HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
Vendég Kedd. Júl. 25, 2017 12:35 pm

Vendég Vas. Júl. 23, 2017 1:25 pm

Daria Lavoie Vas. Júl. 23, 2017 12:07 am

Daria Lavoie Szomb. Júl. 22, 2017 10:37 pm

aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

nincsen


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Hazel × Dexter - you want to remember me?








Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 








avatar

Join date :
2017. Jun. 11.

Age :
28

Tartózkodási hely :
☾ bh ☽

Foglalkozás :
☾ leading the squad ☽

vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet

Vas. Júl. 02, 2017 7:56 pm


Hazel & Dexter
A percek egyre hosszabbnak tűntek, ahogy az asztalnál kellett várakoznom végre arra, hogy a nap is lemenjen, és pár emberem végre előmásszon a koporsójából. Páran húzták közben a fülemet is. Azt akarták engedjem ki őket. Milyen hülye kérés. Nem engedem ki őket "szórakozni", mert úgyis tudom, hogy pár halott lesz a vége, és nincs szükségünk ingyen reklámra. A Beacon Hills-i vadászok eleve se hülyék, de amíg nem kavartunk nagy port, a legtöbbször békén hagytak. Főleg minket, mivel csapatot nehezebb legyőzni, mint egyedül lévő vámpírokat. Már csak ezért se engedtem ki senki olyat, akiről tudtam, hogy nem azt csinálná, amit lehet. A válaszom nekik örökre nem marad, és kész. Nélkülem nem mennek sehova, én meg... Nos... Én meg megyek a saját dolgomra, szóval így jártak. Lehet önzőség, de én vagyok a vezető. Megtehetem. Ha nem tetszik nekik, leléphetnek, de tudják, hogy csak gyengébbek lennének. Nem tehettek semmi mást, csak nyafogtak.
A fülemet végre halk nyikorgás ütötte meg. Kinyílt pár koporsó, és némán termettek mellettem. Jelentőség teljes pillantást vetettünk egymásra a bizalmasommal, majd átnyújtottam egy papír darabot, megnézte, és már ott se volt. Egy szó nélkül mindig csinálta, amit mondtam, ezért is bíztam meg benne legalább ennyire. Most, hogy nekem jobb dolgom van, neki kell elmennie a csapat véradagjáért. De jobb is volt így. Nem volt kedvem megint a szöszi dokit nézni, már annyiszor tettem.
A csapat időközben feladta a nyaggatást végre, aminek nagyon örültem. Nem idegesen kellett elmennem látogatóba. Ami nagyon is jól jött, mert ha valaki vámpír, és ideges, az sokszor nem jön jól ki. De így, hogy teljesen higgadt voltam, nyugodt szívvel indultam el Hazelhez. Már éheztem.
Mióta először megízleltem a vérét, nem is vágytam másra. A tasakos vér üres pótlék volt csupán. Igyekeztem ugyan nem minden éjjel belőle enni, de nem is akartam éheztetni magam. Túl messze nem mehetettem. Nem árthattam neki. Kellett a vérének kellemes bódítása.
A házához hamar elértem. Nem hittem, hogy aludna máris, szinte kizártnak tartottam. A nap csak nemrég ment le, miért is találnám az ágyában máris?
Az erkélyre is könnyedén jutottam fel. Az ajtó nyitva volt, a félrehúzott függönyt a szél gyengén mozgatta. A félfának dőlve kerestem meg a szőkeséget, aki egy tükrös asztalnál ült, pont velem szemben, de úgy tűnt lefelé néz, valamivel el van foglalva. De én azt akartam, hogy a kék szempár az enyémmel találkozzon.
Halkan kopogtam hármat. Kopp. Kopp. Kopp. Ha igazán tudná, hogy ki vagyok, és ez a jel mit jelent igazából, halálra rémülve nézne rám. Viszont így csak egy kis riadtság, és meglepettség mellett nézett fel a tükörbe. Végre rám nézett. Egyenesen a szemembe.
- Helló kedvesem! - húzódott arcomra egy halvány mosoly. Körülbelül tudtam, hogyan fog reagálni, a legtöbbször nagyjából ugyan úgy reagál rám. De mégis vártam minden egyes alkalommal, hogy mondja ugyanazokat a szavakat.
csak kezdő, majd lesz jobb is × Vampire Sunrise × ©


 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2017. May. 18.

Tartózkodási hely :
bh ❞

Foglalkozás :
journalist ❞

lidérc: komisz tündér lény, ki fényével megigéz

Vas. Júl. 02, 2017 7:57 pm

dexter && hazel
eyes like a car crash;
i know i shouldn't look but i can't turn away

Unottan nézegettem a telefonom, és azon gondolkoztam, igent mondjak-e egy srácnak valami ostoba házibuli meghívásra. Túl kitartóan zaklat ahhoz, hogy nemet mondjak, azonban engem egy cseppet sem érdekel, és hamis reményeket sem szeretnék benne kelteni.
Aztán eszembe jutott, hogy az utóbbi időben nem voltam táplálkozni sem, márpedig, ha nem szeretném, hogy a képességeim gyengüljenek, ideje lenne meglátogatnom valakit.
Két, teljesen más jellegű program között kellett döntenem, s fogalmam sem volt, mit válasszak. Jake kitartóan küldte az üzeneteket, én pedig csak mosolyogtam rajta néha, hiszen hízelgő és egyszerre aranyos is volt, ahogy azért küzdött, hogy pár órát velem lehessen egy buli keretein belül. Tekintetem átvándorolt a gardróbom ajtajára, mintha csak magamnak akarnám jelezni, hogy kezdem megadni magam. S bár nem vagyok az a nagy bulizós típus, néha belefér. Kivételesen kedvem is lett volna.
Az alsó ajkamra haraptam, miközben tekintetem végigpásztázta a sminkes cuccaimat, majd egy mosoly jelent meg az arcomon, ahogy felpillantottam az előttem lévő tükörbe, eldöntve, mit fogok csinálni az este hátra lévő részében. A telefonomat kijelzővel lefelé fordítva helyeztem az asztalra, és már épp nyúltam volna az alapozómért, mikor hirtelen kopogást hallottam, és egy alakot pillantottam meg a tükör jobb oldalában. A mosoly azonnal eltűnt az arcomról. Tekintetem egyből megtalálta az övét, mintha csak vonzotta volna, s kissé rémülten rezzentem össze a váratlan vendégem miatt. Lepett kíváncsisággal vártam, hiszen nem értettem, hogy került hangtalanul az erkélyemre. Fogalmam sem volt ki ő, és nem értettem, miért nem az ajtón kopogott, ha akar valamit. Hangja hallatán zavartan ugrottam fel a helyemről teljes testtel felé fordulva, és félre léptem az asztalomtól, hogy kicsit hátrébb léphessek jelezve, hogy nem igazán szeretném, ha beljebb jönne.
Szerettem volna valamit mondani, de hirtelen megnémultam. Ajkaim résnyire nyíltak egymástól, mintha mondani szeretnék valamit, de nem tudtam. Kezeim ökölbe szorultak, s így vártam, mi lesz ez után.
Jamais vu - fészkelte magát fejembe hirtelen a gondolat, mely annyit tesz, hogy valamivel kapcsolatban azt érezzük, hogy most történik először, de igazából az adott szituáció gyakori. A deja vu tökéletes ellentéte volt, amit éreztem. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. Egyik kezemmel kicsit megdörzsöltem a homlokom, mintha ez által eltűntethetném pillanatok alatt a fájdalmat, de sajnos nem sikerült. Úgy éreztem, mintha megannyi emlék próbálna felszínre törni hirtelen, de valami folyamatosan gátolja ebben.
- Ki vagy te? - Tettem fel végül a legfontosabb kérdést, amint sikerült megtalálnom a hangom. Feltételeztem, ezt már ő is várta, én pedig mielőbb válaszokat szerettem volna. - És egyáltalán mit akarsz tőlem?
Mikor kicsit beljebb jött, volt alkalmam alaposabban szemügyre venni. Ismerősnek tűnt, de biztos voltam benne, hogy még sosem láttam. Mintha az álmaimból lépett volna elő egy alak. Nem tudtam hova tenni. Össze voltam zavarodva, s ennek minden legapróbb jele kiült az arcomra is.
- Ismerjük egymást? - Kérdeztem végül gyanakodva, hiszen köszönéséből ítélve ő ismert engem, én pedig tisztán akartam látni.



the devil in disguise
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2017. Jun. 11.

Age :
28

Tartózkodási hely :
☾ bh ☽

Foglalkozás :
☾ leading the squad ☽

vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet

Szomb. Júl. 22, 2017 4:00 am


Hazel & Dexter
Lassan már rituálévá vált ez az egész dolog számomra Hazellel. Az elején még szokatlan volt, hogy ismeretlenként tekint rám, majd ugyan azt, vagy ugyan azokat a kérdéseket teszi fel. Ki vagy te? Mit keresel it? Hogyan jutottál be? És még sorolhatnám, mert mindegyiket hallottam már, ami csak létezik. Már semmilyen reakció nem ért meglepetésként, csak régi ismerősként fogadtam mindegyiket. Hiszen olyan szép is volt így az egész. Kopogok, vagy felébresztem, ő kérdezgetni kezd. Ugyan azok az üres szavak hangzottak el, de mégse untam. Mégse, csak tudnám miért. Ennyire egyetlen egy úgymond véradóm se volt számomra érdekes.
Láttam rajta, hogy megfájdul a feje, még a homlokát is megdörzsölte. Az igézésem hibátlan volt. Nem emlékezett semmire. Ami így is volt jó. Nem engedhettem meg magamnak, hogy harapás függő legyen, és utánam loholjon, vagy bármi. Csak ennem kellett néha, semmi kapcsolat. Nem esünk ilyen hibákba, nem lehet.
- Dexter Jones lennék. - húzódtak ajkaim egy szélesebb mosolyra, ahogy teljesen terméseztessen engedtem magam beljebb, ahogy már eddig több tízszer is. Szinte otthonos is volt a szobája számomra.
- És amit akarok, azt nem igazán magyaráznám el, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem jól reagálnád le. - na igen, ha azt mondanám neki, hogy megakarom harapni, és inni akarok a véréből, nem kapnék szép reakciót. Egy bizonyos mértékig szinte igazából érdekelt is mit is reagálna, de mivel tisztában voltam azzal, hogy mi is, nem találtam jó ötletnek szórakozni vele. Szerettem egyben, és épen maradni, és egy kis elégedettség nem érte volna meg azt, amit tőle kaphattam volna válaszként.
- Hogy ne ismernénk egymást? - mosolyodtam el sejtelmesen. Imádtam ezt a játékot, hogy nem tudja mi a helyzet. Volt benne valami, ami még édesebbé tette, amikor végre megharaphattam, és ehettem.
- Annyiszor jártam már itt, csak sajnos nem emlékszel már rá. Mondjuk néha jó lenne, ha tennéd, mert tudod fáj, amikor néha ellenkezel először. - termettem hirtelen előtte alig fél méterrel. Tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg fenyegetően festek, főleg a váratlan gyors mozgásom és a szavaim miatt, de egyáltalán nem érdekelt. Eddig még sose zavarta, hogy így viselkedtem, most se fogja, maximum egy kicsit.
- Még vannak kérdéseid, vagy belevágjunk a lényegbe, kedvesem? - simítottam félre egy kósza, apró tincset az arcából, majd ahogy kezemet leeresztettem, tekintetem a nyakára tévedt. Pont oda, ahol az ütőere van. Hívogatott a lüktető vér az ereiben, de még vártam. Nem ehettem csak olyan egyszerűen, abban semmi szórakoztató nem volt.
rohadt béna lett, sorry × Vampire Sunrise × ©


 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2017. May. 18.

Tartózkodási hely :
bh ❞

Foglalkozás :
journalist ❞

lidérc: komisz tündér lény, ki fényével megigéz

Yesterday at 3:55 pm

dexter && hazel
eyes like a car crash;
i know i shouldn't look but i can't turn away

Dexter Jones. Ízlelgettem a nevét gondolatban, de válasz helyett ismét csak némán bámultam rá. Furcsa mód nem ijedtem meg, nem féltem tőle, nem éreztem semmit, pedig a józan eszem azt súgta, talán kellene. A kis vészjelző szüntelenül ott szólt elmém hátsó részében, de én egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam. Erre más biztosan azt mondaná, hogy ostobaság. Én inkább arra fogtam, hogy vonzott a belőle áradó sötétség, s mintha már ösztönösen tudtam volna, hogy nincs mitől tartanom.
Szavai azonban teljesen összezavartak.
Ismerem, mégsem emlékszem rá. Mégis mit művel velem ezeken az éjszakákok és miért nem emlékszem rá?
A magamban feltett kérdéseim után automatikusan a nyakamhoz emeltem egyik kezem, és óvatosan vegigsimítottam ujjaimmal a két tűhegynyi szúrás nyomon. Kezdett összeállni a kép, de nem volt időm megvádolni semmivel, vagy ostoba kérdésekkel bombázni, mintha nem lenne már így is elég egyértelmű az igazság. A másodperc törtrésze alatt termett előttem, én pedig a falnak ütköztem háttal, ahogy a váratlan mozdulat miatt hátrébb akartam lépdelni reflexszerűen. Hatalmas, kölyökkutya szemekkel néztem fel rá, mintha ezzel bármit is elérhetnék. Az nyugtatott, hogyha eddig nem vitte túlzásba, most sem fogja. Közben azt is megfogadtam, hogy ezentúl nem hagyok nyitva semmit - aztán hamar rájöttem, vagy milliószor megfogadhattam már ezt magamnak, mégis itt tartunk...
- Vámpír - nyögtem ki végül halkan, majd az érintésére csak összerezzentem, de tekintetemmel nem eresztettem övét egy pillanatra sem. Legalábbis amíg lejjebb nem siklott a nyakamra.
Igazából volt választási lehetőségem. Erre akkor jöttem rá, mikor észrevettem, hogy egy ideje már ökölbe szorított kezekkel állok vele szemben. Birtokomban volt a lidércfény ereje, amivel képes lettem volna megégetni őt, mégis egy belső hang - egy erősebb hang - arra ösztönzött, hogy ne tegyem. Szép lassan kiengedtem az öklöm és csak vártam.
- Szóval ha ellenkezek, csak rosszabb lesz? - Tettem fel végül egy olyan kérdést, amivel önmagamat is sikerült meglepnem.
Nem tudom miért, nem tudom, hogyan, de egy kicsit még talán vágytam is arra, hogy belém mélyessze a fogait. Igazából azt sem tudtam, mire kellene számítanom, elvégre nem emlékeztem semmire. Azzal viszont tisztában voltam, hogy sehogy sem menekülhetek - azt hiszem, nem is akartam -, a kíváncsiságom pedig arra a lépésre szánt rá, hogy minimálisan oldalra döntsem a fejem, hogy szabad utat hagyjak a vámpírnak, és kényelmesen hozzám férhessen. Tekintetem mindeközben lesiklott a földre zavaromban.
- Mielőtt még megharapnál - szólaltam meg egyszercsak váratlanul, s ezzel egyidőben tenyerem mellkasának feszítettem, hogy meg tudjam fékezni, ha esetleg már nyitotta volna a száját felém közeledve. - Azt még áruld el nekem, miért pont én? Miért mindig én? - javítottam ki, kiemelve az időhatározó szót. - Tudom, hogy sok a kérdés, ami számodra biztosan idegesítő már, de sajnos nincsenek emlékeim, ugyebár. Talán csak ez zavar az egészben a legjobban - lassan ismét rá emeltem kék íriszeim, s kíváncsian vártam a válaszát.
Önmagamat sem értettem, nemhogy azt, mit várok ettől az egésztől. Vakon bíztam a megérzéseimben, s akartam hinni, hogy ez nem olyan szörnyű dolog, mint elsőre gondolná az ember. Azt már tudtam, nem az első alkalom, hogy ezt csinálja, szóval nem volt mitől tartanom. Titkon talán akartam is ezt az egészet, mert tudatalatt vágytam a közelségére. Bárcsak érthettem volna mi történik. Bárcsak megmaradtak volna az emlékeim.



the devil in disguise
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Hazel × Dexter - you want to remember me?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Hazel szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: