HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


akinek a nyelvét a forró tea megégette
megfújja még a jégcsapot is




légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van
Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

2012.06.17
adminisztrátorok
értünk léteznek mindannyian
hurricane bartholomew

főadmin
stella argent

admin
opal wroblewski

admin

kérdezz tőlük
jelentkezz be
a felejtés vértelen halál
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel
nincs vita, se dráma
utolsó posztok
legyen életünk felkiáltójel
aktív lakosaink
bennünk nincs ki rendet teremt
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Rae & Dean








Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 








avatar

Join date :
2017. Jul. 02.

Age :
21

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Árvaház vezető

vérjaguár: falkanélküli bestia, ki lesből támad napfogyatkozáskor

Csüt. Júl. 13, 2017 1:32 pm


Rae & Dean


Kellemes reggelre ébredtem, annak ellenére, hogy három kis farkas kölyök és egy préri farkas vetődtek be az ágyamba, mindannyian az öt éves kor környékén jártak. Az idősebbek még aludtak, nekem pedig a kis renitens korán kelők jutottak. Ugráltak az ágyamon, nevetgéltek és fogócskáztak, erről hamarosan le fogom szoktatni őket, ahogy arról is, hogy csak úgy bejöjjenek ide, na nem mintha itt az árvaházba elhoznám a nő ügyeimet, amik megjegyzem igen alkalmi ügyek.
- Aluuudjatok mééég! – igen, az ágyam kényelmes én pedig történetesen egy vérbeli macskaféle volnék, aki nem veti meg a kényelmet, a szunyálásra való lehetőséget, főleg amíg úgy érzi, hogy rá ér. Tökéletesen úgy éreztem, hogy rá érek. Felmorrantam, figyelmeztetőn, mire mind a négyen gyorsan lekushadtak az ágyamra. Volt aki a párnámra, a takaróm alá, és volt aki fölé, nem mondom… kész művészet elaludni a gyerekek gyűrűjében, de végül sikerült, mert halkan dorombolni kezdtem, ez őket is megnyugtatta, hamarosan az ő szurtyogásuk is betöltötte a helyet, még fél szemmel láttam, hogy hajnali négy van csak.  Csak még pár órát… addigra felkel a mester is, és a reggeli illata fog minket kicsalogatni az ágyból. Mellesleg, sokáig fent voltam, egy újabb eset után nyomoztam, valaki meglopott pár boszorkányt, és mind-mind értékes darabok voltak, varázstárgyak, amelyek elkészítése igen nehéz. Gyanítom, hogy egy goblin lehetett, csak rá kell akadnom a nyomára és utána sima ügy az egész.
A madarak csiripeltek az ablakom alatt, és rántotta, valamint szalonna illata kergetett ki mindannyiunkat az ágyból, a kicsik hamarabb lent voltak, én még a fürdéssel is elbíbelődtem, majd egy fehér pólót és egy térdig érő rövidnadrágot húztam magamra, egy könnyű tornacipővel. A nagy reggeliző asztal már meg volt terítve, néhány korán kelő idősebb tette a dolgát megvolt a napi rutinunk. Kisebb közösség voltunk, és az igazat megvallva innen nem igazán szoktak örökbe fogadni, túl szigorúak voltak a feltételeink, ráadásul nem is igen hirdettük magunkat, Tom pedig valami olyasmi mágiával védte le a helyet, amitől a nem természetfeletti lények el is felejtették, hogy miért is jöttek a ház közelébe.
Összességébe véve nagyon jól elvoltunk itt, mindannyian, mint egy nagyobb falka. Még én is élveztem, bár azt az érzést soha semmi nem hozhatja vissza, amit Raelynn mellett éreztem. Mégis igyekeztem odafigyelni a gyerekekre, hogy ne legyen klikkesedés, és ne cikizzék a másikat azért, mert mondjuk még nem tud átváltozni. Igen kevesen voltunk egy árvaházhoz képest, nagyjából 15-en voltak itt, volt aki középiskolába járt, volt aki alsóba, és volt ovis is, olyan is volt, aki még nem járhatott. Most nyári táborba indultak a nagyok, néhány kisebbel, én pedig itt maradok a legkisebbekkel. Tom azt tervezte, hogy a kertben fogunk játszani, már fel is állította a gyerek medencét, csak vizet kell majd ereszteni beléjük. A telken egyébként két ház van, a másik házban laknak az idősek, a fő házban a kisebbek, a második ház telkén van medence is, azt általában úszásra használjuk, így nem fogom oda bevinni a kicsiket, túl mély.  Egybként Tom közbenjárásának hála, a kert úgy pompázik, mintha egy mennyei paradicsom volna, a bokrok, és a fák vidáman virágoznak. Szeretném azt hinni, hogy révbe értem, de sosem feledhetem a saját magán bosszúmat.  Mindig ott fog lebegni a lelki szemeim előtt az egész, arról nem is beszélve, hogy figyelnem kell arra a családra is, akik az árvaházak környékén szaglásznak, csak az emberek képesek ártatlan gyerekeket is megölni, csak azért, mert természetfeletti szüleik vannak.
A reggeli után mindenki ment a dolgára, én felnyaláboltam a kissrácokat, és a fogmosás után mentünk is ki a hátsó kertbe. Még segítettem Tomnak elpakolni a maradékot, aztán én is csatlakoztam a játékhoz. Fogócskáztunk, kergetőztünk, ijesztgetőset játszottunk, persze én voltam a nagy ijesztő szörny, akinek az arca kékké és pettyessé vált, így is rohangásztunk ám végül meghívtak egy vizi teázásra, ott ültem a gyerekmedence szélén és a vizes csészéket hajtottam le sorra, persze… inkább nyakon öntöttem magam a tartalmukkal, mintsem igyak.
A főház egyébként három emeletes volt, a második ház kettő, de mindkét helyen rengeteg szoba volt, volta amelyiket nem is használták. Végül focizni álltam be, a pólótlanok csapatába, a pólómat a nadrágom derekába tűrtem be, odabent úgy hallottam, mintha Tom valakit üdvözölt volna, engem meg letepert a gyerek sereg a földre és kacagva játszottak kicsi a rakást, mire Hullként pattam fel a rakás alól, morogva és hörögve.
- Eeeeelkaplaaak titekeeeet! – kacagtam fel, mire a gyerekek sikongatva, sikoltozva nevetve rohantak a szélrózsa minden irányába.


 
Árvaház × zene × szószám × ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Mar. 26.

Age :
19

Tartózkodási hely :
∷ beacon hills

Foglalkozás :
∷ housekeeper

kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet

Csüt. Júl. 13, 2017 8:26 pm


dean × raelynn

Lihegve ébredtem fel. Ismét. Gyűlöltem, hogy mostanában lassan egy nyugodt estém nem lesz. Mindig csak a tűz, a többi gyerek sikítása és minden más töltötte el az agyamat. Nem igazán értettem, hogy a tudatalattim miért pont most nyomja előre ennyire ezt a borzalmas emléket a fejemben, de nem is számított. Nem hagyott nyugodni, és gondolom ennyivel be is érte, vagy lehet még tovább fog nyomni. Meglátjuk lesz-e törés pontom, vagy egyszer csak elengedem a dolgot. Majd meglátjuk, de nem most.
Unottan mentem el egy gyors, hideg zuhanyra, majd a konyhába érve csupán egy cetli fogadott a szokásos reggeli mellett kávézó férfi helyett. "Kisebb ügyem akadt. Majd jövök pár nap múlva!" Nem értékeltem az ilyen semmit mondó üzeneteket, mert nem tudtam mire számítsak. Egyszer már aznap hazajött ilyen után, volt, hogy egy hétnél is tovább elvolt. Én meg ilyen bizonytalanság mellett nem tudtam kiélni magam nyugodt szívvel. Talán most az egyszer nem is arra kellett volna koncentrálnom. Az álmaim úgyis csak gyötörtek, talán el kellett volna látogatnom az itteni árvaházba, ha egyáltalán van. Azt hiszem van, legalábbis ezt hallottam még pár hete. Talán jobb lenne megnézni.
Végül minden reggeli nélkül öltöztem fel. Nem vittem túlzásba, fekete, szaggatott nadrág, fehér felső. Na jó, talán a melltartó kicsit extra volt, direkt olyan, hogy átlátszódjon a felsőmön, de szerettem az ilyet. Nem a figyelmet akartam felhívni magamra, csak így nem volt annyira unalmas az egész szett. Felkaptam a gördeszkámat, és útnak indultam, igazából az enyhe emlékeimet, de főleg a megérzéseimet követve. Nagyon nem is kellett kutakodnom, a hely valahogy vonzott magához. Kis megnyugvással néztem végig a két épületen, hogy semmi hasonlóságot nem tudtam találni az én árvaházam között. Talán még szerencsés is így, nem lett volna jó, ha valami eltörik bennem hirtelen. Nincs szükségem még egy leégett házas esetre. Főleg most, hogy már egyáltalán kisebb eseteim se voltak jó ideje. A magam ura voltam az idő többségében, csak remélni mertem, hogy így is maradok, és még tanulok is valamennyit.
Kissé bátortalanul léptem az épület ajtajához, ahol kopogtam is, kétszer, de semmi válasz nem érkezett. Legszívesebben elmentem volna, de valami vonzott befelé, így inkább beengedtem magamat. Az ajtó halkan nyikorogva zárult mögöttem, miközben két dolgot vettem észre. Az első vidám, valahonnan messziről jövő gyerek nevetés volt, ami engem is megmosolyogtatott. A második pedig a természetfeletti energia volt. Tele volt vele az egész ház. Azt se tudtam megmondani mitől van, mert nem csak egy energia volt ez. Kissé meg is szédültem ettől. Ennyi energiával még a tanításom alatt se találkoztam egyszerre.
A deszkámat kissé remegő kézzel raktam le a bejárat mellé, amikor egy férfi jött hozzám. Úgy tűnt semmi baja nem volt azzal, hogy csak úgy bejöttem, gondolom látta rajtam, hogy semmi rossz szándék nem vezérelt. Mosolyogva mutatkoztunk be egymásnak, aztán beljebb vont. Más helyzetben kényelmetlenül éreztem volna magam,s ebezhetőnek, de a természetfeletti jelenlét, és az a tény, hogy egy árvaházban voltam, megnyugtatott. Jobban, mint azt bármikor hittem volna. A Tom nevű férfi elég erőteljesen a kert felé irányított el, ezzel igazából az utamra engedve. Úgy tűnt neki dolga van, engem meg nyugodt szívvel hagy felfedezni kicsit. Nekem nem is kellett több, a gyerekzajokat követve hamar ki is találtam, pont akkor, amikor a gyerekek kacagva szaladtak szét. Az egyik mellettem futott el, rám mosolyogva, én pedig vissza rá. Farkas volt, alig 8 éves talán, de boldognak tűnt.
Már lassan a fűre léptem, amikor a tekintetem megtalálta az egyetlen felnőttet a térben rajtam kívül. Először akaratlanul is a csupasz felsőtestén akadt meg a szemem, de igyekeztem gyerek előtt nem elidőzni az izmokon, inkább feltekintettem, hogy egy szempárra találhassak. Viszont ami ott fogadott, az eltüntette az arcomról a mosolyt. Dean nézett vissza rám, ugyan idősebb arccal, mint, ahogy utoljára láttam. Fortyogni kezdett bennem a düh, és mindennek megköszöntem belül, hogy a gyerekek szétszaladtak, mert volt lehetőség arra, hogy nekiesek ott rögtön. Bár azt még nem is tettem meg, de éreztem, ahogy szemeim akaratlanul is felizzanak, és kezeimben feléled a tűz. Lángokról még nem volt szó, de ha valaki hozzájuk ért volna, nem kisebb égési sérülést szerezhetett volna.
- Te rohadék... - préseltem ki a szavakat nagy nehezen, ahogy légzésem egyre vadabb lett. Lassan az agyam is kezdett elborulni, és mire kissé észbe kaptam, már előtte álltam, és a kezem pofonra lendült. Nem is sajnáltam egy jó nagyot adni neki, ráadásul úgy, hogy kissé égesse is az arcát. Nem hagytam maradandó fizikai nyomot, annyira még nem voltam dühös, de már a határán voltam.
- Örülj, hogy csak ennyit kapsz! - léptem hátrébb pár lépést, ahogy egyszerre küzdöttem egy dühkitöréssel, és a könnyeimmel. Nem álltam készen arra, hogy pont vele találkozzak, pont egy ilyen helyen, és pont most. A végén még elront mindent.

öltözet, hogy jobban elképzelhető legyen :3: » ©



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2017. Jul. 02.

Age :
21

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Árvaház vezető

vérjaguár: falkanélküli bestia, ki lesből támad napfogyatkozáskor

Csüt. Júl. 13, 2017 10:26 pm


Rae & Dean


Felegyenesedtem és teljesen ledöbbentem a látványtól, Raelynn állt előttem, teljes valójában, az illata… semmi kétség, és a harag a tekintetében, ahogy fellángolnak a szemei, a kézfeje pedig izzik, nem lángol, csak izzik ahogy a délutáni tikkasztó hőségben az aszfalt, legalább úgy izzanak a tenyrei is. Mérges, érzem; nem csak a szagából, hanem a tartásából is látom, kiegyenesedek. Menet közben visszaváltoztam, a kacagás végére, így valóban a saját arcomat pillanthatja meg, de láttam… láttam, hogy előtte azért a testemen is elidőzött a tekintete.
~Csodálatos! Gyönyörű! Ő az! ~
Mire felocsúdtam, addigra úgy istenesen pofán vágtak, égett szőrszagot éreztem, a szakállam! Az ékességem, a büszkeségem, a macskás hiúságom! Le kell borotválnom, hogy szimmetrikus legyek! De ki is törődik azzal,hogy hogyan néz ki, ha éppen egy tűz kitsune csűrte pofán? Meg sem hallottam, hogy rohadéknak nevezett, ennyire haragszik? De ő tűnt el! Az állkapcsomat mozgatva fordultam vissza, két ujjam közé csippentettem az alsó állkapcsomat és úgy dörzsölgettem, tud ütni, meg kell hagyni. De én sem voltam rest.
- Örüljek?! Örüljek?! – szívtam fel magamat és én is dühösen pillantottam vissza rá. Jóllehet megérdemeltem a pofont, de így köszönteni, annyi idő után? Fogcsikorgatva vettem egy újabb nagy levegőt, én képes vagyok uralni az állatomat, amely most teljesn felborzolta a szőrét, és már-már fújt figyelmeztetően a kitsunére.
Nem az a Raelynn állt előttem, aki évekkel ezelőtt, megváltozott egy kissé, lehet, hogy már nem is ismerem, az ösztöneim ezt súgták, hogy legyek  vele azért óvatos.
Felkavarta őt is, hogy láthat engem is, én a figyelmeztető dühöm mögé rejtőzködtem, az biztonságos, az saját terep. Holott, a megjelenő könnyei miatt át akartam volna ölelni, megvigasztalni, érezni akartam őt a karjaimban. Hiszen itt van! Ő talált rám, sajnos nem én ő rá, de itt van!
- Hogy-hogy itt vagy? Mit keresel itt? Bajban vagy? – tettem félre minden más érzésemet, igen is aggódtam érte, hogy mi történt vele, mit élt át, és… a pokolba is! Észveszejtően nézett ki!
- És… így mászkálsz az utcán?! – mértem végig újra a kék kivillanó csipke melltartót a trikója alól, ha a pasija lennék, egész biztos nem engedném így ki , vagy… a francba is de! Hadd irigykedjen más, mert ő csak az enyém, de nem! Semmi közöm nem volt hozzá. Zavarodottan ráncoltam a homlokomat és figyeltem őt, idősebb lett, sokkal csinosabb, és baromira hiányzott. Szerettem őt, mindig is szerettem, de még nem álltam készen arra, hogy ezt elmondjam neki, és mi van akkor , ha ez őt nem is érdekli, ráadásul ott van az a második életmódom, ami a gyilkolászásról szólt. Igen, bérgyilkos lettem a természetfeletti számára, a vadász családok ősellensége.  Éppen ezért nem jó ha újra itt van.
Egyáltalán mi a francért izgat, hogy hogyan néz ki, semmi közöm hozzá nem? Zaklatottan túrtam a hajamba és megpróbáltam elfojtani azt az érzést, hogy a viszontlátás miatt , örömmel zárjam a karjaimba. Csak…megégetne. egészen biztos.  De kit érdekel nem? Szüksége van rá hogy megvigasztaljam, ismertem őt, az ilyen pillantásai után régen mindig átöleltem, a mellkasomra vontam és megnyugtattam.  Tárt karokkal léptem felé.
- Rae? Kérlek, nem így szokás egy régi barátot üdvözölni?!  – suttogtam halkan. Egyáltalán nem tudtam, hogy mire számítsak, de egy lépésnél nem tettem többet.

Árvaház × zene × szószám × ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése








avatar

Join date :
2016. Mar. 26.

Age :
19

Tartózkodási hely :
∷ beacon hills

Foglalkozás :
∷ housekeeper

kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet

Today at 2:05 am


dean × raelynn

Valahol legbelül akartam is, hogy ismét találkozzak egykori barátommal, meg nem is. De mégse gondoltam volna, hogy ilyen hamar a nyakamba borul, pont most, amikor minden olyan jól alakul. Azt hittem Beacon Hills egy olyan város lesz, ahol nem kell nagy gondokkal küzdenem. Bár vicces, hogy pont egy árvaházban sikerült összefutnunk végre ismét, egy olyan helyen, ami nem is kevésbé köt össze minket. Talán sokan azt mondanák, ez az élet iróniája, de én a humorának mondanám, amit értékelnék is, ha nem rajtam nevetne közben. Viszont szerencsére nem volt azon időm gondolkozni, hogy vajon ki röhög most épp jót rajtam. Dühös voltam, méghozzá mérhetetlenül. Több év haragja talált utat a felszínre bennem, és csoda, hogy csak egy pofont kapott, és nem rögtön élve égettem meg. Bár annak is a határán voltam, de még nem vesztettem el a fejemet. Még nem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa,a hogy teljesen kiakadok, és nem tudok uralkodni a kitsune felemen. Biztos jót röhögne, mert elvileg azért hagyott ott a boszorkánynál, hogy megtanuljam. És általában ment is a dolog, egészen addig, amíg hasonló helyzetbe nem kerülök.
- Igen, képzeld, örülj! Mert ha nem félnék attól, hogy a tűz felülkerekedik rajtam, akkor már rég nem pofozkodnék... - sziszegtem a szavakat. Csak jobban felbosszantott azzal, hogy ő háborodik fel. Még, hogy neki álljon feljebb. Lekapott, aztán ott hagyott, majd még csak egy levelet se küldött, vagy bármit. Magamra hagyott, ne ő legyen rám dühös a rohadt életbe is!
- Ugyan ezt kérdezhetném tőled is! Végre megszabadultam a hülye vigyázómtól, jó életet szereztem magamnak ebben a városban, erre itt vagy te is... - morogtam szinte. Komolyan nem tudtam elhinni, hogy pont itt és pont most kellett felbukkannia. Egyáltalán mit keres egy árvaházban? Mit keres a városban? Ha ennyi ideje van, értem is elmehetett volna. De gondolom a világ legutolsó dolga voltam számára. Bár biztos vagyok benne, hogy most majd képes lesz előadni, hogy pont az ellenkezője vagyok, és csak nem tudta mivel jöhetne vagy valami hasonló. Mindig ezt csinálják. Mindegyik egy hazug, megbízhatatlan mocsadék.
- Nem mindegy neked, hogyan mászkálok az utcán?! - csattantam fel végképp, most már üvöltve.
- Ne haragudj, de szerintem évekkel ezelőtt elvesztetted már csak a kérdezés lehetőségét is arról, hogy hogyan nézek ki! - vágtam oda a fejéhez. Nem volt nagy sértés, de igaz volt. Semmi köze nem volt már semmihez, ami hozzám kapcsolódik. Ha akartam volna meztelenül is járkálhatnék és semmi köze nem lehetne hozzá. Jaj istenem, hogy tud ennyire felidegesíteni valaki olyan, aki egykor annyira fontos volt?!
Amikor kitárta a karját, és felém lépett, hirtelen feltörtek bennem a régi emlékek. Azok a pillanatok, amikor azok között a karok között vigasztalódtam, vagy amikor örömömben közéjük ugrottam. Régen az volt az otthonom része, a biztonság, ahol védve éreztem magam. Milyen gyerekes voltam, hogy egy emberhez kötöttem ennyi mindent!
- Eszedbe ne jusson! - lihegtem a szavakat alig hallhatóan, ahogy szememből nagy nehezen kipislogtam a könnyeket. Nem láthatott szomorúként, se gyengeként. Nem, nem engedhetem meg magamnak ezt a megalázkodást.
Minden erőmet összeszedve a könnyeimet a dühömmé formáltam. Jobb kezemen tűz lobbant, szemeim felizzva néztek a jaguárra. Légzésem egyre szaporább lett, a fejemet kezdte elönteni a harag homálya, és valahogy nem is tudott érdekelni a dolog. Pedig veszélyes játék volt ez, fogalma se volt mennyire. De talán jobb is, hogy nem tudja, a meglepetés erejével még győzhetek is.
- Gyűlöllek! - szaladt ki a számon hirtelen, és valahogy egy kissé megkönnyebbültem belül. Lángjaim kissé csillapodtak, de készületben álltam, hátha mégis az öleléssel próbálkozna.
- Egy jó okot mondj, hogy miért ne üsselek meg megint! - néztem rá dacosan, gyűlölettel teli tekintettel. Csak most értettem meg igazán miért is mondják, hogy a szeretet és a gyűlölet szinte ugyan az. Most mindent utáltam benne, amit egykor szerettem. Furcsa érzés volt.

öltözet, hogy jobban elképzelhető legyen :3: » ©



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Rae & Dean
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros :: Secret Shelter Orphanage-
Ugrás: