• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Dogs - Avery & Vulfia


Vas. Okt. 15, 2017 8:42 pm
☇ Poison After Dark

Vendég

Szomb. Okt. 14, 2017 8:34 pm
☇ Stells & Ash


Pént. Okt. 13, 2017 11:04 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Once upon a time... Kai & Ave










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Szer. Júl. 26, 2017 8:55 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Hát, hogy mégis mit keres itt? Azt maga is nehezen tudta volna megmondani, most mégis egy fekete estélyibe feszülve járkált fel és alá, mely mindent kiemelt, amit kellett volna. Itt aztán mindenféle lény volt, de biztosan nem csaphatott, vagy nem nagyon balhét, mert egyrészt a kis blöki védelmet ad társainak, másrészt esélye sem lenne. Vagy igen? A kutyus ki oldalára állna? Ettől a kis gondolattól függetlenül nem egy tört sikerült a ruhájába rejtenie ügyesen. A női ruhák kész tárak tudtak lenni egyes esetekbe, míg másikban szép fulladásos halált is képesek okozni. Mosolyogva szemlélte az egybe gyűlteket. Ő most a vőlegény oldaláról jött, vagyis őt jobban ismerte, mint azt, akihez hozzá megy, mellesleg, már csak pár perc volt a templomi részig, így aztán villámgyorsan szervált magának egy pezsgős poharat, amit egy húzásra ki is itt. Így kicsit könnyebbnek is érezte az egészet. A sok ruha és beszélgetés mindent elfedett, ami valódi volt. Örülnie kellett volna a szerelmeseknek, ő még sem érzett sok mindent, ahogy szemlélte a sok embert, és már egyesekről azonnal meg is érezte, hogy kicsoda, micsoda az esti szürkületbe, mert persze, ez az esküvő nem fényes nappal lesz nyélbe ütve, ha már ennyi lény idesereglett, mert valóban nem voltak kevesen, sőt… százan biztos, ha nem többen. Túl sokan… noha pár ismerőst talált magának, de nem sokat. Azonban, egy vadász sem volt itt, ami nagyon is aggasztó volt, oké, persze, ő is tolvajlott egy meghívót, de akkor is… ilyenkor lehetett látni, hogy emberek és lények között mekkora a különbség, ha eddig nem is tapasztalta saját magán. Nem is tudta eldönteni, hogy éppen a mennyekbe magasztalja, vagy a Pokol legmélyebb bugyrába átkozza blökit, amiért ilyen sorsra láncolta meg. Mert ha csak ritkán is, de hatalmas előnyei voltak, amit most is érzett. Mindenki érezte a közöttük mozgolódó Pokol kutyát, így azonnal annak vették, és a vadász mivolta el is tűnt. hMm… többet kéne használnia, ez biztos, de nehezen vitte rá a lélek, még ha egy testbe is voltak megbújva, mintha csak saját magát elvesztené, és ettől rettegett a legjobban, hogy egyszer meg fog szűnni létezni, és akkor egy Pokol kuyta marad, aki felhasználja a testét… Lassan a tömeg után indult, hogy a ceremónia minél hamarabb elkezdődjön, no meg az utána lévő lagzi. A vendégek csak ezt várták! Újabb pezsgős pohárral foglalta el a helyét hátul, minél közelebb az ajtóhoz és máris nyílt, jött a menyasszonyka.



× szavak száma: 504× megjegyzés:[/b sajnálom, kicsit gyenge és késve… szólj, ha nem jó × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Pént. Aug. 11, 2017 2:12 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Esküvők. Ó, azok a drága fogadalmak! Hófehér ruha, fekete öltöny, ocsmány koszorús lányok. Étel és ital, no meg hamis mosolyok gyülekezete. Féltékeny szeretők keserű pillantása, családtagok örömteli könnyei és szegények fellélegzése, mihelyt részesedést kapnak a busás hozományból. Hamis ígéretek, mérgezett csókok és ki nem mondott szavak. Mindig gyűlöltem az ilyen eseményeket, olyan… hányingerkeltők. A halandók ostoba szertartásai közé tartozik, amelyet az első adandó alkalommal meg is szegnek. De, ez a menyegző más. Természetfeletti lények találkozója. Ürügy, a hatalom megszerzésére és álca a halandók előtt. Segítőm, támogatóm ajánlásával jöttem el. Láthatatlanná válva jártam-keltem a sötétben. Tekintetemmel azonosítottam a fontosabb személyeket. Vendégek, kik fontos szerepet töltenek be más-más városok életében. Most mégis itt vannak, elvegyülve egy közel 30 fős szerény násznép könnyed beszélgetésébe. Az oltárnál álltam meg, a jövendőbeli feleség tanúja előtt. Nem mintha takarnám a kilátását az ifjú barnának, ám nekem épp erre a helyre van szükségem ahhoz, hogy a kétélű, részben bordázott pengéjű vadászkésemet a gyöngyöző fehér boldogságba burkolt nőbe szúrhassam. Mindenki a helyére lépett.
Egy főboszorkánymester a harmadik sorban. 13 ember. Három vámpírúr. Egy vérfarkas tanú a vőlegény mögött. A jövendőbeli férj, boszorkánymester. Mögöttem egy ember. S a másik gyülekezet képviseletében az éppen most belépő, ikrekkel terhes boszi menyecske. A két családot összeadva ezen felül még kilenc varázstudó és… nocsak, nocsak, nocsak. Egy ismerős arcot látnak szemeim. Így tehát, a harmincegyedik egy pokolkutya, amennyiben magamat nem számolom az egybegyűltek és szolgálók tömegébe. Vajon… meghívott vendég? Ismeri valamelyiküket? Neeem. Prédára les. Abból lesz bőven, amint kitör a káosz és a különböző képviseletbe tartozók megtámadják nem csupán a halandókat, de minket is. Ó, igen, már most fülig ér ajkam, amint a kitörő vérfürdőre terelődik figyelmem.
Lázas csend telepszik le a sutyorgó, pletykáló tömegre. Az ifjú párocska végül egymással szembe áll és a pap megkezdi beszédét.
- …azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk… - két boszorkánycsalád egyesülésének és a hatalom apró parazsának lángra lobbantásának.
- …megfontoltad-e Isten színe előtt szándékodat és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? – Soha. Kényszerítettek.
- Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól? – „Ígérem.” – Most megkérem a vőlegényt, hogy mondja el beszédét. – Bla, bla, bla. Blablabla. Könnyekig hatok mindenkit, blabla. Bla.
- …megfontoltad-e Isten színe előtt szándékodat és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? – Nem látog a bárgyú vigyorom? Nem látszik, hogy ez az erőltetett műmosoly boldogság teljes?
- Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól? – „Ígérem.” – Most megkérem a menyasszonyt, hogy mondja el beszédét.
- …Mindezeket köszönöm Neked. Szeretni foglak, örökké, míg… – egy vöröslő folt egyre nagyobb teret nyer magának a hasi oldalon, befestve ezzel a fehér, díszes, csipkés ruhát. Szinte látom magam előtt, ahogy a hetedik hónapban lévő nő arca eltorzul a fájdalom, aggodalom és halál leheletének felismerésétől. A vőlegény riadt arccal nyúl szeretett kedvese felé, kiből e pillanatban kirántom a késemet és láthatóvá téve magamat befejezem az ara által elkezdett mondatot:
- Míg a halál el nem választ. – vigyorgom elégedetten – Már nagyon untam magam, nem bírtam kivárni a végét. – szavaim köré önsajnáló arcot öltök magamra, ahogy a döbbent násznépen végigvándorol tekintetem. Nem engedhetem meg, hogy ezek az alvilági népek szövetséget, egységet és hatalmat szerezzenek. Egyszerűen, nem lehet. A mennyasszony zokogó vőlegénye karjaiba fekszik el s utolsó leheletével együtt a fény is kihuny szeméből. Elillan belőle és méhének gyermekeiből az élet s én csupán ennyit mondok a lefagyott közönségnek:
- Hiányoztam?



©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Csüt. Szept. 07, 2017 8:28 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
A sok ember, én pedig egy pezsgős pohárral mulattam inkább az időt, minthogy beszálltam volna bármelyik beszélgetésbe. Egyrészt a kétes megnyilvánulások hidegen hagytak, nem azért voltam itt, hogy még mélyebbre süllyedjek az alvilág mocsarában, másrészt jópofizni sem volt kedvem, harmadrészt pedig egy vendéget sem szándékoztam felszedni, így aztán minden érdeklődésemet egy pohár élvezhette.
Valószínűleg, többen is érezték, hogy ki mozgolódik a soraik között, mert persze, hogy nem lehet csak úgy eltűntetni egy pokolkutyát, bármennyire is akartam, de csak egy bárgyú mosollyal szlalomoztam a személyek között. Nem nagyon vették a fáradságot arra, hogy velem is szba álljanak, noha volt egy délceg herceg, akinek előbb mostam volna be, minthogy engedtem volna, hogy kezet csókoljon, bármennyire is azon volt.
A templomban legalább nyugalom volt, mindenki elfoglalta a helyét, a vőlegényre mosolyogtam kedvesen, mikor éppen felnéztem a történtekre, és nem máson agyaltam. Na jó, őszintén allom bűneim, igen, nem is egyszer fordult meg a fejemben, hogy most végre, mint vadász fellépek és a kutyusnak annyi esélye sem lesz, hogy megállítson, viszont egyszerre harminc embert nem tudok hatástalanítani, és kötve hiszem, hogy az én oldalamra állnának, így egyelőre üres kezekkel, nyugodtan ücsörögtem az egyik padban egy bájos nő mellett, aki megérzésem szerint egy boszorkány lehetett.
A műsor nem volt valami bőlére eresztve, aminek kimondottan örültem. Sosem voltam vallásos, az isten messze állt tőlem, főképp azzal a tudattal, hogy olyan förmedvényeket enged élni, mint a vámpírok, vagy lidércek…
Romantikus hajlamokkal sem voltam nagyon megáldva, vagy ma szimplán kedvem sem volt érzelgősnek lenni. Mindig rosszul hatottak rám az ilyen nagy érzelmi kifejezések. Szerelem, szeretet, bizalom… Már egyikkel sem rendelkeztem. Az edző eltűnt, a szüleim meghaltak, a barátok elvesztek mellőlem, a társak pedig esélytelenek… Szabadúszóvá váltam, ezzel tudtam bármit kezdeni azzal, amihez értettem. Vadásznak születtem, vadásznak neveltek, még ha az egész életem egy lehetetlenségbe fulladt, most hogy már nem csak én, Avery vagyok, hanem ott van a dög is, aki minden egyes lépésemet figyeli, és készen ugrik, hogy ha kell, megállítson.
Leraktam a padra a poharamat, mikor a vége felé jártunk. nem, fel sem tűnt az ismeretlen a menyasszony mögött, mondjuk nem mintha pont rá figyeltem volna. A környezetemet lestem, hallgattam, készen bármilyen reakcióra.
De azt nem vártam, hogy a hófehér ruhán, ami amúgy gyönyörű volt, és a pár ennél szebb napot meg sem élhetett volna, most egy vérfolt kezdett megjelenni rajta. Skarlátvörös folt, egyre-egyre nagyobb… bemocskolva a tiszta anyagot.
Elsápadtam, majd az idegenre néztem, akinek arcán torz vigyor villogott. Nem is tudtam volna megmagyarázni, hogy mit is éreztem feléje. Egyaránt lobbant fel bennem a gyűlölet, hogy pont egy esküvőn kellett gyilkolnia, hogy pont egy ilyen mérföldkőnél, mikor a szerelmük (remélem) egy tiszta, ártatlan dolog volt… Viszont… Szörnyetegek voltak, akik nem a békéért harcoltak, akik valószínűleg nem egy embert öltek meg, akiknek halniuk kellett volna, akik nem valók erre a világra. Micsoda bíró lettem, hogy így ítélkezem…
Öröm és bánat egyszerre… Felpattantam a széken, éreztem a közelgő káosz előszelét, és semmiképp sem akartam kimaradni belőle, még ha rosszul állt is a szénám. Mély levegőt véve markoltam a fekete ruhámban. Hát persze, hogy csak én vettem fel egy ilyen vidám napra ilyen sötét anyagot…
A nőt figyeltem, ahogy elhagyja az e világot, ahogy a születendő gyermeke is meghal, ahogy a szép nap hirtelen beszürkül, elveszti minden varászát és helye lesz a fekete ruhának.
Az egybegyűltek, mint egy hullám, egy érkező tsunami háborodnak fel, kapnak észbe. Nem egy illetőnél kerül elő fegyver, nem véletlenül voltam óvatos én sem, annyi szent!
Sötét pillantással nézek a gyilkosra, majd elmosolyodva nevetem el magamat. Groteszk vicc, és csak annyit kérdez, hiányoztam… Irreális, hihetetlen, és már az én kezemben is megjelenik egy tőr. Érzem, hogy a blöki nem örül, azonban most nem lép fel azonnal. Ő is látja az én szememmel, hogy a természetfelettiek között is szakadás jött létre. Most nem tőlem kell féltenie őket, hanem egymástól. Én mint kívülálló ennél jobb helyzetet nem is élhettem volna meg, mikor egymásnak fognak fordulni. Eddig csak pusmogás volt, most viszont azonban a vőlegény megtörte a morajt, maga vette kezelésbe, és máris támadt volna a gyilkosra. Botor, esélye sincsen, valószínűleg bekalkulált lépés volt… Vagyis lett volna, de én addigra eldobtam a tőrt, ami beleállt hátába, ahogy fordult. Miért is dobtam el? Rokonszenveztem a gyilkossal, aki bomlasztani akart belülről, ugyanaz volt szinte a célunk, csak más úton. Nem ilyen estére számítottam, jóval inkább egy olyanra, ahol addig iszom, míg nem is emlékszem.
A meggondolatlan lépésben viszont elsők közé kerültem célpontnak… Vőlegényt támadni? Ezzel kifejeztem a helyemet, ami nem volt a legjobb ötlet. De, valószínűleg úgy sem az agyamért lopnak majd el…



× szavak száma: 867× megjegyzés: bocsánat, hogy ennyit csúsztam… többet nem fordul elő × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Csüt. Szept. 07, 2017 9:40 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Olyan unalmasak a menyegzők. Ismeritek azt a viccet, amikor a kisgyerek megkérdezi az esküvői képek láttán a drága nagyit, hogy anya miért volt fehérben. „Mert az a boldogság és tisztaság jele.” Erre a gyerek: „Akkor már értem apa miért viselt feketét.” Hah! Ki mondta, hogy a kölykök hülyék? De most komolyon? Hogy bírják ezt az egész felhajtást elviselni? Hónapokig készülnek rá, hogy a „Nagy Nap” keltette izgalom végül olyan mértékű feszültséggel járjon, mondván, mindennek tökéletesnek kell lennie, hogy a végén vagy minden rossz lesz vagy annyira aggodalmasan fog telni, az ember el is felejti élvezni és tulajdonképpen, egy olyan mérföldkő az ember életében, amit nem csupán emlékezetessé akar tenni – az imént mondtam el miért nem sikerülhet -, de még a boldog vég sem jöhet el utána. Hány házasság is végződik balhéval vagy válással? Komolyan, addig szép az élet, amíg szingli vagy. Ha pedig vár egy szerető nő otthon, a meleg lakásban, akkor soha ne vedd el, mert attól a naptól kezdve valahogy mindenkinek felnyílik a szeme és csak vitatkoznivalót lát a párjában. De, miért csak utána?
Egy ideig tűröm a szertartást. A vendégek seregletét, tekintetük mibenlétét és az egyesek által hasonló érzéseket tápláló arckifejezést, mely hozzám teszi hasonlatossá. Érdekes az a nő. Valahogy… nem illik a képbe. Valami, nem stimmel vele és nem arról van szó, hogy több lenne egy embernél vagy valami hasonló. Nem. Ez más. Akárhogy is, ez egy olyan összejövetel, ahol 14 ember, 12 boszorkánymester, 3 vámpír és egy vérfarkas van. Ebből áll a harminc főnk. De ő… ő nincs közöttük. Hmm…
Ó! Itt az én időm! Láthatatlan vagyok, álcáztam magam a nem kívánatos tekintetek elől, mígnem ujjaim ráfonódnak a kés nyelére és egy erős, határozott mozdulattal bele nem döföm pengéjét a fehérbe bugyolált, ikreket váró arába. Ekkor megszüntetem a varázslatot, mely elrejtett. Hirtelen jelenek meg, egyenesen a semmiből. Szavaimmal befejezem az esküszöveget, ajkaim szélesre húzódnak, ahogy vigyorom nem tudom levakarni arcomról. Őszintén, nem is akarom. Élvezem a helyzetemet és csak egyetlen kérdést intézek a közönség felé, miközben karjaimat felemelem, markomban a gyilkos eszközzel: Hiányoztam?
Szemöldökeim magasra kúsznak, ahogy a váratlanul rám rontó vőlegény felém ront, majd össze is esik azzal a lendülettel, amivel elindult. Ó, ne már! Azt akartam, hogy ő túlélje. Így nem fog szenvedni a mai eseményektől. Oh, ez tiszta szomorú. Miért kellett meghaljon?
Meglepett arckifejezéssel fordulok a tőr lehetséges indulási irányába, ahol tekintetem találkozik az ismeretlen pluszfővel, azzal a nővel, akit már korábban is felfedeztem, nem is olyan rég. S lám, ezzel bűntársakká, sőt! Bajtársakká avanzsálódtunk egy röpke mozzanatnyi idő alatt. De, mielőtt bárki újfent ránk támadhatott volna, felemelt kezeimmel olyan légnyomást generáltam, amely őrült, kínzó fejfájással és az össze süveg apró, szilánkosra való törésével járt. Arról nem is beszélve, hogy az erre érzékenyebbek, az emberek és boszorkányok egyaránt életüket adták ezért. Köszönöm. Köszönöm önfeláldozó együttműködésüket. Miként egyesek a földre kerültek, én igyekeztem kikerülni testüket és balerina módjára, a lehető legkevesebb érintkezéssel, felemelt kézzel vágtam át magam az oltárig vezető úton át az ismeretlen nőig. Szabad kezemmel megragadtam a csuklóját, majd magam után húzva őt, nem törődve azzal milyen állapotban van vagy netalántán akarja-e, egyszeriben folytattam megkezdett utamat és kisiettem a nővényekkel tarkított udvarra, ami egy kisebb parkos részre hasonlított. A frisslevegőn, odakint a sötétben jobb viszonyok között vehettük fel támadóinkkal a versenyt. Míg mi kisiettünk, a vámpírok más kijáratokat kerestek, a vérfarkas is, aki hozzáteszem át is változott. A mögöttünk lévő vonyítás és az őt megtaláló vérszopó jajgatása erre adott okot gyanakodni, de hát bármi meglehet. Őszintén szólva, kétlem, hogy olyan egyszerű lenne a blökit elintézni. Biztosan lesz még vele dolgunk, de előbb… Nos, hazudtam. Egy boszorkány túlélte az esetet és ő legalább 160 éves, szóval ért a mágiához, akárcsak én. Csodálatos! Csodálatos! Egy farkas, két vérszívó és egy erős mágiahasználó férfi. Valaki más nem akar még megölni minket? Mondjuuuuk… te? Igen, barnaságom, nemcsak elhibáztad azt a dobást?
Egy kis futás után végül elengedtem a nőt, egy kendővel megtöröltem vadászkésem pengéjét és eltettem a tokjába. Enyhén lihegve fordultam újdonsült ismerősöm felé, akivel tulajdonképpen már találkoztam, vagyis Jack-el már összefutottak, de azt az esetet most teljesen be kell söpörjem a szőnyeg alá. Szóval, ez az idegen és én végül egy és ugyanazon oldalra kerültünk.
- Helló. Jól felmérgesítettük őket, de… most komoly. Miért kellett megölni a vőlegényt? Igazán hagyhattad volna szenvedni még. – szaporán vettem a levegőt beszédközben, majd nagy, mély lélegzetekre váltottam, hogy megnyugtassam testem, bár nem volt rá nagy szükség. Úgyis, még csak most fog jönni a móka, úgy igazán.



©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Pént. Szept. 08, 2017 8:56 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Sokszor tettem ostobaságot, azt hiszem a mait is azok közé tudom besorolni. Az esküvőre már eljönni is elfuserált ötlet volt, de hogy még pont a vőlegény sikerült megállítanom, akinek oldaláról jöttem?! Oké, nem volt köztünk semmi kapcsolat, egyszer-kétszer futottunk össze, és mindig így is távoztunk. Fogalmam sem volt, hogy házasodni fog, nem ismertem egy apró tényt sem az életéből és ezek után mégis simán képes voltam leszúrni… Minta ember sosem lennék, aki csak így képes valakinek az életéről dönteni. Élni vagy halni? Inkább túlélni… Ilyenkor éreztem meg igazán, hogy milyen eltorzult jellem lettem, mióta a pokolkutya bennem van. Régen tudtam mi a jó és mi a rossz, most már nem tudok különbséget tenni közöttük, és leginkább magamat mocskolom be… Vajon, mi számít jónak?
Kifejezéstelen arccal leste a vőlegényt, aki lassan összeesik, és az én reakcióm erre csak egy nyelés volt. A lelkifurdalásom nem bukkant elő, nem csapongott bennem, hogy mégis mit tettem ilyen meggondolatlanul. Csak felnéztem a gyilkosra, vagy legalábbis tettem volna, azonban szédülés talán… nem tudnám megmondani, most minden öngyűlöletemet a kukába dobhattam, ahogy a padon lévő pohár hírtelen szétrobbant, majd egyre több, miközben jó magam már nem érzékeltem semmit. A hangok elfulladtak, a mozgás belassult, ahogy rámtört a fejfájás és összegörnyedtem. Mintha szét akarna repedni a koponyám. Lüktetett és borzalmasan fájt, hogy mást nem tudtam felfogni belőle, csak hogy múljon el, legyen már vége… Közben kiszaladt alólam a talaj, vagyis inkább megbotlottam, ahogy kapaszkodni akartam volna, de mivel elmém semmire sem reagált, így összekuporodva, fejemet fogva görnyedtem meg. Mi a jó isten ez?! Azonban a foszlányok nem álltak össze egésszé, csak fájt, legyen már vége… LEGYEN MÁR VÉGE! Bárhogy is masszíroztam a halántékomat, nem akart múlni… fájt, gyötört. Sok mindenen átestem, de ez új volt, amitől még a bennem lévő kutya is csak nyüszített, mint valami veszett állat. Ő is meg akart szabadulni ettől az egésztől, de azt hiszem, aki rosszabbul viselte kettőnk közül a légnyomás változást, az én voltam.
Ami képes volt egy kicsit is kirángatni az érzésből, az egy kéz volt a csuklómon. Lábam akaratlanul elengedett, ahogy húzott maga után jól megtaposva a fekete ruhámat pár embert, lassan hallásomig is kezdett eljutni, ahogy a szilánkon csikorgott a cipőm… Levegő után kapkodva grimaszoltam, hogy arcom egyik fájdalom hullám után került. Hol erősebben, hol gyengébben éreztem, míg végül kiérve megszűnt, mint egy villámcsapás. Megkönnyebbülve vettem egy mély levegőt és egyelőre nem vettem tudomást a gyilkosról sem, aki kivonszolt. Tompult a fájdalom, és ezzel én is visszatértem a gondolkodás világába. Kontroll alá tudtam helyezni elmém és testem.
Hátranéztem, ahogy meghallottam a vonyítást és hirtelen máris mindenre emlékeztem. Oh, de csodálatos… Nem igaz, hogy ha már ennyi embert megölt, akkor ezeket nem lehetett volna, most már végképp nem számít egy ide vagy oda… Baszki, és én még mindig vele voltam, így természetes, hogy máris egy keresztet rajzolhattam magamra, mint célpont, pedig esküszöm, én nem akartam, hogy idáig fajuljon az egész.
Legfőképpen a díszes kompániát nem, vérfarkas, vámpír és boszorkánymester. Utobbit biztosan az idegen fogja elintézni, ha egyáltalán én segíteni fogok neki. Éreztem magamban az ellenszenvet blökitől, aki nem szívesen venne részt egy ilyenben. Valószínűleg, ha hagynám, már rég rendet teremtett volna közöttük, képes lenne, mégis csak egy pokolkutya. Attól, hogy a Pokol szolgálója, még nem kell semmibe venni, több mint ezek a természetfelettiek, legalábbis az én szememben. A pokolkutyáknak van feladatuk, van céljuk, a többinek csak az életben maradás minden áron… pont mint nekem. Heh, ironikus…
Végigmértem a „társam”, hogy egyáltalán tőle mire is számíthatok. A kést biztosan jól tudja használni, jó magam egyelőre még nem mutattam meg a fegyvertáramat, mert a legkevésbé sem fogom megmutatni itt senkinek sem, hogy mégis mire vagyok képes.
Megölni a vőlegényt, hogy szenvedjen? Azt hittem, hogy rosszul hallok, majd mielőtt még átgondoltam volna a dolgot, hogy mit teszek, jobb kezem máris lendült, hogy hatalmasat csattanjon az arcán.
- Képes voltál megölni egy terhes nőt – sziszegtem neki. Pluszba tesz rá a dologra, hogy méghozzá a menyegző napján, nem is akármikor! A féreg fajtája… viszont az esélyeimet latolgatva néztem körül. Jó magam egyedül egyszerre nem tudok ennyit legyőzni, így bárki is legyen ez a velejéig gonosz illető, most felhasználom, majd a végén egyeztetem azt a bizonyos számlát.
- Fogd be a szádat és működj együtt. – kezemben már meg is jelent egy újabb penge. A ruhák rejtélyei… bármennyire is nem szerettem a nagyestélyeket, az ilyen ruhák teli vannak varázs zsebekkel, amik észrevétlenek, legyen bárhol. – A boszorkányt rád hagyom – szegeztem neki a fegyvert. – Tégy úgy majd, mintha rám támadnál, azzal döntést kell hozniuk, velük egy sorban könnyen mozgok, de így távolságokban nem. Onnantól eldől ki mennyire jó – avattam be gyorsan a tervemben, és körülbelül nem érdekelt, hogy mit felel rá. Az átverjük az ellenséget és mégsem, általában be szokott válni, ennyi különböző nézet alapján is van esélye. Megtöri a támadás hevét, ha megjátszuk, hogy nem egy oldalon harcolunk. Igaz, ezzel a lépéssel az idegent máris besoroltam egy biztos ponttá, de inkább ő, mint a többi egyelőre. Ámbár a pokolkutya által van egy védelmem, ami elég lesz egy ellen, minthogy három, ha úgy alakulna az egész után. Az az egy pedig legyen a gyilkoska. Nem szerettem az ilyeneket, de szükség törvényt bont, márpedig ez égető helyzet, ahogy néztem a farkaskutyát és biztosan a boszorkánymester is pipa. A vámpír meg hát… vámpír, annak mindig kell vér, nem mulaszt alkalmat. – Értve? Értve – léptem mellé, jelezve, hogy ezzel én elkezdtem a reszortomat, mint hogy „elárulva” felajánlom az ellenségnek, mentve magamat… Ha nem is hiszik el, kellően tud zavaró lenni az egész, mert hogy szinte egyenlő bűntársak voltunk. Oké, a meghalt násznépet ne nézzük, de ő a menyasszoynt, én meg a vőlegényt intéztem el… nem voltam büszke magamra… kicsit sem. De ezzel nem tudtam foglalkozni, forró lett a lábam alatt a talaj a helyzetben. És mindig is túlélni akartam…



× szavak száma: 1070× megjegyzés: remélem okés, ha nem, pm × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Szomb. Szept. 09, 2017 12:49 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Visszatért a nyugodt légzésem. Odakint a csillagos, félhomályos éjszakában álldogáltunk. A méterekre lévő építmény mögött vagy éppen abban egy bolhás blöki épp most készül végezni egy sápadt csontvázzal. Ejj, anyukád nem mondta, hogy ne játssz az étellel? Akárhogy is, két vámpír rajtunk maradt az egyik boszorkánnyal egyetemben. Arról nem is beszélve, ez a varázstudó valóban konyít valamelyest a bűbájoskodáshoz. Szegény mélabús lélek! Oly kár, hogy fáj! Mind eljönnek hozzám, és zokogva sírják: varázsolj már! Meg is teszem! Naná, hogy! Bizony néha megesett, soknak hálára se telt, de végül tőlük is megkaptam béremet! Igen, volt néhány panasz, mégis csak nálam lelt vigaszt, az a szegény mélabús léééleek! #teamkai
De, ne kalandozzunk el ennyire! Épp befejeztem szavaimat, szemben állva a kis barnasággal, mire egy hirtelen csattanás törte meg a küzdelemmel telt zajokat és az esti neszek nyugodt hangját. Döbbenten, kikerekedett szemekkel, homlokom közepéig felkúszott szemöldökökkel néztem le a nálam valamivel alacsonyabb, korábban is bizonyosságot nyert harcias nőszemélyre. Az ezt követő szavait korábban leírt kifejezéssel képemen hallgattam végig. A menyasszonyt említve ajkaim szóra nyíltak, de végül egyetlen hang sem jött ki torkomból, ahogy ingerültem folytatta a kis szuka. Hogy jön ő ahhoz, hogy engem utasítgasson? Engem! És, még neki áll feljebb? Hahó, vadászkám, épp megmentettem a természetfeletti világot! Gondolkozz!
- Na, ide figyelj! – emeltem fel mutatóujjamat a hatás fokozása végett, míg komoly, homlokráncolós kifejezést öltöttem magamra – Először is, ne dirigálj! Ki vagy te, hogy még neked álljon feljebb?! Másodszor, épp a világ leggonoszabb szörnyetegeit öltem meg, és ha azok az ikrek a világra jönnek a természetfelettinek vége! Nem én vagyok itt a rosszfiú, hanem ők! Úgyhogy egy köszönömöt elvárok! – a végére sértődötten tettem karba kezeimet, egyenesen mellkasom előtt összefonva, majd elfordítva fejem eltekintettem egy tetszőleges irányba – A módszereimről pedig, jobb csírájában elfojtani a problémát, mintsem hagyni, hogy buja erdővé nőjön. – tettem hozzá valamivel nyugodtabban, mint korábbi ingerült hangvételem. Függetlenül attól, mennyire élvezem ezt az egészet, kivételesen tényleg a hős lovag lennék, nem pedig a gonosz sárkány. De, már nem akadt több időnk folytatni a megkezdett veszekedésünket. Teljesen véletlenül épp a megmaradt boszorkánymester felé fordítottam tekintetem, aki egy hatalmas tűzgolyóval készült lecsapni ránk. Gondolkodás nélkül vetettem rá magamat az előttem álló nőre, nem is foglalkozva azzal, hogy ez neki tetszeni fog-e vagy sem. A parkos terepnek köszönhetően nem csupán levágott, zöldellő, gondozott fű, de fák és nagyobb kövek, bokrok is állnak rendelkezésünkre a nyílt tér mellett. A szökőkútról nem is beszélve! Egy nagyobb kő, szikla mögé sikerül esnünk, ahová gyors reakcióidőmnek köszönhetően – tudom, az a pofon nem épp erről árulkodik – fedezékbe húzom, a nem is tudom hogy hívjákot. Hátamat rejtekünknek támasztom, ahogy a földön ülve óvatosan nyújtózkodom, hátha ki tudok lesni mögüle. Tisztában vagyok vele, ellenségünk ismeri a pontos helyzetünket, mégis, fel kell mérnünk a terepet. A látottak azonban meglepnek. Tisztán hallani, miként fejezi be elkezdett munkáját a kutyuska és kezd el keresni új célpontot, míg az egyik vérszegény zombi elszalad. Ch! Berezelt. Sebaj, eggyel kevesebb!
- Az egyik vámpír elmenekült. A farkas benn van az épületben. – tekintetem találkozik varázstudó társaméval. Fedezékbe húzódom, majd újdonsült ismerősömre nézek – Elintézem a boszorkánymestert. Te, maradj itt. – meg sem várom a válaszát, máris lábra állok és méterekkel odébb, elhagyom a fedezéket. Mielőtt felkészülhetnék, egy erős széllökésnek hála még messzebb repülök, egyenesen belecsapódva a földbe. Nincs időm, se esélyem arra figyelni, hogy egy vérszopót kihagytam, aki minden bizonnyal éppen most vigyorgott a fedezékben bújó nő arcába. Legalább lefoglalja, amíg én… nem is tudom. Előbb fel kellene állnom a földről.
Gyilkos pillantással, haraggal arcizmaimon állok ismételten talpra, ahogy a férfi elkezdi csökkenteni a közöttünk lévő métereket. Haragos, nem józan gondolkodású. Bár, éppen most öltem meg mindenkit a családjából. De, nem kell sokáig szomorkodnia miatta, hamarosan ő is követni fogja sorsukat és együtt átölelhetik egymást a természetfeletti Purgatórium sötétségében. Vigyorom kiszélesedik érzelmekkel túlfűtött szavaira. Kiderül belőlük, hogy hallott már rólam, de nincs birtokában semmilyen konkrétumnak. Arról is említést tesz, nem hagyom, hogy a hozzájuk hasonlók, a nem-emberi lények megerősödjenek, és túl nagy hatalomra tegyenek szert. Legfőképp a mágiahasználók esetében szeretem irtani a népet. Ha nem undorral, utálattal köpné ki szavait, a végén még azt feltételezném valami önkényes hős vagyok az emberek és vadászok szemében. De, ez egyáltalán nincs így. Ezt viszont, nem kell tudnia senkinek. Legfőképp a kislánynak, aki… hol is van most? Pff, nem számít. A fő, hogy a Jack-el való találkozója után, na meg a közös érdeklődésünket illetően lehet hasznomra válna, ha nem végeznék vele ma este. Kár lenne a mókáért.
Ki mondta, hogy az istenek nem léteznek? A világ torz, és éppen emiatt egy ókori halandó könnyedén hiheti azt egy kutyusról, maga Anubisz áll előtte. Hát, akkor én miért ne lehetnék a csínytevés és megtévesztés istene, Loki? Hirtelen öt másik jelenik meg belőlem. Persze, mágikus illúzió az egész, de teljesen hihetőek. S ezzel egy időben, míg az egyik képmásom elém kerül és mind összhangban mozog, addig jómagam láthatatlanná válok, éppen úgy, mint az oltár esetében is. Ideje véget vetni ennek a beképzelt semmirekellő próbálkozásának, mert bármennyire is megnyerően tudja előadni magát, nem lesz a szívem csücske, és ha ennél is több varázserőmet kell használnom, a végén még elgyengülök. Borzalmasan rossz lenne középszerűnek lenni. Nem való hozzám. Arról nem is beszélve, hogy akkor bekövetkezne a legrosszabb dolog az életemben, nem lennék képes megvédeni magam és nem csupán a megbízásokról és a remek adottságokról kellene lemondanom, de egy idő után ez a gyönyörű külső is megöregedne. Bár, semmi esetre se szeretnék eljutni odáig, biztosra veszem, még őszen is vonzó lennék.



©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Hétf. Szept. 11, 2017 8:03 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Sosem voltam egy nyugodt lélek, aki megült egy helyben a seggén, de… De ez az ismeretlen alak egyenesen idegesített. A tenyérbe mászó arcával, az arrogáns hangjával, a majdnem tökéletes belépőjével, és a pofátlan magaviseletével. Tipikusan az, akit egy kanál vízbe is kellemesen belefojtanék, ha egyszer a kezeim közé kerül.
Na de, visszatérve az estéhez kezdett nem úgy alakulni, ahogy fejben leimpróztam. Miért olyan nehéz elfogadni az én ötleteimet? Valószínűleg több harci technikával rendelkezem, mint ő, ő csak csal a bűbájaival, az pedig nem ér. Egyszer játszana rendesen, és akkor hatalmas pofára esés lenne az biztos. Csakhogy a természetfelettiek világában nem létezett az a szó, hogy igazság… Mindenki ott ahol tudott, ott vágott át másokat, legyen az boszorkánymester, vámpír vagy akármi. Az eltorzult világukba semmi sem szent, bár már jó magam is megkérdőjelezem, hogy mit lehet jónak, igaznak, erkölcsösnek nevezni? Az hogy egy vámpír megöl valakit, hogy életben maradjon? A szükség törvényt bont, de meddig? Mi az a határ, ami elfogadható? Ha nem te ölsz, akkor téged ölnek meg… Ez nem olyan tiszta és egyszerű, mint a halandó élet, itt már bőven vannak tétek.
- Leggonoszabb? – néztem úgy rá, mint az idiótára. És még vitába száll?! Na kinek is áll pontosan feljebb? Harag lobbant bennem, hogy komolyan képes ilyen durcás arcot vágni, miközben nem akartam semmi rosszat sem. Ezt érdemli az ember… Szinte nevethetnékem támadt ettől a balfácántól. – Csírájában? Ezt nevezed annak? – húztam gúnyos mosolyra az ajkamat. Komolyan ezt mondta? Már majdnem kibukott belőlem, hogy akkor engem minek gondol? Mert biztosan érzékeli, hogy mi is vagyok, és ha nem probléma a természetfelettiek szemében, akkor mi? Egy vadász testbe bújt kutyus? Ilyen hatalmasat kockáztatni, che…
- Hééé – nyögtem fel, ahogy hirtelen megrántott, majd máris éreztem a felénk áramló hőt, mire csak biggyesztett ajkakkal jegyeztem meg fejben, ezért jövök eggyel neki, remélhetőleg hamar egyenlítem azt a számlát.
Meglepetten, meghökkenve néztem rá. – Itt várjak? Te viccelsz velem? – sziszegtem magam elé, miközben felálltam és leporoltam a ruhámat, hogy már pedig én nem fogok egy kő mögött megbújni. Ezzel a hévvel akartam indulni, mikor valami erős kapta el a vállamat és húzott magával. Megcsapott a vér szaga, nem volt friss, de bőven kivehető, és az érintése sem volt valami kellemes. Oh, shit, hogy pont egy vérszívó… ami legelsőnek a kezembe akadt, azt vágtam hozzá, hogy a testi közelségéből kikerüljek. Bár még mindig jó, mint egy boszorkánymester.
A vérszopó felszisszent és máris újra vetette volna rám magát, mikor szemem aranysárgán izzott fel, és érintésem olyan lett mint az égető tűz. Védelmi reakció lépett érvénybe – a blöki nem csak engem, de magát a vámpírt is meg akarta menteni az én haragomtól. Éreztem, ahogy nyomás telepedik elmémre, hogy melyikünk bírja elviselni az irányítást, addigra a vímpár hátrébb vonult, szemében feltűn valami csillogás, mire azonnal elkaptam a tekintetemet, engem aztán nem fog megbűvölni ez a rohadék. Morgás tört fel a torkomon, vállaim megereszkedtek, tartásom feszülté vált, majd mintha engem csak kikapcsoltak volna. ott voltam és mégsem… Kezemből tűz ütött ki, hála a jó istennek nem egész testemből, hogy a ruháimnak annyi legyen, viszont én csak távoli nézője voltam a történteknek. Meghagyott tudatomban, de a testem felett átvette az irányítást a pokolkutya. Nem lehet igaz, nem menekülhet el előlem ez az izé… nem akarom! Foggal-körömmel igyekeztem kapaszkodni, megőrizni a lélekjelenétem. Már nem voltam olyan, mint régen, aki fél pillanat alatt elveszti az eszméletét. Küzdöttem magamért, mielőtt tényleg egyszer örökre elveszek. Zsibbadás lett urrá rajtam, amit én érzékeltem. Oh, sikerült? A vámpír nem közeledett felém, de én igen hozzá. Igen, én lépkedtem, nem a kutya, aki csak üvöltött, mint a sakáll.
Ez volt az a perc, mikor rájött a vámpír jobb, ha elfut. Egyrészt, nem kímélnem, míg a pokol szolgálója is csak kimenekítené, így eltűnt, mint a szélvész, én pedig bedőltem a fűbe. Hirtelen fáradtnak éreztem magam, nem is gondoltam, hogy ennyire megterhelő. Néztem a vérszopó hűlt helyét… A francba! Ne már, hogy elmenekült…
Ekkor tompa kiáltást hallottam meg, nem is, inkább vonyítás az épület irányából. Oh, a farkas… róla el is feledkeztem, így máris a nyomába eredtem összeszedve magamat. Tompán sajgott a fejem, és tudtam, még lesz elég tortúra, de nem fogom hagyni, hogy ez is elfusson előlem. De mellesleg, hol az idegen? Mert ahogy körbenéztem, nem láttam semerre sem. Vagy a harc ennyire lefoglalná, vagy nyúlcipőt húzott? Mindkettőt el tudtam volna róla képzelni, azok után, hogy a menyasszony mögé lopódzott láthatatlanul, majd leszúrta… Oh igen…
De most nem tudtam vele foglalkozni, kissé megtépázott ruhában, amin egyaránt égés és szakadásnyom is díszelgett, visszasomfordáltam az épületben. Hegyeztem fülem, merről is hallom, most már nem üvöltött, de nem éppen osont, így hamar nyomába lehetett szegődni. Kést húztam elő… De ebben a pillanatban megtántorodtam, mintha a látásom homályosult volna. Ne már! Nem igaz, hogy nem lehet egy olyan küzdelmem sem, amit csak magam vívok meg? A becsületemet sérti ez a bennem lakozó állat, bár mióta együtt élek vele, jó sok mindent sért a nyomorultja…
Váratlanul ért, ahogy hirtelen oldalról nekem tört a vérfarkas, csak annyi időm volt, hogy fedezékbe ugorjak, ami egyet jelentett egy oszlop mögé való bevetődésre. Puffantam, ahogy a márványon végiggördültem, majd már tőrrel a kezembe néztem farkasszemet ellenfelemmel. Egyikünk sem nevetett, ez nem egy vicc volt… látszott, hogy nem lesz kíméletes, ahogy én sem…



× szavak száma: 971 × megjegyzés: remélem okés, ha nem, pm × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Hétf. Szept. 11, 2017 9:46 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Láthatatlan fantom módjára sétáltam végig a gondosan lenyírt füvön. Ellenfelem alkar méretű jégtöviseket készített, majd azokat dobálta illúzió testeim felé. A képmások egyszerre mozdultak, varázslatot készítettek elő. Egy burkot, mely megvédi őket a nyársaló haláltól. Egy elesett közülük, majd egy másik, mígnem sikerült befejezniük a pajzsot. Persze, valójában én állítottam fel. Újabb és újabb lövegek repültek feléjük, mígnem elértem célomat. Egyenesen a férfi mögé álltam, megragadtam vadászkésemet és egy határozott, erős mozdulattal beledöftem az előttem lévő hústoronyba. Váratlanul ért, ahogy hátrafejelve bemosott az orromnak, melyből szinte azonnal vértört elő. Gyorsan reagált, összeszorított fogakkal küzdött maradék erejével, mígnem zakója belső zsebébe nyúlva elő nem vette pisztolyát. Nem voltam felkészülve erre, arról nem is beszélve, reagálni sem maradt időm. Hangos zaj szeli át az éjszakát, majd vöröslő folyadék spiccel fel, ahogy a golyó utat tör magának öltönyön és húson át. Apró trükkökre, vámpírok igézését kicselezve készen állok sok mindenre, de van, ami még engem is meglephet. Különösen, ebben a világban. Ez… nem az én korom. Torkomból vér tör fel, miként kikerekedett szemekkel hanyatt vágódva egyenesen, szétterülve fúródok bele a földbe. Vége? Ilyen… szánalmasan és… egyszerűen? Vége van?
Egyre jobban úgy vélem, ez a nő bosszantóbb, mint amikor a köd borította folyosón egymásnak ugrottak Jack-el. Azt hiszi magáról, csak azért, mert valami fura lény motoszkál benne és történetesen vadássza a nem-emberi lényeket – hozzáteszem, a halandók alkalomadtán sokkal aljasabbak és kegyetlenebbek nálunk és nem létezik közöttük szent, aki csakis a jót látja valakiben, hanem ők maguk az igazi démonok és ördögök – még nem jogosítja fel a dirigálásra. Felnőtt férfi vagyok, már külsőre is idősebb és tapasztaltabb nála. Végignézve rajta, minden téren. Te jó ég! Mikor volt ennek utoljára orgazmusa? A nők, rémesek! Eleve elviselhetetlenül hisztisek, pláne, ha még beüt a havibaj, na akkor aztán egy apokalipszis, az nem segít rajtunk, az is biztos. Ezt még csak tetézni tudja a fasz hiányuk, ami Mikulás szorozva Mikulással felemelve egy rémes jellemre és bosszantó tulajdonságokra. Komolyan mondom, agresszívabbak és harapósabbak, mint egy veszett kutya, ami a kölykeit védi az ellenségtől, ami meg akarja enni drága, édes, apró, ártatlan csemetéit. Tudod, mi egy orgyilkos szervezet egyik titkos jelszava? A kérdés: Mi az élet legnagyobb illúziója? S a válasz: Ártatlanság, testvérem. Na, igen! Ezek ők! Adják itt az ártatlan, szende kis szűzikét, közben meg kést döfnek a hátadba, letépik a golyóidat és megetetik egy tenyészbikával. Ó, Teremtő, mond, hogy nem most van itt a szezonja annak a bizonyos havi dolognak, mert eret vágok, ha emiatt áll le velem vitatkozni ez a kis… kis… nőstényördög.
- Igen! Igen, csírájában. Könnyebb megölni egy felnőtt nőt és eltakarni a hasát a látószögedből, mint belenézni két csecsemő vagy kisgyerek szemébe és úgy elvágni a torkukat. Vagy, szeretted volna te csinálni? Ha azok felnőnek – mutatok karommal az épület felé – nics azaz istenség vagy Lucifer, hogy megállítsa a világ pusztulását. Felborították volna a természetfeletti hierarchiát és más, katasztrofális hatalomszerzésről nem is beszélve! De… mit is tudhatsz te erről? Nem is tartozol igazán ide! – karommal végigmutattam rajta, undorral néztem le rá, miközben harag fűtött belülről, ahogy vitatkoztam vele.
- Ti, vadászok, semmiről sem tudtok. Mentek csőlátással vezérelve és mindenkit lefejeztek, ahelyett, hogy látnátok az igazságot. Nem mi vagyunk a szörnyetegek, hanem Ti. – közelebb hajoltam hozzá, egyenesen a szemeibe néztem és megnyomtam az utolsó szót. Szemöldökeimet ráncolva adtam ki magamból a dolgot, igazán felháborodva rajta és az elmúlt évtizedek tapasztalatán. Zalán, nem éppen én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy kijelentsek ilyeneket, de teljes mértékig az igazat mondtam. Sosem értették a természetfelettit. Csak láttak dolgokat, valamit, és az alapján mindent és mindenkit elítéltek. Esélyt sem adtak a valódi „ártatlanoknak” a normális életre. Nem látnak bele a rendszerbe, a dolgok működésébe, az alvilág mibenlétében és nem a valódi bűnösöket üldözik, neeem, hanem az kishalakat, akiknek egyetlen vágya az emberi életvitel és a túlélés ösztöne. Az emberek… a vadászok… undorító férgek.
Sötétség. Vég. Halál. Szakadék. NEM! Elejtett tőrömért nyúlva mágiát alkalmazok rajta. Eleinte a belém nyilalló fájdalom, a vér kicsorgása ajkam szélén megakadályoz erőm használatában. Talán nem ez a legjobb pillanat arra, hogy varázsoljak, de be kell fejeznem, amit elkezdtem, mielőtt a boszorkánymester újra meghúzza a ravaszt diadalittas vigyorában fürödve. Érzem, ahogy a penge remegni kezd a fűben, majd hirtelen megemelkedik és szélsebesen beleáll a férfi torkába. Azonnal meghal. Noha, győztem egy csatában, nem nyertem meg a háborút. Az idegek megrándultak és bár a kar lejjebb csuklott a fegyver elsült. Egyenesen bele a combomba. Éles fájdalom, mely állkapcsom összeszorítására ösztönöz. Kérlek… mond, hogy nem ütőér. Kérlek… nem vérezhetek el egy perc alatt. Nem lehet. Igyekszem mélyeket lélegezni, de az első golyó, ami vállamba fúródott és egyenesen áthaladt rajta, megnehezíti a dolgomat. Tudom, hogy nem szabad pánikolnom, elkapkodnom a dolgokat, és ami a legfontosabb, orvos vagyok. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet rajtam. Fájdalommal küzdve fordulok hasamra, hogy elkússzak a mögöttem alig három méterre lévő épület bejáratáig. A nő, akivel már másodjára futottam össze, időközben bekerült és épp a farkassal viaskodik. Hosszú métereket, vagy tizenhármat kellett oltárira belassult, benyugtatózott csiga módjára megtennem. Vastag, majdnem ember széles vércsíkot hagyva magam után közeledtem a heves, tetemek testét nem kímélő párbajba becsatlakoznom. Sikeresen elértem a bejárattól a terem széléig, ahol a szemem láttára épp ráugrott a farkas bajtársamra.
- Im… Impressio. – nyögöm préselt fogaim között, ahogy épp karomat kinyújtom az állat felé, aki még a levegőben az ellenkező irányba szállva erősen nekicsapódik az oszlopnak. Egy reccsenés, miként eltörik egy borda és a lény egyenesen a földre zuhan, majd füleit behúzva elillan. Sebeit nyalogatja. Nekem is azt kellene tennem, de akkor sem hagyhattam odaveszni ezt a bosszantó kisördögöt. Kevés erőm maradt. A gyengébb varázshasználók latin vagy más, ókori nyelveken elmondott segédszavakat használva fokozhatják mágiájuk erejét. Hmph. Már nem is emlékszem mikor mondtam ki utoljára ilyen szöveget. Én, a nagy és öreg boszorkánymester. Malachai King. Hmph. Ironikus. Azt hiszem, hozzászoktam nevem hangzásához. Éppen most.
Fáradok, ahogy egyre kevesebb vért tud pumpálni szívem. Világos íriszeimet a nőre emelem, s látva jól van, legalábbis egyben, igazán komoly sérülés nélkül, megnyugszom. Felemelt, tartott fejem leengedem és hasamról visszafordulok a hátamra. Még mindig benne van lábamban a golyó. El kell távolítani, különben esélyem se lesz meggyógyulni. A mentő nem fog ideérni. Jobb, ha a fekete kocsit hívja egyből, vagy… ide is jöhetne. Ő és én. Csak mi ketten vagyunk képesek megoldani ezt a helyzetet. Csak… mi. Együtt…



©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Szer. Szept. 13, 2017 12:20 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Még a harc hevében sem voltam teljesen a valóságban, gondolataim akaratlanul keringtek, ahogy viaskodtam a fenevaddal, nem igaz, hogy nem bír meghalni? Már több karmolás nyoma is látszódott rajtam, a ruhát meg ne is említsük. Egyik kedvencem volt, erre a kukában fog kikötni, mert ezt még a foltozás sem tudja már megmenteni.
„De… mit is tudhatsz te erről? Nem is tartozol igazán ide!” Többször is eszembe jutott, amiért már le kellett volna keverni egy pofont. Nem szerettem, mikor olyanba ütötte valaki a dolgát, ami hatással volt rám. Általában rugalmasan lepattantak a dolgok, de most… Most mégis meglepett, hogy egy alig pár perce ismert idegen, mennyire is a lényegre tapintott. Nem érdekelt már a halott nő, vagy a születést meg nem élő babák… Úgy sem lehet változtatni már a sors kerekén. Az idegen minden erkölcsöt felborítva, önkényesen döntött. Ha akarnám sem tudnám visszafordítani az idő kerekét, hogy valamit tegyek. Valóban szörnyetegek lettek volna? Ha annak is születnek, nem feltétlenül azt az utat járják… De most már teljesen mindegy, meg sem fognak születni, nem fognak lélegezni, nem láthatják a kék eget és a zöld füvet, sem a szüleiket, semmit sem tapasztalhatnak meg. Még ha annak is születtek volna, ki ez az idegen, hogy azonnal elvágja életük fonalát? Talán jobb, hogy a vőlegény is meghalt, nem kell azzal a tudattal élnie, hogy mindent elvesztett… Gyorsan túlléptem ezen a gondolaton, ahogy megint csak elugrottam a farkas elől. A férfi szavai ott visszhangoztak a fejembe, egyik gondolat szülte a másikat, amiktől épp vagy mérges lettem, vagy a szomorúság keringett körülöttem.
„Nem is tartozol igazán ide!” Nem is tartozok sehova sem. Csak próbálok csapódni, ahova lehet… Se vadásznak, sem természetfelettinek nem vagyok való, mert képtelen vagyok dönteni. Nem mintha akarnák, úgy gondolom, a hozzám hasonlók lehetnének a kapcsok a két világ között, de semmiképp sem én, aki egyszerre akar vadász és pokolkutya lenni. Borzalmas párosítás. Keresem az elveket, kifutok a felelősségek alól, csak próbálok túlélni mindennapot a saját elmémmel, ez olyan nagy baj? Olyan lehetetlenség? Honnét tudná ez az istentelen, hogy milyen így élni? Meg akarsz felelni mindennek, és képtelen vagy. A régi életedet akarod folytatni, de azt már azóta nem lehet, mióta egybe lettem kötve ezzel az izével… Csak éppen magam nem akarom belátni. Hmm… megint csak kifogások… Ehhez értek, azt hiszem…
„Nem mi vagyunk a szörnyetegek, hanem Ti.” Egy kicsit eltúlzott leírás, hiszen minden éremnek két oldala van. Csőlátás? Honnan nézzük. Emberek szemszöge: Félnek az olyantól, amire nincs magyarázat, ami erősebb náluk, persze, hogy el akarják pusztítani, így csak szörnyként tekintenek a természetfelettiekre. Természetfelettiek szemszöge: életben akarnak maradni, félnek a haláltól, és akadályként tekintenek az emberre. Áldozatok, akik az életet biztosítják. Valamely részük anno ember volt, azok is már eltorzultak. Lehetne itt harmónia, csak éppen senki sem tett megfelelő lépést. Az olyanok lennének képesek, akik félig emberek és félig valamik… Akik meg tudják hozni a döntést, hogy nem akarnak sehova sem tartozni. Én nem tudom ezt meghozni…
Azt hiszem, összességében, a lényekre is igaz a csőlátás. A gondolat végeredménye sajnos egy éles karmolás lett a vállamon, ami felébresztett az eddigi lassú valóságból. Átugrottam valami romhalmazt, ahogy bevágódtam egy sarokba, és így elkerültem a kutyust. Te rohadék… Hála az adrenalinnak, nem éreztem egyelőre fájdalmat, és a fáradságom is kezdett lassan eltűnni, amit még a Pokolkutyus okozott. Nem így kéne lennie, mégis egymással álltunk szembe. Már nem volt sok fegyverem, amit felhasználhattam volna, de azok folyamatosan kerültek elő, ahogy elhasználtam, vagy kikerült a kezemből az előző. Ha itt lenne valami régi vadásztárs, százszor is leszidna, mennyit pazarolok el, de per pillanat ez érdekelt a legutolsónak. Nem fogom hagyni, hogy eszét vesztett állat végezzen velem. Abban a pillanatban nem létezett olyan gondolat a fejemben, hogy veszíthetek. Noha, egyelőre nem állt jól a szénám, de ami késik, nem múlik. Még bármikor fordulhat az a bizonyos kocka, csak a lehetőséget kell kivárnom.
Végig sértettem nyakát, de különösebb nehézséget nem okozott a vérfarkasnak, csak az én kezemben maradt egy adag szőr. A jó szaglását nem tudtam kikerülni, hogy váratlan támadást tudjak mérni rá, még ha el is tűntem a szeme elől, az utolsó pillanatban mindig felém fordult.
Váratlanul lépte meg, ahogy ugrott felém. Hirtelen éreztem borzalmasan lassúnak az időt, ahogy egyre csak közeledett, én pedig csak a kezeimet tudtam felemelni védekezően. Még gondolkodni se nagyon tudtam, ahogy szinte megláttam szemében, hogy ízekre akar szedni. Erőteljes harag, hogy a halálba küldjön…
Kiszorult mellkasomból a levegő, ahogy elvágódtam. De mielőtt még megharaphatott volna bárhol is, vagy éppen rám nehezedhetett volna, eltűnt a szemem elől. Ellentétes irányba szállt el, fülemig eljutott, ahogy reccsent valamije, felnyüszített, és mielőtt én még felállhattam volna, gyorsan elszelelt. Ez mi volt, nem kellett sokat forgolódnom, míg a boszorkánymesteren állt meg a tekintetem, aki mögött skarlátvörös csík húzódott. Jézusom, mennyi vért veszíthetett? Mielőtt még felvillant volna előttem az utolsó pár hozzám vágott szava, gondolkodás nélkül pattantam fel és hozzárohantam.
- Ne mozogj! – hajoltam fölé, és a vér forrását kerestem, csakhogy épp mindene tocsogott a vörös folyadékban. A vállán találtam egy lyukat, nem sokkal később pedig a lábán is. Basszus, és már rengeteg vér elfojt, vajon mennyi esélye van egy mentőnek? Ahogy latolgattam a lehetőséget, már a választ is tudtam, csak percek és meg fog állni a szíve, vérveszteségben, minthogy a fájdalomba, de bele fog halni. Kezemet ugyan rányomtam a sebre, hátha időt nyerhetünk, még ha egy-két percet is.
Vajon, ha kiégetem, akkor tovább fogja bírni? Ezzel csak annyi volt a gond, ha ki is égetem a sebeket, hogy a vérzés elálljon, nincs az az érzéstelenítő, amivel kibírná. Túl kockázatos, és az nem jelenti, hogy a belső vérzés, ha van, megoldódik.
Mit is tanultam a boszorkánymesterekről. Pár éves visszatekintés a múltba, mikor Dimitri akarta belém nevelni a fajokról lévő leírást, ami amúgy kissé hiányos szerintem… Milyen régen volt. Majdnem nosztalgikusan vissza is emlékeztem, de ahhoz a ragacsos, vörös vér túlzottan a valósághoz ragasztott.
Mély levegőt vettem. Tudnak energiát átvenni, biztos ismer gyógyítóvarázst, ami rendbe hozná, csak nincs elég ereje. Nem tudom miért is fogalmazódott meg bennem a dolog. Miért is kéne segítenem, de ezen már nem agyaltam. Tudtam, hogy a blöki által van elég erőm, még ha kissé ki is fáradtam, ő pedig remélhetőleg készséges is lesz, és nem zavarja, ha valamennyit elvesznek, úgyis majd „újratöltődik” az egész, nem?
Viszont, fogalmam sem volt, hogyan működik az ilyen.
- Hahó, nekem ne most akarj meghalni – fogtam meg a kezét, és egy mosolyt erőltettem magamra. – Nincs kedvem takarítani a mocskodat, úgyhogy gyerünk – nem érdekelt, hogy megint dirigálok, ő is pontosan tudja, hogy amit mondok, azzal csak jól jár. – Vegyél az energiámból, vagy mi? Nem tudom, hogy folyik ez nálatok, de ha jól tudom, tudtok erőt meríteni másból, használd az enyémet, hogy legalább ne halj meg, gyerünk! – Fogalmam sem volt, mi történhet, mennyit vesz el, de ezekkel a rizikókkal simán számolok. Valahogy nem fordult meg a fejembe, hogy akár ezzel meg is ölhet simán. – Gyerünk, gyerünk! – csettintgettem előtte, nehogy lehunyja itt nekem a szemét még idő előtt. Megszorítottam bátorítóan a kezét, hogy én vállalom, azon ne múljon, csak kezdjen hozzá. Valószínűleg, ez volt vadász-életem legostobább ötlete, de kimondottan nem érdekelt, még ha meg is fogom bánni. Ezzel egyenlítem a számlát kellően, a mai napért. Belenéztem sötét szempárjába, amiben magamat láttam visszatükröződni... Még én is kicsit lesápadtam, nem tudom, hogy attól vajon, hogy meg fog halni, vagy csak átragadt rám is a fehéredő szín. Aggódtam, még ha ezt be sem vallottam. Lehet szörnyeteg vagyok, lehet, nem ide tartozom, lehet sosem leszek képes jó döntést hozni... de most azt szerettem volna, hogy életben maradjon.



× szavak száma: 1393 × megjegyzés: remélem okés, ha nem, pm × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Szer. Szept. 13, 2017 9:01 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Vér. Vörös folyadék. Sárga, homályos fények. Lámpa? Csillagos ég? Barna foltok. Barna… Áh! A kicsi vadász. Az a beképzelt, taknyos kis kölyök. Úgy utálom! De mégis… úgy szeretem! Fene vigye el a mindenit neki.
Lassan mozgatom fejem, miként hanyatt dőlve, szétterülten fekszem a sötét, megalvadó testnedvemmel borított padlón. Pillám majdnem lehunyva, miként próbálok fejben egyre több és több ébresztő gondolatot felhozni, meg persze érvet amellett, mit kellene higgadtan tennem ahhoz, hogy túléljem. Közeledek a két liter felé, vagy már a háromhoz? Akárhogy is vesszük, szívem fokozatosan lassult és bármennyire is szeretnék tenni valamit az ügy érdekében, egyelőre, képtelen vagyok rá. A Pokolba is! Valami undorító betegség vigye el a pártfogoltamat, amiért ide küldött. Mondjuk… legyen leprás! Essen le az állkapcsa, rohadjon le a bőre, mint valami rohadt zombinak azokból a vicces filmekből, amikben az emberek sikongatva futkosnak, akárcsak a csirkék párzási időszakban a kakas elől. „Ne mozogj!” Mi? Ki vagy, te kísérteties hang és mit akarsz? Jah. Csak ez a kis barna. Akkor nem egy túlvilági szellem, jól van, már majdnem megijedtem, de mégse. Komolyan mondom, még a hangja is irritál. Úgy hozzád vágnék egy párnát! Tudod, jól az arcodba nyomnám, nehogy még egyszer megüsse hangod azokat az érkényes, szépséges füleim. De, most komolyra fordítva a szót, elvégre, ez most egy olyan szitu kéne legyen, amikor mindenki sír, mert a jóképű, jó arc csávó mindjárt meghal a sorozatban és akkor vége mindennek. De… nem megy. Elhiszem, lányok, hogy most a takarót meg az óriás plüssmacit szorongatjátok, viszont aggódni felesleges. Ha el is patkolok, fűbe harapok, feldobom a lábam, satöbbi, akkor is visszajövök. Túlvilági kísértet leszek, olyan Casper, akit imádhattok míg riogatom a népet. Milyen para lenne, ha arrébb menne a kedvenc bögrétek, miközben érte nyúltok. Hehe.
- Ch. – próbálok nevetni a nő szavain, ami némi vér felköpését eredményezi és a mozdulat végül egy széles mosolyba fúlva megszakad. Tekintetem ráemelem, miközben hozzábeszélek – Kisbutus. – próbálok, ha nevetni nem is, kuncogni, már amennyire az erőmből kitelik.
- A rosszfiúkat mióta mentik meg? Pff… Kösd meg a combom tövénél, erősen a lábam. Szorítsd el, ne menjen arra több vér. – orvosias utasításomat köhögéssel zárom, majd fejcsóválással folytatom – De… nem vagyok hős. Nem vagyok jó, de azt is elmondhatom, hogy… *köh* …Elmondhatom, hogy nem vagyok rossz. Nem úgy, ahogy gondolod. – a kinevető vigyor és mosoly végül megszelídül, teljesen más jelentést vesz fel – Nem azért végeztem velük, mert önkényesen elhatároztam, rosszat jelentenek a világra. Ez is benne volt, de… valójában ideküldtek. Olykor, azért, hogy megments valakit vagy valakiket, el kell venned más életét. – szavaim halkak, ugyanakkor végtelenül komolyak és őszinték voltak. Talán, ezekben a percekben elmondhatom magamról, nincs rajtam az örökös álcám. Nem megtévesztés, manipulálás vagy bármi egyéb a célom. Nem szórakozom, csak… csakúgy jön. Mert ezt akarom. Elmondani, mielőtt késő lenne. Túlságosan, sosem igazán érdekeltek mások véleményei. Utálnak, szeretnek vagy valami más? Teljesen lényegtelen volt, mert a célom elérésében nem befolyásolt. Nem segítet, de nem is hátráltatott. Különösen az én módszereimmel. Ezek az ostoba, buta haldoklós percek, amiket mindig is utáltam a hangulatukkal és minden összetevőjükkel együtt, amik olyan tragikusak és könnyfakasztóak a filmek, s lám, most én is benne vagyok. Undorító, hogy nem vagyok képes törődés nélkül, némán meghalni. Ki a faszt érdekel, mit gondolnak? Különösen ez a szedett-vetett jött-ment sosem ismert nő? Totál hülye vagyok.
Egy kis ideig elhallgatok. Hagyom leülepedni a csendet közöttünk, miközben észre sem veszem, miként szorítja meg kezemet ösztönzésképpen. Gondolataim leülepszenek, nyugodttá válnak és egy réges-régen elfeledettnek hitt, letagadott, szőnyeg alá söpört emléket idéznek fel. Egy házat, mely mára semmisé lett. Bár, már Jack feltűnése előtt tíz évvel se volt már meg. Látom magam előtt az arcát. Fejem mélyén ott van a pillanat, mikor kinyújtom felé kezemet s finoman bőréhez érintem ujjaimat.
- Anna… – tovább kúszik kezem, belefúrva a hosszú tincsekbe, mígnem a gyönyörű mosoly ajkairól valami mássá formálódik. Elkezd beszélni hozzám, de nem hallom mit mond. Képtelen vagyok olvasni telt, formás szájáról. Megmarkolom haját, érezni akarva annak selymességét, puhaságát és csodás illatát. Mindemellett, nem akarom, hogy eltűnjön. Nem mehet el! – …Anna… – fennhangon, mégis halkan ismétlem el a nevet, észre sem véve , az már a valóság és nem egy emlékkép. Lassan elhalványul, eltávolodik tőlem ragyogó szempárja s mielőtt elvesznék két létsík között hirtelen meghallom parancsoló szavát: Küzdj! Mint egy villanás, mint egy álomból való felriadás térek vissza a jelenbe. Pilláim felpattannak, ahogy hirtelen kapok levegőért. Látok. Látom rögtönzött partneremet, a helyzetből adódó mennyezetet, boltívet, falakat és azt, ami megmaradt a robbanás után. Eddig ez a butuska, kicsi lányka szorította kezemet, most erővel telve szabadítom ki azt ujjai fogságából, hogy megragadva alkarját komoly, enyhén összeráncolt szemöldökökkel nézhessek szemeibe. Azt akarom, hogy figyeljen, vegyen komolyan, miként én is úgy cselekszem. Ezek az utolsó energiaforrásaim és nem pazarolhatom el egy dacos kölyökkel való vitára. Feljebb emelve fejemet arról a bizonyos padlóról, erősen megragadva kezét, szigorú vonásokkal mondtam el, mi is lenne az, amivel segíthet nekem átvészelni ezt az egészet, mert ha még nem hagyott is és korábban elkötötte a lábamat, nyertünk néhány percet, de csak pár percet, amit talán már el is vesztegettem az agyam lassú leépülése közben. Ez a kihagyás nem volt épp a legjobb, de lehet éppen erre volt szükségem.
- Először is, nem foglak a halál szélére sodorni, csak azért, hogy önző módon megmentsem a saját irhámat. – egy újabb dolog, amivel jóval ezelőtti „nem vagyok olyan rossz” szavaimat megerősítettem, mégpedig nem tudatosan – Ráadásul, van egy másik mód is. – tettem hozzá, míg fejemet visszatettem a padlóra és elengedtem a kezét, ezzel is erőt spórolva magamnak egy nagyobb, utolsó erőforrásaimat felemésztő varázslat elvégzéséhez. Rengetegen haltak meg itt, közöttük erős boszorkánymesterek is. Mielőtt a világot elárasztanák az ártó szellemek és visszajönnének levadászni engem, netán megőrjíteni, az őr spirituális létüket elnyelhetem. Nem ez lenne az első alkalom, így a segítségükkel meggyógyíthatom magam. Ugyan, az erejüket ezzel el is veszíteném, legalább újra egészségesen, épen élhetnék. Új tartalékokat pedig mindig szerezhetek. Legutolsó esetben, hiszen tényleg nem akarok meghalni, felhasználom a vadász erejét. Ha így ragaszkodik hozzá.
- Ki kell szedned a golyót a combomból, hogy a halottak energiáit elnyelve meggyógyíthassam magam. Remélem… remélem lesz még hozzá elég erőm. – hangom elhalkul a végére, ahogy felnézek a mennyezetre és várom az új fájdalmat és azt, túlessünk végre már rajta. Rémes lenne, ha pont nem lenne annyi kapacitásom hozzá. Szánalmasan szégyen. Ha nem én lennék még ki is röhögném az illetőt, viszont így… Ejj.



©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Pént. Szept. 15, 2017 11:47 am
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
A fene tudja mi ütött belém, de legfőképp ebbe az idiótába itt előttem. Adja a szépet és a jót, miközben az idő rohamosan pereg. Előbb gyilkolt meg egy nőt a gyerekeivel, ne most akarjon éppen oldalt váltani, mert ahhoz kicsit késő van. Majd ha túlélte vagy valami… Csak ahogy itt feküdt előttem, akartam valamit tenni, hogy életben maradjon. Annyi lényt öltem már, annyi embernek ártottam, már sosem tudom magamról levakarni a mocskot, nem mintha akarnám, de… Csak ne kelljen tartoznom másnak, már pedig egy tűzgolyó, pontosabban egy boszorkánymestert neki köszönhetően és egy vérfarkast is elkerültem, vagy legalábbis azt, hogy lándzsára tűzzenek. Ez volt az egyetlen, ami az én életemben nem fért el, hogy valakinek tartozzak. Azt mondják, a jó barátság alapja a pontos elszámolás. Én nem barátokat akartam, elég a szövetséges is, vagy aki nem öl meg…
felvont szemöldökkel hallgattam az unalmas dumáját a filozofálásról. Ki számít jónak és rossznak? Hagyjuk már, majd a túlvilágon megtudjuk, most nincs erre idő!
- Na ne velem szórakozz – pofoztam fel, legalább ezzel egy kicsit magánál lesz. Legalábbis tökéletes kifogás volt. – Hagyd ezt a rossz fiú dumát, mert nem érdekel. Vedd úgy, hogy a segítséged miatt én is segítek neked – legyintettem, miközben valami anyagot kerestem megkötésre, végül csak csúfondárosan elhúztam a számat. AZ én ruhám szövete maximum akkor felelt volna meg, ha teljes szoknyát rááldozom. Egyáltalán van akkora nagyságú ép része, ami kellően vastag, hogy szórítani lehetne? Így aztán magáról Kairól oldottam le az övet. – Csak semmi fantáziá – dünnyögtem, majd amennyire tudtam, jó erősen meghúztam, megkötöttem a seb fölött. Valóban, kicsit apadni kezdett a vér mennyisége, de ez nem jelentette azt, hogy el is állította volna. Pár perc többlet… Hát ez nevetséges… Így attól még ki fog purcanni…
- Ideküldtek? – csettintettem egyet nyelvemmel. – Majd akkor áltass ezzel, ha éppen tudsz beszélni és nem a saját véredben fürdessz, inkább ne beszélj, kíméld magadat. – Néztem rá, ha arcomon látszott is az aggodalom, igyekeztem eltűntetni. Valószínűleg kicsit sem hiányzik neki egy női sopánkodás, nem mintha az a személy lettem volna. Érdekes, hogy mennyire másképp viszonyultunk eddig egymáshoz, csak egy hajszál miatt nem küzdöttünk meg, viszont most, hogy itt fekszik, olyan közelinek érzem, mint egy barátot. Ha nem is egy életre, de jó pár percre bajtársakká kovácsolódtunk. Még nekem is különös érzés volt ez, hiszen általában egyedül dolgoztam… Mégis most tudtam, ahogy beszél, de valamelyest megért szavak nélkül, De lehet ez csak az én fejemben játszódott le.
- Anna? – húztam el a számat. Vajon, ki volt az az Anna? De többet nem mondtam, felfogtam, hogy kezd önkívületbe esni, ami nem jelentett jót. – Nem tudom ki vagy, de nem Anna vagyok. Valóság hív téged, nincs erre időnk! – ismételgettem, míg látszott, hogy a távolba révedő tekintete kezd kitisztulni. Felfogja, hogy nem az vagyok, akit szólongat. Szerelem? Vagy család? De mi közöm is van nekem hozzá? Amúgy is van ennél fontosabb. Nem mondok többet az esetről, valószínűleg így is kis zavarja lehet, hogy előttem esett önkívületbe. Vagy nem…
- Ne mozogj – sziszegtem, mikor feljebb emelkedett. Direkt kell ennek rövidíteni az időnket, így az egész szervezétét felbolygatja. Mintha direkt akarna ez meghalni.
- Nem hagynám, hogy megölj, hidd el, szerintem van annyi erőm, amivel stabilizálod magadat – mormogtam, csoda, hogy nem vakkantottam, mert legalább ezzel a blökivel is egyetértettem. Benne is megfordult a gondolat. – Ez egy gyorsabb mód – döntöttem oldalra a fejemet, miközben visszanyomtam a földre erősen. Nem érdekelt, hogy fájt neki, legalább tehetne úgy, mintha nem akarna meghalni. Csak kicsit éreztem azt, hogy semmibe vesz, ami nem esett jól. Nem vagyok olyan gyenge, mint kinézésre tűnik…
Sötét tekintetem változni látszott, folyékony aranyszínt vett fel, ahogy ha nem is háttérbe szorultam, de a pokolkutya előrébb jött, nem mint csak szemlélő. Éreztem magamban is a változást, ahogy testhőmérsékletem megugrott. A halottak energiája… szellemek? Vajon mekkora energifröccsöt tartalmaznak egyáltalán.
- Kiszedem, de ha úgy érzed, nem vagyok elég gyors, akkor én leszek az alternatíva, és nincs apelláta – nyúltam a hajamba, és hajtűt kihúztam, ami nem is volt hajtű igazán. Fuh, miért rám jutnak az ilyen mocskos feladatok. Letéptem egy csíkot a szoknyámból, ami úgy körülbelül tisztának tűnt.
- Harapj rá, nem akarom hallgatni a sikoltozásodat – tettem úgy, mmintha baromi vagány lennék, miközben tényleg szorított az idő, így válasz nélkül nyomtam szájába, és lába fölé hajoltam. Annyira mély nem volt, de eléggé ahhoz, hogy csak úgy nem tudtam kiszedni. A picsába már… Vettem egy mély levegőt, majd a két kiskés alakú fegyvert belenyomtam a sebbe. Még bele is borzongtam, ahogy éreztem, hogy a golyót érintem velük. Két oldalról összeszorítottam. Első mozdulatra nem jött ki, megcsúszott ujjam, de másodikra már rutinosabban fogtam a két kis markolatot, és már amennyire lehet óvatosan igyekeztem kiemelni, de így is, úgy is hozzáértem a seb falához, ami bizonyára fájt.
- Bocsánat … - mormogtam többször. Nah, ezért nem merült fel soha bennem az, hogy orvos legyek. Egy rossz mozdulat, és kicsúszhatok az időből, hatalmas felelősség ez…. Hatalmasat sóhajtottam, ahogy kiemeltem, és kezem közé fogtam a golyót. Újra jobban megindult a vérzés, most hogy a golyó sem fedte le egy-két ér száját.
- Oké, mi a következő lépés? – fordultam felé. Pár perc alatt, mintha éveket öregedett volna szegény. Eléggé sápadt lett, arca kicsit mintha beesett volna, szeme pedig tompán fénylett. – Kérlek - hajoltam felé nyelve egyet. Ennyire elszórakoztam volna az idővel? Ugye nem? Véres kezemmel újra megfogtam az övét, hátha az érintésre jobban reagál. Agyam ezerrel szááguldott, hogy jó magam mit csinálhatnék… Ha neki nincs elég ereje elszívni másét, akkor, hogy…? Nincs valami alternatíva? Nem lehetne… Lehet, egy mentő jobb ötlet volt, mint az én hánya-vetett tudásommal szembenézni. Basszus, be kellett volna járni a lényismeret órákra, de lusta voltam, meg hát ott volt Dimitri akkor még. Most pedig rettentően látszott, hogy felejtettem. Saját problémám megkötött, nem is voltam hajlandó tanulni róluk, úgyis csak meg kell ölnöm őket… A blöki most bezzeg nagy kussban maradt, pedig ő biztos tudja. A Pokolkutyáknak nagy erejük volt, nem véletlenül Ők a Pokol szolgálói, biztosan van valami… Vagy csak olyan reményfoszlányba kapaszkodom, ami nem létezik. Miért akarom ennyire megmenteni? Talán, hogy a fröcskölő szavait ellensúlyozzam. Hogy nem is vagyok szörnyeteg, hogy igen is van helyem? Ott volt a válasz, de képtelen voltam meghunyászkodni, és beismerni még magamnak sem.



× szavak száma: 1133× megjegyzés:[/b sajnálom, kicsit gyenge és késve… szólj, ha nem jó × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Szomb. Szept. 16, 2017 5:15 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Semmi jó nem sülhet ki ebből az egész szituációból. A valóságtól elrugaszkodva kezdek vissza-vissza esni egy régi emlékbe, egy annyira elfeledettnek gondolt múltba, hogy eddig szinte ki se látszott a szőnyeg alól. Vannak egészen korai emlékeim, még a 19. század első feléből. Azokból az időkből, amikor valóban emberek meggyógyításával foglalkoztam és soha, egyetlen teremtett lénynek nem ártottam. Boldog, egyszerű élet volt, mely távol esett mindennemű sötétségtől és lám, végül elmebeteg alvilági szörnyeteggé váltam. A tudás felfedezése és a lehető legkülönfélébb, legtorzabb kreációk kutatójává avanzsálódtam, míg egy napon fel nem fedeztem a bennem lévő sötét utast: Jack the Ripper. Igen, mind jók voltunk egyszer. Szende, ártalmatlan csecsszopókként jövünk erre a gyilkos pokolra, ahol mindent elveszítve nem csupán jószívűségünket veszíthetjük el, de talán azt is elfeledjük kik is vagyunk valójában. Előfordulhatnak napok, pillanatok, amikor visszaesünk ifjúkori önmagunk lélekállapotába, hiszen a test megöregedhet, de a lélek soha. Ugyan elfásulhatunk, ha a minket érő nehézségek úgy hozzák, de valójában sosem leszünk vének.
Rémesen unalmasnak, egyenesen kiábrándítónak találtam azokat a lényeket és pillanatokat, mikor a gyengeség úrrá lesz a másikon és olyanokat mond, amiket más körülmények között sohasem. Lám, most én is közéjük kerültem. Undorító! Olyasfajta őszinteség lett rajtam úrrá, ahogy éreztem testem fokozatos elernyedését, melyet kifejezetten ritka megmutatnom. Lehullott az álarc és minden egyes kiejtett szavam, az összes hang és mozzanat mindenféle elferdítő tükör nélkül adta vissza az igazságot, ama valóságot, melyről réges-rég lemondtam. Fokozatosan hagyott el az erőm, miközben beszéltem s apró cselekvésekkel próbáltam emberibbé, élőbbé tenni. Végül, egyszerűen megadtam magam a dolgoknak és kiadtam azt a feladatot, ami lehetővé tette felépülésemet. Nem akartam itt hagyni eme világot, különben is, ki riogatná őket? Ki öltené magára a gonosz szerepét, miközben még sem az, ha nem én? Vagy, már reménytelen eset lennék? Igazi szörnyeteg, akin még az Ő kedves mosolya sem segíthetne? Nem számít már, csakis az, hogy ennek a fiatal vadásznak s egyben pokolkutyának a kezében az életem, mégpedig a szó legszorosabb értelmében. Egy kis ügyetlenség, egy egészen apró, milliméternyi tévedés és a főér megsebzésével azonnal végez velem. A comb az egyik legveszélyesebb pont a sérülések összeszedésére, nem is gondolnánk, de így van. Hmph. Talán, pont az ő blökikéje fog elvinni a túlvilágra. Természetfeletti Purgatórium vagy más vár rám? Nem számít, csakis a jelen és az, semmi esetre sem szabad feladni. Soha! Mert, amikor a tűz mindent felemészt és a hamvak mindent beborítanak, alatta egy teljesen új, erősebb élet születik. Lássuk hát, itt mi fog kibontakozni.
Miként körbe pillant magán, majd övemért nyúl akaratlanul is elvigyorodom. Figyelmeztető szavai csak fokozzák ajkam ívének görbületét, majd elülteti bennem a gondolatot, miszerint épp a derekamnál motoszkál felülről, hogy alulról is jó szorosan, egészen közel hozzá elkösse lábamat. Kérdésére bólintottam, miként hitetlenkedő szavaival nemigen tudtam volna vitába szállni.
- Igen… ideküldtek, bár nem várom el, hogy el is hidd nekem. – válaszoltam rá, mire nem sokkal ezt követően elvesztettem egy pillanatra érzékeimet. Teljesen máshol jártam, s mire visszatértem a valóvilágba, rá kellett jönnöm teljesen rosszul mértem fel a dolgokat. Ebben a pillanatban a másodpercek is ólomlábakon vánszorogtak, nemhogy a percek, de a felgyülemlő adrenalin, a „sietni kell, mielőtt meghalna” gondolatok úgy érezték, mintha futna és ellenünk dolgozna az óra. Részben így is van, de ez nem minden. Szándékosan nem foglalkoztam azzal, kimondtam-e hangosan is annak a nőnek a nevét, aki miatt tulajdonképpen az egész életem fenekestül felfordult s végül a mélybe esett. De, már mindegy is, hiszen itt vagyok és ilyen is maradok. Ez vagyok én, a mindenkit lemészároló, manipulatív Malachai King, avagy Hasfelmetsző Jack.
A megszállt testű nő szavaira bólintottam, s az este folyamán a rengeteg őszinte szó után most ismételten hazudtam. Tisztában vagyok vele, hogy amennyi erőre szükségem lenne, bármennyire is erőteljes egy pokolkutya, nem elég egyetlen lélek. S mindezzel tisztában van a benne lévő lény is. Nem képes meggyógyítani, nem tud segíteni rajtam önnön halála elkerülése nélkül. Ha a vadászlány túl is élné, a bolhatenyészete nem. Én pedig nem érek eleget az önfeláldozáshoz. Érzem, igazam van s tudom, egyet ért velem a házőrző is. Ha a nő elbukik, ha mi elbukunk, akkor búcsúzunk egymástól. Talán… így kell lennie. Talán… nem. De, nem fogom feladni, amíg csak lehet, éberen tartom magam és mindent megteszek, hogy amikor eljön a pillanat, kellő erőm legyen az utolsó varázslat elvégzéséhez. Vajon, a lány képes lesz elvégezni a feladatát?
Egy „Hmph.” hagyja el ajkaimat, miként belemegyek a szám bekötésébe. Nem vagyok olyan puhány, hogy sikoltsak, bármennyire is elviselhetetlen lesz a következő egy perc. Nem ez lenne az első alkalom, hogy eleven vagyok s érzéstelenítetlen miközben bennem turkálnak. A fájdalomküszöböm elég naggyá lett fejlesztve évtizedeim alatt, pontosan azét, hogy kritikus és nehéz pillanatokban is, mikor ellenfelem nem számít rá, lecsaphassak és győzelmet aratva ismételten felállhassak abból a bizonyos sárból és fejemre tegyem a koronát. Tenyereimet szétterítettem a földön, készen állva a megfelelő pillanatra és rögtön, időt nem vesztegetve elszívhassam az elhunytak erejét. Ez volt az egyetlen esélyem, míg világos tekintetem a mennyezetre szegeztem. Mélylevegőt véve készültem fel a nyilalló érzésre. Fenébe! Elcseszte! Ezt nem hiszem el, miatta fogok elpatkolni. Ilyen nincs? Hogy lehet valaki ennyire béna? Nem vadásznak tanultál? Hol marad a biztos kéz? S… mit csinálsz? Ha túlélem, belevágok valamit a combjába és elfelejtem meggyógyítani, az is biztos! Nekem ne bocsánatozzon itt, mert megharapom.
Érzem a hideg pengét, a meleg húst, a feltörő újra meginduló vérpatakot. Noha, hallom hangját, egyre halkabbnak tűnik. Lassan elhomályosul az előttem lévő színárnyalat. Fejem egyre kevesebb oxigénhez jut, míg szívverésem teljesen, észrevehetetlenné lelassul. Izmaim elernyednek, vonásaim kisimulnak és eltűnik az utolsó hang is. A világ elcsendesedik. Combomból fel-fel buggyan a vörös folyadék, míg pilláim elnehezednek, majd lecsukódnak. Kérdése a hogyan tovább már nem jut el hozzám, így pedig most csak egyetlen dolgot tudok mondani, ahogy még egyszer, utoljára, lassan összehúzódik a szívizom, majd kitágul: ...Viszlát.


music for enjoy this 949 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Vas. Okt. 08, 2017 8:05 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Sosem voltam ilyen helyzetben, hogy bárkinek is az élete tőlem – vagy ki tudja mitől – de hajszálvékonyan függött. Vagy meghalt, vagy túlélte, és ezekkel én együtt éltem, de az, amikor pontosan a szemem előtt haldoklik valaki… Sokként hatott rám, ideges lettem tőle, legszívesebben az ujjamat tördeltem volna, és nem tudom miért éreztem késztetést – még ha egy ilyen mocsok lény is –, de nem akartam, hogy meghaljon. Az emberi, erkölcsi lényemre hatott, amit úgy neveltek fel, hogy minden élet egy kincs. Azonban ez az elv elveszik a vadász létben. Akkor már különbséget tesznek a lények között, mint a szocializmusban: mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Erre a vad idegenre, akivel összesen ma találkoztam, máris úgy tekintettem, mint egy olyan életre, akit nem kéne veszni hagyni, pedig ha olyan eleven lenne, ő az egyike azoknak, akik a Pokolkutyákat meg tudják ölni. Vajon megtenné, ha magához térne? Nem volt időm arra, hogy ilyesmin gondolkodjak, ahogy az ismeretlen minden egyes mozdulatát figyeltem, miután kiszedtem azt az átokverte golyót. Oké, ügyetlen voltam, de ha lehet mentséget mondani, tényleg ideges voltam. Az ő koporsójánál nem szeretnék ott állni. Hirtelen a szüleim jutottak eszembe, azt sem tudtam, hogy mi ölte meg őket, de egy egész napot ott töltöttem a templomban, ott ültem mellettük könnyek nélkül, meredve magam elé. Azt hiszem, a régi Avery akkor tört meg igazán, valami átalakult bennem, valami egészen új lettem. Remélem, ez nem a blöki miatt történt, aki akkor már lehet megszállt… Annyi lényt öltem meg, annyi mocsok tapad a kezemhez, mégis, miért ehhez az egyhez ragaszkodom? Nem mindegy? És nem… A fejemben ott villogott a válasz, hogy nem, nagyon nem mindegy. Én ezt nem akarom. De kit érdekel, hogy mit akarok?
Letépek egy újabb szegletéből a szoknyának, már annak úgyis teljesen mindegy volt, pedig szerettem ezt a darabot, de hát ez van, hogy ha nem gondolom át a dolgokat. Mégis mit feltételeztem? Hogy egy ilyen esküvőről lazán csak úgy elmegyek, minden történés nélkül? Ha ha, Avery, ha ha, milyen hülye vagy! Rányomtam a sebre, miután megindult skarlátvörös vére. Ki tudja, mennyit veszített már, ha ezzel ki tudom tolni az időt. Ugyanolyan vörös, mint az embereké… Majdnem olyan, mint egy ember… Hazudnék, ha az eddig mondottai nem másztak volna agyam szövevényes hálójába, szimplán nem most fogok, egy ilyen égető helyzetben elgondolkodni rajtuk. Ember vs. természetfeletti, hirtelen elvesztette a két szó a jelentőségét. Ott voltunk ketten, ő a halálán, és azt számított csak, hogy életben maradjon.
- Hahó! – hajoltam közelebb hozzá, mikor nem reagált – nem mondott semmit, és szeme is lassan lecsukódott. Kezdtem kétségbe esni. – Hahó! Gyerünk! Ébredj! Kérlek! Szívd el az energiát! – szorítottam meg a kezét erősen. Ha kell, itt vagyon én, csak gyerünk már! – Kelj fel! Nem engedem, hogy meghalj! – emelkedett meg a hangerőm és hangmagasságom, szinte hisztérikussá. – Gyerünk, te gyenge! – ráztam meg, és legszívesebben százszorosan is elátkoztam volna, hogy mit szórakozik itt velem?! Ki engedte meg, hogy meghaljon?! – Nyisd már ki a szemedet! – ordítottam a képébe, és nem volt az az isten, hogy beismerjem, itt a vége. Nem, nem lehetett itt a vége! Kiszedtem azt a kurva golyót! Itt vagyok segíteni! Nem lehet, hogy akkor meghaljon! Nem… Egyszerűen nem lehet! Kérlek nem!
Azonnal végignéztem a kötést, hogy szoros-e, ahogy az övet is, majd újra megráztam. Arcához hajoltam, hogy lélegzik-e, majd mellkasára döntöttem fejemet. Csönd… Vagy csak nekem rossz a hallásom. Inkább utóbbira gondoltam. Arra akartam gondolni! Nem érdekelt, hogy a valóság más! Nem halhat meg!
- Megmondtam, hogy nem fogom hagyni, hogy meghalj! – kezdtem el szipogni. Könnybe lábadt a szemem ugyan, de könnycsepp nem csordult ki a szememből. Szüleim halála óta képtelen voltam sírni. Akkor utoljára, azóta nem ment egy könnycsepp sem…
Feltéptem az öltönyt, majd az inget is, nem érdekelt, hogy a gombok szanaszét gurultak. Ott szembesülök a második sebbel a vállán igazán, amit eddig csaj sejtettem a vérfoltból, hogy van. Nem éppen a legszebb, el kellett volna ezt is „rendesen” látni, így azonnal arra is egy szorítókötést nyomok, majd mellkasa fölé emelkedem. Más esetben talán elgondolkodnék rajta, hogy szemre való egy alak, de most éppen, hogy ez még a gondolataim között sem mozgott.
Mérges voltam, elsősorban magamra, de rá is bőven, hogy csakúgy lehunyta a szemét! Túléltük eddig az estét, ez meg itt akar meghalni! Na még mit nem!
Kezemet egymásra helyeztem körülbelül szíve fölött, és elkezdtem pumpálni erőteljesen, rendületlenül. Nem halhat meg! Nem akartam beismerni, hogy képtelen voltam megmenteni valakit. Pedig tényleg egy no-name valaki, simán el lehetne felejteni, csak az már nem én vagyok, hanem valami groteszk lény, aki Avery nevet viseli. – Kérlek szépen – könyörögtem, mantráztam önmagamnak minden egyes mozdulatnál, ahogy kicsit ránehezedtem, és az összes egészségügyi órát felidéztem, pedig milyen unottan jártam be rájuk, de mégis csak… Mégis csak elkel az ilyen ismeret… Arcához hajoltam, megcsókolva szájába fújtam a levegőt. Négy taktusra beállva folytattam tovább.
- Picsába! Ébredj már fel! MONDOM, ÉBREDJ FEL! KÉRLEK! GYERÜNK!



× szavak száma: 910× megjegyzés: hát igyekeztem, remélem jó, ha nem pm… × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Vas. Okt. 08, 2017 9:24 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Feketeség. Korom, tömény mélység ölel körbe. Hideg van. Rideg, keserűség vesz körbe, miközben tudatában vagyok annak, itt nincsenek érzések. Nincs hideg, nincs meleg, nincs jó, nincs rossz. Lebegek. Testem az ürességben, széttárt végtagokkal, lazán levitál. Mintha a tenger mélyébe lassan alámerülnék, de nem kell lélegeznem. Nincs lég, nincs tér, mégis ott van mindkettő. Végtelen mindenség és fekete semmi. Már-már negyvenöt fokban létezem, s minden, amit érzek, az mellkasom préselő, nyomó üressége. Mintha több tonnás súly nehezedne rá, nem eresztene. Nem tudom megfogni, nem tudom megragadni és ellökni. Testem, izmaim enyhén fekvő-ülő pozícióját végül valami megzavarja.
Milyen ironikus. Az emberek, akik visszatérnek a halálból, mind arról számolnak be, látták életüket leperegni szemeik előtt. Vagy, ott volt a fény a sötét alagút végén. De itt… itt, hol a végtelen sötét, egy holló fekete szárnyai fonnak ölelésbe, csak egy dolog ugrik be. Nem az, miként kerültem ide, nem is a múlt vagy a lehetséges jövő. Sokkal inkább valami, ami a természetfelettit meghatározza és egy olyan lénynek, aki ilyen mértékben kihasználja az erőt, kifejezetten fontos ez a törvénytétel:
A mágiának mindig ára van.
Ezen kívül, fejem gondolatoktól mentes. Vontatott lassúsággal emelkedik testem. Közelít a függőleges felé, de még jóval előtte megáll. Végtagjaim komótos mozgással hozom közelebb törzsemhez. Az egész olyan lehet, mint egy obszidián-sötét óceán mélyén lebegni. Hullámzó lüktetés, egy bizsergető érzés belülről, egyenesen a vénák szintjéről. A mellkas üres nyomása, tekintetem csodálkozó pillantása kézfejemre. Megfordítom, hogy lássam tenyeremet is, míg szemem sarkából egy árny mozgását nem veszem észre. Ott suhant el előttem. Előre szegem fejem, keresem a feketénél enyhén világosabb körvonalú gömböt, mely végig siklik, cikázik előttem. Tipikus kísértetként írhatnám le, egy árnynak, melyről ötletem sincs mi lehet. S mielőtt tehetetlenségemben kinyújtanám felé kezemet, ő felém száll, s át megy testemen. Érzem, mintha egész belső lényemen, egyenesen a lelkemen gázolt volna át. Kiragadott belőlem valamit? Igen? Nem? Mit? De akkor, abban a pillanatban a belső feszültség, mely szívem tájáról jött, a hiány okozta préselő erő végül egy erős hullám áldozatául esik. Mintha egyenesen sokkolóval értek volna mellkasomhoz. Megrázott, belülről kezdett felölelni és akkor… akkor tanúja lehettem annak, első kézből tapasztalhattam meg, milyen, amikor egyetlen egyet dobban a szív. A szerv, mely csupa izom s megállás nélkül dolgozik, mígnem eljön az utolsó óra, az utolsó pillanat is az életünkben. Ama momentum, mikor föléd magasodik a csuklyás alak, kaszáját emeli és te elbúcsúzol az élettől. Egyetlen dobbanás, egyetlen pumpálásra kész hajlam. Ezt kaptam odabentről. Melegség sugárzott belőle, egy egészen rövid időre. Amikor a fény megpróbálja átvenni a sötétség feletti uralmat, de utána… semmi. Visszaül a súly és elhallgat a pillanat.


S ím, míg a halál el nem választ...
sorry for this 425 words, it's hard to write about nothing

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Vas. Okt. 08, 2017 10:27 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Annyiszor találkoztam már a csuklyás baráttal, kinek köpenye súlyos, de mégis átfut az ember keze rajta, kinek arca elvileg egy koponya, és kaszája mindent átvág, mégis... Ez volt a legrémisztőbb. Ilyen közel lenni hozzá, mikor tényleg a saját szemed előtt távozik a lélek, mikor bármennyire is kapaszkodsz utána, ő már nincs sehol. Pedig ez az élet rendje. A kibaszott élet rendje! Annyi mindent át lehetett már hágni benne - vámpírok például - ezt miért nem lehet? Miért van kőbe vésve ez?! Egy teljesen idegen fölött görnyedtem, azt sem tudtam, hogy mi a neve, vagy hogy mit csinál, mégis életben akartam tartani. Mert van egy részem, ami nem veszett el a sok gyűlöletbe, vadászatba, van egy rész, ami még naivan áll a rideg, hideg valósághoz.
Elnéztem az arcát, amin nem mozdult egy izom, pedig én vártam, hogy majd most fellélegzik, vagy újra dobog a szíve. Nem én voltam süket, az az ökölnyi szerv, tényleg megállt... Ha el akartam hinni, ha nem. Megállt és nem mozdult. És ennyi. Ennyi volt ez az élet. Vajon hány évet élt? Érdemes volt meghalnia? De mit is gondolok én?! Senkinek sem érdemes meghalnia, csak egyszer jön a csuklyás barát... Ő ítélkezhet, mi nem.
Perceken át pumpáltam kezemmel, lélegeztettem be száján, kapaszkodtam a már rég elveszett reménysugárba. Kérlek! Nagyon kérlek!
Az egyik mozdulatkor kicsúszott az egyik kezem, elvágódtam rajta. Ez volt a végszó valószínűleg, hogy elég. Felesleges tovább, felesleges volt eddig is... Megtöröltem számat, próbáltam lenyugodni, de ebben a helyzetben nem lehetett. Agyam csak azon pörgött, hogy cserben hagytam, nem voltam elég gyors, lehet már ott megúsztuk volna, ha nem szúrom le a vőlegényt. Ez a sok mi lett volna ha... Nem hagyott nyugodni. Gyűlt, gyűlt és gyűlt, míg ami megállította az egészet, átszakadt. Mint egy gát... Kizudúltak az érzelmek belőlem teljes erejükkel, amiket évek óta elnyeltem magamban. Az ismeretlen halála volt az utolsó csepp a pohárban...
Belemarkoltam öltönyébe, ajkam lefelé görbült és nem szabtam határt könnyeimnek, amik évek óta felgyűltek bennem.
- Miért? MIÉRT? Miért nem lehet az, amit én akarok, még most sem? Miért kellett meghalnod? Nem azt mondtad, hogy elszívod az energiát?! Miért hazudtál?! - csapkodtam a mellkasát, miközben ömlöttek belőlem a kérdések. Az érzelmi vihar kitört és egy ép gondolatom nem menekülhetett meg előle. Még a blöki is elkushadt hátra, jól is tette, mert ki tudja mire vetemedtem volna, ha meg mer pisszenni. És egyáltalán! Bár ne lenne velem, bár lennének szüleim, bár lenne bárki, akire tudtam volna most támaszkodni, hogy mit tegyek. Bár... bár... bár...
- Idióta balfasz! Csak úgy meghalni... mondhatom szép... - szidtam és szidtam. Halotton vezettem le minden energiát, ami még bennem csapongott. Hol őt átkozva, hol magamat, de a végeredmény egy lett. Amilyen heves áradatban sírtam teli ingét és mellkasát, hasát, saját hajam, olyan lassan elkezdett csitulni is. Egyre halkabb lettem, könnyeim elapadtak, már csak istenesen szipogtam. Felültem.
Sok mindent ócsárolhatnék, de az idő nem visszaforgatható, bármennyire is akarom. Megtörtént... És ezen nem tudok változtatni. Nem. Tudok. Változtatni. Pokolkkutya vagyok, de mégis képtelen bármire. Mire jó ez az egész természetfelettiség?! Ha ilyenkor képtelen vagyok bármire?! És az egészben a legszebb, hogy a lelkét valószínűleg majd én kísérem az alvilágba... Most az egyszer örültem, hogy azokra a pillanatokra kicsit sem emlékszem. Nem... nem menne ép elmével. Így sem vagyok normális, de úgy pláne nem.
Megtöröltem arcomat, hajamat kifújtam arcomból, és a halott fölé magasodtam. Kezét összekulcsoltam, szeme pedig már úgyis le volt csukva.
- Nyugodj békében - nyomtam egy csókot a homlokára, miközben összeszedtem magam, hogy fel tudjak állni. Nem sikerült a legkecsesebb mozdulatra ugyan, de talpra vergődtem. Tagjaimat ólomnehéznek éreztem, ahogy járni próbáltam. Visszajövök érte, tisztességes temetést kap, legyen bárki... Bár nem tudom, hogy egy boszorkánymester teste hogy reagál arra, ha meghal... Nem el kéne tűnnie? Vagy el fog? Nem tudom, és nem is akartam belegondolni, ahogy meredten figyeltem az arcát. Pár órára láttam, de valószínűleg erre örökké emlékezni fogok, ha már a nevét úgy sem tudom... Körbenéztem, de a romos épület közelébe még nem jött senki, ami legalább nekem jó, hogy feltűnés nélkül le tudok lépni, pedig azt hinném, hogy ilyenkorra már a zsaruk kiszirénáznak, de nyugtalan csönd ült csak meg. Most kivételesen, mit nem adtam volna, ha valaki zajt kelt, nem pedig a vállamat nyomja a némaság. Szomorúan fordultam el. Ennyi egy élet. A végtelen időben infinitezimálisan kicsi és kevés, mégis akkora feneket kerekítünk neki. Ha nem is éreztem, de lelkem újabb szilánkra hasadt, megint csak megtört bennem valami. Olyan könnyedén áll az ember mindenhez, és észre sem veszi, hogy mikor szembe kerül a halállal, semmit sem élt. Mi az élet értelme? A halál maga ad értelmet. Azt mondják nem egy vég, ha em egy kezdet... De igazság szerint, maga a nagybetűs vég!




× szavak száma: 898 × megjegyzés: hát igyekeztem, remélem jó, ha nem pm…  × music: itt ×


A hozzászólást Avery Sardothien összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 09, 2017 6:46 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Vas. Okt. 08, 2017 11:47 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



Van-e élet a halál után? Létezik-e az újjászületés? A túlvilág, hová lelkünk örökké fogságba kerül? Ezt... sosem tudjuk meg. Mert, ha a lelkünk örök is, s újjá éled időnként egy testben, egy formában, emlékezni korábbi mivoltunkra nem fogunk. A rejtély misztikuma marad az elmúlás, mindaz, mi vele jár.
Idő. Végtelennek, akadozónak, nem… egyhelyben áll. Itt, ezen a sötét, megfoghatatlan helyen nincs előre vagy hátra. Meglehet, a soha be nem záruló feketeség is valójában egy két négyzetméteres apró doboz, melybe bezártak. Körbe vesz, el nem ereszt s láncokkal tart benn, mert odakint… Kint, bármi is legyen az, valami jobb és erősebb vár rám. Ahol van fény, idő, tér, levegő… élet. Kezeimet nézegetem, ismét elönt az a préselő, nyomó erő, mely ürességet hoz rám. Elsodor, magába szippant, mint egy feketelyuk és megfoszt önnön gondolataimtól, magától a létezéstől.
Elsuhan. Megjelenik, cikázik, szalad földtől elrugaszkodottan. Keresem íriszeimmel, mire több jelenik meg belőle. Felbukkan, majd eltűnik. Egy, a látvánnyal azonosan sötét gömb, melynek hosszú, elnyújtott farka van. Olyan, mint egy szellem. Egy klasszikus, lepedős kísértet, csakhogy ennek a szemei groteszk formája enyhén szürkés, világosabb körvonala teszi láthatóvá. Van szája? Nem tudom biztosan, de.. mintha suttogna. Nem egy... több. Kivehetetlenül suttognak. Ijesztően hatnak, körülöttem járnak. Mintha, mindegyik halk hangja valójában egy keserves könyörgés lenne. Egyenesen szenvedéssel teli, mintha… az a rengeteg lélek, kinek elvettem életét most itt lenne és megpróbálna tenni valamit. Megrémít ennek a gondolata, hogy az úgynevezett lidércek, a bűnök, melyeket valaha elkövettünk, akiket valaha bántottunk, végül életünk fonalának szélén utolér és… Hirtelen átmegy rajtam az egyik. Olyan érzés, mintha kiszívnának belőlem egy darabot. Azt hiszem, most már kezdem érteni, milyen lehet egy dementor-csók. Ajkaim elnyílnak. Képtelenség érezni bármit is ezen a helyen, mintha a fájdalom megszűnt volna, de paradox ellentmondásként mégis ott van az a kellemetlen, megfoghatatlan, hideg érzés, amikor egy szellem átnyúl rajtad és a lelkeddel érzed őt, nem a testeddel és annak szerveivel. A mozdulat megismétlődik. Egyre többen, egyre bátrabban mennek át testemen. Egyre csak arra gondolok, lassan felfalnak, elragadják lelkemet és ez a hely, a lebegés csak egy megálló élet és halál között. Mintha, csak ezután érnék át arra a bizonyos túlvilágra. Reménytelenség, rég nem érzett elveszettség, megkínzott, meggyötört lélek… Ismerős, távoli múlt, de mégis új, mégis más. Mintha átírna bennem mindent és… kétségbeeséssel tölt el. Valamivel, olyan dolgokkal, amiket évszázadokkal ezelőtt, még valódi ifjú koromban éreztem. Ezen dolgok tettek azzá, aki vagyok. Ez s mindaz, mi akkor történt, az tett szörnyeteggé. Ő alkotta meg Jack-et és Malachai-t elpusztítva hozta létre Kai-t…
Elvesztem.
Hirtelen dobban meg újra a szív. Melegséget hozva a lebegő, laza testbe. Reményt csepegtetve a kétségbeesett személy lelkivilágába, melyet ismeretlen, suttogó, erőszakos kísértete ostromoltak. S nem áll meg. Újra dobban. S ismét. Míg a vér, egy forró, vörös nedű áramlásba nem kezd. Átjárja minden porcikámat, kellemes érzéssel tölt el. Lehunyom szemeimet, majd érzékelem a fényt. Elűzi a gonoszt, elmossa a két véglet közti dimenziót, s mikor ismét kinyitom szemeimet egy ismerős látvány tárul elém. Színes. Nem fehér vagy fekete. Vörös, barna, arany… Minták, ívek, szélek és szegélyek. Áh! Ez a mennyezete az esküvői helyszínnek. De… mi ez a nedvesség? Szemöldökeimet ráncolva, nehézkesen ülök fel, miként ernyedt, már-már merevvé vált izmaimba újra felüti fejét a vér. Sebeim eltűntek, begyógyultak. Egyik lábam szúr. De… csupasz mellkas?! Testem forró, mintha lázas lennék. Mi… Jah! Már meg van. Az utolsó pillanatban, épp mielőtt szemeimet lehunytam volna, abban a töredék pillanatban, ahogy a golyó kikerült combomból elvégeztem a varázslatot. Tulajdonképpen, semmi garancia nem volt rá, hogy sikerülni fog. A sérülések komolyak voltak és lássuk be, az időzítés is elég penge élen táncolt. Azon a hajszálvékony vonalon, mely élet és halál között állt. A mellkasomról száradni kezdett a nedvesség, melyet víznek tudtam be, ám ingem jól magába szívta, miként a vörös vért is. Zakómmal egyetemben. A gondolat, hogy akadt akár egyetlen lélek is ezen a bolygón, különösen egy idegen, aki megsiratott, mosolyt csalt ajkaimra. Milyen egy butus kislány… Nem hibáztathatom. Olyan, furcsa. Bárki is könnyet ejtene értem, vagy csak szomorú lenne a halálom miatt. Ez… olyan elképzelhetetlennek tűnt eddig. Értem? Nincs már senki, aki csak egy kicsit is aggódna értem. Senki sem kötődik hozzám érzelmileg és erről csakis én tehetek, úgyhogy csuhás barátom, ez is a te műved.
Lőtt sebbel büszkélkedhetett nem is olyan rég az egyik lábam, mely most szúrt. Lassan, nehézkesen felülve láttam, az övem elszorítja a véráramlást. Fogtam a csatot, megmarkoltam a szíjat és lazítottam rajta. Furcsa érzés volt ismét levegőt érezni a tüdőmben, mintha régóta először valaki most fújná ki a bent leülepedett port. Tenyerem fejemre helyeztem, majd megdörzsölve arcomat erőt vettem magamon. Feltápászkodtam, nehézkesen ment. Szükségem volt mindkét kezemre, nehogy elveszítsem egyensúlyomat. Leszedtem övemet combomról, visszafűztem nadrágomba, megigazítottam derekamon. Begombolkoztam, bár nem sokat javított a véres, ázott külsőmön. Testem fűtött, mint egy kazán. Mintha nem is a halálból, hanem a Pokolból vagy egy betegségből tértem volna vissza. Az a hely… nem tudom. Olyan, megfoghatatlan és furcsa volt. Nem tudom leírni, de… Íriszeimet üvegtörmelék morzsolódásának hangja üti meg. Még itt van. A vadászlány, még itt van. Elindultam utána, egyenesen a hang felé. A helyiséget megvilágították a még égő lámpák. Minden romokban hevert. Holttestek szanaszét, egymáson, rajtuk, közöttük fadeszkák, törött bútorok, összezúzott üvegszilánkok. Vér a padlón, a falakon… egy igazi katasztrófa sújtotta hely. Nehézzé tette a járást, a közeledést. Bármikor orra lehetne bukni ennyi szemétben a földön, különösen úgy, ha valaki nem figyel. Például, erre a baszom csillárra itt, előttem. Kiégeti a retinám, ráadásul mellmagasságban van és akkora, hogy teljesen eltakar egy embert. Még hozzávan kötve a mennyezethez, így ha egy kicsit odébb tolja az ember ingának is használhatja. Lakkcipőm talpa alatt hangosan ropogtak a törmelékdarabok, míg balommal előre nem nyúltam és félre nem toltam a hatalmas, valamikor ékes lámpát.
- Ezt meg ki rakta ide?! Útban vagy. – ráncoltam szemöldököm, miközben a csillárhoz beszéltem és odébb toltam. A túloldalán ott állt a kissé rongyossá vált, megtépázott vadászlány, alig két méterrel előrébb. Mit is mondhatnék, legalább nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen cefetül néz ki. Ajkaim enyhén elnyíltak, majd bezárultak a barna fürtök láttán. Végül, nem mondtam semmi bántót, semmi cukkolót, semmi elterelőt, csak lágyan elmosolyodtam és kisimult, kedves vonásaimhoz hozzábiggyesztettem:
- Köszönöm.


music for enjoy this 1 013 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Hétf. Okt. 09, 2017 7:40 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Veszteség… Egy templomban látni lehet egy verset, melynek Veszteség a címe, és egy kőbe van vésve. Három szóból áll, de a költő összekarcolta az egészet. A Veszteséget nem lehet elolvasni, csak érezni lehet. Ezt éreztem én is. Itt nem értékekről van szó, csak megülte szívemet ez az érzelem, lassan megmérgezett minden véráramot, é elterjedt, akár egy betegség. Nyomasztott, fullasztott, lerombolt. Ha meg is akartam szabadulni tőle, nem tudtam, ott járt a nyomomban, követte minden léptemet, mint egy rossz csatlós, hogy ne tudjak felejteni, hogy ne tudjam hátrahagyni. Pedig hány holttest mellett sétáltam el, volt, amivel én végeztem, és a test porrá vált, de valahogy ezek meg sem kottyantak, persze, mindegyik karcolt egy vájatot lelkem egykor sima falára – ha valaki egyszer bűnt követ el, annak örökre megmarad a bélyege -, de túléltem, nem rázkódtatott meg, mert nem akartam őket megmenteni. Önkényesen taszítottam a halálba őket, mert úgy gondoltam, nem érdemelnek meg egy leheletnyivel több időt élni. Holott, én is ugyanaz a fajta vagyok… Természefeletti, aki csak ember akarna lenni.
Megbotlottam, ahogy próbáltam kijutni az épület romjai közül, minél előbb elmenekülni a történtek elől, és majd bebújni a meleg paplan alá, hátha álom jön a szememre. Noha, már most tudtam, hogy képtelen leszek nyugodtan aludni, még túl élesek az emlékek, még túl frissek. Minden csoda három napig tart… Ez nem éppen csoda, de három napig biztosan még rágódni fogok egyedül szokásomhoz hűen. Felsóhajtottam, Dimitri azt miért nem tanította meg, milyen erősnek maradni egy ilyen élmény után? Minden szart elmondott, a fülembe rágta, míg pofátlanul le nem léptem, de… De ezt nem. Valahogy nem voltam felkészülve rá, valamiért erőteljesen hatott rám, valamiért nem tudtam figyelmen kívül hagyni, valamiért… gyenge voltam. Gyenge maradtam. indig is az voltam, csak falakat igyekeztem építeni, amik elkülönítenek mindenkitől, attól, hogy egy szelet igazi valót mutassak meg magamból. Ki itt a szörnyeteg?
Szipogtam újabbat, és miközben egy pillanatra megálltam. Csak egy perc, aztán itt sem vagyok. El is tűnök, és sosem fogja senki tudni, hogy itt jártam. Nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás, de önző módon, talán ez a legjobb a számomra.
Váratlanul zörrent valami, amire összerezzentem egész testben. A hang borzalmasan éles volt a halotti némaságban, sértette fülemet. Itt van valaki… És eddig nem vettem észre? Azon nyomban megfordultam, és csak reméltem, hogy nem most akar nekem esni valaki. Akkor szembe nézhetek saját halálommal körülbelül, de nem menne a harc… Fikarcnyi energiát sem éreztem ahhoz, hogy ütésre emeljem a kezemet, örültem, hogy egyáltalán megy a séta.
De amikor a csillár arrébb mozdult… A levegő benn akadt a tüdőmben, szám elnyílt, de egy értelmes kifejezést sem bírtam kinyögni, szemem elkerekedett és teljesen lefagytam. Mintha valaki azzal szórakozott volna, hogy lestoppolta az időt, befagyott a pillanat, megállt minden és mindenki. Sokk… Ez nem lehet igaz? Mégis hogy? Mert persze nem más állt előttem, mint a hús-vér, eleven boszorkánymester, akinek az előbb még nem dobogott a szíve. Hallucinálok? Szinte biztos voltam benne – ma annyi mindent történt, hogy nem lennék meglepődve, ha agyam annyira bekrepált volna, hogy rémképeket látok, a valóság eltorzult, és álmaim bukkannak át azon a vékony rétegen, ami elválasztja a realitást az álomtól.
Agyam hirtelen indult működésbe, szétrobbant a sok keletkező gondolattól, megválaszolatlan kérdéstől, és az érzelmi hullámtól. Hogyan? Miért? Mégis? De hisz ott feküdt! Ott voltam! Ez lehetetlen! Nem állhat itt előttem?! Képtelenség! Meghalt! MEGHALT! Akkor miért él?
Csodálom, hogy idegrángást nem kaptam, vagy nem ájultam el…
Izmaim felengedtek, kezem pedig azonnal mozdult. Harag, kijátszottság és árulás kerített hatalmában. És én még bármit képes lettem volna megtenni, ott sírtam, sőt! Bőgtem fölötte, igyekeztem újjá éleszteni, és ez a rohadék életben van?! Az egész csak egy játék volt?!
Semmit nem jelentett nekem az, hogy megköszönte, mint egy fúria, teremtem előtte – pedig az előbb még meg mertem volna esküdni, hogy talpon maradni is nehéz. Bemostam egyet jobb arcára, minden zokszó nélkül. Csattant a kezem, mely újra csak megszakította a köztünk ülő csöndet. Ujjaim roppantak. Azt hittem, hogy kezem átfut rajta, vagy valami, hogy kiderül, csak elmém viccelődik velem, de ehelyett meleg bőrén csattant egyet. Bíz’ Isten, remélem, nyoma is marad!
- Te rohadék! Te álszent dög! Hogy menten ne fordulnál fel! Meghaltál! Ott voltam, és meghaltál! – kiabáltam a képébe. Nem bírtam nyugodt lenni – bár eddig sem voltam… Kicsit sem érdekelt, hogy a hisztériás, kikészült hangnememet, énemet vettem elő. Azonban, nekem ehhez már nem voltak idegeim, ma mindegyiket kitépték belőlem. Nem rám tervezték az ilyen feladatokat, és akkor legyen az ember épelméjű?! Ugye, csak viccelünk! - Velem ne szórakozz, láttam! Láttam, bazdmeg! Hogy van bőr a képeden felébredni csak úgy...!
Rácsaptam mellkasára egyszer, kétszer, majd még egyszer, és még egyszer. Az sem érdekelt volna, ha fáj neki, noha úgy tűnt, teljesen jól viseli. Csapkodtam… Hátha ettől megkönnyebbülök. Hátha ezzel átérzi, hogy ez nem vicces, hogy rám komolyan hatott, hogy ez nem való szórakozásnak, hogy… hogy…
- Képes voltál átverni, eljátszottad, hogy meghaltál! Áruló dög! – Tudtam, hogy az igazság nem teljesen ez, viszont nem akartam számításba venni. És a két dolog, nagyon különböző így egymástól. Most aztán, végképp rajta vezethettem le minden dühömet, ami csak úgy váratlanul előtört most belőlem. Sírtam, újra akartam éleszteni, és emlékszem, hogy nem dobogott a szíve, nem lélegzett. Meghalt… MEGHALT! Akkor most miért? – Miért vagy életben? Hogyan…? Mégis? Miért…? – Már nem voltam képes arra, hogy értelmes, összefüggő mondatokat beszéljek. – Meghaltál! Láttam! Éreztem! Ott előttem… Ez… Hogyan? Meghibbantam? – túrtam hajamba, mikor ez a lehetőség is felmerült bennem. csábító, azonban, sajnálatos módon, de biztos nem így volt. – Meg kellett volna halnod… - vágtam egy utolsó, jó erőset mellkasára, ahol 10 perce kb. még én próbáltam élesztgetni a szívét. – Ez… ez… - kerestem a szavakat, de a formát már nem találtam meg hozzájuk. A valóság a feje tetejére kezdett állni? Mi folyik itt körülöttem? Villogó szemekkel néztem fel rá, hogy pár másodperce van bármit is mondani, különben olyat kap, hogy attól orra vére megint csak meg fog indulni!




× szavak száma: 1076× megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Hétf. Okt. 09, 2017 9:55 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Until death do us part



A halál egyesek számára nem a végső állomás. Vannak, akik itt ragadnak. Életerejüket elszívásra kínálva, szinte hívogatva a hozzám hasonlókat. Nem… csak engem. Elvégre, belőlem csak egy lehet. De, most kanyarodjunk vissza arra a szörnyen aggasztó momentumra, amikor az a fekete massza vett körül. Hol voltam? Voltam egyáltalán? Mintha, egyenesen két világ között ragadtam volna. Élet és halál peremén. Ebben nem az lesz ijesztő, hogy azok a lények mit lehettek; hiszen a pakli végeláthatatlan skálájában ott volt önnön régmúltam kísérteteitől kezdve a varázslattal elszívottak, általam meggyilkoltak lelkei is. Noha, mindez csupán a képzeletem szüleménye volt. Az elme játéka, mert minden valódi és minden egy hatalmas nagy horror része, amit a fejünk kreál. Elhiszed, hogy bántani tud és akkor meg is sérülsz, de ha erősebb vagy, köddé válik. Szertefoszlik, elporlad és rájössz, a saját elméd fekete dobozában bújtál meg. Az úgynevezett nothing-box vagy más alternatívában a fehérhelynek emlegetett kicsike zugban, ami galaxis méreteken át egy egészen apró kuckó is lehet. Az, aminek TE magadnak létrehozod. Könnyen lehet, ezzel a felfogással mentegetőzni és tudományosan keresni ama válaszokat, melyek oly’ kétségbeejtőek mindannyiunk számára. Mert az igazság gondolata, a terror keltette félelem túlságosan is ijesztő ahhoz, hogy elfogadja bárki is. Különösen az, ki átélte… számtalan formában. Magamat teremtette, önnön szörnyem atyja vagyok és csakis én vethetek véget neki. De, túl makacs vagyok hozzá. Ragaszkodó és az ész, az elme játékában már azt is elhittem, ami nem valódi. Elhiszem, hogy ez vagyok én. A részem és soha sem szabadulhatok meg tőle.
Gondolataim túlságosan is lefoglaltak, testem visszatérő állapota, reakciója a halálra, majd a mágiára olyan leszívást jelentett, hogy szerintem még egy gombostűt se tudtam volna odébb vinni egy asztalon, mármint, varázslat segítségével. Éppen ezért, a helyből áradó energiákat felhasználva s ötvözve rémesen pocsék fizikai állapotommal, meggyógyítottam magam. Viszont, most már csak egy forró fürdő kellene és egy puha, vastag dunyhás ágy. Valami hatalmas, ötfős, amiben egyedül terülhetek el és aludhatok megállás nélkül egy hetet. Lovas lét ide vagy oda, elfecsérelt évszázad vagy sem, szabadságot fogok kivenni, úgy érzem. Egyszerűen… kell.
Szóval, amit mondani akartam az, az, hogy már a lábaimon sem volt kedvem állni, nemhogy még a vérét szívni a kiscsajnak, így elővettem édes, habos-babos, cuki, kicsi énemet… bleh-eh… és egy lágy mosoly keretében egy köszönömmel letudtam a dolgot. Nem tudom mire számítottam, egy nyakamba ugrásra vagy egy pofonra, minden esetre a hisztit és a azt a bizonyos pofont megkaptam. Tulajdonképpen, az lett volna a csoda, ha másként örül nekem, nem pedig a visszatértem. Forró bőrömön ott ékeskedett tenyerének nyoma, csípett rendesen, ám sokkal jobban lefoglalt az egyensúlyom megtartása, mint a vele való vitatkozás vagy bármi egyéb ellenkezés. Egyik lábammal hátrébb léptem, hogy függőlegesben maradjak, majd enyhe csodálkozás szövődött együtt érzőn hitetlen szemöldökráncolásomba. Szemöldökeim enyhén feljebb kúsztak, miként összeértek a ráncokkal. Ajkaim elnyíltak, noha csak egy „eh” hang jött ki rajtuk. Mellkasomra mért ütései tompák voltak, hiszen már ős is elfáradt. Mind fizikailag, mind lelkileg. Szinte, már-már egy cipőben jártunk. Szavait hallgattam, némán figyeltem az egyre kuszálódó, egyre értelmetlenebb kérdéseket, míg a végén, mikor már az érzelmei teljesen elöntötték, akkor szólaltam meg nem túl hangosan, mintha attól tartanék lenne itt még valaki, aki meghallja. Holott, a környéken is csak mi ketten maradtunk.
- Neked köszönhetem. Ügyes voltál. El tudtam végezni a varázslatot és… Hé! Tényleg meghaltam, oké!? – minkét kezemmel ragadtam meg felkarjait, hogy megtartva őt leállítsam és behajlítva térdeimet fejem, tekintetem egy magasságba kerüljön az övével – Hallod? Megmentettél! – néztem bele egyenesen a szemeibe, majd mint aki megsajnálja, hirtelen felegyenesedtem és magamhoz húztam. Megöleltem a hihetetlenjét neki! Érezze magát különlegesnek, bár, inkább vállalom fel ezt, mintsem hallgassam a füleimet bántó, roppant irritáló hangját. Egy igazi gyerek, nem is felnőtt. Az én vagyok, nem ő. Megöleltem hát, ha már tényleg ennyire sok volt mindkettőnknek ez a mai este. Te, jó, Ég! Megöltem egy ikrektől terhes menyasszonyt az oltárnál, lemészároltam több tucat természetfelettit, még össze is vesztünk, de a végén mégis megmentettük egymás életét és most itt vagyunk… Úristen! Lucifer, ments meg! Vigyetek ki innen! Ez valami rossz film lehet. Hol a kandi kamera? Jah… nincs. Ez… szomorú. Tényleg jó színész vagyok, fene vigye el. De, ma már rohadtul mindegy nekem minden.
- Shh! Itt vagyok. – simítottam meg barna haját, karjaimba zártam megtépázott testét, meggyötört lelkét, míg halk, vigasztaló, gondos szavaimról be nem ugrott pár dolog. Jack fiú már találkozott vele. A fényképről kérdezett. Óóó, hohohóóó! Nem ez lesz az utolsó találkozásunk, elhiheted.
- Itt vagyok. – ismételtem el halkan, majd a távolba emeltem tekintetem, mely mélységesen gonosz, ördögi tervektől lángolt és vigyorom lassan kiszélesedett, démonivá vált, miközben jó testvér módjára magamhoz öleltem a butus kislányt. Naiv, gyermek vagy még csupán. Az élettől ez még semmi! Bizalmadba fogsz fogadni, ott leszek melletted, oltalmazlak és mikor már a legkisebb gyanúd is elillant, mikor a legkevésbé számítasz rá… hátba döflek. Mert ez vagyok én. Gonosz vagyok, velejéig romlott, egy szociopata és…
El. Foglak. Kapni.


from 1:00 enjoy this 802 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Pént. Okt. 13, 2017 6:05 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
Fucking wedding
Egy pillanat kellett hozzá, csettintést, és minden, ami rendben volt, rendnek látszott, felfordult. A káosz kirobbant, szétrobbantotta a dimenziókat, felforgatott mindent, amit ért. Senki sem volt kivétel, senki sem menekülhetett előle, és amilyen váratlanul érkezik, olyan lassan is távozik. Üresen hagyta lelkemet, kifulladtam, elfáradtam, belefásultam. Olyan könnyen groteszké vált a világ, amiben eddig jártam.
Az ember sokkal jobban megjegyzi a rosszat, mint a jót, hát ez most mély karcot vájt lelkemnek felületébe. Minek is jöttem el erre az istenverte esküvőre? Mit gondoltam én? Hogy majd minden zökkenőmentesen elmúlik? Ehelyett egy merő görcs volt az egész, először túlélni, másodszor túléltetni. Azt hiszem, megírtam végrendeletemet ezzel a vadászok szemében. Még jó, hogy nem látták, saját magam ellen szegültem. Elveimnek, amiket szüleim halálakor raktam le. Megszegtem őket… Vajon, helyesen is tettem? Vagy csak elindítottam a lavinát, ami ki tudja hol fog megállni. Még én sem tudom, nem látom a következményeket. Nem érzékelek. Gondolataim nem futkároznak fejemben, szívem nem akar kiugrani mellkasomból, érzelmeim elenyésztek. Kiégtem rövid időre a sokktól.
Nézek a sötét szempárba, és nem tudom, hogy mit is mondjak. Beszél hozzám, de hangja olyan távoli, olyan tompa, mintha egy láthatatlan fal lenne közöttünk, ami egyre jobban zár le. Nehezen fókuszálok, időbe telik, mire felfogom mit mond. Nem tudom, miért lassultam le ennyire, talán, mert a dübörgő adrenalin felszívódott véremben, elveszett a rendszeremben. Meghalt, de sikerült… Sikerült. Sikerült! Ez nem nekem köszönhető, hanem saját tudásának. Hasznavehetetlen voltam, de legalább nem mondta ki. Most olyan könnyen nem eresztettem volna el a fülem mellett a dolgot… Mindegy. Csak hadd menjek már innen el, hazamegyek egy kellemes fürdő és felejteni akarok. Mindent ha lehet…
Megrezzentem, ahogy megölelt. Kitágult pupillám a meglepetéstől. Heh? What? Mi? Alig ismertük egymást és már ölelkezünk? Épp most halt meg és támadt fel és megölel? Ha eddig nem voltam lesokkolva, akkor most már végképp. Az életidegen érzés a történet fonalán… Álltam, mint egy bábú egy ideig, mintha csak hallucinálnék. Ez meg sem történt… Kizárt. De valahogy nem akart eltűnni a képből. Éreztem kezét hátamon.
Beledöntöttem arcomat a már megtépázott öltöny anyagába. Mélyen beszívtam a levegőt, vele együtt a vérrel kavargó illatát is, kezemet megemeltem óvatosan, míg meg nem kapaszkodtam benne. Nem is olyan rossz… Idegen, de ez a történet nyomot hagyott mindkettőnk életében, azt hiszem. Egy apró kapocs, ami összetart, nem biztos, hogy tartósan, de egy ideig biztosan.
Megnyugodtam, vagy legalábbis, amennyire meglehetett, az sikerült, hála neki. Tud emberi is lenni, ahhoz képest, hogy a mai estén éppen egy terhes mennyasszonyt sikerült megölnie, még ilyenre is képes, vagy csak ő is kikészült. Sőt, biztosan! Én legalább nem haltam meg, de ő igen… Vajon, milyen volt a túlvilág? Van egyáltalán? Érdekelt volna, hogy mit látott, de nem akartam feltenni a kérdést. Nem akartam beszélgetni már. Lehunytam szemem, élveztem a sötétet, ahol nem látok semmit, olyan bódító volt, félő, még képes is lettem volna elaludni… állva!
Minden jó, ha a vége jó, nem? Életben van, kell ennél több? Tudtam, hogy azzal, hogy életben van, még nem lehet jót nevetni az estről, ha egyszer visszaemlékezünk rá. Ez nem az a vicces fajta minden jó ha a vége jó.
Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattunk így, az idő olyan lassúnak tűnt, vánszorgott ólom lábain, de akár az is lehet, hogy túl suhant rajtunk, csak mi észre sem vettünk. Kimelegedtem, és úgy tűnt, agyam veszi újra az információkat, le is nyugodtam, pedig még kellemes lehetett volna egy ideig, de már túl bensőséges.
- Életben vagy – veregettem vállon, hülyén hangzott, de muszáj volt nekem is kimondanom, hogy ezzel lezártnak tekintsem a szituációt. Vonalat húztam az események sora közé, hogy ne befolyásolják egymást még tovább. Elengedtem, elléptem tőle köhintve egyet, inkább magamnak jelezve, hogy szedjem össze magamat még egy kis időre. Kezemet tördelve néztem fel rá bágyadt mosollyal, de arcán semmi sem látszott, vonásai ki voltak simulva, élőnek tűnt. Ez már csak akkor lenne jobb, ha felébrednék ebből a tébolyultságból… Akkor kezdhetnék aggódni, hogy velem van probléma.




× szavak száma: 756× megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Once upon a time... Kai & Ave
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Loki & Thor - A long time ago
» Sis' bonding time - [Leana&Astra]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: