• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Selena Gomez


Vas. Szept. 17, 2017 4:04 pm
☇ Once upon a time... Kai & Ave


Szomb. Szept. 16, 2017 5:15 pm
☇ Colors Of Seattle

Vendég

Szomb. Szept. 16, 2017 4:13 pm
☇ Nem vagyok itt!


Szomb. Szept. 16, 2017 3:15 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Hazel × Dexter - you want to remember me?










avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 11.

Age :
28

Tartózkodási hely :
☾ bh ☽

Foglalkozás :
☾ leading the squad ☽


Vas. Júl. 02, 2017 7:56 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Hazel & Dexter
there is just one bite you can't resist
A percek egyre hosszabbnak tűntek, ahogy az asztalnál kellett várakoznom végre arra, hogy a nap is lemenjen, és pár emberem végre előmásszon a koporsójából. Páran húzták közben a fülemet is. Azt akarták engedjem ki őket. Milyen hülye kérés. Nem engedem ki őket "szórakozni", mert úgyis tudom, hogy pár halott lesz a vége, és nincs szükségünk ingyen reklámra. A Beacon Hills-i vadászok eleve se hülyék, de amíg nem kavartunk nagy port, a legtöbbször békén hagytak. Főleg minket, mivel csapatot nehezebb legyőzni, mint egyedül lévő vámpírokat. Már csak ezért se engedtem ki senki olyat, akiről tudtam, hogy nem azt csinálná, amit lehet. A válaszom nekik örökre nem marad, és kész. Nélkülem nem mennek sehova, én meg... Nos... Én meg megyek a saját dolgomra, szóval így jártak. Lehet önzőség, de én vagyok a vezető. Megtehetem. Ha nem tetszik nekik, leléphetnek, de tudják, hogy csak gyengébbek lennének. Nem tehettek semmi mást, csak nyafogtak.
A fülemet végre halk nyikorgás ütötte meg. Kinyílt pár koporsó, és némán termettek mellettem. Jelentőség teljes pillantást vetettünk egymásra a bizalmasommal, majd átnyújtottam egy papír darabot, megnézte, és már ott se volt. Egy szó nélkül mindig csinálta, amit mondtam, ezért is bíztam meg benne legalább ennyire. Most, hogy nekem jobb dolgom van, neki kell elmennie a csapat véradagjáért. De jobb is volt így. Nem volt kedvem megint a szöszi dokit nézni, már annyiszor tettem.
A csapat időközben feladta a nyaggatást végre, aminek nagyon örültem. Nem idegesen kellett elmennem látogatóba. Ami nagyon is jól jött, mert ha valaki vámpír, és ideges, az sokszor nem jön jól ki. De így, hogy teljesen higgadt voltam, nyugodt szívvel indultam el Hazelhez. Már éheztem.
Mióta először megízleltem a vérét, nem is vágytam másra. A tasakos vér üres pótlék volt csupán. Igyekeztem ugyan nem minden éjjel belőle enni, de nem is akartam éheztetni magam. Túl messze nem mehetettem. Nem árthattam neki. Kellett a vérének kellemes bódítása.
A házához hamar elértem. Nem hittem, hogy aludna máris, szinte kizártnak tartottam. A nap csak nemrég ment le, miért is találnám az ágyában máris?
Az erkélyre is könnyedén jutottam fel. Az ajtó nyitva volt, a félrehúzott függönyt a szél gyengén mozgatta. A félfának dőlve kerestem meg a szőkeséget, aki egy tükrös asztalnál ült, pont velem szemben, de úgy tűnt lefelé néz, valamivel el van foglalva. De én azt akartam, hogy a kék szempár az enyémmel találkozzon.
Halkan kopogtam hármat. Kopp. Kopp. Kopp. Ha igazán tudná, hogy ki vagyok, és ez a jel mit jelent igazából, halálra rémülve nézne rám. Viszont így csak egy kis riadtság, és meglepettség mellett nézett fel a tükörbe. Végre rám nézett. Egyenesen a szemembe.
- Helló kedvesem! - húzódott arcomra egy halvány mosoly. Körülbelül tudtam, hogyan fog reagálni, a legtöbbször nagyjából ugyan úgy reagál rám. De mégis vártam minden egyes alkalommal, hogy mondja ugyanazokat a szavakat.
csak kezdő, majd lesz jobb is × Vampire Sunrise × ©️


 


A hozzászólást Dexter Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 08, 2017 7:27 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


it's all fun and games 'til somebody falls in love ❞

Join date :
2017. May. 18.

Tartózkodási hely :
bh ❞


Vas. Júl. 02, 2017 7:57 pm
lidérc: komisz tündér lény, ki fényével megigéz



dexter && hazel
eyes like a car crash;
i know i shouldn't look but i can't turn away

Unottan nézegettem a telefonom, és azon gondolkoztam, igent mondjak-e egy srácnak valami ostoba házibuli meghívásra. Túl kitartóan zaklat ahhoz, hogy nemet mondjak, azonban engem egy cseppet sem érdekel, és hamis reményeket sem szeretnék benne kelteni.
Aztán eszembe jutott, hogy az utóbbi időben nem voltam táplálkozni sem, márpedig, ha nem szeretném, hogy a képességeim gyengüljenek, ideje lenne meglátogatnom valakit.
Két, teljesen más jellegű program között kellett döntenem, s fogalmam sem volt, mit válasszak. Jake kitartóan küldte az üzeneteket, én pedig csak mosolyogtam rajta néha, hiszen hízelgő és egyszerre aranyos is volt, ahogy azért küzdött, hogy pár órát velem lehessen egy buli keretein belül. Tekintetem átvándorolt a gardróbom ajtajára, mintha csak magamnak akarnám jelezni, hogy kezdem megadni magam. S bár nem vagyok az a nagy bulizós típus, néha belefér. Kivételesen kedvem is lett volna.
Az alsó ajkamra haraptam, miközben tekintetem végigpásztázta a sminkes cuccaimat, majd egy mosoly jelent meg az arcomon, ahogy felpillantottam az előttem lévő tükörbe, eldöntve, mit fogok csinálni az este hátra lévő részében. A telefonomat kijelzővel lefelé fordítva helyeztem az asztalra, és már épp nyúltam volna az alapozómért, mikor hirtelen kopogást hallottam, és egy alakot pillantottam meg a tükör jobb oldalában. A mosoly azonnal eltűnt az arcomról. Tekintetem egyből megtalálta az övét, mintha csak vonzotta volna, s kissé rémülten rezzentem össze a váratlan vendégem miatt. Lepett kíváncsisággal vártam, hiszen nem értettem, hogy került hangtalanul az erkélyemre. Fogalmam sem volt ki ő, és nem értettem, miért nem az ajtón kopogott, ha akar valamit. Hangja hallatán zavartan ugrottam fel a helyemről teljes testtel felé fordulva, és félre léptem az asztalomtól, hogy kicsit hátrébb léphessek jelezve, hogy nem igazán szeretném, ha beljebb jönne.
Szerettem volna valamit mondani, de hirtelen megnémultam. Ajkaim résnyire nyíltak egymástól, mintha mondani szeretnék valamit, de nem tudtam. Kezeim ökölbe szorultak, s így vártam, mi lesz ez után.
Jamais vu - fészkelte magát fejembe hirtelen a gondolat, mely annyit tesz, hogy valamivel kapcsolatban azt érezzük, hogy most történik először, de igazából az adott szituáció gyakori. A deja vu tökéletes ellentéte volt, amit éreztem. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. Egyik kezemmel kicsit megdörzsöltem a homlokom, mintha ez által eltűntethetném pillanatok alatt a fájdalmat, de sajnos nem sikerült. Úgy éreztem, mintha megannyi emlék próbálna felszínre törni hirtelen, de valami folyamatosan gátolja ebben.
- Ki vagy te? - Tettem fel végül a legfontosabb kérdést, amint sikerült megtalálnom a hangom. Feltételeztem, ezt már ő is várta, én pedig mielőbb válaszokat szerettem volna. - És egyáltalán mit akarsz tőlem?
Mikor kicsit beljebb jött, volt alkalmam alaposabban szemügyre venni. Ismerősnek tűnt, de biztos voltam benne, hogy még sosem láttam. Mintha az álmaimból lépett volna elő egy alak. Nem tudtam hova tenni. Össze voltam zavarodva, s ennek minden legapróbb jele kiült az arcomra is.
- Ismerjük egymást? - Kérdeztem végül gyanakodva, hiszen köszönéséből ítélve ő ismert engem, én pedig tisztán akartam látni.



the devil in disguise
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 11.

Age :
28

Tartózkodási hely :
☾ bh ☽

Foglalkozás :
☾ leading the squad ☽


Szomb. Júl. 22, 2017 4:00 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Hazel & Dexter
there is just one bite you can't resist
Lassan már rituálévá vált ez az egész dolog számomra Hazellel. Az elején még szokatlan volt, hogy ismeretlenként tekint rám, majd ugyan azt, vagy ugyan azokat a kérdéseket teszi fel. Ki vagy te? Mit keresel it? Hogyan jutottál be? És még sorolhatnám, mert mindegyiket hallottam már, ami csak létezik. Már semmilyen reakció nem ért meglepetésként, csak régi ismerősként fogadtam mindegyiket. Hiszen olyan szép is volt így az egész. Kopogok, vagy felébresztem, ő kérdezgetni kezd. Ugyan azok az üres szavak hangzottak el, de mégse untam. Mégse, csak tudnám miért. Ennyire egyetlen egy úgymond véradóm se volt számomra érdekes.
Láttam rajta, hogy megfájdul a feje, még a homlokát is megdörzsölte. Az igézésem hibátlan volt. Nem emlékezett semmire. Ami így is volt jó. Nem engedhettem meg magamnak, hogy harapás függő legyen, és utánam loholjon, vagy bármi. Csak ennem kellett néha, semmi kapcsolat. Nem esünk ilyen hibákba, nem lehet.
- Dexter Jones lennék. - húzódtak ajkaim egy szélesebb mosolyra, ahogy teljesen terméseztessen engedtem magam beljebb, ahogy már eddig több tízszer is. Szinte otthonos is volt a szobája számomra.
- És amit akarok, azt nem igazán magyaráznám el, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem jól reagálnád le. - na igen, ha azt mondanám neki, hogy megakarom harapni, és inni akarok a véréből, nem kapnék szép reakciót. Egy bizonyos mértékig szinte igazából érdekelt is mit is reagálna, de mivel tisztában voltam azzal, hogy mi is, nem találtam jó ötletnek szórakozni vele. Szerettem egyben, és épen maradni, és egy kis elégedettség nem érte volna meg azt, amit tőle kaphattam volna válaszként.
- Hogy ne ismernénk egymást? - mosolyodtam el sejtelmesen. Imádtam ezt a játékot, hogy nem tudja mi a helyzet. Volt benne valami, ami még édesebbé tette, amikor végre megharaphattam, és ehettem.
- Annyiszor jártam már itt, csak sajnos nem emlékszel már rá. Mondjuk néha jó lenne, ha tennéd, mert tudod fáj, amikor néha ellenkezel először. - termettem hirtelen előtte alig fél méterrel. Tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg fenyegetően festek, főleg a váratlan gyors mozgásom és a szavaim miatt, de egyáltalán nem érdekelt. Eddig még sose zavarta, hogy így viselkedtem, most se fogja, maximum egy kicsit.
- Még vannak kérdéseid, vagy belevágjunk a lényegbe, kedvesem? - simítottam félre egy kósza, apró tincset az arcából, majd ahogy kezemet leeresztettem, tekintetem a nyakára tévedt. Pont oda, ahol az ütőere van. Hívogatott a lüktető vér az ereiben, de még vártam. Nem ehettem csak olyan egyszerűen, abban semmi szórakoztató nem volt.
rohadt béna lett, sorry × Vampire Sunrise × ©️


 


A hozzászólást Dexter Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 08, 2017 7:28 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


it's all fun and games 'til somebody falls in love ❞

Join date :
2017. May. 18.

Tartózkodási hely :
bh ❞


Szer. Júl. 26, 2017 3:55 pm
lidérc: komisz tündér lény, ki fényével megigéz



dexter && hazel
eyes like a car crash;
i know i shouldn't look but i can't turn away

Dexter Jones. Ízlelgettem a nevét gondolatban, de válasz helyett ismét csak némán bámultam rá. Furcsa mód nem ijedtem meg, nem féltem tőle, nem éreztem semmit, pedig a józan eszem azt súgta, talán kellene. A kis vészjelző szüntelenül ott szólt elmém hátsó részében, de én egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam. Erre más biztosan azt mondaná, hogy ostobaság. Én inkább arra fogtam, hogy vonzott a belőle áradó sötétség, s mintha már ösztönösen tudtam volna, hogy nincs mitől tartanom.
Szavai azonban teljesen összezavartak.
Ismerem, mégsem emlékszem rá. Mégis mit művel velem ezeken az éjszakákok és miért nem emlékszem rá?
A magamban feltett kérdéseim után automatikusan a nyakamhoz emeltem egyik kezem, és óvatosan vegigsimítottam ujjaimmal a két tűhegynyi szúrás nyomon. Kezdett összeállni a kép, de nem volt időm megvádolni semmivel, vagy ostoba kérdésekkel bombázni, mintha nem lenne már így is elég egyértelmű az igazság. A másodperc törtrésze alatt termett előttem, én pedig a falnak ütköztem háttal, ahogy a váratlan mozdulat miatt hátrébb akartam lépdelni reflexszerűen. Hatalmas, kölyökkutya szemekkel néztem fel rá, mintha ezzel bármit is elérhetnék. Az nyugtatott, hogyha eddig nem vitte túlzásba, most sem fogja. Közben azt is megfogadtam, hogy ezentúl nem hagyok nyitva semmit - aztán hamar rájöttem, vagy milliószor megfogadhattam már ezt magamnak, mégis itt tartunk...
- Vámpír - nyögtem ki végül halkan, majd az érintésére csak összerezzentem, de tekintetemmel nem eresztettem övét egy pillanatra sem. Legalábbis amíg lejjebb nem siklott a nyakamra.
Igazából volt választási lehetőségem. Erre akkor jöttem rá, mikor észrevettem, hogy egy ideje már ökölbe szorított kezekkel állok vele szemben. Birtokomban volt a lidércfény ereje, amivel képes lettem volna megégetni őt, mégis egy belső hang - egy erősebb hang - arra ösztönzött, hogy ne tegyem. Szép lassan kiengedtem az öklöm és csak vártam.
- Szóval ha ellenkezek, csak rosszabb lesz? - Tettem fel végül egy olyan kérdést, amivel önmagamat is sikerült meglepnem.
Nem tudom miért, nem tudom, hogyan, de egy kicsit még talán vágytam is arra, hogy belém mélyessze a fogait. Igazából azt sem tudtam, mire kellene számítanom, elvégre nem emlékeztem semmire. Azzal viszont tisztában voltam, hogy sehogy sem menekülhetek - azt hiszem, nem is akartam -, a kíváncsiságom pedig arra a lépésre szánt rá, hogy minimálisan oldalra döntsem a fejem, hogy szabad utat hagyjak a vámpírnak, és kényelmesen hozzám férhessen. Tekintetem mindeközben lesiklott a földre zavaromban.
- Mielőtt még megharapnál - szólaltam meg egyszercsak váratlanul, s ezzel egyidőben tenyerem mellkasának feszítettem, hogy meg tudjam fékezni, ha esetleg már nyitotta volna a száját felém közeledve. - Azt még áruld el nekem, miért pont én? Miért mindig én? - javítottam ki, kiemelve az időhatározó szót. - Tudom, hogy sok a kérdés, ami számodra biztosan idegesítő már, de sajnos nincsenek emlékeim, ugyebár. Talán csak ez zavar az egészben a legjobban - lassan ismét rá emeltem kék íriszeim, s kíváncsian vártam a válaszát.
Önmagamat sem értettem, nemhogy azt, mit várok ettől az egésztől. Vakon bíztam a megérzéseimben, s akartam hinni, hogy ez nem olyan szörnyű dolog, mint elsőre gondolná az ember. Azt már tudtam, nem az első alkalom, hogy ezt csinálja, szóval nem volt mitől tartanom. Titkon talán akartam is ezt az egészet, mert tudatalatt vágytam a közelségére. Bárcsak érthettem volna mi történik. Bárcsak megmaradtak volna az emlékeim.



the devil in disguise
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 11.

Age :
28

Tartózkodási hely :
☾ bh ☽

Foglalkozás :
☾ leading the squad ☽


Kedd Aug. 08, 2017 10:06 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Hazel & Dexter
there is just one bite you can't resist
Láttam rajta, de főleg tudtam az eddigi alkalmak miatt, hogy lassan rakja össze a képet magában. Lassan rájön mi is vagyok, és, hogy ez tényleg nem az első eset. Látott már többször is, voltam már itt ki tudja hányszor, csak nem emlékszik rá. És milyen jó is volt, hogy nem emlékszik, bár mondjuk egyszer jó lett volna megtapasztalni, ahogy köszön és kimondja nevemet, amikor megérkezem az egyik este. De nem lenne jó ötlet, ha emlékezne bármire is. Már csak a nevemet se jó, ha tudja. Csak ő kerülne bajba. Mégiscsak a város vámpír csapatának vezetője voltam. Voltak ellenségeim, és ha bárki megtudná, hogy Hazelt látogatom, akkor akár életveszélybe is kerülhetne.
Ahogy a nyakához nyúlt, és végigsimított rajta, tudtam, hogy végre leesett neki. Ráadásul nem is gondolhatta hülyeségnek az ötletet, hiszen egy szempillantás alatt tüntettem el a távolságot köztünk. Alig fél méterre állt tőlem, és nem tudott menekülni, hátul a fal fogadta. Két választása volt. Marad ott, ahol van, vagy nekem esik. Az eddigiek alapján pedig sosem szokott harcba szállni velem.
Amikor végre ki is mondta, hogy mi vagyok, arcomra széles mosoly húzódott. Ez az én okos Hazelem. Nem kellett neki sok idő, hogy kitalálja mi is vagyok.
- Pontosan kedvesem. - léptem hozzá még közelebb, ahogy egyre jobban fogyott közöttünk a távolság. Tudta mi vagyok, tudhatta, hogy mi jön lassan, nem akartam udvariasan egy méterre ácsorogni. Különben is, az éhség már hajtott. Szinte éreztem is már a vérének ízért a számban, és alig vártam, hogy ismét beleharaphassak.
- Ha ellenkezel, akkor a harapás se lesz olyan egyszerű, és nem nekem fog fájni a dolog. Jobb, ha csak engeded, hogy megtörténjen. - néztem a nyakán végig. A puha bőrön, amin a szemfogaim olyan könnyedén hatolnak át. Amikor nyakát egy kissé félre is döntötte, hüvelykujjamat finoman végighúztam az ér mentén, és már készültem is lassan megharapni, de megállított. Kissé meglepett ez a hirtelen közbelépett, de nem mutattam. Tudtam, hogy így is megkapom, amit akarok, már a teste is tudja mi a dolga. Hiszen az emlékeit kitörölhetem, de az ember izmaiba, és mozgásába olyan dolgok megmaradhatnak, amit el sem hinnének. Az én képességem se hibátlan.
- Jó kérdéseid vannak. - mosolyodtam el szélesen, és lepillantottam a kezére. Azt finoman a tenyerembe fogtam és felemelve a tenyerébe csókoltam lágyan, érzékien. Így is elég nehéz volt visszafogni magam, főleg, hogy megint közel került hozzám egy könnyű vérforrás, de még türtőztettem magam. Szerettem végigjátszani, azt, amit maga is alakít. Szerettem megválaszolni a kérdéseit, akkor is, ha már megválaszoltam őket ötvenszer ezelőtt, akkor is, ha nem.
- Azért mindig te, Hazel, mert valami vonz hozzád. Nem tudom mi az, de eddig még sose volt olyan nálam, hogy egy emberhez jártam vissza. - néztem fel rá, a szemeibe, ahogy szépen lassan elengedtem a kezét. Nem tudtam mennyire fog neki tetszeni ez a válsz, viszont ez volt az igazság. Valami mindig ide húzott vissza. Az elején még idegesített, hogy más vért nem is találtam megfelelőnek, aztán rájöttem, hogy felesleges ellenkeznem. Ha ezt kívánja a testem, ha ezt kívánom én, ezt kell megkapnom.
- Ne aggódj a kérdések miatt, annyiszor megválaszolom őket, ahányszor csak kell. Ami pedig az emlékeket illeti... - léptem a lehető legközelebb hozzá, továbbra is abba a vonzó szempárba bámulva. - Ha tudnád ki vagyok, csak veszélybe kerülnél. Valakik megtalálnának, elvinnének, bántanának, megölnének. Csak azért teszem, amit, hogy megvédjelek. - fejeztem be szinte suttogva a szavakat. Lényegében nem hazudtam. Bajba kerülne, életveszélybe is akár, és ezt nem engedhettem meg magamnak. Igaz, nem a lelkiismeretem miatt. Nem volt kedvem ahhoz, hogy egy gyenge pontot találjanak az ellenségeim. A húgomat is sikerült eltitkolnom eddig, akkor Hazelt is sikerülni fog. Na meg az éhségem, az a vonzódás, amit iránta, amit a vére iránt érzek, amiatt nem engedhettem meg, hogy emlékei legyenek. Ha elveszik tőlem, ha meghal, akkor én fogok a legjobban szenvedni. Persze nem tudhatta, hogy így érzek. Azt kellett tudnia, hogy védem. Nem magam miatt, hanem miatta. Így volt egyszerű. Nekem így volt jó.
- Akadnak még kérdéseid kedvesem? - fürkésztem szemeit, arcát, vonásait, majd tekintetem megint letévedt a nyakára. Bár nem bántam, ha lennének még kérdései, annak is örültem volna, ha végre ehetnék legalább egy kicsit. Szörnyen szomjaztam már, főleg, hogy ilyen közel volt hozzám.
Nyaka jobb oldaláról minden hajat hátra simítottam, hogy szabad utam lehessen, ha végre engedi, hogy megharapjam. Ó, és mennyire akartam már, hogy ismét ihassak belőle, hogy érezzem, hogyan remeg bele a teste. Érezni akartam, hogyan reagál a harapásomra.
- Vagy rátérhetünk a lényegre? - ragadtam meg a derekánál, és húztam magamhoz. Nem bírtam már várni, nem is akartam. Csak egyetlen igenre volt szükségem, semmi többre. Csak engedje meg végre.
loves × Vampire Sunrise × ©️


 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


it's all fun and games 'til somebody falls in love ❞

Join date :
2017. May. 18.

Tartózkodási hely :
bh ❞


Szer. Aug. 09, 2017 4:33 pm
lidérc: komisz tündér lény, ki fényével megigéz



dexter && hazel
eyes like a car crash;
i know i shouldn't look but i can't turn away

Rengeteg rém mesét hallottam már a vámpírokról egészen kiskoromtól kezdve, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ott van például Dracula, akit a kegyetlenségéről ismerünk. És pontosan ezek miatt a történetek miatt nem akartam soha találkozni egy vámpírral sem. Legalábbis eddig a percig. Hiszen ahogy Dextert figyeltem, csak az járt a fejemben, hogy ezt a földöntúli szépséget és vonzerőt miért nem említették soha? Volt benne valami, ami egyszerre ijesztett meg, és nyugtatott le. Ezek az ambivalens érzések pedig számomra is szokatlanok voltak ilyen formában párosítva. Kezdtem úgy érezni, mintha én lennék Mina Murray.
Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy szép lassan felemelve a kezem belecsókol a tenyerembe, s abban a pillanatban engedtem meg magamnak először, hogy a már másodpercek óta bent tartott levegőt kifújjam kissé szakaszosan a mélyen bennem lakozó apró félelemérzet miatt.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól. Sőt, nem tudom, hogy csinálja, de minden egyes másodpercben arra vártam, hogy hozzám érjen, vagy csak érezhessem a közelségét. És épp ezért bűnösnek éreztem magam.
Ahogy a szemeimbe fúrta a tekintetét, képtelen voltam más irányba nézni, s szinte megbűvölve hallgattam a válaszát. Szerettem volna érteni, mi történik velem, de ez egy elérhetetlen délibábnak tűnt abban a helyzetben, így hamar fel is adtam, hogy válaszokat találjak önmagam megfejtésére. Egyszerűen csak lezártam annyival, hogy ő egy vámpír. Hiába az ellenkezés, mert az eleve kudarcra van ítélve.
- Ez azt jelenti, hogy nem ölnél meg. Elvégre kellek neked - bátorkodtam ismételten kipréselni valamit ajkaim közül. Az alapján, amit elmondott, nem kellett félnem attól, hogy esetleg megöl. De még mindig ott volt az esélye annak, hogy egyszer rám un és többé már nem lesz szüksége rám. A véremre.
A következő kijelentése hallatán pedig rájöttem, hogy elhamarkodottan nyitottam ki a számat, mert megkaptam a választ a kérdésemre. Szóval meg akar védeni - gondoltam magamban hitetlenül, de nem tudtam volna abban a helyzetben szócsatába szállni vele, mert épp egy imát mondtam el magamban, amiért mögöttem volt a fal, s így nem kellett félnem attól, hogy esetleg összeesek.
A közelsége, a tekintete, s a suttogása egyre jobban bénított meg, és csak azt érte el mindezzel, hogy még inkább akarjam. De hogy pontosan mit, azt én magam sem tudtam.
- Nem érdekelnek a következmények, meg tudom védeni magam - szólaltam meg, miután sikerült erőt vennem magamon. - Szükségem van az emlékeimre. Nem veheted el őket tőlem csak úgy kedved szerint! - Csattantam fel végül akkorra már kissé feszülten. Mintha sikerült volna kitörnöm a bűvköréből. Legalább egy kis időre, ha tovább nem is.
Akkor kellett volna erőt vennem magamon, hogy ellökjem. De nem ment. Csak álltam ott, a következő pillanatban pedig már csak azt vettem észre, hogy az utolsó milliméter is megszűnt köztünk, ahogy közelebb húzott magához. Gyengéden belemarkoltam a karjába, ahogy ismételten oldalra döntöttem a fejem lehunyt szemekkel. Nem kellett válaszolnom ahhoz, hogy tudja, ez egy egyértelmű igen.
Egy újabb éjszaka, ahol megadtam magam az ördögnek.
- Ígérd meg, hogy emlékezni fogok rád holnap... - nyögtem ki még halkan, mielőtt megharapott volna. S bár nem tudtam, mennyire lehet hinni egy vámpír szavainak, de csak az járt a fejemben, hogy ez az éjszaka végre talán más lesz, mint a többi.
Mielőtt még megéreztem volna éles fogait, ahogy felszakítják a bőröm, azon kezdtem gondolkozni, vajon miért csinálom ezt? Miért hagyom, hogy egy vámpír belőlem igyon, ha éppen megszomjazik, és kedve szerint szórakozzon a memóriámmal? Ez minden oldalról megközelítve puszta kihasználás, amit én készségesen hagyok. Pedig nekem ebbe nincs semmi jó.
Gondolataim fogságából végül az apró szúrás zökkentett ki, ahogy Dex fogai egyre mélyebbre hatoltak. Egy pillanatra összeráncoltam homlokom, ahogy éreztem, hogy izmaim is megfeszülnek, s egy halk sóhaj hagyta el a számat, ami kissé fajdalmasnak hatott, de ez mind csak a másodperc törtrésze volt. Utána megváltozott minden. Ujjaim engedtek a szorítason, ahogy a karját markoltam, és egy kellemes, bizsergető érzés szaladt át minden porcikámon, miközben éreztem a vért távozni az ereimből. Résnyire nyílt ajkaim közül ismét egy sóhaj tört utat magának, azonban ez már sokkal inkább az élvezettől volt. Ahogy csak tudtam, simultam a férfihoz, mert abban a pillanatban csak a karjai közt éreztem magam biztonságban.
Mikor felnyitottam szemeim, pusztán csak színeket és kivehetetlen alakokat láttam a szobában. Homályos látásom azonban egy cseppet sem érdekelt, mert Dex harapása akkor kárpótolt mindenért. Úgy hatott rám, mint valamiféle drog, amiből csak még többet, és többet akarok.
Miután újra lehunytam szemeim, kezem felcsúsztattam a nyakához, hogy ujjaimmal hajába túrhassak, amint elértem azt.
Az időérzékem teljesen megszűnt létezni, de biztos voltam benne, hogy azok a hosszúnak tűnő percek valójában nem tartottak olyan sokáig, mint hittem. Végül a  lábaim kezdték feladni a harcot.
- Dex... - nyögtem ki végül a nevét halkan, ezzel is jelezve, hogy talán ennyi elég lesz mára.



the devil in disguise
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 11.

Age :
28

Tartózkodási hely :
☾ bh ☽

Foglalkozás :
☾ leading the squad ☽


Vas. Aug. 27, 2017 4:54 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Hazel & Dexter
there is just one bite you can't resist
Talán betegesnek mondanák sokan azt, amit csinálok, hogy ennyire függök lényegében valamitől, valakitől. De szerintem mindenki életében normális, hogy megesik ez az egyszeri, olyan függőség, amit nem lehet abbahagyni. És nekem ez az egész kellett. Ez a kis játék, ez a párbeszéd, amit mindig lejátszunk, ugyan azok a szavak, mondatok, csak más sorrendben. Kellett ő is. Kellett a vére.
Bár tudtam, hogy ez az egész veszélyes, egy gyenge pont, akárcsak a húgom, ezért se engedhettem meg, hogy emlékezzen. Mert, ha elveszik a kis drogomat, akkor itt gondok lesznek, ha nem bírok uralkodni magamon. Szó sincs itt arról, hogy érzelmeim lennének, hogy csak Ő kellene, és ha azt kérné soha többé ne egyek belőle, meg is tenném. Ezért is kellett az a memória törlés. Bár két külön életet élünk, én akkor alszom, amikor ő fent van, és amikor én vagyok fent, ő alszik. Vagyis a nagyját átalussza. Nem igazán találkoznánk csak úgy, de biztos kérné, és akkor lebuknék. De mégis... Úgy akartam engedni annak, amit kért. Hogy emlékezzen, hogy tudja ki és mi vagyok. Nem tudtam, hogy mégis van valami hatása rám, emberileg, vagy csak a vére miatt lennék ilyen kezes bárány. Nem tudtam, de addig nem is izgatott ez a dolog, amíg a memória törlés pillanata el nem jön.
Szavaira már csak bólintottam, tudta jól, hogy itt nem hazudok. Megölni nem ölném meg. Én járnék rosszul. Meg, már azt is tudja, hogy ez az egész többször lejátszódott már. Ha megakartam volna ölni, már rég meg is tettem volna, és hetek óta sirathatná mindenki, aki szereti.
A felcsattanása se lep meg, már ezt is hallottam nem egyszer, így nyugodtan húzom közelebb magamhoz, hogy a maradék távolság is csak a múlté legyen. Tudtam, hogy úgyis hatással leszek rá, nem fog támadni, vagy ellenkezni. Sose teszi. Az első alkalommal se tette. És főleg, mikor rájön, hogy mi is a helyzet, utána a testében előtör valami. Olyan érzés ez az egész, mintha mindkettőnknek szüksége lenne arra a harapásra, csak más okokból.
- Megígérem... - suttogtam a szót, ahogy a vére közelsége, az éhség teljesen úrrá lett rajtam. Talán akkor is a kedve szerint válaszoltam volna, ha éppenséggel azt kérte, öljem meg az összes többi vámpírt Beacon Hills-ben, vagy sétáljak ki a napra. Sakkban tartott az éhségem, és a függőségem miatt.
A nyakához hajoltam, és vigyázva beleharaptam. Karomon lévő keze szorított a fogáson, és egy szokásos fájdalmas sóhaj hagyta el a száját, de én nem hagytam abba a dolgot. Élveztem, ahogy a teste könnyedén adja át nekem a forró, ízletes vérét, ahogy szép lassan gyengül, és erősebbé kell tennem a fogásomat a dereka körül. Majd jött egy újabb sóhaj, ami már teljesen más volt. Végképp nem engedtem volna el most már. Éreztem, ahogy elönt az a szokásos kissé kába érzés, amikor iszok a véréből. Azt akartam örökre úgy maradjunk, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Keze feljebb csúszott, először a nyakamon, majd a hajamban éreztem ujjait. Bár ahogy egyre teltek a másodpercek, közeledve a fél perchez, éreztem, hogy a keze fogása is gyengül, az egész teste. Ideje volt abbahagyni. Amikor pedig megszólalt, így is tettem, de nem eresztettem, még nem is hajoltam el. Azt a pár kósza vércseppet lenyaltam a nyakáról, ahogy a friss sebből lázasan kiszöktek, majd ajkaimat is végignyaltam. Végül csak akkor kerültem ismét szembe vele, amikor már össze is szedtem magam. Hiába akart emlékezni, hiába akarta, hogy tudja mi is történik vele, ki is vagyok, még nem akartam, hogy azt lássa, milyen is egy vámpír félig-meddig igazi alakja.
Láttam rajta, hogy kába, így egyszerűen a karjaimba vettem, az ágya mellé sétáltam, és leraktam rá. Én magam leültem az ágy szélére és egy darabig néztem. Valóban készen álltam azt a kockázatot vállalni, hogy megtartja az emlékeit? Hogy tudni fog rólam? Bár még ez nem volt gond, csak ne tudja meg, hogy mi is az igazság. Akkor végem lenne, tekintve azt, hogy mi is.
- Még magadnál vagy, kedvesem? - kérdeztem halkan, ahogy szemeit, és arcát fürkésztem. Kíváncsi voltam, mi is a helyzet vele, tud-e ellenkezni. Hiszen végül is, nálam van a hatalom, tökmindegy mennyire van magánál, mindenképp eléggé kába. Könnyedén el tudtam volna venni az emlékeit, és csak továbblépni, eljátszani ezt újra, és újra. Ha ezt az éjszakát is töröltem volna, akkor úgy e haragudna, úgy se tudná, az én lelkiismeretemet pedig nem nyomná a dolog, mert nem is létezik. Megérné vajon bepróbálkozni, vagy túl necces a dolog? Nem tudom. Várnom kell még egy kicsit, legalább addig, ameddig én magam se vagyok túl kába, hogy végre saját drogomhoz juthattam.
- Még ezek után is emlékezni akarsz? - kérdeztem meg azért tőle, hiába válaszolt, vagy nem válaszolt előző kérdésemre. Talán erre feléled, talán erre sem. Meglátjuk mi lesz, meglátjuk, hogy mit tehetek meg, és mit nem.
loves × Vampire Sunrise × ©️


 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Hazel × Dexter - you want to remember me?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Hazel szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: