• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Emma Stone


Csüt. Okt. 18, 2018 4:38 pm
☇ Game - Nero &Ivy


Szer. Okt. 10, 2018 11:13 am
☇ touch of glory

Vendég

Szer. Okt. 03, 2018 11:25 pm
☇ Ivy Levan


Szer. Okt. 03, 2018 10:59 am

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Tragedy of a nobleman






 :: Characters :: Vampire




avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Kedd Aug. 15, 2017 6:31 pm
Nemes vámpír: kit az élők vére éltet



Lord William Mortdecai James Wolsey
"Kérem, mondja, hogy az emberségemre akar hatni!"
Becenév: Will
születési hely: London, Anglia
kor: 201
Nemi identitás: heteroszexuális
faj: vámpír
play by: Tom Hiddleston karakter: saját

Oly’ régen történt. Elfeledett, poros kísértet história. Az emberiség kitörölte emlékezetéből, elégetett minden feljegyzést, remélve, ezzel meg nem történté teheti a dolgokat. Ha ezen múlna, azt mondanám, igaz se volt. De, én emlékszem. Emlékszem az összes megélt pillanatra. A ki nem mondott szavakra, suttogásokra a szélben. Messze csilingelő nevetésekre, forró csókokra, a haja illatára és a sikolyokra. Könnyekre, könyörgésekre, míg a sötétség fel nem emésztett mindent. Emlékszem, az összes fájdalomra, gyötrelemre. Mindarra, ami azzá az összetört kísértetté tett, aki most vagyok.
meet me halfway

Apa: Lord Frederick Douglas Wolsey(1789-1837)
Anya: Annabell Henriett Patricia Bourneville-Wolsey (1792-1837)
Testvér: Bridget Aliz Evelyn Wolsey (1812-1888)
Feleség: Emory Griffin-Wolsey (1821-1852)
Gyermek: Lord William James Wolsey (1852-1925)

Második gyermekként láttam meg a napvilágot. Van egy nővérem, vagyis… volt. Noha, gazdag, tiszteletben álló angol család voltunk, a szüleinktől sosem kaptuk meg azt a szeretetet és törődést, amit egy gyermeknek át kellene élnie. Apánk minden idejét a hírnevének növelésével és a családi vagyon elköltésével töltötte. Anyánk… beteg volt. Visszafordíthatatlanul elgyengült, míg a kór végül tönkretette az idegeit és az igazság felfedezése elvette az épp elméjét. Rideg gyűlöletté vált.
- Hogy van? – kérdeztem aggódón a kandalló tüze előtt ülve.
- Most alszik. – suttogta Bridget, a nővérem, ki lemondón pillantott a szőnyegre, majd kék íriszeit rám emelve kedvesen elmosolyodott. Nem akarta, hogy túlzottan aggódjak szülőanyánk épségéért.

Mindig ő ápolta anyát. Etette, mosdatta, cserélte az ágyneműjét… A birtok szolgálói lassan elköltöztek. Az utolsó valamikor hét éves koromban mehetett el. Elegük lett a fizetetlen munkából, a hálátlan elvárásokból. S míg Bridget a zongorán játszott, vagy ehetőt készített, én a padláson húztam meg magam. Feltaláltam. Különböző dolgokat készítettem, mellyel megmosolyogtathattam tulajdon testvéremet és egy napon, olyan gépezetet hozhassak létre, amely forradalminak számított. Az álmom végül sosem valósult meg. Mikor anya jobban lett, csak apánkkal veszekedett.
- Már nem is tudom miért mentem hozzád! Senkivel sem törődsz, Frederick. Senkivel!
- Ezt pont te mondod nekem? Pont te! – dulakodás hangjai hallatszottak, még odafent is hallottam a földszint zajait – Anna! Anna, bocsáss meg! Nem… Nem akartam. Istenem, mit tettem?

Ezen az estén, minden elfajult. Anyám tolószékbe kerülve teljesen a nővérem gondjaira kényszerült. Apám pedig… nos, alig járt haza. Az egyetlen személy, kitől szeretetet és melegséget kaptam Bridget volt. Egymás vigyáztunk. Senki sem volt a birtokon rajtunk kívül. Magányosak voltunk a másik nélkül és megfogadtuk, hogy mindig együtt leszünk. Túlságosan is hamar kellett felnőnünk és megtanulnunk mit jelent önállónak lenni. Alig sajátítottunk el valamit mások segítségével. Hideg, roskadozó, szélfútta házunkban egy rokkant nővel és egymás társaságában éltünk. A ház ura mindössze néhány naponta járt haza. Félnapi lovagló útra volt az első város, ráadásul gyűlölte azt a ridegséget, ami tulajdon házában fogadta. De, mi abban nőttünk fel.
Minden csak rosszabbá vált egy bizonyos éjjelen. Egy éjjelen, mikor életemben először érinthettem nőt. Először csókolhattam testét. Véget értek a titkos lesek, miközben fürödni tért, a lopva kapott pillantások és féltve őrzött csókok. Rajtakaptak. Azt hiszem, mindig is sejtette anya, de még a gondolatát is elvetette annak, hogy tulajdon gyermekei…
- Istenem. – döbbenettel telve halt el a suttogó hang, mely Bridget szobájának ajtajából érkezett. Egyszerre fordítottuk fejünket a hang irányába, s amint megpillantottam anyámat, kikerekedett szemekkel néztem vissza rá. Tizenhat voltam. Négy évvel idősebb nővérem férj nézőben kellett volna legyen, helyette itt volt. Azonnal leszállt rólam és a sietősen távozó nő után indult.
- Várj! Anyám, ne! – enyhe kérlelést éreztem hangjában, míg öltözködtem. Kezem gyors járása hirtelen állt meg, ahogy a következő szavak megütötték fülemet.
- Szörnyetegek! Szörnyetegek vagytok!

Attól a naptól kezdve, miután apánk tudomást szerzett a történtekről rendszeresen vert engem. Elzártak minket és miközben rideg arccal figyeltem zokogó anyánkat, egyszer, egyetlen egyszer úgy hittem, talán összetörtük a szívét. Ám, ez az érzés megváltozott, mikor szörnyetegnek nevezett minket. Eleinte éreztem a fájdalmat szívemben, melyet a neki okozott csalódás váltott ki belőlem. Bridget győzött meg róla, hogy soha, semmit sem kaptam tőlük, amit jónak lehetne nevezni. Egyetlen kedves szót, egyetlen ajándékot, egyetlen bíztatást. Évekkel később anya utolsó szavai már nem érdekeltek. Legalábbis azt hittem, hogy halott lelkemnek már semmi sem számíthat. Csak Bridget, csak a kutatás.
- Sosem lesztek a gyermekeim. Soha! Ti… szörnyetegek vagyok. Szörnyetegek! – Bridget ekkor vágta bele koponyájába a hentesbárdot. A kád meleg vize vörössé vált, miként a fegyver szinte teljesen kettészelte a fejét. Eleinte azért mentem, hogy megakadályozzam gyilkos tettében, de megtorpantam a helyiség küszöbén és végignéztem, ahogy szeretett nővérem halántéka egyre dudorodik. Düh lesz rajta úrrá, majd lesújt. Ott álltam. Mozdulatlanul, szemrebbenés… nem, érző lélek nélkül, üres hüvelyként álltam ott, és meredtem az engem világra hozó holttestet bámulva.
Azon a napon tűz ütött ki. Az elszegényedés szélére sodródó család birtokát elemésztették a lángok. De, ez nem volt elég. Az életem nem csupán emiatt vált hamuvá. Hiszen, a nyilvánosság mit sem tudott a nővéremmel alkotott kapcsolatunkról. Egy évvel később minden megváltozott. Úgy tűnt, nem hiába töltött oly’ sok időt Frederick Wolsey a többi nemesek között. Az újjáépítésen való fáradozás meghozta gyümölcsét. Megnöveltem a ránk hagyott vagyont, kineveztek York hercegének, befektethettem a találmányaimba és alkalomadtán ellátogattam London pezsgő forgatagába is. Bár, látszólag rendbe jöttünk és a szülők tragikus halálát is sikeresen feldolgoztuk, mi több, időt szánhattunk önnön tudásunk elmélyítésére is, valójában egy hideg férfi maradtam testembe zárva. Ezen időszak alatt, míg mindenki azt hitte épp feleséget keresek, mint apám büszke és méltó fia, addig sokkal szorosabbra fűztem kapcsolatomat a nővéremmel. Egészen egy váratlan fordulatig. Tíz évvel később egy külföldi utam során megismerkedtem egy csodálatos teremtéssel. Egy gyönyörű, fiatal kisasszonnyal és mikor már azt hittem, szívem rég elajándékoztam Bridget-nek, Emory Griffin fellobbantotta a szikrát és parázsból lángok szökkentek szárba. Lord Ondenburg partija volt Párizsban. A szőke, bájos teremtés más volt, mint a többiek. Nem úgy, mint mi. Ő sokkal melegségesebb maradt minden őt ért negatív hatás ellenére. Írni szeretett volna. Írni és híressé válni általa. Meg akarta mutatni, hogy hiába nő, ő is tud ugyanolyan izgalmas történeteket írni, mint a férfiak. Véleményem szerint, sikerült is neki. Csak… senki sem akarta kiadatni a kísértet történeteit. A hideget, ürességet, magányt és elveszettséget átölelő históriákat. Talán, engem is azért fogtak meg - mindamellett, hogy remekül fogalmazott és írta le a történéseket, valamint helyeket -, mert ezek a jelzők, amik körbe ölelték a lapokat valójában engem írtak le. Azt a sivár márványszobrot, amit a világ és fáradt lelkem kapott önnön magamtól. A boldog, ismerkedéssel teli hónapokat nővérem mesterkedései keserítették meg. Minden tőle telhetőt megtett, hogy feltűnésmentesen szétválasszon minket. Sikertelenül. A feleségem és az üzlet lett a mindenem, és ez nem tetszett Bridget-nek. Tulajdon testvérem próbálta meg megmérgezni kedvesemet, többször az életére tört, és bármennyire is fájt ez nekem, képtelen voltam otthagyni őt, hogy Emory-val új életet kezdjük egy másik helyen. Olyan kötelék fűzött kettőjükhöz, mely egyik irányban sem akart elszakadni. Vágytam, vágytam a rideg és kegyetlen Bridget-re, csakúgy, mint feleségem melegséggel teli ölére.
Szenvedéllyel telve csókoltam ajkait. Állkapcsának vonalát követve nyakának ívét követtem. Ölelésbe vontam. Akartam. Nagy hévvel, vággyal telve az éj fekete leple alatt, míg távolságtartására felfigyelve követtem elégedett, gúnyos tekintetét. Emory könnyekkel telt barna szemei néztek vissza rám. Elszaladt. Úgy éreztem, a múlt megismételte önmagát. Bridget haraggal telve sietett utána. Ezúttal más volt. Éreztem, miként telik meg fájdalommal feleségem szíve. Azt, miként ártottam neki a fájdalmas igazsággal. A hölgyek léptei szaporán kopogtak a lépcsőfokokon. Utánuk eredtem.
- El… Elmegyek! – hangját a sírás teljesen elnyomta.
- Nem mész te sehova! – mérgezetten vágta hozzá szavait, szorosan a nyomában járt – Sosem mehetsz el innen!
- Várj, Bridget! Ne csináld, kérlek!
- Ször… szörnyetegek vagytok! – megint az a szó. Megragadtam a korlátot odafent, ahogy végignéztem miként ragadják meg egymást, majd esik hátra Emory. Átszakadt az öreg fa. Utat engedve a szeretett nőnek, egyenesen a mélybe. Lélegzet visszafojtva pislogtam. Nem akartam hinni a látványnak, a hallottaknak, noha tisztában voltam vele, Bridget mindig is ezt akarta. Nem tudtam megakadályozni, majdnem orra buktam, ahogy lefutottam a lépcsőn és karjaimba vettem még lélegző kedvesem.

Szeretett feleségem túlélte a zuhanást, de sokáig ágyhoz volt kötve tőle. Emory mindig is félt a birtokon. Túlságosan is ijesztőnek, szellemszálltnak tartotta a családi házat, mely már-már teljesen lelakottá vált. El akart menni, de én képtelen voltam rá. Túlontúl sok dolog fűzött ehhez a helyhez. A gyilkosságok, a bűnök, a keserűség… minden rossz mi abban a házban történt, ott tartott. De, ez az eset nekem is sok volt. Nem tudtam ismét Bridget szemébe nézni. A nőébe, ki rögeszmésen ragaszkodott hozzám, kettőnkhöz, a keserű múlthoz és a rothadó világképünkhöz, mely a Wolsey birtok körül forgott. Hatalmas vita keveredett közöttünk, melynek hallgatás lett a vége. Emory-val, amint talpra tudott állni, a tavasz beköszöntésével elköltöztünk az anyámtól örökölt családi házba, Londonba. Úgy hittem, a hónapok múlásával végül ismét fény költözött abba a tátongó űrbe, ami bennem élt. A sivár, halál csókolta életet felváltotta a nyüzsgés, a városi zaj és egy örömhír. Kezdtem azt hinni, megváltoztam. Hogy olyan lehetek, mint bárki más. Élettel teli, őszintén mosolygós, boldog. Megszületett a fiam, ki az én nevemet viselte. A történtek ellenére, Emory ragaszkodott hozzá. Azt hittem, sikerült hátrahagyni a múltamat, de egy éjjelen ismeretlennek vélt okokból hatalmas tűz lepte el a házunkat. Ugyan sikeresen kimenekültünk onnét, de az otthonunk odalett. Mindenkétséget kizáróan Bridget-re tudtam gondolni, miként az utcán állva figyeltem a minden elemésztő lángokat. Ezután hajóra szálltunk. Bár’ ne tettük volna! A nyílt óceánon, épp vacsora partit tartottak az urak, amikor kitört a káosz. Épp a vörösbort iszogattam, legalábbis azt hittem, noha a furcsa fémes íz baljós gondolatokat ültetett el elmémben. Lord Ondenburg-al beszélgettem, aki tett egy furcsa utalást: Gondoskodni fogok róla, mintha a sajátom lenne. Nem értettem, mire célzott, de már időm se maradt megkérdezni. Néhány pillanattal később mészárlás vette kezdetét. Vörös folyadékban úsztak az élők, és aki tudott az életéért futott. Én egyetlen helyre tudtam csak gondolni. Két, féltett személyre. Míg szaladtam, siettem a kétségbeesett tömegben, és az üres folyosókon, egy zene, egy dal harsogott. Nem tudtam eldönteni, hogy csak én hallom, vagy más is, de ijesztőnek éreztem abban a pillanatban.
Beesek az ajtón, megcsúszva a vérben egyenesen a padlóra kerülök. Fejem emelve a síró William hangjára leszek figyelmes és édesanyja kétségbeesett pillantásárra, kit körbefont karjaival, mocskos külsejével Bridget.
- Látod mit tettél? – sziszegi felém szavait – Élj úgy, hogy ez mind miattad történt, Mortdecai. Minden…
- Ne… - nyúltam feléjük, de mire sikerült talpra állnom, addigra kivégezte Emory-t – Neeeem! – térdre rogytam teste mellett, átöleltem, könnyben úszó szemekkel kerestem barna íriszeit – Emory… sajnálom. Kedvesem… Kedvesem, hallasz? Sajnálom. Én… Szeretlek. – magamhoz húztam halott testét, miközben nővérem elégedett mosolyát éreztem magamon.
- Gyűlöllek.
- Hogy mondod?
- Gyűlöllek. Szörnyeteg vagy! – emeltem fel arcomat és engedtem a haragomnak, de akkor megpillantottam az apró William-et a karjaiban.
- Még meg fog változni a véleményed. Vissza fogsz jönni hozzám, amint elfeleded őket. – felsőbbrendűnek érezhette magát azokkal a megvillanó, rendellenesen hosszú szemfogakkal és tettének bűne kicsit sem nyomta lelketlen teste súlyát – Mindössze annyi kell hozzá, hogy eltűnjenek az életedből.
- Ne… - nyúltam felé, mire Bridget megragadott és egyszerűen elhajított a helyiség másik végébe, ahol egy körött székláb a vállamba fúródott. A szemem láttára végzett a néhány hónapos gyermekkel. Örömét, elégedettségét lelte benne. Rám mosolygott és kilépett a szobából. Lehagytam. Könnyek borította szemeim, ázott arcom üresen meredt a padlóra. Elnyílt ajkaimon nem jött ki hang. Tompán érzékeltem a zajokat. A lángok melegét, és a roppanást, mely kettéhasította a hajótestet.

Egy robbanást követően az óceán hideg vizében kötöttem ki. Nem voltam benne biztos, hogy ki akarok úszni a felszínére vagy sem. Inkább hagytam, hogy a sötét mélység, a hideg magával ragadjon. Kiestek az ezt követő események. Egy csónakban ébredtem, valamikor az éjszaka közepén. Néhány idegen férfi pislogott rám, egyikük drága holmit viselt. Nem emlékeztem arra mi történt velem és mióta. Az utolsó emlékem a nővéremről szólt és a családi birtokról. Értetlenül, egyre növekvő szomjúsággal néztem szembe. Megrémültem, amikor végeztem a csónakban lévőkkel. Nem tudtam miért tettem, hogy mivé váltam. A testeket a vízbe dobtam és riadtan néztem az engem körülvevő magányba, mígnem, a hajnal eljövetele előtt nem sokkal egy hajó érkezett. Ugyan, nem tudtam válaszolni egyetlen kérdésre sem, ők elmondták, hogy egy New York-ba tartó hajó segélykérésére jöttek. Semmit se értettem. Bezárkóztam a kapott kabinomba és aki csak belépett ellenőrizni az állapotomat, az többé nem ment ki. Így jutottam vissza Londonba, onnan York-ba, ahol Bridget zongorázott és énekelt egy dalt. Egy dalt, mely ismerősen csengett a maga kísértetiességével. Attól a naptól kezdve, hogy megtaláltak a nyílt óceánon, egyben halottnak is nyilvánítottak. Úgy is éreztem magam, mint akiből hiányzik valami. Elvettem tőlem valamit, de nem tudtam megmondani mit. Biztosra vettem, hogy a kiesett emlékeim közt van a válasz, én mégis féltem utána járni. Haza érve a belső üresség mellett a Bridget iránti szerelmemet éreztem. Egy megmagyarázhatatlan, természetfeletti kötődést és ez így ment éveken át. Egymáséi voltunk harminchat éven át, míg az igazságra fény nem derült.
- Örökké az enyém leszel. Együtt, itthon. Semmi sem választhat el minket. – suttogja fülembe kéjesen birtoklón, míg a hóvihar be nem löki a bejárati ajtót. Összeráncolt szemöldökkel léptem közelebb és egy férfi lépett elő a fehér, kavargó örvényből. Lord Ondenburg szigorú tekintetével találtuk magunkat szembe.
- Azt hittem, véget fog érni ez az őrület nem sokkal a hazatérésed után. Végezned kellett volna vele.
- Hogyan? – értetlenül néztem nővéremre.
- Arthur, ne!
- Az elméd legmélyére rejtetted, annyira rémisztő volt a tragédia, melyet ez a nő okozott. Megtört. Mindvégig ez volt a terve ennek a nőstényördögnek. – undorodva köpte a szavakat, melyeket nem értettem meg.
- Csak visszavettem, ami az enyém! – kiabált vissza Bridget.
- Tönkretettél egy családot. Nem Mortdecai a szörnyeteg, hanem te. Csakis, egyedül te.
Bridget fujtatva indult meg felé, de a férfi nem volt egyszerű ember. Boszorkánymester volt, és sokkal idősebb nálunk. Ellenben testvéremmel, aki ravasz volt és álnok.
- Emlékezz, Fiam, emlékezz arra az estére, amikor a hajón voltál! Tudnod kell kicsoda a nővéred! – förmedt rám a küzdelem hevében – Emlékezz Emory-ra!
A név ismerősen csengett, s míg a falnak nem repültem, fel sem fogtam miről van szó. Ahogy bevertem a fejemet, képek villantak be. Fájdalmas, kínzó, kegyetlen pillanat foszlányok. Percekbe telt mire minden eszembe jutott. A gyász, a düh és minden más érzés egyszerre lüktetett bennem. Eluralkodtak rajtam az elfojtott érzelmek. Végül, saját kezűleg öltem meg Bridget-et. De, nem győztem aznap este. Úgy haltam meg, mint azelőtt még soha. Meghaltam, mint akkor, mikor feleségem és gyermekem. Térdre rogyva, elkeseredetten néztem fel a férfira. Szemeiben mély sajnálatot láttam.

Képtelen voltam a fizikai halálra. Lord Arthur Ondenburg azt mondta, hogy így nem érhet véget. Ilyen állapotban nem kerülhetek a túlvilágra. Jobb időkről, szebb napokról mesélt nekem egy olyan korban, amit ilyen keserű szívvel nem várhatok meg. Éppen ezért, mit sem szólva hagytam, hadd tegye, amit ő maga jónak lát. Barátként tekintettem rá, bár nem tudtam volna megmagyarázni miért. Álomba szenderített, addig a napig, amíg el nem jön a megfelelő idő, vagy ő maga meg nem hal.
you're still have all of me

Egy évvel ezelőtt tértem magamhoz egy kikötő raktárában, itt, Beacon Hills-ben. Miután kielégítettem éhségemet ott ültem a vérben és vártam, hátha kapok valami jelet a furcsa, ismeretlen zajokkal és fényekkel tarkított világban. Egy fiatal nő talált rám, aki azt mondta Lord Ondenburg parancsait hatja végre és az öreg boszorkánymestert meggyilkolták. Megfogadtam, hogy bosszút állok érte és azokat, akik éveken át üldözték megbüntetem tettük ért. Átvettem a vállalata feletti irányítást, az ifjú hölgy igyekszik mindenben a segítségemre lenni. Eligazít ebben a furcsa világban, tájékoztat. Asszisztensemmé lett, az egyetlenné, aki mindent tud rólam. Legalábbis, eleget ahhoz, tudja miért van szükségem rá és Arthur miért altatott el. Ezért vagyok most itt. Ezért voltam és leszek, mindamellett, hogy a jegyzetek tanulmányozás közben, kezembe akadt az 1852-es naplója, drága barátomnak. Elolvastam, mit írt arról a tragikus estéről, a hajóról és… a fiam nem halt meg. Egy másik csecsemő volt ott akkor éjjel. Lord Ondenburg még korábban kicserélte őket, amint érzékelte Bridget jelenlétét. A vérvonalam… fennmaradt. És itt van… Beacon Hills-ben.
when i was younger...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 06.

Tartózkodási hely :
❖ beacon hills ❖


Szer. Aug. 16, 2017 12:01 am
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek



Elfogadva!
üdvözlünk az oldalon!

Morciiii!  úúú  úúú  úúú  *csakazértis*
Hát tudom ez nem egy hasvakarás, de remélem ugyanazt a hatást váltja ki belőled... hmm
Egyszer tényleg nyakon kéne vágjalak, amiért annyit aggodalmaskodsz a lapjaidon és nem hiszed el nekem, ha azt mondom, hogy úgyis hihetetlenül jó lapot fogsz összehozni, ha ihlettel írod, ha anélkül. Rolling Eyes
Ennek ékes bizonyítéka ez a lap, és még mindig viszket a tenyerem, hogy csak egy kicsit tarkón suhintsalak... Razz
Nagyon könnyen magaddal ragadtál már az első nyamvadt bekezdéseddel, utána pedig csak úgy sodródtam az árral. Hiába voltam felkészülve arra, hogy körülbelül mit fogok ebben a lapban látni, így is olyan hatást értél el nálam a részletes családi háttér és múlt feltárásával, hogy még mindig csak pislogok itt, mint pocok a szatyorban. *-*
NA ÉS A VÉGE! Hogy a vérvonaladnak nem szakadt vége, és, hogy pont ebben a szutyok kisvárosban találhatod meg... Most épp tátva van a szám, még ha te nem is látod Rolling Eyes Nagyon, de nagyon kíváncsivá tettél és tudni akarom, hogy mi lesz veled ezek után. Szóval nagyon gyorsan húzzál játszópajtit keresni, mert olvasni akarok! Hol kell a bérletért fizetnem? Wink Szottyongat  
avatarfoglaló játékpartner kereső




then she began to breathe, and live,
AND NO ONE CAN STOP HER NOW


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Tragedy of a nobleman
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Characters :: Vampire-
Ugrás: