• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 

 
 Mortdecai & Sheilah - Party killers








Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Csüt. Aug. 17, 2017 2:07 am
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Sheilah szép öltözetben, kisminkelve, haja kiengedve, oldalra tűzve. Elég furcsán hangzik, nem? Egyáltalán nem vall rám, hogy így jelenjek meg bárhol is, de kénytelen vagyok néha kivételt tenni, ha a szükség úgy diktálja. Márpedig ezúttal csak álruhában juthatok közel kiszemeltemhez, ami pedig ez esetben egy vörös, földig érő ruha, valamint egy pár magas sarkú cipő. Máskor eszembe se jutna felvenni ezeket, most mégis így készülök életem első sznobpartijára. Khmm, bocsánat, úgy értettem „báljára”.
Motelszobám a szokásosnál is zsúfoltabb, az utóbbi időben nem igazán volt alkalmam rendet tenni. A ruháim szanaszét hevernek a padlón, valamint az egyik fotel karfáján, az ágyamat beterítik a különböző fegyverek és vegyszereket tartalmazó üvegcsék. Méregtől kezdve, gyógynövény kivonatokon át minden megtalálható köztük, javarészüket én magam készítettem. Ezt is az Árész-program kiváló kiképzésének köszönhetem, hiszen a kiváló vadászoknak érteniük kell ehhez is.
A ruhásszekrényemhez lépek, ajtaját kinyitva egy tükörrel találom szembe magam. Végigpillantok másomon, de szinte magamra sem ismerek benne. Sokkal csinosabb, összeszedettebb és nőiesebb, mint én. Ő minden, ami én lettem volna, ha nem ölik ki belőlem még ezt is.
Egy darabig csak bámulok a másik Sheilah-ra, s mikor végre hozzászokok ehhez a különös látványhoz, egy sóhaj kíséretében térek vissza az ágyamhoz, hogy kiválasszam a mai melóhoz szükséges eszközöket: mérgezett tőr, ellenszer, pótfegyvernek egy nagyobb kés, és még ezer másik kis flaska, rejtéllyel teletöltve. Ha pedig egyik se válna be, még mindig ott vannak a vektoraim, legvégsőbb esetben azokkal fogom befejezni, amit elkezdtem.
A célpontom nem más, mint egy bizonyos Mr. Howard Buxton. Ő is részt vett az Árész-program szervezésében, de lelépett még azelőtt, hogy engem besoroztak. Ez a bűne, és ezért kell ma este meghalnia. Ex vadászként pedig már eszébe se jutna, hogy olyanok miatt aggódjon, mint én. Hatalmas luxusvillája jól őrzött, tele kamerákkal és biztonságiakkal. Ahhoz, hogy a közelébe kerülhessek, kénytelen vagyok elmenni a bálra, amit hónapok óta szervezget a születésnapja alkalmából. A hely tele lesz rokonokkal, gazdag ficsúrokkal és orrukat fennhordó úrihölgyekkel. Egyikük sem sejti, hogy az lesz Mr. Buxton utolsó estéje, kivéve egyetlen vendéget.
Még jóval korábban vettem fel a kapcsolatot egy befolyásos üzletemberrel, aki bizonyos okokból örömmel segít nekem a házigazda meggyilkolásában. Hogy miért? Majd kiderül. Mindenesetre személyesen nem volt még alkalmunk találkozni, így fogalmam sincs, hogy néz ki, vagy ki is ő valójában. Rajta áll vagy bukik az akcióm, ha elszúrja, az ő vérét fogom ontani Howardé helyett. Valaki a rendezvény végéig mindenképpen meg fog halni.

A nagyterem végtelenül hosszúnak tűnik, amikor belépek a hatalmas mahagóni ajtón. Két öltönyös biztonsági őr nyitja ki előttem, én pedig retiküllel a kezemben, határozottan indulok befelé. Már korábban átnézték a táskámat, azonban szerencsére nem találtak semmi szokatlant benne, csupán egy kis doboz görcsoldó tablettát, egy bankkártyát, az igazolványaimat, szempillaspirált, és egy csomag mentolos rágót. Sejtelmük sincs, hogy a spirál tubusában és a tabletták helyén öt emberre elég kígyóméreg kivonat van elrejtve. Neurotoxin tartalmuk miatt durva idegbénulást okoznak, végül pedig legtöbb esetben halált. Ilyennel vontam be az egyik tőrömet is, amit majd szépen Mr. Buxton nyaki vénájába fogok mártani. A késeket természetesen egy, a combomra csatolható tokba rejtettem, és mivel elméletileg egy igazi nemes hölgy vagyok, az őröknek meg se fordult a fejükben, hogy a szoknyám alá is bekukkantsanak.
A helyet elárasztja a pezsgő és az egoizmus szaga, ami szinte facsarja az orromat. Akárhova nézek, szmokingos férfiakat és kicsicsázott nőket látok, mindegyikük drága, aranymintával szegélyezett kristálypoharat szorongat a kezében. Sznobok...
Ha nem akarok kitűnni a tömegből, nekem is így kellene viselkednem. Nem elég, ha külsőre hasonlítok rájuk, el kell játszanom, hogy egy vagyok közülük. Nem könnyű feladat, de évekig tanultam, hogy oldjak meg efféle nehéz helyzeteket, így szerintem nem lesz gond.
Tekintetemmel csak egy személyt keresek: a belső emberemet. Az egyetlen - egyben a legfőbb - probléma, hogy ő tudja, kit kell keresnie, nekem azonban ötletem sincs. Hiába vizslatom végig az egész termet, senkit nem látok, akit el tudnék képzelni „angyali” segítőmnek. Kénytelen leszek a találkozónkig elfoglalni magam valamivel...
Csatlakozva egy kisebb csoporthoz, magam is elkezdek dicsekedni legújabb drága szerzeményemről, arról a szépséges villámról Olaszország partjainál, amit csupán most találok ki. Nevetgélek, eljátszom a jól szórakozó gazdag leánykát, aki csak arra vár, hogy ismét családja pénzét költögethesse.
- Nagyon örvendtem. - bájolgok nekik szépséges mosollyal, majd amikor hátat fordítva nekik elindulok a másik irányba, azonnal le is fagy ez a görbe a szám széléről. Jeges pillantásokat vetve az egyik pincérként tevékenykedő fiúra, elveszek a tálcájáról egy pohár pezsgőt, s egy kisebb korty után szinte azonnal vissza is teszem azt. Nem értem, mit szeretnek ezen az emberek, hiszen förtelmes íze van! Ráadásul azonnal habbá válik, amint a szájba kerül... Undorító. Inkább itt helyben lenyelem mind az öt adag idegmérget, minthogy tovább kelljen iszogatnom azt a valamit.
Gondolataimból egy aprócska szó zökkent ki. „Vörös.” Ez az a jelszó, amit megbeszéltem a belső emberemmel, innen tudhatom, hogy sikerült megtalálnia. Viszont ahelyett, hogy megkönnyebbülten fogadnám, teljes mértékben elönt a düh - köszönhetően a pezsgős élményemnek, a számomra zavaróan szokatlan környezetnek, és a sok öntelt sznob viselkedésének -, és legszívesebben itt helyben letámadnám az illetőt. Azonnal meg is ragadom tökéletesre vasalt ingjénél fogva, és ellentmondást nem tűrően húzom be az egyik lépcső alatti sötét sarokba. Ott egyenesen a falhoz nyomom, alkaromat a nyakához szorítom, hogy ne tudjon mozdulni.
- Mondj egy jó indokot, hogy miért ne törjem ki a nyakad itt helyben! - suttogom félhangosan.
Csodálkoznék ezen a hirtelen agresszivitásomon, ha nem volna egyértelmű, mi váltotta ki belőlem. A diclonius gének ismét akcióba lendültek, elöntötték az agyamat és most nem hagynak ésszerűen gondolkozni.

Wires/outfit ⁞ 904 ⁞ remélem tetszik :3:@

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Aug. 17, 2017 3:00 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Az iroda minden szegletét sötétség borította. Kár lenne, ha a hatalmas épülettömb 17. emeletén sötétítők nélkül ücsörögnék az ablak előtt délután kettőkor. Beacon Hills csendes kisvárosában ez az egyik legmagasabb épület a maga számtalan irodájával. Fiatal, energikus asszisztensem már-már berobban a szemben található ajtón. A vastag, barna csomagban egy megbízás részletei lapultak meg. Alapos átgondolás után, összevetve a többi alvilági ügylettel, úgy döntöttem elfogadom az ajánlatot. Molly, az asszisztensem, közvetített és tárgyalt Sheilah Blackwood-al. Mivel minden ügylet nála akad meg hivatalosan, így engem semmi esetre sem lehet kapcsolatba hozni a sötét, piszkos üzlettel. Bár, mindig én vagyok az, aki ki megy terepre.
Howard Buxton. Ez a név szerepel a meghívón. Kezembe véve a kártyát elmosolyodok. Néhány nap múlva véget érnek a hamis beszélgetések, a csendesen lenyelt vélemények és anélkül mondhatok búcsút neki, hogy engem vonnának felelősségre. Amikor túl sok nagyhal úszik az óceánban, kénytelenek egymást felfalni, hogy a túlélők uralkodhassanak a kisebbek felett.
Hirtelen döntöttem hátra fejemet, hogy szemfogaimat kihúzva a nő nyakából átérezzem éltető vérének orgazmikus ízét. Egyetlen karral tartottam elernyedt testét, melyet most elengedve hagytam, had hulljon alá a holtak közé. Elnyílt ajkakkal emeltem tekintetem a mennyezetre, éreztem, hogyan árad szét bennem a frissen csapolt folyadék. Öltöny nadrágban és cipőben, valamint egy fehér ingben álltam az iroda közepén. Molly nyit be, majd enyhe felháborodással hangjában szól hozzám.
- Ha már mindennap másik luxus hölgyért kell menjek, a maga válogatós ízléséhez, legalább annyit tegyen meg, hogy nem a ma esti bálra szánt ingében elégíti ki vágyait. – felé fordulva egy kendővel találom szemben magamat.
- Attól tartok, ha nem tudná elviselni személyem, már rég felmondott volna, Kedves. – pillantok le ajkaimat törölve az elhunytra.
- Inkább az a szerencséje, ismerem már annyira, hogy mindenből kettőt tartsak az épületben. – fogott neki foltossá lett ingem kigombolásának. Íriszeimet az asztalra tett pótingre emeltem, mely a többi, fel nem vett ruhanemű tetején pihent meg – Ráadásul, egy napig se bírná ki nélkülem. – tette hozzá önbizalommal telve. Legnagyobb bánatomra, teljes mértékben igaza volt ebben, így szavait egy széles mosollyal nyugtáztam és hagytam, hadd öltöztessen fel. Kezembe véve a sétapálcát beültem a limuzinba és meg sem álltam Mr. Buxton partijának helyszínéig.
Közel két, három tucat vendég várható az eseményre, mely első félórájában a házigazda az emeleti tárgyalójában bújt meg. Néhány kiváltságossal együtt magam is oda tartottam. Előzetesen leegyeztettünk néhány dolgot, melyek már úgysem valósulnak meg. Howard nem fogja túlélni az éjszakát és ennek gondolata mély nyugalommal töltött el. A hattagú tanácskozást vendéglátónk alkalmazottja zavarta meg, ki udvarias jelzéssel tudtunkra adta, a vendégek előtt is ideje lenne megmutatkoznunk. Mondanom sem kellene, egyikük sem örült a javaslatnak, így mielőtt szemmel ölték volna meg, gyorsan felálltam a helyemről és kijelentettem, egy kis felfrissülés nem ártana. Ezzel elindultam a folyosón, mely a hatalmas, márvány lépcsőhöz kapcsolódott. Mivel nem egy zárt részről beszélünk, így már innen fentről fürkészni kezdtem a hallban ácsorgó vendégek seregét. Egy bizonyos személy érdekelt, az, aki miatt ma nem csupán üres locsogások és hamis ígéretek fogják átölelni lényünket.
Lazán sietek le a fokon, majd egy érdeklődő hölgyet kikerülve lépek a vörösbe bújt nő mögé. Arcát félprofilból még odafent pillantottam meg. Ő az egyetlen, aki egy kicsit is hasonlít a nekem elküldött képre. Senki más nem lehet a megbízó, csakis ő. Erős brit akcentussal, régies szavakkal és stílussal beszélve szólítom meg.
- Kegyed oly’ ragyogó, mint vörös rózsa az éjszakai holdfényben. – nem csupán bóknak szántam, hanem burkolt, rejtett formába öntöttem jelszavunkat. Ha ő az, le kell essen neki, hanem, akkor sikeresen a nyakamba akasztottam egy bájos hölgyeményt. Utóbbit erősen kétlem. A smink márkája, a parfüm illata és a ruha anyaga olcsó középszerűségről árulkodik, akárcsak a töredezett hajvégei. Valaki, akinek elég jó a szeme az ilyesmihez, hamar észreveheti, ő nem tartozik ide. Az összes vendég közül egyedül róla mondhatók el ezen jelzők. Meglepetésemre szolgálna, ha tévednék. Ehelyett, meglehetősen más fordulat történt, melyre csakugyan nem számítottam. Megfordult és megragadott, mint egy időzített bomba. Hagytam magamat, hagytam, hadd vigyen félre és nyomjon neki a falnak. Ő nem az ellenségem, ráadásul, amit Molly kiderített nekem róla, éppen elég ahhoz, hogy inkább az ismerkedésre hajtsak nála, mintsem az ellenszenvére. Kérdésének hallatán egy apró mosoly kúszott ajkaimra.
- Mert, nélkülem esélye se lenne megközelíteni a célpontot. – hanglejtésem mit sem változott. Nem rémültem meg, okom nincsen rá. Szüksége van a segítségemre, ebben az esetben egyenlőnek kell kezeljen, vagy elbukik mindkettőnk terve.
- Most pedig, ha lenne szíves… – tekintetem az övéről a karjára téved, ezzel is jelzem felé mire akarok célozni. Amint elenged, reményeim szerint, be is mutatkozom neki – Lord Mortdecai Wolsey. – hajolok előrébb udvariasan. Mi több! Ha hagyja magát, még kezet is csókolok neki, ahogyan azt úriembernek illik. Nem tűnik olyan nőnek, aki egykönnyen beadja a derekát, ami jelen helyzetben igen kellemetlen dolgokhoz vezethet. Valahogy, rá kell vennem, engedje meg, hogy segítsek neki elvegyülni a többiek között és, ha jól játszunk, még az emeletre is felvihetem, ahol csendesebb körülmények között is végezhet Mr. Buxton-al. Arról nem is beszélve, hogy fel kell törjük az irodája széfét és a zárt fiókot az asztalán. Olyan dokumentumok vannak ott, amik nélkül nagyon, nagyon, nagyon nagy kár lenne elmenni. Remélem, sikerül zökkenőmentesen elintézni mindent és feltörni a biztonsági rendszert. De, az túlontúl egyszerű lenne. Van egy olyan rossz előérzetem, egy egészen apró módon rosszul fognak alakulni a dolgok. Nem túlzottan, csak egy kicsit, ami nem kelti fel a vendégek figyelmét. Legalábbis, ebben bízom.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 881 † remélem megteszi 00 † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Csüt. Aug. 17, 2017 4:55 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Enyhe kettősség uralkodik el rajtam, amikor megpillantom a báltermet. Egy részem azt kívánja, bárcsak ne most találtam volna ki, hogy megölöm Mr. Buxtont. A másik viszont örül, hogy pont ma este kerül erre sor. Életem első bálja ez, és hiába az a hatalmas mértékű egoizmus, ami a terem minden egyes zugába beleitta magát, egészen élvezem a helyzetet. A tudat, hogy senki nem tud a tervemről vagy az est végkimeneteléről, csak jobban fokozza bennem a feszültséget, ami akaratom ellenére is megmosolyogtat. Szeretem ezt az érzést, az izgalmat, ami az akcióimmal jár. Hiszen tudom, hogy a jutalmam édesebb lesz mindennél. Ha már itt tartunk...
Pillantásom az egyik pincér kezében díszelgő tálcán akad meg, pontosabban azokon a színes, aprócska süteményeken, amik a tetején figyelnek. Szinte szólongatnak, hogy kóstoljam meg őket, vagy csak tépjem ki mindet hordozójuk kezéből és fussak el velük. De nem tehetem. Idebent nem lehetek vadállat. Most valamiféle gazdag úrihölgynek kellene lennem, még ha ez a világon mindennél nehezebb feladatnak hangzik is. Nem engedhetek a vágyaimnak, de... Egy falatot csak megengedhetek magamnak. Nem azért cipelgetik az édességeket körbe, hogy aztán senki ne egyen belőlük, nemdebár?
Mutató és hüvelykujjamat a felém közeledő pincérfiú felé nyújtom, s amint elhalad mellettem, le is csenek egy parányi, kocka alakú süteményt. Csokoládésnak tűnik, sötétbarna színe alapján. Még mielőtt bárki gyanút fogna, hogy semmi keresni valóm nincs itt, csupán egy kisebbet harapok a falatnyi Mennyországból. Számat elönti a tömény, mámorító íz világ, amit ez az egyetlen kis édesség rejt. Olyan rég éreztem már a csokoládé ízét, hogy el is felejtettem mennyire csodás. De nyelvem hiába jár a fellegekben, az érzelmek terén semmi nem változik bennem. Finom és kész, ettől nem lettem se boldogabb, se teljesebb.
Miután nőiességet imitálva lassan elpusztítom az apróságot, elveszek egy szalvétát valamelyik mitugrásztól, és megtörölgetem kissé maszatos ujjaimat. Kicsit se olyan a kezem, mint egy úrinőnek. A körmeimen még átlátszó körömlakk sincsen, s épphogy fél milliméterrel tovább érnek, mint az ujjbegyeim. Természetesen tisztán tartom őket, de nem vagyok hajlandó rájuk kenni bármit is. Mindig is gyűlöltem a lakk szagát, ezt az egyet sose tudtam elviselni. Anyám imádta, ennek köszönhetően elég gyakran belengte otthonomat a bűze.
Miután azt is ellenőrzöm, hogy hófehér fogsorom rendben van e és egy kis darab csokoládé se maradt rajta, egy darab mentolos rágót veszek ki a táskámból, hogy frissebb leheletet varázsoljak magamnak. Legalább is úgy teszek, mintha ezért venném be, valójában csak önmagamat próbálom nyugtatni vele. Közben körbepillantok, hogy egy kicsit megfigyelhessem a többi vendéget. Mind ugyanolyanok, unalmasak és lassúak. Egyikük se tűnik feszültnek, ami nem jó, hiszen így én könnyedén kilóghatok a sorból. A magam sietős, folyton ideges viselkedésével egy idő után olyanná fogok válni, mint egy világítótorony, ha nem csitulok le végre. De azt mégis hogy kell?
Magányomat egy idegen férfi zavarja meg, a hátam mögött szólal meg. Sose szeretem, ha valaki mögém oson...
Bókját akcentusa fűszerezi, szóhasználata pedig egyáltalán nem vall a modern világ emberére. Meglepne, ha nem egy sznobparti kellős közepén történne mindez. Viszont ami igazán felkeltette a figyelmemet, az a kis jelszó, amit ideiglenes partneremmel egyeztettem le még korábban. Amint elhangzik a mondat vége, rögvest megragadom az illetőt, és egyenesen egy rejtettebb sarokba húzom, amit néhány perce szúrtam ki magamnak. Terveim szerint odamentem volna, amíg várakozok az emberemre. Szerencsére nem kell tovább időznöm egyedül.
A falhoz nyomom, és csak ekkor tűnik fel, hogy egy igazi sármőrrel van dolgom. Vonásai, akcentusa és öltözete egészen vonzóvá teszi, így csak áldani tudom az eget, hogy nem vagyok elcsábítható állapotomban. Nem mintha bármikor is előfordulna, hogy valaki meg tud fűzni - maximum akkor hagyom magam, ha kell valami az adott személytől. Már nem egyszer végeztem úgy valakivel, hogy előtte kicsit eljátszadoztunk az erotika színes világában. A kedvenc részem az volt, amikor partnerem vére eláztatta a frissen mosott ágyneműt.
Az a kis mosoly... Csak még jobban feldühítene, ha nem követné egy ésszerű érv, minek hatására szinte azonnal eloszlanak a viharfelhők az elmémben. Tekintetem zavarossá válik, s így tartom meg a szemkontaktust az ismeretlennel. Következő szavaira lazítok a szorításomon, majd lassan le is eresztem a karomat. Izmaim feszültek maradnak, hiszen ebben a teremben egyelőre senkiben nem bízhatok, még társamban sem.
- Bocsánat. - nyögöm ki halkan, habár bűntudatnak, őszinteségnek jele sincs. - Sheilah Blackwood... - mutatkozok be akadozva. Hozzá akartam tenni valami címet én is, de rá kellett döbbennem, hogy semmit se tudnék. Inkább csak megigazítom magamon a ruhámat, hogy aztán határozottabban kihúzhassam magam.
Mielőtt még Mortdecai ajkához emelhetné kezemet, elhúzom előle. Még mit nem! Nem vagyok az a fajta nő, aki csak úgy elolvadozik majd az efféle úriemberes viselkedéstől.
- Csak... Árulja el, mit kell tennem. - lépek eggyel hátrébb, de továbbra is a lépcső árnyékában maradva. Jobb, ha senki más nem látja rajtam, mennyire utálom ezt a helyet.
Talán első lépésként kicsit el kellene lazulnom. Mintha az olyan könnyű lenne olyasvalaki számára, aki már egy magas sarkú gondolatától is hányingert kap... Szerencsére ezt az undoromat sikerült legyőznöm, miután néhány órája megállapítottam, hogy egészen jól áll rajtam az ilyesmi. Elég nagy bajban lennék, ha úgy kellene hordanom, hogy közben egyáltalán nem érzem magam jól benne.
Persze ez a kényelmetlenség egyáltalán nem jellemző Mr. Wolseyra. Messziről lerí róla, hogy ez a környezet egyáltalán nem jelent neki újdonságot, szinte már azt is el tudom képzelni, hogy ez az öltözködési mód számára mindennapos. Elvégre valamiféle üzletember, ráadásul lordként mutatkozott be. Talán ő is csak egy gazdag ficsúr, mint a többi... Csak éppen ő bűnrészes egy gyilkosságban.

Wires/outfit ⁞ 894 ⁞ remélem tetszik 95@

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Aug. 17, 2017 6:29 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Lendületesen szedem a fokokat. Hosszú, fekete kabátom libben a ritmusra, sétapálcám meglengetem. Egy-két tekintet rám szegeződik, de én egy pillantást sem vetem rájuk. Célom ott lebeg előttem és semmi sem állíthat meg benne. Hallom, érzem, méterekkel mögöttem négy férfi követ. Párosával jönnek lefelé, miközben tovább folytatják az egymás közti diskurzust. A faképnél hagyott nő elnyílt ajkakkal fordul utánam. Kopott, kék fülbevalója és nyakéke elárulja, hogy minden bizonnyal ez az egy becses, drága ékszere van és nincs lehetősége új vásárlására, vagy a régi megtisztítására. A férfi, akivel érkezett gyűrött inget visel és egy négy éves öltönyt. Azt mondanám, középosztálybeliek, de az igazság az, hogy Mr. Buxton-tól jöttek kölcsönt felvenni. Mindössze jó benyomást akarnak kelteni, de számomra túlontúl lerí, csak rosszabbul járnának ezzel az üzlettel. Nem lennének képesek fizetni a részleteket, ami a halálukhoz vezetne. Mintegy elrettentésül a többieknek. Ráadásul, ők egyszerű emberek, mint a többség. De, Howard Buxton nem az, ráadásul nem ismer irgalmat, ha a vagyonáról vagy a hírnevéről van szó. A kicsiny tanácsának, mondhatni, bandájának többi tagja úgyszintén természetfelettiek. Róka, boszorkánymester, wendigo, hiéna. Tartok tőle, hogy mind nagy játékosok. Befolyásos, vagyonos üzletemberek, akik az alvilággal kötnek alkut. Régóta vadásznak rájuk és Lord Ondenburg is éppen ezt tette. Talán, éppen közöttük van a közvetett gyilkosa. Viszont, az est házigazdája világ életében rejtegette valódi kilétét. Bizalmatlanok, időbe telt beépülnöm, és még most sem tudom megmondani mi lehet Howard. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, egyszerű ember. A legrosszabb mindahányunk közül.
Az urak lassan elvegyülnek a tömegben. Szórakozást keresnek a szörnyek között, ajánlatot a halandókra taposva. Már nem sokáig maradunk ebben a teremben, közvetlenül a lépcsők előtt. Hamarosan megkezdődik a program. Nekem és cinkostársamnak, kivel egyenesen a kígyó fejét akarjuk levágni a saját fészkében, el kell vegyülnünk. Nem szabad feltűnést kelteni az elkövetkezendő kettő, inkább három órában. A bál végén lesz a legjobb alkalmunk lecsapni Howard Buxton-ra, amikor elvonul a fárasztó, talpnyaló meghívottjai elől, az pedig még odébb van. Most, össze kell csiszolódnom partneremmel, különben hatalmas baklövések következhetnek társulásunkból, ami mindkettőnk számára végzetes lehet.
Felhívom magamra a legkirívóbb nő figyelmét, aki rögtön félre ránt. Indulatait végül a kezébe veszi és elenged. Ugyan, dacosan elrántja kézfejét, ezzel nem okoz különösebb meglepetést. Szavaira és mozdulataira egy apró mosollyal reagálok, majd felegyenesedve meglehetősen komoly arcot öltök magamra.
- Először is, ki kell várnunk a megfelelő alkalmat. Nem hamarkodhatjuk el. – kezdek bele a helyzet felvázolásába valamivel halkabban a megszokott emberi hangerőnél, noha jómagam mindig is nyugodtan, lassan, kimérten és halkan beszéltem. Mindezt igazi angol akcentussal ékesítve – A bál vége felé félre fog vonulni egy csendesebb helyre. Akkor, és csak akkor csaphatunk le. Nem lesz több lehetőségünk rá. – adtam tudtára az időzítés fontosságát, miközben közelebb léptem a lámpák adta fényhez, hogy kilesve szemügyre vegyem a vendégeket és őröket. Tudni akartam, nem-e figyelt fel valaki a tettünkre. Szerencsére, mindenkinek meg volt a maga dolga. Ám, ez még nem elég ahhoz, hogy ne keltsünk feltűnést. Ms. Blackwood túlságosan is ideges. A tenyere izzad, az izmai pattanásig feszülnek. Ez pedig túlságosan is árulkodó jel az őröknek, túlságosan is. Visszafordultam a nő felé és folytattam.
- Meg kell nyugodnia. Vagy igyon több pezsgőt, vagy frissítse fel magát a mosdóban. – tanácsoltam őszinte komolysággal, felvéve vele a szemkontaktust – Ha készen áll, akár el is vegyülhetnénk. Remélem, tud keringőzni. – teszek egy javaslatot, s közben felajánlom neki karomat. Amennyiben belém karol, kivezetem a vendégek közé. Menetközben az egyik alkalmazottnak adom sétapálcámat és díszként funkcionáló sálamat, mindezt olyan könnyedséggel és zavartalansággal, mintha naponta ezt csinálnám és teljes mértékig természetes lenne, mint embernek a légzés. Lépteim könnyűek, egyenesek, akár a hátam. Végig tartással mozgok. Amennyiben úgy dönt Sheilah, hogy előbb lenyugtatja magát, vagy nem kér a támogatásomból, úgy még ő előtte kilépek a képcsők takarásából és ugyanezeket végigcsinálom. Percek kérdése és átvezetnek minket egy olyan terembe, ahol több a hely, valamint zene kíséretében táncra perdülhetnek a vállalkozó kedvűek. Oda kell figyelnem, mindenkire. Arra, aki társalog és arra, aki csak egy állóhelyében figyel. S ehhez jön oda a feltűnést keltő Kisasszony is. Rá fokozottan kell ügyeljek, nehogy valami rosszul süljön el. Ha nem lennék egy üres, lelketlen test, azt hiszem, most aggodalmaskodnék.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 673 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Csüt. Aug. 17, 2017 8:19 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Valami hiányzik a képből. Valami, ami eddig mindig velem volt, és ami erőt adott, ha vért kellett ontanom. Nélküle egyre csak kényelmetlenebbül érzem magam, de nem hozhattam el, hiszen nem lett volna hova rejtenem. De mégis... Az a penge már a részemmé vált. Mintha egybeolvadt volna a kezemmel, amiben forgatom. Most pedig minden perccel erősödik bennem a hiányérzet, hiába nem ez az első alkalom, hogy a körülmények miatt nem tudtam alkalmazni egy akcióm során. Ugyan hidegvérű gyilkosnak tartanak, ez nem jelenti azt, hogy én nem kötődök semmihez vagy senkihez se. Ha az érzelmi világon nem is haladja meg a megfelelő szintet, azért vannak bizonyos emberi tulajdonságaim, amik sokszor könnyedén megzavarhatnak. Ez vagyok én: a tökéletes gyilkos, aki mégse annyira hibátlan.
A fegyver, amit annyira emlegetek igencsak fontos számomra, valóságos mérföldkövet jelentett az életemben, amikor megkaptam. Drake ajándékozott meg vele, a mesterem, akinek minden tudásomat köszönhetem. Az egyetlen ember az Árész-programban, akit szinte apámként szerettem és tiszteltem... Amíg el ne felejtettem, hogy is kell szeretni.

- Sheilah! Várj egy percet. - szólt utánam Drake, mikor épp indulni készültem a hálóterem felé. Késő este volt, nagyjából tizenegy óra lehetett.
- Igen, uram? - kiegyenesedve fordultam mesterem felé, fegyelmezetten és mereven. Elképzelni se tudtam, miért keresett fel engem, hiszen alig néhány órája még rám és társaimra parancsolt, hogy pihenjük ki magunkat. Talán épp ezért is állított meg, mivel még nem voltam ágyban.
- Szeretnék neked adni valamit.
Szemöldököm feljebb szaladt a homlokomon, de válasz helyett kezeimet némán a hátam mögé tettem. Össze is kulcsoltam őket, mintha ezzel még komolyabbnak tűntem volna.
Drake arcára mosoly húzódott, tekintetéből büszkeség tükröződött. Tenyerét vállamra emelte, kicsit meg is rázta azt, miközben szabad ujjai közt egy hosszúkás, barna csomagot szorongatott.
- Te vagy a legjobb tanítványom. Még életemben nem találkoztam hozzád hasonlóval. - szólalt meg ismét, hangneme olyan érzetet keltett bennem, mintha az apám állna előttem, nem pedig a kiképzőm. Az ezután előbukkanó emlékeket azonnal elhessegettem szemem elől, gondolni se akartam a családomra.
- Megtisztelő, hogy ezt mondja, uram. - bólintottam. Szám szélén egy kisebb görbe jelent meg, de semmiképp nem volt mosolynak nevezhető.
Drake elengedett, majd a csomagot felemelte előttem. Meghatározhatatlan alakja miatt tippelni se tudtam, mit rejthetett, így csak vártam. Mesterem egy húzással lehámozta a külső réteget ajándékáról, így egyből meg is pillanthattam azt. Egy tökéletesen elkészített penge, aminek a vége görbített volt, nyelén ott díszelgett az Árész-program jelképe: kerek pajzs, benne egy hatalmas lángcsóvával.

Szemeim csillogtak a csodálattól, el se tudtam hinni, hogy ezt tényleg nekem akarja adni.
- Én magam készíttettem, a legkiválóbb acélból. Az utolsó fázis után akartam odaadni, de... Nem bírtam tovább várni vele. Tudom, hogy holnap kiválóan fogsz teljesíteni. - közben átnyújtotta nekem a fegyvert. Óvatosan a kezembe vettem, meg is forgattam néhányszor magam előtt. Tökéletesen ki volt egyensúlyozva, ennél jobb társat el se tudtam volna képzelni a harcban.
- Köszönöm, mester.

Elsőre nem hangzik nagy feladatnak, hogy kivárjuk az est végét. Addig is elfoglaljuk magunkat valamivel. Amíg nem fogy el a sütemény, nincs semmi probléma. De annak valamivel jobban örülnék, ha valami ízlésesebb italt is felszolgálnának a későbbiekben.
- Menni fog. Időzítésben jó vagyok. - felelem röviden, tömören. Nem vagyok a szavak embere, be kell vallanom. Csak akkor beszélek, ha szükséges, nem pazarlom az időmet felesleges szavakra. Pedig tisztában vagyok vele, hogy a maihoz hasonló rendezvények pont erről szólnak: a csevegésről. Éppen ezért leszek kénytelen eljátszani, hogy legszívesebben egész nap csak beszélnék, és sose áll be a szám. A sznobok is csak egyszerű halandók, imádják a pletykákat. Azokat pedig még jobban szeretik, akik hajlandóak terjeszteni őket.
Megszorítom kezemben a táskámat, miközben teret adok Mr. Wolseynak. Teljes mértékben egyetértek vele, le kell valahogy nyugtatnom magamat. Nem szabad idegeskednem, miközben tele van ez a hely tudatlan civilekkel... Ha instabil állapotban leszek egész este, fel fog tűnni az őröknek is, Mr. Buxtonról már nem is beszélve. Ha ő észreveszi, hogy valami nincs velem rendben, veszélyeztetve érezheti magát, akkor pedig lőttek a terveimnek. Pláne, ha még be is kattanok menet közben... Nem hiányzik, hogy ártatlanok lemészárlásáért körözzenek.
- Erre semmi szükség. Teljesen ura vagyok a helyzetnek... - ez nem teljesen igaz, de mindent megteszek, hogy fent tartsam ennek látszatát - Ke... Keringőzni? - ha a retikülöm üvegből lenne, ebben a pillanatban összetört volna. Én és a tánc. Két külön világ, egymás ellenpólusai.
Mély levegőt véve karolok bele partnerembe. Úgy vélem, korábbi reakcióm megválaszolt minden kérdést a keringővel kapcsolatban, így inkább nem is hozom szóba, hogy még életemben nem volt szerencsém kipróbálni. Erre már elfelejtettek annak idején kiképezni... Remélem van azért némi érzékem a tánchoz, különben végem van.
Miközben elindulunk a vendégek közé, egy nálam valamivel idősebb nő fordul felénk, egyenesen elcsodálkozik, amikor megpillant minket. Mikor már közelebb érünk hozzá, tesz egy lépést előre, tekintetünk találkozik.
- Nahát, milyen csinos felesége van! - szavai hallatán hatalmasat szorítok Mortdecai karján, minden bennem felgyülemlett ideget meg fog érezni ebben a pillanatban - Mindketten elragadóak ma este!
Mivel tudom, hogy valószínűleg nem tudnék megfelelő szavakkal reagálni erre, csak magamra erőltetek egy őszintének tűnő mosolyt. Remélem kedves „férjem” előrukkol valami puccos válasszal...

Wires/outfit ⁞ 833 ⁞ @

[/i][/i]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Aug. 17, 2017 9:43 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Manapság az emberek rengeteg olyan dolgot nem sajátítanak el, amik egykoron kötelezőek voltak. Tánc, becsület, illem, jó modor… Akárhogy is, ma este szükségünk lesz saját korom régi szokásaira. Arra, ami valóban oly’ naggyá és felsőbbrendűvé tette az emberiséget, ami jelentősen megkülönböztette a rangos nemest a dolgozó munkástól. Nem számít milyen sokat változott a világ, azóta, hogy… Minden, amit még ifjú legényként tanultam, most hasznos lehet. Az egyik legjobb módja az eltűnésnek, ha a leginkább szem előtt vagyunk. Éppen erre akadt is egy ötletem, ami talán nem fog tetszeni Miss Blackwood-nak, de meg kell próbálnom. Mélységesen röstellném, ha felsülnénk ezzel a dologgal és nem csak neki, de számomra is elég megalázó lenne. Kifejezetten. Szerencsére, bízom magamban eléggé ahhoz, hogy tudjam, át tudom segíteni a problémáján és együtt tökéletesen megugorjuk az akadályt. Művészien, lenyűgözőn. De előbb, kell egy gyertya.
Óvatosa lesek ki a takarásból, nehogy felkeltsem a nem kívánatos tekintetek figyelmét. Visszafordulva intézek még néhány szót partneremhez, kinek ajkai közt nem csupán a hangok távozásának lehetek szemtanúja, de egy igen kellemetlen dolognak is. Felemelve mutatóujjam, ezzel is gesztikulálva szavaimhoz inkább parancsba adok valamit, mintsem egy erős javaslatnak.
- A lehető leggyorsabban szabaduljon meg attól a dologtól a szájában. – komoly vagyok, a lehető legkomolyabb - Ezzel az erővel egy táblát is tehetne a nyakába, hogy az utcáról jött be. – teszem hozzá a legkevésbé finoman, ugyanakkor továbbra is halk hangnemben, majd ismét kilesek a lépcső széléről. Továbbra is láthatatlanok, ez eddig jó jel. Amint sikerült megszabadulni a nyúlós, ragadós dologtól, karomat nyújtottam és finoman jeleztem, táncolni is kell ma este. A reakció, amit kaptam nem volt ínyemre, de ennek a korban nem igazán nevezhetem meglepőnek a dolgot. Egyszerre visszataszító és lenyűgöző hová lett a világ. De, legfőképpen visszataszító, undort keltő.
Sheilah belém karolva követett oldalamon, én pedig bevezettem egyenesen a tömegbe. Keresztül néhány emberen, mintha ott sem lennének. Határozottan, egyenesen, hűvösen léptem. Időközben megszabadulva a felesleges elemektől, szinte észrevétlen könnyedséggel. Suhanva, akár egy szellem a padló felett. Tisztában voltam vele, hogy a fürkésző tekintetek és az összesúgó arcok között lesz valaki, aki veszi a bátorságot és nagyzolási hóbortból megszólít minket. Egy középkorú nő lépett elém, ezzel feltartóztatva minket. Szavaira egy hűvös mosolyt küldtem felé.
Drága parfüm, amit különösen randevúkhoz ajánlanék. Fényes, összeillő ékszerek a legdrágább márkájú ruhadarabokkal. Kihívó smink. Monogram a táskáján, tehetős, ám vagyonát válásokból szerezte. Most is egy újabb áldozat reményében jött ide. Tisztában van vele, hogy egyikünk sem hord gyűrűt, ami azt jelenti, el akarja foglalni Sheilah helyét az oldalamon. Szándékosan nevezte a feleségemnek.
- Köszönjük. Remélem, semmiben sem szenved hiányt Miss Lockwood. – szerény közönnyel kezeltem, mint a megunt vendéget szokás. Szavaimmal a hobbijára céloztam. Ajkai enyhén elnyíltak, amint a nevén szólítottam. Épp kimondta volna a kérdést: Honnan? Ám, ebben a pillanatban egy bérelt, drága öltönyt viselő férfi lépett mellé. Az ujján van egy világosabb karika, házas, de titkolja egy kaland reményében. Teltebb alakja nem teszi sármőrré.
- Puccos egy esemény, nemde? – erőltetetten csatlakozik be a beszélgetésbe – Kérem, uram, ne sajátítsa ki magának a bál két legszebb nőjét! – szavaival máris felkeltette Lockwood figyelmét, azonnal átkarolta a férfi vállait. Magamra erőltetve egy mosolyt elköszöntem tőlük.
- Látom, egymásra találtak. Ha most megbocsátanak nekünk. Miss Lockwood, Uram. – biccentve feléjük arrébb invitáltam Sheilah-t. Megérzésem szerint a legkevésbé sincs hozzájuk kedve, ahogyan nekem sem – Üdvözlöm a feleségét, Mr. Gilbert! – tettem hozzá fél lépéssel odábbról, ezzel szándékosan tönkretéve mindkettejük estéjét. Valamivel gyorsabb tempót diktálva vezettem el onnan Miss Blackwood-ot, mielőtt megfulladt volna az erős, ócska kölni szagától, melyet a férfi magára borított valamikor még öltözködés közben. A vendégsereg szélén megálltam és még azelőtt feleltem egy kérdésre, hogy Sheilah feltehette volna azt:
- Átnéztem a vendéglistát mielőtt megjöttem volna. – feleltem. Nem csak a megfigyelőképességemre alapoztam szavaimat, egy egészen csekély kutatómunka is állt mögötte. Épp egy percnyi időt kaptunk pihenni, a házigazda megjelent a lépcső tetején és egy nagyobb, eltúlzott, untató beszéd után megkérte a vendégeket, hogy fáradjanak át egy másik terembe, ahol egy svédasztal, zene és tánc várja őket. Persze, ülőhelye senkinek se lesz, de a lehetőség adott. Átvezettem az említett helyiségbe társamat. Nem sokkal azután, hogy mindenkinek sikerült beérkeznie, Mr. Buxton felhívón nézett rá. Bámult, feltűnően, mindkettőnket. Keringőt vár, a híres angol úri változatot. Egy darabig álltam, nem engedtem parancsoló kérésének, de aztán észrevettem Sheilah-t magam mellett, aki nem valószínű, hogy olyan könnyedén bírna a lélekig hatoló, töretlen bámulást. Különösen a célpontjától nem. Így, lefejtettem ujjait a karomról és küldtem felé egy bíztató mosolyt, mígnem elengedtem és a tömeg közepére lépve figyelmet kértem.
- Figyelem Emberek! Hölgyeim és Uraim! – változatlan akcentussal, színpadias módon beszéltem hozzájuk, hogy rám emeljék tekintetüket. Egyszer meg is fordultam a tengelyem körül, lassan. Látnom kellett mind meghallottak. Most először beszéltem olyan hangerővel, mint amilyennel az átlagemberek szoktak - Házigazdájuk, Howard Buxton, kérésére van szerencsém bemutatni Önöknek az igazi angol keringőt. – ekkor elindultam a hatalmas, hosszú, fehér lepedős svédasztal felé, melyen gyertyák pihentek. Kezembe vettem egy szálat, ügyelve rá, nehogy elaludjon - Azt mondják, akkor tökéletes a tánc, ha a pár úgy siklik, olyan könnyedén lép, hogy a gyertya lángja nem alszik el. Ehhez pedig, megfelelő partnerre van szükségünk. – rengeteg kételkedő tekintet és sugdolózás vette kezdetét. Lehetetlennek gondolják, de nem az. Csupán, rengeteget változott a világ. Gyakorlat kérdése az egész. Gyertyával a kezemben indultam el Sheilah felé, majd megálltam egyenesen előtte, közel hozzá. A nálam alacsonyabb nő tekintetét kerestem. Mélyen az íriszeibe akartam tekinteni s mikor ez sikerült, halkan szóltam hozzá:
- Megtisztelne vele? – tekintetem bizakodón könyörgő volt, reméltem, nem fog cserbenhagyni - Bízzon bennem. – amennyiben végül beleegyezett, egyik kezemmel a parkett közepére kísértem, majd lassan átkaroltam. Lapockájához tettem kezemet, míg a másikkal az övével együtt közre fogtam a gyertyát. Lágyan tekintettem le rá.
- Ha szeretné és úgy könnyebb, lehunyhatja szemeit. – javasoltam neki még azelőtt, hogy a zene elindult volna. De persze, ez az ő döntése.

Mortdecai Wolsey tollából


a tánc † 954 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Csüt. Aug. 17, 2017 11:22 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Egy gyilkosnak nincs szüksége illemtanra. Nem kell tudnia, hogyan kell ülni az étkezőasztalnál, vagy, hogy hogyan is kell helyesen viselkedni társaságban. Nincs szükségünk efféle tudásra ahhoz, hogy elválasszuk valakinek a fejét a nyakától. Ha pedig az akció mégis megköveteli, szerzünk valakit, aki segít ebben. Ez volt a másik oka, hogy kivételesen nem akartam egyedül dolgozni. Szerencsére kifogtam a megfelelő személyt, aki már elég sokat tud a bálokról.
Csak épp arra nem számítottam, amikor megérkeztem a helyszínre, hogy ennyire szigorúan fogja majd venni az elvegyülést. Minden egyes mozzanatomat figyeli, és ha valamit nem jól csinálok, azonnal rám szól. Legyek türelmes! Nyugodjak le! Igyak pezsgőt! Igyak pezsgőt... Nincs az az isten, hogy én még egyszer a számba öntsek abból a löttyből.
De ami a legjobban felbosszantja Mr. Wolseyt, az a rágóm. Valószínűleg alapból undorodik tőle, attól meg pláne, hogy egy ilyen komoly rendezvényen lássa. Amint rám szól, homlokom ráncba szalad, de mielőtt még megtenném amit kér, megvárom, hogy körülnézzen. Mikor visszafordul, állkapcsom megfeszül miközben elkezdek kotorászni a táskámban. Kihúzok belőle egy parányi, használatlan zsebkendőt, amit véletlenül hagytam benne pár napja, majd a retikült Mortdecai kezébe nyomom. Fogja csak szépen, ha már ilyen goromba volt velem. Kihajtogatom a zsebkendőt, a rágót beleteszem és összegyűröm, majd visszaveszem a motyómat társamtól, gúnyos mosollyal az arcomon. A zsepit elteszem, ismét kihúzom magam.
- Így már megfelelek, jóuram? - kérdezem némi éllel a hangomban - A táblás ötletet pedig majd felírom valahova - teszem hozzá. Már ebből is látszik, mennyire különbözünk, lelki világaink összeférhetetlenek. Ő egy igazi úriember, mindig igyekszik megőrizni a hidegvérét, míg én... A legmegfelelőbb kifejezés rám a háborgó tenger lenne. Mégis, most össze kell dolgoznunk, ha nem akarunk lebukni.
A táncos ötlettől egyáltalán nem vagyok elragadtatva. Én, és a keringő... Komolyan? Sajnos Drake elfelejtette ezt megtanítani nekünk, így fogalmam sincs, mit kezdjek majd magammal a parketten. Csak remélni merem, hogy Mr. Wolsey képes lesz helyettem irányítani a lépéseinket, különben vége a dalnak mindkettőnk számára. Ráadásul amilyennek én látom ezt a férfit, egyenesen megalázónak tartaná, ha leégetném mások előtt a kacsázásommal. Össze kell szednem magam, ha azt akarom, hogy minden jól működjön köztünk. Összhangban kell lennünk, még ha ez lehetetlen feladatnak is tűnik egyelőre. Tűz és jég találkozása ez, amiből nem sok jó sülhet ki.
Miután szembesülök a ténnyel, hogy nekem tényleg táncolnom kell, belekarolok partnerembe, s közösen csatlakozunk is a többi vendéghez. De bár ne tennénk! Mert hiába imádkozom, hogy békén hagyjanak minket, egyből letámad egy középkorú hölgyemény, azzal a roppant kellemetlen kijelentéssel, hogy milyen szépek vagyunk együtt. A „feleség” szó hallatán még meg is szorongatom Mr. Wolsey karját, aki inkább átveszi az irányítást, mielőtt elrontanék mindent valami erkölcstelen beszólással. Inkább csak mosolygok és néha még bólogatok is, hogy azért mégse tűnjek valami béna márványszobornak.
Ami viszont már az én figyelmemet is erősen felkelti, hogy Mortdecai tudja a vendégek neveit. Ahogy látom, nem csak engem lep meg ez a fordulat, de egyelőre nem szeretnék inkább beleszólni. Csendesen hallgatom a bájcsevejt, s csak akkor szólalok meg, amikor csatlakozik hozzánk egy drága öltönyös pasas.
- A pezsgő viszont csodás, kóstolták már? - kérdezem csilingelő hangon, mintha nekem kimondottan ízlene az a förmedvény. Mások ezer örömmel kortyolgatják, nekem viszont a legkevésbé se jön be.
Nem sokáig kell társalognunk a két jómadárral, mivel hamar felfedezik egymást, így magukra hagyhatjuk őket. Hála az égnek, már kezdtem unni őket, de látszólag nem csak én vagyok így ezzel. Nem beszélve arról a borzalmas, orrfacsaró kölnitől, aminek a szaga lassan kezdi körbelengni a teret.
- Nagyon örvendtem. - mosolygok rájuk bájosan. Társammal tovább indulunk, de még ő utólag kicsit keresztbetesz az újdonsült párocskának, pusztán néhány szóval. Mr. Gilbertnek mégse lesz olyan szerencsés estéje ezek szerint...
Mikor már odébb kerülünk a bámészkodóktól, Mortdecai azonnal meg is válaszolja a kérdést, amit épp készültem volna feltenni.
- Így már mindent értek. Alapos volt, Mr. Wolsey. - kezdem felvenni az itteniek stílusát, habár még messze nem tartok a tökéletes szintnél. Gyorsan tanulok, de azért én se tudok csodát művelni néhány óra alatt.
Alig tudjuk kifújni magunkat, szinte azonnal meg is jelenik Howard Buxton, hogy átinvitáljon minket a másik terembe. A hosszas beszédből mindössze egyetlen szó ragad meg bennem: svédasztal. Na végre, rendes ennivaló is lesz!
Mhmm, csakhogy amint átvonulunk az említett helyre, feltűnik, hogy Mr. Buxton minket bámul. Nem is csak egy pillanatig, hanem hosszan és rendkívül idegesítően. Mielőtt megölöm, ki fogom szúrni ezért mind a két szemét. Utálom, ha így néz valaki rám, hihetetlenül fel tudnak húzni vele. Habár mindennek semmi nyoma nem látszik meg rajtam.
Mindebből Mr. Wolsey zökkent ki, amikor elenged engem. Ó, ne, csak ezt ne csináld... Felhívja magára a többi vendég figyelmét, s szavaiból egyből le is szűröm, hogy a házigazdánk miért figyelt minket annyira.
Rendben, táncolni fogunk. Ez még egy dolog. Na de hogy végig égjen a kezünkben a gyertya? Őrültség. Ha rajtam múlik, az első mozdulatnál elalszik a lángja. És mégis, tudva, hogy életemben nem keringőztem még, társam engem kér fel, mint a „megfelelő partnert”.
Nem érzem magam alkalmasnak a feladatra. De ahogy itt áll előttem, és válaszra vár... Ahogy a tömeg minket figyel... Képtelen lennék nemet mondani neki. Azért mégse vagyok szívtelen, még ha általában nehezemre is esik érezni. Én igyekszem, de tényleg. Néha sikerül is kifacsarnom magamból némi boldogságot, netán más ehhez hasonló érzést, de semmi komoly.
Mielőtt még választ adnék, felveszem a szemkontaktust az előttem álló férfival. Tekintete szinte a lelkem mélyéig hatol, szinte könyörgött, hogy mondjak igent.
- Ezer örömmel, Mr. Wolsey. - pukedlizek, kedves mosollyal az arcomon. Kedves... Most először használom ezt a kifejezést magammal kapcsolatban. Kezemet partneremébe helyezem, együtt pedig a táncparkettre lépünk. Szívverésem kissé zavarodottá válik, sebesebbé, mint a megszokott. Életemben először tényleg izgulok, és ez egyáltalán nem jó jel.
Balommal megfogom Mortdecai vállát, míg a másikkal a kezét és vele együtt a gyertyát. Csak el ne szúrjam... Eddig minden olyan jól ment.
- Nem szeretném... Ez az első táncom. Mindenre emlékezni akarok. - felelem úgy, hogy csak mi ketten halljuk. Életemben először sikerül megfeledkeznem arról, mi is vagyok valójában. A gyomrom enyhén bizseregni kezd, hiszen bármelyik pillanatban elindulhat a zene.

Wires/outfit ⁞ 999 ⁞ @



A hozzászólást Sheilah Blackwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 02, 2017 11:37 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Aug. 18, 2017 1:25 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Szigorúan vettem a legapróbb dolgokat is. Nem azért férkőztem be Howard köreibe, hogy egy egészen csekélynek tűnő mozzanat tönkretegyen mindent. Hónapok munkáját tettem fel erre az egyetlen estére, így nem hagyhatom, hogy bármi is elrontsa. Alaposan felkészültem rá, megtanultam minden olyant, ami hasznos lehet ezen a rendezvényen. Arcokat, neveket, kisebb életrajzokat, szokásokat. Utánajártam a résztvevőknek, mert csak úgy lehet igazán játszani, ha ismerjük a játékosokat. Emiatt komolyan vettem újdonsült társam cselekedeteit is. Nem állt szándékomban uralni őt, megmondani mit tegyen, ám nem engedhettem meg, hogy féktelenül bóklásszon. Puszta lényemmel és a cél fontosságával próbáltam hatni rá, remélve, ez éppen elegendő lesz számára. A személyiségét figyelmen kívül hagyva. Ma este csakis egymásra számíthatunk. Míg ő a gyilkos eszköz, addig én a forgatója. Tervünkhöz elengedhetetlen az elvegyülés, melyet a házigazda tudtán kívül is segít. A legjobb módja az elrejtőzésnek, ha szem előtt vagyunk. Úgy kell fondorlatosan körbeölelnünk áldozatunk, hogy mindenki lássa, de nem vegyen észre belőle semmit. A felhívás, a már-már parancsba adott bemutató éppen jó lesz erre.
Sikeresen ráncba szedtük magunkat és kiléptünk a vendégsereg közepébe, ahol két meglehetősen unalmas személy szóba elegyedett velünk. Néhány pillanattal később leráztuk őket, melyet a táncterembe való átvonulás követett. Itt nyílt alkalmunk a keringőre. Egy kisebb magyarázat után, gyertyával a kezemben léptem oda Sheilah-hoz és felkértem partneremül. Az emberek kételkedése, és egyes hölgyek féltékenykedése megmosolyogtatott. Reménykedve, hogy Miss Blackwood nem akar átküldeni egy másik nőhöz, megálltam előtte. Tisztában vagyok vele, a keringő nem az erőssége, de bízok mindkettőnkben annyira, ragaszkodjak őhozzá. Váltottunk néhány szót, szinte suttogva, nehogy mások meghallják.
- Lazítson. – küldök felé egy bíztató mosolyt, amint elindul az élő zenekar által játszott ritmus. Várok egy keveset, majd elindulok a megfelelő pillanatban. Hiszem, hogy Sheilah képes lesz könnyeden lépni és hagyva, én vezessem körbe a nekünk kialakított kis körben, végül észre sem fogja venni milyen könnyűek a lépések. Jönni fog magától. Tekintetem végig az övét kereste, egyetlen pillanatra sem engedte el. Nem törődtem azzal, elaludt-e a láng avagy sem, vagy mindenki fürkésző, feszült figyelemmel bámul kettőnket. Ha rám bízza magát, akkor nem lesz semmi gond. Látom rajta az izgalmat, az első tapasztalás élményét és szívének dobbanása ott lüktet fülemben. Nem tart soká, alig két perc az egész, még annyi sem. Elengedem, ahogy véget ér a ritmus. Ujjaimmal egyszerre tartom az ő finom kezét és a gyertyát. A gyertyát, mely végig égett. A láng most felerősödik, nem éri menetszél, újéletre kel. Enyhén meghajolok a vendégek csodálkozása előtt és közelebb lépek Sheilah-hoz. Lágyan rámosolygok, majd a fénypontról íriszeire pillantok.
- Köszönöm. – suttogom oda. Megfelelő partnernek bizonyult, jól választottam - Jól van? – kérdezem tőle érdeklődést mutatva, továbbra is változatlan hangnemben. Mások fülére nem tartozik ez az aprócska beszélgetésfoszlány. Mihelyt lesz kettő perc nyugalmunk, visszateszem a gyertyát korábbi helyére és utat engedek a következő zenének és azoknak, akik hirtelen kedvet kaptak a tánchoz. Mindezek után Mr. Buxton-ra nézek, aki elismerőn biccent, majd folytatja az új üzletek kötését talpnyalóival.
- Nem hiszem, hogy lesz más meglepetés is ma este. – kezembe veszek egy üveg kistányért és rá pár darab aprósüteményt, majd mindezt egy szalvéta társaságában átnyújtom társamnak - Segít megnyugodni. – tettem hozzá a magam halk, erős akcentusú, udvarias hangzásával. Egyedüli vámpírként a bálon, nekem nincs szükségem semmilyen emberi táplálékra, legyen az ital vagy étel, én csak halandót vérét fogyasztom. Lássuk be, az jelen pillanatban nem fog menni. Egyetlen személynek kell ma meghalnia, se többnek se kevesebbnek. A történtek után, hacsak megbízóm nem dönt az egyedüllét mellet, végig mellette maradok. Figyelmen kívül hagyva mások vágyait, nem mozdulok Sheilah mellől. Egyfajta testőr szerepébe bújva, oltalmazó valaki, aki nyugodtságot és hidegséget sugározva talán hatással lehet az ő idegeire. Mindazok után, ami eddig történt, éppen ideje lenne annak a bizonyos nagy levegővételnek, ami relaxációs állapotba lendíti. Hacsak, el nem felejtett lélegezni az elmúlt percek okozta újdonságában. A feszültség, mely az érző lényeken úrrá tud lenni komoly veszélyekkel jár. Mindenképpen rajta kell tartanom a fél szememet, még ha nem is kér többet a társaságomból addig, amíg akcióba nem lép. Nem leszek tolakodó, ha távolságot szeretne, megkaphatja, de nem hagyhatom, hogy féltékeny hölgyek bajba keverjék. Semmi jó nem sülhet ki belőle. Az éhes férfiak ragadozó tekintetét már nem is említve. Megtudom érteni, mit látnak benne oly’ vonzónak. A maga nemében páratlan teremtés, ugyanakkor túlságosan is nyers. Semmi esetre sem vetném egy ilyen rendezvény vadai közé. Katasztrofális események alakulhatnak ki belőle, egy ehhez hasonlatos kifakadást pedig senkinek sem használna. Más körülmények között, az első dolgom lenne kimenteni innen. Ellenben, ma este helyt kell állnunk, közösen, mert egy sokkal fontosabb cél érdekében jutottunk el idáig. Nem engedhetjük veszni az eddig elért eredményeket.

Mortdecai Wolsey tollából


a tánc † 753 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Pént. Aug. 18, 2017 8:05 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Látszik, hogy nem csak nekem fontos ez a küldetés. Mortdecai felkészülten jött ide ma este, és esze ágában sincs elszalasztani a kiváló lehetőségünket Mr. Buxton meggyilkolására. Látom rajta, hogy mindent hajlandó elkövetni, hogy sikerüljön a terve, még ha ehhez keringőzni is kell vinnie engem. Még az se tántorítja el, hogy közlöm vele: még életemben nem táncoltam. Sőt, mintha ez még kicsit fel is bátorítaná, hiszen így teljesen rá leszünk bízva, ő irányíthat. Ha ő kormányoz mindkettőnk helyett, talán nem süllyedünk el a szégyen tengerében. Kénytelen vagyok rá támaszkodni, ha nem akarok lebukni, hogy aztán mindenki ujjal mutogasson rám, miközben a biztonságiak eltakarítanak innen.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha simán besétáltam volna kezemben a pengémmel, szokásos harcias öltözetemben vagy bőrszerelésben! Csak lerohannám a tömeget, négy vektorommal négy biztonságit hajítanék egy-egy közeli falnak, másokat mellkason dobnék mérgezett tőrrel, a közelembe érőket pedig egyesével vágnám le, akár a malacokat újévkor. Egy perc alatt vérfürdőt csinálnék ebből a puccos kis bálból, kivétel nélkül mindenkit a túlvilágra küldve. Még el is képzelem, ahogy sikítozva menekülnek, teljesen feleslegesen persze. Az egyetlen lehetséges kijárat mögöttem lenne, s mire az ablakokig eljutna bármelyik vendég is, már rég halottak lennének.
Ettől a gondolattól akaratlanul is mosoly húzódik a számra, kívülről talán úgy tűnhet, kezdek jól szórakozni a gazdag népség körében. Egészen addig ezekkel a képzelgésekkel foglalom le magam, míg meg nem jelenik az a két önmagát erősen túlbecsülő pénzeszsák, hogy megpróbáljanak megfűzni minket túlontúl édes szavaikkal. Nem fog menni, cukorfalatok.
Társammal hamar elhagyjuk őket, de még csak esélyünk sincs, hogy lepihenjünk. Mr. Buxton azonnal átinvitál mindenkit a táncterembe, ahol néhány percnyi erőteljes, szinte már a világból is kikergető bámészkodás után Mortdecai egy kisebb beszéddel felvezeti a táncbemutatónkat. A miénket, ugyanis engem kér fel partneréül. Ha nem szegődne ránk minden tekintet és nem akarna most jó pár hölgy a helyembe lépni, sokkal nyugodtabban kezelném a helyzetet. Így viszont csak jobban elkezd kattogni az agyam, hogy miképp úszhatnám meg a leégést. Valószínűleg úgy, hogy belemegyek a játékba...
Nem utasítom vissza partnerem felkérését, hiszen ahogy ő is mondta, el kell vegyülnünk a tömegben. Ahhoz pedig igenis keringőznöm kell, még ha fogalmam sincs, hogy vannak a lépések.
Az utolsó szóra már csak bólintással felelek, ezután pedig elindul a zene. Lassan, kissé remegve fújom ki a levegőt, amit már legalább tizenöt másodperce bent tartogattam. Mortdecai elindul, vele szinkronban én is megteszem az első lépéseket. El kell engednem magam és hagyni, hogy társam vezessen. Nem olyan nehéz... Csak követnem kell, amit ő is csinál.
Olyan érzésem támad, mintha egy csónakban ülnék és a víz folyására bíznám, merre megyek. Pontosan ilyen ez is, egyáltalán nem tűnik bonyolultnak. Mindvégig Mr. Wolsey íriszeibe fúrtam tekintetem, mintha ezzel is csak jobban összhangba kerülnének a mozdulataink. Igen... Talpig úriemberrel van dolgom, kétség sem fér hozzá.
A gyertyára viszont rá se merek nézni. Annyira koncentrálok partneremre, hogy még a szemem sarkából se látom, elaludt e a láng. Micsoda nevetés fogad majd minket, ha kialszik... Na, akkor biztos vér fog folyni. Gyűlölöm, ha valaki rajtam röhög.
Megkönnyebbülten veszem észre, hogy amikor táncunk véget ér, a gyertya még mindig ég. Követve Mortdecai példáját, magam is enyhén meghajolok, valamivel szélesebb mosoly terül el arcomon. Végre valami emberit tettem, és még csak el se szúrtam.
- Nem... Én köszönöm. - válaszolom halkan, de még így is hallatszik a változás hangnememben. Most valahogy sokkal lágyabb, nincs meg benne az a jegesség, ami eddig mindig ott volt. - Jól, persze. Még életemben nem csináltam ilyesmit. - jelentem ki a korábbi hangerővel, s mosolyom egészen addig megmarad, míg ki nem vonulunk a nekünk kialakított körből. Csak ezután konyul le, a megszokott Sheilah stílus is visszatér, hisz ismét eszembe jut, miért is vagyunk itt. Nem szórakozni jöttünk, és ezt Mr. Buxton kis biccentése csak erősíti bennem. Hiába szánja elismerésnek, én a legkevésbé sem érzem barátságosnak a tekintetét.
- Nem lepne meg, ha mégiscsak kitalálnának valami ehhez hasonlót. - kezemmel legyezni kezdem kicsit az arcomat, hogy lehűtsem magam, majd egy kisebb bólintással veszem át társamtól a tányért - Köszönöm. Ez igazán rendes öntől. - orromat egyből megcsapja a sütemények édeskés illata, amit csak intenzívebben érzek vérfarkas génjeimnek köszönhetően.
Két ujjam közé is veszem az egyik édességet, de épphogy számhoz tudom emelni, ekkor ugyanis egy erős kar magával ránt, egy másik pedig elveszi tőlem a kistányért, amit aztán azonnal le is tesz a közeli asztalra. Néhány másodpercen belül már kíváncsi hölgyek és urak társaságában találom magamat, akik egyből elkezdenek méregetni.
- Hogy milyen szerencsés hölgy maga! - kezdi az egyik nő, nálam alig néhány évvel lehet idősebb - Mégis mivel sikerült elcsábítania? - biccent Mortdecai felé, majd tekintetét ismét rám emeli. Társaságának többi tagja csak vigyorogva figyel, az engem átkaroló férfi viszont egészen máson legelteti szemeit. Valami olyasmin, amiről korábban sose gondoltam volna, hogy érdekelni fog bárkit is, most viszont egyre inkább felidegesít, hogy ennyire feltűnően végigbámul rajtam.
- Én.. - ki se tudok nyögni semmit, azonnal hahotázásban törnek ki. Hogy mit találnak ilyen viccesnek, fogalmam sincs.
Még csak annyit se tudok tenni ebben a szó szerint szorult helyzetben, hogy felemeljem a kezem és kisöpörjem arcomba hullott hajtincseimet. Tényleg kezdem úgy érezni, hogy ma este nem csak egy ember vére fogja díszíteni a padlózatot.

Wires/outfit ⁞ 852 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Aug. 18, 2017 9:17 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Kifejezetten elégedettséggel tölt el Sheilah bizalma, még ha csak arra a két percre kaptam meg, amíg keringőztünk. Átadta magát a dolognak és tekintetemet el nem engedve, szinte összefonódva, egységessé válva mozogtunk. Nem is olyan nehéz a tánc, csak szívvel kell csinálni. Bár, talán az említett szerv nekem már régen nincs, mégsem felejtettem el milyen a tökéletes, lágy, fesztelen és folytonos mozgás. Könnyed, melyet vámpírként még ennél is egyszerűbben tudok kivitelezni. Örömömre szolgál társam együttműködése és a közösen elért siker. Reményeim szerint nem ez lesz az első ma este.
A zene elhallgat, én pedig egy meghajlást követően közelebb lépek Miss Blackwood-hoz. Halk beszélgetésbe kezdünk, melyet egy kedves mosollyal egészítek ki. Szavait nem hagyhatom figyelmen kívül, szembe fordulva vele válaszolok rájuk.
- Még ha rút is az este, remélem, ezzel egy fénylő, kellemes emléket adhattam Önnek. – utalok az imént történtekre és az eljövendő vérontásra egyaránt. Végül szedtem pár süteményt és átnyújtottam neki - Szóra sem érdemes. – hangszínem továbbra is kedves, halk, angol maradt. Szelíd udvariassággal igyekeztem kezelni őt, mellyel kisegíthetem a tőle meglehetősen távol álló környezetben. Komfortosabb érzetet szerettem volna benne kelteni, azt sugallni, rám nyugodtan támaszkodhat. Még akkor is, ha kissé magasak az elvárásaim és szigorúan kezelek egyes… bizonyos dolgokat. Mindezzel nem csupán a feladatunkat, a közös célunkat szerettem volna elősegíteni, de azt is elérni nála, hogy a jövőben ne egy egyszerű feladataként tekintsen vissza, hanem valami több legyen. Egy olyan emlék, amit érdemes megőrizni és talán… talán kellemes érzéssel fog visszagondolni rá. Arról már nem is beszélve, hogy így, ha a későbbiekben szüksége lesz segítségre, fogékonyabb lesz személyem felé.
Épp csak átadhattam a kistányért, rajta a finom édességekkel, melyek új erővel láthatnák el az éhes gyomrot annak tulajdonosával, épp csak rámosolyogni volt időm az egészen fiatal nőre, máris megragadták a karját és odébb húzták. Enyhén összeráncolt szemöldökkel, komoly arccal követtem a mozdulatokat. Először úgy gondoltam, hagyom, hadd beszélgessen a vendégekkel. Ha túlságosan is össze vagyunk nőve, az a végén még feltűnést kelt. De, hallva a szavakat és az elhaló választ rá, úgy éreztem, egyetlen pillanatra sem szabad magára hagynom Miss Blackwood-ot. Ez a tőle lehető legtávolabb álló környezet, és bárhogy is nézzük a dolgokat, továbbra is ez érző lény, legyen bármily’ kemény a múltja. Még fiatal, még feltörnek belőle azok a dolgok, amiktől ő is csak egy emberi lény lesz és nem szörnyeteg. Kihúzva magamat, tartással lépek a kicsiny társasághoz, egyenesen Sheilah mellé. Hozzá közelebbi kezemmel finoman átkarolom, alig érezhetően érek hozzá a háta magasságában. Semmi esetre sem szeretnék tolakodó lenni vele szemben, de éreztetni akarom vele, itt vagyok és egyúttal jelezni mindenkinek, velem van és nem mással. Mozdulatomra az őt karoló férfi meghátrál és távolabb lép tőle. Egy gúnyos mosoly kíséretében válaszolok a kíváncsiskodó kérdésre.
- Elsősorban azzal, hogy nem olyan középszerű, unalmas és átlátszó pénzsóvár, mint a hölgyek. – higgadtan, határozottan szóltam hozzájuk, a legnagyobb nyíltsággal, melytől tátva maradt minden száj. Nem szoktak hozzá ehhez, különösen nem egy ilyen jellegű visszautasításnak - Őt nem vonzzák a külsőségek, sokkal inkább a belső erényeket tartja előre, ami önökről nem mondható el. – tettem hozzá, miközben változatlanul bekereteztem szavaimat a széles, gúnyos mosolyommal, majd eltűntetve azt a férfi felé fordultam - Tisztában vagyok partnerem adottságaival, mégis… Lekötelezne, ha nem bámulná oly’ feltűnően, mintha életében először látna meztelen nőt a szüzessége elvesztésének estéjén. – angol akcentusom, lassú, mindent kimondó beszédstílusom és a hozzátartozó nyugodt határozottságom csak nyomott szavaim súlyán. Mindezt megkoronáztam azzal, hogy a Sheilah mögött lévő kezemmel enyhén nyomtam a hátán, jelezve, hogy velem együtt forduljon és, ha hagyja magát, enyhén átkarolva hátát visszavezetem a svédasztalhoz. Magunk mögött hagyva a kellemetlen társaságot lepillantok társamra. Abban a pillanatba, hogy találkozik tekintetünk, olyan mosoly ül ki arcomra, ami egy elfojtott nevetést takar. Semmi esetre sem lenne szabad nevetnem, de az iménti szituáció után, nem tudom visszafojtani a mosolyt. Remélem, nem vagyok egyedül ezzel. Ajkaim végül elnyílnak, ahogy megszólítom partnerem.
- Ne forduljon meg, minket néznek. – hajolok egészen közel a füleihez, közben felpillantva látom az előbbi társaság feltűnő nézését - Játsszon. Bocsásson meg érte, de... tegyen úgy, mintha együttlennénk. – súgom bele hajába, alig észrevehetőn, majd átkarolva őt közelebb lépek. Arcom egyetlen másodpercre sem mozdul az övé mellől, a lehető legkisebb feltűnést is elkerülve úgy fordulok hozzá, mintha megcsókolnám. Kívülről éppen ez látszik, míg valójában egy könnyed puszit lehelek arcára, nem túl messze ajkaitól. Felegyenesedve hátrébb lépek tőle, hagyva, hadd kapkodjon levegő után. Egy aprócska, elégedett, ravasz mosoly kúszik arcomra, ahogy visszapillantva a társaságra látom, éppen elegük van belőlünk és elfordultak. Sikerült lerázni őket, végleg.
- Jól van? – kérdezem meg barátiasan, majd az asztal felé fordulva egy teljesen új adag nassolnivalót készítek számára, melyet egyből át is nyújtok egy pohár pezsgővel. Ezúttal, bízom benne, hogy senki sem fogja megzavarni az evésben. Azt hiszem, az én esetemben a megfelelő reakció az lett volna, ha több vért ontok. De, most nem az én táplálásom ideje van itt. Sokkal inkább más okból vagyunk itt, de az még várhat. Előtte lesz egy kis mulatság a kertben és tűzijáték. Legalábbis, a menetrend szerint így ünnepli Mr. Buxton a születése napját. Tipikus gazdag, aki szereti a nagy felhajtást. Ezért kellettem én is, meg a keringő. Nagyzolásból, hogy neki milyen remek kapcsolatai vannak. Én… én már rég nem ünneplem a saját éveim. Nincs semmi ünnepelni való a létezésemben. Nincs már ajándék számomra, se élet szeretet. Melankolikus magány, üres, lelketlen hüvely, ez vagyok én.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 878 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Pént. Aug. 18, 2017 10:57 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

A legtöbb lány már elalélt volna mindattól, amin eddig az este folyamán keresztülmentem. Találkoztam egy igazi angol úriemberrel, aki elvitt táncolni. Gazdagok édességeit kóstolhattam, társaloghattam más pénzben dúskáló nővel és férfival, hallgathattam üres dicséreteiket, kitűnhettem a tömegből hosszú, vörös ruhámmal. S én mégis... Nem vagyok annyira elragadtatva ezektől. Talán a keringő az egyetlen, ami egy apró kövecskét megmozdít bennem, lavinát mégse sikerül okoznia. Csupán egy falatnyi öröm jut nekem, nagy változásokat nem vagyok képes elérni.
De annyi biztos, hogy két perc erejéig feldobban a szívem. Az a szív, melyet már rég beborított a fagy, s amit kiolvasztani lehetetlenség. Valahogy egy kis időre mégis sikerül, és erre egyedül Mortdecai Wolsey volt képes eddig, amit meglehetősen furcsállok. Partnerek vagyunk, bűntársak. Egy gyilkosságot készülünk elkövetni, ezért vagyunk itt. Alig néhány órája még azt se tudtuk, milyen a másik, most pedig... Pont ő tudja, hogy kell előhozni belőlem megmaradt emberi részemet. De bár ne tenné! A végén még bűntudat ébredne bennem és visszalépnék. Annak a napnak sose szabad eljönnie. Nem arra teremtettek, hogy meghátráljak, vagy elkezdjek érezni. Azért lettem az, aki, hogy minden nap vér tapadjon a kezemhez, és örömmel végezhessek bárkivel, akihez kedvem van. Egy ilyen lélek nem engedheti meg magának a halandó érzelmek luxusát.
A tánc tökéletesre sikeredik, legalább is én annak érzem. Mr. Wolsey oldalán olyan babérokat aratok le, amikről még álmodni se mertem volna két napja. Ezt hálás tekintetemmel próbálom kifejezni, habár elég hamar visszatér az az érzéketlen nő, aki eddig is voltam.
- Valóban kellemes ez az emlék. Igyekszem megőrizni, hátha egy nap ismét képes leszek érezni, amit az elmúlt néhány percben. - hangomban felfedezhető néhány színfolt, de szárazságom gyorsan eluralkodik rajtam - Szokatlan bizsergést éreztem a parketten, de nem tudom mivel magyarázni. A tánc mindig ezt váltja ki az emberekből? - kérdezem kissé zavartan, mintha épp most készülnék felfedezni minden földi élvezetet. Talán így is van, csak még magamnak se merem bevallani. Eddig minden, amit tettem pusztán eszköz volt, hogy elérjem a céljaimat.
Közben már épp belekóstolnék azokba az ízletesnek tűnő süteményekbe, amiket Mortdecai adott, amikor egy rántást érzek a karomon. Ellenkezést nem tűrően húz be valaki egy igencsak hangos társaságba, érzem, ahogy az idegszálaim egyesével kezdenek megfeszülni. Minden elhangzó mondat, minden kis nevetés egyre csak növeli bennem az idegességet, úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Mégis hogy lehetnek ennyire... Ennyire... Bunkók!? Nem is csak illetlenek, ahogy társam mondaná...
Arcomra enyhe pír ül ki, bár ezt nem zavartságom váltja ki, ahogy az kívülről tűnhet. Sokkal inkább dühömben vörösödök el. Kellemetlen kérdést tesznek fel, amire már épp valami választ próbálok kinyögni, mikor megérzem valaki más kezét is a hátamon. Ez a kéz sokkal finomabban ér hozzám, nem úgy, mint a mellettem álló, bámészkodó férfié. Ő durvább, erőszakosabb, mint a másik. Fel se kell pillantanom, hogy tudjam, ki sietett a megmentésemre.
Megjelenése határozott, s még mindig sugárzik belőle a nemesség. Akár egy tökéletesre faragott márványszobor. Hideg, tekintélyt parancsoló.
Szavai még engem is meglepnek, hisz eddig nem ilyennek láttam Mr. Wolseyt. Habár mindvégig megőrzi hidegvérét, minden egyes mondata bántó és földig taposó. Minden hölgyemény döbbenten hallgatja az elhangzottakat, teljesen váratlanul éri őket is ez a fordulat. Az én szám is félig tátva marad, ugyanakkor képtelen volnék bármit is kinyögni.
Mégis... Mi lelte? Nem ehhez vagyok hozzászokva. Engem sose véd meg senki, és nem is szól be másoknak, hogy engem óvjon. Ez... Gyomromban ismét ott van az a kis bizsergés, megmagyarázhatatlan gondolatok kavarognak a fejemben. Reagálni se tudok igazán, le vagyok fagyva. Ilyen még sose fordult elő velem korábban, és ez rettentően bosszant.
Nem jutok szóhoz. Ez most igazán meglepett, még akkor se igazán térek magamhoz, amikor Mortdecai elvezet a kis társaságtól. Hagyom, hogy ő irányítson, és egészen addig nem is mutatok normális reakciót, amíg a svédasztalhoz nem érünk. Ekkor viszont tekintetem találkozik partneremével. Mosolyával mintha vissza akarná tartani feltörni készülő nevetését, ami az én szám szélére is felfelé ívelő görbét varázsol. Enyhe kuncogás kíséretében pillantásom rövid ideig a padlóra szegeződik, csak eztán nézek ismét Mortdecai szemeibe.
Minket néznek. Természetesen, hisz épp most tiporta őket a földbe néhány szóval. Nem csodálom, hogy ezek után figyelik minden egyes kis mozdulatunkat...
Hogy... Hogy mit játsszak meg?! Ha arckifejezésemet most Mr. Wolsey nem is láthatja, összerezzenésem minden bizonnyal elárulja, mi is a bajom.
Nem tudom, hogy kell ezt eljátszani... Ha úgy kellene tennem, mintha szexuálisan vonzódnék valakihez, az menne. Már nem egyszer kellett alkalmaznom ezt, hogy közelebb juthassak ahhoz, amit akarok, de sose kellett még megjátszanom, hogy együtt vagyok valakivel. Nekem ez túlságosan idegen.
Társam mégis megoldja helyettem a problémát, amikor úgy tesz, mintha megcsókolni. Kívülről egészen másnak tűnhet ez az egyetlen apró puszi, amire jelenleg nem tudom, hogy is kellene reagálnom. Mit tenne egy normális ember, ha valaki megcsókolná? Talán... Hevesebben visszacsókolna? Vagy csak döbbenten pillogna a vele szemben állóra?
Mindenesetre nem szabad túl feltűnően kezelnem. Mintha ez természetes lenne. Menni fog, Sheilah, ne legyél már nevetséges! Mintha csak egy szende szűzike lennék, komolyan.
Tekintetem ismét a földre szegeződik, míg Mortdecai a kis társaság felé pillant. Ugyanakkor elmosolyodom, mintha ez lenne életem első csókja, még kissé meg is igazítom frizurámat, mielőtt ismét az előttem álló szemeibe néznék.
- Persze... Ön igazi megmentő. - sóhajtom, miközben elmém egy különös gondolattal kezd játszadozni. Minden probléma nélkül kijelenthetem, hogy az előbbi tettetett csók semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem, és ez egyre inkább zavar. Hiába tettem úgy, mintha a fellegek felett érezném magam tőle, egyáltalán nem volt így.
Szótlanul veszem át a pezsgőt és a tányért, de hirtelen minden étvágyam elszáll. Muszáj megtennem...
Magunk mellé helyezem a nassolnivalókat, és csak ezután merek bármit is mondani.
- Ezért előre is elnézést kérek, de... Ki szeretnék próbálni valamit.
Lábujjhegyre állok, tenyeremet Mortdecai nyakára emelem, így közelebb húzva magamhoz. Kétségkívül ez a legrosszabb ötletem az eddigiek közül. Ajkaimat épphogy hozzáérintem a férfiéhoz, várva a reakciójára. Bárhogy dönt is, bármit is tesz, annak el kell indítania bennem valamit. Nem lehet, hogy még ez se fog változtatni semmit... Nem lehet, hogy csak ennyi. Hogy egy üres porhüvely vagyok, ami csak a vérszomjat ismeri.

Wires/outfit ⁞ 990 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Aug. 19, 2017 12:09 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Csak a legnagyobb tragédiák téphetik ki a lelkünk és pusztíthatja el azt. Ez pedig olyan keveseknek adatik meg, és oly’ sokan próbálnak meg megjavítani ilyen lényeket, hogy úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki csak külsőség, látszat. Üreges porcelán bábú, aki tökéletesen játssza a szerepét. Szörnyeteg vagyok nem-emberi lények között, árny, ki érzékeli a körülötte lévőket, de értékelni már nem képes mindazt, amit érdemes volna. Sheilah Blackwood, egy nő, akit megpróbáltak átformálni, de tudom, sikertelenül. Keménynek mutatja magát, ám érzem és látom is túl sok fájdalmat tapasztalt szemeimmel, hogy önmagával kapcsolatban is téved. Egy gyönyörű, csodálatos keringő élményén osztozunk, melyet a kialakuló beszélgetésünk megerősít. Tánc közben is éreztem, mi kavarog benne. Teste közvetített minden egyes apró mozzanatot, rándulást felém, így tudom, szavait hiába próbálja kevésbé érzékivé varázsolni, hiába ölti fel porcelán maszkját, átlátok rajta. Még él benne a láng, csak parázslón pislákol és arra vár, hogy valaki tábortűzzé, gyilkos csóvává fakassza. Valaha, én is ilyen voltam, míg meg nem ismertem a szerelmet. Önnön tapasztalatból tudom, legyen bármily’ gyilkos is, még van számára remény. Ettől pedig nem lesz különb a többiektől. Mindenki a megváltásra vágyik, öltsön bármilyen formát is.
- Ebben biztos vagyok. – felelem első szavaira - Még ennél is többet, nem is sejtené. – feleltem kérdésére egy mosoly keretében. Folytathattam volna, hogy a tánc milyen heves, érzelem dús, szenvedéllyel fűtött és tökéletesen felszabadítja a lelket és még ennél is sokkal több. De, nem tettem. Meghagytam egy következő alkalom rejtélyének, a tapasztalás misztikumának. Zene és tánc, a világ két legéltetőbb és legboldogabb, legmegragadóbb mozgatórugói, mely nélkül az életet már-már elképzelni sem lehet.
Egy könnyed, kisebb beszélgetés, majd egy leányrablás. Nem gondoltam volna, nem számítottam rá, hogy ma este még el fogják ragadni tőlem a partnerem. Szemöldököm ráncolva néztem utána, majd siettem a megmentésére. Egy kissé lefagyott, amit azon kevés dolog alapján, amit róla megtudtam, nem csodálkozom. Be kell valljam, így is jobban teljesít, mint néhány másik ember vagy nem-ember tenné. Bármennyire is furcsa számára ez az esemény, ez a tömeg, s minden hozzátartozó kellék, igyekszik a maximumot kihozni magából. Éppen ezért, semmi esetre sem hagyhatom cserben. Teljes nyugodtsággal, ám annál durvább módon vágok vissza az illetlen, módfelett bosszantó társaságnak. A viselkedésük hallatlan, dühítő és a rengeteg képmutatás mellett még a bőr is vastag az arcukon. Éppen ezért, őrzőkutya módjára, durván léptem fel ellenük, mégis, mindvégig megőriztem angol nemei eleganciámat és tartásomat. Egy pillanatra sem csuklott meg a hangom, nem emelkedett meg, ahogy azt kell. Végezetül, elvezettem Sheilah-t és az igen kellemetlen tortát még meg is koronáztam azzal a bizonyos habbal, amit az udvariatlan vendégek kaptak tőlem. Előre is elnézést kértem tetteimért, mivel semmi esetre se szerettem volna magamra haragítani Miss Blackwood-ot. Le szerettem volna zárni a dolgot, mielőtt valaki még ennél is messzebb menne el, ezt pedig a pletykás társaság előtt egy látszólagos csókkal a legkönnyebb megtenni. Tökéletesen tisztázza kettőnk állítólagos viszonyát, ami védelmet biztosít a nem kívánatos személyekkel és beszélgetésekkel szemben.
Végül eltávolodom tőle, engedek neki egy kis teret, magán szférát és előkészítem az újabb adag süteményt. Közben társam hogyléte felől érdeklődök, kinek szavaitól egy halvány mosoly kúszik arcomra. Nem kívántam szavakat hozzáfűzni. Éppen elég ajkam vonalának kiszélesedése ahhoz, hogy tudja, elismerem, igaza van, bár semmi esetre sem használnám ezeket a szavakat magamra. Megmentő. Neki, ezen az estén, eddig… igen. Általában? Soha. Farkas vagyok birkák között. Egy olyan szörnyeteg, akit, ha közelebb engedsz magadhoz nem fogod megszeretni, mint a mesében Belle a herceget. Nem vagyok jóságos herceg, aki megmentőre szorul. Egyszerűen csak szörny vagyok, aki ha közelebbről vizsgálsz még nagyobb rettenet fog el. Menekülsz előle, mielőtt leránt a fekete mélységbe. Fuss, Sheilah, fuss, amíg még megteheted.
Már-már kérdőn pillantok le a fiatal nőre, aki visszahelyezi az asztalra mindazt, amit elfogyasztásra adtam neki. Érdeklődve figyelem minden mozdulatát, mindazt, amit akaratlanul is közel felém testének idegei rángása. Ki próbálni? Mozdulatlanul várok, figyelek. Átengedem magam, bábbá válok, ahogy eddig ő volt az enyém. Szerepet cserélünk egy röpke pillanatra, és ő felemeli karjait, nyakam köré fonja őket. Fejemet felé hajtom, ám ennél többet nem mozdulok. Ajkai lassan közelednek, mire átengedem magam neki, lehunyom szemhéjam. Feszült másodpercek alatt összeérnek ajkaink. Nem mozdul, csak vár, akárcsak én. Vámpír érzékeimmel az árulkodó jeleket keresem, mígnem belenyugszom a gondolatba; bármit is cselekedjek, bármilyen kemény nő is ő, valamilyen, bármilyen érzést mindenképpen ki fogok váltani belőle. Így kell lennie. Ez az egész nem történhet másként. Mielőtt Sheilah feladná, az eddig testem mellett lógó karjaim lassan, finoman megmozdulnak, mintha csak lelassult volna az idő és senki sem lenne itt rajtunk kívül. Ujjbegyeim lágyan oldalához érnek, szinte egyszerre, majd az ujjakból tenyér lesz, így húzom egészen milliméternyit közelebb, a derekánál fogva. Mindezt a csók folytatásával egészítem ki. Nem veszek fel érzéki, heves tempót. A szenvedélyét és a különlegességét éppen az adja, hogy ajakaim lassan nyílnak el, majd tapadnak rá az övéire ismételten. A legkevésbé sem vagyok durva, heves, tolakodó, vagy farka által vezérelt férfi. Annyira adom meg neki mindezt, amennyire ő is szeretné. De, ez pozitív vagy negatív érzéseket vált-e ki belőle, azt egyelőre még nem tudom. Akárhogy is, éreznie kell valamit. Mert ez…
Nem történhetett másként.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 835 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Szomb. Aug. 19, 2017 1:36 am
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

A megannyi szörnyűség, amin keresztül kellett mennem, erősebbé tett. Elfeledtette velem mindazt, ami akadályozhatott volna egy gyilkosság elkövetésében, eltörölt belőlem minden felesleges érzést. De talán mégse végeztek olyan alapos munkát. Meglehet, hogy mégiscsak lapul bennem egy kis darab emberségemből, csak mélyen el van rejtve a világ szeme elől. Hisz néha elkap egy kisebb bizsergés. A szívem olykor kihagy egy ritmust, arcom kipirul, szemeim felcsillannak. Szeretném azt hinni, hogy nem csak egy test vagyok lélek nélkül, de túl sok minden bizonyítja az ellenkezőjét. Az üresség, ami körülveszi mindennapjaimat egyre csak tágul, felemészti még a negatív érzelmeimet is, amelyeket képesek voltak meghagyni a programban. Düh, ingerültség, gyűlölet... Ezek megmaradtak, sőt, fel is erősödtek, hogy kihozzák belőlem egy vadállat ösztöneit. Azt, hogy vágyjak az ölésre, ne csak a feladatomat teljesítsem. Arra senki nem számított a műtőben, hogy át fogok esni a ló túloldalára, és pusztán utálatból mindent elpusztítok magam körül.
Meglehet, Mortdecai és én hasonló problémával küzdünk meg. Talán ő se több egyszerű húsnál és vérnél, belőle is hiányozhat az a plusz, ami másokat valós személyekké tesz. De lehet, hogy tévedek és csak kusza gondolataim szórakoznak velem.
Még az is lehet, hogy a keringő zavar össze ennyire. Egy pillanatra mintha meg is moccanna bennem valami, ami mindeddig mélyen szunnyadt, de... Alig néhány percig tart ez is. Visszatér minden a régi kerékvágásba, ugyanaz a jégdarab leszek, mint ami eddig is voltam.
- Kívánom, hogy igaza legyen. - válaszolok, miközben ruhám alsó részét igazgatom - Tényleg sejtelmem sincs. De talán egy nap megtapasztalhatom.
El se tudom képzelni, mi mindent hozhat ki még az emberből a tánc. Annyi fajtája létezhet még, ha ez az egy még engem is egy pillanatra emberi érzésekkel töltött fel, vajon mit tenne velem a többi? Talán jobb, ha ez örökké rejtély marad számomra. A bennem élő gyilkosra nagyobb szükség van, mint a lányra, akinek kellene lennem. Ő nem valószínű, hogy hasznos lenne bármilyen helyzetben is.
Még mielőtt bármit is tehetnék, a lehető legkellemetlenebb társaság fogad köreibe, hogy kicsit felzaklassanak kérdéseikkel. Valóban sikerül nekik, s ha társam nem sietne segítségemre, alig néhány percen belül vérüket ontanám. Mortdecai egészen meglep szavaival, s hiába sértő minden, amit az egótól bűzlő banda fejéhez vág, végig nyugodt hangnemben beszél hozzájuk, megőrizve hidegvérét. Le a kalappal, én se csinálhattam volna jobban.
Nehezen tudok visszarázódni, miután otthagyjuk a pupákokat. Már épp szeretnék egy kellemes sóhajjal lepihenni, amikor a svédasztalhoz érünk, de Mr. Wolsey figyelmeztet, hogy az előbbiek még mindig minket figyelnek. Úgy kell tennünk, mintha nem csak színjáték lenne az egész. Mintha nem csak azért nevezett volna a partnerének, hogy engem kihúzzon a csávából. Ha tudnám is, milyen valakinek a párjaként viselkedni, könnyebb dolgom lenne. Ezt is felírhatom a listámra, amin minden rajta van, amit az Árész-program során elfelejtettek nekünk megtanítani. Tánc, illem, párkapcsolat megjátszása. Természetesen a felsoroltakon kívül van még néhány pont, de szinte biztos vagyok benne, hogy bővülni fog még a sor.
Miközben műcsókot imitálunk, fejemben a fogaskerekek elkezdenek sebesen kattogni. Semmi nem történik. Csak létezem, de még csak azt se mondhatnám, hogy feldühít Mortdecai tette. Egyáltalán... Nem vált ki belőlem semmit. Még ha másképp is viselkedem utána, valójában ez is csak a színjáték része. Hiába a zavart mosoly, vagy a hajam igazgatása. Mögöttes tartalma nincs egyik mozzanatomnak se. De legalább a kis csürhe végre leszáll rólunk. Már kezdtem unni a fancsali képüket.
Ahelyett, hogy végre elkezdenék falatozni és átengedhetném magam a drága édességek színes íz világának, olyan ötlet fordul meg elmémben, amit mások őrültségnek tartanának. Tegyem meg? Hátha egy csoda folytán sikerül kiváltanom komolyabb reakciót is magamból? Miért is ne... Az alkalom adott, a partner megfelelőnek tűnik. Hát próbáljuk meg.
Miután kezeimet szabaddá teszem, átkarolom velük Mortdecai nyakát, hogy ezzel közelebb húzhassam magamhoz. Lábujjhegyre állva arcunkat néhány centi választja el egymástól, ajkaink enyhén összeérnek. Szemeimet lehunyva várok, egy apró mozzanatra, bármire, s nem sokkal később meg is kapom a választ. Oldalamon érzem partnerem érintését, ahogy finoman magához húz. A távolság köztünk egyre kevesebb lesz, s közben ajkaink lassúzásba kezdenek. Ahogy sejtettem, még ezt is úriember módjára csinálja...
Pontosan olyan, amilyennek képzeltem. Egyáltalán nem durva még annak ellenére sem, hogy nem egy bájos hölgyeménnyel van dolga. Így is megadja azt a lágyságot, amit minden normális nő igényelhet, s csak növelni próbálja a feszültséget kényelmes tempójával. Ez életem első olyan csókja, ami ilyen... Nyugodt. Mondhatnám rá, hogy romantikus, de kettőnk közt semmi ilyesmi nem létezik. Legalább is én nem valószínű, hogy képes lennék rá.
Alig fél perc az egész. Szépen lassan elhúzódok, hogy legyen arcaink közt némi távolság, s hogy újra szemeibe nézhessek. Tekintetem nem árul el semmit, ami odabent zajlik. Pontosan azért, mert nincs mit elárulnia.
Kezeim lecsúsznak Mortdecai nyakán, majd végigszánkázva vállán és mellkasán, visszahullnak a helyükre. Torkomat megköszörülve térek vissza a valóságba, mely szárazabb, mint az őszi falevél és jegesebb, mint a sarkvidékek. Arckifejezésemből kiveszik minden, ami elárulhatná, mi is jár a fejemben. Egy kis darab süteményért nyúlok, s miután el is tűntetem azt, végre erőre kapok, hogy szóljak is valamit.
- Koncentráljunk a feladatunkra. - hangom nyers és feszült, mint amikor először beléptem a terem ajtaján. Kiestem... De most már visszatértem és készen állok végezni Howard Buxtonnal.

Wires/outfit ⁞ 844 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Aug. 19, 2017 2:17 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Van az a pont, amikor már nem kell tovább feszegetni egy bizonyos témát, egy olyan szálat, amit láthattál minden irányból. Ezért nem feleltem Sheilah további szavaira. Egyébként sem tartom magam kifejezetten bőbeszédű embernek. Beszélgetek, ha úgy hozza a helyzet, de továbbra is rejtélyes maradok. Mindig igyekszem a kiszámítható, mégis meglepetésekkel teli régi vágású, angol úriembert hozni. Azt a bizonyos márványszobrot, amivé oly’ régen váltam, hogy nem tudnék elszakadni tőle. Önnön magam kísérteteként lebegek legbelül, míg kívülről egy melegséggel teli, finom arisztokrata vagyok, aki megközelíthetetlenségével még inkább magára vonja a körülötte lévők figyelmét. Mintha, őszinte, nyílt érzéseim lennének. Minden mosoly, minden egyes kimondott szó, apró mozzanat a részem lenne és valósággal, jól láthatóan próbálom elrejteni az igenis jelentős és mély érzéseimet. Ilyennek látnak kívülről, ilyennek gondolnak. Valakinek, aki rég halott, vagy talán… talán sosem voltam.
Az elképzelt, rám festett személynek része az, hogy segítsen bajba jutott partnerén. Pontosan ennek megfelelően cselekedtem. Kiszámíthatóan, mégis meglepetést okozva leplezetlen szavaimmal és gondolataimmal. A színjátékot követően úgy hittem, végre fellélegezhet Miss Blackwood, míg én töretlen figyelemmel kísérem tovább az események sorát, mégis, nem hagyott magának egyetlen, röpke nyugalmat sem. Így kellett lennie. Pontosan úgy, ahogyan az megtörtént. Finom, lágy, udvarias csók, melyet társam egyenletes, nyugodt szívverése kísért végig. Semmi meglepetés nem ért tőle. Tudom, láttam és éreztem, hogy képes belőle a tánc érzéseket kiváltani. Nem is csalódtam a mozdulatok erejében, a pillanat varázsában, ahogyan most sem. Két idegen, kiknek ajkai összefonódnak egy egészen apró pillanatra. Semmilyen érzés, semmilyen kapcsolat nem fűzi hozzám, miként engem sem őhozzá. Egy közös cél miatt vagyunk itt, így pontosan olyan nyugodt maradt, mint akit nem érdekel a dolog. Legyen bármilyen heves vagy jeges, a viselkedése teljes mértékig helyénvaló. Biztosra veszem, hogyha most a vendégek közül bármely más hölgy lenne itt, és ugyanígy csókolt volna meg, semmiben se különbözne szívének dobbanása Sheilah-étól. Vámpír vagyok. Nem… szörnyeteg. Tudom milyenek azok, akiknek pumpál egy tiszta izomból álló szerv a mellkasában.
Minden érzelem nélkül, komoly arccal engedem el, amint távolabb húzódik. Végigpillantok rajta, követem cselekedeteit, majd enyhe érdeklődéssel hangomban, hozzáillő halvány mosollyal szólok hozzá.
- Megkapta a választ, amit keresett? – van egy ötletem, egy elképzelésem arra, miért csinálta ezt az egészet. Meg tudom érteni, ám enélkül is meg tudtam volna neki mondani, ha megkérdezi. Hiába zárjuk ki a vendégeket, egyikük sem vak. Mindezt még fel fogják hozni, ha más nem, egymás között pletykálva. Gyilkos partnerem végül kitér a téma elől. Milyen… közönséges.
- Ne aggódjon, egy pillanatra sem vesztettem szem elől azt, amiért itt vagyunk. – feleltem szavaira továbbra is kimérten, halkan, komolyan - Hosszú még az este. A célra való koncentrálás még nem jelenti azt, hogy nem élvezheti az oda vezető utat és annak pillanatait. – tettem hozzá, majd hirtelen féloldalt fordítottam az ifjú hölgynek. Kezeimet magam mögött kulcsoltam össze, változatlanul egyenesen, tartással állva. Howard Buxton közeledett felénk, egyenesen átvágva a tömegen.
- Mr. Buxton. – köszöntöttem a nálam alacsonyabb férfit.
- Miért nem mutat be a partnerének, Wolsey?! – fakad ki vigyorogva, örömteljesen, mint aki mindent ural és mód felett szórakoztatja ennek gondolata – Azt hittem, ezt a magas kísértetet senki sem nyűgözheti le. – fordult Sheilah felé – Magának mégis sikerült. Elárulná a titkát? Bármit kérhet cserébe. Mit szólna hozzá, ha megbeszélnénk mindezt egy pohár ital mellett, odafent? Higgye el, jobbal is szolgálhatok, mint ez a rémes, drága pezsgő! – kacsint vigyorgó sárga fogai mellé. Szavai hallatán a legkevésbé sem nézek illendően. Ajkaim összepréselődnek, ahogy privát szobájába hívja társamat. A szobába, ahol már olyan sok minden történt, hogy normális ember a lehető legmesszebb menekülne tőle. Mégis, túl sok fiatal nő esik a vagyon rabjául és egyezik bele.
Le sem veszem gyilkos pillantásom a házigazdáról. Nem szólalok meg, csak bámulom őt, mintha ezzel véget vethetnék az életének. Észre sem veszem, mikor szorítom meg saját ujjaimat a hátam mögött. Bármennyire is, ez egy remek alkalom lenne Miss Blackwood számára, hogy kettesben maradjon a férfival, remélni tudom csak, hogy nemet fog rá mondani. Ugyan, hasonlóan izgalmas lehet ez a végkimenetel, mint, amit eredetileg szántam a forgatókönyv hátlapjára, mégis azt kell mondjam, nem azért vagyunk itt, hogy önálló akcióba kezdjünk. A magunk kontójára dolgozni a másik érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyva. Vagy, Sheilah éppen ezt szeretné? Mielőbb elszabadulni a színdarab adta kötelességeitől és egyedül befejezve mindazt, ami végül ide hajtotta? Meglehet. Meglehet, hogy éppen ez lenne a legbölcsebb választás. Miként az is, a legrosszabb. De… ettől olyan izgalmas az élet, nemde? Mindennek, ami megtörténik és ami megtörténhet… nem alakulhat másként. Így kell lennie.
Bosszantó.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 731 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Vas. Aug. 20, 2017 12:08 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Mit is képzeltem, amikor azt hittem, minden simán fog menni? Hogy nem zavar majd minket senki, nem kell semmi olyat tennem, ami számomra kellemetlenséget okozna... Naiv képzelgés volt ez, én pedig ügyesen beleestem saját gondolataim csapdájába. Eddig semmi se úgy történt, ahogy akartam, kezdve társammal való találkozómmal. Abban reménykedtem, hogy gond nélkül egymásba botlunk és nem okozok galibát - talán ha nem ittam volna pezsgőt, minden rendben ment volna. Arról nem is beszélve, hogy még annyit se tudtam mondani, hogy „köszönöm”, amikor az egyik nő elkezdett dicsérgetni. Tudom, hogy nem volt benne semmiféle jóindulat, de legalább úgy tehettem volna, mintha érdekelne, amit mond. De minden eddigi eseményben az zavart a legjobban, hogy... Egyiket se én oldottam meg. Mindig Mortdecai mentett ki a bajból, én meg csak hebegtem-habogtam, mint valami buta kislány. Minden más helyzetből könnyen kivágnám magam, de a ma estiek igazi kihívást jelentettek a számomra. A bálnak pedig még nincs vége.
Miután partnerem ismét a segítségemre siet, még segít is lerázni a bámészkodó csürhét egy hamis csókkal. Látszólag teljesen valódi, de mi ketten tudjuk, hogy az egész csak színjáték. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, amikor ma reggel felkeltem, hogy végül csak úgy kipróbálásképp egy igazi csókkal fűszerezem majd a rendezvényt. Itt, mindenki előtt - hisz tudjuk jól, hogy az itteniek szeme és füle ki van éleződve minden ilyen cselekedetre. A külvilág eltűnik ugyan és csak mi ketten létezünk egy üres színpadon, de a nézőtérről minden vendég csendesen figyel. Csak épp ez a közönség tele van rosszindulattal és féltékenységgel, aminek következtében hamarosan valószínűleg minden pletyka rólunk fog szólni. „Az a kis mitugrász utcalány teljesen az ujjai köré csavarta a legszebb férfit..” - ilyennek képzelem a szavakat, amik most elhagyhatják a szájukat. Csak mert én más vagyok. Mert én úgy teszek, mintha gazdag lennék, de közben minden bizonnyal lesül rólam, hogy nem vagyok ezek közé való. De azt egyikük se tudja, miket tettem, hány ember és természetfeletti vére tapad a kezeimhez és min kellett keresztülmennem, hogy belőlem válhasson a tökéletes gyilkos. Habár a mai események után lehet, hogy kétségeim támadnak majd efelől, de tudom jól, hogy néhány nap alatt könnyedén visszarázódom majd. Sőt, talán holnap reggelre már el is felejtek mindent, amit mélyen elrejtett emberi oldalamról tanultam.
De az a csók.. Azt reméltem, majd ki fog váltani belőlem valamit. Bíztam benne, hogy megbizsergeti a gyomromat, vagy hogy szívem legalább kihagy egy ütemet, de nem... Semmi nem történik. Ugyanolyan rezzenéstelen arccal eresztem el Mr. Wolsey-t, ahogyan korábban a falhoz taszítottam. A különbség csak az, hogy ezúttal nem vagyok túlzottan ideges, és nem kívánom nyakát törni a partneremnek.
- Igen. Megkaptam. - vágom rá megszokott stílusomban, miután kivégzem az egyik süteményt. A válasz pedig ott visszhangzik a fejemben, és könyörtelenül cibálni kezdi idegszálaimat. Ha még egy ilyen különleges csók se képes elindítani bennem valamit, ott már tényleg gondok lehetnek, amiket én nem vagyok hajlandó érzékelni vagy épp figyelembe venni. Sokkal fontosabb dolgom is van, arra kell koncentrálnom.
- Én viszont igen. Ezt nem engedhetem meg magamnak többet. - ráncolom homlokomat, miközben tekintetem egy pillanatra az érintetlen pezsgőspohárra téved, amit még korábban tettem félre - Az élvezet is csak egyike azon luxusoknak, amiket nem engedhetek meg magamnak munka közben. De még igazán azon kívül se...
Komorságomból egyetlen név zökkent ki. „Mr. Buxton.” Teszek egy kisebb fordulatot, hogy szembetaláljam magam azzal a férfival, akinek a meggyilkolását tervezem már hosszú ideje. Most minden bizonnyal az lenne tőlem a legvalószínűbb, hogy azonnal rátámadok és itt mindenki előtt végzek vele - vagy épp pezsgővel kínálnám, hogy aztán a belecsempészett méreggel néhány óra alatt a halálba küldjem. De mindezek helyett csupán apró mosoly húzódik szám szélére, s folytatom korábbi úri hölgyes színjátékomat.
- Mr. Buxton, igazán nagy öröm, hogy végre megismerhetem. - hangom szinte csilingel, mintha annyira örülnék, hogy láthatom ezt a rohadékot - Szerencsés vagyok, hogy nekem sikerült, igaz, kedvesem? - pillantok bájosan Mortdecai-ra, majd vissza a házigazdára - Igazán csábító az ajánlata, de nem szívesen hagyom magára Mr. Wolseyt. Még a végén elrabolná tőlem a többi hölgy, azt pedig nem engedhetem meg ugyebár. - mosolyom szélesedik, miközben belekarolok társamba. Ha Mr. Buxton nem tágít ajánlatától, jobb érvet kell ennél kitalálnom, különben bajba keveredhetünk. De... Talán ez is megteszi.
Egy pillanatra se fontolom meg, hogy felmenjek vele a privát szobájába. Annyira ostoba nem vagyok, hogy megfontolatlanul kapjak ezen a lehetőségen, elég csak végiggondolni, hogyan végződne. Ha így tennék és véghezvinném a tervemet, én lennék az elsőszámú gyanúsított a gyilkosságában. Velem látnák utoljára, ami az én szempontomból egyáltalán nem kedvező. Ha pedig csak felmennék hozzá, hogy jobban elnyerjem a bizalmát és kiderítsek róla néhány fontos információt, valószínűleg megpróbálna majd befűzni engem. Ebben az esetben a végkifejlet ugyanaz lenne - az ő halála, én pedig ismételten gyanúsított lennék.
Tehát semmiképpen nem fogom elfogadni Mr. Buxton ajánlatát, legyen az bármennyire is csábító. Türelmesnek kell lennem, mert úgyis eljön még az én időm. Mindenképp meg fog halni, akinek meg kell, én pedig egy újabb gyilkosságot írhatok fel a sikerlistámra.

Wires/outfit ⁞ 817 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Aug. 20, 2017 8:49 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Most először fordult elő velem, hogy amikor Howard Buxton a közelembe került, nem volt alkalmas a megteremtett légkör, a szituáció arra, hogy gyilkos pillantással nézzek ki fejemből. Nem egy tárgyalóasztalnál ültünk, ahol senki sem bízott a másikban és mindenki magára öltötte a legkevésbé lehengerlő maszkját. Nem egy titkos gyűlés volt, amin csak a külön meghívóval rendelkezők vehettek részt. Nem érzett minden játékos ugyanúgy. Éppen ezért, most, hogy figyelmemet egy ilyen környezetből megismert személyre kellett fordítanom, nem tudtam megmásítani a már megszokott kifejezésemet. Eltűnt a kedves, figyelmes úriember, akiért a hölgyek sikoltozva futottak és a férfiak féltékeny pillantással lemondtak becsületükről a szeretett párjukkal együtt. Mereven álltam, a megszokottnál is dermedtebben, mintha izmaim megfeszültek vagy kővé lettek volna. Hallottam a férfi szavait, majd partnerem hamisan csilingelő válaszát rájuk, de én egy tapodtat sem rezzentem. Összepréselt ajkakkal, szigorú, még pislogással sem megszakított tekintettel szuggeráltam a házigazdát. Sheilah hiába nézett rám, hogy szavait megerősítsem, nem reagáltam. Nem vettem levegőt, nem mozogtam, míg a visszautasítást hallva Mr. Buxton válasza ütötte meg füleimet.
- Igazán kár. Pedig, garantáltan mindent megkaphatott volna. De, meg tudom érteni miért állt be kegyed is a sorba. Minden női vendégem és a nem nőket kedvelő férfiak is csakis ő rá vágynak. Ez roppant módon bosszant, de hát mit tehetnék ellene? Mégiscsak elmondhatom magamról, hogy a barátom. – tárta szét karjait és nevetett fel, mintha annyira jól mulatna társaságunkban. Ellenben a jelenlévőkkel, tisztában vagyok vele, hogy ez is csak egy hatalmas színjátéknak a része. Mindig ezt csinálja, ami sosem jelentett jót - Azonnal lecsapnának rá, amint elfordítja bájos pillantását. Mégis, én volnék a házigazda, ráadásul születésnapom van! Tudom, nem vagyok olyan fiatalos és szépen borotvált, mint a Lord, de csak nem utasíthatja vissza az ünnepelt egyetlen kívánságát ezen az estén! Igazam van? – szándékosan nem dicséri magát, csakis azokat, akikkel éppen társalog. Ez a behálózási stratégiája és az emberek, vagy éppen a nem emberi lények sem tudnak nemmel válaszolni rá – Gyönyörűségem, biztosra veszem, hogy ez az angol úriember akkor sem tekint félre, ha az ön formás fenekét szem elől téveszti. Kérem, nem fogok csalódást okozni. Minden óhaját valósággá váltom és amikor visszatér, ígérem, párja pontosan itt fog várni szépséges kebelhalmaira. – ahogy folytatja és egyre jobban beszél Miss Blackwood adottságiról fogaim összeszorítom, s állkapcsom tökéletesen mutatja a fel-fel gyülemlő feszültséget. Mintha, bármelyik percben képes lennék a mozdulatlan márványszoborból Mr. Buxton gyilkosává avanzsálódni. Hozzá kell tennem, valóban képes lennék rá, hogy most megüssem. Végül a mézes-mázos szavait, az önfeledt boldog mosolyát és nyitottságát valami más váltja fel. A kétkedés keserűsége.
- Hogy is mondta? Miként szólíthatom? – mutatott vastag mutatóujjával a mellettem álló nőre, közben enyhén oldalra döntött fejjel előrébb hajolt, holott teljes mértékig tisztában volt vele, hogy nem hangzott el a kérdéses név. Ez volt az a pillanat, amikor először pislogtam, amikor hirtelen emberi jelenlétet mutattam és udvarias, egyenes hátú előrehajlással egy magamra erőltetett mosollyal mutattam be Sheilah-t.
- Lady Annabelle Bourneville. – hangom nem remegett. Arcomon a kifejezés inkább hasonlított a szemrehányáséhoz, mintsem az előzékenységhez. Egyenes hátam végül felegyenesedik, arcizmaim megváltoznak. A feszült, indulataival küzdő alak szertefoszlik. Visszatérek eddigi komolyságomhoz és a korábbi arisztokratához, akinek mutattam magam.
- Mielőtt megfosztana drága Annám társaságától, fel kell hívjam figyelmét a többi vendégére is, akik már türelmetlenül várják az esti tűzijátékot. Nem volna illendő, ha az ünnepelt eltűnne még a torta felszolgálása előtt. Nem gondolja? – lágyan beszélek partneremről, mintha igazán fontos és különleges lenne számomra. Más hangsúlyt veszek fel olyankor, eltérőt attól, ami akkor érződik, ha szavaim nem érintik őt. Udvariasan hívom fel Howard figyelmét a programtervre és az idő sebes múlására. A férfi komoly arca mellé egy pillanatra szemöldökének és homlokának gyűrődését is észre lehetett venni, de hamar kisimulnak vonásai és egy el nem rejtett, hatalmas levegővétel után felel szavaimra.
- De. Valóban. – fújja ki a levegőt, ám mielőtt elnyíló ajkait újabb szavak hagyná el, közbe szólok.
- Köszönjük, hogy időt szakított ránk ünneplése közben. Ha most megbocsájt. – szabad kezem ráhelyezem Sheilah-éra, arra, amelyikkel éppen belém karolt, majd kikerülve a házigazdát elvezettem onnét. Egyenesen át a tömegen, egymásba karolva, mint azt egy elegáns párnak illendő. A terem másik végében, az egyik őr mellett elhaladva kinyitom a hatalmas ajtó egyik szárnyát, majd előre engedem partneremet. Szorosan követem a sötétbe. Odakint, a csillagfényes éjszakában teljesen más légkör fogad minket. Hűvös levegő, gondosan ápolt virágoskert, magas sövény, szökőkút és a távolban egy fehér, ünnepiesen feldíszített pavilon világít. A hozzávezető köves utat az alkalomhoz illően a vendégek fogadására előkészítették. Ez az egyetlen két olyan pont van, ami fényárban úszik idekint. Zenészek, asztalok, székek, lepedők, virágok és egy hatalmas torta kaptak helyet a pavilon körül. Közel fél órás, órás mulatsághoz. Tánc, beszélgetések és lezárásképpen tűzijáték. De, van egy kevés pillanatunk, mielőtt mindez elkezdődne, így ezt kihasználva átkarolom bűntársamat, majd félre vezetem. A sötétben, az árnyak között a sövénylabirintusba invitálom, ahol senkinek sem fogunk feltűnni. A derékmagasságig vágott zöld kerítés elválasztja a labirintust a virágoktól. Ez utóbbi túloldalán látható a hosszú, széles kövesút. A magas sövény, a labirintus felöli oldalról hosszú méterekre kerültünk az ekkor kifelé áradó tömegtől. Innen rálátásunk nyílik mindenre, míg minket senki sem láthat meg. Ekkor elhúzódom az eddig átkarolt Miss Blackwood-tól, hogy felé fordulva letekinthessek arcára.
- Itt biztonságban vagyunk. Nyugodtan kivárhatjuk a hátralévő egy órát, utána Mr. Buxton visszahúzódik az irodájába. – hűvös hideg vesz minket körbe, ahogy lábunk alatt az apróra nyírt füvet tapossuk - Mondja… minden rendben? – érdeklődöm ismét felőle, irányába újfent lágyabb, finomabb hangszínt megütve, miközben íriszeimmel az ő tekintetét keresem. Fel sem tűnt, hogy apró kezeit magunk előtt, lazán ujjaim közé zártam.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 906 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Hétf. Aug. 21, 2017 3:34 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Elég Buxtonfélével találkoztam ahhoz, hogy tudjam, szavai milyen szándékot rejtenek. Másra se kellenék neki, csak arra, hogy kielégítsem szexuális vágyait, hogy megmutassam neki, milyen fából faragtak ezen a téren. Nem sejtheti, hogy milyen is vagyok igazából, valószínűleg a stílusomat se tudná jól kezelni. Arról már nem is beszélve, hogy mivel a halálát kívánom, nem élné túl a mi kis aktusunkat. Valószínűleg még azelőtt, hogy sikerülne lefejtenie rólam a ruhámat, megölném. Talán kést mártanék a nyakába, vagy megitatnék vele egy kis pohár bort, benne a méreggel... Mindkettő csábítóan hangzik, de tudom jól, hogy most még nem szabad cselekednem. Ez a játék a türelemről szól, és csak az jár jól, aki hajlandó megvárni a megfelelő pillanatot.
Mégis, legszívesebben itt mindenki előtt végeznék vele. Nem azért, mert alapvetően ezzel a céllal vagyok itt.. Ahogy beszél hozzám, s már kicsit se kerteli, mit is akar tőlem. Nőnek lenni ebből az egy szempontból szívás. Ugyan felhasználhatom külső adottságaimat, ha valamit el akarok érni az ellenkező nem egyik képviselőjénél, de ez a fegyver olykor átok is lehet - kiváló példa rá a mostani helyzet is. Mr. Buxton egyértelművé teszi, hogy nem lesz egyszerű levakarnom magamról, amíg nem teljesítem, amit kér. Álmodban, szívem.
Pontosan ezért olyan nagy csalódás számomra a legtöbb férfi, s ezért is lepődtem meg Mr. Wolsey illedelmességén. A többség szereti kihasználni az efféle alkalmakat, hogy közelebb férkőzzön hozzám és valamilyen úton-módon megszabadítson vörös ruhám terhétől. Ellenben Mortdecait közel sem ez a szándék vezérli, soha nem is jutna eszébe ezt tenni velem. Egyrészt mert alig ismer, másrészt mert van benne tisztelet a körülötte lévők iránt. Az a fajta tisztelet, ami már rég kiveszett az emberekből, és talán belőlem is. Minden mozzanatom, minden szavam csupán egy maszk, valódi rút belsőmet így igyekszem lakat alatt tartani, legalább is amíg itt vagyunk. Ezért várom már, hogy befejezhessük a munkát; jól esne már kibújni úri hölgy bőrömből és végre önmagamat adni.
- Már mindenem megvan, amit valaha szerettem volna, de köszönöm az ajánlatát. Engem nem igazán érdekelnek sem a külsőségek, se pedig a vagyon, nem ezért választottam Mr. Wolseyt. Ami a szívében lakozik, az az igazi kincs. - félredöntöm fejemet, mosolyom szüntelenül díszíti arcomat - Minden kívánságnak megvan a maga ára, és sokszor ez az ár megfizethetetlen még egy olyan vagyonos embernek is, mint Ön. - felelem, ezzel kitérve a pontos válasz elől. Mr. Buxton további szavai azonban kezdenek feldühíteni, még ha ez külsőleg nem is mutatkozik meg rajtam. Talán egyedül kissé szűkös tekintetem fejezi ki, mit is gondolok valójában. Ha szeretett házigazdánk fenekem helyett a szemeimet figyelné meg alaposabban, talán még a benne égő lángot is felfedezhetné. - Tartom magam korábbi válaszomhoz, de minden bizonnyal más hölgyek szívesen teljesítenék az összes kívánságát. - hangom továbbra is bájosan csilingel, mintha épp megdicsértem volna az öltönyét bevágódásképp. Közben észrevétlenül, mintha ez is csak része lenne bájolgásomnak, végigsimítok Mortdecai karján, hogy kicsit megnyugtassam. Ha rajtam kívül bárki is jobban odafigyelne, érezné a körülötte felgyülemlő feszültséget. Szerencsére én ezeket könnyen észreveszem, így időben tudok rá reagálni.
Amikor viszont épp válaszolnék Mr. Buxton kérdésére, társam szólal meg helyettem, és egy egészen más néven mutat be az úrnak.
Annabelle? Tényleg? Ez hozzám képest túlzottan ártatlanul hangzik, de... Tetszik.
A továbbiakban már nem szólok semmit, amíg Mortdecai le nem rendezi a nem kívánatos személyt. Csak mosolygok, mint akinek hű de jó kedve van, és egyáltalán nem zavarja, mennyire megalázóan bántak vele az imént. Pedig szörnyen idegesít még a gondolata is.
- Igazán örülök, hogy megismerhettem. - teszem hozzá, mielőtt partneremmel tovább indulunk. Kezdek hozzászokni az állandó tipegéshez, lassan már a magas sarkúmat is el fogom tudni viselni. Azt viszont sose fogom megérteni, mit is szeretnek benne a nők. Egyáltalán nem kényelmes és még nehéz is benne járni.
Utunk kifelé vezet, az ajtón túl pedig egy díszes kert fogad minket, ami arra enged következtetni, hogy valószínűleg innen fogjuk majd a tűzijátékot nézni. Újabb felesleges emberi találmány, amibe értelmetlenül fektettek bele energiát. Színes, szétrobbanó petárdák, amiknek semmi hasznuk nincs, csupán a látványért léteznek. Ostobaság erre szórni a pénzt. Ha nekem akkora vagyonom lenne, mint az itt lévők egy részének, inkább egy normális otthont teremtenék magamnak - ami egyben búvóhelyként is szolgálna -, profi fegyvereket szereznék. De ez csak én vagyok, a többség valószínűleg nem tudná eldönteni, mihez kezdjen ennyi pénzzel.
A kerten áthaladva egy rejtettebb helyre megyünk, a sövények közé. Végre egy kis csend... Az állandó susmorgások és a zene sehol, csupán a csillagos ég és az éjjeli rovarok zümmögése hallatszik. Ruhámat egyre inkább átjárja a hűvös levegő, lassan bekúszik alá, hogy lehűtse bőrömet. Egyáltalán nem zavar, kellemesnek találom a benti fülledt termek után.
- Remek... Itt legalább nem jön senki a zaklató kérdéseivel. - megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mintha épp most vették volna le a vállamról világ összes terhét - Persze. Jól vagyok.. Már hozzászoktam, hogy a legtöbben csak ki akarnak használni. - utalok ezzel Mr. Buxton és a másik pasas próbálkozásaira, de szavaimban nem hallani se csalódottságot, se szomorúságot. Csak egyszer kerülök be gazdagok közé, ott is ugyanaz megy, mint egy kocsmában. A férfiak egymás után próbálják megszerezni a szemrevaló nőket, mintha épp versenyeznének, hogy kinek jön össze több egy éjszaka alatt. Ha tehetném, mindet megszabadítanám a farkától, hátha észhez térnek.
De Mortdecai teljesen más fajta. Szinte már ösztönösen benne van, hogyan is kell egy nővel viselkedni, s igyekszik úgy bánni velük, mintha mindannyian valóságos hölgyek lennének. Még ha mondanivalója bántó is, angol úriember módjára fejezi ki azt.
S ahogy itt áll előttem a kezemet fogva, úgy érzem, nincs minden veszve a másik nemmel kapcsolatban. Léteznek még olyanok, akikben van némi erkölcs, csak jó helyen kell őket keresni.

Wires/outfit ⁞ 924 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Aug. 21, 2017 9:28 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Beletelt némi időbe mire sikerült visszaszereznem a már megszokott kisugárzásomat, a légkört, ami körbe járt. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült egyedül eltemetnem a meredt márványszobor megjelenésemet, könnyen meglehet, Sheilah kezének érzése is benne volt a dologban. A partnerem és az est házigazdája közötti kellemetlen beszélgetést végül magam szakítottam félbe. Mr. Buxton még mondott pár szót, mielőtt elvezettem volna tőle álnéven bemutatott társamat. Keresztül a tömegen, finoman kísérve az oldalamon lévő hölgyet, kiszabadítottam az épület falainak fogságából, a vendégsereg mindent kutató szeme és pletykás, rosszindulatú szája elől. Az árnyak között, a sötétben vezettem végig a ház fala mentén, majd letérve az útról egyenesen a sövény és a virágok között jutottunk ki. Halk, lágy hangon szóltam hozzá, mintha ő lenne életem legbecsesebb résztvevője. Az éj beálltával, noha ez életünk első találkozása, már sokadszorra kérdezem meg, hogyan, miként érzi magát. Automatikusan fogom ujjaim közé az övéit, s nem tudom megmagyarázni, miért. Ennyire úriember volnék? Lelketlen, üres testem ellenére képes lennék érzékelni a helyzet okozta varázst és azt magam köré fonva növelni a megélt pillanatot? Lényen része volna a finom, szinte suhanóan folytonos mozgás vagy valami sokkal többről van szó? Nem tudom megmondani, csupán annyit érzek, kísértet vagyok. Egy üres szellem, kit bár meg lehet érinteni, nem lesz több annál, mint amit a túlvilágról átnyújtani képes az élők számára. Az a bizsergető érzés, a régimódiság, mely legyen bármily’ hideg is a levegő, inkább babonáz meg lényével, mintsem kiugrasszon bőrödből és átsikoltson a holtak birodalmába. Casper, akit szívesen fogadsz s megszánsz szomorú örökléte miatt.
- Sheilah… én semmi esetre sem használnám ki. – kezdek bele lassan, komolyan - Bocsásson meg, ha egy pillanatra is ezt az érzést keltettem Önben. – itt nyeltem egyet, egy egészen aprót, alig észrevehetőt - Esküszöm magának, Kisasszony… Sheilah, én egyszer sem használtam ki, és nem is áll szándékomban. – világoskék tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Őszintén, kifejezőn mozogtak arcizmaim a már-már suttogó, lágy hangszínhez - Kérem. Rám mindig támaszkodhat, én itt leszek magának. Bízhat bennem. – folytattam töretlenül, lélekig hatolóan nézve íriszeibe és minden egyes szót lassan, angolosan, tisztán ejtettem ki, ezzel is nagyobb hangsúlyt adva nekik. Halálosan komolyan, mégis érzékien festettem a sötét éjszaka hűvös, növényekkel körbe ölelt légkörében. Végül, egyik kezemmel elengedtem az övét és finoman bőréhez érve hideg kezemmel, egészen óvatosan érintve arcát, lassú mozdulatokkal félre tettem egy kósza hajtincset. Eztán, nehogy tolakodónak tűnjek, elengedtem egy hátralépéssel együtt.
Tekintetem végül elengedte az övét, hogy arcának apró vonásait bebarangolva nyakára, s vállára tévedjen.  Az egészen apró, egyesek által talán kellemesnek mondott libabőr láttán és testének melegének érzete emlékeztette arra, hogy kettőnk közül neki még ver egy szív a mellkasában. Levéve hosszú kabátomat, egyetlen szót se szólva vetettem át a vállain, és igazítottam rá. Önnön magamnak éppen elég a fekete, ujjatlan mellény és az alatta világító, hosszú, fehér ing. Engem nem veszélyeztet egy megfázás vagy influenza, netalántán egyéb emberi betegség. Ellenben vele, aki természeténél fogva kisebb eséllyel szívleli az ágyhoz kötöttséget, mint más halandó. Fejem ezt követően az időközben kigyülemlett vendégek felé fordítottam. Már véget ért a beszéd, és egy lassú dallamú zene kíséretében megkezdték a társalgást, valamint a torta felszolgálását. Látszólag remekül érzik magukat. Egyesek hangosabb kacaja ebből a távolságból is érzékelhető, akárcsak a zenészek által játszott muzsika. Frakkot viselő pincérek járnak-kelnek, egyesek üzletről beszélgetnek, míg mások olyan hétköznapi dolgokról, mint az emésztés, a legutóbbi háziállat vicces tette vagy a gyermekek sikerei és bukásai. Miután végigpásztáztam őket, azokat, akiknek van élete, akikben még lüktet a remény és a fény, visszafordultam partnerem felé.
- Ha meg nem sértem, – kezdtem bele továbbra is a magam halk, ám annál társalkodóbb hangnemében - Kegyed mihez fog kezdeni a mai este után? – érdeklődöm emberien, ártalmatlanul, ezzel is elütve az időt és esélyt adva arra, hogy talán még találkozunk a jövőben. Kiváltképp akkor, ha az alvilágban mozgunk mindketten. Új szövetségesek mindig kapóra jönnek, ám a lojálisakat annál nehezebb megtalálni és beszervezni. Különösen akkor, ha tehetségesek is. Persze, eszem ágában sincs udvariatlannak lenni, így teljes mértékig megértem, ha nem szeretne felelni kérdésemre, vagy netán túlontúl bizalmatlan lenne irányomba. Végtére is, semmit sem tudunk a másikról. Arról nem is szólva, most találkoztunk életünkben először. De, vajon utoljára?
Világéletemben szerettem a zenét és a táncot. Mindazt, amit kiváltani képes az emberekből és nem emberekből egyaránt. Azt a különleges varázst, melyet még a holtak is éreznek, ha eggyé válnak vele. Olyan megfoghatatlan dolog, ami egyenesen a lélekhez szól, legyen bármilyen mélyre is eltemetve, vagy messzire kiragadva a testből. Bennünk lüktet, megmozgat, és általa ismét érezhetjük, ahogy megdobban a régen megfagyott szív. Hacsak egy egészen apró pillanatra is, de minden megváltozik bennünk és körülöttünk. A világ és annak minden gondja szertefoszlik és egy egészen más létsíkra kerülünk. Nem számít, milyen stílusban adjuk át magunkat a ritmusnak. Modern vagy retro. Régi keringő egy bálon vagy csápolás egy rock koncerten. A zene és a tánc, felszabadít. Fülembe ékelődik a dallam és a táncolók lágy mozgása. Ismét elnézek, megakadnak szemeim a lassúzókon, majd egy egészen apró, lágy mosoly ül ki ajkaimra. Visszapillantok Miss Blackwood-ra.
- Bízik bennem? – teszem fel udvariasan a kérdést, melyre választ nem várok. Legalábbis szóban nem. Szavaimat egy meghajlással egészítem ki, majd kezemet nyújtom felé - Megtisztelne vele? – lassúzni nem egészen olyan, mint keringőzni, de ennek is meg van a maga bája, mint a világon minden másnak. Kérlelő tekintetem barátságos és elfogadó. Noha, jómagam odáig vagyok a táncért, bevallom, csakis ideális partnerrel teszem azt jó szívvel. Még ha, hiányzik is ezen szerv a mellkasomból. Ezúttal, a minket körbe ölelő sötétségben, ahol egyetlen lélek sem lát bennünket a növényeken és apró rovarokon kívül, társam könnyebben utasíthat vissza. Teljességgel meg is értem, ha így dönt. Hiszen, ahogyan ő maga is állította, a tánc nem erőssége. Én mégis felkértem rá.

Mortdecai Wolsey tollából


dark music † 935 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Kedd Aug. 22, 2017 4:27 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Csodálkozom, hogy a józan eszem ezúttal képes befolyásolni a tetteimet. Általában ha valaki feldühít, hagyom, hogy az ösztöneim cselekedjenek helyettem és úgy bánjak el az illetővel, ahogy épp jólesik. Viszont ezúttal nem így történik. Most végiggondolom, mi volna a célravezetőbb, s miután sikerül rájönnöm, hogy jelen helyzetben a türelmem a legjobb fegyverem, teljes nyugalommal hagyom életben Mr. Buxtont. Még csak nem is ugrok neki, hogy legalább lekeverhessek neki egyet, csupán csak állok Mortdecai mellett és mosolygok. Ha más haszna nem is lesz a ma estének, legalább Mr. Wolsey által megtanultam, hogy kell okosan játszani egy ilyen szélsőséges helyzetben, mint a miénk. Drake milyen büszke lenne rám most...
Vagy talán ostobának hívna, amiért rá merem bízni az akció kimenetelét egy vadidegenre. Sőt, azért is kapnék, amiért egy befolyásos üzletemberrel társulok. Nem hinném, hogy ő ugyanolyan szemmel látná a dolgokat, mint én. Elvégre ő csak egy ember - pontosabban vadász -, aki kiképzi az Árész-program résztvevőit. Ő maga nem valószínű, hogy ugyanarra lett nevelve, mint én. Az ő céljai egészen mások voltak, mint az enyémek.
Gyakran elgondolkodom rajta, vajon mi lehet vele. Merre járhat most? Még mindig tanít másokat, vagy egyedül vadászik valamelyik államban? Az is lehet, hogy Detroitban maradt, és családot alapított. Bármit el tudnék képzelni.
Drake az egyetlen a programból, akivel nem akarok végezni. Ő a mesterem, apám helyett apám volt, neki köszönhetem, hogy erősebb lettem. A szörnyeteget nem ő alkotta, csak a kiváló vadászt képezte ki. Habár minden bizonnyal tudott a tervekről, hogy milyen módszerrel akarnak minket megerősíteni, de mégis... Valamiért vele kivételt teszek.
Még ha ő nem is tenné, én megbízom Mortdecai szavában. Ha azt mondja, segíteni akar, minden bizonnyal úgy is gondolja. Nem tartom lehetségesnek, hogy hazudjon nekem, a tekintete is őszinteségről árulkodik. Az este folyamán már többször érdeklődött, hogy vagyok, s ugyanígy teszi most is, idekint, a hűvös éjszakában. Sövények közé rejtőzünk, mint valami csöpögős romantikus filmben, ahol a szerelmesek szeretnének végre eltűnni egy pillanatra a világ fürkésző szeme elől. Csakhogy mi nem vagyunk szerelmesek, és határozottan kijelenthetem, hogy lehetetlenség azt mondani, hogy megtörténhet. Nem fog, mert ahhoz két érző szív szükséges.
- Tudom jól. - sóhajtok fel, miközben pillantásom találkozik társaméval - Nem keltett bennem efféle érzést, emiatt ne is aggódjon. Ön igazi úriember. - felelem halkan, mintha magam se hinném el, hogy tényleg ezt mondom valakinek. Nem vall rám, hogy ilyen sokat társalogjak másokkal, talán emiatt viselkedek másképp, mint szoktam. Általában nem vagyok a szavak embere. - Hiszek Önnek. És egyébként is... Ha úgy éreztem volna, hogy ki akar használni, most nem beszélgetnénk egymással ilyen kellemesen. - tekintetem szüntelenül fürkészi az övét - Eddig nem adott rá okot, hogy kételkedjek, kiérdemelte a bizalmamat. Többszörösen is, ami azt illeti... És remélem, hogy ezek után se kell majd csalódnom. - teszem hozzá a korábbi hangerővel.
Habár a csalódás szintén egyfajta érzés, ez az egy szintén a meghagyottak közé került. Ebből ugyanis erőt meríthetünk, hogy jobban teljesítsünk a harcban és sokkal kegyetlenebbek lehessünk az ellenfelünkkel szemben.
Mélyet szippantok a friss levegőből, egy pillanatra lehunyva a szemem. Se kölnit, se pezsgőt, se pénzszagot nem érzek, csupán a virágok és a levelek illatát. Mennyivel kellemesebb aroma, mint a benti.
Ebből a gondolatból csak az zökkent ki, amikor a vállaimra nehezedik egy kabát. Tekintetem a mellettünk elnyúló sövényekről visszavándorol partneremre, aki most már csak ingben és mellényben áll előttem. De mégis miért..? Óh.
- Köszönöm, de nem kellett volna... - kezeimmel közben megigazítom magamon a kabátot, hogy ne csússzon le rólam, ha már odaadta - Már észre se veszem, ha fázok.
Pedig tényleg nem túl kellemes az idő egy ilyen ujjatlan ruhában, mint az enyém. Valamiért mégse zavar a dolog, hiszen ha még ezzel is foglalkoznék, kevésbé tudnék a feladatunkra koncentrálni. Drake erre is megtanított minket a kiképzésünk során. Ha fázunk, akkor se álljunk meg, mert fontos feladat vár ránk.
Minden egyes alkalommal, amikor visszagondolok a néhány évvel ezelőtti tapasztalataimra, egyre inkább úgy érzem, hogy tudatukon kívül gyilkoló gépeket próbáltak megteremteni. Azt hitték, tökéletes vadászokat alkotnak, közben mindvégig megállíthatatlan harcosokat, szörnyeket hoztak létre.
- Ezután? Amíg rá nem lelek a többi vadászra, akik Detroitban dolgoztak a programon... - egy kis szünetet tartok, hogy megtaláljam az ideillő szavakat - Keresek másokat is, akiknek szükségük lenne a vérontásra. Úgy értem... Akik a segítségemre szorulnak valakivel szemben. Ha jó ajánlatot tesznek, elvállalom a munkát. De még az is lehet, hogy a saját fejem után fogok menni és inkább csak magamnak dolgozom. Sok természetfeletti van, ami nem bír magával, azokat is el kell intéznie valakinek. - felelem zavartan, hiszen még pontosan én se tudom, mi lesz a következő lépés ezután.
Egy igazságosztó vagyok, aki maga is ugyanolyan szörnyeteg, mint amiket el akar kapni. Miben különböznék én azoktól, akiket eddig levadásztam?
A kertre ülepedő csendet a bentről kiszűrődő zene dallama töri meg. Ez most valamivel lassabb, mint eddig, így tekintetem egyből az ablakokra siklik. Szemöldököm aprót ugrik, amikor megpillantom az egymást ölelő, vagy épp csak átkaroló lassúzókat. Nekem ez már túlzottan nyálcsorgatós, de valaki biztos szereti.
Amikor visszafordulok Mortdecai felé, ő ismét táncra invitál. Ezúttal viszont senki nem néz ránk rossz szemmel, nem érezhetjük hátunkon a sok irigykedő tekintetet.
- Miért is ne... - válaszom ezúttal nem olyan, mint odabent volt. Most nincs se hajlongás, se pukedlizés, de még csak úrilányos hangsúly sem. Csak én, a megszokott komorságommal. - De csak hogy elüssük az időt. - teszem hozzá, mielőtt még feltételezné, hogy kezdem megszeretni a táncot. Nincs az az isten, hogy még csak kedvelni is tudjam. Az én lábaim nem ilyen kifinomult mozdulatokra lettek megedződve. Ha több napon át kéne üldöznöm egy vérfarkast az erdőn át, az könnyen menne. De a tánc...

Wires/outfit ⁞ 927 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Aug. 24, 2017 9:19 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Egyedül, a sötétben. Mindig is ez voltam én. Egy kísértet az árnyak között. Szörnyeteg az éjszakában. Vérengző fenevad, kit a zsákmány feletti uralom hajt, a színtiszta éhség és gyötrelem, nem pedig túlfűtött vágyak öröme. Kifinomult érzékek, mint amivel a ragadozók is rendelkeznek. Gyilkos, ki a fényárban úszó prédájára les. Tálcán kínált svédasztal, mint denevérnek a rovarok, melyeket a lámpa ragyogása vonzott egyetlen helyre. Ott álltam a sötétben, mélyre zuhantan s vártam, vártam a megfelelő pillanatra, amikor lecsaphatok áldozatomra. Érzékeny szemem a kínálatot pásztázta, mint sólyom a mezőt. Forró testhőmérséklet, izzadtság cseppek, buborékoló pezsgő, ínyenc harapások. Elfojtott vágyak, ki nem mondott szavak. Hamis nevetések, valódi gyűlölet. Ereikben lüktető élet, mi a tetteikkel okozott ütemre válaszul dobban. Az izmok mozgására változó hívás, mely oda csábítja a ragadozót. Ezt látom én. Egy fojtogató részletet, mely megfullaszt, ha nemet mondasz rá. A sok, megannyi aprólékosság között elveszik az összkép. A látvány, mit minden más halandó érzékelni tud. A mulatság, az összejövetel… minden, mit egy nem-vámpír látni kíván.
Nyelek egyet, majd tekintetem ismét a feketeségbe emelem, hogy fejem és figyelmem a mellettem álló partneremnek szentelhessem. Milyen érdekes, épp az imént adtam tudtára, sosem ártanék neki és megbízhat bennem. De, vajon képes lennék elhinni saját szavaim? Meg tudom védeni önnön magamtól? Lehetséges egyáltalán?
„Úriember.” Az lennék?
- Ahogy én is. – ejtem ki a szokásosnál is halkabban. Ő reméli, én bizakodom. Világoskék íriszeim végigjárják vonalait. Tekintetét elengedve állkapcsát követve jutok el vékony, finom nyaka ívéig, mely végül vállába csatlakozik. Teste reagál a hűvösre, puha bőre megváltozik, miként a vérerek enyhén összeszűkülnek és vérnyomása megnövekszik. A legtöbben észre sem veszik, hogy a külső hőmérséklet miként befolyásolja a szívverésüket, de én hallom. Érzékelem és szól. Egyenesen hozzám intézi szavait a vörös folyadék. Mindenki megnyugtatónak találja a szív egyenletes dobbanását, ám a gyorsuló szívveréssel a késztetés is erősebbé válik. Számomra nem csupán megnyugvást jelent, de olyan zenét, olyan dallamot is, amire nehéz nemet mondani. A tánc, mibe belehív, belecsábít… halálos.
Leveszem kabátomat, ráigazítom vállaira, hogy ezzel is melegen tartsam testét. Melegségének könnyebb ellenállni, mint a dobbanó szervnek, mely szüntelen dolgozik mellkasában. Szavai hallatán újra felveszem vele a szemkontaktust.
- Jobb megelőzni a bajt, mint elébe menni. – feleltem szokásos halksággal és lágysággal - A kihűlés nem játékszer, és kettőnk közül, csak önt fenyegeti. – teszem hozzá, majd eltávolodva tőle próbálom másfelé terelni gondolataim. El innen, el a szüntelen érzéstől, mely akkor is magával ragad, ha éppen egyedül vagyok egy lelakatolt szobában. Nem lehet elfutni előle. A hiánya megőrjít, a közelsége megbolondít, a kielégítése megvadít. Nem szabadulhatsz meg tőle, de nem is csillapíthatod, bármennyit is vegyél magadhoz. Függők vagyunk. Függők, akik semmilyen módon nem szokhatnak le róla. Mi, zombik, élettelen testek, nem kapunk plecsnit, ha ellenállunk. Csak földet koporsónk fedelére és egy fejfát, ha van ki eltemessen minket és emlékezetében megőrizze egykori mivoltunk utolsó foszlányát is, mielőtt az idő múlásával a legélénkebb emlékkép is elenyészik rothadó testünkkel. S a legvégén, a fizikai valónk éppen olyan visszataszító lesz, mint lelkünk, melyről réges rég lemondtunk.
- A bosszú megöl bennünket. Így vagy úgy, de mindig győz. Ha megfogadja tanácsomat; ne ragaszkodjon hozzá, ha el is tudja engedni. – az ünneplőkre tekintek, majd visszafordulva Sheilah felé folytatom megkezdett szavaimat - Ha munkát keres, nálam mindig talál hasznos információt. – nem mondom, hogy hagyjon fel azzal a keserűséggel, ami idáig eljutatta. Nem mondom, hogy kezdjen új, boldog életet, mert saját magunk elfojtására, önmagunk kivégzésére képtelenek vagyunk. Bármily’ szürke, bármily’ fekete is legyen valónk, mindattól leszünk azok akik vagyunk, amik idáig jutattak minket. Képtelenek vagyunk rá. Ragaszkodunk a legnagyobb mocsokhoz is, mert egy eltévelyedett, hamis világban élünk és elfelejtettünk hinni. S innen már nincs kiút. Megpróbálhatjuk, de előbb vagy utóbb úgyis utolér minket a sötétség, mert sosem szabadulunk meg tőle. Hiába küzdünk, fekete énünk szurkából már ki nem léphetünk. Beleragadtunk, mint pókhálóba légy.
Fülkagylómba egy új dallam költözik. Régi, ismerős zene. Eltekintek irányába, remélve t’án, hátha felbukkan egy régi kísértet a halandók tömegében. Dea tenger habjaiból a holtak nem kerülnek elő. Ő nem. Az emlékéhez mégis ragaszkodom, annyi év után is. Oly’ sok álomtalan alvás után is. Miként az illendő volt, ahogy még ifjú koromban tanultam, felkértem lassúzni Miss Blackwood-ot. Nem gondoltam semmilyen válaszra. Egyetlen végkimenetelre sem. Ezért, amikor elfogadta, berögzült mozdulatokat hajtott végre élettelen testem. Egészen közel léptem hozzá. Melegségben gazdag teste rideg valómhoz simult, miként átkaroltam őt. Lehajtott fejemmel még inkább csökkent közöttünk a távolság. Orrom megtöltötte hajának illata. Mozgásom lassú volt, türelmes, segédvonal a tánc ezen intim és érzéki mivoltát először tapasztaló partner számára. De, én már nem éreztem semmit. Ahogy emeltem lábamat, egyiket a másik után. Egyensúlyomat helyeztem a lépéseknek megfelelően. Megtartottam vékony, izmos testét. Berögzült, automatikus mozgás volt. Éreztem, ahogy szellemi ridegségem körbe ölel. Tekintetem a Sheilah mögötti füves ponton ült meg. Hallgattam a messziről áthallatszódó ritmust. Fejem gondolatoktól mentesen pihent, míg lényem egy emlékbe kapaszkodott. Egy emlékbe, mely már halvány foszlányként kezdett lebegni a többi között. Rám mosolygott. A benne szereplő nő ajkai felfelé görbültek a boldogságtól, szemei csillogtak és… Vér. Egy egészen új zene cseng fülemben. Átveszi a korábbi dallam helyét, betölti az űrt és figyelmet követel. Reagálok rá. Lassan, egészen lassan mozdítom fejemet. Társam hajából kiveszem arcomat, finoman végigcsúsztatom az övén. Bőrünk egymáshoz ér. Hideg testemet szinte égeti az ő forrósága. Miközben ölelem, karjaimba zárom és egyetlen pillanatra sem hagyom abba a táncot, elindulok lefelé, állkapcsának irányába. Orrom hegye egy pillanatra érinti fülét, szinte azonnal lejjebb siklik, miként lehunyom szemhéjamat és új illat szökik tüdőmbe. Bőrének illata ez, melyben egyszerre keveredik a tisztálkodásra használt alkalmatosságának aromája az alkalomra magára hintett parfümjével. Noha, az ütem nem változott és mozgásom továbbra is a táncra figyel, fejemben csakis szívverésének lüktetését érzékelem. Hallom a belőle pumpáló vért, ami szétárad testében. Arcom egyre lejjebb kúszik nyakán, követve annak ívét, mígnem a vállakhoz közeledve megáll. Lehunyt szemmel figyelek a hívásra, a ragadozóhoz szóló csábító szóra, mígnem enyhén elnyílnak ajkaim. Mélyet szívok az illatból, benntartom, s kifújva végigszalad bőrének felszínén. Ajkaimmal nem érintem, ám fejem és arcom olyan közel van hozzá, megérinti őt, hogy érezheti állkapcsom enyhe eltávolodását.
Robbanás. Ez ráz fel. Észre sem veszem, mikor marad abba a zene és lövik fel az első tűzijátékot.
Az elnyíló ajkak végül bezárulnak. Fogaim összeszorítva nyelek egy aprót, majd lassan megemelve fejemet, kinyitva szemem menet közben még egyszer magamba szívom a nő illatát. Ölelésem elenged, ám nem lépek távolabb. Arcom nem hagyja el az övét, csupán feljebb kúszik, mígnem homlokához ér. Egy puszit nyomok rá, hosszan, lehunyt pillákkal. Az egész eseményt körülölelő légkört meg nem zavarva, egészen mostanáig. Mihelyt eltávolodnak ajkaim és újra látni vélem a sötétséget, hirtelen a vendéget irányába fordítom fejem. Mindenki az égboltot figyeli, melyen megannyi különböző test fénylik. A tekintetek egy színes műsort, egy fényárt figyel. Kivéve egyetlen egy személyét, kiért mindez szól. Howard Buxton sebes léptekkel halad végig a köves úton. Óvó falai közé igyekszik, mindenkit hátrahagyva. Tekintetem rajta akad meg, őt figyeli egészen addig, amíg a mellettem álló magas sövény takarásába nem ér. Ekkor ismételten Sheilah-ra emelem íriszeimet.
- Itt az ideje, hogy ittlétünk valódi okára koncentráljunk. – hangomból eltűnt a lágyság, komollyá és nyerssé lett, míg az akcentus és a halkság megmaradt - Ideje munkához látni. – tettem hozzá indulás előtt.

Mortdecai Wolsey tollából


The Taste of Blood † 1 175 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Pént. Aug. 25, 2017 2:57 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Tisztán emlékszem az első vadászatomra. A legelsőre, amit még a kiképzés alatt kellett végigcsinálnom. Októberi nap volt, csendesen esett az eső, ugyanakkor mindent köd borított. Délnek tartottunk egy hatalmas, fekete terepjáróval, kezemben erősen szorongattam egy hosszú pengéjű Machete bozótvágót - remélve, hogy ennyi elég lesz egy vámpír ellen. A probléma csak az volt, hogy nem eggyel kellett szembenéznem, hanem legalább öttel. Egy kisebb csoportosuláson terveztünk rajtaütni, akik az Erie-tó közelében lévő elhagyatott raktárépületekben húzták meg magukat. Valószínűleg egy másik vadászcsapat elüldözte őket eredeti lakhelyükről, így kénytelenek voltak a mocsokba rejtőzni.
A másik két társamat nem hoztuk magunkkal. Egyiküket északkeletre küldték egy vérfarkas falka után, míg a másikat nyugatra, néhány wendigo ellen. Mindhármunkkal eljött négy jól képzett vadász, ha esetleg szükségünk lenne a segítségükre. Hát persze, hogy szükség lesz rájuk, hiszen egyedül hogy is lehetnék képes végezni ennyi szörnyeteggel? Legalább is akkoriban még egyáltalán nem bíztam a képességeimben.
Övemre lőfegyverek, két karó és egy flaskányi szenteltvíz volt felszerelve, habár még ezekkel a birtokomban sem éreztem magam teljes biztonságban. Tudtam, hogy egy vámpírt csak három módszerrel lehet végleg elpusztítani: karó a szívbe, tűz és a fej levágása. Az utóbbi tűnt a leggyorsabban kivitelezhetőnek, hiszen mire meggyújthatnám az egyiküket, a másik hátba támadna. A karót pedig csak egy nagyon jól beirányzott szúrással lehet pontosan a szívébe döfni, a célzáshoz szintén idő kell. Ha a fejét akarom venni, elég egy erős suhintás a bozótvágóval, és meg is van oldva. Habár nem éreztem magam túlzottan erősnek akkor még, bíztam benne, hogy menni fog a feladat. Különben miért is küldtek volna ki?

Mortdecai szavaira már csak bólintok egyet, tekintetemmel az övét kezdem figyelni. Már nem tartja tovább a szemkontaktust, íriszei vándorolni kezdenek rajtam. Ha jól veszem ki, a nyakamat fürkészi, ami jó pár emléket felidéz bennem.
Mikor odaadja a kabátját, furcsa érzés fog el. Ilyen lenne a törődés? Vagy ez csupán árnyéka annak? Talán sose tudom meg. S hiába szólok, hogy engem nem zavar a hűvös idő, és már észre se veszem, ha fázok, ő mégis ragaszkodik hozzá, hogy magamon tartsam a ruhadarabot.
- Egy kis megfázástól nem dől össze a világ... Erős szervezetem van, a gyors regenerálódásról nem is beszélve. Nem vagyok ember, az ilyenek már meg se kottyannak. - teszem hozzá, apró mosollyal a szám szélén.

- Készüljetek. - szólaltam meg határozottan, miközben ujjaim már egészen elfehéredtek fegyverem nyelén. Szokatlannak tartottam, hogy én voltam a parancsosztogató, minden esetre ez is része volt a próbának. Drake bizakodó tekintete volt az egyetlen, ami megnyugtatott.
A terepjáró lelassított, majd szinte alig hallhatóan lefékezett. Tapasztalt sofőrünk volt, aki tudta, hogy kell még egy ekkora járművel is észrevétlennek maradni.
Az igazi kihívás nem maga az ölés volt. Agyafúrtnak és gyorsnak kellett lennünk, hiszen esteledett. Fél órán belül vámpírjaink már szabadon kószálhattak a nagyvilágban, minden probléma nélkül kiléphettek a raktár vasajtaján.
Az épület csendes volt, a sok pókháló és denevér egészen hátborzongatóvá tette a helyet. Tudtam jól, hogy akár a fönt békésen szundikáló bőregerek között ott lehettek a célpontok is, így tekintetem a plafont is kémlelni kezdte. Akárhonnan támadhattak...

- Ez nem bosszú. Igazságosztás. - felelem némiképp szárazabban, mint azt akartam - Amit tettek velem, azt nem tudom csak úgy elengedni. Az a sok áldozat, amit hoztak... A két társam belehalt a műtétekbe. És amikor megkérdeztem, hogy mi lett velük, meg se hatott senkit a haláluk. Pedig kiváló harcosok voltak. - állkapcsom megfeszül. Az egész Árész-program nem több egy betegségnél, aminek a hordozóit ki kell irtani. - Még megfontolom. Sose jön rosszul egy olyan szövetséges, mint Ön, ezzel tisztában vagyok.

Éreztem, ahogy saját vérem lassan végigcsordogál a nyakamon. Alig néhány csepp megy félre, a többségét magába szipolyozza a vámpír, akinek szinte azonnal sikerült elkapnia. Ő nem a denevérek közt, de nem is az alagsorban húzta meg magát - ott várt ránk az árnyak közt, hogy végre lecsaphasson. Vele együtt pedig az összes többi ránk vetette magát, mindegyikük talált megfelelő célpontot. Ketten még a vérünket is vehették, míg a többi harcolt a társaimmal. Esélytelennek láttam, hogy megússzam, a fegyverem túlságosan messze volt. A karó viszont ott volt nálam...
Nehezen, de sikerült elérnem anélkül, hogy a szörnyeteg észrevette volna. Már kezdtem elgyengülni, de még volt bennem annyi erő, hogy a karót az oldalába szúrhassam. Ez ugyan nem ölte meg, de fájdalmat okozott neki, s így néhány pillanatra meg is hátrált. Pont elég időre ahhoz, hogy a bozótvágóért kapjak, és egyenesen a torka felé lendítsem. A feje tökéletes ívben repült át a helyiség másik felébe.

Nem tudom, miért fogadtam el a táncot. Nem vagyunk kötelesek továbbra is eljátszani a tökéletes párost, hiszen most senki nem lát minket, és mégis... Lassúzásba kezdünk. Ahogy az szokás, ezúttal megszűnik köztünk minden távolság, mintha valóban éreznénk egymás iránt vonzalmat. Persze tudom jól, hogy ez egyikünk számára se lehetséges, és ez egyáltalán nem zavar. Kapcsolatunk kizárólag munkaviszony, semmi más.
Fejemet oldalra fordítom, s így döntöm neki Mortdecai mellkasának, miközben a nagy semmibe bámulok. Ez eddig életem leghosszabb munkája, korábban maximum két óra kellett, hogy valakit eltegyek láb alól. De valamiért nem bánom, hogy ennyi időt fektetünk bele egy egyszerű halandó meggyilkolásába. Egy este alatt olyan sok emberi szokást tapasztaltam meg, amit annak idején a szüleimmel nem tehettem meg. Nekik kellett volna megtanítaniuk táncolni, nem a munkatársamnak.
Valami viszont nincs rendben. Partnerem megmoccan, s ahogy előre fordulok, lassan lejjebb ereszkedik, így arcunk egy pillanatra egy vonalba kerül. Ő azonban nem áll meg itt, lejjebb ereszkedik, egészen a nyakamhoz. Izmaim megfeszülnek, hiszen az első vadászatom emléke ismét lelki szemeim elé táncol, s szinte már érzem, ahogy újra lecsordul bőrömön az a meleg, ragacsos anyag, amiért úgy sóvárog minden vámpír.
Lélegzete végigfut a nyakam és a vállam mentén, amitől szívverésem enyhén megugrik. Vektoraim megmozdulnak, és már épp készülök ráfonni őket társam nyakára és egész testére, amikor az első tűzijátékot fellövik. Ekkor ugyanis Mortdecai elhúzódik, öleléséből elenged, homlokomra pedig egy hosszas puszit nyom. Én pedig csak megkönnyebbülten hívom vissza vektoraimat a helyükre. Nincs szükség rájuk... Hála az égnek.

Lángok. Mindent körülvettek, elnyeltek és hamuvá égettek. Rémületes sikoly, sőt, ordítás hagyott el három vérben fulladozó torkot. Három, oszlopokhoz kötözött vámpír máglyán égett. Mi pedig kisebb-nagyobb sérülésekkel, fáradtságtól zihálva figyeltük őket. Társaim komorak voltak... Vörös cseppektől fénylő arcomat azonban mosoly díszítette. Tetszett minden, amit láttam. Ahogy az is, hogy a lángok között két másik test hevert, fejük pedig valamivel odébb. Mindet én juttattam oda, a végső csapásokat én vittem be, és a tüzet én gyújtottam meg. Drake büszke volt rám - habár ezt egy pillanatig se kívánta mutatni felém. Tudta, hogy külső jelek nélkül is megértem.

Zavart, szinte már dühös pillantást vetek Mortdecai-ra, miközben jobbommal nyakamat dörzsölöm. Mintha ezzel meg tudnám védeni magam ellene...
Az utolsó pillanatban még sikerül tekintetemmel elkapnom Mr. Buxtont. Nem marad a vendégekkel, hanem amilyen gyorsan csak lehet, elvonul a kíváncsi szemek elől. Eljött az idő... Most végezhetek vele, egyszer s mindenkorra.
- Erről beszéltem már korábban is. - idegesen fújom ki a levegőt - Ezt többet ne csinálja. - hangom szinte parancsoló, ellentmondást nem tűrő. Csak legyen már vége az estének, könyörgöm!

Paint it black/outfit ⁞ 1153 ⁞ @



A hozzászólást Sheilah Blackwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 28, 2017 10:56 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Aug. 25, 2017 5:32 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Ostoba, tudatlan halandók. A rengeteg mesebeli regénynek köszönhetően azt hiszik, hogy halhatatlannak lenni csodálatos érzés. Szomjazni a vérre olyan, mint amikor a kiszáradás veszélyére fittyet hányva nem vagyunk hajlandóak vizet inni. Könnyen nemet mondhatunk rá és az ölés késztetésére. Azt hiszik, csupa móka és kacagás, hamar hozzá lehet szokni, de valójában sosem lehet igazán elfogadni öröklétünket. Az emberek nem veszik észre, milyen nagy kiváltságot jelent számukra a nap fénye s annak melege. Az ízek ezer meg ezer, végtelen választéka. A tapintás és érzékelés tompa élvezete. Számunkra minden más. Zombik vagyunk, élőhalottak, akik önnön melankolikus magányukba fúlva sem képesek eldobni maguktól a rég elvesztett életet. Egyszerűen, lehetetlen saját létezésünk felülírni és véget vetni testünk vérszomjas működésének. Vámpírnak lenni sosem volt gyönyörű vagy kiváltság. Inkább átok a maga szépségével. Tartok tőle, hogy sem a vadászok, sem más lények nem érthetik ezt meg. De, eljön majd a nap, amikor egyébként is kevés lélekszámunkba csak idősek fognak tartozni és letűnnek az egyre szaladó világ korából.
Hallgatom a szavakat, felfogom őket, ám egyetlen válasz se hagyja el ajkaimat. Elmerülök gondolataim, lelkem ürességében, az érzékelés apró részleteiben. Hol a vendégek díszes tömegét, hol partneremet figyelem. Igyekszem úriember maradni, noha a szív dobbanása, a vér pumpálása, az izmok összeszűkülése és tágulása egy egészen más világba terel. Az emberi viselkedés, a fojtogató légkör magához hív. Mi tart vissza? Mi ránt vissza a valóságba? Egy robbanás? Pattogó hangok az égbolton vagy… én mondtam nemet? Nem tudom biztosan megállapítani, de tudom, hogy ennek a pillanatnak nem szabad megismétlődnie. Se romantikusan, se vágyakozással telve, se erőszakosan. Semmilyen formában, semmilyen módon nem jöhet el újra ez a helyzet.
Egy hosszabb puszit nyomok végül Sheilah homlokára, majd fejem elfordítva tekintetem megakad egy sietősen távozó férfin. Szavaim maguktól hagyják el ajkaimat, s övéit figyelmen kívül hagyva, mintha semmi se történt volna alig néhány, lelassult, feszült perccel ezelőtt, megragadom egyik kézfejét és magam után húzva partnerem elindulok az épület felé. A főszárnyon lépünkbe, követve Mr. Buxton útvonalát. Az őrök a helyükön állnak, mozdulatlan szobrokként. Nem foglalkozom velük, hiszen egyelőre semmi okunk ellenségeskedni egymással. Hosszúra nyújtott léptekkel vezetem Miss Blackwood-ot, hogy a célpontunkat ne veszíthessük szem elől. Lendületem hirtelen fogom vissza, abban a pillanatban, mikor megpillantom a lépcsőn felfelé haladó férfit. Érzem miként ütközik nekem bajtársam, akit sikeresen magammal rántottam. Rápillantva ellenőrzöm, minden rendben van-e vele, majd visszanézve a feljáróra figyelem miként tűnik el az egyik oszlop mögött Howard.
- Kövessen. – jelentem ki határozott elszántsággal, miközben íriszeim végig felfelé figyelnek. Ekkor visszaveszem kabátomat, magamra öltöm és kilépek a fal takarásából. Sietősen szedem a fokokat, egyenesen a férfi menetirányát követve. Két folyosóval arrébb, biccentve egy őrnek, elérkezünk az iroda vastag ajtajáig. Eleve gyanúsnak gondoltam, hogy egy teremtett lélek sincs, aki láthatna bennünket, valamint hangok sem szűrődnek ki a szobából, ám ez még nem elegendő bizonyíték arra, hogy önmagunk tiszta fejét és gondolkodását eldobva pánikba essünk. Ujjaim a kilincs köré fonódnak és… zárva. Ha eddig semmilyen nemű fennakadás nem történt volna, hát Sheilah-ra nézek.
- Kitudja nyitni? – kérdezem meg tőle abban reménykedve, hogy jól képzett betörő módjára képes lesz kinyitni csendesen is az ajtót és nem kell erőt kifejtenem a betörésére. A lehető leghalkabban kell eljárnunk és ha valóban nincs odabenn senki, ami elég valószínű, akkor a benti széfet kell megkeresnünk és annak tartalmát az íróasztaléval együtt kiüríteni. Számomra fontos iratok vannak benn, olyanok is lehetnek, amikre egyáltalán is számítanék. Nem csupán egy bűnös férfi halála érdekel, mint partneremet, hanem a munkássága is és mindaz, amivel sakkban tartja ellenfeleit és talpnyalóit. Mocskos egy ember, minden tekintetben.
Valamilyen úton-módon végül bejutunk. Csend és rend fogadott minket a díszes, drága dolgozószobában. Komoly arccal, enyhén összeráncolt szemöldökkel jártam végig a helyiséget, mígnem az íróasztalnál állapodtam meg.
- Első sorban meg kell keresnünk a széfet, kiüríteni és megszereznünk minden kutatását, minden üzleti ügyét, aktáját, bármit, ami többet elárul róla és az ügyfeleiről. – hangom nyers és szigorú, miközben kirántom asztalának nyitható fiókjait, felforgatom az elől hagyott mappát, valamint az ablak előtti szekrény tartalmát. A kutatást egy ismerős hang zavarja meg. Egy önelégült győztes stílusával.
- Ugye nem hitte, hogy rejtve marad a kis titkuk? – az ajtóban Howard, rögtön mögötte két, nagydarab férfi. Nem emberek. Ha jól érzékelem, többen is vannak a folyosón – Csak sejtettem, hogy maga nem olyan könnyen megvezethető, mint a többiek és szándékában áll tenni valamit. Már az első találkozásunkkor észrevettem, de, minden csak azután vált világossá, hogy a kis cinkos társát az édesanyja nevén mutatta be nekem. – lassan felegyenesedtem a guggolásból, majd döbbent tekintetem láttán folytatta – Ugyan! Bár, megpróbálták az összes írást megsemmisíteni a maga szégyenteljes, tragikus családjáról, Wolsey, azért Lord Arthur Ondenburg élete nem volt ilyen rejtélyes. – vigyorgásába, örömébe szívesen belefojtanám – Arra ugyan még nem jöttem rá, hogy magát melyik ellenségem bérelte fel, de meg fog fizetni érte. A fejüket egy dobozban küldetem el neki. – fordul Sheilah felé, csettint egyet, majd aljasan mosolyogva távozik, egyenesen ránk szabadítva testőreit. Ennyit a csendes és gyors munkáról.

Mortdecai Wolsey tollából


Alap † 805 † megjegyzés † @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Hétf. Aug. 28, 2017 12:01 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Valamikor még ember voltam. Törékeny halandó, akit meg kell keményíteni, hogy harcolni tudjon. Tanítani kell, hogy túlélhessen, edzeni, hogy fejlődhessen. Olyan, akár egy készülő kard: folyamatos odafigyelést igényel, komoly és precíz munkát, amíg be nem fejezik. Ha összecsapják, a végeredmény egy torz, haszontalan tárgy lesz. Ez voltam én, egy kard, ami végül túl jól sikerült. Életre kelt, és onnantól kezdve senki nem tudta irányítani. Csak ölte, akit ölnie kellett, nyomában vérrel és fájdalmas kiáltásokkal. Nem lett se legendás, se múzeumi ereklye. Csupán egy munkáját végző eszköz, amit nem forgathat a kezében az égvilágon senki. Segíteni, kísérni is csak kevesen tudták. Nem bízott meg akárkiben, nagyon megválogatta, kit enged közelebb magához. Teremtőit kereste, s mai napig is utánuk kutat, hogy élével mély vágást ejtsen torkukon, hegyét belemélyessze szívükbe. Egyetlen egyet kímélt meg közülük: a mesterét. Azt, aki átformálta, aki tökéletesítette, mielőtt átok került rá. Ő támogatta a leginkább, s egyedül ő volt az, akire képes volt hallgatni. De mivel nem tudja, hol van, él e még, már valóban senki se parancsolhat neki. A saját feje után megy, azt teszi, ami neki tetszik.
Csend. Ennyit kapok válaszul mindenre, amit kimondok. Minden szóra, minden rezzenésre csak ennyivel felel, ez pedig egyre csak bosszant. Tudom jól, mit akart, miért hajolt olyan közel. Eddig se túlzottan erőteljes bizalmam kezd meginogni Mortdecai iránt, hiszen ő maga mondta korábban, hogy nem használna ki soha. Ha a véremet veszi, az nem számít annak? Vajon mi járhatott a fejében, amikor úgy döntött, megpróbálkozik ezzel? Vámpírok... Soha nem fogom megérteni őket. Az utolsó vámpír, akivel találkoztam partnerem előtt, már rég hamuként hever otthonának maradványai között.
A tűzijáték szerencsére észhez téríti Mr. Wolseyt, mielőtt olyat tenne, amit később nagyon megbánna. Nem sokon múlott, hogy vektoraimmal elkapjam, de - megkönnyebbülésemre - nem volt rá szükség. A homlokpuszira szemöldököm megugrik, tekintetemből zavar tükröződik, amit még csak rejtegetni se próbálok, miközben tenyeremet a nyakamra helyezem.
Ismételten csak csend. Hiába mondok bármit is, nem figyel rám, csupán Mr. Buxtont vizslatja, ahogy visszasiet az épületbe. Most vagy soha, ha jól sejtem... Erre a pillanatra készültünk egész végig, de valahogy mégis úgy érzem, még nincs vége a napnak. Valami közbe fog jönni, mint mindig, amikor valami nagyobb falatot próbálok elkapni.
Mortdecai megragad, és elindulunk a célpont után. Kicsit sietősre fogjuk a tempót, minden korábbi nyugalmunkat magunk mögött hagyva. Vége a színjátéknak.
Nevetséges látvány lehetek, ahogy szedem a lábaimat, miközben partnerem könnyedén tesz meg nagyobb távot is. Ha nem lenne ilyen szűk a ruhám, sokkal egyszerűbb lenne sietni... Hirtelen azonban lelassítunk, ahogy megpillantjuk Mr. Buxtont, de a korábbi lendületnek köszönhetően sikerül nekimennem Mortdecainak. Kellett neki így rángatnia, csoda, hogy nem estem el menet közben. Ilyen magas sarkúban pláne szerencse, hogy meg tudtam tartani az egyensúlyomat. Épp csak egy pillanat erejéig találkozik a tekintetünk, majd társam ismét Mr. Buxtonra kezd figyelni.
- Mert eddig mit csináltam?! - kérdezem kissé ziláltan. Nem vagyok hozzászokva, hogy tűsarkúban és szűk ruhában kell más után kacsáznom, ahhoz meg pláne nem, hogy az illető még összevissza cibálgat is a csúszós folyosókon. Ha eddig nem is volt vadászat, amit utáltam végigcsinálni, ez határozottan felkerült a listára. Azelőtt minden percét élveztem annak, ha valakit be kellett cserkésznem, hogy utána elnyisszantsam a torkát, de... Ezt az egész akciót egyre inkább gyűlölöm.
Visszaadom Mortdecainak a kabátot, majd ismét sietősre véve a tempót, elindulunk felfelé a lépcsőn. A fenébe ezekkel a cipőkkel, nem lehet bennük rendesen közlekedni..! Csoda, hogy nem törték még fel a lábamat. Az lenne az est fénypontja, komolyan!
Egy iroda ajtajához érünk, ami láthatóan zárva van. Gondolom partneremnek innen kellene valami, s talán én is hasznos információkhoz juthatnék a program többi szervezőjével kapcsolatban, így mindenképp be kell jutnunk. A kérdésre csak kisebb mosoly húzódik szám szélére, miközben a hajamat oldalra tűző hullámcsatokat kihúzom tincseim közül. Kettőt is hoztam, hátha szükség lesz rájuk a későbbiekben - kész szerencse, különben most bajban lennénk.
- Még szép, hogy ki tudom. - teszem hozzá halkan, miközben a két hullámcsatot megfelelően elhajlítom. Már rengeteget olvastam arról, hogy ezekkel is ki lehet nyitni egy zárat, most végre alkalmam is adódik rá, hogy kipróbáljam ezt a módszert. Tudom, nem ilyenkor kellene kísérletezni, de más csendes megoldás nincsen.
Behelyezem a csatok végeit a zárba, kívülről talán úgy is tűnhet, mintha csak simán forgatnám őket. Alig egy perc múlva kattanás hallatszik. Lenyomom ismét a kilincset, kinyílik az ajtó.
- Mondtam... - elégedett arckifejezéssel lépek be. Nincs itt senki, szemöldököm azonnal feljebb szökik a homlokomon.
A szoba közepén állok meg, figyelem Mortdecai lépéseit. Az íróasztalnál megáll, és el is kezd kutakodni miközben engem is elkezd utasítgatni. De utálom, ha megmondják, mit tegyek...
Szemeimet forgatva kezdek el keresgélni az egyik polcsor környékén egészen addig, míg valaki hangja meg nem zavarja a csendet.
Lassan fordulok meg, ereimben megfagy a vér, amikor meglátom Mr. Buxton önelégült vigyorát. Hogy szakadna le a bőr a képéről..!
Minden egyes szava csak nyomja fel bennem a pumpát, míg végül sikerül elérnie az időzített bomba szintet. Ez már az a szint, amikor már csak másodpercek kérdése, hogy robbanjak. Amikor ez megtörténik, általában vérfürdő a vége, így lassan kifújom a levegőt, hogy ne csináljak semmi ostobaságot. Lebuktunk, de még mindig nem veszett el minden remény.
A célpont ekkor rám sandít, de van olyan ostoba, hogy azt hiszi, felbéreltek. Ó, nem... Egyedül dolgozom szívecském, és ott vagy a céltáblám kellős közepén. Jobb, ha futsz, mielőtt rád szabadítom a Poklot.
Mintha csak kiolvasná a szememből a gondolataimat, itt hagy minket, a két nagydarab testőre pedig egyenesen felénk indul. Pillantásomat ekkor társamra emelem, majd meg se várva a reakcióját, egyik kezemmel a ruhám derekán lévő kivágás alá nyúlok, így sikerül elérnem a késeimet, amik eddig rejtve voltak a kíváncsi tekintetek elől. Az egyik méreggel van bevonva, a másik csak egy egyszerű tőr, de pont ennyire van most szükségem, hogy elbánjak a nálam jóval termetesebb őrökkel.
Akár emberek, akár nem, a kígyóméreg mindenképp hatni fog rájuk, azt pedig kötve hiszem, hogy ne halnának bele, ha a koponyájukba vagy a szívükbe mártanám fegyvereimet. Majd meglátjuk. Kockáztatni kell, különben nem jutunk ki innen élve.
Nekifutásból megindulok a két fickó felé, majd mikor már csak fél méter választ el tőlük, térdre ereszkedek, hogy a padlón végigcsúszva megvághassam a lábaikat. Egyikük lassan meg is érzi majd a méreg hatását, de nem sok ideje lesz ezen gondolkodni, a következő pillanatban ugyanis a szívükbe döföm a tőröket. Ha ez nem lesz elég, majd kitalálok valami mást. A vektoraim még mindig itt vannak, könnyedén lefoghatom őket, ha úgy adódik. De... Miért van az az érzésem, hogy nem csak ezzel a kettővel kell szembeszállnunk?

Paint it black/outfit ⁞ 1077 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Szept. 03, 2017 6:47 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Eljött a pillanat, melyre hosszú hónapokon át készültem. A számtalan ellenségemből megszabadulhatok egy igencsak nagy játékostól. Valakitől, aki a jelek szerint sokkal több személynek okozott fejfájást, mint az elsőre megbecsültem. Sohasem lehetett tudni, hogy Howard Buxton miféle és mik is a valódi, igaz céljai. De, a végén mind elbukunk. Előbb vagy utóbb, mindig eljön a pillanat, amikor elbukunk. Az utolsó csatánk után körbe ölel minket a fekete halál. Elragadja lényünket és onnantól nincs tovább. Ez az este, ez a jeles alkalom, egyenesen ennek a rejtélyes embernek a végéhez fog vezetni. Így kell lennie. Ezért vártam hónapokat, heteket, napokat, majd órákat egy olyan nő társaságában, aki a lehető legkevésbé sem vágyott személyemre. A kényszer mégis összekötött minket, hogy közösen vigyük véghez célunkat. Egy célt, mely mögött nem egy ember, hanem egy eszme rejlett és mint azt tudjuk, az eszmék golyóállók.
Lassan, enyhe dühtől telt arckifejezéssel emelkedtem fel a guggoló pozíciómból. Rajta kaptak minket a dolgozószobában, amiről eleinte azt hittem, éppen itt fog tartózkodni a célszemély. De, amint léptünk, amint kinyílt az ajtó, senki sem volt itt. Ebből arra következtettem, van egy titkos kijárat. Egy pánikszoba szerű, ami nem jelent mást, csakis egyet; ez csapda. Howard monologikus szavai megerősítették gyanúmat s távozása után, mielőtt bármit is mondhattam vagy tehettem volna, az igencsak szűkös és kevés lehetőséget tartogató ruhát viselő partnerem, társam a gyilkosságban, végzett mindkét lénnyel. A két férfi természetfeletti volt. Térdre rogytak, majd felvillanó tekintettel elhagyta ajkaikat az utolsó életjel is. Ekkor sietős léptekkel a dolgozószoba kétszárnyú ajtajához léptem és bezártam azt, mielőtt a folyosón várakozók közbe avatkozhattak volna. A könyvespolcot megragadva egyenesen a látszólagosan egyetlen bejárat elé húztam. Nem hagyhattam Sheilah-nak a felelőtlen harcba bocsátkozását. Nem az őrök vagy a személyes kivégzőosztag a célpont, hanem a kígyó feje.
- Ezzel nyertünk egy kis időt. Kell lennie egy titkos kijáratnak. Segítsen megkeresni! – tájékoztattam az igencsak fiatal nőt, majd visszatértem a polcok átkutatásához. A vaskos könyvek lerántása közben az egyik mögött volt valami. Épp csak megakadt rajta a tekintetem. Egy egészen aprócska téglalap alakú vonal volt. Hézag, amiből rögtön arra következtettem, vagy eltávolítható, vagy nyomógomb. Nem szóltam semmit. Ujjaim végével óvatosan végigsimítottam rajta, majd benyomtam. Egy zár hangos kattanására lettem figyelmes, és a forrás irányába fordítva fejem egy kinyílt, a szokásosnál apróbb képen akadt meg tekintetem. Sikeresen megtaláltuk a széfet takaró ajtót, már csak ki kellene nyitni valahogyan. Egy kilenc számjegyű kóddal, ha jól gondolom. Reflexből fordítottam fejemet társam irányába.
- Meg tudja találni a kombinációt? – adom át a staféta botot, hátha vannak olyan információi a férfiról, amik segíthetnek a kód megfejtésében. Könnyen lehet, hogy a rengeteg széttúrt és eldobált papír között ott lapul egy olyan szám, ami tökéletesen megfelel a széf zárjának. De, ennyi dokumentumot újra átnézni, mégpedig alaposan, nem lehet gyors munka. Arról nem is beszélve, mindössze néhány percünk van, nem több. Folytatom a kutakodást, hátha megtaláljuk a titkos kijáratot, ám a folyamatos elutasító csipogás egyre jobban zavarja érzékeny füleimet. Nem sokkal rá az ajtó túloldaláról is dörömbölés lesz úrrá a már megszokott csenden. A többi őrnek fegyverei is lesznek. Nem fogjuk könnyen megúszni a dolgot, pláne, ha ebben a szobában várjuk meg őket. Arcizmaim gyorsan reagálnak az idegesítő, zavaró hangokra, melyeket Sheilah-nál jobban érzékelek. Végül, megunom és odalépek mellé, hogy megpróbáljak egy kombinációt.
- Szabad? – kérdezem meg s amint abbahagyja a reménytelennek látszó, már-már összes lehetséges, létező számot beírva, végül megadok egyet: 819788110. Felgyullad a zöld lámpa és az ajtó kinyithatóvá válik. A mellettem álló nőre pillantok és egyszerűen odavetem neki a megoldást - A kedvenc modellje méretei. – vetek szavaim mellé egy félmosolyt. Ha van egy nő, akit mindennél jobban bálványoz, talán még magánál is jobban, akkor az ez a kedves, csinos, nem-ember nő. Hagyom, hadd legyen partneremé a kinyitás öröme, ám mielőtt megpillanthatná mi van odabenn, hirtelen, vámpír sebességgel reagálok az apró hangra. Reflexeimnek és a felismerésnek köszönhetően, még időben a földre lököm. A pisztoly lövése egyenesen végzetes lett volna rá, de így a szemközti falba csapódott a lövedék. Én pedig egyenesen rá estem. Tenyereim feje mellé helyezve eltávolodom tőle.
- Jól van? – érdeklődöm épsége felől, miközben lábra állok. Nincs időnk a szituáció mibenlétével foglalkozni. Kezem nyújtva ajánlom fel segítségemet, majd visszalépve a széfhez odabenn nem sok érdekes dolgot pillantok meg. Egy kártyát, melyre a következőket írták: „Meg vagy!” Buxton kiürítette mielőtt távozott volna a helyiségből, ami annyit tesz, hogyha meg van ő, akkor a papírok is és minden, amit olyan mérhetetlenül féltett. Az egész alvilági munkája, az élete… minden. Tenyerembe zárva összegyűröm az egyenesen nekünk szánt üzenetet, majd dühösen ökölbe szorított kezeimmel erőből rávágok az egykoron ruhásszekrényként funkcionáló bútordarab oldalára, amitől a fa megadja magát és átszakad. Meg kell találnunk azt a fránya járatot, mielőtt azok a lények odakint, akik legalább hatan vannak, ha nem többen, áttörik az eltorlaszolt, vastag, kétszárnyú ajtót. Ki kell találnunk valamit!

Mortdecai Wolsey tollából


Get Out Alive † 789 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Hétf. Szept. 11, 2017 5:37 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




Mortdecai & Sheilah

Egyetlen fontos szabály létezett, amit mindig be kellett tartanom: „Dolgozz csendben!” Korábban ez egyáltalán nem okozott problémát, egyszer se buktam még le munka közben. A célpontot észrevétlenül, inkognitóban kivégeztem, és még a holttestét se mindig találták meg, annyira precízen bántam el vele. Bezzeg most... Egy egyszerű, aprócska gyilkosságról van szó, mégis olyan könnyedén lebuktam, mintha amatőr lennék. Döbbent tekintetem erről árulkodik, miközben Mr. Buxton felé fordulok, úgy érzem, sikerült életemben először elcsesznem valamit. Eddig minden olyan jól ment, erre jött ez a bál és az egész akció rosszul sült el. Legalább is eddig nem túlzottan fényes a teljesítményünk, se a dokumentumok, se Buxton feje nincs meg.
Egy dolog viszont jól alakul az este során - levezethetem a bennem felgyülemlő feszültséget. A két testőrféleség csúnyán megbánhatja, hogy a célpont szolgálatában voltak ma este, ugyanis néhány vágás és szúrás után már mindketten holtan hevernek a földön. Ez az egy legalább jól ment, ha már a többi kevésbé. De a remény még nincs veszve, csak össze kellene szednünk magunkat.
Miután végzek a valamikkel, felegyenesedek, tőrömre tapadt vérüket zakójukba törlöm. Most nem igazán érdekel, ha később rájönnek, hogy meggyilkolták őket, majd valaki úgyis kimagyarázza ezt az egészet. Könnyebb eltussolni az ilyesmit, minthogy botrányt csapjanak belőle.
Mély levegőt véve figyelem, ahogy Mortdecai zárja az ajtót, közben elteszem a tőröket a helyükre. Okos lépés bezárkózni, elvégre ki tudja hányan lehetnek még odakint. Nem biztos, hogy egyszerre el tudnék egymagam bánni egy csapat nagytestű biztonsági őrrel, főleg akkor nem, ha esetleg természetfelettiek. A pezsgő, a sütemények, a tánc és a stressz épp elég ahhoz, hogy egy kicsit összekuszálódjanak a fejemben a dolgok. Elég egy ballépés, és vége a dalnak, ezt pedig nem szeretném megkockáztatni, pláne nem egy ilyen szűk ruhában. Ha nem is öltöttem minden vagyonomat bele, azért szeretném legalább félig ép állapotban hazavinni.
- Titkos kijárat, aztán már jöhet a fogtündér is..! - forgatom a szemeimet, miközben elkezdek gyanúsnak tűnő helyeket keresni a szobában. Akármi lehet egy ajtónyitó, és amilyen retekmód rafinált tud lenni Mr. Buxton, tuti valami olyasmi az, amire senki nem gondolna. Mielőtt még megvillanthatnám kiváló nyomozói képességeimet, Mortdecai meg is találja azt a bizonyos gombot, a kattanás pedig csak alátámasztja, hogy jó helyen keresgélt. Teszek egy kilencven fokos fordulatot, így pont szembe is kerülök a széfet rejtő ajtóval, amit egyértelműen kódzár védi. Tipikus. Ez az egész helyzet, az egész nap olyan, mintha valami krimi regénybe kerültem volna.
- Öhm, hát... Egy kilencjegyű szám elég sokféle lehet... - közelebb lépek, miközben végiggondolom, hogy a célpont mégis miféle számokat választhatna ki egy ilyen fontos széf lezárásához. Annyi sok verzió van, hogy lehetetlen lenne találomra eltalálni a megfelelőt.
Mégis elkezdem beütni, ami eszembe jut, de mindhiába. Folyamatosan csak az a zavaró pittyenés jön válaszképp, élesen és fájdalmasan, ami kifinomult érzékeimnek köszönhetően valamivel hangosabbnak és idegesítőbbnek hat. Ha nincs is olyan kiváló hallásom, mint az átlag természetfelettieknek, azért számomra is elég kellemetlenek ezek a hangok. Már lassan ott tartok, hogy belepüfölök egyet a billentyűzetbe, mikor társam mellém lép, hogy átvegye az irányítást. Úgy tűnik, neki van valami megoldása, így hátrahúzódok, és csak onnan figyelem, ahogy beírja a számokat. Most bezzeg elfogadja..!
- Meg se lep. - felelem fintorogva, hiszen ki az a perverz állat, aki a kedvenc modelljének a méreteit használja kódként? Egyáltalán ki tudja fejből az ilyesmit?
Lövés. Ennyit hallok, miután kinyitom az ajtót, még csak időm sincs megnézni, mi lehet odabent. A földön találom magam, rajtam pedig Mortdecai terült el. Képzelem, hogy nézhetünk ki kívülről... Mint két szerencsétlen béka.
- Túl sokat aggódik értem. Még a végén elpirulok... - aprócska mosoly húzódik szám szélére. Egyáltalán nem vagyok az a törékeny hölgy típus, így minden alkalommal meglep, amikor valaki megkérdezi, hogy jól vagyok e.
Miután társam felkel, én magam is talpra állok, elfogadva a segítő kezet. A széfből minden fontos dolgot elvittek, csupán egy kártyát hagytak ott. A rajta álló szöveg meg se lep, elvégre Mr. Buxton egy valóságos görény, aki valamiért élvezi, ha keresztbetehet másoknak. Érthető, hogy mindent elvitt, de ha ezt legalább diszkréten, feltűnésmentesen tette volna... Nem, ehelyett még jobban felidegesített minket ezzel a kis üzenettel. Szerintem nem csak engem érdemes elkerülni, ha dühös vagyok.
Mikor Mortdecai egy ruhásszekrényen vezeti le a feszültséget, néhány lépéssel hátrébb vonulok. Ha tényleg van itt egy titkos kijárat, azonnal meg kell találnunk, így inkább erre kezdek koncentrálni. A fal mentén kezdek el keresgélni, nézelődni. Ha titkos ajtó lennék, hova bújnék?
Egy gyanús rés mellett torpanok meg, egyelőre csak szótlanul figyelni kezdem a falrészt. Végül jobbomat ökölbe szorítva halkan kopogni kezdek rajta, míg el nem találok egy olyan pontot, ahol másképp szól a kopogás. Üregesnek hallatszik, ami akár utalhat arra a bizonyos rejtett járatra is.
- Ez nem lehet az? - vetem fel a kérdést, közben abbahagyom a kopogást. Remélhetőleg tényleg van bennem némi nyomozói tehetség, és nem csak én képzelem magam Sherlocknak.

Paint it black/outfit ⁞ 794 ⁞ @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Mortdecai & Sheilah - Party killers
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» [Játékos Küldetés] Halloween Party!
» Shine Party Club
» A little party never killed nobody - Mona & Max & Jenni
» i came 2 party -Pietro&Tabitha
» Santos Party House

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: