hittem, ennél megfontoltabb lesz majd. Reméltem, hogy nem lesz szüksége arra, hogy mások állandó felügyelet alatt tartsák, de ha van olyan őrült, hogy pont ma, pont most a fák közé merészkedik, akkor nincs mit tenni. Ha nem is a szülei, de valaki kénytelen lesz odafigyelni rá.
Ahogy a sötét felhők lassan végigkúsznak az égen, néhány pillanat erejéig feltűnik a Hold. Ekkor szinte alig érezhetően végigsöpör rajtam a feszültség, pulzálva halad keresztül a testemen. Kezemet ökölbe szorítom, hogy visszarántsam magam a jelenbe. Gwennek nem szabad erről tudomást szereznie. Nem jöhet rá, hogy mi vagyok...
- Nem. Ragaszkodom hozzá... Elkísérlek egy darabig, aztán ha kiértünk innen, mehetsz, amerre látsz. - ráncolom a homlokomat. Ha már így alakult, jobb, ha a közelemben tartom őt. - Lenne értelme? Ha térden állva könyörögnék, az se hatna meg. - szám szélére egy alig látható mosoly húzódik - Túl önfejű vagy, így feleslegesen próbálkoznék.
Hangomban enyhe játékosságot hallani. Mindig is kedveltem ezt a tulajdonságát, mivel a legtöbb lány ilyenkorra már sírva szaladna a karjaimba, hogy inkább vigyem őt haza, csak ne kelljen itt maradnia. Gwen viszont még a legnagyobb félelmében is ellenkezne, és inkább egyedül akarná megoldani a dolgot, minthogy engedjen nekem.
Megkönnyebbülten látom, hogy végül mégiscsak megadja magát és hagyja, hogy kivigyem az erdőből. Legalább addig is jó kezekben lesz... Azt hiszem.
Zsebre teszem a kezeimet, és könnyed léptekkel indulok el a megfelelő irányba, miközben fejemmel aprót biccentek, hogy kövessen.
- Az nem a te dolgod. - felelem, némileg szárazabban, mint akartam. Nem baj, legalább így Gwen biztosan nem fog kérdezősködni.
Te azt csak hiszed, Darius. Fog ő egészen addig, amíg ott nem hagyod a város szélén. Várhatod, hogy majd pont ő fogja annyiban hagyni a dolgot...
Utálom a belső megérzéseimet. Mindig igazuk van, ami eléggé idegesítő. Hiába imádkozom, hogy legyen másképp, úgyse válik be. Folyton az van, amit ők mondanak.

Hurt me again | 830
Nyuuu <3 | ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
We all have secrets - Gwen & Darius
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» The secrets of Los Angeles
» Algernon & Gwen – Good luck

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: