• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Félvér Tábor - FRPG

Vendég

Vas. Dec. 10, 2017 11:00 pm
☇ EOF - Empire of Fantasy

Vendég

Szomb. Dec. 09, 2017 8:39 am

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 I've been waiting for this moment










avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Hétf. Jún. 12, 2017 9:57 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






Tamera & Vance
Beacon Hills, az újabb megállóhelyem. Muszáj itt maradnom egy darabig, mert egy rakat nyomot szedtem ki a három nappal ezelőtti vacsimból, ami mind idevezetett. Pár csak helyek voltak: kocsmák, boltok, de sok nevet is kaptam. És most az egyszer nem csak egyet, így óvatosnak kellett lennem. Muszáj volt, akármennyire is nem akartam. De persze ez az óvatosság is azt takarja, hogy épp az egyik név tulajdonosának a házába akarok betörni, hogy elkaphassam álmában, és kihallgassam. Na igen, sose volt türelmem szépen elintézni a dolgokat. Túl macerás, és sokáig tart. Így sokkal egyszerűbb. Betörök, elkapom, kihallgatom, és megölöm... Na jó, most az egyszer az utolsó lépés kimarad. Ha megölöm magamra hívom a figyelmet, és ugyebár sok dolgom van még itt. Nem szeretnék zsaruk elől bujkálni, menekülni, tovább állni, vagy börtönben rohadni. Valahogy egyik sincs a bakancslistámon. Nem is értem, hogy miért.
Már közeledtem a házhoz, amikor újra megnéztem, hogy minden nálam van e. Zsák a hapsi fejére, meg a két pisztolyom. Tökéletes. Több nem is kell egy ilyen küldetésre. Figyeltem arra, hogy senki ne lásson meg, kizárólag az árnyak között mozogtam, a házat is hátulról közelítettem meg. Figyelmesen hallgattam ott is egy darabig, de semmi különlegeset nem hallottam belülről, fényt se láttam. Jobb lehetőségem nem is volt a betörésre. Megkerestem a leggyengébb ablakot, és az utcai barátaim által tanított módszerrel pillanatok alatt fel is tudtam tolni az ablakot. Nem is vártam tovább, bemásztam az ablakon. A nappaliban kötöttem ki, ami elég szép kis hely volt. Gazdag rohadékhoz volt szerencsém, milyen csodálatos. Elővettem az egyik pisztolyomat, és magam elé tartva, óvatosan lépkedve haladtam egyre beljebb. Egy hosszabb folyóson találtam magam, amin még az előzőnél lassabban haladtam végig. Levegőt is alig vettem, szinte csak a szívverésemet hallottam, semmi mást, majd hirtelen a sarokhoz közeledve egy hirtelen padló reccsenést hallottam. Nem is vártam sokat, kivágódtam a sarkon, kitartott fegyverrel és szembenéztem azzal, aki ott várt rám. Őszintén, mindenre számítottam, még egy másik természetfelettire is, egy kisgyerekre, egy macskára, a nagy semmire, még egy szellemre is előbb, mint arra a nőre, aki velem szemben állt. Az állkapcsom megfeszült,a hogy a kezem is a pisztolyon.
- Tamera... - ejtettem ki a nevét morogva, és úgy, mintha a világ legrosszabb káromkodása, és egyben a legundorítóbb szava lenne a világon. El sem hittem, hogy az élet ismét volt olyan kedves, hogy összehozzon vele, vagyis azzal, aki miatt minden történt. Miatta haltak meg a befogadóim, miatta lettem az a szörnyeteg, aki vagyok. De hát történnek ilyenek nem? Mármint nem bocsájtottam meg neki, gyűlölöm őt, de örülök, hogy megtörtént. Ráébresztett, hogy az ég világon senkiben nem lehet megbízni, csak magadban, és nem kell semmi. Na meg arra is ő ébresztett rá, hogy az élet lényege egyedül a bosszú, semmi több. Talán hálás is lehetnék neki, de azt már nem emlékszem hogyan is kellene érezni.
- Kettőt egycsapásra, mit ne mondjak. - röhögtem fel halkan, ahogy keményen bámultam a szemeibe, és továbbra is rá céloztam. Persze ő nem tudhatja, hogy nekem pont azaz öreg ember kell, aki fent alszik valószínűleg, vagy lehet nem, de nem érdekelt. Legalább ez az este se lesz unalmas.

remélem tetszik puppyeyesfor you ╶ 509 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Szer. Jún. 14, 2017 4:02 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet





Vance & Tamera


Sors. Ez az, ami irányítja az életünket, ez határozza meg a jövőnket. Elvégre, ha egyszer valami meg van írva, azon hiába próbálnánk változtatni, képtelenség lenne. Legalább is a nevelőanyám ebben hitt. Mindig azt tanította nekem, hogy egy felsőbb hatalom befolyásol körülöttünk mindent, mi pedig csak annyit tehetünk, hogy reménykedünk. Reménykedünk abban, hogy egy nap minden jóra fordul.
Ez a legnagyobb kamuszöveg, amit valaha hallottam. Mi magunk vagyunk a végzetünk, és csakis mi tehetünk arról, ha szar dolgok történnek velünk. Ahogy arról is csak én tehetek, hogy ismét be kellett törnöm valakihez.
Oké, bevallom, nem voltam kényszerhelyzetben. Legalább is nem múlt semmin az életem, csupán le akartam róni egy régebbi tartozást. Még néhány hónapja egy pasas kihúzta a seggem a bajból, és ezt szerettem volna neki megfizetni valahogy. A napokban megkeresett, és a segítségemet kérte valami régi kacat megszerzésében. A tárgy voltaképp egy néhányszáz éves pisztoly volt, amit egy gazdag pacák őrizgetett. Hogy minek? Nem kérdeztem.
Természetesen elvállaltam a dolgot, mivel jöttem a megbízómnak eggyel. Máskülönben nem lettem volna hajlandó megint bemászni valakinek a lakásába, hiszen manapság ez rendkívül kockázatos. Sokkal könnyebben elkaphatnak így, pláne, mivel a hely be van riasztózva. Ha nem tettem volna tönkre, már rég rács mögött lennék.
Már legalább negyed órája bent voltam, de még mindig nem találtam meg azt a rohadt pisztolyt. Kétszer átkutattam a nappalit, a főfolyosót, valamint az alsó szint majdnem teljes egészét. Sehol semmi. Két lehetséges magyarázatot találtam: a megbízom átcseszett, és csak bajba akart sodorni, vagy a fent csendesen szundikáló öreg egy rohadt kis zseni, és úgy elrejtette a fegyvert, hogy soha senki nem fogja megtalálni. Talán azzal alszik minden éjjel..?
Azt kívánom, bárcsak ne csesztem volna el. Bárcsak óvatosabb lettem volna, és időben úgy döntöttem volna, hogy inkább lelépek..!
De nem tettem. Ehelyett, ahogy próbáltam a falnak szorulva átosonni egy másik helyiségbe, ügyesen ráléptem egy ellazult padlódeszkára, ami fájdalmasan felnyikordult. Arcom a hang hallatán megrándult, szemeimet egy pillanatra összeszorítottam, miközben azért imádkoztam, hogy ne hallja meg senki. Amikor pedig már azt hittem, hogy tényleg nem vette észre az öreg, hogy itt vagyok, tettem egy óvatos lépést a velem szemben lévő szoba irányába. Ekkor pedig váratlanul a szemem sarkából egy sötét alakot pillantottam meg, valamint egy pisztolyt, ami egyenesen rám van szegezve. A fenébe is!
Megfordultam. A meglepetéstől még a kapucnim is leesett a fejemről, a szám félig tátva maradt. Nem akartam elhinni. Először csak arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg szellemet látok, de valahogy túl valóságosnak tűnt az egész.
- Vance... - fejeztem be a névsorolvasást. Hangomban megdöbbentség hallatszott, keveredve a félelemmel.
Így van, a rég elveszett érzés visszatért. Évek óta nem éreztem még akkora rémületet, mint abban az egy pillanatban. Nem elég, hogy a múltam egyik foltja kísértett engem, még fegyvert is rántott rám. Szemeiben szikrázott a düh, és már arra várt, hogy meghúzhassa a ravaszt.
Hát már megint itt tartunk? Mi lett veled, Vance? Miért akarsz holtan látni?
Szavai hallatán kezdtem összezavarodni. Nem értettem, miért tört be ő is pont ide, mit akart egyáltalán az öregtől. A fegyverből ítélve nem valószínű, hogy lopni jött.
- Mit keresel itt..? - kérdeztem tőle, miközben felemeltem a kezeimet, hogy jelezzem, megadom magam. Egyelőre nem állt szándékomban bántani őt, de csak idő kérdése volt, hogy megtámadjon. Fel kellett készülnöm. - Nem hagyom, hogy megöld. - tettem hozzá halkabban.
Az lehet, hogy bűnöző vagyok, egy rohadt tolvaj, de gyilkos semmiképp sem. Vance csak a testemen keresztül juthatott el a fenti pasashoz, márpedig én nem vagyok egy könnyű préda. Soha nem is voltam, ezt ő is tudhatta. Már ha emlékezett még annyira rám.

At the end of the day, I'm not a bad person...
I don't hurt anyone.

Game of survival | 587 | Töccik *-* Remélem ez is jó lett cute |
@

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Pént. Jún. 16, 2017 9:39 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






Tamera & Vance
A tervem egyszerű volt. Betörök, álmában kiütöm a hapsit, hogy biztos ne ébredjen fel, kikötözöm a saját pincéjében egy székhez, elmegyek a kocsimért, berakom a csávót, elviszem, hogy aztán eljátszadozhassak vele egészen addig, amíg nem kezd el dalolni mint hajnali ötkor az összes, rühes madár az ablakom alatt. Nem tudtam milyen hamar fog megtörni, nem tudtam, hogy valóban tud-e valamit, nem tudtam, hogy mennyire fogja bírni a kínzást, de nem is érdekelt. Egy dolog volt a lényeg: ne haljon meg. Na meg ne lássa az arcomat. Egy traumatikus élmény után kidobtam volna valahol, ahol rátalálnának. A hangomat nem igazán tudná azonosítani, az arcomat viszony könnyedén. Hibákba meg nem eshetek most egy olyan helyen, ahol még sok nyomot kell lekövetnem. A rendőrséggel a sarkamban nehéz lenne lenyomozni a drága szüleimet. Mondjuk az ablakon is talán kicsit kockázatos volt bemászni, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaki hajnalban azt nézné, hogy ki használja a második bejáratot a szomszédjánál. Viszont jobb is volt, hogy megtettem, hiszen végül olyannal találtam magam szembe, amire nem is gondoltam. Tamera Wentz, a lány, aki mindent elrontott. Erős kitsune volt, de ha gyorsan lőnék, akkor esélye se lenne. Mondjuk mi lenne abban a szórakoztató, ha csak úgy lelőném? Különben is, először válaszok kellenek tőle. Felemelt kezeit látva felvontam a szemöldökömet. Ő se hihette, hogy csak emiatt leeresztem a fegyveremet. Nem szalaszthatom el a zsákmányt csak azért, mert cukin néz. "Nem hagyom, hogy megöld." ejtette halkan, én meg nem bírtam magammal felröhögtem. Milyen édes, hogy azt hiszi megállíthatna, vagy, hogy megakarom ölni a hapsit.
- Nyugalom, élve kell a pasi. - vigyorogtam rá a töltött fegyver mögül. Legszívesebben még röhögtem volna rajta, de a végén még felkel az emlegetett pacák, és kisebb gázban is lehetünk. Megvolt az esélye, hogy vadász. Vagyis exvadász. De akkor is veszélyes lehetett. Ma este kaptam egy kellemes meglepetést. Nem akartam egy rosszat is.
- Infók kellenek, azért vagyok itt. - válaszoltam végre a kérdésre is. Tudom, fura dolog fordítva követni a dolgokat, de először muszáj volt a kis hülye kijelentésére koncentrálnom.
- De jobb kérdés, hogy te mit keresel itt? - feszült meg a kezem a puskán, ahogy komolyabbra vettem a formát. nincs több játék, nincs több nevetés, ez itt most halál komoly.
- Követtél, vagy csak a drága jó sorsnak köszönhetem, hogy ismét találkoztunk? - morogtam a szavakat. A világ összes pénzéért se hittem volna el, hogy ez csupán véletlen volt. Hogy pont ugyan abban a városban lennék, pont ugyan akkor, ráadásul pont ugyan abba a házba törünk be mindketten... Ez nem csupán lehetetlen volt. Erre olyan kicsi az esély, mint kb arra, hogy teherbe essek. Mondjuk valamennyire nem panaszkodhattam. Ha nem is a hapsit, de legalább Tamerat elkaphattam, és akkor legalább a kérdéseimre kaphatok választ. Lehet önként is beszélne, nem kellene kínozni. Bár milyen csodás lenne egy nőt, vagyis inkább pont őt egy kicsit elvinni a fájdalom világába. Hirtelen eszembe jutott a vér édes illata, ráadásul pont egy kitsune vérének illata. Valahogy mindig is vonzottak, mióta wendigo lettem. Mondhatjuk, hogy bizonyos módon a kedvenceim.
- Tudod mit? Választhatsz kivételesen! Eltűnsz a házból, és én megtudhatom, amit akarok, vagy veled szórakozom el inkább a célpontom helyett. - néztem rá gyilkos tekintettel. Láthatja, hogy, ha kell, én is tudok harcolni. Tudja, hogy, ha kell, áttudom verni, tudok a gyorsabb lenni. A fajod általi erő nem minden. Tamera lehet tudja irányítani a levegőt, de én nem hagyatkozom ilyenekre. Nem hiába tanultam harcolni, és gondolkozni harc közben.

cuddlefor you ╶ 566 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Szomb. Jún. 17, 2017 7:19 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet





Vance & Tamera


Gyakran megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon miért is foglalkozok még mindig tolvajkodással. Van egy szép lakásom, jó kocsim, pénzem... Már csak egy egyszerű vendéglátói állás kéne, és meg is volna a tökéletes kis életem. Jobbat nem is kívánhatnék magamnak, de már a felével is bőven megelégednék.
De nem, ehelyett elvállaltam egy igencsak rizikós melót, csak mert úgy éreztem, tartozom ennyivel Jack-nek. Ha már annak idején megmentett, gondoltam viszonzom a szívességet. Még maga a feladat nem is lett volna nehéz, ha nem egy riasztókkal körülvett, erődítmény szintű ház lett volna a célpontom.
A betörések ideje lejárt. Aki van még olyan hülye, hogy ráveszi magát erre, annak valami nagyon nyomós oka lehet, ha hajlandó megkockáztatni, hogy elkapják. Felhívnám mindenki figyelmét, aki kipróbálná magát ebben a szakmában, hogy a lebukás esélye mérföldekkel nagyobb, mintha csak simán elcsennéd valaki táskájából a pénztárcáját. A közvetlen kirablásnál legalább van időd elmenekülni, ráadásul ha ügyesen elrejted az arcodat, nem is fognak tudni elkapni. Már jobban megérte, mint valaki otthonába berontani, nem? De.
Persze Tamera Wentz kivételnek érezte magát, amikor úgy döntött, hogy mégiscsak beköszön valakihez az éjszaka. Biztos azt hitte, hogy ő a Macskanő és bármit megtehet, amihez csak kedve van.
De az álmokból előbb vagy utóbb fel kell ébredni. A felém szegeződő puskacső látványa sikeresen visszarázott a valóságba, s szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy mekkora bajban is vagyok. Kezeimet magam elé emeltem a megadás jeleként, de nem sokat használt. Vance-nek ugyanis esze ágában se volt leereszteni a fegyvert. Nem is számítottam másra, ami azt illeti.
- Ez valamiért nem nyugtat meg... - feleltem valamivel feszültebben. Nem mindegy, hogy alig élve akarja a pasast, vagy épségben... Vicces, hogy pont én akartam megvédeni őt. Én, aki épp lopni készült tőle.
Mindenesetre nem hagyhattam, hogy bántódása essen. Fogalmam se volt, mégis mit akarhatott tőle Vance, de szinte biztos voltam benne, hogy nem egy aranyos bájcsevejre jött.
- De ha infók kellenek, minek hoztál fegyvert?! - kérdeztem dühös suttogással - És egyáltalán miért most jöttél? Nem lett volna egyszerűbb, ha bekopogsz reggel és beszélsz vele?
Próbáltam logikát találni az egész helyzetben, de sehogy se volt értelme. Maga a szitu teljesen lehetetlennek tűnt. Mégis mennyi esély volt rá, hogy pont ugyanazon az éjszakán, pont ugyanabba a házba fogunk betörni? A lottót előbb megnyertem volna, minthogy ez megtörténjen.
- Van itt valami, ami kell nekem. - feleltem, miközben leeresztettem a karjaimat. Felesleges lett volna fent tartanom őket, nem változtatott volna semmin. Ha Vance le akar lőni, úgyis megteszi. Ha már a halállal találtam szembe magam, nem akartam zsibbadt végtagokkal eltávozni. Elég kellemetlen lett volna.
- Persze... Követtelek. - gúnyolódtam - Nevezhetjük sorsnak, végzetnek, Jack-nek, teljesen mindegy. Bár azt meg kell hagyni, hogy elég jó humora van.
A végére már egy kisebb mosoly is húzódott a szám szélére. Nem volt őszinte, de a hatása megvolt. Ebből is látszott, hogy szépen lassan ment fel bennem a pumpa. Vártam, hogy végre történjen valami, és ne csak ott álljunk arra várva, hogy a másik támadjon. Legalább is nekem ezen járt az eszem. Vagy Vance lép először, vagy én.
Legszívesebben elfutottam volna. Gyáván hátat fordítva mindennek, rohantam volna minél messzebb, csakhogy ne kelljen látnom, ahogy azt a szerencsétlen pasast bántalmazzák. Nem lett volna szívem végignézni, de a helyébe se szívesen léptem volna. De inkább én, mint ő, nem igaz?
- Jó ajánlatnak tűnik, de inkább nem élnék vele. Nem hinném, hogy csak cukin ki akarod kérdezni, úgyhogy... Ha fel akarsz jutni hozzá, előbb rajtam kell átjutnod. - jelentettem ki határozottan. Látszott rajtam, hogy nem voltam hajlandó félreállni és hagyni, hogy Vance azt tegyen a fickóval, amit csak akar. Wendigo létének köszönhetően esélytelen volt, hogy finoman bánjon vele. Nem vagyok túlzottan az erőszak híve, úgyhogy kötelességemnek éreztem, hogy az útjába álljak.
Persze tisztában voltam vele, hogy Vance jól harcol, kiváló az észjárása és cseles. Talán nem is voltak egyenlőek az erőviszonyok, de akkor se engedhettem elmenni. Nem élhettem együtt a tudattal, hogy nem tettem semmit ellene.

At the end of the day, I'm not a bad person...
I don't hurt anyone.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Kedd Jún. 20, 2017 12:32 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






Tamera & Vance
Gyűlöltem, amikor valami nem úgy ment, ahogyan én azt eltervezte. Ez akár a legapróbb részletekig is igaz volt, legalábbis sokszor. Azt nem terveztem ki pontosan, hogy ki mikor fog levegőt venni, és hány lépést tesz majd a célpontom, de amikor már mondjuk valakit hetek óta figyelek, és tudom mikor hova megy, és kiválasztom a megfelelő pillanatot az elragadásához, aztán valami hülye ismerőse felbukkan a nagy semmiből, akit azelőtt még nem láttam a célpont körül, és elront mindent. Na az ilyen nem kicsit tudott felbaszni. Aztán vannak azok a ritka alkalmak, amikor a kis meglepetések nem tudnak felidegesíteni. Vagyis, hogy őszinte legyek ez az első ilyen alkalom. Nem mondhatom, hogy Tamera felbukkanásának teljesen örülök, hiszen semmi pozitív dolgot nem indított el bennem már csak az említése, vagy a közös múltunk felvillanása, de mégiscsak boldog voltam, vagy valami olyasmi, hiszen akit a legszemélyesebb okokból akartam kikérdezni, szinte a karjaimba futott. Mondjuk lehetetlennek tartottam, hogy véletlen legyen pont ott, és pont akkor összefutni, de ilyenek miatt akkor is ráértem aggódni, ha nem egyedül van, esetleg a "drága" szüleimmel, és felbukkan a segítség. Egyelőre csak ő volt itt, meg én. Meg a hapsi nagyban horkolt az emeleten, de ki nem szarta le azt a pénzmániás infóbányát?!
- Ó, pedig ez nálam még egy nyugtatóbb dolog. Ha élve kell, akkor tényleg nem fog meghalni. Ennyit sokszor nem ígérhetek. - vetek egy gonosz vigyort a lány felé, ahogy várom a reakcióját. Tudom, hogy ez nem tetszik neki, hiszen ismerem. Legalábbis azt a Tamerat ismerem, aki egykor volt, vagy akit egykor játszott. Mindegy melyik, de ha továbbra is az, vagy azt játssza, akkor csak felbosszantom. És ez elszórakoztatott.
- Jó kérdések... Talán kezdjük a végén. - játszottam el az elismerő embert, persze egyáltalán nem ismertem el a kérdései mögött rejlő kíváncsiságot. Logikus kérdések, a hülye is megkérdezné. Főleg, ha nem ismer engem. Márpedig ő már rég nem ismert. A Vance, akit ő ismert halott. El is engedhetné végre.
- Ha bekopognék valószínűleg tudná ki vagyok, vagy, ha nem is, könnyen megjegyezné az arcomat, és felhívná azokat, akik után érdeklődnék. Azok elkapnának, és megölnének. A fegyver azért kell, mert a pali jó eséllyel vadász, vagy már visszavonult, szóval veszélyes. És veszélyes alakok közelébe ilyen szépség nélkül nem megyünk. - néztem a fegyveremre. Az utolsó mondatom nagyon is igaz volt ráadásul. Ha nem én lennék, akkor nem mennék a közelembe minimum egy fél hadseregnyi fegyver nélkül. Veszélyes voltam, és ezt egyre többen fogták fel végre. Nem hiába gyakoroltam a harcművészetet, a kínzást, az emberek megismerését annyi ideig. Bennem nem lehet bízni, én mindig csak öncélból dolgozom. Pontosan azért, mert ilyen vagyok tudom, hogy vigyázni kell az olyanokkal, mint aki az emelten alszik.
Válaszához nem fűzök semmit. Kell neki valami. Nagyszerű. Na de pont most? Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez a dolog jó, vagy sem. Lehet több alkalmam viszont nem lesz betörni a fószerhez. Ki tudja Tamera milyen utat választott befelé. Ha valami feltűnőt, akkor nem lesz legközelebb olyan egyszerű, mint most. Akármi is létezzen ebben a kegyetlen világban, adja meg, hogy ne vegyen észre semmit ez a dagadék.
- Na igen, meg van a humora. Meg az időzítése is... - morogtam fel, gyakorlatilag már állatiasan. A szemem is fehéren villant volna meg, ha nem tudnám uralni magamat. Úgy zavart, hogy pont ilyen helyen vagyunk. Ha nem lett volna a csávó, rég neki estem volna Tameranak, de így nem lehetett. Egyetlen apró zaj, és egy sörétessel nézhettem szembe, vagy valami rosszabbal.
- Hát legyen... - csaptam is volna le az ajánlatára, mert a magabiztossága, a merészsége feldühített, és minden eddigi gondolatomat felülírta. Neki akartam esni, elkapni őt, majd kihallgatni. Akár meg is kínozni, attól függ mi jön ki. A puskát kezdtem leereszteni, lassan neki is ugrottam volna, de megzavart pár nyikorgás, a fejünk felől. Először egy nagyobb volt, majd kisebbek  követték. A pali felébredt, és fent járkált. Lehet, csak pisilni megy épp, lehet nem voltunk elég csendesek. Nem tudom, de nem verekedhettünk pont most össze.
- Utoljára mondom Tamera... Utamra engedsz, te csinálod amit kell, és én is. Ha nem teszed, lehet többé nem fogsz ide betörni megint, vagy a hátadba kapsz egy golyót. Válassz mit akarsz kislány, de lehetőleg gyorsan! - ejtettem a szavakat a leghalkabban, ahogy figyeltem az apró nyikorgásokat. Hálát adtam a háznak, hogy már ilyen régi, ezzel figyelmeztetve minket. Nem lett volna kedvem ahhoz a meglepetéshez, amit egy exvadász tud okozni. Se golyót, se kést nem szerettem a testemben tudni, csak a kezeimben, vagy másban. De minden azon múlott hogyan dönt, és csak ajánlani tudtam, hogy okosan döntsön, mert itt nem csak rólam volt szó, hanem róla is.

cuddlefor you ╶ 757 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Kedd Jún. 20, 2017 3:18 am
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet





Vance & Tamera


Szokták mondani, hogy egy aprócska döntés hatalmas mértékben befolyásolhatja a jövőnket. Elég egy kis dolgot elszúrnunk, az később akkorát visszaüthet, hogy hátraesünk tőle a székkel. Pontosan ilyen ütés volt, amikor annyi év után újra összefutottam Vance Hooverrel. Szinte felért egy természeti csapással, hogy ugyanúgy folytattuk, ahogy annak idején elváltunk egymástól: lőfegyverrel, ami egyenesen felém célzott. Se akkor, se most nem volt fogalmam róla, hogy mégis mivel érdemeltem ki ezt, de azóta már benőtt a fejem lágya. Nem állhattam le azon gondolkodni, hogy vajon mi történt, amiért így megharagudott rám, csak a túlélésre koncentrálhattam. Más választásom nem volt, ha már így alakult a mi kis találkánk.
Annyiban viszont biztos voltam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy útjaink keresztezték egymást. Főleg, mivel Vance már tudta, hogy a városban vagyok. A halálomat kívánta, így valószínűleg addig nem állt volna le, amíg meg nem talált volna. Ezért is döntöttem úgy röpke két másodperc alatt, hogy nem fogok menekülni előle. Lehet nála akármekkora puska, gyűlölhet amennyire csak szeretne, nem futok el előle. Sok év alatt végre sikerült otthonra lelnem, nem fogom ezt feladni miatta.
- Élve, de mégis mennyire? Éppen hogy, vagy sértetlenül? - tettem fel a költői kérdést. Költői, mivel teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a válasz az előbbi opció lesz.
Vance láthatóan jól szórakozott rajtam, talán az derítette ilyen jó kedvre, hogy már szinte szánalmasan védelmeztem az öreget, akitől pont lopni készültem. Én magam is nevettem volna ezen, ha nem gondoltam volna halálosan komolyan az egészet. Tamera Wentz a nap hőse, mi? A tolvaj, aki végül életeket ment. Még viccnek is rosszul hangzik.
Nem akartam elfogadni, hogy a srác, akit annak idején megismertem a hangszerbolt előtt, csak úgy eltűnt. Hittem benne, hogy ott van még valahol Vance fekete szíve mélyén, csak jó mélyre elásva. Az nem lehet, hogy a semmibe veszett néhány év alatt. Nem úgy ismerem őt, mint aki hidegvérrel kínozna meg másokat. De talán csak én vagyok naiv, és tényleg teljesen megváltozott.
- Ezért inkább úgy döntöttél, hogy betörsz hozzá, fegyvert fogsz rá, és...? - nem igazán tudtam befejezni, mivel ötletem se volt, hogy akarta megoldani a kifaggatást. Talán elrabolta volna? Vagy csak bekötözte volna a szemeit? Mindenesetre tekintetem azonnal a fegyverre siklott, ahogy csak említésbe került. Azért kissé aggódtam, hogy Vance-nek kedve támad esetleg idő előtt elsütni.
Sehogy se láttam értelmét ennek a szituációnak. Sokkal jobban örültem volna, ha napközben, valami nyilvános helyen találkozunk, hiszen akkor lett is volna némi esélyem egy beszélgetés kezdeményezésére. Így viszont próbálkozhattam volna akármivel, felesleges lett volna. Az idő mindkettőnket sürgette, ráadásul egyikünk se volt túlzottan jókedvében. A lebukás veszélye folyamatosan fennállt, a konfliktusunkról nem is beszélve. Csak akadályoztuk egymás munkáját - de legalább az enyémnek köze se volt a vérhez és a kínhoz. Kinek mi jön be...
Azt természetesen eszem ágában se volt elárulni, hogy pontosan miért jöttem ide. Nem kívántam Vance orrára kötni az ügyet, hiszen simán felhasználhatta volna ellenem, amint lehetősége nyílt rá. Nem kockáztattam meg, hogy tönkretegye a melót. Jack biztos megértette volna, de azért nem akartam neki csalódást okozni. Ha már megmentett, minimum megszerzem neki azt a hülye pisztolyt, hogy végre egyenlíthessek.
- Igen... - feleltem alig hallhatóan, közben próbáltam nem reagálni arra a kellemetlen morranásra, amit Vance hallatott. Ha látta volna rajtam, hogy valamennyire azért tartok tőle, biztos élvezettel játszott volna velem fogócskát egész éjszaka. Persze csak miután elkapta a fószert, aki miatt még mindig ott álldogáltam a töltött fegyverrel farkasszemet nézve.
Kezem ökölbe szorult, lelkileg készülni kezdtem a támadásra. Mély levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejem és erőt gyűjthessek. Tárt karokkal vártam, hogy egykori barátom rám támadjon, de ekkor tompa nyikorgás ütötte fülemet. A fejünk fölül érkezett, így egyből rájöttem, hogy az öreg felébredt. Nem tudtam miért, de csak arra tudtam gondolni, hogy egy pillanat alatt lebukhatunk, ha így haladunk.
Legszívesebben kivételesen önző lettem volna és hagytam volna, hogy Vance csináljon, amit akar, de nem tehettem. Volt bennem annyi emberség, hogy tartsam magam a korábbi álláspontomhoz. A bűntudatom előtört volna bennem, ha másképp döntök, és többet nem hunyhattam volna be a szemem bevillanó rémképek nélkül. Nem hiányzott, hogy végül ez őrjítsen meg, így megmakacsoltam magam kissé.
És ebben a pillanatban megláttam. A pisztoly, amit annyi ideig kerestem ott volt egy karnyújtásnyira... Vance mögött, egy másik szoba kis vitrinjében. Ott csillogott kifényezve, érintetlen állapotban. Csak oda kellett volna mennem érte, kivennem és spuriznom. De nem tettem... Egyelőre.
- Remek, választok. - vetettem egy szúrós pillantást a férfira - Te és én eltűzünk innen. Itt hagyjuk a placcot, utána felőlem életem végéig üldözhetsz, ha akarsz... De ha nem jössz, magunkra hívom a figyelmet és elkapnak. Rács mögé kerülök, és bárhogy is lesz, magammal foglak rántani. Búcsút mondhatsz minden tervednek, aztán nézhetjük egymás fejét még egy darabig. Szóval döntsd el, mit akarsz.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is erre vetemedek. Más életét a magamé elé helyeztem. Megkockáztattam a börtönt, csak hogy megmentsek valakit. Normális vagyok egyáltalán? Megéri ez nekem..?
Igen. Határozottan.

You don’t get to decide who deserves to die.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Vas. Aug. 06, 2017 9:50 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






Tamera & Vance
Ha nem magam lennék, akkor meglepne, hogy ennyi mindent kérdez pont ő, amikor nekem lenne jó pár kérdésem, ami sokkal fontosabb annál, hogy a célpontommal mi lesz. Mert igenis Tamera számára a legutolsó dolognak kellene lennie, hogy mi lesz vele. Nem lényeges számára, hogy meghal, vagy él, és mennyire lesz megkínozva. És pont ezért, mert ennyire belekérdez minden apró dologban, és, mert magam vagyok, idegesít fel lassan ez a sok felesleges beszéd. Legszívesebben csak lelőném, a hirtelen lövéssel szemben úgy se tudna tenni semmit. De nem lehet. Válaszok kellettek tőle, na meg első sorban a mai este az kellett, hogy a férfit eltudjam végre rabolni, és kiszedni belőle az információkat. Ha pedig lelövök valakit, arra még talán akkor is felébredne, ha süket. És semmi szükségem nem volt arra, hogy megnehezítse a munkámat, ráadásul pont ő, akit ki nem állhatok. Aki miatt minden elromlott.
Mondjuk szerencsés volt. Ha nem kellenének tőle válaszok, és tudnám, hogy támadna vissza szinte azonnal, akkor rég halott lenne. Egy, ha nincs fontos infója, és szimplán csak gyűlölném, az már elég indok. De ráadásul a munkámban is megakadályoz, és sose szoktam el tűrni. Mondjuk később ezt még vissza fogja kapni, ha nem is most. Nem érdekel mibe kerül, de mindent kiszedek belőle, és mindenért meg fog fizetni.
- Természetesen éppen hogy. Másképp nem is érné meg. - vigyorogtam a lányra. Tudnia kell, hogy nem az vagyok, aki egykor. Velem nem lehet játszadozni, engem nem lehet átvágni. Többé nem. Nem fogok bedőlni egyetlen hazug szavának, vagy szép mosolyának sem. Jobban átlátok rajta, mint egy ablakon. Azt is tudtam, hogy húzza az időt a kérdéseivel. És már tényleg nagyon kezdett bosszantani ezzel. Igazán utamra engedhetne végre. Úgyis lesz időnk még elbeszélgetni kettesben.
- Nincs és, már eleve rosszul kezdted a dolgot. - forgattam meg a szemeimet idegesen. Komolyan annyira hülyének néz, hogy csak ráfognám a fegyvert a hapsira. Nem lenne nehéz dolga kicsavarni a kezemből, ha valóban vadász, vagy az volt. Na meg, ha csak úgy rátartom és kérdéseket teszek fel, azzal megint nem kerültem ki azt a problémát, hogy látja az arcomat. De ezt nem voltam hajlandó levezetni Tameranak. Aki nem jön rá magától, az így járt.
- A tervem az volt, hogy betörök, kiütöm a fickót, bekötöm a szemeit, aztán idehozom a kocsit, belerakom, elviszem egy olyan helyre, ahol üvöltözhet amennyit akar, én meg kedvemre kínozhatom, aztán ha megadta a megfelelő válaszokat, akkor visszahozom. A fegyver csupán arra kell, hogy, ha meglepetésszerűen szembe jönne velem a folyóson, mert mégse alszik, legyen mivel védekeznem, vagy fenyegetőznöm. Attól függ milyen hangulatom van. - fejeztem be a tervem bemutatását, bár már borzalmasan untam koptatni a számat. Ennyit kb még akkor se kellett magyarázkodnom, amikor el kellett magyaráznom valakinek, hogyan tervezem szép lassan kínozni. Pedig az se volt egy rövid dolog, de esküszöm inkább elmondanám azt hússzor egymás után, mint, hogy itt magyarázkodjak, igazából feleslegesen. Mert komolyan feleslegesnek érzem. Feleslegesnek, és idegesítőnek. Egyre jobban feldühített, és már nem volt sok attól, hogy elszálljon az agyam, pedig az ritka alkalom azért.
Belepofázik mindenbe, nem engedi, hogy csináljam, amit akarok, és még kötekedik is velem, adja a jó kislányt, és még sorolhatnám mi dühít fel vele kapcsolatban. Már abban is megegyeztünk igazából közösen, hogy nekiugrunk egymásnak, de ahogy mozdultam volna az első támadásommal, föntről hangokat hallottam meg. Az öreg felkelt. A picsába is. Végre elintézhettem volna azt, hogy Tamera elálljon az utamból, és megtanulja, velem már tényleg nem lehet játszadozni, erre pont most kell felébrednie. Halkan morogva néztem a plafont, majd a lányt, és így váltogattam mit figyelek. További hangokat vártam, hogy merre megy, mit csinál. Nem kaphatott el minket. Az a gáz, hogy azzal is csak gond lenne, ha Tamerat kapják el. A rendőrséget úgy is kihívják, ki tudja meddig lesz nyomozás, na meg ki tudja mit csinálna az öreg. Az biztos, hogy a biztonsági rendszere nem az lenne, ami, hanem sokkal több. Lehet pár napra, vagy hétre el is utazna innen. Attól függ mire tanították ilyen esetben. A francba is.
- Ez nem szerepelt az opcióim között... - suttogtam a szavakat, majd a nyikorgások egyre sűrűbbek, és kissé hangosabbak is lettek. Valami köhögés is lehallatszott, végül egy ajtó nyitása és zárása, majd további lépések. A fegyveremet egy szempillantás alatt tettem vissza a helyére, majd körbenéztem. Én lehettem egyedül szar helyzetben. Jelentőség teljesen néztem a lányra, majd a szám elé raktam az egyik ujjamat, egyértelműen jelezve, hogy meg ne merjen szólalni most. Ő fog csak rosszul járni, mert ha bármi hangot kiad, és a fickó erre jön, én nyugodt szívvel vágom gyomorszájon és hagyom ott. Választhatott. Megmenekül, vagy egy börtönben fog kikötni.
A lépések folytatódtak, ráadásul lefelé a lépcsőn. Nem tudtam hova tarthat az öreg, de nem is izgatott addig, amíg nem felénk vette az irányt. Lassan és csendesen elindultam előre, Tamera felé, mivel én pont kilógtam a sarokban. Vagy hátrébb lép, vagy marad ugyan ott, így pont előtte kell megállnom. Nem számított, csak az, hogy, ha esetleg a fickó lenéz a folyosón, ne engem lásson meg a végén. Hallgatózva figyeltem hova megy. Talán a konyhába tartott, talán a nappaliba, ki tudja, de egyelőre még a megfelelő helyeket választotta a járkálásra. Közben persze a tekintetemet nem vettem le az előttem álló lányról. Nem engedhettem meg, hogy bármit is csináljon, vagy trükközzön. Egy rókában sosem lehet bízni.

sorry darling, it's not the best cuddlefor you ╶ 867 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Hétf. Aug. 07, 2017 6:45 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet



You don’t get to decide who deserves to die
vance & tamera

Általában nem szoktam sokat törődni az emberekkel. Ha valaki kedves hozzám, az más téma, de legtöbb esetben nálam maga a törődés, mint szó annyit jelent, hogy nem bántom őket. Az, hogy más mit tesz velük, nem nagyon szokott érdekelni, de aznap éjjel mégse hagyhattam, hogy Vance bántson valakit. Ugyan nem mondtam ki hangosan, de nem azért védtem az öreget, mert aggódtam érte. Sokkal jobban érdekelt, hogy Vance ne ontsa feleslegesen mások vérét. Tisztában voltam vele, hogy már menthetetlen eset, és fajából adódóan gyilkolásra van programozva minden egyes porcikája, de azért mégis... Próbáltam segíteni rajta. Legalább is azt hittem, hogy próbáltam. Teljesen biztos sose lehettem benne, hogy ezzel tényleg segítek neki.
De az a sok gyűlölet a tekintetében... Ahogy végigmért és elfogta az undor, ahogy a nevemet kimondta. Szinte rosszul lett tőle, pedig csak egy egyszerű női név volt. Így még soha senki nem nézett rám. Soha nem éreztem még magam förmedvénynek pusztán egy pillantástól, legalább is nem ennyire. Már sokszor kezeltek valamiféle torz, mihaszna lényként, de eddig nem fogott el tőle a szomorúság. Most viszont sehogy se tudtam megemészteni azt az utálatot, amit Vance-től kaptam.
Ami még ennél is jobban zavart, hogy az irántam táplált gyűlölete ellenére örült annak, hogy lát. De nem azért, mert a sok szép emlék eszébe jutott... Hanem mert így egyszerre két szerencsétlent is elkaphatott. És szinte biztos voltam benne, hogy nem egy kellemes kis beszélgetésre akart minket elvinni magához. Vagy Isten tudja, hova.
- Nem is értem, miért kérdeztem meg... - forgattam a szemeimet. Egyre inkább úgy tűnt, ennek a Vance-nek szinte semmi köze nincs a régihez, akit még annak idején megismertem. Külsőre hasonlítanak, a nevük és a vérük ugyanaz, de... De ezen kívül semmi közös nincs már bennük. A réginek eszébe se jutott volna engem bántani, úgy tudom.
Ez a Vance pedig nem volt más, mint egy hidegvérű gyilkos, aki kérdés nélkül képes lenne megkínozni egy öreg fószert, csak hogy szerezzen tőle némi információt. Mégis mit kutathat ennyire, amihez ilyet kell tennie? Nem mintha annyira számítana.
- Ó, én kérek elnézést. - emeltem magam elé a kezeimet, kissé gúnyos hangnemmel. Láttam rajta, hogy idegesíti még a jelenlétem is, legszívesebben az egész tárat belém eresztette volna, ha ezzel nem keltette volna fel a fenti pasast. Nem olyan hülye ő, ez fontosabb volt neki, minthogy engem hajkurásszon. Velem ráért foglalkozni azután is, hogy kifaggatta a vadászunkat.
Persze lehet, hogy az is felnyomta benne a pumpát, hogy valami ostobaságot mondtam. Nem értettem annyira a fegyverekhez, vagy a velük való bánáshoz így természetes, hogy baromságot hordtam össze. Legalább is ezt szűrtem le abból a szúrós pillantásból, amit válaszul kaptam. Nem mintha érdekelt volna..
- Persze, visszahozod. Nem gondolhatod, hogy beveszem ezt a marhaságot. - morogtam - Meg se merem kérdezni, hányszor csináltad már ezt végig, ha ekkora rutinod van benne.
Kezdett elegem lenni ebből az egész helyzetből. Nem változtathattam semmit azon, hogy Vance utál engem, ráadásul azt hiszi, jogosan. Pedig nem tettem ellene semmit, mégis úgy viselkedik velem, mintha tönkretettem volna az életét. Tudtommal nem én vágtam az arcába egy pisztolyt, hanem fordítva, de mindegy.
Hiába láttam rajta, hogy egyre inkább kezd ideges lenni, egyszerűen nem tudtam félni tőle. Ha nem lett volna nála fegyver, egyáltalán nem aggódtam volna az épségem miatt. Elég erős voltam, hogy elbánjak vele, így nem találtam különösebb okot rá, hogy elkezdjek pánikolni. Vele ellentétben én teljesen nyugodt voltam, és igyekeztem megőrizni ezt az állapotomat.
Csak akkor kezdett a szívverésem megzavarodni, amikor úgy döntöttünk, egymásnak esünk. Ekkor viszont - hála a magasságosnak - az öreg felébredt, így a helyzet rizikóssá vált Vance számára is. Hamar meg kellett egyeznünk, különben mindkettőnket elkaptak volna. Hiába is szerettem volna végre lelépni, csak nem hagyhattam, hogy elszabaduljon itt a Pokol.
Amikor megláttam a pisztolyt, egyre jobban kezdtem összezavarodni. Mégis mit csináljak? Fogjam a pisztolyt és húzzak el? Védjem meg az öreget? Valahogy meg akartam oldani a kettőt egyszerre.
- És ki mondta, hogy te vagy itt a főnök? - suttogtam vissza, de szinte azonnal el is hallgattam, ahogy a zajok felerősödtek. Nyikorgás, köhögés, ajtónyitás. A fenébe is, ez így nem lesz jó...
Annyira azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, mikor kell csendben maradni. Eszem ágában se volt lebuktatni magunkat, így csak egy bólintással jeleztem, hogy egyetértek. Mást nem tehettünk, várnunk kellett. Fejben már buzgón imádkoztam, hogy ne felénk jöjjön a fickó.
Amikor Vance elindult felém, nem mozdultam. A lábaim teljesen földbe gyökereztek, attól féltem, megnyikordul alattam a padló, ha bárhova lépek. Egészen közel kerültünk egymáshoz, persze egyikünk se valószínű, hogy örült ennek. Engem kevésbé bosszantott, mint őt, neki szerintem még az is zavaró volt, ha egy levegőt kellett velem szívnia.
- Van egy ötletem.. - tátogtam, mert már suttogni is alig mertem. Közben zajtalanul mocorogni kezdtem, hogy közelebb férhessek a sarokhoz. Persze ehhez valahogy át kellett valahogy préselnem magam Vance és a fal között, ami nem volt túl egyszerű feladat. Az előttem álló férfi olyannak tűnt, akár egy hatalmas szikla: mozdíthatatlan volt. Annak éreztem, mivel két tűz közé voltam szorítva, ettől a gondolattól pedig mindkét karomból elszállt az erő. A lábaim alig tartottak meg, kezdett egyre eluralkodni rajtam az aggodalom. Jó későn esett le, hogy akármerre megyek, ellenségbe botlok.

haunted ⁞ 852 ⁞ please don’t hate me cute@

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
25

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Vas. Aug. 27, 2017 4:53 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






Tamera & Vance
Csak örülni tudtam, hogy annyit edzek, különben már rég nem bírnám ennyi ideig tartani a fegyveremet. És ennek már csak azért is örülök, mert gáz lenne, ha megremegne a kezem, vagy, csak azért kellene lejjebb eresztenem a pisztolyomat, mert túl gyenge vagyok. Főleg most, hogy Tameraval álltam szembe, végképp nem engedhettem meg magamnak, hogy egy pillanatnyi gyengeséget is megmutassak. Bár, talán azt kellene. Eljátszani, hogy minden rosszat zavart pillanataimba tettem, és amikor elhiszi, hogy csak egy megtört lélek vagyok, és közel enged magához, akkor könnyen megragadhatom a pillanatot, hogy az egyik áldozatom legyen. Ha egy székhez van kötözve, már szabad utam van, bármit csinálhatok. Bármit, hogy kiszedjem belőle, miért árult el. Mert tudom, hogy ő volt, más magyarázat nincs. Más magyarázatot nem találtam.
- Pedig most az egyszer visszahoznám, hiszen az ő állapotában, és mindazok után, amit átélne, úgyse fecsegne senkinek. Szóval nincs okom megölni, az öregeket meg nem igazán szeretem. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel a dolgot. Valóban, az öregeket csak muszájból ettem, sose voltak a kedvenceim. Persze ismerek olyan wenfigót, akinek azok a kedvenceik, de ízlések és pofonok. Amíg nem kötelező megennem, addig nincs problémám.
- Ó, szerintem a tündér jó lelked nem is viselné el azt, ha elmondanám hányszor, és mit csináltam már jó pár személlyel. - mondtam a szavakat szinte undorodva. Untam, hogy itt mutatja a jó kislányt, aki meg akarja menteni azt, akit épp kirabolni készült. Játssza a nagy szentet, amikor ő se jobb nálam. Sőt, talán rosszabb is. Kitudja miket tett még meg az elárulásomon kívül. Én se vagyok ugyan az, aki voltam, de mivel az eddigiek alapján ő egyáltalán nem az, aki volt, ki tudja mi is igazából. A végén még kiderül, hogy kettőnk közül ő a nagyobb szörnyeteg. Jót is nevetnék azon a helyzeten.
Aztán a szavak hirtelenjében nemhogy csak feleslegesnek kezdtek el tűnni, de veszélyesek is lettek. A fickó felébredt, és ráadásul nem csak egy gyors mosdószünetet tartott. Lejött a lépcsőn, és a földszinten mászkált. Remek. Először Tamera tart fel, majd ez is felébred, a végén halottan kerülök ki az egészből. Miért kell mindig minden tervemet elrontani?! Faszom ki van már mindenkiből...
Közelebb léptem, hogy ne legyek látható a sarkon ácsorogva, de úgy tűnt az előttem álló kitsunet, ez egyáltalán nem zavarta. Vagy lesokkolt a vészhelyzettől, vagy csak egyszerűen nem mert megmozdulni. Engem viszont különösebben nem érdekelt az, hogy csupán pár centi választott el minket. Egyenesen szemeibe néztem, és figyeltem rá azért, hogy mit csinál. De a figyelmem nagy része a hangokon volt, amit a férfi okozott. Valamit csinált, csak nem tudtam hol, és mit. Bár nem úgy tűnt, mint aki miattunk csinált valamit. Egyelőre csak az eddigi szinten voltam készenléti állapotban. Nem láttam okát bármilyen lépésnek tenni. Pedig voltak lépések, amiket megtehettem volna. Ilyen váratlanul Tamit is kiüthettem volna, és amíg a csávó csak ráfigyelt volna, ahogyan a földön fekszik, vagy elrabolhattam volna végre, vagy leléphettem is akár. Volt sokkal több opcióm is, de egyelőre a várakozás tűnt a legmegfelelőbbnek.
Ahogy megmozdultak Tamera ajkai, a figyelmem nagyobb részét ráirányítottam. Szóval ötlete van. Nagyszerű. Ha olyanok, mint az enyém, akkor engem bedob a mély vízbe, ő pedig szépen kiúszik a partra, amíg a cápa le csap rám. Nem bíztam benne, de éppenséggel ketten voltunk a szarban, és nem volt más választásom. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Először hagytam ugyan, hogy kicsit szenvedjen, egy centit se mozdultam, de végül kicsit engedtem neki, hogy közelebb férhessen a sarokhoz. Persze azt is csak úgy, hogy a lehető legközelebb álljak hozzá. Nem akartam kilógni a veszélyzónába se, és tőle messze kerülni se. Ha támad, akármivel is támad, így még megtudom ragadni. De egy lépésre tőle már nem igazán esélyes a dolog. Engednem kellett, de mégse. Nem szerettem az ilyen helyzeteket.
- Gondolom nem szükséges a figyelmeztetés... - suttogtam a lehető leghalkabban, amiben biztos voltam, hogy csak ő hallhassa. Nem lehet túl hülye, hogy azt higyje, hogy esetleg becsaphat, már, ha azt tervezi, de jobb volt szólni, mint később megbánni a dolgokat. Már, ha én annyira bánnék is manapság már bármit is.
- Ha átakarsz verni valamivel, rántalak magammal. - néztem el mögötte először, a sötét semmiségbe, az egyetlen menekülési útvonalamra, majd ránéztem, lehetőleg a szemeibe. Elég komoly, és fenyegető tekintettel. Aztán, mintha mit sem mondtam volna óvatosan már a veszélyesebb terület felé néztem, ahonnan bármelyik pillanatban szembe nézhetett velem a célpontom, ha épp arra akart látni. Bár mindent nem láttam, de talán nem volt egyelőre vészes a helyzet. Talán.
- Van egyáltalán nálad fegyver? - kérdeztem a korábbi hangerővel. Nem szívesen adtam a kezébe bármit is, főleg valami olyat, ami hozzám tartozik, de több esélyünk volt úgy, ha nála is van valami emberibb védelmező eszköz.
- Vagy, ha szeretnéd, hogy esetleg megtudja mi vagy, és utána hajtóvadászatra menjen utánad, csak nyugodtan használd az erődet. - tettem hozzá még gyorsan, ahogy kihúztam a késemet, és felé nyújtottam. Ha nem vette el, hát ez van, visszarakom a helyére, több marad nekem. Ha viszont elveszi, egy csöppet legalább okosabbnak nézem. Hiszen hülye lenne elutasítani, persze az ő döntése minden. Eldöntheti mit szeretne, mit nem, nem az én dolgom, hogy itt megvédjem végül is. Majd ő intézi a dolgokat, ha esetleg harcra kerülne a sor.

sorry darling, it's not the best cuddlefor you ╶ 847 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Vas. Szept. 10, 2017 2:10 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet



You don’t get to decide who deserves to die
vance & tamera

Az egyetlen személy, aki iránt képes voltam pozitívan érezni, gyűlöl engem. Ez a gondolat egyáltalán nem nyugtat meg, pedig az ember azt hinné, hogy egy magamfajtának tökéletesen jó egyedül is. Az igazság az, hogy valóban nem rossz egymagamban járni a nagyvilágot, de az a masszív hiányérzet mégis bennem tombol. Hiszen mindenki életébe szükséges egy jó barát, vagy egy családtag, akivel megoszthatja a problémáit, vagy akihez menekülhet, ha a zsaruk üldözik. Aki segít befizetnie a számlákat, vagy aki meghívja egy sörre, ha nagyon szar napja volt. Nekem egy árva lélek sincs az életemben, aki ugyanezeket megtenné értem, teljesen egyedül kell kezelnem minden engem érő sérelmet. És a tudat, hogy még az utolsó esélyes ember is ellenem van, enyhén lelomboz. Hiába minden szemforgatása, morgása vagy épp idegeskedése, fogalmam se volt, mi váltotta ki benne az utálatot. Kötve hiszem, hogy azért fogta volna rám a pisztolyt, mert szó nélkül leléptem.
- De akkor is bántani fogod. És különben is, semmi garancia nincs rá, hogy igazat mondasz. - szerettem volna hinni neki, de azok után, hogy még engem is képes lett volna egy mozdulattal megölni, már nem igazán láttam okot rá, hogy bízzak benne. Az én lelkemen száradt volna, ha csak úgy hagyom elhurcolni az öreget. Ennek tetejében voltam olyan hülye, hogy még reménykedtem egy kicsit. Reménykedtem, hogy Vance észhez tér és abbahagyja ezt a beteges... „Akármit”, amit csinál.
- És ezt még teljes büszkeséggel felvállalja. - motyogtam magam elé - Lehet, hogy nem vagyok egy hihetetlenül jó lélek, de azért van bennem némi lelkiismeret, ellenben veled. Nem örömömben teszem azt, amit. És igen, talán nem is bírnám végighallgatni se, amit mondanál.
Vizuális típus vagyok, úgyhogy valószínűleg a teljes mesét elképzeltem volna magam előtt. Láttam volna, ahogy Vance sorra bántotta azt a ki tudja hány embert, akit épp kedve szottyant elkapni. A szívem szakadt meg, hacsak belegondoltam, mi lett belőle... És mi lett belőlem.  Egyikünk se volt már az, akit ismertünk New Orleansból. Az a két fiatal, akik egy hangszerüzlet előtt találkoztak, már halottak voltak. Most már csak egy tolvaj és egy ragadozó néztek szembe egymással, hátuk mögött szörnyű tettekkel, fájdalmas emlékekkel. Ezek voltunk mi, és már csak egyikünk látta a fényt az alagút végén. A másik elveszett a sötétségben, amiből szinte lehetetlen kiszabadulni.
Mielőtt még nekikezdhettünk volna a nagy veszekedésnek, vagy bármi másnak, furcsa zaj ütötte fülemet. Az öreg felébredt, ami egyikünknek se volt túlzottan kedvező fordulat, hiszen bármelyik pillanatban lebukhattunk volna. Főleg, miután leért a földszintre. Na, ekkor már kezdtem azt érezni, hogy két tűz közé szorultam: egyik oldalról az öreg kapott volna el, másikról Vance. Próbáltam eldönteni, melyik lenne a rosszabb halál, de aztán rájöttem, hogy jobb lenne mindkét verziót elkerülni. Az „arany középút” valamiért jobban tetszett, ehhez akartam tartani magam.
Meg se mozdultam, amikor Vance közelebb lépett. Sejtettem, hogy nem most akar nekem rontani, amikor a vadász bármelyik pillanatban meghallhatna minket, így nem volt okom tőle félni. Sokkal inkább aggódtam amiatt, hogyha odébb lépek, megreccsen alattam a padló, pedig én aztán nem vagyok egy húsos alkat. Simán elfújt volna a szél is, ami elég ironikus lenne a fajtámra tekintve. Jó azért az túlzás, hogy annyira vékony vagyok, de sem akkor, se most nem vagyok egy debella valaki.
Tekintetem összetalálkozott az előttem álló férfiéval, csak most tudtam jobban szemügyre venni, hogy mennyit változott az évek alatt. Sokkal érettebb volt már, arca viszont megviselt volt. Mint aki átélte a harmadik világháborút... Talán így is volt.
Végül felvetettem, hogy van egy ötletem, majd a lehető leghalkabban próbáltam közelebb kerülni a sarokhoz. Természetesen először Vance meg se akart mozdulni, gondolom élvezte, hogy szerencsétlenkedtem. Ez az egy talán nem változott, hiszen nincs is viccesebb látvány annál, ahogy Tamera bénázik.
Végül csak odaférkőztem a sarokhoz, de mielőtt intézkedni kezdtem volna, Vance suttogása törte meg a kettőnk közti csendet. Még mindig azt hitte, hogy elárulnám. Mégis mitől ridegült el ennyire? Kezdtem kételkedni abban, hogy az eltűnésem miatt ilyen.
- Nem hagylak itt. Soha nem tenném, még ha ez annyira hihetetlenül is hangzik. - suttogtam vissza, szinte alig hallhatóan. Szavaim őszinték voltak, és ha épp rám nézett, észre is vehette, hogy tekintetem is ugyanerről árulkodik. Nem akartam, hogy baja essen, még ha ő nem is érzett ugyanígy irántam.
Fegyver. Honnan lett volna nálam fegyver? Általában nincs szükségem rá, én ugyanis sose csapok zajt, kedves Vance!
Csak egy apró fejcsóválással reagáltam, nem akartam az időt húzni szavakkal. Végül mégis kénytelen voltam megszólalni, miközben elvettem Vancetől a kést.
- Te tényleg ennyire ostobának nézel? Már nem vagyok kislány, meg tudom oldani, hogy ne vegyen észre. - forgattam a szemeimet, majd megszorítottam a fegyver markolatát. Ha nem is volt rá szükségem épp, legalább kicsit erőt adott, hogy végül meghozzam azt a nehéz döntést: a pisztoly marad, mi eltűnünk. Majd valahogy kimagyarázom magam...
Hátamat teljesen a falnak préseltem, fejemben feltérképeztem a földszintet. Már jó párszor bejártam a legtöbb helyiséget mialatt a pisztolyt kerestem, így pontosan tudtam, hogy melyik szoba van a legmesszebb tőlünk, és a legközelebbi menekülési útvonaltól - az ablak, amin bemásztam még korábban. Nem zártam be, csupán behajtottam pont az ilyen vészhelyzetek miatt.
A konyhából összesen két folyosó vezetett ide. Tehát minimum tizenöt másodperc lett volna, hogy onnan az öreg visszaérjen ide. Az ő tempójában körülbelül húsz, ha nem számítjuk bele az ásítozást és a sötétség miatti óvatosságot.
Lehunytam a szemem, gyorsan végiggondoltam a tervemet. Elég volt levernem valamit, vagy kicsapnom egy másik ablakot a konyha közelében, az öreg arra figyelt volna fel, így mi simán elhúzhattunk. Mély levegőt vettem, majd a saroktól nem messze lévő fal felé irányítottam egy kisebb széllökést, amit aztán végigvezettem a házon. Alig néhány másodpercen belül csörömpölés hallatszott a konyhából, ha jól sejtem tányér esett le. Nem számít, az ezt követő lépések zaja ugyanis egyértelműen jelzi, hogy bevált az ötletem.
- Gyere! - suttogtam, miközben karon ragadtam Vancet, és egyenesen a korábbi ablak felé vettem az irányt. Zajtalan lépésekkel igyekeztem a szabadság felé, később már el is engedtem bűntársamat. Már valószínűleg tudta, merre kell menni és hacsak nem volt olyan ostoba, hogy inkább kockáztasson és megpróbálja elkapni az öreget, a nyomomban maradt. Időm se volt hátranézni, egyenesen az ablakhoz siettem. Kinyitottam, és mivel kicsit magasabban volt, mint a talaj, egy ugrással kijutottam. Csak ekkor fordultam vissza, hogy visszahajtsam, miután Vance is kiért. Ha minden jól megy, néhány percen belül biztonságos helyen leszünk. Legalább is ő, én valószínűleg még mindig életveszélyben leszek általa.

a little background music ⁞ 1047 ⁞ szófosáás ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
I've been waiting for this moment
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: