Nem minden szörny tesz szörnyûségeket
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki
Esküszünk, hogy
rosszban sántikálunk
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Kischat
Ne menj jégre, s el nem esel
Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 31 aktív, elfogadott karakter

Vérfarkas
4
Ember
2
Diclonius
1
Daimon
2
Pokolkutya
3
Vadász
3
Hibrid
5
Lidérc
2
Kitsune
2
Vámpír
1
Warlock
3
Wendigo
2
Vérjaguár
1

kockáztatja életét e világban
Karmolás nyomok
ki mit hagyott nekünk?



Gyilkos és a tettető - Jack & Arikan

Sheilah Blackwood EmptyArikan Nox
Yesterday at 5:17 pm



Robin & Fawn;; Prank wars

Sheilah Blackwood EmptyRobin Atterberry
Yesterday at 4:08 pm



Késő esti testedzés// Scarlett & Jack

Sheilah Blackwood EmptyJack Longshadow
Yesterday at 11:42 am



Nem vagyok itt!

Sheilah Blackwood EmptyMathias Powell
Yesterday at 6:13 am



World of Shadowhunters

Sheilah Blackwood EmptyVendég
Vas. Okt. 20, 2019 7:38 pm



Dodo and Stella; we are up to no good

Sheilah Blackwood EmptyStella Argent
Szomb. Okt. 19, 2019 2:16 pm
Beacon Hills Lelkei
lények az árnyékban
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share
 

 Sheilah Blackwood

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
Kedd Aug. 15, 2017 12:25 am

Sheilah Blackwood
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt
Sheilah Blackwood
i am become death, the destroyer of worlds


Becenév:
Inkább ne...
Születési hely:
Detroit
Kor:
18
Nemi identitás:
heteroszexuális
Faj:
Hibrid
Play by:
Marie Avgeropoulos
Karakter típus:
Saját

Gotta Know Me Better

Meet Me Halfway:
Mielőtt még hevesen belekezdenék önmagam jellemzésébe, feltennék egy egyszerű kérdést: az emberek milyennek képzelnek el egy hidegvérű gyilkost? És most ne azzal a válasszal kezdjük, hogy „Hidegvérűnek.”, mert akkor valaki ma este meg fog halni. De tényleg, pontosan milyen is egy ilyen személy lelki világa? Amit mások kéknek látnak, az vajon számára is ugyanolyan színű? Mitől olyan különleges? Erősebb? Gyorsabb?
A nagy átlag azt mondaná, hogy csak abban másabb egy gyilkos, hogy emberek életét veszi el. Istent játszik, aki azt hiszi, eldöntheti, ki érdemli meg a halált. Pedig valójában az egyetlen közös tulajdonságuk a többséggel az, hogy nekik is megvan a maguk eredettörténete. Mint Batmannek, vagy Drakulának. Mindannyian jöttek valahonnan, volt családjuk és gyerekkoruk. Még ha az utóbbi nem is teljesen úgy telt, mint kellett volna. Ezen kívül viszont teljesen más fából faragták őket. Nem ugyanabba az irányba lettek terelve, és közük sincs azokhoz az unalmas hétköznapi dolgokhoz, amikért a szerencsétlenek órákig imádkoznak a templomaikban. Aki ölésből próbál megélni, számára nem létezik a megváltás, a remény vagy a szeretet. Ezek túl nagy luxust jelentenek egy magafajta bűnözőnek.
Természetesen vannak bizonyos élvezetek, amiket ők is megengedhetnek maguknak: pénz, szex, háziállat, alkohol... Sorolhatnám még bőséggel, de felesleges lenne. A legfontosabb egyébként se tartozik az előbbiek kategóriájába, ezt ugyanis nem akárki érdemli ki. Mert csak kevesen tapasztalhatják meg azt a leírhatatlan hatalomérzetet, ami akkor fog el, amikor látod az áldozatod szemeiből kiveszni a fényt. Ahogy lassan elhagyja az élet, a lelke pedig tovaszáll, ki tudja hova. A tudat, hogy általad múlt ki... Jobb, mint bármi más ezen a nyomorult világon.
Természetesen nem minden gyilkos hagyja el az emberi mivoltát. Vannak egyesek, akik titokban még mindig éreznek, törődnek és szenvednek. Nem is igazán a bűntudat miatt... Azt már rég megtanulták kezelni. Szenvedésük oka a kettősség, amiben élnek. Hogy valakinek mindig hazudniuk kell és nem vállalhatják fel önmagukat... De az ilyenek nagyon ritkák. Ezeket általában kényszerítették erre a szakmára, maguktól nem valószínű, hogy kipróbálták volna. Más okot nagyon nem tudok elképzelni. Ha pedig mégis, azt a gondolatomat azonnal elhessegetem, mielőtt még eszembe jutna elgyengülni, netán megtörni. Az ilyesmi nem nekem való, tekintve, hogy nem erre lettem teremtve. Az én esetem ennél fogva sokkal bonyolultabb az említetteknél; habozás nélkül elvágom akárki torkát, de mégis próbálok érezni. Minden nap, minden percben azon igyekszem, hogy végre felfedezhessem az emberi lét csodáit, de hiába, hiszen... Már nem vagyok ember.

You're Still Have All Of Me:
Család. Milyen érdekes szó. Amikor valaki meghallja, melegség önti el a szívét, és egyből a szüleire, testvérére, nagymamájára, kiskutyájára, vagy épp a szomszéd nénire gondol. Eszébe jutnak a közös vacsorák, a házi sütemény, és az a rengeteg ajándék a karácsonyfa alatt. Aztán emlékképeket lát maga előtt: az első bicajozását, vagy amikor a legjobb barátját végre átengedték hozzá játszani. Végül pedig ott van az a szörnyű pillanat, amikor az egyik családtagját elveszíti. Amikor ott áll felette a kórteremben, fertőtlenítőtől bűzlő ágya fölé hajol és végignézi, ahogy lassan kileheli a lelkét... Ő pedig könnyekkel küzdve szólítgatja. Az orvosok és a nővérek berohannak, megkezdik az újraélesztést, de mindhiába. A halott továbbra is halott marad. A gyászoló szív pedig lassan összetörik.
De vajon nekem mi jut eszembe, ha a családomról kérdeznek? Semmi. Már az égvilágon semmi...
Még annak idején, Detroitban volt egy vadászközösség. Elsőre azt a benyomást keltették másokban, hogy ők valami újféle maffia, akik fegyvercsempészetből élnek meg. A valóságról azonban senki nem tudott. Nekik ugyanis csak egy céljuk volt: megalkotni a tökéletes vadászt. A harcost, akinek kiválóak az érzékei, erős és gyors, természetfeletti hatalmával pedig akármelyik szörnyeteget képes leteríteni. Minden ezért történt...
A szüleim, Karen és Steven Blackwood szintén tagjai voltak ennek a csoportosulásnak, s ahogy megtudták, hogy gyermeket várnak, azonnal fel is ajánlották a vezetőségnek „szolgálataikat” az Árész-programban. Hadd ne keljen kifejtenem, miért így nevezték el.
Amíg el nem értem a megfelelő kort - kb 8-9 év -, a családom nevelt fel. Szerettek, elhalmoztak minden földi jóval. Normális gyerekként bántak velem, de amint elég idős lettem a kiképzés megkezdéséhez, már nem Barbi babákkal vagy vízi pisztollyal leptek meg. A kezembe nyomtak egy Revolvert, hogy használjam egészséggel. Akkoriban még azt se tudtam, milyen hangja van egy ilyen lőfegyvernek.
Eztán már csak egyszer találkoztam velük, amikor az utolsó beavatkozást elvégezték. Az ő szemükbe néztem, miközben elkezdték a megfelelő bőrfelületet felvágni, és akkor is, amikor eszméletemet vesztettem az altatótól. Kissé sietősre fogták a dolgot, meg se akarták várni, amíg kiüt a cucc. Nem mintha számított volna, már meg se éreztem az egészet. Megmutatták, hogy lehet kizárni a fájdalmat, hogy ezzel is csak erősebbé válhassak.
Tehát mire is kellene gondolnom, amikor meghallom a „család” szót? A műtétekre, a fegyveremre, vagy arra, hogy a szüleim könnyűszerrel odavágtak a többi kiképzésre váró szerencsétlen gyerek közé?
Szerintem is, inkább maradjunk csak a semminél.

When I Was Younger...


Being human is given. But keeping our humanity is a choice.

Steven arcán két apró gödröcske jelent meg, ahogy szája szélére mosoly húzódott. Sötétkék szemeiben bizalom csillant, de ezzel egyáltalán nem törődtem. Csak íriszéről visszatükröződő sziluettemet figyeltem, fel se akartam fogni az egészet. Hogy az én kezembe képesek voltak töltött fegyvert adni.
- Hasznát veszed majd.  Te leszel a legtökéletesebb vadász, efelől semmi kétség. - hangja melegséget árasztott, hiába volt kissé rekedtes. Annyira izgatott lett, hogy egy pillanat alatt kiszáradt a torka, így nagyokat kellett nyelnie, hogy ismét szóhoz tudjon jutni.
De honnan is tudhatta volna, hogy tökéletes leszek? Alig voltam nyolc éves, még nem tudtam fejből a szorzótáblát, és az ábécében is folyton elakadtam a „p” után. Ez a zavartság kiült tekintetemre is, ajkam enyhén legörbült, miközben pillantásomat a Revolverre vetettem. El se tudtam elképzelni, mitől nehezebb ez a fegyver, mint az a sok műanyag vacak, amit előtte kaptam. Azok sokkal termetesebbek voltak, és csak vízzel lehetett őket feltölteni, mégis ez az egy apróság kétszer súlyosabbnak tűnt. Azt se igazán értettem, hogy ez miért nem olyan színes, vidám, mint a vízi pisztolyok. Miért kell ilyen ocsmánynak lennie? Félig barna, félig ezüstös, sehol sincs kék, sárga vagy piros alkatrész rajta. Így mi értelme van az egésznek?
- Annyira büszkék leszünk rád! - szólalt meg Karen, aki eddig csak csendesen figyelt minket Steven háta mögül. Ő is mosolygott, habár sokkal szélesebben, mint a férje. Sokban hasonlítottak egymásra, mindkettejüknek sötétbarna, dús hajkoronája volt, bőrük sima volt és tiszta. Sehol egy anyajegy vagy ránc, szinte nem is tűntek emberinek, olyan tökéletesek voltak. Legalább is az én szememben annak tűntek.
Csak bólogattam. Fogalmam se volt, mit mondhatnék nekik, nem tudtam, hogy az volt épp a búcsú pillanata. Azt hittem, utólag szerettek volna ismét valami drága holmival meglepni a születésnapom alkalmából, de mint kiderült, egyáltalán nem ez történt. Ezzel az ajándékkal akartak tőlem elköszönni, mielőtt elvittek volna.
Karen arcán legördült egy könnycsepp, de messziről látni lehetett, hogy nem szomorúságában csordult ki. Örömkönny volt, amit csak akkor törölt le, mikor leguggolt hozzám. Olyan aprócska voltam még, hogy mindenkinek le kellett néznie, ha látni akart.
- A mi kis bébink... - suttogta Stevennek, aki szorosan átölelt mindkettőnket.
- Erős harcos lesz belőle. Ő talán majd képes lesz arra, amire mások nem. - tette hozzá apa, majd elengedett minket.
Ekkor lépett be az ajtón a vágott arcú férfi, akiről akkoriban nem is tudtam még, mennyit fog jelenteni számomra. Nyolcévesen nem sejtettem, hogy később ő fog a legközelebb állni kőszívemhez, s hogy neki köszönhetek majd mindent.
Egyelőre csak annyiban voltam biztos, hogy sikolyomat senki más nem fogja meghallani. Hogy hiába kiabálok a szüleim után, ők nem jönnek értem, hogy megmentsenek. Az idegen a vállán kellett, hogy cipeljen, pisztolyomat pedig a zsebébe süllyesztette, mielőtt még elkezdtem volna gondolkodni rajta, hogy hogyan is kellene használnom.


Humans, how tragically destructive we are.

- Lőjétek le. - adta a parancsot a vágott arcú férfi, nevén nevezve Drake. Ő volt a kiképzőnk, mesterünk, aki kifejlesztette a legjobb módszert egy hidegvérű gyilkos létrehozására, s ezt alkalmazta rajtunk is.
Mereven fúrtam tekintetemet a velem szemben ülő németjuhász csokoládébarna szemeibe. Fegyelmezetten, egyenes háttal pillantott rám, szinte már áradt belőle az intelligencia. Jól képzett kutya volt, én magam tanítottam mindenre. Ez is része volt a kiképzésünknek, habár fogalmam sincs, miért lettem volna ettől jobb vadász. Talán a túlélési képességeinket fejlesztette, hiszen így az erdőben elveszve is magunk mellett tudhattunk egy szövetségest, ha jól neveltük. De mire volt jó a sokévi munka, ha most végeznünk kell vele?
Sokan értetlenül összepislogtak. Tizenöten voltunk összesen, s közülünk csak négyen nem inogtak meg - beleértve engem is. Egy pillanatra se kérdőjeleztem meg felettesem parancsát, pisztolyomat azonnal a kutya fejéhez emeltem. A három másik ugyanígy tett, míg a többiek továbbra se moccantak. Drake szigorú pillantást mért rájuk, elismételte követelését, csupán jóval hangosabban.
- Lőjétek le!
Sokan hátraléptek, fegyverüket a földre ejtették ijedtükben. Eszükben se volt bántani egy kutyát, még csak gondolni se mertek volna ilyesmire. Ostobák.
Én pedig egyszerű könnyedséggel húztam meg a ravaszt. Be se hunytam a szemem, mindvégig az állatot figyeltem. Semmi nem történt... Hiába hallottam a lövést, Rhett még mindig életben volt.
- Vaktöltény... - suttogtam magam elé, s ugyanezt a döbbentséget láttam a három másik arcán is, miután ők is lőttek. Szinte egyszerre sültek el pisztolyaink, de kedvenceinknek egyáltalán nem lett bajuk. El se futottak, hiszen már megtanítottuk nekik, hogy nem kell félniük az efféle zajoktól.
A csapat többi része száját tátva figyelt minket, majd egyszerre pillantottak fel Drake-re. Szégyellték magukat, amiért meg se próbálták teljesíteni a feladatot. Tudták jól, hogy szüleik nem lesznek túlzottan büszkék rájuk - ezután ugyanis hazaküldték őket. Az Árész-program nem foglalkozik puhányokkal.
- Ti négyen itt maradtok. - mutatott ránk a mester - A többiek szedelődzködjenek, fél óra múlva pedig már látni se akarom őket az intézmény közelében. Nyomás!
Kihúztam magam, pisztolyomat magam mellett tartottam, várva a következő parancsot. Már négy éve, hogy a szüleim odaadtak a vezetőségnek, s ez idő alatt már el is felejtettem, milyen íze van a csokoládénak, vagy milyen érzés, amikor valaki kedvesen végigsimít az arcodon. De valamiért nem is hiányoztak ezek a dolgok. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy mindenben megfeleljek, és naggyá tehessem a Blackwood nevet. Azt akartam, hogy a tetteimre gondoljon mindenki, aki ezt a nevet meghallja. Dicsőségre vágytam, sikerre, és hogy tényleg én lehessek a legtökéletesebb vadász. Micsoda naiv elképzelés...
Társaimra pillantottam. Mindegyikük ugyanolyan fegyelmezett volt, mint én, ugyanaz a cél hajtotta őket is. Csak ekkor tudatosult bennem igazán, mi is folyik itt valójában. Ez egy verseny.
Verseny a hírnévért. Az elismerésért.
A hatalomért.


I killed someone, you see. I killed the girl who used to be me.

Acsargott rám, morgott, üvöltött és vergődött. Szája szélén lecsordult néhány csepp vér, ami aztán félig leszaggatott felsőjére hullott, s be is itta magát az anyagba. Nem számított, az egész ruházata vöröslött már, verítéktől és kíntól bűzlött. Mocskosabb dolgokat is láttam már, így nem hatott meg különösebben még lila-zöld foltokkal díszített arca sem. Egyik oldalt még fel is dagadt kissé, ahogy öklömmel nyomot hagytam benne.
- Áruld el... Hol vannak a többiek? - kérdeztem nyugodt hangnemben - Hol van a falkád?
Nem érkezett válasz. Meggyötört tekintetét rám emelte, torkából halk, fájdalmas nevetés szakadt fel. Szánalmas látvány volt, ahogy azt hitte, még bármilyen szinten is uralja a helyzetet.
- Mondd meg a főnöködnek.. - nyögött fel - Hogy ha bármit is ki akar szedni belőlem, ne a szukáját küldje... Elég gyenge munkát végzett.
Gyűlöltem, ha valaki alábecsült. Főleg, ha a nemem miatt mondtak rólam mindenfélét. Merthogy „egy nő ne akarjon a legjobb vadász lenni”, vagy „a nők legyenek csak a gondolkodók, majd a férfiak megcsinálják a meló nehezét”.
Arckifejezésem teljesen merev maradt, dühnek semmi jele nem látszódott rajtam. Ezt észrevette az előttem láncra vert vérfarkas is, kissé össze is zavarodott ettől. Ahogy sejtettem. Csak engem akart felidegesíteni. Hát sikerült is, még ha nem is tűnt úgy.
- Nem fejeztük be. A java még hátravan. - hajoltam közelebb, hangomban némi éllel.
Reakcióképp az áldozat hatalmasat köpött felém, az arcomat egy pillanat alatt belepte a ragacsos folyadék. Ekkor véltem felfedezni, hogy rajtam sokkal kevésbé mutat jól a vörös szín, mint a szoba hófehér, üvegszerű falán és padlóján. Futurisztikus hatású terem volt, egyetlen fekete, széles ablakkal az oldalán. Onnan figyelt Drake, a vezetőség egyik képviselőjével, de erről csak én tudtam. A farkasnak fogalma se volt róla, hogy bárki is van a túloldalon.
- Cseszd meg. - vágta a fejemhez, enyhén akadozva. Valószínűleg már a torka is a saját vérében úszott.
Tenyerem szélével végigtöröltem az érintett bőrfelületen, ökölbe szorult kezemmel pedig a másik irányból behúztam egyet a szörnyetegnek.
- Hol van a falkád többi tagja? - tettem fel ismét a korábban elhangzott kérdést.
Semmi válasz.
A mellettünk lévő fémasztalon sorra hevertek egymás mellett a különböző eszközök. Mindegyik makulátlan volt, teljesen érintetlen. Jobb szerettem a puszta erőmre hagyatkozni, de mivel nem volt sok eredménye, kénytelen voltam más módszerekhez folyamodni.
Kezembe vettem az egyik nagyobb kést, melynek fanyelébe bele volt vésve az Árész-program szimbóluma: kerek pajzs, rajta egyetlen nagy lángcsóvával. Természetesen minden eszközbe és fegyverbe belekarcolták ennek leegyszerűsített változatát, az öltözékünkön is ezt a jelet viseltük.
Kinyitottam egy, szintén az asztalon heverő henger alakú üveget, melynek falára felfestettek egy lila, hosszúkás virágot, apró szirmokkal. Az edény tartalma sárgás színű volt, meglehetősen gusztustalan állagú. Mint egy rosszul megfőzött tea, ez viszont annál sokkal hasznosabbnak bizonyult. Nem hiába nevezik ezt az ártalmatlannak tűnő virágot farkasölőnek.
A kést belemártottam a folyadékba, jó alaposan átitattam vele. Mivel valamivel sűrűbb és ragacsosabb volt, mint a víz, könnyedén maradt belőle a fegyver élén.
- Elmondod, amit tudni akarok, vagy szenvedsz tovább? - fordultam felé, miközben kiemeltem a tőrt az üvegből.
Ismét nem érkezett válasz, csupán egy gyilkos tekintet. A türelmem még mindig megrendíthetetlen volt, egyáltalán nem kezdett fogyatkozni. Időnk volt bőven, hiszen már előfordult, hogy a kiképzés ezen fázisa több napig elhúzódott egy-egy vadásznál. Nem az volt az érdekes, hogy milyen hamar szedte ki az információt a dögből, hanem hogy mit tett meg az ügy érdekében. Miket alkalmazott, miket nem, mit tartott ostobaságnak és mit hitt el. Ez most nem az erőnket mérte fel és nem is az ügyességünket. Most az eszünket kellett használnunk, a tudásunkra voltak kíváncsiak.
Tettem néhány lépést a farkas felé, majd tőle néhány centire megálltam.
- Nem kellene így lennie. - sóhajtottam fel - Megoldhattuk volna ezt másképp is.
Megragadtam az amúgy is szörnyűséges állapotban lévő felsőt, s egy mozdulattal kettészakítottam a mellkasánál. Az alja egyben maradt, de már alig tartotta össze a ruhadarabot.
Késem élét először a férfi hasára helyeztem, aki ettől az apró érintéstől azonnal felmordult. Csak nem fájt? Elkezdtem erősebben hozzányomni, majd felfelé húztam a fegyvert, ami így egy mélyebb vágást ejtett az áldozaton. A farkas ekkor már felkiáltott, minden egyes porcikáját égette a farkasölő.
- Ugye nem kell megint feltennem azt az egyszerű kis kérdést?
Alig múlhattam el tizenöt, mégis olyan hangnemben beszéltem, mint egy felnőtt. Pontosabban, mint Drake.
- Hol. Van. A falkád?! - szólaltam fel hangosabban, szavaim közt kisebb szünetet hagyva.
Lassan elhúztam a bőrétől a pengét, hogy hagyjak neki egy kis pihenő időt. Folyamatosan a szemeibe bámultam, várva bármiféle válaszra, de továbbra se szólt semmit. Kezdett elegem lenni, de képes voltam uralkodni magamon. Úgy éreztem, nem sokat segítene, ha csak ennyivel próbálkoznék. Elbukni pedig nem voltam hajlandó.
A kést ezúttal egy másik üvegbe mártottam, amin ugyanaz a virág díszelgett, ez azonban sárga volt. Egy ritkább, értékesebb fajta farkasölőt tartalmazott, ami sokkal erősebb hatású volt - nagy dózisban vagy lövedékbe töltve akár halálos is lehet. Ez feltűnt vérfarkas cimborámnak is, s egyből erősebben kezdett vergődni. Próbált kiszabadulni, de mindhiába. Ezeket a láncokat pont a magafajta mocskoknak tervezték, a bilincs pedig mély tüskékkel lett ellátva, ami erősen belefúrja magát a fogva tartandó dög csuklójába.
Ismét megindultam felé, még néhány csepp a löttyből lecsordult fegyverem hegyéről, ezzel színesebbé téve a fehér-vörös padlót.
- Ha nem árulod el, kénytelen leszek elmondani Danylának, miféle kínok közt kellett meghalnod, csak mert elhallgattál egy ilyen apróságot.
Ahogy azt vártam, erre a férfi már felkapta a fejét. Érzékeny pontot érintettem, amikor felemlítettem a feleségét, azt a semmirekellő szukát. Ugyanolyan szörny volt ő is, mint aki előttem lógott.
- Honnan tudsz te Danyláról? - kérdezte aggodalmasan. Remegni kezdett az idegtől.
- Tán nem mondtam volna? Itt van ő is. A másik szobában várakozik.
- Mégis mire vár?
- A megváltó halálra. - elmosolyodtam - Szóval vagy elárulod, hogy hol találom a tetves falkádat, vagy lesz egy szép kis beszélgetésem Danylával, aminek biztosan nem fog tetszeni a vége. És miután te végignézted, ahogy megölöm, veled is végzek. Azt hiszem, ez fair ajánlat. - hangomban határozottság csengett, miközben kettőnk közé emeltem a kést.
- Hazudsz. Tudnék róla, ha itt lenne.
Pedig ilyenekről sose kamuznék. Danyla valóban az intézetben volt, őt választották ki az egyik társamhoz a próbára.
- Hidd csak el. Itt van. És épp jót szórakoznak Jasperrel.
Látni lehetett rajtam, hogy őszinte vagyok. Jasper volt négyünk közül a másik legígéretesebb vadász, utána jött Brett és Katie. Az előbbi majdnem a mi szintünkön volt, Katie azonban néha hajlamos volt meginogni. Ehhez képest viszont sikerült eljutnia ideáig, ami nála már elég nagy szónak számított.
A vérfarkas arcizmai ellazultak, szemei kikerekedtek. Fogalma se volt, mit tegyen. Vagy a falkáját, vagy a feleségét hagyta cserben, harmadik opció nem volt. Túl sokáig hallgatott, nekem pedig kedvem támadt sürgetni kicsit, így lassú léptekkel elindultam az ajtó felé.
- Hát akkor megyek és üdvözlöm a feleségedet. - játszadoztam.
- Várj, várj!! - végre megadta magát. Én nyertem.
Tettem egy fordulatot a tengelyem körül, így pont szembetaláltam magam a rémséggel. Kíváncsian vártam, mit fog ezután szólni, így nem válaszoltam.
- A falka... A várostól északkeletre rejtőznek, a tó túloldalán..! - nyögte fel pánikszerűen - Nem lesz nehéz rájuk bukkannod, ha ismered az erdőt.
Miközben kitálalt, visszalépdeltem elé, kezemben még mindig szorongattam a késemet.
- Köszönöm az együttműködést. - szólaltam fel végül, miután befejezte a mondandóját. Ekkor viszont hirtelen női sikoly szűrődött be a folyosókról, valószínűleg Danyláé.
- Megígérted, hogy nem esik baja! - förmedt rám a férfi.
- Nem. Azt ígértem, életben marad. De tudod... Nem kéne megbíznod az ellenségeidben. - fegyveremet a bordái közé mélyesztettem, átlyukasztva a tüdejét - Ostoba vadállat vagy, mint bármelyik fajtársad. - suttogtam, miközben kéken felragyogó szemeibe pillantottam.


We’ve all got a monstrous side of us. And we are all responsible for what it does when we let it out.

Katie elbukott. Képtelen volt végigcsinálni a vallatást, nem akart megkínozni valakit, akit ő ártatlannak vélt. Sejtelme se volt, hogy az előtte heverő prérifarkas gyermekekkel is végzett már, nem hogy felnőttekkel... Így őt elküldték, a farkast pedig átadták egy komolyabb vadásznak. Így már csak hárman maradtunk, Jasper, Brett és én. Egyetlen próbatétel választott el minket attól, hogy a műtőbe kerüljünk, habár erről még akkor nem tudtunk. Azt hittük, a tökéletes vadászt sokévi gyakorlással és edzéssel fogják kiképezni, nem pedig kísérletekkel összetákolni más szörnyekből.
- Tehát meg kell küzdenünk egymással? - fordult Brett a mesterünk felé. Nem hallatszott semmi kételkedés a hangjában, csupán tisztázni akarta ezt a kérdést.
- Pontosan. Addig harcoltok, amíg a háromból kettő a földre nem kerül. Ez természetesen nem fogja befolyásolni az utolsó fázist. Mindhárman oda fogtok jutni, ez pusztán felméri, ki a legerősebb közületek.
Erre mindkét fiú felém fordult. Arcukon gonosz vigyor jelent meg, látszott rajtuk, hogy alábecsülik a képességeimet. Csak mert lány vagyok... Hogy mennyire utálom ezt.
Rezzenéstelenül vettem fel velük a szemkontaktust, mintha egy pillanatig se érdekelt volna, mit gondolnak rólam. Így is volt.
- Kezdjétek. - intett Drake, mire mindhárman elhelyezkedtünk a sötétkék, szivacsos szőnyegen.
Pusztakezes harcban mindig is jó voltam. Mint voltaképpen minden másban is, amire ott tanítottak. Nem hiába kerültem be a három legjobb közé. Erre a pillanatra pedig már hónapok óta készültem, így teljesen biztos voltam a dolgomban. Megerősödtem, fürge lettem és kiszámíthatatlan. Ezek elengedhetetlenek, ha közelharcról van szó.
Jasper ugyanilyen magabiztosságot mutatott, Brett szintúgy. Főleg, mert messziről látszott, hogy rögtön nekem fognak ugrani. Persze, támadjuk a lányt, tuti gyenge és védtelen szegényke! Biztos az egójuktól nem látták, hogy én is eljutottam a magas szintűek közé.
Brett egyenesen rám rontott. Öklével felém lendített, de azonnal sikerült elhajolnom a támadása elől. A második támadás azonban alulról érkezett, Jasper ugyanis ügyesen kigáncsolt. Földre kerültem, a fiúk fölém terpeszkedtek. Egyikük már épp készült volna beverni nekem egyet, de gyorsan kapcsoltam, így sikerült kirúgnom alóluk a lábaikat. Amíg ők próbáltak feltápászkodni, én magam is talpra álltam, így ismét egyenlők voltak az esélyeink. Ezúttal nem hagytam, hogy kezdjenek, azonnal rájuk támadtam. Jaspernek pont be tudtam húzni egyet, mielőtt Brett hátulról elkapott, és lefogott. Nem úgy volt, hogy mindannyian egymás ellen küzdünk? Ők meg csak így összefogtak ellenem...
Persze nem hagytam magam. Kihasználtam, hogy Brett egy pillanatra elemelt a talajtól, ezáltal sikerült orrba rúgnom Jaspert, hogy végre csak az egyikükre kelljen koncentrálnom. Ezzel a lendülettel pedig előrébb rántottam magunkat, így talpam ismét érintette a szőnyeget. Ellenfelem hiába szorított erősebben, sikerült kiszabadítanom a bal karomat, könyökömmel egyből fejbe találtam Brettet. Mindketten a földön feküdtek, és csak néhány másodperc elteltével tudtak ismét felkelni. Küzdöttek, de mindhiába. Folyamatosan a földre küldtem őket, néha viszont eltaláltak ők is.
Ütésnyomokkal, verejtékkel és néhány csepp vérrel beterítve kerültek ismételten a szőnyegre, de ezúttal már nem tudtak felkelni. Rajtam jóval kevesebb sérülés volt, de épp elég ahhoz, hogy látszódjon a küzdelem nyoma.
Lihegve, de még mindig energiával tele léptem le a küzdőtérről, egyenesen Drake elé vonszoltam magamat. Hiába fájt jó pár izmom, hiába vertem be a fejemet, ugyanolyan egyenes tartással álltam meg felettesemmel szemben, mintha semmi bajom nem lett volna.
- Ketten egy ellen, és még így is az az egy nyert. Gratulálok mindhármótoknak. Brett, Jasper, a csapatmunka jó taktika, de ahhoz, hogy beváljon össze is kell dolgoznotok.
- Értettük.. - nyögtek fel a fiúk a hátam mögül, miközben fájdalomtól eltorzult arccal felkeltek a földről.
- Te pedig, Sheilah... - pillantott rám - Hiába kellett kettővel megküzdened, helytálltál. Szép volt.
Válasz helyett csupán aprót bólintottam. Tudtam, hogy nem szükségesek szavak ahhoz, hogy Drake megértsen. Rokonlelkek voltunk, így egy apró mozdulatom is azonnal leleplezhetett előtte.
- Készen álltok. Holnap meg is kezdjük az utolsó fázist. Pihenjetek, gyűjtsetek erőt. Kemény nap vár rátok.


What I’ve survived might kill you.

A fájdalom pulzálva járta végig a testemet. Hol erősödött, hol gyengült, de sose maradt teljesen abba. Az altatónak már rég hatnia kellett volna, de a korábbi műtéteknek és a belém ültetett vérfarkas géneknek köszönhetően felgyorsult az anyagcserém. Nagyobb adag kellett, hogy hasson, ráadásul folyamatosan kapnom kellett, ha meg is akartak tartani az állapotomban. Durvább anyagot nem adhattak, hacsak nem akartak életveszélynek kitenni. Egy ilyen alkotást, mint én, eszük ágában se volt a halál szélére küldeni.
Oldalra pillantottam. A műtő üvegfala mögött ott állt büszkélkedő anyám, mellette pedig apám. Mindketten csodálattal figyelték, ahogy ismét belém vájják a szikét, hogy egy újabb emberi részemet tegyék természetfelettivé. Az utolsó műveletek egyike volt ez, ezúttal pedig egyszerre több szervátültetést akartak elvégezni. A fizikai erőm már megvolt. Gyorsabb lettem, az érzékeim kifinomultak, ahogy a testem lassan befogadta az új részeket. Egy másik lényt is vegyíteni akartak egyazon testben, de erről nem számoltak be nekem. Látszólag a szüleim pontosan tudták, mit fognak felhasználni, engem viszont senki nem volt hajlandó beavatni. Még Drake sem...
Utoljára apám szemébe néztem, mielőtt elfogott a homály. És az utolsó emlékkép, amit láttam, a saját testem sziluettje. A testem, amit darabokra szedtek, hogy valami egészen újat alkossanak belőle.

- Készen is van. Hamarosan fel fog ébredni. - tompán hallottam az orvos hangját, mintha a víz alatt lettem volna.
Kezdtem magamhoz térni. De valami nem volt rendben. A hasamon feküdtem, és a hátam... Olyasmit éreztem rajta, ami korábban nem volt ott. Azt hittem, elfog majd a félelem, de nem. Nem estem pánikba. Csak egy dologra tudtam gondolni...
Az ölésre. A kifröccsenő vérre, az utolsó sikolyra. Ezek jártak a fejemben, és már alig vártam, hogy újra megtapasztalhassam őket.
Lassan megmozdultam. Viszont nem csak én mozogtam, hanem az a valami a hátamon is. De hogy mi volt az, tippelni se mertem. Annyiban voltam biztos, hogy azt teszi, amit én akarok, akárcsak egy végtag. Talán az is volt?
Sebesen felkaptam a fejem, egy másodperc alatt guggoló helyzetbe váltottam a műtőasztalon. Tekintetem összevissza cikázott a teremben lévőkön, akiknek az arcára meglepettség ült ki. Kerestem valamit, amiben megnézhetem, mit tettek velem. Végül pillantásom az üvegfalon állapodott meg, aminek túloldalán már nem várakozott  senki sem. Csak halvány tükörképem pillantott rám vissza.. A hátamon nem volt semmi... Mégis tudtam, hogy nem csak képzeltem. Ott volt az a furcsa valami, csupán nem lehetett látni.
Egyből rájöttem, minek a DNS-ét használták még fel... Diclonius.
- Mit tettek velem..? - hangom rekedtes volt, mintha álmomban kiabáltam volna. Pedig tudtommal nem tettem semmi ilyesmit.
- Megalkottuk a legtökéletesebb vadászt, ahogy terveztük. A műtéteket csak te élted túl... Csak a te szervezeted volt képes befogadni mind a két fajt. - felelte az egyik nővér vidáman.
- Jasper és Brett... Meghaltak? - kérdeztem kissé szárazon.
Erre már csak egy bólintást kaptam feleletképp, de ez bőven elég volt. Nem az dühített fel igazán, hogy belőlem miféle dögöt alkottak, hanem hogy meg se hatotta őket, hogy elvesztettek két kiváló vadászt. Két embert, akik mindössze szolgálni akarták az ő érdekeiket.
Mind a négy vektorom megragadott egy-egy bent lévőt, a két nővért a műtő eszközök közé vetette, az egyik orvost a földhöz, a másikat pedig az üvegfalnak vágott. A fejemben elszabadult a pokol. Dühös voltam, agresszív, és mindenkivel végezni akartam magam körül. Mégis mit műveltek ezek velem?

Létrehoztak valamit, amit jobb lett volna inkább csak meghagyni ötletnek. Ugyanis nem a legjobb vadászt teremtették meg...
Hanem a tökéletes gyilkost.



Sheilah Blackwood
Sheilah Blackwood 5265c4e292f80cacbd649def42e97fbd
Tartózkodási hely :
BH

Sheilah Blackwood Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kedd Aug. 15, 2017 8:53 pm

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
Gratulálunk, elfogadva
Teen Wolf FRPG

Sheilah!  úúú  úúú  úúú


Aztakurva! Te jó isten! A szavakat se találom, csak hebegni, meg habogni tudok, mint valami retardált fóka. Tudod te egyáltalán miféle kincs rejtőzik benned? Hogy mi a fenére vagy képes az emberrel csupán az írott  szavaiddal? Tudod mit? Tényleg egy gyilkos vagy. Sikerült  jó mélyen belém vágnod és kivéreztetni az alatt, amíg a lapod végére értem. Belehaltam ebbe a fantasztikus, nem is! Csodálatos lapba, amit elénk tártál. Még most sem tértem igazán magamhoz. Ez már karakter, és merem azt mondani, hogy egy egyik legjobb, amit valaha láttam. Szépen kidolgozott, leírások, gyönyörű karakterfejlődés. Gratulálok!  *-*  úúú  ne
Ismered a járást, szóval szaladj, és gyilkolj le ugyanígy mindenkit a játéktéren!  Szottyongat  



now i'm stained by you





Stella Argent
Sheilah Blackwood Tumblr_pvualzXxO51uek0c7o2_r1_250
SHE DENIES IT. BUT TRUTH IS,
Sheilah Blackwood Tumblr_my1k8patKW1rr7juko3_r1_250
SHE'S FALLING IN LOVE WITH HIM
Age :
17
Tartózkodási hely :
beacon hills

Sheilah Blackwood Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Sheilah Blackwood

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Characters :: Lakosságunk :: Hibrid-
^
ˇ