• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 

 
 Mortdecai & Sheilah - Party killers








Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Szept. 25, 2017 4:22 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Mérges voltam. Haraggal töltött el Howard minden egyes mozdulata, az, miként játszott velünk és az idő egyre csak az ő kezére játszott s nem engedett. Az összetört szekrényből lassan húzom ki öklöm, majd rápillantva elgondolkozom azon, mit csináltunk eddig. Mindes egyes apró részletet, onnantól, hogy megérkeztem. A ki-nem mondott szavakat, a legkisebb rezdüléseket, a pókokat a sarokban és mindazt, amit csak emlékeim megőriztek szemem járásából. Kerestem, kutattam árulkodó jelek után, hátha megtalálom, hátha rábukkanok a válaszra, mely felett oly’ könnyedén átsiklottam. De, nem lelek semmit. Elmém cserben hagy, hogy mindebből Sheilah hangja hozzon vissza. Engedek szorításomon, vonásaim kisimulnak. Felé fordulva határozott léptekkel indulok el. Világos íriszeimmel megvizsgálva a terepviszonyokat, mindazt, mi körbe öleli őt és a keresett rejteket. Mellé érve leguggolok hozzá, tenyeremet a kérdéses falrészre helyezem, ám mielőtt bármi mást tennék, tekintetét keresem.
- Merem remélni. – felelem kérdésére nyugodt, halk hangon, miként azt megszokhatták már tőlem. Kezemre emelve figyelmem, benyomtam a kérdéses falrészt, mely beugorva megadta magát a nyomásnak és automatikusan oldalra csúszott, be a fal többi része mögé, ezzel egy nem túl nagy, szinte filmekben szereplő szellőzőre emlékeztető folyosót tárt elénk. Nem látszott vég, így egy ismeretlen hosszúságú, bárhova elvezető titkos járatra leltünk rá. Ajkaim elnyíltak, ahogy visszanéztem partneremre. Az izgalom és siker keltette feszültségben, szinte elhalkultak a kintről jövő hangok.
- Nem tudhatjuk mi vár ránk. Én megyek előre, addig sem sérül meg. – szavaimmal véletlenül sem szerettem volna lekicsinyíteni gyilkosságban, összeesküvésben segítő társamat, ám bennem vámpír vére csörgedez. Kisebb eséllyel halok meg egy sérülést követően és alig kell pár pillanat, hogy regenerálódjak. Ellenben vele, kinek bármily’ lenyűgözőek is a képességei, egy ilyen szűkös helyen nem mehet túlontúl sokra velük és a legkevésbé sem hiányzik, hogy céltáblának használja az, ami a túloldalon vár ránk. Legyen bármi. Különben is, ő legalább tud vigyázni a hátunkra, ha úgy hozná a szükség és menekülni kellene, legalább biztonságban tudhatom, míg jómagam belelépek a csapdába.
Amennyiben Sheilah nem áll le ezen az apró részleten vitatkozni, elindulok. Bár, eléggé kétlem, Mr. Buxton csak úgy elfért volna ebben a járatban, különösen sietve, papírokkal és más holmikkal felszerelkezve. Hmm… ha nem ez a keresett hely, akkor mi, és hova vezet? Lassan, egészen összehúzva magam, már-már guggolva haladtam előre, igyekezvén a lehető legkevesebb zajt csapni. Tenyereimet végighúzva a fémből készült falon, töretlenül mentem előre. Monoton, véget érni nem akaró, óvatos tempójú közlekedés volt. Nem tűnt úgy, mintha lenne bármilyen érzékelő idebenn és nem vezetett lefelé, így biztosan tudtam, még az emelet szintén, annak magasságában vagyunk a még mindig odakint szórakozó vendégek feje felett. Végül, bármennyire is kezdett nyomasztóvá válni a végtelenségig tartó séta ezen a zárt, szűkhelyű alagútban, ami gondolom partneremnek legalább annyira nem tetszett, mint nekem és ő maga is elég rosszalló, baljós gondolatokkal tekintett helyzetünk felé, végül pár kanyar után elérkeztem egy szellőzőrácshoz. A vízszintes réseken kilesve láttam, egy bútor lehet előtte. Felénk beszélgetés hangjai szűrődtek ki, legalább három őré, vagy többé. Kifinomult hallásomnak hála a terjedést és hangszínt vizsgálva egy több méter magas, hatalmas teremben lehetnek. Buxton birtokát elemezve ez a kétszintes terme lehet, melyben rengeteg értékes, régi dísztárgy, oszlopok, márványborítás, lakkozott padló, belső erkély melyről le lehet látni a teremre, egy óriási kandalló, világos színek, negyvenfős ebédlőasztal, kanapék, fotelek, székek, csillárok és még sorolhatnám mekkora fényűzés lakozik itt. Csak ez az egy terem több milliót ér. Mivel fentről indultunk, ezért a hatalmas térbe nyíló teraszra vezethetett a rács túloldala. Idefenn, csak két őr szívverését hallom, a beszélgetők odalenn vannak, a korlátok és oszlopok túloldalán. Reményeim szerint, jól saccoltam meg helyzetünket és esélyeinket. Gyorsan kell cselekednünk, ezeknél gépfegyverek vannak és még más modern, katonai szépségek, melyek elengedhetetlenek egy gazdag, rosszban sántikáló gonosz ellenfél kúriájába. Bele sem illik Beacon Hills látképébe. Hiába ez egy kisváros, melyben akad egy-két magasabb épület, mint irodaház – közöttük az enyém is -, attól még nem lesz Washington vagy London, hogy ekkora birtokok legyenek rajta.
Ujjaim óvatosan a rácsra helyezem, majd kipattintva azt a helyéről a lehető legnagyobb csendben próbálok kimászni a minket takaró páholy kanapé mögé s visszatenni a még mindig kezeim közt tartott ajtót egyenesen a helyére, mihelyt Sheilah is előjött ezüstös sötétbe burkolódzott menekülőjáratunkból. Szerencsére, nem jöttek utánunk az iroda ajtaján dörömbölő őrök, de még csak azt sem tudjuk, végül sikerült-e bejutniuk a helyiségbe vagy sem. Minden esetre, most tovább kell mennünk. Rögtön a bútordarab előtt áll egy nagydarab férfi. Ha őt sikerülne is némán leütni vagy megölni, akkor sem tudnánk egyszerűen elosonni. A járőrözés, a beszélgetés pont olyan monoton és berögzült módon történik, hogy komolyabb harc nélkül nem tudunk átjutni a megfelelő ajtóhoz, de még a legközelebbihez sem. Enyhén összeráncolt szemöldökökkel, komoly arccal kerestem a nőét, hátha akad valami ötlete vagy egyszerűen csak beugrik az egész közepébe, hátha lesz valahogy.

Mortdecai Wolsey tollából


In background † 773 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Vas. Okt. 22, 2017 3:14 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt



To: Mortdecai
We had one thing in common: the Darkness in our hearts.

Hiába tartottam eddig Mortdecai Wolseyt a legnyugodtabb embernek - khmm, vámpírnak - a világon, ez a helyzet még őt is kihozta a sodrából. Végtelen türelme meglankadt, helyén agresszió és düh maradt. Tényleg gyűlölte Mr. Buxtont, s minél előbb a halálát kívánta. Hát persze.. Hiszen egy magamfajtával mi másért is kötne valaki egyességet? Velem, akinek a nevét félik, akinek pengéje néhány perc alatt lelkek százait viszi a másvilágra. Hogy is gondolhattam akár csak egy pillanat erejéig is, hogy Mortdecai lelke tisztább, mint az enyém? Ugyanolyan bűnösök vagyunk mindketten, elveszettek, bensőnket rég felemésztette a sötétség. De talán nem is baj, hogy ilyenek vagyunk. Így a világ legalább megtapasztalhatja, hogy nem csak a jó létezik, és igazságnak nyoma sincs már.
Hangom megtöri a nyomasztó csendet, s tekintetem ismét partneremre szegeződik, nem törődve a ruhásszekrénybe vájódott üreggel, amelyet e férfi puszta kezével okozott. Hatalmas erő lakozik benne, még ha kívülről nem is tűnik többnek egy egyszerű úriembernél.
Válasza fedi a benne lángoló érzéseket, azokat, miket korábban láttam tekintetében. Határozottságával, alig hallható szavaival ugyan próbálja elrejteni őket, de az együtt töltött idő alatt megtapasztaltam szívének egy apró rejtekét. Ha nem is az egészet, de egy részét láttam. S talán éreztem is.
Az elénk táruló folyosó sötét, s úgy látszik, hogy vége sincs sehol. Nem túlzottan nagy, s talán meg is riadnék szűkségén, ha nem ölték volna ki belőlem az efféle félelem minden emlékét.
Pillantásom összetalálkozik társaméval, akiről sugárzik az izgalom. Végre van egy kis sikerélményünk, ha már ily könnyen elbuktunk korábban.
- Higgye el, engem se könnyű azért megsebezni. De ha így szeretné, csak tessék. - intek magam elé. Ha nem is látszik rajtam, de értékelem, hogy félt. Mindazok után, amiken keresztülmentem, minden tettem ellenére mégiscsak akad valaki, aki továbbra is nőként, s nem feltétlenül gyilkosként kezel. Ezek után, hogy is tudnék vitázni partneremmel, aki mindvégig engem akart oltalmazni? Hiába tudja jól, mi vagyok, s milyen céllal létezem ezen az istenverte bolygón, mégis... Véd. Vigyáz rám. Táncol velem. Megtanít nőként viselkedni. Beszél hozzám. Megment. Mégis ki vagyok én, hogy ezt megérdemeljem? Hiszen nem is ismer, ahogy én se őt. Nem tudom, mit rejt kőből faragott szíve, de miért is kellene tudnom?
Csendesen elindulok Mortdecai mögött, lépteim puhák és zajtalanok. Erre is megtanítottak minket... Az osonásra. Mintha nekünk arra valaha is szükségünk lett volna. Legalább most az egyszer hasznát veszem ennek a képességemnek is. Egy pillanatig sem állunk meg, csak haladunk folyamatosan előre a végtelennek tűnő, szűk folyosón. Gondolataim cikázni kezdenek a nyomasztó sötétben, emlékek sorozata villan fel lelki szemeim előtt, s egészen addig véget sem érnek, míg ki nem lyukadunk egy szellőzőrácsnál. Habár mindvégig bennem lappang az érzés, hogy semmi jó nem várhat ránk a túloldalon, igyekszem eltekinteni emellett, és csak a célomra koncentrálni.
Mortdecai hamar felméri a terepet, s kifinomult hallásommal én magam is próbálok minél többet megállapítani a kinti helyzetről. A belém ültetett vérfarkas gének jó szolgálatot nyújtanak, az érzékszerveim kiválóan működnek. Ez az egyik oka, hogy sose hibáztam még azelőtt. És mégis... Úgy érzem, mintha ez a küldetés túlságosan nagy falat lenne nekem. Pont nekem? Nevetséges. Eddig azt hittem, bármire képes vagyok, de... Ezúttal több kell, mint az állati ösztönök, az erő, a gyorsaság és az agresszió. Most az eszemet is használnom kell. Hiszen pontosan ettől kellene olyan kiváló gyilkosnak lennem, nem igaz? Ész nélkül még annyit sem érek, mint a vérfarkas, akit az egyik próbatétel során kellett kihallgatnom. Szánalmas könyörgése mai napig visszhangzik a fejemben, kéken ragyogó pillantása beleégette magát a tudatomba, ahogy a pillanat is, amikor az én fegyverem által lelte halálát.
Partnerem utat tör magának, s mindketten a szemben lévő kanapé mögé rejtőzünk. Tekintetünk összetalálkozik, s nagyon úgy tűnik, hogy rajtam a sor az ötletelésben. Ha hallásom nem csal, elég sokan vannak a közelben. Erősek, durva fegyverzettel. Egymagam nem tudnám őket leszedni anélkül, hogy bajom esne, de... Én vagyok a gyilkos, nekem kell ezt elintéznem. Legalább is úgy érzem, ezt a feladatot szánták nekem.
Magam elé bámulok, miközben lassan előveszek a kistáskámból egy injekciós tűt. Meglepő, hogy mennyi minden elfér egy női táskában, nem? Még szerencse, hogy elhoztam magammal, és nem hagytam el útközben. Magam elé emelem a tűt - nem méreg, s nem is gyógyszer -, ez az utolsó szalmaszál, amit hasonló helyzetekre tartogattam. Habár nem vagyunk egyelőre életveszélyben, hogy ezt be kelljen vetnem, mégis kénytelen vagyok alkalmazni, ha tovább akarok jutni a gépfegyveres őrökön. A rohadt életbe, mennyivel jobb lenne, ha létezne más megoldás...
Mély levegőt veszek, s az injekciót egyenesen a nyaki vénámba szúrom. A benne lévő folyadék lassan eltűnik, szinte érzem, ahogy végigáramlik minden egyes porcikámon. Szemeim szinte lángban égnek, mosoly szélesedik az arcomra, miközben a tűt a földre ejtem. Az adrenalin csodákra képes, pláne ilyen mennyiségben.
Felpattanok, s a legközelebbi őrre vetem magam. Esélye sincs reagálni, azonnal a nyakába döföm a mérgezett tőrömet.
Még ketten jönnek, gépfegyverekkel. Hát ez hihetetlen, egyszerre ketten?
Ahogy felém lőnek, magam elé rántom a korábbi áldozatomat, hogy azt találják el, miközben vektoraim elragadják tőlük a fegyvereket. Meglepetten pillantanak össze, de nem sok idejük marad, ugyanis halott társukkal összepuszilva zuhannak a földre. Mindig is jó voltam a dobálózásban, még ha egy ilyen böhöm nagy állatot is kell elhajítanom. Simán elmehetnék birkózónak is, ha már itt tartunk...
A gépfegyvereket kézbe véve célzok az őrökre, majd mindkettőre tüzet nyitok. Vérük beteríti a padlót, s csak ekkor tűnik fel, hogy még mindig nincs vége. Hogy az ajtóban ezúttal négyen állnak, én pedig ügyesen kifogytam a lőszerből.

music × 893 × bocsánat a késésért 00 × @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Okt. 23, 2017 8:23 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Vámpír vagyok. Részben halhatatlan, ráadásul finom úriembernek neveltettem. Vagy, legalábbis valami ahhoz hasonló korból származom, ahol bizony a gyengéd szavak, az apró suttogások és halk törődések igenis sokat számítottak. Meg kellett tanulnom, különösen úgy, hogy fontos társadalmi pozícióba kerültem felnőtt koromra. A főnemesek között jártam, az illem ismerése alapvető tudásnak számított, melyet álmunkból felkeltve vagy éppen holtra verve is tartanunk kellett. Önnön érzelmeink felett uralkodni és alkalmazkodni a társadalom által meg kívánt viselkedési formához, ez volt a megszokott és a szigorú szabályzat. Mint egyfajta Biblia, úgy működött. Számomra természetes volt, hogy ezen tények ismeretében előbbre helyezzem partnerem testi épségének fontosságát és magam álljak a veszély útjába. Noha, előfordulhat, ezzel saját halálom idézem elő, nyugtatott a tudat, hogy ha el is bukunk, legalább megadom az esélyt eme fiatal nőnek egy jobb jövő, egy jobb alkalom megragadására. Legalább, ő el tud menekülni a gyilkos gyűrűből, míg én magatehetetlen beteljesítem azt, mely elrendeltetett.
Hosszú, végtelennek tűnő percek kellettek ahhoz, hogy átjussunk egyik helyiségből a másikba. Ráadásul nem is akármelyikbe. A lehető legnagyobb és legdrágább terembe. Amennyire csak tőlünk tellett, némán másztunk elő a patkányjáratból, majd húztuk meg magunkat a szerencsénkre tökéletes fedezékként szolgáló kanapé mögött. A földön ülve egyenesen partneremre néztem, hátha eddigi gyakorlati tapasztalatai szolgálnak némi tanáccsal, ugyanis ha megszólalunk, az alig egy méterre álló őr biztosan meg hal minket. Legalábbis, ez volt az elméletem. De, abban a pillanatban, miként láttam Sheilah mire készül, egyik kezemmel utána nyúltam és tenyeremet a tűt tartó kézfejére helyeztem. Épp azelőtt állítottam meg, hogy a tű felhántva finom bőrét egyenesen a nyakába szúródott volna. Fejem enyhén ingattam, ne tegye. Remélve, hallgatni fog rám és leengedi kezét térdre helyezkedtem és közelebb hajoltam hozzá. Végül, nem kerülhettük el a hangtalan kommunikációt. Szükségesnek éreztem gondolataim megosztását vele, miközben tisztában voltam ennek kockázatával.
- Ne tegye. – a lehető leghalkabban szóltam hozzá, nehogy lebuktassam magunkat - Nem tudná kiütni? – böktem fejemmel a kanapé felé, melynek túloldalán ott álldogált a nagydarab őr. Bíztam benne, a meglepetés ereje és egy erős rántás a nyakával elég ahhoz, hogy a földre fektesse az őrt és ezzel idecsalogassuk a másikat is. Hiszen, idefent csak ketten vannak. Lentről korlátozottak a látásviszonyok, s bár feltűnhet a két őr eltűnése nem reagálhatnak olyan gyorsan, mint ahogy mi mozgunk. Ebben bíztam. Ám, ez nem egy olyan akció film, amiben a kopasz, öltönyös férfi mindenkit likvidál, de nem is egy James Bond jelenet, vagy valami olyasmi… Nem vagyok jártas ezekben a témákban. Ismereteim a filmek és videók terén elég korlátozottak és szűkösek. Még mindig újnak minősül számomra ez a világ. Mintha, nem is ugyanott lennék. Teljesen átalakult, megváltozott.
Szóval, ahelyett, hogy sikeresen elkaptuk volna a két fenti őrt – az elsőt leütötte Sheilah, nem is lett volna gond, csak a másodikat túlságosan is… ostobának gondoltam –, valójában újabb gondot zúdítottunk a nyakunkba. Noha, vadászatban jártas segítőm ügyesen elintézte a második személyt is, mielőtt elkaphatta volna erősítést kért, ezzel nem csupán a lentiek figyelmét keltette fel, de újabbak jelentek meg idefent. Tudtam, hogy segítenem kell neki valamilyen formában, és bár az emeleten kellett tovább haladnunk a tárgyalóba, ahová Howard rejtőzött, nem úszhatjuk meg a golyózáport, mely lentről érkezik felénk. Emiatt döntöttem úgy…
- Elintézem a lentieket. – jöttem elő a kanapé mögül s nem törődve a nőnek késsel neki eső férfival, neki futásból lendültem át a korláton. Épp az egyik fegyveres mellé érkeztem le, kit fizikai erőharccal könnyedén tettem életképtelenné, majd egy másik – miután felsőtestembe lőve észrevette pisztolya hatástalanságát – egyen késével esett nekem. Azt hittem, harcképtelenné tettem. Noha, még sohasem lőttem korábban lőfegyverrel – egy-két viktoriánus próbálkozástól eltekintve – a fejlettebb érzékeknek köszönhetően pár mellélövés után sikerült a harmadikat is leszednem az imént elkobzott pisztollyal. Az újdonság varázsa, a tűzharc keltette hangzavar és a közelharci párbajok okozta kavalkád végül oda jutott, hogy ama férfi, kiről úgy véltem már nem fog szembe szállni velem, végül úgy döntött, nem a legjobb túl közel kerülni hozzám. Arra pedig nem gondolt, milyen hatása lehet egy fejlövésnek, így míg mással foglalkoztam és Sheilah is folyamatosan kapott újabb és újabb támadókat odafent, hirtelen hideg fémet éreztem testemen áthatolni. Lepillantva láttam magam előtt az aranyborítású díszlándzsát, mely hátulról áthatolt bordáimon és széles, ékes fejével nemhogy gyomromat, de tüdőm alsó peremét is átszakította. Elegáns öltözetemet vörös folyadék színezte be. Egyre szétterült a fehér ingen, majd átitatta a mellényt és a zakót is. Ajkaim elnyíltak a meglepetéstől s időközben vérrel megtelt szájüregemből előbuggyanva végig folyt államon, majd állkapcsom ívét követve nyakamon elindult mellkasom felé. A dühöt és félelmet egyszerre érző férfi végül kirántotta eddig pusztán díszként szolgáló fegyverét, majd zilálva figyelte ahogy jobbommal az előttem lévő asztal sarka felé nyúlok. Ujjbegyeim alig érték el, térdeim meghajoltak, lábaim magam alá rogytak és én oldalra, majd hanyatt dőlve elterültem a földön.
Mielőtt az elhomályosult, összemosódott világ elsötétült volna, hallottam, miként tör be az alsó szinte még négy férfi. Sheilah… ne hősködj… keress fedezéket… Sheilah…

Mortdecai Wolsey tollából


In background † 797 † meg van bocsájtva † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Vas. Nov. 26, 2017 4:38 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt



To: Mortdecai
We had one thing in common: the Darkness in our hearts.

Van, hogy a saját elménk csap be minket. Elénk tár olyan képzeteket, amikről tisztán állítjuk, hogy megtörténtek, miközben mindvégig csak egy látomás volt az egész. Ezt kiválthatja az izgalom, a stressz, s minden egyéb szélsőséges érzelem, habár nem minden egyes alkalommal. De mégis... Mi van, ha minden, ami ma este történt csupán csak egy rossz álom volt? Valami, amit a tudatalattim kreált, hogy rendet tegyen kusza gondolataim között.. Vagy éppenséggel még nagyobb zűrzavart okozzon. Elképzelhető, hogy Mortdecai Wolsey nem létezik, és minden, amit tettem szintén csak kitalált.
S az is megeshet, hogy hirtelen kirohanásom, a tű és az a sok vér szintúgy csak egy lehetséges végkimenetele történetünknek, nem pedig a szín tiszta valóság. Erről legfőképp Mr. Wolsey érintése győz meg, s habár örülné, ha a lelki szemeim előtt lejátszódó jelenet meg is történne, leeresztem a tűt tartó kezemet, s mély levegőt veszek. Az utolsó szalmaszál maradjon csak a legvégsőbb esetre. Butaság lett volna ilyen hamar bevetnem, hisz még mindig van remény egy kevésbé kockázatos megoldásra. Elvesztettem a józan eszemet, ebben teljesen biztos vagyok. Annyi lehetőségünk van még, én meg azonnal elszúrnám egy kis tűcskével... Sheilah, Drake most valószínűleg sírva nevetne rajtad.
Tekintetem a közelünkben terpeszkedő őr felé emelem, majd vissza társam arcára. Válaszul bólintok, majd fogaimat összeszorítva fordulok meg, hátamat a kanapénak támasztom. Lassan fújok egyet, egy pillanatra lehunyom a szememet, mielőtt egy hirtelen mozdulattal rávetem magam a kiszemelt őrre, hogy aztán egy gyors rántással eltörjem a nyakát. Reccsenés, puffanás, és a fickó máris a földön landol.
Jön a másik. Kemény pasas, akárcsak korábbi társa, s bármilyen gyorsan is érek oda, hogy vele is végezhessek, még mielőtt belemárthatnám tőrömet vaskos nyakába, erősítést hív. És ez az a pillanat, amikor először úgy érzem: végünk van. De úgy igazán... Nem csak szimplán nehezebb dolgunk lesz, a helyzet lehetetlenné fog fajulni. A bennem lappangó ösztönök mind ezt súgják. Hiába vannak vektoraim, hiába vagyok gyors és erős akár egy vérfarkas, s agresszív, mint egy diclonius, ez most nem lesz elég. Valami más kell, de az utolsó szalmaszálat ott hagytam Mortdecai mellett. Talán össze is tört, mikor megindultam az őrök felé...
Ekkor társam kerül szemem elé, aki át is veszi az irányítást. Mjd ő elintézi a lentieket. A lentieket... Tudja egyáltalán, hányan lehetnek?! Nem válhatunk szét, ez őrültség!
- Mi? Várjon már..! - időm sincs befejezni a mondandómat, egy éles vágást érzek a vállam környékén. Rövid kiáltás szakad fel torkomból, amit sokkal inkább a meglepettség okoz, mint a fájdalom. De azért fáj is, elég rendesen.
- Te rohadt... - fordulok meg, s a kést kicsavarom a velem szembekerülő pasas kezéből, majd ezzel a lendülettel bele is vágom. Pihenni viszont időm sincs, újabb őröket kapok a nyakamba, a lenti lövöldözésekkel figyelmemet kétfelé szakítják. Most először kezdek aggódni Mr. Wolsey épsége miatt, hiszen eddig nem volt okom ilyeneken rágódni. Vigyáztunk egymásra, de most fogalmam sincs, mi történhet odalent. Mindenesetre, amíg nem ér véget a golyózápor, tudom, hogy partnerem életben van. Hiszen a semmibe nem szokás lövöldözni.
Egy ütés jobbról, majd egy másik balról, végül hasba. A nőkkel nem illik így bánni, habár úgy tűnik, ezeket egy kicsit sem érdekli, hogy kivel is állnak szemben. Amíg az illető veszélyezteti a főnökük életét, addig támadnak, ezért alkalmazzák őket. Se gátlás, se gondolkodás, csak intézzék el.
Arcomon néhány csepp vér folyik végig, s a sérülés lassan elkezd begyógyulni. Ugyan a vérfarkas géneknek köszönhetően gyorsabban jönnek helyre a sebeim, mégsem olyan sebesen, mint egy normális természetfelettinek. Nekem jó pár órába telhet a teljes gyógyulás, a sebesülés súlyosságától függően. Ennyit kaptam a programtól, de ennek is örülnöm kellene, nem?
Még három, majd nem érkezik több. A lövések zaja abbamarad, én pedig görbe háttal osonok a korláthoz, hogy láthassam, mi történik odalent. Bár ne néztem volna le...
Mortdecai jó pár őrt leszedett. Jól küzdött, de most... Egy aranyozott lándzsával szúrták le. A vérszag lassan beborít mindent, a termet vörös szín ékesíti. Az őr kirántja fegyverét társamból, s ő azonnal támasz után nyúl - sikertelenül. Én pedig mindezt végignézem, egyszerre kezd bennem düh és szomorúság kavarogni. A negatív érzéseket mindig meghagyják... Ezek erőt kellene, hogy adjanak, de most csak gyengébbnek érzem magam. Habár alig néhány órája ismertem Mr. Wolseyt, tudtam, hogy egy nagyszerű személy, ritka egyéniség a mai világban. Egy vámpír, aki még egy magamfajta gyilkossal is úriemberként viselkedik.
Hátrálni kezdek, s alighogy visszajutok a kanapé mögé, elfog a kétségbeesés. Nem ronthatok neki a többi őrnek, hiszen mostanra rengetegen lehetnek ott. De nem hagyhatom magára Mortdecait, akár halott akár nem. Ő se tenné meg, ha rólam van szó.
Lábaimat mellkasomhoz húzom, átkarolom, s homlokomat a térdemre hajtom. Csapdába estem, egyedül maradtam... Mégis hogy a fenébe jussak ki élve?

music × 764 × bocsánat a késésért 00 × @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Nov. 26, 2017 7:19 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Látásom homályosodik, miközben hanyatt fordulva íriszeim a díszes, drága mennyezetre kerülnek. Vörös vérem sebesen terül szét a lakkozott, csillogó padlón. Elterültem, elbuktam. Hagytam magam becsapni, engedtem érzelmeimnek s nem figyeltem környezetemre, holott elengedhetetlen lett volna a széleskörű kontroll alatt tartás. De, ebből is látszik, nem vagyunk istenek. Tökéletlenség formál mindannyiunkat. Hibázunk, vétkezünk, elesünk…
Pilláim elnehezülnek. Érzem a feketeségben a fagyos hideget, mely körbe ölel. Hirtelen szakad meg. Forróság vesz körbe, bánat, keserűség és egy látvány. Térdelek, mocsokban, vérben ázok, könnyeimtől homályos a kép, de pontosan tudom mi van előttem. Egy vigyorgó, elégedett nőszemély és köpködve elhangzó szavai. Látom ajkát mozogni, de hangját nem onnan hallom. Ott visszhangzik fejemben, emlékembe égett, mint oly’ sok más keserűség: Élj úgy, hogy ez mind miattad történt, Mortdecai. Minden.
Kezeimre pillantok, vérben tocsognak. Gyilkos vagyok. Szörnyeteg. Lángok táncolnak körülöttem. Magatehetetlenül néztem végig szeretteim halálát. Gyenge vagyok és ezen szánalmas lét átokká vált szívemben. Nem maradtam más, csupán egy porhüvely. Egy üres, lelketlen porcelán, mely élettelenül bámul a világ felé. Holt hideg bőröm, hegyes fogam, rideg pillantásom, merev tartásom, ez maradt nekem. Semmi sincs, mi melegséget önthetne szívembe, mely legyőzhetné hűvös, távolságtartó, elérhetetlen kisugárzásom. Elvesztem.
…és mégis, mindig talpra állunk. Felkelünk a legnagyobb mocsokból is, a csupasz sárból és küzdünk. Mert nem adhatjuk fel. Elenyésznünk nem szabad. Mindig van miért élni, új célokat elérni, még ha az csak egy kicsinyes bosszú is, mely véget ér pár tucat személy halálával. Talpra. Kell. Állni.
Hirtelen nyitom ki szemeimet. Bánt a fény, ám hamar hozzászokok, ahogy a színpompás látványhoz lassan visszatérnek a hangok. Ketten a terem másik végében beszélgetnek, háttal állnak. Még kettő ezen a végén, a felső szint alatti perem mögé bújva próbálnak új ötlettel előállni a nő – azaz társam – megtalálására. S a harmadik, ki végzett velem épp most teszi vissza véremtől vörös szúró fegyverét a helyére. Felülve némaságba burkolódzom, talpra állok, megigazítom viseletemet – több helyen borítja vér és van rajta egy nagyobb szakadás is. Célpontomra meredve megindulok felé, megragadom fejét, oldalra billentem, miközben ajkaim szétnyílnak és megmutatkoznak a fehér, agyarnak csúfolt szemfogak. Egy ’áááh!’ hagyja el torkát, s mielőtt bármit tehetne vérét véve átharapom torkát. Erre figyel fel a másik négy férfi. Balommal a díszként funkcionáló, ám nagyon is veszélyes lándzsa felé nyúlok, majd elhajítva át száll a hozzám közelebbi férfi egyikén. Ujjait a ravaszon tartva, fegyverét a padló felé fordítva lövések dördülnek, míg a halálát okozó eszköz feje beleáll a padlóba. Társainak sikerül reagálni, kibiztosítják lőfegyvereik és célba vesznek. Gyorsaság helyett fekete, gomolygó füstté válok és úgy közeledem sebesen az egyedül maradt felé. Odaérve újra emberi alakot öltök magamra, kirántom a lándzsát és meglendítve, azzal olyan erővel súlytok le gyomrára, hogy méterekkel odébb szállva neki repül az egyik tartó oszlopnak. Hallom koponyáját reccsenni, miként holtan alázuhan. Amit a vámpír visel, az vele együtt változik. Ezt a szabályt kihasználva, kezemben fegyveremmel ismételten átalakultam. Célba vettem az utolsó két katonát. Egyikük vette a lapot, odébb sietett, míg a másik ott maradva utolsó szem lőszeréig szorította a ravaszt. A füstfelhőből visszatérve jobbomat ökölbe szorítva vágtam képen. Mielőtt eldőlt volna az ellenkező irányba, megragadtam mellényét, visszarántottam és a balomban tartott fegyverrel keresztülszúrtam. Megemelve vérző testtét, lábai eltávolodtak a talajtól, míg egy határozott mozdulattal ledobattam a lándzsafejről. A fal mentén csúszott le a földre. Ezen idő alatt az utolsó úgy döntött jobb, ha ő maga is valami más fegyver után néz. Két, görbített kardot vett le helyéről s úgy forgatta őket, mint egy igazi kis-ázsiai harcos. Tekintetem végig elszánt, komoly és némiképp talán gyilkos is volt, ám mindvégig igyekeztem megőrizni hűvösségemet és nem fejvesztve cselekedni.
Fém fémen csattant, ahogy én egy lándzsával, ő pedig két karddal próbált közelebb kerülni hozzám. Egymás csapásait védtük ki sorra, míg az egyik suhintásánál le nem döftem a padlóra és körbe lendülve a nyél mentén, felsőtesten rúgtam ellenfelemet. Ekkor kúszott először mosoly ajkaimra. Nem tudom, mikor és hol tanulhattam ezeket. Valahogy, jött. Gondolkodás nélkül cselekedtem, hittem mozdulataimban, holott tisztán emlékszem rá, ilyet nem tanítottak nekem sosem. Mégis, volt benne valami. Valami megmagyarázhatatlan és furcsa. Akárhogy is, élveztem, ezt nem tudom letagadni. De, ez még mindig nem minden. Érzem, sokkal többre vagyok képes ennél. Noha, már így is rettentően energikusan viselkedtem, sokkal inkább, mint eddig bármikor úriemberes tetteim közepette.
A férfi hanyatt esik. Pár méterrel odébb vágódik és ekkor jön el a pillanat, vagy megölöm vagy… Merre lehet Sheilah?

Mortdecai Wolsey tollából


In background † 712 † fogd a sokkra † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Vas. Nov. 26, 2017 8:40 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt



To: Mortdecai
We had one thing in common: the Darkness in our hearts.

Légzésem egyre csak szaporodik. Szívem úgy kalimpál, mint egy ijedt kisegéré, izmaim feszengnek. Testemet végigjárja a forróság, ennek ellenére ráz a hideg. Csak bámulok magam elé, s próbálok ésszerűen gondolkodni, de sehogy se sikerül. Ötletem sincs, hogy másszak ki ebből a gubancból úgy, hogy közben be is tudjam fejezni a munkát. Elvégre nem azért jöttünk ide, s Mortdecai nem azért halt meg, hogy Mr. Buxton vidáman elsétálhasson. Annak az embernek meg kell halnia, méghozzá most azonnal. De egyedül mégis mit tehetnék?
Csak ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyivel könnyebb, ha van valaki mellettem, aki támogat. Hogy Mr. Wolsey nélkül az akció feléig se jutottam volna el... És hogy mennyire tehetetlen vagyok nélküle. Valamit mégis ki kell találnom, hiszen előbb vagy utóbb rám fognak találni az őrök - minden csak idő kérdése.
Lelki szemeim előtt újra és újra ugyanaz a jelenet játszódik le: Mortdecai, a lándzsa és az a sok vér. Az érzések, amik egy pillanat erejéig felülkerekedtek rajtam... Nem akartam, hogy ez legyen. S mégis, annak esik baja, aki meg se érdemelte. Nem kellett volna hagynom, hogy egyedül menjen le oda. Ő nem harcos, nem vadász... Hogy lehettem ennyire ostoba?
Felpillantok az előttem terpeszkedő falra, kezem ökölbe szorul, állkapcsom megfeszül, s gondolataim sebesen cikázni kezdenek.

’Homlokomon verejtékcseppek gyöngyöződtek, arcomat sár és saját kiontott vérem mocskolta, öltözékem itt-ott szakadt volt. Éreztem, ahogy izmaim fáradnak, s a közelben lobogó lángok égették bőrömet. Kezem remegett a penge súlyától, tüdőm nem tudott betelni a befelé áramló oxigénnel. Már órák óta küzdöttünk, de még mindig nem tudtunk felülkerekedni egymáson. Habár nem sokon múlott, hogy Drake győzzön.
- Nem figyeltél oda a társaidra, ezért buktak el! - kiáltott mesterem, miközben felém szegezte kardját.
Igaza volt... A többiek már rég kiterültek, mert egyikük se figyelt oda a másikra. Négyen voltunk egy ellen, s már csak én voltam talpon.
- De akkor magamat sodortam volna veszélybe! - vágtam vissza.
- Ez nem mentség!
Drake teljes erőbedobással támadott felém, kardjának éle mély vágást ejtett a karomon.
- Soha ne hagyd cserben a csapatodat! Még akkor se, ha a saját életedet teszed kockára! - egy rúgással a földre küldött.
Csak feküdtem a sárban, mint valami idióta. Mint akit épp kivágtak otthonról, minden előzmény nélkül. Próbáltam felállni, de mindenem remegett, izomlázam volt, csíptek a sebeim és még a fejem is sajgott. S mégis, abban a pillanatban, ahogy egy újabb támadás ért, felpattantam, hogy kivédhessem. Pengéink egymásnak feszültek, szinte már szikráztak, ahogy végigcsúsztak egymáson.
- Legyen ez a büntetésed. - még mielőtt reagálhattam volna, Drake kirántotta a fegyvert a kezemből, s a sajátjával „X” alakot vésett az oldalamba. Moccanni se tudtam, akkora erővel fogott le mindvégig. Tudtam, hogy megérdemlem a büntetést, de... Sose gondoltam volna, hogy Drake velem is olyan keményen fog bánni, ha valamit elrontok, mint másokkal. Apám helyett apám volt, ugyanakkor a kiképzőm is. Ez volt a dolga. Habár szemeiben sose láttam, mit érezhetett épp, így fogalmam se volt, bántotta e egyáltalán, hogy ezt kellett tennie.’

Tenyeremet az oldalamra helyezem. A mai napig ott lapul az a seb, amit a mesteremtől kaptam. Ez emlékeztet arra, hogy oda kell figyelnem másokra is. Hogy hiába vagyok könyörtelen gyilkos, az ártatlanokra, az esetleges társaimra vigyáznom kell. Elvégre ők nem érdemelnek halált.
Csalódást okoztam Drake-nek. Annak ellenére, hogy engem ítéltek a legjobbnak, egyáltalán nem voltam jó csapatjátékos, ahogy most se vagyok az. Sokkal könnyebb a dolgom, ha csak a magam egészségére kell odafigyelnem, s csak arra kell koncentrálnom, hogy a feladatot elvégezzem és túl is éljem a melót.
Fülemet furcsa zaj üti, s az épp engem kereső őrök figyelme valami egészen másra kezd irányulni. Kiáltások, lövések hangzanak, én pedig a kanapé mögé húzódva próbálok rájönni, mi is történhet odakint.
Végül összeszedem magam, és odasietek ismét a korláthoz, de képtelen vagyok felfogni, amit látok. Mortdecai életben van, ráadásul jobb formában, mint azelőtt. Sorra leszedi az őröket, és épp készül végezni az utolsóval.
Belekapaszkodok a hideg fémbe, majd ezen átpördülve ugrok le az alsó szintre. Még mielőtt leérnék, vektoraimmal enyhítek a landoláson, hogy ne csapjak vele zajt - vagy ne üssem meg magam még ennél is jobban.
- Mor... - ki se tudom ejteni a nevét, annyira lesokkolt, hogy él. Mégis hogy lehetséges ez? A vámpírok ennyire kemény diók lennének?
Lassan lépek közelebb, közben fél szemmel a földön fekvőt figyelem, nehogy kedve támadjon felpattanni, hogy aztán még több haverját idehívja.

music × 713 × remélem tetszik :3: × @


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Nov. 26, 2017 10:06 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Ahogy elterül a földön, leengedtem fegyveremet és végét hozzáérintem a hideg, síkos padlóhoz. Mély levegőt véve kihúzom magamat, ismét egyenesbe áll hátam. Törmelékek, szétvert tárgyak pihennek a földön, porrá zúzott építő anyagok szállnak a levegőben. Az egyetlen dolog, mely érintetlen maradt és nem a csillár, mely fejünk felett, középen lóg, az a hosszú, nagy vacsorákra alkalmas étkezőasztal. Íriszeim nem tekeregnek a hatalmas terem más pontjai felé. Már-már költői, miként itt állok s eszembe jut miként tértem magamhoz. Egy kissé olyan, mintha kicseréltek volna. Dühít a magatehetetlenség. A vereség gondolata és az, nem vagyok képes – különösen úgy, hogy férfi volnék, legalábbis annak kellene lennem – megvédeni a körülöttem lévőket. A bukás nem engedhető meg, ezen az estén kifejezetten nem. Már nem vagyok törékeny halandó. Gyors reflexeim vannak, erősebb izomzatom, jobb regenerálódásom. Oly’ sokan mondták már, most végre t’án beláthatom: szörnyeteg vagyok. Próbáltam tagadni, ellene tenni, de lássuk be, nem vagyok jó. Undorodva fordulnék el, ha most más körülmények között állnék itt. Elvesztettem álcámat, a formaságokkal teli maszkot, a rideg úriembert.
Ekkor érkezik meg, ezen gondolataim közepette ifjú partnerem, társam a mai estén. Ajkai lassan elnyílnak, mondana valamit, ám sápadtságából ítélve hamar rájövök, képtelen befejezni szavát. Megleptem? Azt hiszem, magamat is. Ujjaim a lándzsa nyelére fonódnak, megemelem, majd elrugaszkodva egyenesen a férfi felé ugrok. Lábaim terpeszben érik el a talajt, miként a gyilkos fegyver áthatol testén, mélyen bele a talán márvány padlóba. Már nem tudom, miből készült, de nem is érdekel különösebben. Utolsó lélegzet vétele is elhagyja tüdejét, majd örökre elhallgat az őr. Otthagyva mindent, az egy lépéssel távolabb álló Sheilah-hoz megyek. Vonásaim meglágyulnak, arcom kisimul, miként megszólítom.
- Jól van? – már oly’ sokszor feltettem neki ezt a kérdést. Hangszínem most is halkabb volt, mint egy átlagos emberé és törődőn, udvariasan csengett, mint azt korábban már megszokhatta, vagy legalábbis megfigyelhette bűntársam. Enyhén közelebb hajoltam hozzá, hogy szemeibe nézve valamit kiolvashassak belőle, de mindemellett már tisztában van vele, jó magam, személy szerint nem sok problémám van. Lám, nem csak finom úriember tudok lenni, de könnyű szerrel végzek azzal, aki az utamban áll. Erre képesek a vámpírok, a vérszopók, hogyha elég időt éltek és nem ifjú, bolond húszas éveikben ragadtak le, mint a legtöbbjük.
Vonásaim hirtelen válnak komollyá. Megváltoznak, felveszik iménti szigorú, harcra kész pillantásomhoz a keretet, miként felfelé fordítom fejem. Hallom, odafent, merre nekünk is mennünk kell, újabb katonák gyülekeznek. Erre tartanak, négyen lehetnek. Visszafordulva megragadom és kirántom a lándzsát utolsó áldozatából, majd rápillantok a mellettem álló nőre.
- Megengedi? – kérdezem meg, de válaszát nem várom meg. Jobbommal egyszerűen átkarolom derekát, magamhoz húzom, biztos akarok lenne abban, megtartom őt, amíg adottságomat – mellyel nem túl sűrűn élek vissza, legtöbbször akkor, ha már elkerülhetetlen - kihasználva felugrok vele a helyiségben lévő felső szintre. Itt elengedve őt megpörgetem fegyveremet, míg a kétszárnyú, hatalmas ajtóhoz lépek. Ugyan még csukva, és a túloldalán lévő zsoldos katonák is megtorpantak, biztos vagyok benne, csak ránk várnak. Elszántan tekintem ismételten a nőre, íriszeimben már-már egy halvány élvezetet is ki lehetne olvasni, ám még magam sem vagyok benne biztos, mi ez a sötétség, mely körbe ölel. Itt táncol körülöttem, cselekvésre ösztönöz, aljasságra, fondorlatos trükkökre, elragad attól a valótól és személytől, ki valójában vagyok. Vagy, netán az hazugság lenne, a finom úriember álcája, a rideg maszk és ez lennék én? Nem. Az nem lehet. Már a gondolataim sem tiszták. Valami, megváltozott.
- Fejezzük be. – angol akcentusom majdnem eltűnt ebben a mondatban, miként harcra, küzdelemre invitáltam vele partneremet. Igazságosztók, honfoglaló gyilkosok, kegyetlen mészárosok, vagy csupán gladiátorok lennénk? Számít ez már akár egy fikarcnyit is? Csak az intésére várok, a nyugtázására, hogy készen áll és szabad kezemmel már nyitom is a hatalmas ajtót, melynek túloldalán újabb kihívók állnak. Még pár méter és ott leszünk, a folyosó végén van a hatalmas lépcsősor, melyen lementem az előtérbe, a körív alakú felső részen átkelve a túloldalon a tárgyaló kétszárnyú ajtaja van. Ott lesz Howard Buxton, a valódi áldozat. Vajon, még megvannak a bizonyítékok?

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 644 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Hétf. Dec. 11, 2017 4:10 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt



To: Mortdecai
We had one thing in common: the Darkness in our hearts.

Képtelen vagyok felfogni a történteket. Korábban sose láttam még olyat, hogy valaki a halál szakadékából kimászik, majd legyilkol egy rakás nagydarab fickót, minden probléma nélkül. Legalább ezt is kihúzhatom a bakancslistámról.
Tekintetem egy pillanatra se veszem le Mortdecai-ról, minden mozdulatát követem. Azt, ahogy végez az őrrel, ahogy közeledik felém, majd ajkait elhagyja a szokásos kérdés, amit az este során már rengetegszer feltett nekem.
Hogy jól vagyok e? Ami azt illeti, nem igazán. Össze vagyok zavarodva nem is kicsit, ráadásul épp végignéztem, ahogy egy nyugodt lelkű úriember meghal, majd feltámadva lemészárol egy csapat jól edzett biztonságit. Épp elég hülyeségnek hangzik ahhoz, hogy nehezemre essen elhinni. Agyamon gyorsan végigfutott, vajon ki és mikor tehetett valami hallucinogén drogot az italomba, de végül be kell látnom, hogy egyáltalán nem erről van szó. Mr. Wolsey csupán átváltott „szuperdühös vámpír üzemmódba”, és ennek lehettem szemtanúja. Ha nem lennék túlságosan meglepve, még tetszene is a látvány, a felismerés, hogy partnerem épp oly’ kegyetlen, mint én. De így... Csak állok kukán, mint aki azt se tudja hirtelen, hol van. Pedig jól tudom, ahogy a hátralévő feladatainkkal is tisztában vagyok. Mégis úgy festek, mintha az orvos épp most közölte volna velem, hogy terhes vagyok. Na, az lenne még szép történet.
Hiába nyitom szóra a számat, semmi eredménye. Csak csend, ami tőlem nem annyira szokatlan, mint meglepett arckifejezésem. Torkomat megköszörülve pillantok le a padlóra, hogy Mortdecai ne lássa, mennyire le vagyok döbbenve, s ekkor már hangszálaim is ismét működésbe lépnek.
- Én is kérdezhetném ugyanezt... - tekintetemet társam arcára emelem - Bár, látszólag kutya baja sincs.
Ugyan soha nem vallanám be senkinek, mélyen legbelül rengeteg olyan érzés kavarog bennem, amiket azelőtt mindig igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Megkönnyebbültség, némi örömmel fűszerezve, nyugalom és biztonságérzet. Ez utóbbi nevetségesen hangzik, hiszen még mindig nincs vége a napnak, Howard Buxton életben van, az őrei pedig egyre csak minket keresnek. Főleg most, hogy már tudják, hogy nézünk ki, mik a szándékaink... Kellemetlen görcs áll gyomromba, ami egyértelműen jelzi, hogy még bőven lesz problémánk a küldetés végéig.
Mielőtt még ajkaim válaszra nyílhatnának, partnerem magához húz, majd egy szempillantás alatt az emeletre kerülünk. Szemeim elsőre fel se tudják fogni, mi történt az előbb, de néhány másodperc alatt sikerül visszatérnem a jelenbe.
Mortdecai tekintete nem úgy csillog, ahogy megszoktam. Valami egészen másról árulkodik, olyas valamiről, ami sokkalta sötétebb, kegyetlenebb, mint az az úriember, akivel odalent táncoltam. Nem egy régi kor emlékével állok szemben, hanem egy vámpírral, aki vérszomjas, élvezi a küzdelmet és mindent megtesz, hogy céljait elérje. Talán épp erre a férfira van szükségünk a mostani helyzetben, de mégis... Ott él bennem a remény, hogy ez az ösztönlény csupán besegít, és nem tervezi véglegesen átvenni társam felett az irányítást. Bár nem értem, miért foglalkozom ilyesmivel. Nekem édes mindegy, milyen is ő, a lényeg, hogy sikerüljön a tervünket véghezvinni.
Szavaira csupán bólintok. Nem szükséges ide semmiféle bájcsevej, most csak a tettek számítanak. Készen állok, és ezt a szemeimben felgyúló láng, a harc iránti vágy és a bosszúszomj édeskés íze jelzi.
Az ajtó kinyílik. A túloldalt várakozó ellenfelek megugranak, mozdulataik tükrözik, hogy bármit megtennének, hogy kinyiffantsanak minket. Milyen aranyos. Elég, ha átrágjuk magunkat rajtuk, onnantól egyenes út vezet Mr. Buxtonhoz. Hacsak nem tart kéznél egy utolsó ellenfelet, aki egy pöccintéssel kirepít minket innen.
Mély levegőt véve rontok előre, de még mielőtt elérném őket, vektoraimmal megragadom az egyiküket, és a többinek vágom. Dominószerűen legalább hárman eltanyálnak, s ha nem lennénk ilyen veszélyes helyzetben, talán még nevetnék is rajtuk.
Fejben azonban nem vagyok teljesen itt, gondolataim egész máshol járnak. Mr. Wolsey... Mégis hogy a fenébe..? Talán meg kellett volna kérdeznem, mielőtt tovább haladtunk.
Hiába küzdök, a figyelmem nincs teljesen itt, s ennél fogva nem is tudok teljesen koncentrálni a környezetemre. Egyszer még ez lesz a vesztem, komolyan mondom. Mondjuk, ha én is úgy fel tudnék támadni, mint a társam, nem aggódnék annyira.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Dec. 13, 2017 1:23 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Rengeteget vesztettem. Mindenemet odaadtam a múlt sötét árnyainak és senki sem fogta a akezem. Mikor minden elveszettnek tűnt, egy régi barát, ki tanításomban jelentős szerepet vállalt – nem, inkább nevezném kiképzésnek, melyről akkoriban halvány sejtésem sem volt –, megragadta kezemet. Az utolsó pillanatban, mikor szétnyílt lábaim alatt a talaj és a végtelen mélység magához hívott, Lord Arthur Ondenburg elkapta kézfejemet, leguggolt értem és felhúzott, mielőtt elmerültem volna nővérem alkotta lelki poklomban. Azt a pillanatot láttam magam előtt. Térdre rogyva, kudarcot vallva estem össze s vérrel kentem be a hatalmas terem csillogó padlóját. Hűvös maszkom mögül, angol úriemberségembe rejtőzve mindig is ott volt azaz esetleg, ügyetlen, bátortalan férfi, ki újdonsült feleségével szeretett volna időt tölteni, ám ehelyett az ebéd és délutáni teák közötti időt vívással és más harci mozdulatok elsajátításával töltötte. Nem vagyok egy könnyen megtörhető, érzelmektől fűtött férfi, kit egyszerűen el lehetne tiporni. Megtanított, azaz ősi boszorkánymester megmutatta, hogyan álljak fel a sárból és miként folytassam a küzdelmet. Szörnyeteg vagyok. Ezt számtalanszor fejemhez vágták már és ami azt illeti, hiába is próbálom elrejteni, megcáfolni az igazságot, ugyan el rejthetem, de meg nem szabadulhatok tőle. Vámpír vagyok, az egyik legöregebb és legvéresebb rém holdtalan éjszakákon.
Vannak praktikák, amik segítségével önnön testünk befolyására lehetünk képesek. Ezeket az egyszerű halandók is megtanulhatják, lásd a keleti harcművészetek mestereit vagy a buddhista szerzeteseket és más, hozzájuk hasonlóakat. Egy darabig magam is oktatva voltam. Szervezetem másként működik, nem vagyok hétköznapi ember, de még olyan ifjú, keveset élt negyven éves vérszívó sem, mint fajtánk megmaradt, alig néhány képviselője. Minél idősebbek vagyunk, annál erősebbek és hatalmasabbak. Újabb dolgokat tanulunk meg, jobban megismerjük a saját lényünkben lakozó lehetőségeket és ennek köszönhetően más hatással vannak ránk az élet alap tanításai is.
Felkelve az egyre növekvő mocsokból úgy éreztem, itt az ideje, hogy az elfojtott szörnyeteg színre lépjen. Általában meg vagyok nélküle is, de létét nem tagadhatom. Egy ilyen küldetésen pedig, meglehet, már elején ő rá volt szükség, nem pedig a hűvös, angol úriemberre. Ördögi vigyorok, élvezet a harcban, sötét pillantások. Sokan nem ismerik, lebecsülik, félre értik az Éjszaka Gyermekeit, még maguk a vadászok is alig tudnak valamicskét eme fajról, noha mindent megtettek kiirtásuk érdekében, mindig lesznek meglepetések számukra. Különösen úgy, hogy sokszor saját képviselőik sincsenek tisztában lehetőségeikkel.
Megkapva a jelzést utat engedtem magunknak. Sheilah indult elsőnek, a látvány mely fogadott egy röpke törtrésznyi pillanatra meglepett, ám ezt hamar elhessegettem, ahogy beértem őket még mindig szorítva egyik kezemmel azt a díszlándzsát. Négyen voltak, ebből egyel sikeresen végzett társam, miközben természetfeletti sebességemet kihasználva neki estem kettőnek. Mintha nem is én tettem volna, már nem érdekelt külsőm milyensége, feltéptem az egyik gyomrát, majd karját kitépve helyéről szenvedésének és ordításának állkapcsa eltávolításával vetettem véget. Nyelve lefelé lengett, ahogy szájának alsó része eltűnt és vért csepegtetett a padlóra. Ezen gyors, pillanatok alatt lezajló mozdulatok közben társát fegyveremmel ellöktem a túloldali falig, így nyerve annyi másodpercet, mely a kivégzés befejezéséhez lett szükséges. Melyik halt meg előbb? Nem tudnám megmondani, bár nem is számít igazán. Utána dobva lándzsámat mellkasán keresztül szegeztem fel a függőleges felületre, hogy lába nem érte a talajt. Ezután fordultam vissza partnerem felé, alig egyetlen egy perc leforgásával később.
Egy fiatal, késői húszas éveiben járó férfi rontott rá, katonai késsel kezében. Esélytelennek tartottam az őrt, míg észre nem vettem, hogy partnerem valahol máshol kalandozik. Miféle gondolat terelhette így el figyelmét? Nem volt időm gondolkodni rajta, csak cselekedni. Hirtelen megragadtam az ifjú vállát, megszorítva azt hallottam, eltörik kulcscsontja. Szabad kezével már fordult volna felém, szúrószerszámával meglendülni, de mielőtt sikerült volna neki, szabad kezemmel elkaptam azon csuklóját, majd ajkaim elnyíltak, szemfogaim előmerészkedtem és riadt tekintetét látva tudta miféle sors vár rá. Egészen mélyre hatoltak fogaim finom, ívelt nyakán. Pár frissítő kortyot követően nem távolodtam el, egyszerűen feltéptem torkát, ahogy kiharapva belőle egy darabot a jókora sebbel tulajdonképpen hamar véget vetettem életének s pályafutásának. Elengedve a magába roskadó, rongybabként összeeső fiatalt kiköptem húsának darabját, majd hozzám méltatlan külsővel, ismeretlen tekintettel, véres pofával néztem Sheilah-ra. Enyhén összeráncolt szemöldökeim elszántságot és komolyságot tükröztek vissza. Nem Mortdecai Wolsey áll előtte, hanem a szörnyeteg.
- Nem most kellene elkalandoznia. – jegyeztem meg enyhén mogorva, érces hangon, miután megmentettem. Azzal sarkon fordulva, otthagyva a négy szerencsétlent, elindultam a félköríven. Pár lépés alatt eljutottam a tárgyaló kétszárnyú, hatalmas, fából faragott ajtajához. Nem néztem meg, vadásztársam követ-e avagy sem. Már közel volt a cél, technikailag egy ajtónyira. Nem ez a legjobb alkalom megfutamodni, különösen nem lenne bölcs mindezek után.
Kinyitom az ajtót, minden szó nélkül, de mielőtt egy lépést is tehetnék befelé, egy különösen szörnyek levadászásához készült kard pengéjét találom torkomnak szegezve. Enyhén hátra döntöm fejem, ajkaim mosolyra húzódnak. S még mindig nem tudjuk, mi vár ránk odabenn, milyen látvány tárul elénk, de ez a penge… Buxton őrkutyájáé. Vagy a legkeményebb, legszívósabb ellenfél vár itt felkészülten, vagy egyenesen gazdáját őrzi. Célba értünk volna? Csak ők ketten maradtak, nincs más hát hátra, csak a végső tánc.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 799 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Szer. Dec. 13, 2017 10:19 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt



To: Mortdecai
We had one thing in common: the Darkness in our hearts.

A halált nem lehet csak úgy kijátszani. Lehetetlenség, hogy valaki hirtelen visszatérjen, főleg nem olyan körülmények közt, ahogy azt Mr. Wolsey tette. Talán nem is volt igazán halott. Meglehet, csak ki akarta játszani az őröket, becsapni őket, hogy aztán lecsaphasson. Lehet, hogy félreismertem, és még sokkalta többet rejteget a tarsolyában, mint azt sejtettem. Nem tudhatom, milyen titkok lapulnak vérrel borított öltözéke alatt, mit őriz komor elméje mélyén.
Be kell vallanom, alábecsültem őt. Igaz, sejtettem, hogy nem csak egy úriember, akit meggyötört az élet, de bele se gondoltam, mi mindenre lehet képes egy ilyen férfi. Pláne, ha még vámpír is. Ahogy megölte azokat az őröket... Ahogy sorra lemészárolta mindet, majd önmagából kifordulva rám pillantott... Egy igazi szörnyeteg lett, de pont erre van szükségünk, hogy győzzünk ma este.
S most, mint két harcos indulunk újabb ütközetbe, hogy végül beteljesíthessük feladatunkat a hajnal első sugarai előtt. Nem végződhet másképp ez az éjszaka, csak halállal, ezt még célpontunk is tisztán látja. A kérdés csak az: kinek az élete veszik oda? A miénk, vagy az övé? Nem. Ez nem kérdés, mert amikor felkel a nap, Howard Buxton vére fogja vörösre festeni az eget, halálhörgése ébreszti a madarakat és utolsó kicsorduló könnye áztatja majd a földeket. Ez a sorsa, más nem lehet. Küldhet akármekkora szélvihart, villámokat vagy árvizet, mi mindet legyőzzük, hisz a cél tesz minket erőssé. A vadász nem azért küzd meg a vaddal, hogy élvezhesse a harc hevét. Azért teszi, hogy életben maradhasson. A túlélés pedig mindennél erősebb célja a bolygó összes élőlényének, ez hajt bennünket a csúcs felé.
Már nem kell sok, hogy eljussunk az oroszlán barlangjáig. Néhány lépés választ el Mr. Buxton fejétől, amit már nagyon szeretnék a kezeim közt tartani. Alig néhány óra alatt több gondod okozott nekünk, mint korábban az Árész-programban. Ez is csak nyomatékosítja bennem a gondolatot, hogy mindenképp vesznie kell. Akármi is történik, ha el is bukik valamelyikünk, a másiknak be kell fejeznie a feladatot. Ezzel szerintem tudat alatt Mortdecai is tisztában van, még ha szavakba soha nem is lett öntve. Bár az már bebizonyosodott, hogy nincs mindig szükségünk rájuk, elég egy pillantás, hogy tudjuk, mit akar a másik.
Az első őrt könnyűszerrel elintézem. A többi egy pillanatra a földre kerül, ahogy társukat ágyúgolyóként hozzájuk vágom, de hamar talpra is állnak, mielőtt még rájuk támadhatnék. Viszont erre is csak akkor kerülhetne sor, ha odafigyelnék, nem pedig azon törném a fejem, társam mégis hogy lehet életben. Butaság ennyire belemerülni egy megmagyarázhatatlan jelenségbe, már-már megszállottságra utal. Nem kellene ezzel törődnöm, de a tudatalattim nagyon nem akarja annyiban hagyni a témát.
Épp akkor sikerül visszatérnem a jelenbe, mikor Mortdecai elkapja az engem támadó őrt. Meglepetten figyelem, ahogy fogait belemélyeszti a férfi nyakába, majd egy egyszerű mozdulattal eltávolít egy darabot belőle. Erre aztán végképp nem számítottam, egy úriembertől azért valamivel finomabb módszert vártam el. Nem mintha zavarna, hogy így járt el, csupán ez volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott.
Ahogy a szemembe néz, egy egészen más személlyel találkozik össze a tekintetem. Mintha már nem is Mr. Wolsey állna előttem, hanem egy másik fenevad. Valaki, akitől a hideg is kiráz, ez pedig elég nagy szó tőlem. Nem félek... Mégse vagyok képes közelebb lépni. Az egész terem úgy fest, akár egy mészárszék, mindent vér és néhány testrész kellemetlen látványa díszít. Ekkora mocskot még én se hagytam magam után soha, pedig azért már nekem is volt pár szép élményem.
- Heh?! - szemöldököm felszalad a homlokom tetejére, ez a mogorva stílus egészen újdonság nekem - Elnézést! - teszem hozzá kissé gúnyosan, majd követem partneremet a tárgyaló felé. Tudom jól, hogy hamarosan sor kerül az utolsó harcunkra, Howard Buxton életének végső percei következnek. De mégis... Alig tudom elhinni, hogy végre itt tartunk. És hogy mindez még mosolyt is csal az arcomra... Hát, ez a nap már nem is lehetne furcsább.
Ahogy azonban Mortdecai kinyitja az ajtót, a torkához egy penge szegeződik.  Nem zavartatja magát miatta, mintha épp erre számított volna. Hát persze. Nyilvánvaló, hogy a célpontunknak van még egy utolsó fegyvere, ami veszélyes, erőteljes és kegyetlen... Na de hogy én egy kard által haljak ma meg? Na ne, felejtsük is el. Nagyon remélem, hogy a méreg beválik ellene, mert akkor elég egy karcolás, és vége... Ahogy a gazdájára is ez a sors vár ugyebár.
Azt viszont nem hagyhatom, hogy Mortdecai egyedül álljon ki ellene. Vektoraimat mellkasa köré fonva rántom el a penge elől, magam mellett engedem el.
- Ezt most nem csinálhatja egyedül. Ne ismételjük meg az előbbit, rendben? - jelentőségteljesen tekintettem rá, próbáltam minél mélyebben belelátni a lelkébe. Tudni akartam, hajlandó lesz e együttműködni, vagy inkább a saját ösztönei, a vámpír irányítása szerint kíván cselekedni.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Dec. 17, 2017 12:38 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Sokkal, ezerszer könnyebb dolgom lett volna ma este, ha teljes mértékben egyedül dolgozom és Sheilah még csak fel sem bukkan. Ezzel a ténnyel alapvetően nem tudok vitatkozni, ám azzal sokkal inkább, hogyha bajba kerülök a pác, melyben megkellene tanulnom úszni sokkal mélyebb lenne ennél. Arról nem is beszélve, kicsit sem bántam meg találkozásunkat. Élveztem az est minden egyes apró, lélegzetvételnyi kis mozzanatát, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy a lépcsőről megpillantottam őt. Hmph. Most egyikünk sem néz ki valami fényesen. Ruháink vérben áznak, szakadtak, kopottak és a megpróbáltatásoknak, a gyűrődésnek még közelről sincs vége. Hiába érezzük oly’ közel győzelmünk, legyen karnyújtásnyira, még nem ihatunk a jól megérdemelt serlegből, nem dőlhetünk le puha dunyhánkba és most, legfőképpen most nem veszíthetjük el a fejünket. Most, a célvonalban derül ki igazán, miféle fából faragtak bennünket és egészen pontosan mire is vagyunk képesek. Az út csak nehezebb lesz. Kihívásokkal teli, mely nem fizikai erőnket, hanem szellemünk veszi célba. Megtépázza ezen hosszú, fárasztó nap után. S miből gondolom ezt? Túl egyszerű lenne, túl könnyed, ha egyszerűen vége lenne. Howard Buxton ennél sokkal ravaszabb. Mindig is fel volt készülve az árulókra, néhány esetleges támadóra, nem hiába került nekem is olyas sok időbe elnyerni ama kiváltságot, hogy a privát kis tanácsának lehettem tagja. Soha senkiben sem bízott, könnyeden ölt, mert nincsenek kötődései és semmiből sem csinál személyes ügyet. Ám, az irodában hallott szavai alapján, bajtársam idáig vezető oka ezen tulajdonságát megcáfolja. Vajon, kezdettől fogva tudta, ki vagyok? Játszott, mint macska az egérrel? Tudnunk kell, amit ő, válaszokra van szükségünk és minden, Howard teljes munkássága, több évtizedes alvilági uralkodása ott van benn, a zsíros kezei közt szorongatja, mint kutya a csontot s nem ereszti. Előbb halna meg, mintsem úgy bukjon el, azzal győzelmet aratunk ma este. Nem, ha le is győzzük a férgek urát, ő gondoskodni fog róla, ne legyen diadalittas ez az emlék, egyenlők legyünk vele vagy még nála is rosszabbul jártak. Résen kell lennünk.
Hirtelen nyomást érzek mellkasomon, ahogy a hideg fém torkomhoz ér s én elvigyorodom. Ó, már szinte hiányzott ez a hatalmasra nőtt, kifejezetten erős mutáns lény, ki a harcművészetek legjobbika. Okkal került eme kiváltságos helyzetbe, nem csupán tudása jutatta el ide, hanem végtelen hűsége. Ritkán szólal meg, alig mond pár szót a nálamnál is magasabb férfi, kinek különleges, kifejezetten természetfeletti legyilkolására készített fegyverei vannak. Elmehetne vadásznak, ám ő sokkal inkább zsoldos, egyfajta végrehajtó, a hóhér, kinek hatalmas pallosa felemelkedik, majd lesújt. Szinte látom magam előtt az allegorikus képet, miként a vér megindul lefelé a lefejezett kígyó testének vonalán. Remélem, ezúttal ő hajtja alá fejét.
Korábban nem foglalkoztam a nő szavaival, egyszerűen megindultam a tárgyaló felé, ahol a gondos munkával elkészített acélkard váratlanul került nyakamhoz. Ám, sok időm nem volt. Se mondani, se cselekedni. Egyszerűen hátrébb ragadott egy erő, mintha kezet fonódtak volna körém, egy óvó ölés rántott volna vissza egy egészen rövid pillanatra attól, hogy alámerüljek a sötétbe és elveszve benne szörnyetegem átvegye az irányítást. Hátrébb lépek, Sheilah felé fordulok. Érdekes, már láttam ezt korábban is, de ahogy elnézem, neki nincsenek apró szarvak hajkoronájába bújva. Ő is fél-lény lenne, mint az őrkutya? Ez megmagyarázná azt a furcsa érzést, mely végig ott lapult bennem. Hmph. Még sohasem találkoztam diclonius-al, milyen érdekes.
Szavaitól komoly arcot vágok, mígnem ajkaim megtörik ezt, széles vigyorrá formálódnak és tekintetem megváltozik. Enyhén előre hajolva, egyenes háttal nyújtom egyik karom az ajtó felé, mely mögött még mindig ott bujkál ellenfelünk. Ellenkező kezem hátam mögé téve fokozom a hatást, noha nem tudom megmondani pontosan mi is ez. Íriszeimben ott rejtőzik a gyilkos gonosz, egy ravasz róka, aki sejt valamit, ám a számító, aljas pillantással adom tudtára, szabad utat kap. Tegyen, ahogy jónak látja s mindezt negédes ám annál vészjóslóbb hangom meg is erősítem:
- Csak Ön után, Miss Blackwood.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 617 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Szer. Dec. 27, 2017 4:18 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt



To: Mortdecai
Let’s finish this game!

Egy párszor már megfordult a fejemben, vajon mi lett volna, ha a mai kis akciónak egyedül vágok neki. Meddig jutottam volna el? Az biztos, hogy hidegvéremet nem tudtam volna olyan sokáig megőrizni, s talán neki is rontottam volna annak a ripacsnak, aki próbált felszedni korábban. De így, hogy úriember partnerem ügyesen kihúzott a slamasztikából, sikerült az utolsó csatát is megérnem. Egyetlen este alatt pedig annyi újdonságot megtapasztaltam Mr. Wolsey társaságában, hogy bele se merek gondolni. Egészen új érzések is a hatalmukba kerítettek - aggodalom, öröm, és még sorolhatnám.
De nem ábrándozhatok ezeken. Hiába szép emlékek, semmit nem fognak érni, ha nem járunk sikerrel. Sok holttestet hagytunk magunk mögött, rengeteg vért ontottunk, de a legfőbb ellenfelünk még mindig életben van, és ez rendkívül bosszantó. Olyan, mintha a kertet rendbe tennénk, de semmit nem akarnánk beleültetni. Értelmetlen és felesleges időpocsékolás. Tehát amíg Howard Buxton lélegzik, nem adhatjuk fel. Fogytán az időnk, viszont az erőnk még mindig tart, feladásról pedig szó se lehet. Túl sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt pár órában, ezek után semmiképp se vonulhatunk vissza.
Fogalmam sincs, mi vár rám odabent. Bár a partnerem nyakához szegezett penge sokat elárul, még így is bőven érhetnek meglepetések, aminek egyáltalán nem örülök. Ez a meló... Sokkal nehezebb, mint amire számítottam. Eddig könnyű dolgom volt: közel férkőzik, bájolog, megöl. De a mostani valami egészen más. Durvább és kiszámíthatatlanabb, és most az egyszer egyáltalán nem tudom, mi lesz a vége a történetnek. Most az egyszer... Félek megtudni. Viszont ez a félelem csak feltüzel, olyan lángot lobbant fel, ami visz előre, hajt, akár az adrenalin. Ez tesz engem gyilkos fegyverré, ezért tartanak engem tökéletesnek az ölés művészetére. Mert én pontosan tudom, hogy kell a negatív, másokat hátráltató érzésekből erőt kovácsolni, amivel aztán legyőzhetetlenné válok. Habár úgy érzem, most nem egészen így fog működni a dolog... Mr. Buxton gondoskodni fog erről, főleg, ha rájön, ki is vagyok valójában. Megpróbál majd érzelmileg megtörni, felhoz egy rossz emléket vagy valami kellemetlen információt a múltam egyik árnyékáról... Ha pedig rájönne, hogy Drake érzékeny pontom, biztos vele kapcsolatban találna ki valamit. Fel kell készülnöm mindenre... Hisz egy halálán lévő ember bármit képes megtenni azért, hogy életben maradhasson. Nekem pedig mindent el kell követnem, hogy ne tudjon hatni rám.
Szerencsére partnerem nem fog egyedül fejest ugrani a veszélybe, sikerül meggyőznöm, hogy ezúttal ne nagyon váljunk szét. Ez a végső menet, és van egy olyan érzésem, hogy az a nagy dög odabent érdekes dolgokat tartogat a számunkra... Talán olyat is, ami egy vámpírra is halálos ítéletet mond.
- Akkor hajrá. - utolsó szónak elég gyatra, de ennél jobb nem jut eszembe. Mély levegőt véve gyorsan megtisztítom fejemet a kusza gondolatoktól, és minden tervezgetés nélkül, tőrt rántva indulok meg a célpontot rejtegető szoba felé. Ahogy közeledek, lépteim futásba mennek át, s még mielőtt utamba állna az őr, vektoraimmal a lábában megkapaszkodva vetem át magam pengéje alatt, így bekerülve a szoba kellős közepére. És ott van... Ott figyel Howard Buxton teljes valójában, elégedett vigyorral a képén. Ó, majd akkor milyen elégedett leszel, ha a tőrömmel kivágom a szívedet a helyéről! Amíg Mortdecai lefoglalja a másik fickót, könnyedén végezhetek vele. Ez a terv. A rejtett vámpírral, azzal a hidegvérű gyilkossal a bőre alatt Mr. Wolsey sokáig fel tudja tartani az őrt, s ha már Buxton halott lesz, majd besegítek neki.
- Most megvagy, te... - mielőtt még befejezhetném, egy erős kéz szorítása fogja hirtelen körbe a nyakamat, a következő pillanatban pedig a falnak csapódok, majd szép lassan lecsusszanok a földre. Ennyit a tervemről.
Hacsak Mortdecai nem talál ki valami jobbat, Mr. Buxton ismét el fog menekülni. De nem... Nem bízhatom rá magamat csak így. Nem azért jöttünk el ketten, hogy végül ő oldja meg helyettem is a problémát.
Fel kell kelnem. Drake nem hiába képzett ki a harcra. Nem azért mentem keresztül annyi mindenen, hogy ma véget érjen a dal, és végül én kerüljek a földre. Az Árész-program legádázabb gyilkosa, a hidegvérű, kegyetlen szörnyeteg nem halhat meg egy gazdag, hájas szemétláda kezei által. Ennél szánalmasabb befejezés nem is létezik, még az is kevésbé szégyenletes lenne, ha egy kamion ütne el és abba pusztulnék bele. Akkor legalább nem lett volna lehetősége a küzdelemre. Ha itt adom fel az olyan, mintha visszavonulnék egy mindent eldöntő csatából. Gyáva lennék, és soha többé nem lennék képes mások szemébe nézni. Még az idegenek is csak egy sárban maradt lányt látnának, valakit, aki szerencsétlenebb mindenkinél. Márpedig belőlem senki nem csinálhat szerencsétlent..!



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Dec. 29, 2017 2:33 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Kimért léptekkel közelít, csizmája alatt a macskaköves út morzsolódik. Körülötte száraz fű, kopár, korhadt fák törnek magasba, az éjsötét levegőt sűrű köd teszi nehézzé. Hosszú kabátot visel, öltönyt, fekete haját hátra fésülve hordja, míg világos íriszeivel egyenesen előre néz, fürkészi a sötét erdő bejáratát, melyben elvesz útja. Egy denevér vékony hangja töri meg a csendet, cikázik a levegőben, magasan száll, majd kacskaringós útját megszakítva a férfi vállára telepszik. Vastag felhők borítják az eget, eltakarva minden csillagot, ám egyetlen égitest így is előbújik mögülük. Hatalmasra duzzadt, fehér fényű hold, kit hívja, csábítja az éjszaka minden teremtményét. Morgás szakítja félbe e kísérteties, mégis megnyugtató tájat. Egy nagyra nőtt, legalább százötven centi magas, fekete bundájú farkas lép ki erdejének rejtekéből. Pár méterre áll meg, egyenesen a férfi szemeibe néz.
- Rég láttuk egymást.
Hosszú idő, mire egy vámpír elsajátítja az alakváltás képességét, s noha klisés módon közkedvelt az égen szárnyaló denevérforma, tulajdonképpen önnön képzeletük szab határt abban, mivé is válnak. Éveken át tartó gyakorlást igényel egy-egy forma megtanulása, így bölcsen kell fejleszteni saját képességét, mielőtt úgy gondolná idejét pazarolja. De, minek is beszélek magamról harmadik személyben? Három alakot sajátítottam el, hála későbbi taníttatásomnak. Fekete, gomolygó füst, mely a legkisebb réseken is átfér, illetve sebezhetetlen, ám annál veszélyesebb felölteni eme tapinthatatlan külsőt. Denevér, hogy a magasság se legyen akadály, valamint, ahol már a puszta humanoid korlátok megmutatkoznak és nem embernek való az előtte álló kihívás, arra az esetre eme meglovagolható, s annál veszélyesebb, hatalmas fenevad van fenntartva. Olykor, úgy érzem, ő testesíti meg a bennem élő sz6örnyeteget. Külseje tenné? Vagy minden olyan szituáció, melyben hozzá kellett fordulnom? Nem tudnám megmondani. Csupán annyit, elgondolkodtató s kétségbeejtő, hogy lelki szemeimmel ismét itt vagyok. Önnön tudatom legmélyén, egy zárt térben, melyben én vagyok Isten és Sátán egyaránt. Korlátlan erőmnek én magam vagyok gátja, bilincs, mely rabszolga sorba taszít és térdre kényszerít egy sokkal nagyobb erő előtt. Létezik-e számunkra feloldozás, vagy minden tettünkért bűnhődnünk kell? Puszta létünk lenne lelkünk átka? Van-e választásunk szörnyeteg és ember között? Igen. Mert nem ők irányítanak, nem a létszükség uralja testünk s elménk, hanem mi magunk. És, én, azt mondom, hogy: nem!
Hirtelen nyitom ki szemeim. A folyosón állva nem sok segítséget nyújtottam partneremnek, ám szükségem volt erre a kis elmés kiruccanásra ahhoz, hogy legyűrjem saját, belső fenevadamat és ismételten önmagam lehessek. Az a férfi, aki megmutatta milyen az igazi angolkeringő és a tánc milyen csodálatos dolog, kit megcsókolhatott, eltűnhetett vele bokrok közt, majd felforgathatta egy tehetős férfi irodáját. Minden, mely eszméletem elvesztése előtt voltam.
Sheilah ekkor repült pár métert, majd jómagam átlépte a küszöböt. A nagydarab férfi felém fordult, ám mielőtt mindkettőnk kivégzésére alkalmas kardjával nekem rontott volna, a terem túlsó végében ácsorgó Howard Buxton ismételten megszólalt széles vigyorral kísérve mozdulatait.
- Várjon, Gregor. – állította meg jól képzett testőrét – Attól tartok, ha túl is élik a ma estét, csalódottan kell távozzanak. – fordult felénk, majd kezébe véve a hatalmas köteg papírt, mely összes munkáját, feljegyzését, dokumentációját, múltját, kapcsolatait és minden más egyebet jelentett, ami elengedhetetlen volt mind partnerem, mint magam számára, egyszerűen felemelkedett vastag virsli ujjai közt. Nem ez volt a legrosszabb, hanem a látvány, mely eztán tárult szemünk elé; Oldalra fordulva a lobogó kandallóhoz egy könnyed mozdulattal mindent beledobott.
- Nem! – nyújtottam ki egyik kezem, léptem közelebb, de mindhiába. Ha ott is álltam volna mellette, nem lett volna esélyem megakadályozni. Most már világos, Howard tisztában van saját halálával és nem áll szándékában megakadályozni azt, csupán utolsó erőfeszítésként hamuvá tette mindazt, mely számunkra minden, de mindent megért volna. A lángok az utolsó dossziét is felemésztették. A remény… odalett. Nincs győzelem, csakis vereség. Eme férfi halála, nem jelent már semmit. Vége van.
Mint akit szíven szúrtak, térdeim lassan megrogynak, alázuhanok a követ úton. Kikerekedett szemeim néznek, de nem látnak. Ingem vonalát követi egy vöröslő vércsepp, végig siklik rajta, majd elengedve annak szélét aláhullva szétterül az úton. A denevér felreppen, eltűnik farkas társával a sűrű ködben. Hason fekve, elnyílt ajkakkal érzem, padlóra kerültem. Mindem miért harcoltam, a vár, melyet felépítettem egyetlen tollvonással lett semmivé.
Végtelen vértenger közepén térdelek, tenyereim beszínezi a vöröslő folyadék. Minden mit tettem elvesztette értelmét, a magasztosabb cél értelmében kiontottak életet ebben a pillanatban vált mészárlássá, elragadták tőlük az okot s így tettek szörnyeteggé. Nem vagyok különb másnál. Hazugságokban hittem, kapaszkodtam beléjük, önáltatás volt, egy színjáték, melybe belebuktam. Eltűnt, mi fontos volt, mi előre hajtott és semmivé lett. Hamuvá változott, porrá vált kezeim közt.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 722 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Aug. 14.

Age :
18

Tartózkodási hely :
BH

Foglalkozás :
Hunting


Pént. Dec. 29, 2017 5:05 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt



To: Mortdecai
Let’s finish this game!

Ismerős az az érzés, amikor már nagyon közel jársz valamihez, de hirtelen az a valami elúszik az orrod elől? Az a dühvel kevert csalódottság, ami a gyomrodat belülről szétfeszíti, a görcs, ami a torkodban egyre nagyobbra nő és a szemedet ellepő szárazság, amitől sírhatnékot kapsz... Ezek azok, amik a hatalmukba kerítenek, s én pontosan ezt érzem most. Olyan közel volt... Egy karnyújtásnyira, s épp csak oda kellett volna lépnem, hogy ne vesszen el minden reményünk a lángok közt. Céltalannak lenni olyan, mintha egy végtelen sivatagban bóklásznánk, s én most épp a futóhomok örvényének csapdájába léptem. Abból pedig nincs kiút. Ha egyszer magával ránt, szinte lehetetlen kimászni belőle.
Szinte. De ha van négy láthatatlan kar a hátad közepén, vagy pusztán csak nagy benned az akaraterő, talán megúszhatod. Vagy ha épp oly hatalmas benned a bosszúvágy, hogy téged már a céltalanság se akadályozhat meg... Akkor tiéd lehet a sivatag minden egyes kis négyzetcentimétere, az összes benne található homokszem és oázis.

- Kelj fel. - a fejemben zúgott Drake hangja, visszhangként verődött vissza a levegő minden egyes kis molekulájáról. - Hát ezért küzdöttél eddig?! Hogy aztán elbukj néhány karcolás miatt?! - folytatta.
Igaza volt. Nem adhattam fel ilyen könnyen. Tenyereimet a földre helyezve támaszkodtam, majd lassan felemeltem magamat. Nehezen, de sikerült talpra állnom, az oldalamból folyó vér végigcsordogált a combomon, arcom, sőt, egész testem tele volt karcolásokkal és sebekkel. Így nézett ki az Árész-programban egy harci gyakorlat... Kegyetlenül és irgalmat nem ismerve. És az az „X”... Az vette el minden erőmet. De mégis kész voltam akár a végsőkig küzdeni mesteremmel, míg a többiek a földhöz ragadva próbáltak fájdalmaik, félelmeik ellen küzdeni. Tőlük minden utolsó csepp energiát elszívtak sérüléseik, míg nekem löketet adtak a támadáshoz.
Pengéink egymásnak feszültek. Lelkemet elöntötte az agresszivitás, megállíthatatlannak éreztem magam, s a karomba áramló erő ugyanerről tanúskodott. Egyre csak toltam fegyveremet Drake felé, s ő épp hogy meg tudta magát tartani egyensúlyában. Sejtettem, hogy ezúttal mindent belead, hogy kibillentsen, s nem számít majd arra, amit tenni fogok. Mert ekkor... Az észt választottam a harc helyett, s balra kitérve elhúztam mesterem elől a pengét, így ő önnön lendületéből előre bukott. Mire megfordulhatott volna, kezéből kirúgtam a kardot, s sajátomat a torkának szegeztem. Vértől és verítéktől ázottan, az aláhulló eső hűsétől megenyhülten vártam, de ő meg se moccant. Nem kívánt tovább küzdeni. Tudta jól, hogy egy mozdulat választ el a végítélet megadásától, s ha most valóban egymás meggyilkolása lett volna a cél, végezhettem volna vele. Elismerőn bólintott, s én kezemet nyújtva segítettem fel.
- Büszke vagyok rád. Tanuld meg, hogy a csapatot kell szem előtt tartanod, mert az ellenfél nem fog válogatni. - ezzel a néhány szóval zárta le a mai leckét. Tudtam jól, hogy még sokat kell tanulnom, ha az elsők közé akarok kerülni, és kész voltam mindent megtenni, hogy sikerüljön is.'

A tűz mindent elemészt. Az összes papírt, dokumentumot, mappát... Mindent, amiért Mortdecai küzdött. És amiért én is... Azt hiszem. Mr. Buxton életműve lehetett volna a kulcs a sok megfejtetlen kérdésünk ajtajához, ami mögött vártak volna a válaszok. De így most kénytelenek leszünk találni egy másik megoldást, egy utat, amit még nem fedtünk fel. Úgy tűnik, a mi kis kalandunk még korántsem ért véget...
Kezeim ökölbe szorulnak. Az egyetlen vigasz, ami maradt számomra, az Howard Buxton holttestének mámorító látványa. Lelki szemeim előtt már csak ezt láttam, a kivirult férfi, ki tönkretett mindent már csak egy kivetülés. Mert perceken belül nem lesz más, csak rothadó hús, amit gyilkosa méreggel tett keserűvé.
Nem törődve Mortdecai lesokkolt ábrázatával, egyenesen nekirontok Mr. Buxton önelégült képének, s tőrömet nyakába szúrva borulok le vele a földre.
- Szép álmokat, rohadék... - sziszegem fogaim közt. Most csak mi ketten létezünk. Vadász és vad, gyilkos és áldozata. Végig akarom nézni, ahogy szemeiből kihúny a fény, ahogy szép lassan elhagyja az élet. Mert ezt érdemli... Ha célunk nem is érhettük el teljesen, bosszúvágyam így végre csillapodhat, s a következő áldozat kilétének felfedéséig elégedetten dőlhetek hátra a fotelemben. Ez is csak egy újabb csepp a kezeimhez tapadó vértengerben. Számomra csak ez maradt... Az ölés. Ez az egyetlen cél, ami hajt engem az életben maradás sötét ösvényén, csak ez az, ami boldoggá tesz. Mert erre neveltek. Erre lettem kiképezve. Ez tett engem szörnyeteggé. Önmagammá.
És az őr? Az ő sorsa még megkérdőjelezhető. Talán vele is végeznünk kell? Vagy békében távozik majd? Ki tudja. Ez a közeljövő titkos zenéje, amit még nem vetettek papírra, de már alig várom, hogy hallhassam. Én leszek az első, aki füleit élezi majd, hogy megtudja, mi lesz Mortdecai Wolsey és Sheilah Blackwood történetének vége. De... Ha a megérzésem nem csal, még az első fejezeten se jutottunk túl. Mi lesz hát később?



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Dec. 29, 2017 11:13 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Enemy of my enemy is my friend

To: Ms. Blackwood

Lelkemben összetört egy hatalmas darabka, egy újabb pont, mely igyekezett egyben tartani és megóvni a zuhanástól, elfeledtetni mindazt, amin egész eddigi életem során keresztül mentem. A rengeteg tragédiát, veszteséget, elveszejtett életeket és önmagam mocskos mivoltát. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy összetörik, akárcsak egy tükör, millió apró darabra törve apró szemcsékké válva lebeg körülöttem, eggyé válik a levegőben szálló porral és nincs többé massza, sem ketrec, mely egybe tartsa.
Sheilah megmozdul, egyenesen Howard-ra ront. Ekkor eszmélek fel csupán, látva őt és a felé sújtó Gregor névre hallgató testőrt. Nem gondolkozom, csupán cselekszem, mikor a kard felé nyúlva megragadom annak pengéjét, nem törődve az előserkenő vörös folyadékkal, lendületét kihasználva visszarántom eme testes példányt, míg szabad kezem ökölbe szorítva vámpírerővel sújtok le arcára. Egy jól képzett ember is könnyedén eltörheti társa állkapcsát, egyetlen ütéssel szétzúzhatja annak arcát és végezheti ki. Ugyanez egy természetfeletti lény sokszorosított erejével, még veszélyesebb. Amilyen hirtelen tört rám a sokk, olyan könnyedén foszlott semmivé és kihasználva ellenfelem tétlenségét, azt, amit rólam gondolt, előnyt kovácsoltam előítéletéből. Ajkaim elnyíltak, fogaim összeszorultak, ahogy lesújtottam, majd meg nem állva rántottam ki a fegyvert, szorítottam falhoz törött koponyájú, ha még nem is halott, de hamarosan azzá váló férfit. Megragadtam a torkát és addig nyomtam támaszának, míg palacsinta vékonnyá nem vált. Összezúzva csontot és húst, eztán megforgattam balomban díszes, különleges kialakítású, még összetettebb alkotóelemekből kovácsolt, boszorkánymester által megbűvölt karját és fentről lefelé, függőlegesen átszúrtam mellkasán. Ekkor már a földön ült mindaz, mely megmaradt testéből. Noha, dühösen néztem le rá, pár nagyobb lélegzetvétel elég volt, hogy változtatva testtartásomon ismét kihúzzam magam. Vér szaga keveredett a szoba különleges illatával.
Visszaállt korábbi, már-már megszokottnak mondható hűvös és rideg magaviseletem. Egyenes tartás, kiolvashatatlan, sima arcvonások és mégis, éreztem magamon, kisugárzásomon és tudom, tekintetemből minden bizonnyal lerí, hogy valami megváltozott. Egy igen komoly és nagy horderejű valami. Mr. Buxton halála és ezáltal a küldetés fél sikere lenne, vagy az előbb kivégzett őré? Netán az egész este együttes hatása, partnerem jelenléte vagy… valami egészen más? Nem tudnám megmondani, talán mindegyik egyszerre, ám könnyen lehet, sokkal inkább máshol kell keresni a választ. Kihúzva magam fordítottam el lakkcipőmet, ahogy társamra emeltem tekintetem. Egy egészen aprót bólintottam, majd mindennemű szó nélkül léptem oda egy, a tárgyalóban található ajtóhoz, melynek túloldalán egy kisebb helyiség volt. A lámpát sem kapcsoltam fel, ahogy belépve rögvest kinyitottam a hatalmas, kétszárnyú ruhásszekrény ajtaját. Pár fogast odébb tolva kerestem azt a lefóliázott szettet, mely tökéletes lesz gyors kilépőnkhöz. Ezt levéve, illetve egy másikat, egy aranyszínű női ruhát, mely nagyjából Sheilah mérete lehet, talán valamivel szűkebb derékban és bővebb mellben, ezekkel léptem vissza társamhoz.
- Kérem, a könnyebb távozás kedvéért. – hangszínem halk volt és lágy, miközben átnyújtottam neki a váltásruhát, amit korábban Howard egyik ágymelegítője viselhetett mielőtt elnyelte volna a föld. Nem a legkellemesebb belegondolni, ahogy abba sem, kié lehetett az öltöny, ám jelen pillanatban nem engedhetjük meg magunknak a válogatást. Remélve, partnerem érti mire céloztam és eleget tesz kérésemnek, kiegészítem korábbi szavaim - Abban a szobában átöltözhet. – bökök jelemmel arra a helyiségre, melyből eme ruhadarabokat szereztem. Sajnos, nincs más, melyet magunkra ölthetnénk, de még mindig jobb, mint szakadtan és vérben ázva lépnénk ki az alattunk és egyúttal a bejáratnál ácsorgó vendégek közé. Amint ellenkező nembe tartozó társaságom eltűnik, magam is öltözködésbe kezdek. Kissé szűk, mely egyes helyeken kényelmetlenné teszi a szett viselését, ám tekintve, nincs túl sok szükségem a légzésre, melltájékon elviselhetővé teszi eme kellemetlen tényt. Épp zakóm gombolom be, mikor előlép Sheilah. A megállapításom helyesnek bizonyult, de még így is jól állt rajta. Annyira nem is ütközik személye és az arany, mint az elsőre egy laikus gondolná.
- Elragadó. – jegyzem meg, majd mielőtt távozhatnánk a teremből, a testőr holttestéhez lépve kihúzom belőle a kardot. Egy textilanyaggal megtörlöm pengéjét, tokjába csúsztatom, és rögzítő szíjával elrejtem kabátom alá. Egy kis szuvenír, ha úgy tetszik - Mehetünk? – teszem fel a kérdést, miközben úriember módjára karom nyújtom neki, és amennyiben engedi, sietős léptekkel levezetem őt a földszintre, éppen azon a hatalmas lépcsőn, melyen jómagam is érkeztem azt est hajnalán és lám, ismét egy vendégsereggel néz szembe tekintetem. De, nem állok meg, nem lassítok, egyszerűen, célratörően és határozottan vezetem a kijárat felé gyilkos, bűntársamat. Menetközben leveszem a fogasról sálamat, pálcámat és kabátomat. Kiérve a friss, késő éjszakai levegő hűvöse kellemesen bizsergető. Leintem az első taxit, így egy percnyi habozás nélkül és újabb baj keverése elkerülésével tudom újára bocsájtani Sheilah-t.
- Köszönöm a ma estét. – szavaimban őszinte hála cseng, finom úriemberség, halk és lágy szavak, miközben kezet csókolok elköszönésül, és eme mondatba nem csupán a küldetést értem, hanem találkozásunk első pillanatától egészen a mostaniig, mindent. Veszekedés, mások lekoptatása, tánc, bájcsevej, csók, elveszett pillanat… minden - Ez az Öné. Keresve sem találhatna jobb társat ennél. – nyújtom át a kicsempészett kardot, melyben a vésett név, Zireael, fecskét jelent. Teljes mértékig egyedi, mindenlény ellen hatásos, meggátolja a regenerálódást, mely bekötözött, még most is vérző tenyeremen is látszik, valamint könnyű forgatni és annál masszívabb, halálosabb bajtárs. Ennél többet sajnos nem adhatok kárpótlásul, s csak remélhetem, küldetésünk fél sikere ellenére pozitívan fog emlékezni erre a napra.
Biccentek, majd a taxi távozása után, Sheilah eltűnését követően denevérré válva szálltam tova az éjszakában.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 842 † köszönöm a játékot! † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Mortdecai & Sheilah - Party killers
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» [Játékos Küldetés] Halloween Party!
» Shine Party Club
» A little party never killed nobody - Mona & Max & Jenni
» i came 2 party -Pietro&Tabitha
» Santos Party House

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: