HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.
nyerteseink
a téli szavazás legjobbjai
Stella Argent

női karakter & szépség
Vinny Foley

bohóc
matthew evans

őrangyal
Elysian Landre

művész

gratulálunk!

Share | 
 
 I've been waiting for this moment








Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 








avatar

Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶

wendigo: húsunkkal táplálkozik, kannibál, kit vérszag fog körbe

Hétf. Jún. 12, 2017 9:57 pm




Tamera & Vance
Beacon Hills, az újabb megállóhelyem. Muszáj itt maradnom egy darabig, mert egy rakat nyomot szedtem ki a három nappal ezelőtti vacsimból, ami mind idevezetett. Pár csak helyek voltak: kocsmák, boltok, de sok nevet is kaptam. És most az egyszer nem csak egyet, így óvatosnak kellett lennem. Muszáj volt, akármennyire is nem akartam. De persze ez az óvatosság is azt takarja, hogy épp az egyik név tulajdonosának a házába akarok betörni, hogy elkaphassam álmában, és kihallgassam. Na igen, sose volt türelmem szépen elintézni a dolgokat. Túl macerás, és sokáig tart. Így sokkal egyszerűbb. Betörök, elkapom, kihallgatom, és megölöm... Na jó, most az egyszer az utolsó lépés kimarad. Ha megölöm magamra hívom a figyelmet, és ugyebár sok dolgom van még itt. Nem szeretnék zsaruk elől bujkálni, menekülni, tovább állni, vagy börtönben rohadni. Valahogy egyik sincs a bakancslistámon. Nem is értem, hogy miért.
Már közeledtem a házhoz, amikor újra megnéztem, hogy minden nálam van e. Zsák a hapsi fejére, meg a két pisztolyom. Tökéletes. Több nem is kell egy ilyen küldetésre. Figyeltem arra, hogy senki ne lásson meg, kizárólag az árnyak között mozogtam, a házat is hátulról közelítettem meg. Figyelmesen hallgattam ott is egy darabig, de semmi különlegeset nem hallottam belülről, fényt se láttam. Jobb lehetőségem nem is volt a betörésre. Megkerestem a leggyengébb ablakot, és az utcai barátaim által tanított módszerrel pillanatok alatt fel is tudtam tolni az ablakot. Nem is vártam tovább, bemásztam az ablakon. A nappaliban kötöttem ki, ami elég szép kis hely volt. Gazdag rohadékhoz volt szerencsém, milyen csodálatos. Elővettem az egyik pisztolyomat, és magam elé tartva, óvatosan lépkedve haladtam egyre beljebb. Egy hosszabb folyóson találtam magam, amin még az előzőnél lassabban haladtam végig. Levegőt is alig vettem, szinte csak a szívverésemet hallottam, semmi mást, majd hirtelen a sarokhoz közeledve egy hirtelen padló reccsenést hallottam. Nem is vártam sokat, kivágódtam a sarkon, kitartott fegyverrel és szembenéztem azzal, aki ott várt rám. Őszintén, mindenre számítottam, még egy másik természetfelettire is, egy kisgyerekre, egy macskára, a nagy semmire, még egy szellemre is előbb, mint arra a nőre, aki velem szemben állt. Az állkapcsom megfeszült,a hogy a kezem is a pisztolyon.
- Tamera... - ejtettem ki a nevét morogva, és úgy, mintha a világ legrosszabb káromkodása, és egyben a legundorítóbb szava lenne a világon. El sem hittem, hogy az élet ismét volt olyan kedves, hogy összehozzon vele, vagyis azzal, aki miatt minden történt. Miatta haltak meg a befogadóim, miatta lettem az a szörnyeteg, aki vagyok. De hát történnek ilyenek nem? Mármint nem bocsájtottam meg neki, gyűlölöm őt, de örülök, hogy megtörtént. Ráébresztett, hogy az ég világon senkiben nem lehet megbízni, csak magadban, és nem kell semmi. Na meg arra is ő ébresztett rá, hogy az élet lényege egyedül a bosszú, semmi több. Talán hálás is lehetnék neki, de azt már nem emlékszem hogyan is kellene érezni.
- Kettőt egycsapásra, mit ne mondjak. - röhögtem fel halkan, ahogy keményen bámultam a szemeibe, és továbbra is rá céloztam. Persze ő nem tudhatja, hogy nekem pont azaz öreg ember kell, aki fent alszik valószínűleg, vagy lehet nem, de nem érdekelt. Legalább ez az este se lesz unalmas.

remélem tetszik puppyeyes ╶ for you ╶ 509 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?

kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet

Szer. Jún. 14, 2017 4:02 pm



Vance & Tamera


Sors. Ez az, ami irányítja az életünket, ez határozza meg a jövőnket. Elvégre, ha egyszer valami meg van írva, azon hiába próbálnánk változtatni, képtelenség lenne. Legalább is a nevelőanyám ebben hitt. Mindig azt tanította nekem, hogy egy felsőbb hatalom befolyásol körülöttünk mindent, mi pedig csak annyit tehetünk, hogy reménykedünk. Reménykedünk abban, hogy egy nap minden jóra fordul.
Ez a legnagyobb kamuszöveg, amit valaha hallottam. Mi magunk vagyunk a végzetünk, és csakis mi tehetünk arról, ha szar dolgok történnek velünk. Ahogy arról is csak én tehetek, hogy ismét be kellett törnöm valakihez.
Oké, bevallom, nem voltam kényszerhelyzetben. Legalább is nem múlt semmin az életem, csupán le akartam róni egy régebbi tartozást. Még néhány hónapja egy pasas kihúzta a seggem a bajból, és ezt szerettem volna neki megfizetni valahogy. A napokban megkeresett, és a segítségemet kérte valami régi kacat megszerzésében. A tárgy voltaképp egy néhányszáz éves pisztoly volt, amit egy gazdag pacák őrizgetett. Hogy minek? Nem kérdeztem.
Természetesen elvállaltam a dolgot, mivel jöttem a megbízómnak eggyel. Máskülönben nem lettem volna hajlandó megint bemászni valakinek a lakásába, hiszen manapság ez rendkívül kockázatos. Sokkal könnyebben elkaphatnak így, pláne, mivel a hely be van riasztózva. Ha nem tettem volna tönkre, már rég rács mögött lennék.
Már legalább negyed órája bent voltam, de még mindig nem találtam meg azt a rohadt pisztolyt. Kétszer átkutattam a nappalit, a főfolyosót, valamint az alsó szint majdnem teljes egészét. Sehol semmi. Két lehetséges magyarázatot találtam: a megbízom átcseszett, és csak bajba akart sodorni, vagy a fent csendesen szundikáló öreg egy rohadt kis zseni, és úgy elrejtette a fegyvert, hogy soha senki nem fogja megtalálni. Talán azzal alszik minden éjjel..?
Azt kívánom, bárcsak ne csesztem volna el. Bárcsak óvatosabb lettem volna, és időben úgy döntöttem volna, hogy inkább lelépek..!
De nem tettem. Ehelyett, ahogy próbáltam a falnak szorulva átosonni egy másik helyiségbe, ügyesen ráléptem egy ellazult padlódeszkára, ami fájdalmasan felnyikordult. Arcom a hang hallatán megrándult, szemeimet egy pillanatra összeszorítottam, miközben azért imádkoztam, hogy ne hallja meg senki. Amikor pedig már azt hittem, hogy tényleg nem vette észre az öreg, hogy itt vagyok, tettem egy óvatos lépést a velem szemben lévő szoba irányába. Ekkor pedig váratlanul a szemem sarkából egy sötét alakot pillantottam meg, valamint egy pisztolyt, ami egyenesen rám van szegezve. A fenébe is!
Megfordultam. A meglepetéstől még a kapucnim is leesett a fejemről, a szám félig tátva maradt. Nem akartam elhinni. Először csak arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg szellemet látok, de valahogy túl valóságosnak tűnt az egész.
- Vance... - fejeztem be a névsorolvasást. Hangomban megdöbbentség hallatszott, keveredve a félelemmel.
Így van, a rég elveszett érzés visszatért. Évek óta nem éreztem még akkora rémületet, mint abban az egy pillanatban. Nem elég, hogy a múltam egyik foltja kísértett engem, még fegyvert is rántott rám. Szemeiben szikrázott a düh, és már arra várt, hogy meghúzhassa a ravaszt.
Hát már megint itt tartunk? Mi lett veled, Vance? Miért akarsz holtan látni?
Szavai hallatán kezdtem összezavarodni. Nem értettem, miért tört be ő is pont ide, mit akart egyáltalán az öregtől. A fegyverből ítélve nem valószínű, hogy lopni jött.
- Mit keresel itt..? - kérdeztem tőle, miközben felemeltem a kezeimet, hogy jelezzem, megadom magam. Egyelőre nem állt szándékomban bántani őt, de csak idő kérdése volt, hogy megtámadjon. Fel kellett készülnöm. - Nem hagyom, hogy megöld. - tettem hozzá halkabban.
Az lehet, hogy bűnöző vagyok, egy rohadt tolvaj, de gyilkos semmiképp sem. Vance csak a testemen keresztül juthatott el a fenti pasashoz, márpedig én nem vagyok egy könnyű préda. Soha nem is voltam, ezt ő is tudhatta. Már ha emlékezett még annyira rám.

At the end of the day, I'm not a bad person...
I don't hurt anyone.

Game of survival | 587 | Töccik *-* Remélem ez is jó lett cute |
@

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶

wendigo: húsunkkal táplálkozik, kannibál, kit vérszag fog körbe

Pént. Jún. 16, 2017 9:39 pm




Tamera & Vance
A tervem egyszerű volt. Betörök, álmában kiütöm a hapsit, hogy biztos ne ébredjen fel, kikötözöm a saját pincéjében egy székhez, elmegyek a kocsimért, berakom a csávót, elviszem, hogy aztán eljátszadozhassak vele egészen addig, amíg nem kezd el dalolni mint hajnali ötkor az összes, rühes madár az ablakom alatt. Nem tudtam milyen hamar fog megtörni, nem tudtam, hogy valóban tud-e valamit, nem tudtam, hogy mennyire fogja bírni a kínzást, de nem is érdekelt. Egy dolog volt a lényeg: ne haljon meg. Na meg ne lássa az arcomat. Egy traumatikus élmény után kidobtam volna valahol, ahol rátalálnának. A hangomat nem igazán tudná azonosítani, az arcomat viszony könnyedén. Hibákba meg nem eshetek most egy olyan helyen, ahol még sok nyomot kell lekövetnem. A rendőrséggel a sarkamban nehéz lenne lenyomozni a drága szüleimet. Mondjuk az ablakon is talán kicsit kockázatos volt bemászni, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaki hajnalban azt nézné, hogy ki használja a második bejáratot a szomszédjánál. Viszont jobb is volt, hogy megtettem, hiszen végül olyannal találtam magam szembe, amire nem is gondoltam. Tamera Wentz, a lány, aki mindent elrontott. Erős kitsune volt, de ha gyorsan lőnék, akkor esélye se lenne. Mondjuk mi lenne abban a szórakoztató, ha csak úgy lelőném? Különben is, először válaszok kellenek tőle. Felemelt kezeit látva felvontam a szemöldökömet. Ő se hihette, hogy csak emiatt leeresztem a fegyveremet. Nem szalaszthatom el a zsákmányt csak azért, mert cukin néz. "Nem hagyom, hogy megöld." ejtette halkan, én meg nem bírtam magammal felröhögtem. Milyen édes, hogy azt hiszi megállíthatna, vagy, hogy megakarom ölni a hapsit.
- Nyugalom, élve kell a pasi. - vigyorogtam rá a töltött fegyver mögül. Legszívesebben még röhögtem volna rajta, de a végén még felkel az emlegetett pacák, és kisebb gázban is lehetünk. Megvolt az esélye, hogy vadász. Vagyis exvadász. De akkor is veszélyes lehetett. Ma este kaptam egy kellemes meglepetést. Nem akartam egy rosszat is.
- Infók kellenek, azért vagyok itt. - válaszoltam végre a kérdésre is. Tudom, fura dolog fordítva követni a dolgokat, de először muszáj volt a kis hülye kijelentésére koncentrálnom.
- De jobb kérdés, hogy te mit keresel itt? - feszült meg a kezem a puskán, ahogy komolyabbra vettem a formát. nincs több játék, nincs több nevetés, ez itt most halál komoly.
- Követtél, vagy csak a drága jó sorsnak köszönhetem, hogy ismét találkoztunk? - morogtam a szavakat. A világ összes pénzéért se hittem volna el, hogy ez csupán véletlen volt. Hogy pont ugyan abban a városban lennék, pont ugyan akkor, ráadásul pont ugyan abba a házba törünk be mindketten... Ez nem csupán lehetetlen volt. Erre olyan kicsi az esély, mint kb arra, hogy teherbe essek. Mondjuk valamennyire nem panaszkodhattam. Ha nem is a hapsit, de legalább Tamerat elkaphattam, és akkor legalább a kérdéseimre kaphatok választ. Lehet önként is beszélne, nem kellene kínozni. Bár milyen csodás lenne egy nőt, vagyis inkább pont őt egy kicsit elvinni a fájdalom világába. Hirtelen eszembe jutott a vér édes illata, ráadásul pont egy kitsune vérének illata. Valahogy mindig is vonzottak, mióta wendigo lettem. Mondhatjuk, hogy bizonyos módon a kedvenceim.
- Tudod mit? Választhatsz kivételesen! Eltűnsz a házból, és én megtudhatom, amit akarok, vagy veled szórakozom el inkább a célpontom helyett. - néztem rá gyilkos tekintettel. Láthatja, hogy, ha kell, én is tudok harcolni. Tudja, hogy, ha kell, áttudom verni, tudok a gyorsabb lenni. A fajod általi erő nem minden. Tamera lehet tudja irányítani a levegőt, de én nem hagyatkozom ilyenekre. Nem hiába tanultam harcolni, és gondolkozni harc közben.

cuddle ╶ for you ╶ 566 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?

kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet

Szomb. Jún. 17, 2017 7:19 pm



Vance & Tamera


Gyakran megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon miért is foglalkozok még mindig tolvajkodással. Van egy szép lakásom, jó kocsim, pénzem... Már csak egy egyszerű vendéglátói állás kéne, és meg is volna a tökéletes kis életem. Jobbat nem is kívánhatnék magamnak, de már a felével is bőven megelégednék.
De nem, ehelyett elvállaltam egy igencsak rizikós melót, csak mert úgy éreztem, tartozom ennyivel Jack-nek. Ha már annak idején megmentett, gondoltam viszonzom a szívességet. Még maga a feladat nem is lett volna nehéz, ha nem egy riasztókkal körülvett, erődítmény szintű ház lett volna a célpontom.
A betörések ideje lejárt. Aki van még olyan hülye, hogy ráveszi magát erre, annak valami nagyon nyomós oka lehet, ha hajlandó megkockáztatni, hogy elkapják. Felhívnám mindenki figyelmét, aki kipróbálná magát ebben a szakmában, hogy a lebukás esélye mérföldekkel nagyobb, mintha csak simán elcsennéd valaki táskájából a pénztárcáját. A közvetlen kirablásnál legalább van időd elmenekülni, ráadásul ha ügyesen elrejted az arcodat, nem is fognak tudni elkapni. Már jobban megérte, mint valaki otthonába berontani, nem? De.
Persze Tamera Wentz kivételnek érezte magát, amikor úgy döntött, hogy mégiscsak beköszön valakihez az éjszaka. Biztos azt hitte, hogy ő a Macskanő és bármit megtehet, amihez csak kedve van.
De az álmokból előbb vagy utóbb fel kell ébredni. A felém szegeződő puskacső látványa sikeresen visszarázott a valóságba, s szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy mekkora bajban is vagyok. Kezeimet magam elé emeltem a megadás jeleként, de nem sokat használt. Vance-nek ugyanis esze ágában se volt leereszteni a fegyvert. Nem is számítottam másra, ami azt illeti.
- Ez valamiért nem nyugtat meg... - feleltem valamivel feszültebben. Nem mindegy, hogy alig élve akarja a pasast, vagy épségben... Vicces, hogy pont én akartam megvédeni őt. Én, aki épp lopni készült tőle.
Mindenesetre nem hagyhattam, hogy bántódása essen. Fogalmam se volt, mégis mit akarhatott tőle Vance, de szinte biztos voltam benne, hogy nem egy aranyos bájcsevejre jött.
- De ha infók kellenek, minek hoztál fegyvert?! - kérdeztem dühös suttogással - És egyáltalán miért most jöttél? Nem lett volna egyszerűbb, ha bekopogsz reggel és beszélsz vele?
Próbáltam logikát találni az egész helyzetben, de sehogy se volt értelme. Maga a szitu teljesen lehetetlennek tűnt. Mégis mennyi esély volt rá, hogy pont ugyanazon az éjszakán, pont ugyanabba a házba fogunk betörni? A lottót előbb megnyertem volna, minthogy ez megtörténjen.
- Van itt valami, ami kell nekem. - feleltem, miközben leeresztettem a karjaimat. Felesleges lett volna fent tartanom őket, nem változtatott volna semmin. Ha Vance le akar lőni, úgyis megteszi. Ha már a halállal találtam szembe magam, nem akartam zsibbadt végtagokkal eltávozni. Elég kellemetlen lett volna.
- Persze... Követtelek. - gúnyolódtam - Nevezhetjük sorsnak, végzetnek, Jack-nek, teljesen mindegy. Bár azt meg kell hagyni, hogy elég jó humora van.
A végére már egy kisebb mosoly is húzódott a szám szélére. Nem volt őszinte, de a hatása megvolt. Ebből is látszott, hogy szépen lassan ment fel bennem a pumpa. Vártam, hogy végre történjen valami, és ne csak ott álljunk arra várva, hogy a másik támadjon. Legalább is nekem ezen járt az eszem. Vagy Vance lép először, vagy én.
Legszívesebben elfutottam volna. Gyáván hátat fordítva mindennek, rohantam volna minél messzebb, csakhogy ne kelljen látnom, ahogy azt a szerencsétlen pasast bántalmazzák. Nem lett volna szívem végignézni, de a helyébe se szívesen léptem volna. De inkább én, mint ő, nem igaz?
- Jó ajánlatnak tűnik, de inkább nem élnék vele. Nem hinném, hogy csak cukin ki akarod kérdezni, úgyhogy... Ha fel akarsz jutni hozzá, előbb rajtam kell átjutnod. - jelentettem ki határozottan. Látszott rajtam, hogy nem voltam hajlandó félreállni és hagyni, hogy Vance azt tegyen a fickóval, amit csak akar. Wendigo létének köszönhetően esélytelen volt, hogy finoman bánjon vele. Nem vagyok túlzottan az erőszak híve, úgyhogy kötelességemnek éreztem, hogy az útjába álljak.
Persze tisztában voltam vele, hogy Vance jól harcol, kiváló az észjárása és cseles. Talán nem is voltak egyenlőek az erőviszonyok, de akkor se engedhettem elmenni. Nem élhettem együtt a tudattal, hogy nem tettem semmit ellene.

At the end of the day, I'm not a bad person...
I don't hurt anyone.

Game of survival | 653 | Szottyongat | @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶

wendigo: húsunkkal táplálkozik, kannibál, kit vérszag fog körbe

Kedd. Jún. 20, 2017 12:32 am




Tamera & Vance
Gyűlöltem, amikor valami nem úgy ment, ahogyan én azt eltervezte. Ez akár a legapróbb részletekig is igaz volt, legalábbis sokszor. Azt nem terveztem ki pontosan, hogy ki mikor fog levegőt venni, és hány lépést tesz majd a célpontom, de amikor már mondjuk valakit hetek óta figyelek, és tudom mikor hova megy, és kiválasztom a megfelelő pillanatot az elragadásához, aztán valami hülye ismerőse felbukkan a nagy semmiből, akit azelőtt még nem láttam a célpont körül, és elront mindent. Na az ilyen nem kicsit tudott felbaszni. Aztán vannak azok a ritka alkalmak, amikor a kis meglepetések nem tudnak felidegesíteni. Vagyis, hogy őszinte legyek ez az első ilyen alkalom. Nem mondhatom, hogy Tamera felbukkanásának teljesen örülök, hiszen semmi pozitív dolgot nem indított el bennem már csak az említése, vagy a közös múltunk felvillanása, de mégiscsak boldog voltam, vagy valami olyasmi, hiszen akit a legszemélyesebb okokból akartam kikérdezni, szinte a karjaimba futott. Mondjuk lehetetlennek tartottam, hogy véletlen legyen pont ott, és pont akkor összefutni, de ilyenek miatt akkor is ráértem aggódni, ha nem egyedül van, esetleg a "drága" szüleimmel, és felbukkan a segítség. Egyelőre csak ő volt itt, meg én. Meg a hapsi nagyban horkolt az emeleten, de ki nem szarta le azt a pénzmániás infóbányát?!
- Ó, pedig ez nálam még egy nyugtatóbb dolog. Ha élve kell, akkor tényleg nem fog meghalni. Ennyit sokszor nem ígérhetek. - vetek egy gonosz vigyort a lány felé, ahogy várom a reakcióját. Tudom, hogy ez nem tetszik neki, hiszen ismerem. Legalábbis azt a Tamerat ismerem, aki egykor volt, vagy akit egykor játszott. Mindegy melyik, de ha továbbra is az, vagy azt játssza, akkor csak felbosszantom. És ez elszórakoztatott.
- Jó kérdések... Talán kezdjük a végén. - játszottam el az elismerő embert, persze egyáltalán nem ismertem el a kérdései mögött rejlő kíváncsiságot. Logikus kérdések, a hülye is megkérdezné. Főleg, ha nem ismer engem. Márpedig ő már rég nem ismert. A Vance, akit ő ismert halott. El is engedhetné végre.
- Ha bekopognék valószínűleg tudná ki vagyok, vagy, ha nem is, könnyen megjegyezné az arcomat, és felhívná azokat, akik után érdeklődnék. Azok elkapnának, és megölnének. A fegyver azért kell, mert a pali jó eséllyel vadász, vagy már visszavonult, szóval veszélyes. És veszélyes alakok közelébe ilyen szépség nélkül nem megyünk. - néztem a fegyveremre. Az utolsó mondatom nagyon is igaz volt ráadásul. Ha nem én lennék, akkor nem mennék a közelembe minimum egy fél hadseregnyi fegyver nélkül. Veszélyes voltam, és ezt egyre többen fogták fel végre. Nem hiába gyakoroltam a harcművészetet, a kínzást, az emberek megismerését annyi ideig. Bennem nem lehet bízni, én mindig csak öncélból dolgozom. Pontosan azért, mert ilyen vagyok tudom, hogy vigyázni kell az olyanokkal, mint aki az emelten alszik.
Válaszához nem fűzök semmit. Kell neki valami. Nagyszerű. Na de pont most? Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez a dolog jó, vagy sem. Lehet több alkalmam viszont nem lesz betörni a fószerhez. Ki tudja Tamera milyen utat választott befelé. Ha valami feltűnőt, akkor nem lesz legközelebb olyan egyszerű, mint most. Akármi is létezzen ebben a kegyetlen világban, adja meg, hogy ne vegyen észre semmit ez a dagadék.
- Na igen, meg van a humora. Meg az időzítése is... - morogtam fel, gyakorlatilag már állatiasan. A szemem is fehéren villant volna meg, ha nem tudnám uralni magamat. Úgy zavart, hogy pont ilyen helyen vagyunk. Ha nem lett volna a csávó, rég neki estem volna Tameranak, de így nem lehetett. Egyetlen apró zaj, és egy sörétessel nézhettem szembe, vagy valami rosszabbal.
- Hát legyen... - csaptam is volna le az ajánlatára, mert a magabiztossága, a merészsége feldühített, és minden eddigi gondolatomat felülírta. Neki akartam esni, elkapni őt, majd kihallgatni. Akár meg is kínozni, attól függ mi jön ki. A puskát kezdtem leereszteni, lassan neki is ugrottam volna, de megzavart pár nyikorgás, a fejünk felől. Először egy nagyobb volt, majd kisebbek  követték. A pali felébredt, és fent járkált. Lehet, csak pisilni megy épp, lehet nem voltunk elég csendesek. Nem tudom, de nem verekedhettünk pont most össze.
- Utoljára mondom Tamera... Utamra engedsz, te csinálod amit kell, és én is. Ha nem teszed, lehet többé nem fogsz ide betörni megint, vagy a hátadba kapsz egy golyót. Válassz mit akarsz kislány, de lehetőleg gyorsan! - ejtettem a szavakat a leghalkabban, ahogy figyeltem az apró nyikorgásokat. Hálát adtam a háznak, hogy már ilyen régi, ezzel figyelmeztetve minket. Nem lett volna kedvem ahhoz a meglepetéshez, amit egy exvadász tud okozni. Se golyót, se kést nem szerettem a testemben tudni, csak a kezeimben, vagy másban. De minden azon múlott hogyan dönt, és csak ajánlani tudtam, hogy okosan döntsön, mert itt nem csak rólam volt szó, hanem róla is.

cuddle ╶ for you ╶ 757 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?

kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet

Kedd. Jún. 20, 2017 3:18 am



Vance & Tamera


Szokták mondani, hogy egy aprócska döntés hatalmas mértékben befolyásolhatja a jövőnket. Elég egy kis dolgot elszúrnunk, az később akkorát visszaüthet, hogy hátraesünk tőle a székkel. Pontosan ilyen ütés volt, amikor annyi év után újra összefutottam Vance Hooverrel. Szinte felért egy természeti csapással, hogy ugyanúgy folytattuk, ahogy annak idején elváltunk egymástól: lőfegyverrel, ami egyenesen felém célzott. Se akkor, se most nem volt fogalmam róla, hogy mégis mivel érdemeltem ki ezt, de azóta már benőtt a fejem lágya. Nem állhattam le azon gondolkodni, hogy vajon mi történt, amiért így megharagudott rám, csak a túlélésre koncentrálhattam. Más választásom nem volt, ha már így alakult a mi kis találkánk.
Annyiban viszont biztos voltam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy útjaink keresztezték egymást. Főleg, mivel Vance már tudta, hogy a városban vagyok. A halálomat kívánta, így valószínűleg addig nem állt volna le, amíg meg nem talált volna. Ezért is döntöttem úgy röpke két másodperc alatt, hogy nem fogok menekülni előle. Lehet nála akármekkora puska, gyűlölhet amennyire csak szeretne, nem futok el előle. Sok év alatt végre sikerült otthonra lelnem, nem fogom ezt feladni miatta.
- Élve, de mégis mennyire? Éppen hogy, vagy sértetlenül? - tettem fel a költői kérdést. Költői, mivel teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a válasz az előbbi opció lesz.
Vance láthatóan jól szórakozott rajtam, talán az derítette ilyen jó kedvre, hogy már szinte szánalmasan védelmeztem az öreget, akitől pont lopni készültem. Én magam is nevettem volna ezen, ha nem gondoltam volna halálosan komolyan az egészet. Tamera Wentz a nap hőse, mi? A tolvaj, aki végül életeket ment. Még viccnek is rosszul hangzik.
Nem akartam elfogadni, hogy a srác, akit annak idején megismertem a hangszerbolt előtt, csak úgy eltűnt. Hittem benne, hogy ott van még valahol Vance fekete szíve mélyén, csak jó mélyre elásva. Az nem lehet, hogy a semmibe veszett néhány év alatt. Nem úgy ismerem őt, mint aki hidegvérrel kínozna meg másokat. De talán csak én vagyok naiv, és tényleg teljesen megváltozott.
- Ezért inkább úgy döntöttél, hogy betörsz hozzá, fegyvert fogsz rá, és...? - nem igazán tudtam befejezni, mivel ötletem se volt, hogy akarta megoldani a kifaggatást. Talán elrabolta volna? Vagy csak bekötözte volna a szemeit? Mindenesetre tekintetem azonnal a fegyverre siklott, ahogy csak említésbe került. Azért kissé aggódtam, hogy Vance-nek kedve támad esetleg idő előtt elsütni.
Sehogy se láttam értelmét ennek a szituációnak. Sokkal jobban örültem volna, ha napközben, valami nyilvános helyen találkozunk, hiszen akkor lett is volna némi esélyem egy beszélgetés kezdeményezésére. Így viszont próbálkozhattam volna akármivel, felesleges lett volna. Az idő mindkettőnket sürgette, ráadásul egyikünk se volt túlzottan jókedvében. A lebukás veszélye folyamatosan fennállt, a konfliktusunkról nem is beszélve. Csak akadályoztuk egymás munkáját - de legalább az enyémnek köze se volt a vérhez és a kínhoz. Kinek mi jön be...
Azt természetesen eszem ágában se volt elárulni, hogy pontosan miért jöttem ide. Nem kívántam Vance orrára kötni az ügyet, hiszen simán felhasználhatta volna ellenem, amint lehetősége nyílt rá. Nem kockáztattam meg, hogy tönkretegye a melót. Jack biztos megértette volna, de azért nem akartam neki csalódást okozni. Ha már megmentett, minimum megszerzem neki azt a hülye pisztolyt, hogy végre egyenlíthessek.
- Igen... - feleltem alig hallhatóan, közben próbáltam nem reagálni arra a kellemetlen morranásra, amit Vance hallatott. Ha látta volna rajtam, hogy valamennyire azért tartok tőle, biztos élvezettel játszott volna velem fogócskát egész éjszaka. Persze csak miután elkapta a fószert, aki miatt még mindig ott álldogáltam a töltött fegyverrel farkasszemet nézve.
Kezem ökölbe szorult, lelkileg készülni kezdtem a támadásra. Mély levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejem és erőt gyűjthessek. Tárt karokkal vártam, hogy egykori barátom rám támadjon, de ekkor tompa nyikorgás ütötte fülemet. A fejünk fölül érkezett, így egyből rájöttem, hogy az öreg felébredt. Nem tudtam miért, de csak arra tudtam gondolni, hogy egy pillanat alatt lebukhatunk, ha így haladunk.
Legszívesebben kivételesen önző lettem volna és hagytam volna, hogy Vance csináljon, amit akar, de nem tehettem. Volt bennem annyi emberség, hogy tartsam magam a korábbi álláspontomhoz. A bűntudatom előtört volna bennem, ha másképp döntök, és többet nem hunyhattam volna be a szemem bevillanó rémképek nélkül. Nem hiányzott, hogy végül ez őrjítsen meg, így megmakacsoltam magam kissé.
És ebben a pillanatban megláttam. A pisztoly, amit annyi ideig kerestem ott volt egy karnyújtásnyira... Vance mögött, egy másik szoba kis vitrinjében. Ott csillogott kifényezve, érintetlen állapotban. Csak oda kellett volna mennem érte, kivennem és spuriznom. De nem tettem... Egyelőre.
- Remek, választok. - vetettem egy szúrós pillantást a férfira - Te és én eltűzünk innen. Itt hagyjuk a placcot, utána felőlem életem végéig üldözhetsz, ha akarsz... De ha nem jössz, magunkra hívom a figyelmet és elkapnak. Rács mögé kerülök, és bárhogy is lesz, magammal foglak rántani. Búcsút mondhatsz minden tervednek, aztán nézhetjük egymás fejét még egy darabig. Szóval döntsd el, mit akarsz.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is erre vetemedek. Más életét a magamé elé helyeztem. Megkockáztattam a börtönt, csak hogy megmentsek valakit. Normális vagyok egyáltalán? Megéri ez nekem..?
Igen. Határozottan.

You don’t get to decide who deserves to die.

Game of survival | 812 | Szottyongat | @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
I've been waiting for this moment
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: