• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 37 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
8
Diclonius
2
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
5
Hibrid
2
Incubus
2
Kitsune
2
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. 17 Nov. - 22:12-kor volt itt.

Share | 
 
 Hurricane & Maya - Lost Girl










avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Szer. 2 Aug. - 19:27
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete





She loved so much, she lost herself
Hurricane & Maya
A tömegközlekedés sose volt az én világom. Azelőtt mindig a szüleim fuvaroztak mindenhova, még a közeli ruhaboltba se engedtek el egyedül. Túlságosan féltették az ő kicsi leánykájukat, meg akarták óvni őt az olcsó öltözettől, a gyorséttermektől, a nadrágoktól és minden mástól, ami kicsit is szórakoztatónak bizonyult. Saját szabóhoz járatták, mesterfodrászhoz, elit éttermekbe hurcolászták és olyan ételeket rendeltek neki, amiknek a nevét ki se lehetett mondani.
Minden szoknyája a térdéig ért, az elegancia tömény aromája beépült az egész életébe. Hacsak egy melegítő is előkerült, azt azonnal tűzbe vetették. Így hát nem csoda, hogy az évek alatt teljesen elundorodott a buszozás élményétől. Ha mindenki úgy nevelkedett volna mint én, a legtöbb buszsofőr már rég elvesztette volna az állását.
Most mégis fel kellett kényszerítenem magam egy ilyen csotrogányra, s amint felszálltam, meg is bántam a dolgot. Orromat ugyanis megcsapta az izzadt, a fürdőszoba fogalmát semmibe vevő utasok szaga, idegszálaimat pedig egyesével kezdte tépegetni egy kisgyerek hisztirohamának gyönyörű szimfóniája. Az anyja természetesen úgy tett, mintha észre se venné, mivel tekintete és kezei a telefonjának képernyőjére voltak tapasztva. És ha ez még nem lett volna elég, az egyik ülésen valamiféle hajléktalan pihengetett, egy zsák utcáról felszedett cigarettacsikkel a kezében. A hányinger egy pillanat alatt elkapott amikor feltűnt, hogy csak egy verejtéktől ázott trikós, kövér pasas mellett volt szabad hely, így inkább a résnyire nyitott ablak mellé vetettem magam, ahonnan enyhe fuvallatokkal érkezett az oxigén, miután végre elindult a busz. Szinte alig kaptam levegőt az undortól, az utasok többsége már kezdett furcsa pillantásokat vetni rám. Talán azt hiszik, valamiféle mizofóbiás vagyok, aki még a legkisebb koszfoltot is elkerüli.
Utoljára LA-ben voltam hajlandó tömegközlekedéssel utazni, de akkor nem voltam egyedül. Nem kellett magamban végigszenvednem azt a negyed órát, mert ahányszor csak a hányás gondolata kerülgetett, Ő megragadta a kezemet, és ez megnyugtatott. Talán még a fülembe is súgott valamit, csak hogy elterelje a figyelmemet az engem körülvevő igénytelenségről. Tudta jól, hogy ilyen vagyok, a családomnak köszönhetően lettem ennyire... Kényes.
Hátamat nekitámasztottam a busz oldalának, kezemmel a fülhallgatóm bordó zsinórját kezdtem csavargatni. A telefonom képernyőjén megjelent a szokásos felirat, előadó és cím: Becky G - Sola. Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy kicsit kizökkenjek a hétköznapi gondolataimból, de mindhiába. Csak a dal szövege és a tompa zötykölődés létezett, az üres tekintetemről nem is beszélve. Egy új közösségbe kerülve nem volt túl erős kezdés a részemről, hogy csak bámultam a semmibe. Látniuk kellett volna az embereknek, hogy nyitott vagyok, vidám és szórakoztató személyiség. Habár ennek a fele maradt csupán, amióta... Nos igen. Erről már fejben se voltam hajlandó beszélni, hangosan pláne nem.
Ekkor azonban a busz hirtelen ugrott egyet, ahogy egyenesen beletrafált egy kátyúba, így sikerült minden figyelmemet ismét a jelenre összpontosítanom. Körülnéztem, de látszólag rajtam kívül senkit nem lepett meg ez a fordulat, mindenki továbbra is csak a maga dolgával foglalkozott. Úgy tűnt, már hozzászoktak a szeszélyes utakhoz. S ekkor, ahogy pillantásomat végigfuttattam az utasokon, egy ismerős vonást fedeztem fel a hátsó ülések egyikén. De hisz ez nem lehet...
Egy hirtelen mozdulattal fordultam ismét a telefonom felé, észre se vettem, hogy már vége a számnak. Éreztem, ahogy arcomat elönti a zavart pír, habár nem voltam biztos benne, hogy tényleg azt a személyt láttam, akit hittem. Lehetett csupán képzelgés. Már nem először fordult velem elő, hogy valakit összekevertem vele, így ezzel nyugtattam magam akkor is. Mit is keresett volna Hurricane egy ilyen lepukkant helyen, mint Beacon Hills?
Ha a napom nem lett volna már így is elég kellemetlen, most még rosszabbá vált. Ugyanis a busz egyenesen a külváros felé haladt, nekem pedig pont az ellenkező irányba kellett volna mennem.
- Ó, hogy az a... - motyogtam magamnak.
Vajon mi jön még ezután? Lerobbanunk? Netán balesetünk lesz? - forogtak az agytekervényeim, mivel fogalmam se volt, mihez kezdhetnék. Alig ismertem még a várost, így ha leszálltam volna, tuti eltévedtem volna.
Úgy tűnt, nem fogok hazaérni vacsorára... Anya oltári mérges lesz.

Sola ⚘ 639 ⚘ remélem tetszik *0* ⚘ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Szer. 9 Aug. - 17:32
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
you're a doll, you are flawless but i just can't wait for love to destroy us.
i just can't wait for love.
Utálom a tömegközlekedést.
Utálom a buszokat, és utálom, hogy ilyen emberek között kell töltenem fél órát. Pontosabban nem is az emberekkel van a fő problémám, hanem ezzel a heringpartival. Csoda, hogy sikerült lefoglalnom magamnak egy helyet felszálláskor, arra viszont nem gondoltam, hogy csak két megálló, és annyira tele lesz ez az átkozott busz, hogy elesni se nagyon lehetne. Ebből a szempontból nem volt jó ötlet leülni. Leghátra meg főleg nem. Öt perccel előbb fel kell állnom, hogy aztán előre vergődhessek, mielőtt megállna a helyijáratos busz. Szerencsére a fülsüketítő hangját nem kellett hallanom, mert a fülesem nélkül nem indulok sehova. Ki sem bírtam volna, ha a jármű haldokló hangjai mellett még az utasok beszélgetését is hallgatnom kellett volna. Azzal nyugtattam magam, hogy már nincs sok, és leszállhatok erről a szarról, hazafele pedig már gurulhatok az autómmal - elvégre most is csak azért kényszerültem ide, mert az a szerelőnél van, és muszáj valahogy kijutnom a város másik végére. Én pedig nem sétálok ennyit, az biztos. Inkább szenvedek egy kicsit.
A gondolatbanvaló morgásomból az zökkentett ki, hogy feltűnt, hogy valami kissrác engem bámul már egy ideje és nyúlkál felém nyálas kézzel. Amennyire csak tudtam, közelebb húzódtam az ablakhoz és csak fintorogva figyeltem, aztán az anyját, aki el volt foglalva azzal, hogy a mellette ülőnek magyarázzon és mutogasson valamit. Az persze nen számított, hogy a gyerek az ő öléből lassan az enyémben köt ki. Na, ez volt az a perc, mikor megbántam, hogy nem sétáltam. Vagy taxiztam.
Taxi.
Hogy nem jutott ez eszembe?!
Ideje lenne abbahagyni a kólát, mert egy ilyen durva este után másnap csak az életemért küzdök, a gondolkozás meg távol áll tőlem. Fogalmam sincs, így szétcsúszva hogy fogok egyáltalán haza vezetni...
Fejemet az üvegnek döntöttem és lehunytam a szemeim. Úgy voltam vele, ha nem látok, és nem hallok, kizárhatok mindent, ami körülvesz. Igazából egy fokkal tényleg jobb is volt. Illetve addig, amíg meg nem éreztem a karomon, valaki érintését, amit némi nyálkás, ragadós, folyékony anyag kísért. Homlok ráncolva kaptam fel a fejem, s kissé idegesen néztem a karom irányába, majd ahogy észrevettem, hogy a gyerek fogdos és egyenesen a képembe mosolyog, azonnal kitéptem a headsetet a fülemből.
- Na, jó. Elég! - Morgolódtam félhangosan, amit a busztól úgysem hallhatott más. Úgy döntöttem, inkább leszállok, akárhol is vagyunk épp.
Felálltam addigi helyemről és próbáltam valahogy előbbre jutni legalább a hátsó ajtóig, ahol aztán egyből jeleztem is megnyomva a kis négyzet alakú, piros gombot. Magam elé mormogva kezdtem káromkodni, és szidni a gyereket az anyjával együtt, miközben a kezemet és a pólómat törölgettem.
Szerencsére nem kellett sokat várnom, hogy megálljon a busz, és kinyíljon az ajtó, én meg úgy hagytam el a járművet, mint a süllyedő Titanicot az emberek. Már léptem is le a járdára, azonban nagy sietségemben - meg a többi utasnak hála, akik hozzám hasonlóan szálltak le a buszról - lesodortam magammal valakit, és ha nem lettek volna elég jók a reflexeim, valószínűleg a földre is zuhant volna. Így azonban épp időben elkaptam és már akartam is bocsánatot kérni, de ahogy szóra nyitottam a számat, egy hang sem hagyta el azt, hiszen nem egy számomra vadidegen állt ott, sőt...
- Maya? - Kérdeztem hitetlenül, miközben alaposan végignéztem minden egyes vonását. A szemeit, az arcát, a haját, mindent. Hirtelen fogalmam sem volt, mégis mit kellene mondanom, pedig ilyen helyzetbe én még sosem kerültem. Minsig tudtam, mikor, mit kell mondani. Valószínűleg, ha nem döcögött volna tovább a helyijáratos busz füstöt köhögve, még hosszú percekig álltam volna ott vele némán. Ez viszont sikeresen kizökkentett, és gyorsan el is engedtem hátrébb lépve párat, hogy legyen köztünk egy kis távolság.
- Mégis mit keresel te itt? - Kérdeztem meg végül az első kérdést, ami eszembe jutott, pedig bőven lett volna más, amit a fejéhez tudtam volna vágni. De hamar eldöntöttem magamban, hogy normális leszek... Nem mintha hozzá tudnék máshogy viszonyulni, még a történtek ellenére sem.
Ahogy ott álltam vele szemben, s hagytam magam elveszni a tekintetében, úgy éreztem, hogy még mindig nem múltak el az érzéseim, melyeket iránta tápláltam. Hogy ez szerelem volt-e, azt akkor, ott még nem tudtam eldönteni. De valamiféle erős szeretet volt, pont az a fajta, ami elég ahhoz, hogy ne engedj el valakit, történjen bármi...

credit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Csüt. 10 Aug. - 1:34
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete





She loved so much, she lost herself
Hurricane & Maya
Ha egyszer belekeveredsz egy gázos helyzetbe, onnan elég nehéz kimászni. És ha ez még nem lenne elég, tutira jönni fog valami, ami csak jobban elront mindent, míg végül az egész egy hatalmas káoszba torkollik. Ugye ismerősen hangzik?
Nos, velem is pontosan ez történt, amikor felszálltam arra a retekben úszó buszra. Hatalmas tömeget szállított az az egyetlen szerencsétlen jármű, a hangzavarról nem is beszélve.
A sok ember pedig teljesen kiszippantott minden kis csepp oxigént a levegőből, és ezt a fülledt, belélegezhetetlen „valamit” egy nagy adag bűzfelhővel fűszerezték. A ”Hogyan idegeljük ki Mayát?” bűbáj leghatásosabb receptje, én mondom...
És ez még csak az a bizonyos gázos helyzet volt, a rosszabb része még el se kezdődött.
Próbáltam magam nyugtatni néhány spanyol dallal, amiket akkortájt szerettem meg igazán, de sajnos a zene se tudott rajtam segíteni. Szenvedtem, de pokolian. A legtöbben már elküldtek volna a fenébe vagy messzebb, amiért ilyen hisztis vagyok, de épp nem volt senki a közelben, aki hozzám akart volna szólni. Valahol örültem is ennek, mert amint válaszoltam volna, azonnal kidobtam volna a taccsot a sok zötykölődéstől és az izzadtságszag csípős aromájától. Legszívesebben az összes ablakot kinyitottam volna, de akkor valószínűleg a középen üldögélő idős nénike jól elvert volna a botjával. Általában a hozzá hasonlók azonnal hisztériázni kezdenek, ha egy pici szellőcske éri azt a néhány szál hajukat, így nem mertem megkockáztatni. Inkább odavergődtem az egyetlen légforráshoz, amit találtam, hogy legalább én ne fulladjak meg. Tudom önzően hangzik, de úgy tűnt, csak én nem bírtam elviselni a buszozást. Mindenki más nyugodtan tűrte, kivéve persze azt a kisgyereket hátul. Ő egyáltalán nem bírt magával, amennyire hallottam a visongásából.
És persze ott volt a zutty, amikor Maya majdnem elesett. De nem, ügyes lány ő, jól tud egyensúlyozni. És van annyira skizofrén, hogy magáról beszél harmadik személyben...
Nos igen. Ennyire őrjített meg a tömegközlekedős téma. Ha valaki beszél róla, egyből rázni kezd a hideg és elfog a hányinger. Szerintem ennyire soha nem undorodtam még semmitől se. Jó, még anno LA-ben volt egy srác - azt hiszem valami Digby... -, aki rendszeresen túrta az orrát biológia órán, de... De az teljesen más. Őt szerencsére könnyen el tudtam kerülni.
Az emberek elkezdtek mozgolódni a járművön, idővel már örültem, ha egy centi szabad hely volt köztem és a mellettem terpeszkedő utas között, aki pont annyira volt igénytelen, mint az a csikkes hajléktalan a másik ülésen... Egy pillanat.
Ő volt az. Odaállt mellém, és a már messziről érezhető mosdatlan szaga most teljesen körülvett mindent, közvetlen közelről volt szerencsém megtapasztalni az öt napos szemét és sokéves égetett dohány keverékét. A gyomrom apróra zsugorodott, majd elkezdett összevissza csavarodni. Már közel álltam az öklendezéshez, így két ujjammal befogtam az orromat és azonnal elkezdtem átfurakodni a tömegen, hogy az ajtó közelébe kerülhessek.
Ekkor viszont jött a következő megálló, ennek hála pedig rengetegen tolakodni kezdtek a kijárathoz, így szépen hátrakeveredtem a busz végébe. Akár egy flippergolyót, ide-oda lökdöstek; néhányan fel is jajdultak, ahogy véletlen a lábukra léptem, de bocsánatot kérni se volt időm. Aztán eltrafált egy kamion... Legalább is így érzékeltem, amikor valaki hirtelen lesodort magával a buszról.
Maya megint csak majdnem elzúdult. Szerencséjére sikerült az idegennek elkapnia, mielőtt kiterült volna a betonon. De azért nem bírta ki, hogy ne sikítson egy kisebbet.
Idegen, meg a fenéket!
Nem hallucináltam. Valóban Hurricane Bartholomew volt az, hacsak nem csináltak róla egy tökéletes másolatot. Ott volt előttem, látszólag őt is meglepte, hogy itt lát. Már abból, ahogy a nevemet kimondta éreztem, hogy nem akar hinni a szemének.
- Hurricane..? - kérdeztem vissza, mivel teljesen még én se voltam biztos abban, hogy nem képzelet az egész. De az érintése valóságos volt, így ő maga is igazi kellett, hogy legyen.
A busz pedig szépen elment, ami mintha visszarángatta volna megmentőmet a meglepetés örvényéből. Miután elengedett, gyorsan kihúztam magam, és leporoltam fekete szoknyámról a koszt, amit még a buszon szedtem össze. Megköszörültem a torkomat, egyik oldalt a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. Aki jól ismer, tudja, hogy zavaromban szoktam ezt csinálni, így esélytelen lett volna eltitkolnom Hurricane elől, mit érzek. Az arcomon megjelenő enyhe pír pedig csak alátámasztotta ezt.
- Ugyanezt kérdezhetném tőled én is. - feleltem halkan, majd erőmerítés gyanánt mély levegőt vettem és úgy folytattam - Egyébként nemrég költöztem ide a családommal.
A mondat végére egészen rideggé vált a hangom, már csak a csodás famíliám emlegetése miatt is. A tudat, hogy mindent miattuk kellett tennem...
Csodáltam, hogy Hurricane nem támadt le elsőre a legégetőbb kérdésekkel, de azért örültem is neki. Egy ilyen út után képtelen lettem volna értelmes válaszokkal előrukkolni.
Néhány pillanatig nem mertem a szemébe nézni. Azok után, amiket mondtam neki, lehetetlennek éreztem, hogy egyáltalán valaha is újra képes legyek rá. De végül csak megtettem, tekintete pedig egészen megnyugtatott. A régi emlékek szinte azonnal bekúsztak a gondolataim közé, feszültségem kezdett feloldódni. Mindhiába próbáltam elfelejteni mindent, amit valaha éreztem iránta, képtelen voltam rá. Az a láng sose aludt ki bennem, csupán összezsugorodott.
Ott a buszmegállóban pedig új erőre kapott. Talán soha nem is gyengült el teljesen... Csak várt.

Sola ⚘ 821 ⚘ nyálas kéz...xd még mindig ezen sírok... ⚘ @
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Hurricane & Maya - Lost Girl
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Nagy Fenyves
» Uroniko étterem
» Az akadémia mögötti kis erdőség
» Rebekah Mikaelson - The Girl, Who Loved Too Esily
» [Event] Tükörkép

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: