• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Yesterday at 7:23 pm
☇ Stories


Vas. Dec. 09, 2018 10:18 pm
☇ Maya & Joseph


Vas. Dec. 09, 2018 3:53 pm
☇ Charlotte & Joseph


Szer. Dec. 05, 2018 5:07 pm
☇ Játszótársat keresek!


Kedd Dec. 04, 2018 11:43 pm
☇ Joseph Rich


Kedd Dec. 04, 2018 11:18 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 raven & dan










avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
20

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Kedd Aug. 22, 2017 3:14 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




raven & dan
i'm breaking down and shaking around in this world so helplessly
but you just laugh and grin completely blind within

Éreztem a vér és a hús szagát.
Szinte automatikusan, akaratlanul indultam az orrom után. Mámorító illata úgy vonzott, mint mágnes a fémet, s minden megmaradt önkontrollom ellenére is elindultam a sötét utcán. Részben valószínűleg a kíváncsiságom hajtott csak, részben pedig, amit éreztem. Igazából nem tudom, mire számítottam, mi fog törtenni, mivel találom majd szembe magam. De képtelen voltam ellenállni a bódító illatnak, melytől még a nyál is összefutott a számban, ahogy éreztem az ízeket, hiába próbált tőle elzárkózni az agyam. Undorodnom kellett volna mindettől, ezt diktálták a megérzéseim, s az elveim. Azonban a bennem lévő wendigot ez egy cseppet sem zavarta. Ráadásul mindig éhes volt. Szüntelenül. Telhetetlenül.
Egy pillanatra felvillantak fehéren íriszeim, ahogy gyorsított lépteimmel lefordultam az egyik sarkon, valami szűkebb utcába, ahol egyre csak sötétebb lett. Ezt pedig egy újabb utca követte, mikor már szinte szaladtam. Végül egy sikátor bejáratánál kötöttem ki, minek mélyéről már hangokat is hallottam. Mintha valaki enne. Hús, és bőr szakadt, csontok törtek, és vér fröccsent a falakra.
Ahogy közelebb értem, s látvány is tárult a hangok és szagok mellé, egy pillanatra elkapott a hányinger, így egyik kezemmel a falnak támaszkodtam, szabad kezem pedig a szám elé szorítottam kissé előbbre görnyedve. Attól féltem, pillanatokon belül okádni kezdek, ha ezt tovább kell néznem, s azonnal meg is bántam, hogy bíztam a szaglásomban. De már ott voltam, már késő volt. S bármennyire is volt ez számomra gyomorforgató és undorító, a lassan ébredező wendigo felem borzasztóan élvezte.
Úgy tűnt a férfi még nem vett észre, mert zavartalanul szabott le egy kart az áldozatáról, hogy aztán beleharapva hangos csócsálásba kezdjen.
Közelebb léptem.
Aztán még egyet, és még egyet.
Észre sem vettem, de íriszeim teljesen eltűntek, így szemeim fehéren világítottak csak a sötétben. Kezemet elhúztam a számtól, és egy percig sem zavartattam magam, amiért kezdett túl kevés lenni a hely a számban a nyálhoz, amit az elképzelt ízek kavalkádja teremtett odabent.
Végül fajtársam is észrevett.
Egy hirtelen mozdulattal fordította felém a fejét, miközben el sem húzta szája elől a zsákmánya egy darabját. Félig még mindig nyammogott.
- Tűnj innen, fiú. Ez az enyém. Vadássz magadnak! - Szólt rám barátságtalanul, s szinte azonnal vissza is fordult az áldozata felé, hogy folytassa a késő esti vacsoráját, én viszont nem hátráltam meg. Helyette csak közelítettem.
A férfi egy kis idő után ismét rám nézett, majd rám vicsorgott éles fogaival, fenyegetően. Mikor elé értem, úgy néztem rá, mintha legalább a világ ura lennék, de a minden  porcikámat megmozgató remegés mégsem ezt tükrözte teljesen. Még mindig küzdött önmagam ellen az egyik énem. Szinte hallottam, ahogy odabent egyszemélyes csatát vívok magam ellen. Üvöltök, és próbálom visszaszerezni az irányítást.
- Nem hallottad? Tűnj el! - Ismételte meg nagyobb hangerővel, miközben felállt, hogy szembe nézhessen velem, dühösen. Sajnos fogalma sem volt, kivel állt szemben. Mert nem csak egyszerű wendigo voltam. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy emberként akartam viselkedni mindig is, s úgy is éltem az életem, így nem voltam gyakorlott, vagy kegyetlen. Nem tudtam én sem pontosan, miféle hatalom birtokában vagyok. De azt tudtam, hogy ebből a csatából ő nem jöhet ki győztesen, gyilkossá viszont nem akartam válni.
Vektoraim felé nyúltak, megragadták a nyakát, és egy egyszerű, mégis erős mozdulattal a szemközti falhoz vágtam, ami által élénkpiros színű vér kezdett rohamos sebességgel távozni fejéből. A vérszomjam ellenére is észnél voltam még annyira, hogy ennyivel beérjem. Úgy tűnt az erős ütközés meghozta a hatását, valamint a felismerés, hogy nem csak wendigo vagyok, így jóval felette állok. Amint földet ért, ijedten húzódott hátrébb visszaváltozott vonásokkal. Én ezek után már nem is foglalkoztam vele, a félig szétmarcangolt holttestre néztem inkább, majd leguggoltam, hogy a mástól megszerzett vacsorámba kezdhessek.
Hallottam az autókat elsuhanni a házak előtt, de a legkevésbé sem aggódtam, hogy esetleg valaki arra tévedhet. Azokban a percekben nem foglalkoztam semmivel, csak a könnyedén megszerzett zsákmánnyal, aminek az oldalába bele is haraptam, hogy aztán kiszakítva egy hatalmas darabot falni kezdjek vadállat módjára.
Ragacsos, karmazsin színű anyag folyt végig az államon, s a karomon, ahogy vérrel belepett ujjaimon csurgott végig.
Hirtelen a semmiből lépteket hallottam közeledni a sikátorhoz, majd egy táskát, s a benne lévő dolgok zörgését, ahogy az aszfalthoz csapódott, mikor leejtették.
Szorosan tartottam áldozatom belsőszerveit a kezemben, közel emelve a számhoz, s csak arcomat fordítottam hátra az ismerős idegen felé, mintha csak attól tartanék, hogy valaki megpróbálja elvenni tőlem, esetleg osztoznom kell. Szemöldökeim összevontam, s támadásra kész voltam, mely tükröződött arcvonásaimból.
Ahogy azonban közelebb lépett hozzám a nő, akkor jöttem rá, kivel szemben ülök a lámpa fénye által megvilágított vérpocsolyában. Vonásaim azonnal megváltoztak. Szemöldökeim feljebb kúsztak, kissé aggódva, hiszen lebuktam. Szemeim visszaváltoztak a megszokott formájukra, véres kezeimből pedig kiesett minden, amit egész addig szorosan tartottam.
Hallottam a wendigo kárörvendő kacagását odabent, míg én ledermedve, remegő kezekkel ültem Ravennel szemben.

©️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Vas. Jan. 14, 2018 2:06 am
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Dante & Raven
We all do bad things to survive
Csalódottan léptem ki a bár ajtaján. Úgy festhettem, akár egy szakadt kiscica, hajam csapzott volt, felsőm félrecsúszott a derekamon, cipőm még mindig fénylett a víztől, miután próbáltam lemosni róla a vércseppeket. Épp csak orrba vágtam a fickót, semmi komoly baja nem esett, de valahogy mégis az új magas sarkúm bánta a dolgot. Elpattanhatott egy hajszálere, a benne keringő ragacsos anyag pedig azon nyomban kicsurrant. És ennek tetejében semmi új infót nem sikerült kiderítenem drágalátos bátyámról, így nyíltam kimondhatom, hogy pocsék napom volt.
Idegesen fújtatva indultam meg az utca sötétjének, lépteim koppanása megtörte a szokott csendet. Haza kellett volna mennem, de a bennem felgyülemlett stresszt le akartam vezetni valahogy. Elgondolkodtam néhány dolgon, és egyre csak az az érzésem támadt, hogy talán a módszereimmel van a baj. Nem voltam elég keménykezű? Vagy épp ellenkezőleg? Mivel senki nem mondta volna meg, kénytelen voltam kitalálni magamtól: a probléma ott kezdődik, hogy Alexander egy sunyi kis szemétláda, aki bármikor képes elrejteni az összes nyomot, ami hozzá vezethet. Így hát hiába kerestem, ha ő nem akarta, hogy megtaláljam. Tőle tanultam meg, hogyan kell észrevétlenül maradni... Persze, hogy sehogy se lelek rá.
Ujjaimat végigfuttattam kócos hajkoronámon, így már kevésbé hasonlított egy madárfészekre. A verekedés sajnos megárt a szépségnek, egyáltalán nem a kényes kislányoknak találták ki. Szerencsére engem nem nagyon hatott meg, ha rosszul festettem emiatt, a célom sokkal fontosabb volt, mint a külsőm.
Feltűnt, hogy egyre jobban letérek a hazavezető útról. Már egészen más hangulat vett körül, a kocsmákat és ittas zaklatókat felváltották az árnyak és a nyomasztó, homályosan világító utcalámpák. Ugyan még bőven a belvárosban voltam, ezt a környéket nem túl gyakran látogatták az emberek, főképp éjszaka nem. Meg tudtam érteni, nem volt túl barátságos látvány.
Épp készültem visszafordulni, amikor fülemet furcsa zaj ütötte. Pontosabban zajok - mint amikor valaki teli szájjal rágcsálja a félig átsütött steaket, és még a leve is kicsordul a szájából. Nagyot nyeltem, mert lelki szemeim előtt máris ott lebegett a látvány, ahogy egy zsírdisznó pacák nagy élvezettel tömi magába a kaját. Mindezt a hangok mellé érkező szag hessegeti el, ami határozottan nem marhahús volt. Sokkal inkább ember, ha elsőre tippelnem kellett volna. Elég hullát hagytam már magam mögött ahhoz, hogy az orrom azonnal felismerje, esélyem se volt kételkedni.
Lábaim ellenkezést nem tűrve indultak meg az irányába, minden lépésem egyre biztosabbá vált, ahogy erősödött a szag. Volt egy megérzésem, hogy nem szép látvány fog fogadni, ezért gyorsan végigfuttattam az agyamon minden lehetséges verzióját a következő néhány percnek, hogy semmi ne érjen váratlanul. A bent lapuló jaguár legszívesebben minden megfontolás nélkül vonszoltatta volna oda a hátsómat, hogy nézzek végre szembe vele, de én, mint emberszerű lény, okosan akartam csinálni. Ott volt a veszélye, hogy a rendőrség már elindult a helyszínre. A tettes is a környéken lehetett, a csámcsogáshoz hasonló zajokból ítélve valószínűleg még a test közelében volt. Az esetleges civilekkel is el kellett számolnom, bár szerencsére ilyen későn nem sokan akadtak az utcán.
Egy szóval sok mindent figyelembe kellett vennem, ezerféle magyarázatot ki kellett találnom, ha valaki netán számon kért volna, amiért oda tévedtem. És ilyenkor jövök mindig rá, hogy egy irányításmániás, mindent megtervező, energikus személy vagyok, akit a gimiben már minden lány elásott volna a lacrosse pálya egyik sarkába, amiért folyton a kezébe akarja venni a kormányt. Nem tehetek róla, mindig is ilyen voltam.
Végül csak sikerült meglelnem a szokatlan hangok forrását, ami egy sikátorhoz vezetett. Nem ért váratlanul, hogy egy embert nyammogó természetfelettit találtam, a legtöbb jel erre utalt. Tekintetem cikázott a szétfröccsent vér, a hulla darabjai és a - feltételezéseim szerint - wendigo között. Orromat facsarta az áldozatból eredő bűz, de emellett valami egészen mást is éreztem. Egy olyan illatot, ami egyre ismerősebbé vált, és az elmúlt néhány másodperc fénysebességűről csigalassúvá vált. Elmémbe lassan bekúszott, hogy a vérrel borított srácot bizony ismerem. Neve visszhangzott odabent, akár egy bűvös szó, ami minden izmomat leblokkolta. Ujjaim közül lassan kicsúszott a táska, és benne minden női holmival a földre hullott. Ennek hangjára térhetett vissza a jelenbe ő maga is, s szinte azonnal felém is fordult az arcával. Ekkor már biztos voltam benne, hogy Dante görnyedezett a hulla fölött. Na de ő... Nem akartam hinni a szememnek, így óvatosan elindultam felé, hogy megbizonyosodjak, tényleg vele állok szemben.
Tekintete állatias volt, mint a ragadozó, ami védi a zsákmányát. Ugyan félelemnek nyoma se volt bennem, lélegzetem megremegett a meglepettségtől. Szinte lesokkolt, hogy így láttam Dantet, ilyen... Rémes állapotban. Soha még csak eszembe se jutott, hogy wendigo, erre korábban nem sikerült felkészítenem a tudatomat.
Arckifejezése megváltozott, amikor felismert. A titkára fény derült, és most szembenéztünk egymással, akár két idegen. Már nem voltam benne biztos, hogy tényleg ismerem őt. De vajon honnan is..? Honnan tudtam, ki is az a Dante Wraith? Mi volt a mi történetünk? Bár, teljesen mindegy. Ezzel az éjszakával teljesen megváltozott az egész.
- Dante... - suttogtam a nevét, miközben a vörös folyadék lassan elérte a cipőm orrát. Minden másodperccel egyre nagyobb felületen beborította a sikátort, a közénk ülepedő csendben szinte hallani lehetett, ahogy tovaterjed.


The Way I Do × 820 × @




The prey who became a predator.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
20

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Vas. Jan. 21, 2018 2:14 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




raven & dan
i'm breaking down and shaking around in this world so helplessly
but you just laugh and grin completely blind within

Ugye te is érzed, ahogy az ereidben élvezettel körül ölelt bizsergető módon áramlik át a vér, a megszokott tempója helyett? Ugye te is érzed az erőt, ami elönti a tested minden egyes porcikáját, hogy újjáéleszthesse egész lényedet, mely egész’ eddig aludt? Ugye te is érzed a hatalmat és azt a rengeteg képességet, ami csak arra vár, hogy végre felfedezd? Nem kell mást tenned, csak enni. Harapj még egyet. Még egyet! – hallgattam a hangot a fejembe, ami átszakította az elmémre telepedő fojtogató csendet.
A gondolataim az éhség nyomására azonnal megszűntek, s odabent sivár némaság köszöntött, mintha az üresség és a sötétség vette volna át mindennek a helyét. Minden, ami egészen eddig még üvöltött a fejemben – az ellenkezés, a düh, a kétségbeesettség, az indulatok, a tagadásaim és az önmagammal szembeni hazugságaim -, most egytől egyig elhallgattak.
Csend.
Csak néhány autó, ahogy elhaladva az utcán hátra hagyja beszűrődni kerekeinek tompa hangját, mely az aszfalt pocsolyáit szeli ketté. S a motor zúgása, hol erősebben, hol halkabban.
Csend.
A szellő lágyabbnál-lágyabb megmozdulásai, ahogy felkapnak egy kisebb levelet a betonról, vagy csak végig gurítják azt a sikátorban. A szárazsága miatt karcos, szinte hallhatatlan hang üti meg fülemet. A néma süvítés, mely átvág a falak között, hogy tovavigye a vér és a gyilkosság szagát.
Csend.
Egy szemeteszsák zörrenése a kuka mellett, ahogy előugrik egy macska. Sietős pillantást vet a bűneimre, majd a földön heverő férfi mellé lépdel némán, puha tappancsain. Kíváncsi pillantással fürkészi messziről. Homorít, majd nyújtózkodik. Végül érdektelenül tovább siet.
Csend.
Hús szakadása, vér locsogása és csámcsogás hangja. Ez volt az egyetlen, amit olyan erősen hallottam, hogy attól féltem, a dobhártyám fogja bánni. Ugyanazok a gyomorforgató zörejek, melyekre percekkel ezelőtt felfigyeltem az utcáról. Csak most már tőlem származtak…
Kívülről hallottam és láttam magam – azt hittem, ez csak a filmekben lehetséges. De tényleg ott voltam. Sötétség körülöttem, s egyetlen színpadias, fehér színű, éles fénysugár világított egy pontba. Egyenesen rám. S én ott ültem, mit sem törődve a közönséggel, mintha megszűnt volna tér és idő.
Ekkor kezdtem ismét meghallani a hangomat a fejemben. De most valami megváltozott. Ez a belső hang megrémisztett. Úgy tűnt, mintha egyenesen a pokolból ért volna el, s a gonoszság a legapróbb végletekig ott csengett minden egyes kiejtett szóban. A kegyetlenség. A hatalomvágy. A telhetetlenség. Egyszóval minden, ami nem én voltam.
Pedig én voltam.
Végre beengedtél Dante. Most már egyek vagyunk. – gúnyos kacagás kíséretében kúszott egészen a bőröm alá ez a két mondat, s mintha csak egy érintést éreztem volna a vállamon. Talán még oldalra is pillantottam e képtelenség hatására, de a látvány megrémisztett. Ott volt ő, vagyis én – fehéren világító szemekkel és éles fogakkal vicsorítva, vértől áztatott arccal, s ruhával meredt a zsákmányomra, miközben vektorai őrülten kavarogtak körülötte. Azonban nem kettő volt, hanem négy. És szinte biztos voltam benne, hogy messzebbre elér, mint én azt eddig hittem.
Ezek biztosan az őrület jelei – szorítottam össze szemeim egy pillanatra, hátha felébredek egy rossz álomból, de nem sikerült.
A helyzet pedig csak akkor vált még szörnyűbbé, mikor az idegesítő háttérzajok mellé párosult egy újabb. Egy közeledő. Egy vészjósló.
Életünket végig kísérő folyamat a lebukás veszélye, hiszen mindig teszünk valamit, amit talán nem szabadna. Ami kockázatos. Vagy azért, mert szükségszerű, vagy azért, mert izgalmas.
Ott a lebukás veszélye minden egyes puskázásban; minden elszívott cigarettában, amit talán valaki ellenez; minden egyes pohár borban, vagy üvegsörben, amit megiszunk, mondván „nem lesz baj”, mikor autóba ülünk; minden egyes hazugságban, amit másoknak mondunk, legyen az kisebb, vagy nagyobb; minden egyes kisebb lopásban, amit kamaszként heccből követ el az ember. De mindez meg sem közelíti azt, mikor egy ismerősöd kap rajta, hogy egy ember szétcincált tetemét zabálod a város egyik eldugott zugában.
Éreztem, ahogy mellkasom nehezedik, ezáltal elzárva a légutakat, hogy egy percig még levegőt is elfelejtsek venni. A kisördög eltűnt a bal vállamról, és úgy ejtettem ki a kezemből mindent, mintha égetne. Kivételesen szerettem volna a velem szemben álló fejébe látni. Az ő gondolatait hallani. Vagy talán jobb is, hogy erre képtelen voltam.
El kellene menekülnöm? – kínzó kérdés fészkelte magát a fejembe, mikor éreztem szívem heves dobogását.
El kellett volna menekülnöm – állapítottam meg aztán, mikor kiejtette a nevemet pontosan olyan hanglejtéssel, amit én soha nem akartam hallani. De egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Aztán valahogy erőt vettem magamon, és mégis megtettem.
A lány felé fordulva emelkedtem fel a földtől, és mellkas magasságba emelve véres kezeim álltam meg vele szemben.
- Nem akarlak és nem is foglak bántani – szögeztem le azonnal, mielőtt bármit is mondott volna, esetleg eszeveszett sikításba kezd és elfut rendőröket, vagy akármit keresve. – Mindent megmagyarázok, oké? Csak… csak hallgass meg.
Ó, hát ez fantasztikus, Dante. Kicsit sem vagy hátborzongató, és egyetlen Sikoly vagy Horrorra akadva részben sem láttunk még hasonló jelenetet, aminek természetesen az volt a vége, hogy a gyanútlan áldozat leült teázgatni a pszichopata késes gyilkossal, miközben ő elmesélte az életét – veregettem magam vállon képzeletben, és már vártam a lehető legrosszabb reakciókat, de valamilyen érthetetlen módon egyik sem következett be. Eddig még nem is gondoltam rá, de talán Raven sem ember. Talán vadász, bár… nem, az kizárt. Az is lehet, hogy csak képben van a világ sötétebbik oldalával is. Aztán rájöttem, felesleges elméleteket gyártanom, hiszen hamarosan úgyis minden kiderül.
- Miért vagy ilyen nyugodt? – Adtam végül hangot gondolataimnak, mikor a lepettség már úgyis minden lehetséges formában kiült az arcomra.
Bevallom, ez a váratlan fordulat felettébb megnyugtató volt, de az előttünk álló beszélgetéstől még mindig féltem. Miért nem készítik fel az embert az ilyesfajta lebukásokra? Ezekre miért nincs egy sablon szöveg, amivel könnyedén el lehet intézni? Miért kell ennek ilyen kínosnak lennie?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Csüt. Feb. 08, 2018 6:10 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Dante & Raven
We all do bad things to survive
Mindig abban reménykedik az ember, hogy egy rossz nap után majd minden lenyugszik, a problémák lassan megoldódnak és nem lesz semmi baj. Aztán jól pofon vágja őket az élet, és bele is röhög a képükbe. Én pedig pontosan ugyanezen mentem keresztül.
Még mielőtt a bárba mentem volna, hogy folytassam a nyomozást áruló bátyám után - aki remélhetőleg már valamelyik temető névtelen sírja alatt fekszik -, gondoltam elintézek néhány dolgot. Mivel az új szobatársamnak is bőven akadt tennivalója, nem is igazán volt időm elmondani neki, hova megyek. Nem mintha az ilyesmit bármikor is megbeszéltük volna, de azért jó lett volna új vizekre eveznünk az egymás iránti bizalmat illetően. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg fog törni a jég köztünk, csak adni kellett neki egy kis lendületet. Mindenesetre egy darabig nem láttam esélyét ennek, mivel az összeköltözés ellenére ritkán látjuk egymást.
Munka előtt bementem a helyi kávézó-reggelizőbe, ahol sikeresen rám borítottak egy nagy csésze teát, egy nagy tál rántottát és még egy csokis fánkot is. Ezt mind körülbelül két és fél másodperc alatt sikerült véghezvinnie az egyik ügyetlen pincérlánynak, aki emiatt az utolsó napját töltötte a felszolgálóiparban. Amint meglátta a főnöke, hogy mit művelt, egyből kirúgta, pedig próbáltam menteni a helyzetet. Annak ellenére, hogy ezek után mehettem haza átöltözni, nem éreztem szükségét a hisztizésnek. Pedig iszonyatosan mérges voltam, de mégse akartam a szerencsétlen lányt leteremteni mindenki előtt. Így is elég büntetés volt neki, hogy kivágták a munkahelyéről. Megértő képességem minden apró kis darabját összekapartam, de mindhiába. Azzal nem segítettem, hogy azt mondtam neki: „Semmi gond.”
Persze ennyi erővel akár maradhattam volna a leöntött, összekoszolt cuccaimban, hisz a nap végére már a tisztán felvett ruhadarabjaim is gyűröttek, néhol vérfoltosak voltak. Egy kis orrba vágás, és máris vörös ragacs mindenütt!
De még ez sem volt elég. Óh, nem! A sors úgy döntött, még szépítget kicsit ezen az amúgy is kellemetlen napon, és elkever Beacon Hills sötétebbik oldalára, hogy aztán a vérszagot követve rátalálhassak... Egy wendigora. Már azon voltam, hogy elhúzzak onnan, amikor felismertem az illetőt - és nagyon nem tetszett ez a felismerés.
Mire végre ő is megszólalt, cipőmmel már félig a sebesen szétterjedő vértócsában tapicskoltam. Nem volt túl kellemes gondolat, egyből eszembe jutott, hogy ezt a párt is kidobhatom, ha foltos marad. Legszívesebben hátraléptem volna, de nem akartam, hogy Dante azt higgye, félek.
Mikor ő maga is felismert - legalább is mertem feltételezni -, mindent kiejtett a kezéből. Gusztustalanul placcsantak szét a földön, és ha életemben először láttam volna ilyet, talán még ki is dobtam volna a taccsot. Szerencsére kemény fából faragtak, és olyan vasgyomorral áldottak meg, hogy még a legundorítóbb látvány se tudott volna megszédíteni. És különben is... Tettem már olyat, aminek a végeredménye egész hasonlóan nézett ki.
Lebukott. Ahogy megfordult és feltápászkodott, úgy festett, mint egy kisfiú, akit a hűtőszekrényben matatva kaptak el a szülei. Látszott a tekintetén, hogy szívében egymással dulakodva kavarognak az érzések, és képtelen eldönteni, melyik a helyes és melyik nem. Meg tudtam érteni.
Szerintem ha akarnál se tudnál bántani... - gondoltam magamban, mivel született vérjaguárként elég brutálisan tudtam harcolni. Még ha ez nem is tűnt olyan egyértelműnek a külsőm alapján. Persze nem becsültem alá őt sem, ezt a hibát már soha többé nem akartam elkövetni... De valamiért minden ösztönöm azt súgta, hogy erősebb vagyok.
Szavaiból ítélve azt várhatta, hogy majd sikongatni kezdek vagy elrohanok, de egyik sem állt szándékomban. Nem ő az első wendigo, akivel találkoztam, persze az a másik nem volt ilyen szelíd, amikor összefutottunk. Már nem is emlékszem, mi lett a vége annak a történetnek.
Még mielőtt bármit is szólhattam volna, feltette azt az égető kérdést, ami nem csak őt, de engem is foglalkoztatni kezdett. Tényleg, miért vagyok ilyen nyugodt? Miért nem undorodom el, és miért állok még mindig itt?
Talán csak segíteni akartam. Vagy megérteni őt... Netán a lelki szemetese lenni, hogy ne járjon úgy, mint én. Nekem csak a hülye bosszúm maradt, ami egyelőre vágy volt csupán, de neki még volt esélye arra, hogy normális dolgokkal foglalkozhasson - a „különleges” diétája mellett.
Mély levegőt véve próbáltam összeszedni egy ésszerű választ. Persze benyöghettem volna, hogy „Vérjaguár vagyok, és már találkoztam a te fajtáddal, no para...”, de akkor mindenhogy rám terelődött volna a szó. Márpedig itt most Dantén a sor, hogy kitálaljon, nem rajtam. Arra elég volt később sort kerítenünk.
- Láttam már rosszabbat. - feleltem egyszerűen, ugyanakkor hangomban megértőség csengett. Tudtam, hogy ezzel eleget mondtam, hogy egyelőre ne menjünk bele a részletekbe, ugyanakkor talán meg is nyugtattam, hogy nincs mitől tartania. Miattam aztán nem fog se diliházba, se börtönbe kerülni, a vadászok meg aztán pláne nem fogják elkapni, ha rajtam múlik. - De nem gondoltam volna, hogy te is... Ilyen vagy.
Próbáltam a tekintetemmel azt sugallani, hogy megbízhat bennem, és nem ítélem el. Csak remélni tudtam, hogy észreveszi, megérti és el is fogadja, de egyelőre nem láttam jelét ennek. Sebaj... Van időnk.


Madness × 798 × @




The prey who became a predator.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
20

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Kedd Feb. 27, 2018 6:46 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




raven & dan
i'm breaking down and shaking around in this world so helplessly
but you just laugh and grin completely blind within

Azt kívántam, bárcsak egyszerűbb lenne minden. Saját magammal kapcsolatban. Az érzéseimmel kapcsolatban. Az egész életemmel kapcsolatban. De akkor és ott leginkább azt kívántam, bárcsak egyszerűbb lenne a helyzet. Vagy bárcsak eltűnhetnék pillanatok alatt, mintha soha ott sem lettem volna. Persze mindez távoli álom maradt számomra. Oly’ közelinek tűnt képzeletben, de a valóságban milliárd fényévre volt oda. Muszáj volt beletörődnöm. A nehezebb feladat azonban nem az volt számomra, hogy elviseljem, valaki rajta kapott miféle szörnyeteg vált belőlem, hanem a tudat, hogy bármit teszek, saját magam elől soha nem futhatok el. Ugyanúgy tükörbe kell néznem nap, mint nap, ahogy régen is tettem. A küzdelem önmagammal szemben azonban sokkal nehezebb most, mint bármikor. Talán ezt jelenti igazából küzdeni a démonok ellen, nem azt, amit minden tinédzser emleget mostanában a lelki sérelmeik miatt, amiktől képtelenek szabadulni. Régen is nehéz volt elviselni a zajt a fejemben, s sokszor kívántam, bárcsak kikapcsolhatnám. Most azonban hangosabbak, mint valaha, és fogalmam sincs, hogy hallgattassam el őket.
Meg kéne állnom és szembe nézni Vele.
Minden hang ezt súgja odabent, de ez közel sem olyan egyszerű, mint lennie kéne. Önmagam elfogadása ott bukott meg, mikor eljött az a szörnyű éjszaka, melyet egyszerűen csak így emlegetek. Az is nehezemre esik, hogy bevalljam magamnak, mi történt. Akkor mégis hogy nézhetnék szembe ezzel a lényemmel, s mindazzal, ami történt? Hogy nézzek szembe azzal, akit látok vicsorogni a tükörben? Hogy nézzek szembe a sorsommal?
Raven meg csak állt velem szembe kitartóan, rendíthetetlenül, félelmek nélkül - ettől csak ideges lettem. Mintha egy részem azt akarta volna, hogy féljen tőlem. Mintha azt akarnám elhitetni magammal, hogy akivé váltam, az egy szerethetetlen szörnyeteg, s hagynom kéne, hogy a sötétség bekússzon a szívembe. Azt akartam, hogy féljen, s megerősítse az utálatot és az undort, amit érzek önmagam új része iránt.
- Láttál már rosszabbat? – Kérdeztem kissé hitetlenül, miközben szűkítettem a szemeim. Hitetlenségem nem felé irányult, s nem is azért érződött hangomban, mert annyira lehetetlennek hittem, hogy más wendigoval is találkozott már. Pusztán csak azért voltam hitetlen, amiért így áll a dolgokhoz. – És szerinted rendben van ez így?! – Kérdeztem kissé felháborodva, remegő hangon.
Egyik kezemmel a mellettem fekvő felismerhetetlen tetemre mutattam, azonban nem akartam lenézni. Látni sem akartam, mit műveltem. Viszont a mozdulattal próbáltam rávenni a lányt, hogy ő igenis odanézzen, és realizálja; bűnös vagyok.
- Amit csináltam, az nem normális – folytattam. – Nem rég, aki rajta kapott, miszerint nyers húst zabálok egy dobozból, azt hitte, megőrültem. Ahogy a fehéren vakító szemeimbe nézett, olyan félelmet láttam tekintetében, mint még soha senkiében. Én magam is megijedtem, ahogy megláttam magam az ő szemeivel – szavaim közben közeledni kezdtem felé. Végig kissé sejtelmesen beszéltem, ingerülten, s mintha csak az lett volna a célom, hogy halljam elítélő szavait, amit én magam provokálok ki belőle. – Ezzel ellentétben, te csak annyit mondasz mindenféle rezzenés nélkül, hogy „láttál már ilyet”? – ismételtem szavait. – Darabokra szaggattam előtted valakit, miközben a vérében úszva dobáltam szét a belsőszerveit, amikről úgy gondoltam, hogy még az én gyomrom sem venné be.
Megálltam előtte, hogy körülbelül csak fél méter válasszon el minket egymástól. Kíváncsian, kutató tekintettel fürkésztem az övét. Nem érdekelt, hány wendigot látott már életében, s azok közül hányat étkezés közben. Most rólam volt szó.
Betegesen küzdöttem azért, hogy valaki alátámassza az elméleteim, miszerint amivé váltam, annak nincs joga élni sem. Helyette ő csak dacosan állt előttem végig. Nem értettem mi volt a célja, talán meg akart nyugtatni. Ezért a Dante, akit én ismertem, hálás lett volna. Azonban az új Dante, aki még számomra is ijesztő volt, s teljesen elveszett a sötétségben, a bizonyítékot akarta arra, hogy egy szörnyeteg. Bármennyire is fájdalmas ez.
Én őszintén akartam ebből kiutat, de nem láttam semmit. Mindettől már csak a halál választhat el.
De én nem akartam meghalni. Élni akartam.
- Inkább ítélkezned kéne. Megvetned. Undorodnod. Gyűlölnöd. Félned. Bármi! Bármi jobb lenne ennél – fakadtam ki végül értetlenül. Nem erre számítottam, és nem is ezt vártam.
A végén még a fejemhez vágja, hogy nem vagyok olyan rossz, mint hiszem.
A végén még sikerül meggyőznie arról, hogy ugyanaz vagyok, mint voltam.
A végén még talán kitalálok a kétségeim csapdájából…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Vas. Márc. 04, 2018 3:34 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Dante & Raven
We all do bad things to survive
Gyakran eszembe jutott, vajon milyen lehetett volna emberként élni. Egy olyan világban felnőni, ahol nem leselkednek rám gyilkos teremtmények, s a természetfelettiek csupán tündérmesék gonosztevőiként léteznek számomra. A szüleim ölelő karjai közt bujkálni, bátyámmal lovagi tornásat játszani a kertben... Közösen tanulni a szorzótáblát, megnézni a Phineas és Ferb legújabb részét a tévében... Énekelni egy dalt a kedvenc Disney mesémből, hercegnőnek képzelni magam és könyörögni a boltban egy csomag gumicukorért...
Sose tudtam, milyen érzés lehetett átlagos gyereknek lenni. Számomra csak kérdések léteztek, az apám utáni kutatás és a bátyám önvédelmi leckéi. Semmi olyasmi, amit egy normális tizenéves csinálni szokott. Legalább is nem hiszem, hogy az esetleges kocsmai verekedések olyan gyakoriak lettek volna egy korombeli lány életében. Bezzeg én... Sok fejet vertem már bárpultokba, és sok szék tört el a kezeim közt, ahogy valakinek a hátához csaptam. Karmaimat idegenek vére festette vörösre, tekintetem pedig a gyűlölet és agresszió keverékétől izzott. Alextől csak ezt tanulhattam el, semmi mást... Hiszen ezen, és a nőzésen kívül semmit nem tett le az asztalra, ugyanolyan nulla volt, mint a részeg pasik, és lelkileg leamortizálódott vadászok, akikkel elbántunk. Talán nem volt fair, hogy gyengébb pillanatukban kaptuk el őket, de két tinédzser mégis mit kezdhetett volna egy épelméjű fegyveres őrülttel? Mára már persze könnyűszerrel kiállhattam volna bármelyik ellen, de akkoriban... Nem volt más mód.
Tehát valóban semmi ötletem se volt, hogy vajon milyen lenne halandó, tudatlan civilként felnőni. Ennélfogva sehogy se tudtam megérteni azokat, akik kiakadtak egy holttest láttán. Azokat meg végképp nem, akik emberségük elvesztésének pillanatában rágni kezdték magukat legbelül. Semmi értelmét nem láttam ezen drámázni, hiszen a legtöbb természetfeletti már azt is elfelejti egy idő után, hogy ki is volt az átváltozása előtt. Az új verziója felemésztette a régit, ezen pedig semmi gondolkodnivaló nincs többé. Fogadd el és kész.
De elnézve Dante vívódását saját magával... Gyomromban motoszkálni kezdett egy apró bizsergés, amitől a lelki világom dobott egy hátast. Segíteni akartam rajta, hisz egy bizonyos szinten ismertem őt, és már nem egyszer néztem végig, ahogy valaki szétszedte magát a bűntudattól. Talán nem is szó szerint, de... Így is elég durva volt.
Igen, Dante, már láttam... Hiába nézel így, nem kamuzok. - gondoltam magamban, de ezt a választ inkább csak az arckifejezésemmel próbáltam tükrözni.
Tekintetemet a hullára emeltem, de még csak meg sem rezzentem. Én is hagytam már hasonlót magam után, a bátyám meg legalább ötvenet. És persze ki takarította el? Hát én, mégis ki más?!
Nem mondom, hogy jó dolog embereket öldökölni, de ha egyszer a túlélés megköveteli, kénytelenek vagyunk bepiszkolni a kezünket. És ez nem csak a wendigokra igaz, hanem mindenki másra is.
Hiába közeledett felém, nem mozdultam. Nem féltem tőle, de még csak nem is aggódtam, hogy megtámadna. Ha mégis megtette volna, azzal is csak ő járt volna rosszabbul, főleg ilyen lelki állapottal.
- Miért, inkább sikongassak és fussak el, mint aki nem érti, amit lát? Az megnyugtatna? - feleltem valamivel hangosabban, ugyanakkor továbbra is maradtam a nyugodt hangnememnél - Igen, darabokra szaggattál valakit, de ettől még semmivel sem lettél rosszabb. - tettem hozzá.
Nem akartam ezt az egészet túldramatizálni. Csak szerettem volna, ha megérti végre, hogy az életben maradás az első, a bűntudat csak jóval utána következik. Előbb legyen biztonságban és ne éhezzen, utána kezdjen belegondolni a tetteibe... Persze ez utóbbi is csak afféle luxus, amit nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak.
Brutálisan ragaszkodott az emberségéhez, ezt a hülye is látta volna. Jó neki, bárcsak nekem is lehetne lehetőségem erre... S ahelyett, hogy vele próbálnám elfeledtetni, inkább végre megtanulhatnék én is őszintén emberként viselkedni, nem pedig csak megjátszani magam.
- Tudod, mi lenne jobb ennél? Ha végre nem hisztiznél! Annak igazán örülnék, Dante! - feleltem egy csepp ingerültséggel a hangomban. Már igazán összeszedhette volna magát, hiszen tisztán látta, hogy nem vetem meg és nem is gyűlölöm a tetteiért. Undorodni pedig még jogom se lett volna, tekintve a múltam sötétebb foltjait. - Csak azt szeretném, ha végre lenyugodnál és hagynád, hogy segítsek... Csak ennyit kérek, meg tudod ezt tenni a kedvemért? - pillantásom valamiféle melegséget árasztott, kedvességet és megértést. Valóban ilyesmit éreztem, de az sokkal haloványabb volt, mint amit mutattam. Hiszen... Én és a kedvesség. Két külön dolog, még ha ez külsőre nem is látszik.


Madness × 688 × @




The prey who became a predator.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
20

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Kedd Márc. 20, 2018 7:53 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




raven & dan
i'm breaking down and shaking around in this world so helplessly
but you just laugh and grin completely blind within

Olyasfajta értetlenséggel álltam saját tetteimmel szemben, s abban a pillanatban az egész természetfeletti világgal szemben, mintha én magam még csak akkor fedeztem volna fel a létezését. Mintha egyszerű emberként éltem volna le az eddigi 19 évet az életemből. Pedig ez közel sem így volt, hiszen sosem voltam teljesen ember. Mégis azt akartam hinni, hogy néhány telekinetikus képesség és apró szarvacskák nélkül. Talán ezért is volt olyan nehéz számomra, hogy elfogadja, hogy már nem lehetek az, aki régen voltam. Épp úgy éltem meg az átváltozásom folyamatát, akárcsak egy halandó, akinek egyik pillanatról a másikra felfordult az élete. S bár nekem nem volt ilyen drasztikus, hasonlóan éreztem magam, mert egész eddig inkább csukva tartottam a szemeim, és befogtam a füleim, mintha tudni sem akarnék a körülöttem zajló, rémesen szörnyű valóságról, melyben úgy járkálok, mint aki próbál láthatatlan lenni. És nagyjából az is voltam a magam módján. Sosem szerettem magamra felvonni a figyelmet, és nem az a fiú voltam, aki szeret a társaság középpontjában lenni. Nem voltam semmi nagy ember. Mégis mióta elveszítettem az utolsó kapcsot is, mely az átlagos élet kapujához vezetett, úgy éreztem, egy sötét teremben minden reflektorfény rám szegeződne. Tudom, hogy képtelenség, de sokszor úgy érzem, hogy az emberek rám néznek, és tudják, Mi vagyok. És amitől a legjobban félek, hogy a barátaim elfordulnak tőlem előbb-utóbb. S talán nem is azért, amivé váltam, hanem azért, mert hetek óta nem voltam hajlandó válaszolni még csak egy sms-re sem.
Hosszú idő óta Raven volt az első, akinek a jelenlététől nem a mardosó bűntudatt emésztett belülről, amiért egy részem másra sem tudott gondolni, csak hogy kielégítsem az étvágyam. Az idő múlásával fokozatosan töltöttek el a nyugalom apró hullámai. A tekintete más volt, mint amit elvártam volna, ahogy a szavai is. Pedig ő tényleg egy olyan pillanatomban kapott el, amiben soha senkinek sem lett volna szabad. Vele szemben nem bűnösnek éreztem magam, hanem normálisnak. Valakinek, aki egyszerűen a túlélés szabályait követi. És ha számomra ez most azt jelenti, hogy embereket kell ennem, akkor megtehetem.
Mindeközben a másik felem továbbra is harcolt önmagam ellen. És folyamatosan dobálta a másiknak az érveket, miért nem így működik ez. És valahogy ő mindig erősebb volt, mint a ragadozó. Elvégre Emberek vagyunk, és nem állatok…
Kissé kikerekedett szemekkel kaptam felé a tekintetem, mikor nem túl burkoltan kifejtette a véleményét a „hisztimről”. Egy kis időre még levegőt is elfelejtettem venni, de ezzel legalább sikerült elérnie, hogy az addig rajtam uralkodó pánik tovaszálljon teljesen. Képtelen voltam magamból kipréselni akárcsak egy hangot is, de odabent hallottam a hangot a fejemben – ez nem hiszti, csak próbálnám megőrizni az emberségem. Persze egy magadfajta mégis mit tudhat mindarról, amit érzek?! Neked nem kellett keresztül menned egy afféle változáson, mint nekem. Nekem embereket KELL ennem, és én erre képtelen vagyok! Erre minden épeszű lény képtelen lenne! – ezeket a gondolatokat azonban inkább megtartottam magamnak. Nem láttam értelmét, és nem is lett volna helyén való szavakkal dobálózni. Ezt csak az értheti, aki benne van…
- Nyugodt vagyok – jelentettem ki egy rövidebb hatásszünet után. Nagyjából ez már igaz is volt – legalábbis addig, ameddig sikerült megfeledkeznem mindarról, ami az elmúlt fél órában történt. Itt persze főként a vacsorámra gondolok és mindarra a borzasztó dologra, amit aközben éreztem. Megijedtem a saját gondolataimtól és attól, hogy valahol mélyen belül élveztem, amit csináltam. És ez már rég nem az éhségem csillapításáról szólt.
- És mégis hogy akarsz segíteni? – Néztem rá értetlenül kérdésem közben. – Ez nem olyasmi, amit el lehet intézni egy fej simogatással, miközben azt mondod, „Minden rendben van!” – közöltem kissé gúnyos hangnemben. De bárcsak így lett volna!
- Én lennék az egyetlen, aki segíthetne. Saját magamra lenne szükségem, de két énem küzd egymással úgy érzem, de egyik sem erősebb a másiknál. Mintha valamiféle véget nem érő harc zajlana a fejemben, amitől kezd elmenni az eszem – próbáltam valahogy szavakba önteni, mi az, ami szép lassan felőröl legbelül. – Külső szemmel neked könnyű lehet, de áruld el nekem, mit tennél, ha egyik napról a másikra egy emberevő szörnyeteggé változnál? Akkor is ugyanezt mondanád? Akkor is azzal nyugtatnád magad, hogy ez így helyes? Mert sajnálom, de nekem ez nem megy…
Éreztem, ahogy lassan kezd a bőrömre száradni az ártatlan férfi vére, ettől pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Legszívesebben rohantam volna lemosni magamról a bűneim, bár tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Anyám halála óta látom magamon a nyomokat, amik valójában már régóta nincsenek ott. Talán így ölt formát a bűntudatom. Vajon most is ez lesz?
- De tessék. Itt a lehetőség. Mondj valamit, hogy elhiggyem, miért is kéne természetesnek vennem mindezt bűntudat nélkül, akárcsak egy érzelmek nélküli robot.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Szer. Márc. 28, 2018 11:08 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Dante & Raven
We all do bad things to survive
Sose voltam az a kertelős típus. Ha egyszer valami nem tetszett, nem hagytam szó nélkül, ha pedig bajom volt mással, boldogan a szemébe mondtam. Éppen ezért nem okozott gondot, hogy szembesítsem Dantét az igazságról. Arról, hogy ha nem áll le ezzel az ostoba hisztériával, nem csak magának, de a városban mindenkinek árthat vele. A természetfelettiek többségét erősen befolyásolják az érzéseik, egy pánikroham egyenesen megőrjítheti őket. Ha Dan nem kap gyorsan észbe, ezzel a tököléssel veszélybe sodorhat minden lélegzőt a környéken - ezt kellett volna valahogy a tudtára adnom, de az ilyesmi nem megy olyan egyszerűen. Nem voltam a szavak embere, egy kiadós pofonnal többet értem el, mint valami hülye monológgal, így elég nehezen sikerült kitalálnom, hogy mivel tudnám végre felrázni.
A kis kirohanásom végül elért valamit, Dante mintha hirtelenjében visszatért volna az őrjöngésből. Talán gondolatban még mindig összevissza botorkált az embersége és a benne lakozó vadállat között, de kívülről teljességgel abbahagyta a balhézást. Ez valahogy megnyugtatott, nem sok kedvem volt egy jól célzott nyaklevessel szedálni szegényt. Így is ki volt bukva...
- Helyes. - bólintottam. Végre valami pozitívum! Talán mégse volt olyan béna a beszélőkém, mint hittem.
Persze ez csak a kezdet volt. Valahogy el is kellett érnem, hogy ne eméssze magát tovább a tettei miatt, és belássa, hogy a túlélés az első. A szórakoztató része pedig csak eztán következett... Mert ha már elfogadta a sorsát, valahogy meg is kellett tanulnia irányítani azt. Bár egyszerűbb lett volna, ha én magam is wendigo lettem volna, de így is sokat tudtam segíteni, csak hagynia kellett.
Igyekeztem mindig tartani vele a szemkontaktust. Tudtam, hogy ha csak egy pillanatra is a mögötte foszladozó embermaradványokra pillantok, azzal az ő figyelmét is arra irányítom, akkor pedig kezdhettük volna elölről az egészet. Újra le kellett volna nyugtatnom, és ismét elmagyarázni neki mindent... Elég lesz egyszer végigcsinálni.
- Hidd el, nem terveztem ilyesmit. - egy apró görbület jelent meg a szám szélén. Nagyon szerettem volna, hogy megbízzon bennem végre, és hagyja, hogy kihúzzam a slamasztikából. - Az én módszereim nem ennyire... Mézesmázosak. - vallottam be. Gondolhatott, amit akart, nem igazán számított. Ahogy mondtam, sose voltam kertelős, ha egyszer ez az igazság, nincs értelme eltitkolnom. Azzal csak neki ártottam volna, ha az utolsó pillanatban közöltem volna vele, hogy „ja, amúgy ne várj buksisimit, ez nem egy kisállat simogató”.
Meg tudtam érteni a helyzetét. Egy háború zajlott le a fejében, amitől nem tudott szabadulni. Ugyan tényleg csak ő tudott magán igazán segíteni, de ahhoz előbb valakinek helyre kellett raknia. Én pedig átmentem Katniss Everdeen-be, és önként jelentkeztem a feladatra.
- Ez igaz. De egyedül semmire nem fogsz menni, te is tudod. Éppen ezért szeretnék valahogy segíteni rajtad. Persze csak ha hagyod. - igyekeztem a lehető legkedvesebben kiejteni a szavakat, ezzel lerombolva minden szokásomat, amihez korábban tartottam magam. Ha nem Dante állt volna velem szemben, már rég elküldtem volna az illetőt melegebb éghajlatra, hogy ott siránkozzon, de... Ezúttal nem ment. Egyszerűen nem vitt rá a lélek. - Ugyan már, meg se próbálod elfogadni ezt az egészet! - legyintettem. Ki kellett találnom valamit, de sürgősen... Nem hagyhattam, hogy Dante ismét elővegye a lelkiismeret furdalását és beguruljon. Annak nem lett volna szép vége, legalább is rá és a környékbeliekre nézve. Nekem nem okozott volna gondot, hogy megvédjem magam, de a többi emberért nem biztos, hogy meg tudtam volna tenni minden tőlem telhetőt. Mert nincs is veszélyesebb egy érzelmileg instabil természetfelettinél...
Mondjak valamit... Mondjak valamit? Óh, mondok én neked olyat... Hidegvér, hidegvér - már mantráznom kellett, hogy ne idegesítsem fel magam a folyamatos ellenkezésen.
- Hogy miért? Mert ha hagyod, hogy a bűntudatod eluralkodjon rajtad, kettészakadsz. Egyik részed minden egyes harapásnál ellenkezni próbál, míg a másik folyamatosan hajt, hogy ne hagyd abba... Emiatt pedig szépen bekattansz, és nem hogy egy embert, de a fél várost lemészárolod, miközben lelkileg tönkreteszed magad. Óh, arról meg már ne is beszéljünk, hogy a helyi vadászok az első adandó alkalommal elkapnak és végeznek veled. - vázoltam fel a lelki szemeim előtt lebegő jövőképet - De mindez nem fog megtörténni, ha itt és most hajlandó leszel változtatni a hozzáállásodon.
Nem tudom, mi egyebet mondhattam volna még. Meg kellett találnom a pontot, amivel megfoghatom végre, hogy aztán belássa, hogy igazam van. Csak az az egy fránya dolog hiányzott, hogy elérjem a célom... Akkor végre ő is elfogadhatta volna azt, akivé vált.


Madness × 710 × @




The prey who became a predator.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
raven & dan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Varjak kódexe

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: