• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Hurricane & Maya - Lost Girl










avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Szer. Aug. 02, 2017 6:27 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete





She loved so much, she lost herself
Hurricane & Maya
A tömegközlekedés sose volt az én világom. Azelőtt mindig a szüleim fuvaroztak mindenhova, még a közeli ruhaboltba se engedtek el egyedül. Túlságosan féltették az ő kicsi leánykájukat, meg akarták óvni őt az olcsó öltözettől, a gyorséttermektől, a nadrágoktól és minden mástól, ami kicsit is szórakoztatónak bizonyult. Saját szabóhoz járatták, mesterfodrászhoz, elit éttermekbe hurcolászták és olyan ételeket rendeltek neki, amiknek a nevét ki se lehetett mondani.
Minden szoknyája a térdéig ért, az elegancia tömény aromája beépült az egész életébe. Hacsak egy melegítő is előkerült, azt azonnal tűzbe vetették. Így hát nem csoda, hogy az évek alatt teljesen elundorodott a buszozás élményétől. Ha mindenki úgy nevelkedett volna mint én, a legtöbb buszsofőr már rég elvesztette volna az állását.
Most mégis fel kellett kényszerítenem magam egy ilyen csotrogányra, s amint felszálltam, meg is bántam a dolgot. Orromat ugyanis megcsapta az izzadt, a fürdőszoba fogalmát semmibe vevő utasok szaga, idegszálaimat pedig egyesével kezdte tépegetni egy kisgyerek hisztirohamának gyönyörű szimfóniája. Az anyja természetesen úgy tett, mintha észre se venné, mivel tekintete és kezei a telefonjának képernyőjére voltak tapasztva. És ha ez még nem lett volna elég, az egyik ülésen valamiféle hajléktalan pihengetett, egy zsák utcáról felszedett cigarettacsikkel a kezében. A hányinger egy pillanat alatt elkapott amikor feltűnt, hogy csak egy verejtéktől ázott trikós, kövér pasas mellett volt szabad hely, így inkább a résnyire nyitott ablak mellé vetettem magam, ahonnan enyhe fuvallatokkal érkezett az oxigén, miután végre elindult a busz. Szinte alig kaptam levegőt az undortól, az utasok többsége már kezdett furcsa pillantásokat vetni rám. Talán azt hiszik, valamiféle mizofóbiás vagyok, aki még a legkisebb koszfoltot is elkerüli.
Utoljára LA-ben voltam hajlandó tömegközlekedéssel utazni, de akkor nem voltam egyedül. Nem kellett magamban végigszenvednem azt a negyed órát, mert ahányszor csak a hányás gondolata kerülgetett, Ő megragadta a kezemet, és ez megnyugtatott. Talán még a fülembe is súgott valamit, csak hogy elterelje a figyelmemet az engem körülvevő igénytelenségről. Tudta jól, hogy ilyen vagyok, a családomnak köszönhetően lettem ennyire... Kényes.
Hátamat nekitámasztottam a busz oldalának, kezemmel a fülhallgatóm bordó zsinórját kezdtem csavargatni. A telefonom képernyőjén megjelent a szokásos felirat, előadó és cím: Becky G - Sola. Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy kicsit kizökkenjek a hétköznapi gondolataimból, de mindhiába. Csak a dal szövege és a tompa zötykölődés létezett, az üres tekintetemről nem is beszélve. Egy új közösségbe kerülve nem volt túl erős kezdés a részemről, hogy csak bámultam a semmibe. Látniuk kellett volna az embereknek, hogy nyitott vagyok, vidám és szórakoztató személyiség. Habár ennek a fele maradt csupán, amióta... Nos igen. Erről már fejben se voltam hajlandó beszélni, hangosan pláne nem.
Ekkor azonban a busz hirtelen ugrott egyet, ahogy egyenesen beletrafált egy kátyúba, így sikerült minden figyelmemet ismét a jelenre összpontosítanom. Körülnéztem, de látszólag rajtam kívül senkit nem lepett meg ez a fordulat, mindenki továbbra is csak a maga dolgával foglalkozott. Úgy tűnt, már hozzászoktak a szeszélyes utakhoz. S ekkor, ahogy pillantásomat végigfuttattam az utasokon, egy ismerős vonást fedeztem fel a hátsó ülések egyikén. De hisz ez nem lehet...
Egy hirtelen mozdulattal fordultam ismét a telefonom felé, észre se vettem, hogy már vége a számnak. Éreztem, ahogy arcomat elönti a zavart pír, habár nem voltam biztos benne, hogy tényleg azt a személyt láttam, akit hittem. Lehetett csupán képzelgés. Már nem először fordult velem elő, hogy valakit összekevertem vele, így ezzel nyugtattam magam akkor is. Mit is keresett volna Hurricane egy ilyen lepukkant helyen, mint Beacon Hills?
Ha a napom nem lett volna már így is elég kellemetlen, most még rosszabbá vált. Ugyanis a busz egyenesen a külváros felé haladt, nekem pedig pont az ellenkező irányba kellett volna mennem.
- Ó, hogy az a... - motyogtam magamnak.
Vajon mi jön még ezután? Lerobbanunk? Netán balesetünk lesz? - forogtak az agytekervényeim, mivel fogalmam se volt, mihez kezdhetnék. Alig ismertem még a várost, így ha leszálltam volna, tuti eltévedtem volna.
Úgy tűnt, nem fogok hazaérni vacsorára... Anya oltári mérges lesz.

Sola ⚘ 639 ⚘ remélem tetszik *0* ⚘ @



I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Szer. Aug. 09, 2017 4:32 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
you're a doll, you are flawless but i just can't wait for love to destroy us.
i just can't wait for love.
Utálom a tömegközlekedést.
Utálom a buszokat, és utálom, hogy ilyen emberek között kell töltenem fél órát. Pontosabban nem is az emberekkel van a fő problémám, hanem ezzel a heringpartival. Csoda, hogy sikerült lefoglalnom magamnak egy helyet felszálláskor, arra viszont nem gondoltam, hogy csak két megálló, és annyira tele lesz ez az átkozott busz, hogy elesni se nagyon lehetne. Ebből a szempontból nem volt jó ötlet leülni. Leghátra meg főleg nem. Öt perccel előbb fel kell állnom, hogy aztán előre vergődhessek, mielőtt megállna a helyijáratos busz. Szerencsére a fülsüketítő hangját nem kellett hallanom, mert a fülesem nélkül nem indulok sehova. Ki sem bírtam volna, ha a jármű haldokló hangjai mellett még az utasok beszélgetését is hallgatnom kellett volna. Azzal nyugtattam magam, hogy már nincs sok, és leszállhatok erről a szarról, hazafele pedig már gurulhatok az autómmal - elvégre most is csak azért kényszerültem ide, mert az a szerelőnél van, és muszáj valahogy kijutnom a város másik végére. Én pedig nem sétálok ennyit, az biztos. Inkább szenvedek egy kicsit.
A gondolatbanvaló morgásomból az zökkentett ki, hogy feltűnt, hogy valami kissrác engem bámul már egy ideje és nyúlkál felém nyálas kézzel. Amennyire csak tudtam, közelebb húzódtam az ablakhoz és csak fintorogva figyeltem, aztán az anyját, aki el volt foglalva azzal, hogy a mellette ülőnek magyarázzon és mutogasson valamit. Az persze nen számított, hogy a gyerek az ő öléből lassan az enyémben köt ki. Na, ez volt az a perc, mikor megbántam, hogy nem sétáltam. Vagy taxiztam.
Taxi.
Hogy nem jutott ez eszembe?!
Ideje lenne abbahagyni a kólát, mert egy ilyen durva este után másnap csak az életemért küzdök, a gondolkozás meg távol áll tőlem. Fogalmam sincs, így szétcsúszva hogy fogok egyáltalán haza vezetni...
Fejemet az üvegnek döntöttem és lehunytam a szemeim. Úgy voltam vele, ha nem látok, és nem hallok, kizárhatok mindent, ami körülvesz. Igazából egy fokkal tényleg jobb is volt. Illetve addig, amíg meg nem éreztem a karomon, valaki érintését, amit némi nyálkás, ragadós, folyékony anyag kísért. Homlok ráncolva kaptam fel a fejem, s kissé idegesen néztem a karom irányába, majd ahogy észrevettem, hogy a gyerek fogdos és egyenesen a képembe mosolyog, azonnal kitéptem a headsetet a fülemből.
- Na, jó. Elég! - Morgolódtam félhangosan, amit a busztól úgysem hallhatott más. Úgy döntöttem, inkább leszállok, akárhol is vagyunk épp.
Felálltam addigi helyemről és próbáltam valahogy előbbre jutni legalább a hátsó ajtóig, ahol aztán egyből jeleztem is megnyomva a kis négyzet alakú, piros gombot. Magam elé mormogva kezdtem káromkodni, és szidni a gyereket az anyjával együtt, miközben a kezemet és a pólómat törölgettem.
Szerencsére nem kellett sokat várnom, hogy megálljon a busz, és kinyíljon az ajtó, én meg úgy hagytam el a járművet, mint a süllyedő Titanicot az emberek. Már léptem is le a járdára, azonban nagy sietségemben - meg a többi utasnak hála, akik hozzám hasonlóan szálltak le a buszról - lesodortam magammal valakit, és ha nem lettek volna elég jók a reflexeim, valószínűleg a földre is zuhant volna. Így azonban épp időben elkaptam és már akartam is bocsánatot kérni, de ahogy szóra nyitottam a számat, egy hang sem hagyta el azt, hiszen nem egy számomra vadidegen állt ott, sőt...
- Maya? - Kérdeztem hitetlenül, miközben alaposan végignéztem minden egyes vonását. A szemeit, az arcát, a haját, mindent. Hirtelen fogalmam sem volt, mégis mit kellene mondanom, pedig ilyen helyzetbe én még sosem kerültem. Minsig tudtam, mikor, mit kell mondani. Valószínűleg, ha nem döcögött volna tovább a helyijáratos busz füstöt köhögve, még hosszú percekig álltam volna ott vele némán. Ez viszont sikeresen kizökkentett, és gyorsan el is engedtem hátrébb lépve párat, hogy legyen köztünk egy kis távolság.
- Mégis mit keresel te itt? - Kérdeztem meg végül az első kérdést, ami eszembe jutott, pedig bőven lett volna más, amit a fejéhez tudtam volna vágni. De hamar eldöntöttem magamban, hogy normális leszek... Nem mintha hozzá tudnék máshogy viszonyulni, még a történtek ellenére sem.
Ahogy ott álltam vele szemben, s hagytam magam elveszni a tekintetében, úgy éreztem, hogy még mindig nem múltak el az érzéseim, melyeket iránta tápláltam. Hogy ez szerelem volt-e, azt akkor, ott még nem tudtam eldönteni. De valamiféle erős szeretet volt, pont az a fajta, ami elég ahhoz, hogy ne engedj el valakit, történjen bármi...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Csüt. Aug. 10, 2017 12:34 am
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete





She loved so much, she lost herself
Hurricane & Maya
Ha egyszer belekeveredsz egy gázos helyzetbe, onnan elég nehéz kimászni. És ha ez még nem lenne elég, tutira jönni fog valami, ami csak jobban elront mindent, míg végül az egész egy hatalmas káoszba torkollik. Ugye ismerősen hangzik?
Nos, velem is pontosan ez történt, amikor felszálltam arra a retekben úszó buszra. Hatalmas tömeget szállított az az egyetlen szerencsétlen jármű, a hangzavarról nem is beszélve.
A sok ember pedig teljesen kiszippantott minden kis csepp oxigént a levegőből, és ezt a fülledt, belélegezhetetlen „valamit” egy nagy adag bűzfelhővel fűszerezték. A ”Hogyan idegeljük ki Mayát?” bűbáj leghatásosabb receptje, én mondom...
És ez még csak az a bizonyos gázos helyzet volt, a rosszabb része még el se kezdődött.
Próbáltam magam nyugtatni néhány spanyol dallal, amiket akkortájt szerettem meg igazán, de sajnos a zene se tudott rajtam segíteni. Szenvedtem, de pokolian. A legtöbben már elküldtek volna a fenébe vagy messzebb, amiért ilyen hisztis vagyok, de épp nem volt senki a közelben, aki hozzám akart volna szólni. Valahol örültem is ennek, mert amint válaszoltam volna, azonnal kidobtam volna a taccsot a sok zötykölődéstől és az izzadtságszag csípős aromájától. Legszívesebben az összes ablakot kinyitottam volna, de akkor valószínűleg a középen üldögélő idős nénike jól elvert volna a botjával. Általában a hozzá hasonlók azonnal hisztériázni kezdenek, ha egy pici szellőcske éri azt a néhány szál hajukat, így nem mertem megkockáztatni. Inkább odavergődtem az egyetlen légforráshoz, amit találtam, hogy legalább én ne fulladjak meg. Tudom önzően hangzik, de úgy tűnt, csak én nem bírtam elviselni a buszozást. Mindenki más nyugodtan tűrte, kivéve persze azt a kisgyereket hátul. Ő egyáltalán nem bírt magával, amennyire hallottam a visongásából.
És persze ott volt a zutty, amikor Maya majdnem elesett. De nem, ügyes lány ő, jól tud egyensúlyozni. És van annyira skizofrén, hogy magáról beszél harmadik személyben...
Nos igen. Ennyire őrjített meg a tömegközlekedős téma. Ha valaki beszél róla, egyből rázni kezd a hideg és elfog a hányinger. Szerintem ennyire soha nem undorodtam még semmitől se. Jó, még anno LA-ben volt egy srác - azt hiszem valami Digby... -, aki rendszeresen túrta az orrát biológia órán, de... De az teljesen más. Őt szerencsére könnyen el tudtam kerülni.
Az emberek elkezdtek mozgolódni a járművön, idővel már örültem, ha egy centi szabad hely volt köztem és a mellettem terpeszkedő utas között, aki pont annyira volt igénytelen, mint az a csikkes hajléktalan a másik ülésen... Egy pillanat.
Ő volt az. Odaállt mellém, és a már messziről érezhető mosdatlan szaga most teljesen körülvett mindent, közvetlen közelről volt szerencsém megtapasztalni az öt napos szemét és sokéves égetett dohány keverékét. A gyomrom apróra zsugorodott, majd elkezdett összevissza csavarodni. Már közel álltam az öklendezéshez, így két ujjammal befogtam az orromat és azonnal elkezdtem átfurakodni a tömegen, hogy az ajtó közelébe kerülhessek.
Ekkor viszont jött a következő megálló, ennek hála pedig rengetegen tolakodni kezdtek a kijárathoz, így szépen hátrakeveredtem a busz végébe. Akár egy flippergolyót, ide-oda lökdöstek; néhányan fel is jajdultak, ahogy véletlen a lábukra léptem, de bocsánatot kérni se volt időm. Aztán eltrafált egy kamion... Legalább is így érzékeltem, amikor valaki hirtelen lesodort magával a buszról.
Maya megint csak majdnem elzúdult. Szerencséjére sikerült az idegennek elkapnia, mielőtt kiterült volna a betonon. De azért nem bírta ki, hogy ne sikítson egy kisebbet.
Idegen, meg a fenéket!
Nem hallucináltam. Valóban Hurricane Bartholomew volt az, hacsak nem csináltak róla egy tökéletes másolatot. Ott volt előttem, látszólag őt is meglepte, hogy itt lát. Már abból, ahogy a nevemet kimondta éreztem, hogy nem akar hinni a szemének.
- Hurricane..? - kérdeztem vissza, mivel teljesen még én se voltam biztos abban, hogy nem képzelet az egész. De az érintése valóságos volt, így ő maga is igazi kellett, hogy legyen.
A busz pedig szépen elment, ami mintha visszarángatta volna megmentőmet a meglepetés örvényéből. Miután elengedett, gyorsan kihúztam magam, és leporoltam fekete szoknyámról a koszt, amit még a buszon szedtem össze. Megköszörültem a torkomat, egyik oldalt a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. Aki jól ismer, tudja, hogy zavaromban szoktam ezt csinálni, így esélytelen lett volna eltitkolnom Hurricane elől, mit érzek. Az arcomon megjelenő enyhe pír pedig csak alátámasztotta ezt.
- Ugyanezt kérdezhetném tőled én is. - feleltem halkan, majd erőmerítés gyanánt mély levegőt vettem és úgy folytattam - Egyébként nemrég költöztem ide a családommal.
A mondat végére egészen rideggé vált a hangom, már csak a csodás famíliám emlegetése miatt is. A tudat, hogy mindent miattuk kellett tennem...
Csodáltam, hogy Hurricane nem támadt le elsőre a legégetőbb kérdésekkel, de azért örültem is neki. Egy ilyen út után képtelen lettem volna értelmes válaszokkal előrukkolni.
Néhány pillanatig nem mertem a szemébe nézni. Azok után, amiket mondtam neki, lehetetlennek éreztem, hogy egyáltalán valaha is újra képes legyek rá. De végül csak megtettem, tekintete pedig egészen megnyugtatott. A régi emlékek szinte azonnal bekúsztak a gondolataim közé, feszültségem kezdett feloldódni. Mindhiába próbáltam elfelejteni mindent, amit valaha éreztem iránta, képtelen voltam rá. Az a láng sose aludt ki bennem, csupán összezsugorodott.
Ott a buszmegállóban pedig új erőre kapott. Talán soha nem is gyengült el teljesen... Csak várt.

Sola ⚘ 821 ⚘ nyálas kéz...xd még mindig ezen sírok... ⚘ @


I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Vas. Aug. 20, 2017 12:16 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
you're a doll, you are flawless but i just can't wait for love to destroy us.
i just can't wait for love.
Beszélhetnék azokról a híres, nagy újra találkozásokról, mikor az ember szíve szinte a torkában dobog, és ha nem vigyáz, egyszerűen kiköhögheti egy váratlan pillanatban, amiért elszorítja a levegő útját. A nehézkes légvétel mellé pedig még jön az a fajta gyomorgörcs is, mikor a bent lévő pillangók is zavartan röpködnek jobbra-balra, amivel csak azt lehet elérni, hogy a gyomor kettőt bukfencezve fokozza az érzéseket, mely összességében már inkább a feszültség irányába indul a kellemes helyett.
Mayával szemben állva én is valami hasonlót éreztem.
A szívem hevesen kalimpált egyenetlenül, és azt vártam, hogy átszakítva a mellkasom a lány lábai előtt landoljon. Aztán rájöttem, hogy ez fizikai képtelenség lenne, mert a legfontosabb szervem még mindig nála van. A szívem ott hagytam Los Angelesben, hiába keresné nálam. Nincs itthon. Teljes egészében a lányra bíztam, mert úgy éreztem, ez nem kell nekem. Ráadásul a kapcsolatunk elején én ezt örökbe adtam neki.
Hagytam, hogy a gondolataim felemésszék az összes kellemesen bizsergető érzést odabent, az agyam elől pedig elhessegettem képzeletben az ártalmas ködfelhőt, mely az ítélőképességemre és a józan eszemre nehezedve gátolta meg, hogy tisztán lássak magam előtt.
Így a végére pedig csak a csalódottság és a szomorúság maradt meg nekem egy kis dühvel fűszerezve azok miatt a dolgok miatt, amiket nem volt alkalmam elmondani, kiadni magamból egy, vagy lassan már inkább két hónappal ezelőtt.
Összességében ennyit ezekről a találkozásokról; nem arról szólnak, amiket a hülye amerikai filmekben látunk. Egyáltalán nem jó érzés, és nem is annyira kínos, amennyire eltúlozzák. De lehet, csak nekem volt kevés az idő arra, hogy feldolgozzam a történteket. Mondjuk azt sem tudtam, hogy magam elől, az érzéseim elől, vagy inkább Maya elől menekültem-e. Egy ideig jól ment minden. Kizártam a szar dolgokat és úgy voltam vele, ha engem is átbasztak, én is megtehetem mással. De a lány megjelenése pillanatok alatt rombolt össze bennem mindent, és csak keserű szájízzel voltam képes elviselni a tényeket, melyeket akaratlanul is az arcomba nyomott jelenlétével.
Mégis akartam, hogy itt legyen.
Nem akartam, hogy itt legyen.
- Tudod, nekem vannak itt rokonaim - vágtam oda neki válaszképp kissé talán bunkóbb stílusban, mint terveztem. De az átalakult érzések odabent nem engedték, hogy finomkodjak. Azt akarták, hogy ne kivételezzek vele. - Bár mindketten tudjuk, milyen a kapcsolatom apámmal és Wade-del, de ez volt a legjobb módja, hogy minél távolabb kerüljek tőled. De ki gondolta volna, hogy 48 mérföld is kevés lesz és pont egy ilyen helyre költöztök - tettem még hozzá kegyetlenül.
Azonban tényleg nem értettem, mit keresnek itt. Pont itt. Szánalmas ez a hely. Egy nyomorult kisváros, nulla élettel, tele pletykákkal és idegesítő szomszédokkal, akik mindent tudni akarnak.
Viszont a jelenléte azt jelentette, talán megszabadulhatok ettől a porfészektől, és haza mehetek. Ismét városok állnának közénk, s bár csak egy háromnegyed órás út, tudtam, hogy egy a millióhoz esély lenne rá, hogy összefussunk valaha.
Bár eddig is ezt hittem.
Aztán belegondoltam, hogy ostobaság lenne menekülni előle. Sőt, nagyobb büntetés nincs is annál számára, hogyha látja, hogy elvagyok másokkal is. Nem kell ő a boldogságomhoz, túl vagyok rajta.
Pedig nem voltam túl rajta.
Főleg most, hogy megjelent, csak felkavart mindent bennem újra. Cseveghettem volna felszínes dolgokról még percekig, de a kettőnk közt beálló néma csend egyre fojtogatóbb lett, és én nem akartam jó pofizni, így csak egyetlen kérdést tettem fel, mely már hetek óta marcangolt belül, és rosszabbnál-rosszabb válaszokat generált elmémbe.
- Miért? - Hangomból semmilyen érzelem nem tükröződött. Nem emeltem fel a hangom, nem üvöltöttem,  nem készültem összeomlani a szomorúságtól, és nem hagytam, hogy a csalódottság utat törjön magának. Csak közömbös és hűvös akartam maradni. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy tudjon a fájdalomról, amit bennem hagyott. Nem törhetett össze megint. - Szerettél te engem egyáltalán?! - Kérdeztem ezt már kicsit több indulattal, de a hangom és a vonásaim sem változtak meg. Talán egy aprót rándult a szemöldököm mérgemben, de nem engedtem utat az érzelmeimnek.
Nem voltam ennyire gyenge, mégha a menekülés gyengeségnek is tűnt. Pedig valójában csak kellett a levegő változás.



A hozzászólást Hurricane Bartholomew összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Szept. 26, 2017 2:50 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Hétf. Aug. 21, 2017 1:08 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete





She loved so much, she lost herself
Hurricane & Maya
Nem hiszek a véletlenekben. Ahogy abban sem, hogy az első találkozásom Hurricane-el csupán aprócska egybeesés. A sors keze volt a dologban, erre viszont csak akkor ébredtem rá, amikor már túl késő volt. Akkorra már ő rég a városhatár felé tartott, és esélyem se lett volna megállítani. Talán nem is akartam, hiszen épp miattam ment el, én szerettem volna, hogy elváljanak az útjaink. Csakhogy neki fogalma sincs, valójában miért szakítottam vele.

Nem fáj, hogy azt hiszi, megcsaltam. Így legalább nem kell attól tartanom, hogy a családom - vagyis inkább drága szeretett anyám - bántani fogja. Jobb ez így... De mégis fáj a szívem, ha csak eszembe jut az a csalódott pillantás, amivel elvált tőlem. Utolsó emlékként égett bele a tudatomba, amit minden éjjel látok magam előtt, akárhányszor lehunyom a szemem. És mindig ilyenkor jutott eszembe, milyen rossz egyedül aludni abban a hatalmas franciaágyban, ami a szobám negyedét elfoglalta - ha nem számoljuk bele a gardróbszekrényemet, ami már felért egy külön helységgel.
Egy pillanatra meg is feledkeztem a szakításról, azokról a szörnyű hazugságokról, amiket Hurricane fejéhez vágtam. Csak álltam előtte, múltam egyik szellemével szembenézve, vártam, hogy szóljon valamit. Azt is megértettem, hogy miért volt velem ilyen mogorva, egyáltalán meg se lepett a hangsúlya. Megbántottam, méghozzá nem is kicsit. Ó, ha tudnád, mi is az igazság...
Erősen elgondolkodtam rajta, hogy bevalljam e neki az igazat, de hamar el is hessegettem magam elől az ötletet. Elvégre miért is hinne nekem? Minden épeszű nő ilyen kifogásokkal jönne, ha vissza akarná szerezni, akit annak idején megcsalt. Még ha igazat is mondana, akkor se lenne a srác olyan hülye, hogy bedőljön neki. Oda a bizalom, ezzel együtt kell élnie.
A mi esetünk ráadásul ennél sokkal bonyolultabb... Nem akármilyen kapcsolatról van szó. A miénk volt az ideális szerelem, amire minden korombeli lány vágyik. Tipikus történetünk van: a rosszfiú és az idétlen, nem túl hétköznapi lány. Habár, az előbbi nem túlzottan jellemez engem, azért vannak pillanataim, amikor iszonyatosan béna vagyok. Ki gondolta volna, mi? Ezt a bökkenőmet szeretem rejtegetni, csak kevesen ismerik a teljes igazságot. Hurricane természetesen ezt is tudta rólam, ahogy szinte minden mást is. Nem volt okom titkolózni előtte...
Enyhe kettősség uralkodott el rajtam. Úgy éreztem, jól tettem, hogy szakítottam vele, ugyanakkor meg is bántam a dolgot. Hiába van most biztonságban anyám haragjától, azért lehetett volna bennem annyi tartás, hogy inkább kockáztatok. A tini filmekben is mindig ez van nem? A párok hajlandóak az életüket kockára tenni csak azért, hogy együtt maradhassanak. Én voltam a gyáva, senki más. Nem mertem szembeszállni a családommal, megtagadni a kötelességeimet. Bolond voltam, és minden nap magamat hibáztatom a történtekért.
- Óh... - mindössze ennyire futotta tőlem első körben, de egy kisebb bólintással azért megpróbáltam erősíteni - Nem tudom, miért költöztünk ide. A szüleimet kéne kérdezni, engem nem szoktak már beavatni az ilyesmikbe. De teljes mértékben megértem, miért jöttél ide.
Amióta bemutattam nekik Hurricanet, nem voltak képesek megbízni bennem. Hiába szakítottam vele, hiába hagyta el a várost, ők továbbra is hűvösek maradtak velem, csupán most már nem akartak ártani senkinek se, akit szerettem. Ennyit érdemeltem azért, amit tettem.
Legszívesebben elmentem volna. Abban a pillanatban hazarohantam volna, hogy aztán anyám fejéhez vághassam, hogy most azonnal el kell tűnnöm innen. Nem azért, mert nem mertem szembenézni Hurricane ellenszenvről árulkodó arckifejezésével... Hanem mert tudtam, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha távol kerülnénk egymástól. Ő elfelejthetné, hogy valaha is az élete része voltam, én pedig továbbra se dühíteném fel az őseimet. De az mégis hogy nézett volna ki, ha a kis találkánk után „véletlenül” felszívódtam volna? Ezúttal nem futamodhattam meg. Elég volt egyszer elkövetnem azt a hibát, és már így is épp eléggé utáltam magam miatta.
Szinte belém hasított az a kérdés, amire már lelkileg készültem egy ideje. Nem tudtam, hogy valaha fogunk e még találkozni, de minden nap végiggondoltam, mit is válaszolnék, ha egyszer mégis sor kerülne erre a beszélgetésre.
- Nem... Nem tudom. - nem épp így terveztem el a fejemben, de csak ennyit voltam képes kinyögni. Nem tudtam volna ismét hazudni, egy újabb ostoba kamut kitalálni csak azért, hogy továbbra is utáljon. Javítani egyébként se tudtam volna a helyzeten, nem hiányzott, hogy még rontsak is rajta. - Persze, hogy szerettelek! Ez ennél sokkal bonyolultabb... - feleltem valamivel hangosabban, mintha ez olyan egyértelmű lett volna. Pedig tudom jól, hogy ha már egyszer „félreléptem”, könnyen felmerülhet a kérdés, hogy tényleg szerettem e őt. Ha tudná, mennyire...

Shameless ⚘ 720 ⚘ please don’t hate me cute@


I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Kedd Szept. 26, 2017 2:57 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
you're a doll, you are flawless but i just can't wait for love to destroy us.
i just can't wait for love.
A válaszától, amit hallottam, némiképp meg kellett volna nyugodnom. Úgy kellett volna éreznem, hogy a rászánt időm nem ostobaság volt, és az életem pazarlása, mert nem csak én éltem meg azokat a csodálatos napokat, pillanatokat vele, hanem ő is velem. Egy kis részem mégis úgy érezte, hogy a hazugságai újabb hálójába kezdek keveredni, ha elhiszem minden egyes szavát, ahogy régen is tettem. Már fogalmam sem volt, mit kellene hinnem. Többé már nem tűnt hitelesnek számomra, főleg azok után, hogy egy ostoba indokot sem tudott nekem mondani a miértekre. Talán hülyeség volt felhoznom ezt a témát, de mégsem mehettem el a válaszok mellett újra, mintha egy cseppet sem számítana, vagy nem érdekelne. Hiszen egyik sem volt igaz. Hónapokkal ezelőtt pedig nem volt alkalmam megkérdezni, mit rontottam el. Pedig érdekelt volna, kevés voltam-e. Vagy igazából nem is velem volt a baj, hanem vele. Szerettem volna egyről a kettőre jutni, hogy lezárhassam a múltam e szakaszát végre, de ebben Mayának is partnernek kellett volna lennie.
De nem volt az.
Idegesen túrtam a hajamba, miközben oldalra pillantottam. Nem tudom, ez csak egy automatikus reakció volt-e tőlem, vagy csak nem akartam, esetleg nem bírtam rá nézni, de reméltem, hogy mire visszanézek, már nem lesz ott.
De ott volt.
Újabb, hosszú másodpercekig tartó csend következett. Egy szakadékkal kettőnk közt álltunk egymással szemben, s azon gondolkoztam, az a lány áll-e előttem, akit valaha ismertem, vagy az a lány létezett-e egyáltalán? A megcsalás után elbizonytalanodtam abban is, hogy egyáltalán volt-e hozzám legalább egyetlen őszinte szava a kapcsolatunk ideje alatt. Aztán rájöttem, feleslegesen futtatom ekörül a gondolataim, hiszen most sem lettem okosabb a dolgokkal kapcsolatban, mint régen. Reménytelennek tűnt, hogy egyszer végre kapok normális válaszokat a kérdéseimre, s talán jobb is volt így. Talán nem a véletlen műve, hogy tudatlanságban kell élnem. Úgy éreztem, ideje elfogadni, hogy átbasztak, és tovább lépni.
- Mindegy – mondtam végül. – Már nem számít, nem igaz? A múlton úgysem tudunk változtatni – próbáltam végül pontot tenni ennek a végére, és reméltem, hogyha már elfogadtam a tényeket, Maya sem gondolja meg magát, s önti ki a szívét nekem.
Valójában csak attól féltem, hogy valami olyasmivel áll elő, ami miatt megsajnálom, vagy még én fogom rosszul érezni magam. Vagy csak elgyengülök a bocsánatkérésétől és ugyanott fogok kikötni, mint a költözésem előtt. A padlón. Méghozzá romokban.
Jobb lett volna elindulni, de a lábaim nem mozdultak.
Pedig jobb lett volna kikerülni, és a hátam mögött hagyni, mintha meg sem történt volna ez a találkozás. De ehhez nem volt elég erőm.
Próbáltam szigorú maradni – főként magammal szemben -, próbáltam közömbös lenni, szenvtelen, kissé talán bunkó is, hűvös és rideg. Szerettem volna, ha nem néz rám úgy, ahogy tette. És legfőképp szerettem volna, ha az eszemre tudok hallgatni abban a pillanatban. Igazából rengeteg dolgot szerettem volna hirtelen, ezek közül azonban egyet sem sikerült megvalósítanom.
- Mesélj, mi van veled? – Tettem fel végül egy egyszerű kérdést, ami után aztán azonnal elküldtem magam a francba fejben. – Minden rendben? – És mindezek ellenére is folytattam.
Fogalmam sincs, mit gondoltam, mégis mire jó, hogy beszélgetésbe keveredek vele, hogy kérdezek felőle, hogy érdeklődök. Megmondom mit gondoltam; egyáltalán nem gondolkodtam. Mégis mi értelme kínoznom magam valaki olyan társaságában, akit egyszer mindennél jobban szerettem, s nem hátba, hanem egyenesen szemtől szembe szúrta azt a bizonyos tőrt? Mi értelme úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, miközben semmi sincs rendben? De nem tudtam, mi lenne a helyes döntés, hiszen sosem fontolgattam annak lehetőségét, hogy egyszer összefutok Mayával újra. Reméltem, hogy sikerül teljesen elfelejtenem, és nem fog megjelenni előttem a semmiből, hogy újra felkavarja az életem.
Nem. Így sem fog felkavarni semmit, mert azt nem engedem – parancsoltam rá magamra gondolatban.
Végül az órámra néztem, és kissé döbbenten vontam fel szemöldököm, hiszen tudatosult bennem, hogy az autószerelőhöz indultam, ami lassan be fog zárni, de még legalább két utcányira vagyok tőle.
- Ne haragudj, de nekem mennem kell. Nem is ennél a megállónál kellett volna leszállnom, szóval még legalább egy tíz perces út vár rám – mondtam neki sietve, és már indultam is elhaladva a lány mellett, miközben félig visszafordultam, hogy még utoljára alaposan szemügyre vehessem, végül előre fordultam, és minden erőmmel azon voltam, hogy megálljam, hogy hátra nézzek.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, hiszen kezdett egyre kínosabbá válni az egész helyzet, amibe keveredtem azzal, hogy újra találkoztunk. Egy másik részem azonban inkább taxizott volna egész hétvégén, mintsem ott hagyja egykori szerelmét. De még mindig én voltam a sértett fél, és túl makacs voltam ahhoz, valamint még volt annyi önbecsülésem, hogy ne adjam meg ilyen könnyen magam Mayának. Több kellett még ahhoz, hogy legalább arra a szintre eljussak, hogy normálisan képes legyek vele beszélgetni öt percet, ha esetleg összefutunk majd az elkövetkező időben az utcán. Amiről már akkor tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz.
Átkozott kisvárosok!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Vas. Okt. 22, 2017 6:07 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete




Hurricane & Maya
She loved so much, she lost herself



A lelkem mélyén tudtam, hogy a múlt árnyai előbb vagy utóbb utol fognak érni. De hogy pont itt, és pont most? Eszembe se jutott volna, hogy majd Beacon Hills egyik buszmegállójában fogok szembenézni velük, Hurricane Bartholomew dühvel töltött pillantásain keresztül. S mégis - szinte már nevetséges -, a sors így hozta. Ott álltunk egymással szemben, zavartan, régi emlékek közt úszva, arra várva, hogy valamelyikünk végre kinyögjön egy értelmes mondatot.
S a kérdés, mellyel Hurricane szinte szó szerint fejbevágott, teljesen jogos volt. Hogy szerettem e őt? Igen, halálosan. Olyan szinten, ahogy azt még a legnagyobb költők se tudnák leírni. Szavakba nem lehetett önteni azt a tüzet, azt a szenvedélyt, amit mellette éreztem minden nap minden egyes percében. Hiányzott is, miután elváltak útjaink. Folyamatosan magamat hibáztattam érte, pedig a valódi felelős a családom volt. Ha rajtam múlt volna, soha nem engedtem volna el... De azzal csak nagyobb veszély fenyegette volna, mint így, hogy hagytam elmenni.
Azt hittem, egyértelmű volt, hogy mit is éreztem iránta... S ő mégis kételkedett benne, hogy valódi volt e bármelyik szavam is. Meglehet, mostanáig azt hitte, én magam se voltam igazi, nem hogy az érzéseim. Meg tudtam érteni, de... Felfogni képtelen voltam.
Egyre komorabb gondolatok kezdték fertőzni az elmémet. Mi van, ha magát hibáztatta mindenért? Mennyire változhatott meg? Lehet, hogy... Teljesen belerokkant ebbe az egészbe?
Nem. Ennyire nem mehetek messzire. Nem vagyok se drága kincs, se valami különleges személy, aki után csak sírni lehet, s akin lehetetlenség túllépni. Csak reménykedni mertem, hogy Hurricane is nagyjából el tudta felejteni a múlt sötétségét, és egy idő után már nem szenvedett miattam.
Csend ült mindenre körülöttünk, s egyre kínosabbá vált a helyzet. Úgy éreztem, tűz és víz találkozott egymással, s most épp azt próbálják eldönteni, ki az erősebb. Ki az, aki képes lesz szembenézni a másikkal...
Hurricane győzött. Nem hiába hívták így, olyan volt, akár egy véget nem érő, mindent felkavaró vihar. Amerre járt, mindent megváltoztatott maga körül. Az épületeket, az embereket, engem... Mindenki más szemmel látta a világot, ha egyszer megismerte őt. Nem csak felületesen, teljes mértékben. Aki a szíve mélyére pillanthatott, gyökerestül megváltozott. Velem ez történt, amint belépett az életembe. Felforgatta a világomat, megmutatta az engem körülvevő fal túloldalát, mindazt, amit én ki akartam zárni. És milyen jól is tette.
- Még ha nem is tudunk változtatni rajta... Akkor is számít. - feleltem. Olyan nehezen tudtam válaszolni, mintha minden levegőt elszívtak volna tőlem. Mellkasom egyre csak nehezedett, szinte már fájt, amikor próbáltam fellélegezni.
Mindent el akartam mondani neki. Mindent, ami csak a fejemben zajlott, az igazságot, hogy mit miért tettem. De nem lehetett. Nem engedhettem őt vissza az életembe, semmilyen formában sem. Ha a szüleim megtudják, hogy itt van a városban, ki tudja, mit tesznek majd. Nem kockáztathattam meg, hogy ismét veszélybe kerüljön. De ha legalább meg tudnám vele valahogy értetni..
Szívem hatalmasat dobbant, amikor megkérdezte mi van velem. Még érdekelte volna? Mindazok után, amin keresztülmehetett miattam, még mindig hallani akart felőlem? Ó, egek! Mit műveltél, Maya? Hogy lehettél ekkora idióta?
- Minden rendben van, igen. - ennél nagyobbat nem is hazudhattam volna. Azóta a nap óta mást se csinálok, csak folyton hazudok neki. - Veled mi a helyzet?
Ó, Hurricane, ha tudnád, mi mindent szeretnék még kérdezni. Javultak a dolgok Wade-del? Jobban vagy már? Ugye nem bántott senki? Ugye... Nem őrölted magad miattam?
Erre csak bevágtam a „mi a helyzet?” kártyát. Mintha az érne bármit is. Néha szinte már zseniális, hogy mennyire béna tudok lenni. Ez művészet, én mondom.
Hurricane az órájára pillantva szólalt fel ismét, elég sietősre fogva a dolgot. Meglehet, nem csak azért, mert tényleg fontos dolga volt... Talán azért is, hogy végre maga mögött hagyhasson, a rossz emlékekkel együtt. De csak nem hagyhattam annyiban, hiszen minden pillanatban egyre csak közelebb voltam ahhoz, hogy végre elmondjam az igazat. Nem azért, hogy ismét megpróbáljunk valamit, ami már rég el volt temetve. Azért, hogy tisztára mossam bemocskolt nevemet, hogy végre elfelejthessük mindketten azt a szörnyű napot.
Amikor elsétált mellettem, orromat megcsapta az az ismerős illat, amit csak a közelében éreztem. Rengeteg szép pillanat kötött ehhez az aromához, ami még inkább arra késztetett, hogy akaratom ellenére is utána kapjak, s felsőjét megmarkolva parancsoljak megálljt lábainak. Nem engedhettem, hogy csak úgy itt hagyjon. Addig nem, amíg nem vallottam be neki az igazat.
- Várj! - kezem megremegett, annyira szorítottam az ujjaim közti ruhadarabot. - Én annyira... Hülye vagyok. - lehajtottam a fejemet, hajam vízesésként zuhant arcom elé. Így legalább Hurricane nem látta azt a szégyent, ami pírként öntötte el mézszín bőrömet.
Talán önző voltam, amiért nem akartam, hogy túllépjen rajtam? Meglehet, hogy csak magamra gondoltam, amikor utána szóltam, és egyáltalán nem is érdekelt, hogy ő mit érez. De nem tudom, képes lettem e volna végignézni, ahogy elsétál, s majd a jövőben egy másik lánnyal a karján nevetgél, miközben én egy sötét sarokba húzódva rágom magam tovább. Én tényleg egy szörnyű alak vagyok.

music ⚘ 802 ⚘ bocsánat a késésért :c ⚘ @




I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Szomb. Feb. 17, 2018 9:27 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
you're a doll, you are flawless but i just can't wait for love to destroy us.
i just can't wait for love.
Gyűlöltem ezt az erőltetett kényszerbeszélgetést, amibe belekeveredtem Mayával. Mégis mit gondoltam, mikor feltettem azt a kérdést, hogy mi van vele mostanában? Akkor is utálom, ha egy „mizu”-t vágnak hozzám, mikor rám írnak a nyomorult messengeren, elvégre mit írnék rá? Ha van valami, azt kérdés nélkül is elkezdem majd mondani. Erre nem lehet rendesen válaszolni. Abban a helyzetben meg csak még rosszabb, ha ezt a kérdést olyasvalakihez szegezed, akit nem láttál már hónapok óta, és nem tudsz róla semmit. Mégis mit válaszolna? Nyilván nem kezd el mesélni, elvégre idegenné váltál számára te is.
Ugyanígy éreztem magam én is abban a pillanatban. Az pedig csak még inkább rontott a helyzeten, hogy Mayával az elválásunk sem az a fajta volt, hogy megtartod a kutyát, miután megdöglött. Már csak a tányér dobálás hiányzott igazából az utolsó beszélgetésünk során. Én túl heves természetű vagyok, ő pedig úgy tűnt, mintha a legkevésbé sem érdekelte volna a kialakult helyzet. Ez persze csak még bosszantóbbá vált, így meg nem csoda, hogy látni sem akartam őt.
Aztán Maya visszakérdezett. Ez csak rontott a helyzeten.
Olyan béna volt ez az egész. Nem kellett volna ennek zökkenőmentesebben mennie? Egymás karjába borulva, vagy ilyesmi. Vagy épp fordítva. Elfordítani a fejünket az első pillanat után és hagyni, hogy az egyikünk jobbra, a másikunk meg balra menjen. Vagy átnézni egymáson, mintha soha semmi nem történt volna köztünk, sőt még csak nem is ismernénk egymást. Vagy bánom is én… De ennél minden jobb lett volna.
Végig az járt a fejemben, mégis miről kellene elkezdenem beszélni? Hogy Wade-del egymás agyára megyünk? A hülye Beacon Hills-i suliba kényszerített anyám? Hogy nem szeretem ezt a várost csak muszájból vagyok itt? Vagy hogy nem igazán lebeg előttem semmi életcél csak kiélvezem az életem minden percét, és egyik napról a másikra élek mindenféle tervezés nélkül? Hogy a kelleténél is hűvösebb lettem azok miatt, amik kettőnk közt történtek?
Utáltam a tényt, hogy a filmekben mindig csak a happy endet látjuk, aztán hogy mi jön utána, arról már nem beszélnek. Megélni pedig sokkal nehezebb az efféle szituációkat, főleg tapasztalatlanul.
- Megvagyok – mondtam végül a legegyszerűbben, s a lazaságom és az érdektelenségem megfűzeresztem egy vállrándítással.
A valóságban persze fele ennyire sem voltam nyugodt, mint ahogy mutatni akartam azt az exem felé. De az utolsó dolog amire vágytam, hogy lássa, még mindig ki vagyok készülve. Legalábbis most. Elvégre ez az újra találkozás eléggé felkavaró volt. Már csak abban reménykedtem, hogy ezzel ő is hasonlóan van. Talán köcsögség, de azt kívántam, hogy ő is érezze ezt a kellemetlenül nyomasztó hangulatot, amit én. És reméltem, hogy a lelkiismeretfurdalás mardosni kezdi belülről minden egyes alkalommal, ahogy a szemembe néz.
Végül az órámra nézve magamban hálát adtam az égnek, amiért sietnem kellett. Végre menekülhettem a kínos csevegés és Maya tekintetének kereszttüze elől. Igazából egész idő alatt bárhol szívesebben lettem volna, mint vele a buszmegállóban. De ez érthető, nem? Ráadásul szinte biztos is voltam benne, hogy hasonlóképpen vélekedik.
Nehezen, de sikerült erőt vennem a testem felett, hogy elindulhassak magam mögött hagyva a múltamat végleg, de szinte csak két métert voltam képes előre haladni, mikor Maya hangja ismét megütötte fülemet, ezzel párhuzamban pedig megéreztem a szorítását is magamon. A szívem kihagyott egy ütemet hirtelen, s csak lassan voltam képes felé fordítani a fejemet, de így is csak fél szemmel tudtam ránézni. Nem akartam visszafordulni. Sok időbe telt, mire egyáltalán rá tudtam venni magam arra, hogy elinduljak, nem akartam ezt újra játszani. Nem győzhetett a szívem az eszem felett. Ennél azért okosabb lettem az idő múlásával. Abban a pillanatban ez az állításom azonban megdőlni látszott.
Némán hallgattam következő szavait, de fogalmam sem volt, mégis miért mondja ezeket most nekem.
„Hülye voltál” – vágtam volna rá szívem szerint, de ajkaim nem mozdultak. De ezt igazából magamnak is mondhattam volna. Én is hülye voltam. Vagy inkább csak én voltam hülye, amiért megbíztam valakiben. De ez többször nem fog előfordulni.
Gondolataim hatására ki is rántottam kezem a szorításából. Nem voltam kíváncsi valami ostoba hazugságra újra. Nem kellettek a szép szavak csak azért, hogy ismét megnehezítse a dolgomat. Szinte már fel voltam készülve, hogy amint hagyom beszélni, újabb hazugságokat fognak formálni azok az ajkak. Ezt pedig nem akartam megvárni.
- Maya – szólítottam meg, hiszen azt akartam, hogy rám nézzen. Én közben ismét felé fordultam és a tekintetét kerestem. – Jól figyelj arra, amit most mondani fogok – kicsit szűkítettem a szemeim, arcomról azonban már csak a ridegség tükröződött. Mintha nem is életem nagy szerelme állna előttem, csak egy lány a sok közül, aki megpróbált hülyét csinálni belőlem. – Már nem érdekel, amit mondani akarsz. Talán fáj, hogy végre túl vagyok rajtad? Ismét magad mellett akarsz tudni, hogy amikor kedved tartja játszhadozhass velem? Mert én erre nem igazán vagyok vevő, és már az a naiv idióta sem vagyok, aki akkor voltam, mikor hagytam, hogy ledöntsd a falaimat – kíméletlenül vágtam a fejéhez mindent, amit már a legelső pillanatban is kellett volna. Talán öt perccel ezelőtt még válaszokat akartam, de szerencsére észhez tértem, amint hátat fordítottam neki. Nem kellenek az üres szavai. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára.
- Nem érdemled meg a szeretetet, tudod? – Kérdeztem végül, bár ez inkább csak költői kérdés volt. Nem akartam választ semmire. – Én őszintén szerettelek, de neked ez is kevés volt. Játszadozol mások érzéseivel, és ha megunod a kis játékszereidet, eldobod őket. Sőt, nem csak eldobod őket, még össze is töröd őket. Ismerlek. Ismerlek a családoddal együtt és biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan vagy, mint a szüleid, ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem én voltam az egyetlen áldozat. De többet nem veszek részt az ócska játékaidban – zártam le végül a mondandómat ennyivel. Hanglejtésem megváltozott. Nyugodtan beszéltem hozzá, s egész idő alatt hűvös maradtam. Tudtam, hogy mindez elég ahhoz, hogy ha csak egy kicsit is, de sikerüljön megbántanom. Bármilyen aljas is, de a célomat elértem. Innentől kezdve pedig nem volt neki mit mondanom, s reméltem, hogy ő sem akarja folytatni ezt a beszélgetést ezek után. Talán sikerült elérnem, hogy ezentúl elfordítsa a fejét, ha meglát az utcán. S ez így van rendjén.
Nem érdemes a múlton rágódni. Tovább akarok lépni. És tovább is fogok. Neki pedig muszáj lesz hagynia ezt.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Vas. Feb. 18, 2018 5:38 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete




Hurricane & Maya
She loved so much, she lost herself



Van, hogy az ember elkezd reménykedni. Hinni abban, hogy megbocsájtást nyerhet, hogy végre eltörölheti múltjának legsötétebb részét, bűnei alól megváltódhat, s új életet kezdhet... Ez mind szép és jó, s egészen addig használ is, amíg az élet nem szembesíti végül az igazsággal: hogy senki nem felejt. Hiába is próbálják meg, a seb akkor se tűnik el teljes egészében. Egy apró nyom mindig megmarad a tudatuk legmélyén, akár kimutatják ezt, akár nem. Pontosan tudtam, hogy rám is ez vár, s ha meg is kaphattam volna, amire vágytam, a tetteim súlya ugyanúgy nyomta volna a vállamat, mintha azóta többet nem is találkoztam volna Hurricane-el. Ugyanúgy szenvedtem volna az emléktől, amiben csak az ő csalódott arcát láttam, s a szemeibe bekúszó sötétséget, amely lassan a lelkét is felemésztette. Már akkor tudtam, hogy ez mélyen fel fogja kavarni őt, és megváltoztatja majd teljes valójában. Akkor még azt hittem, ez majd megvédi őt, pedig nem tett mást, csupán összetörte. Buta voltam, és nem mertem vállalni az együttlétünkkel járó kockázatokat. Gyáva voltam, és nem hittem benne, hogy az egymás iránti érzéseink erősebbek bármely viharnál, ezért inkább eldobtam őket, hogy ezzel is csak a szüleim haragjától óvjam magunkat. Vagyis... Ha jobban belegondolok, inkább csak magamat védtem... Önző voltam és nem is gondoltam arra, hogy Hurricane talán másképp vélekedne erről. Nem adtam esélyt annak, hogy kiálljon magáért és azért, ami kettőnk közt volt.
Mindezzel pedig csak akkor szembesültem igazán, amikor tekintetem összetalálkozott Hurricane lenéző pillantásával. Tényleg gyűlölt volna? Megértettem, ha így érzett, hiszen... Úgy tudta, megcsaltam. Természetes, ha látni se akar többet.
Megvagyok... Ebben az egy szóban minden benne volt. Ő ugyan arra törekedett, hogy minél kevesebbet áruljon el, én tisztán láttam az igazat. Túl jól ismertem már, előlem nem sok mindent tudott volna elrejteni.
Egy bólintással nyugtáztam mindezt, nem akartam kérdezősködni. Így is elég fájdalmas volt a kettőnk találkozása, nem akartam még inkább azzá tenni. De legbelül... Repedezni kezdett az üvegfal, ami szívemet védelmezte, s tudtam, ha nem tisztázom magam itt és most, nem csak a fal fog eltörni. Minden, ami mögé lett zárva össze fog roppanni, hamuvá ég, és a végére csak egy üres test marad.
El akart menni. Ott hagyott volna, abban a koszos buszmegállóban, akár egy kölyökkutyát a gazdája. Mit sem törődve azzal, ki is voltam neki valaha, vagy ki is volt ő nekem. Csak indult, sebesen, hogy minél előbb eltűnjek a szeme elől, velem együtt pedig el akarta süllyeszteni az összes emlékét kettőnkről. És én balga, nem hagytam elmenni. Megragadtam őt, és visszahúztam, mielőtt végleg búcsút inthetett volna tőlem, csak mert mindenáron el akartam mondani neki az igazat. Még ha nem is hitt volna nekem, akkor is... Csak végre kimondhattam volna...
De nem. Nem engedett többet szólni, meg se várta, mit akarok. Felpillantottam rá, de bár ne tettem volna... Tekintete nem azé volt, akit én jól ismertem. Ez a valaki nem a régi Hurricane. Valami egészen mássá alakult...
A fejemhez vágott mindent, ami a fejében járt, s szavai kalapácsként kezdték ütni védőfalamat. Darabokra tört. Darabokra törtem. Éreztem, ahogy világom romba dől, váraim leomlanak, zászlóim szétszakadnak és a szív, melyet oly határozottan védtek, most össze lett zúzva. Megdöbbentem, s lábaim alatt megingott a talaj. Épp csak meg tudtam magam tartani, szavai pedig úgy értek, akár az ágyúgolyók. Folyamatosan bombázott velük, és még csak esélyt se adott, hogy megszólaljak. Látásom elhomályosult a szemeimbe gyűlő könnyektől, fejemben a gondolatok zavarosakká váltak, és többé nem tudtam megkülönböztetni a jelent, a múltat és a jövőt. Mintha hirtelen egy időn túli ürességbe kerültem volna, ráadásul tehetetlennek is éreztem magam.
Nem érdemled meg a szeretetet. Tudom jól, Hurricane... Tudom. Tisztában vagyok vele, s ott helyben is pontosan tudtam, hogy igaza van. Önző dög voltam. Mit gondoltam, hogy majd Hurricane csak úgy szépen megbocsájt nekem és elfutunk együtt a naplementében? Hogy majd ismét a karjaiban tart, én pedig ismét érezhetem ölelésének forróságát? Mit hittem, mi fog történni?
- Én... - ennyit nyögtem ki, de esélyem se volt folytatni. Nem hagyta, hogy beszéljek, csak dobált tovább a kövekkel, amiket tudata alatt őrzött a számomra. Őszintén szeretett. És ez nekem kevés volt. Játszadozom. Eldobom és összetöröm őket. Ugyanolyan vagyok, mint a szüleim...
Ugyanolyan volnék? Valóban? Tényleg egy szörnyeteg vagyok, aki a latin vérére és boszorkánymesteri lényére hivatkozva minden más természetfelettit alábecsül és eltilt a családja közeléből? A biznisznek és a mágiámnak élnék?
Nem tudtam felfogni. Nem akartam felfogni, csak arra vágytam, hogy végre abbahagyja... Túl sok sebet tépett fel. Túl sok fájdalmat okozott, s talán meg is érdemeltem, de a potyogó könnyeim másképp vélekedtek erről. Ők nem akarták szó nélkül hagyni a dolgot. Ezáltal pedig én se.
- Nem csaltalak meg! - vágtam rá, mielőtt még bármit is tehetett volna. Talán elhitte, talán nem, nem számított. Én kimondtam, amit akartam, szívem maradványairól egy nagyobb kő esett le. Nekem ennyi bőven elég volt.
Ha érdekelte volna, úgyis magyarázatot követelt volna, de amíg nem tette, én magam se voltam képes többet hozzátenni. Felesleges lett volna, ha neki már nem számított, mit akarok.
Arcomra valami hideg cseppent, majd hajamra, vállamra, s egyre több és több érkezett belőle. Tekintetemet az égre emeltem, s ekkor véltem felfedezni, hogy mindent beborítottak a szürke felhők. Az eső pedig egyszer csak eleredt, s szép lassan, nyugodt tempóban kezdte áztatni az utcákat. Persze, ha eddig nem is volt a mi kis helyzetünknek telenovela hangulata, most már száz százalékosan sikerült elérnünk.

music :c ⚘ 877 ⚘ most elszontyolódtam Sad@




I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Kedd Feb. 20, 2018 6:12 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
you're a doll, you are flawless but i just can't wait for love to destroy us.
i just can't wait for love.
Talán túlzásba estem. Talán túl kemény szavakat vágtam a fejéhez. Mégsem hazudtolhattam meg magam, és nem akartam egyikünket sem hamis illúziókba kergetni, miszerint minden a legnagyobb rendben van. Hiszen nem volt. S talán aljas húzás volt tőlem, önző é kegyetlen, de a szívem mélyén össze akartam törni Mayát. Tudtam, hogy vannak szavak, amikkel árthatok neki, és én pontosan ezt akartam elérni. Azt akartam, hogy minden egyes hozzá szegezett kijelentésem célt érjen egyenesen a szívébe. Látni akartam a fájdalmat a szemében, de legfőképp azt akartam, hogy mindez elég legyen ahhoz, hogy látni se akarjon többet. Én sem akartam őt. Sőt, még csak a városban sem akartam tudni.
Először azt hittem, sokkal nehezebb lesz kiadni magamból mindent, de végül a szavak csak úgy ömleni kezdtek fékezhetetlenül, s ha akartam volna sem tudtam volna megálljt parancsolni nekik. Ajkaim szinte maguktól kezdték formálni a szavakat, s amint egymás mellé dobálva őket egyre kifejezőbb mondatokat alkottam, úgy a tüdőmre ereszkedő nyomás pedig minden egyes lélegzetvétellel kezdett megszűnni. Őt pedig egy pillanatra sem hagytam szóhoz jutni. Ez talán nem volt túlságosan fair, de neki is meg volt a lehetősége arra, hogy beszéljen, mégsem tette meg. Most pedig rajtam volt a sor és én utáltam, ha félbe szakítanak.
Bunkó módon egy láthatatlanul apró, elégedett mosoly ült ki az arcomra egy pillanatra, amint megláttam előtörő könnyeit végig folyni az arcán. Szánalmas volt, hogy ennek örültem. „Örültem”… Inkább csak megnyugvással töltött el. Mintha hosszú idő után végre kiegyenlíthettem volna egy számlát. Persze én nem bosszút akartam. Sosem voltam az a bosszúállós fajta. Nem rám vallana. Egyszerűen csak úgy éreztem, Mayának is meg kell tapasztalnia valami hasonlót, amit másokkal tesz. De ez még közel sem volt hozzá valójában. Én viszont beértem ezzel is. A kegyetlen igazság fegyverével a kezemben, s tudtam volna még fokozni. De úgy éreztem, erre már nem lesz szükség.
A kettőnk közt beálló csendet azonban hamar megtörte.
Ez a legkevésbé sem érdekelt volna, ha nem úgy teszi, ahogy.
„Nem csaltalak meg” – visszhangzott elmémben mondata, s egy ideig csak értetlenül álltam előtte, szemöldökeim pedig akaratlanul is homlokom közepére kúsztak. Némán álltam előtte. Egy hang sem jött ki a torkomon. Semmi.
Az első dolog, amire feleszméltem, azok a sebesen hulló esőcseppek voltak. Összezártam időközben résnyire nyílt ajkaim, és idegesen kezdtem ráncolni a homlokom, amint kezdtek újraindulni a fogaskerekek az agyamban.
Nem értettem, mit akart ezzel. Azt meg még annyira sem tudtam, mégis mit várt. Talán hiszékenyen a karjaiba kellett volna omlanom? Magyarázatot követelni egy újabb hazugságra? Hát abból nem kértem. Bármit is kellett volna tennem, bármit is várt tőlem, engem csak a tiszta gyűlölet fogott el. Mellkasom belülről égni kezdett, majd fokozatosan terjedt bennem a tűz, ahogy elöntött a düh. Szűkített szemekkel léptem hozzá közelebb, hogy minél alaposabban szemügyre vehessem az arcát, s annak minden egyes vonását. Mindeközben pedig azon voltam, hogy minden erőmet összeszedve fékezzem magam az indulataimmal együtt, mielőtt olyat mondok, vagy teszek, amit aztán később megbánok.
- Te most csak szórakozol velem Maya, ugye? – Emeltem fel akkorra már a hangomat is. Bár legszívesebben üvöltöttem volna. – Azt hiszed, hogy ezt a maszlagot csak úgy bekajálom?! Mégis mire jó ez, amit csinálsz, hm? Áruld már el nekem, mégis mi a célod ezzel?
Teljesen kiakadtam. Elveszítettem a fejem egy pillanat alatt szavainak hatására. Nem értettem, most mi ez az egész és mi a fene történik. De úgy éreztem, még több baromságot már nem bírok el egyszerre. Maya pedig szép lassan kezdett az őrületbe kergetni. Nem elég, hogy felbukkan a semmiből, utána még elő is áll ezzel, annak ellenére, hogy a két szememmel láttam, mégis mit művelt. Vagy valami olyasmit…
- Nem jöhetsz ide ezzel a szar történettel, hogy felforgasd a múltat az életemmel együtt. Hagyd már, hogy lezárjam ezt az egészet! Neked is ezt kéne tenned végre. Hagyj engem békén. Nem vagyok kíváncsi még több hazugságra. Szánalmasan viselkedsz, nem veszed észre?! Hánynom kell a viselkedésedtől. A fenébe is… – fejeztem be végül ennyivel. Nem akartam és nem is tudtam volna jobban kifejteni, amit érzek.
Dühös voltam és zaklatott.
Éreztem, ahogy ingerültségem hatására a vérjaguár mocorogni kezdett, de nem akartam a város közepén félig szörnyeteggé változva őrjöngeni.
Kezeim ökölbe szorultak, végül egyszerűen csak a falba boxoltam, hátha ettől sikerül megnyugodnom kicsit. De hiába az erő, az omladozó fal, vagy pár vérző seb. Az érzéseim nem múltak el, sőt még csak nem is enyhültek.
- Ha azt akarod elérni, hogy ezzel közelebb kerülj hozzám ismét, sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak, de inkább csak ellöksz magadtól még jobban… – mondtam ezt már valamivel nyugodtabban, lejjebb véve a hangerőt.
Lassan hátrálni kezdtem, továbbra is homlok ráncolva, végül csak a fejemet kezdtem ingatni és egy szánalmas mosoly jelent meg az arcomon, hozzá társuló vonásokkal. Nem egészen tudtam, hogy ezt Mayának, vagy önmagamnak szánom-e – talán mindkettőnknek -, de az az egy biztos, hogy abban a pillanatban a világ legszánalmasabb és leggyávább emberének tartottam.
- Soha többet nem akarlak látni – végül ezek voltak az utolsó szavaim hozzá, mielőtt elfordítottam volna a fejem. Zsebre vágott kezekkel vettem sietősre a tempót, hogy aztán az utca végén lefordulva eltűnhessek a háztömbök mögött Maya tekintete elől.
Kezemmel cigaretta után kutattam egyik zsebemben, s gondolatban hálát adtam a fenti erőknek, hogy pont előtte vettem egy új dobozzal, mert tudtam, hogy ide egy, vagy két szál kevés lesz, hogy lenyugodjak….

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Hurricane & Maya - Lost Girl
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Nagy Fenyves
» Uroniko étterem
» Az akadémia mögötti kis erdőség
» Rebekah Mikaelson - The Girl, Who Loved Too Esily
» [Event] Tükörkép

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: