• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avery x Elesis - Deep Forest


Kedd Júl. 17, 2018 10:16 am

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Hurricane xx Annie










avatar


: :

nem tudom, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok,
hogy egy napon, mindenki megtalálhassa a magáét

Join date :
2017. May. 06.


Vas. Szept. 03, 2017 11:56 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb




Ostoba voltam. Ostobán viselkedtem.
Összepréselt ajkakkal, összevont szemöldökkel ácsorogtam, elgémberedett ujjaim görcsös csomóban birkóztak egymással a hátam mögött, miközben próbáltam a legbűnbánóbb arckifejezéssel felelni Mr Hartfield mérges pillantásaira.
- Annie. Könyörgöm, akkor minek vállaltad el?
Igaza volt. Ostoba voltam. Ostobán, és felelőtlenül viselkedtem.
- Elnézést Uram, én tényleg... én nem is értem... ilyen még sosem fordult elő velem. - Arcom élénkvörös színén nem segített a narancssárga fátyolra emlékeztető függönyön keresztül áthatoló délutáni Nap fénye. Tekintetem a padlón kereste a méltóságot, hiábavalóan. Valahol a mappámban lehetett, amit készségesen elhagytam a tegnapi napom folyamán. Ami tele volt mindennel, ami fontos volt. Mrs Tomlinson listája pontokba szedte a színjátszó közeljövőben várható előadásaihoz szükséges kellékeit, melyek használatához engedélyt kellett kérni a vezetőségtől. A DÖK-gyűlésen felmerült legsürgősebb intézkedést megkövetelő problémák kifejtése, és kérelem az igazgatóhelyetteshez. Az évfolyamomon ebédbefizetésre jelentkezők névsora, a kedvezményesek neve kövér, dőlt betűkkel, az allergiások, cukorbetegek, érzékenyek neve élénk pirossal kiemelve a többi közül. A lacrosse-csapat felszereléshiányairól szóló dokumentumok, és kérelem az igazgatóhoz. A szülők gyűlésén felmerült ötletek az iskolai kirándulásokkal, és táborokkal kapcsolatban. És az ötven dollárt tartalmazó vékony kis boríték, melyet Mr Hartfield bízott rám tegnap, hogy ne felejtsem el leadni a portán.
Elfelejtettem.
Elvesztettem.
Ostoba voltam, és felelőtlen.
De annyi minden járt a fejemben. A tegnapi napon másra sem koncentráltam, mint arra, hogy mikor söpör végig a folyosón, hogy mikor találkozhatunk végre, és beszélhetjük meg azt, ami történt. Megbántam, hogy ilyen hamar történt minden, és naivan hittem, hogy neki is éppen annyira sokat jelentett, mint nekem. De nem láttam sehol. Abban sem voltam biztos, hogy vajon tényleg az én sulimban jár-e. A telefonálás, és facebook-on való írogatás pedig sokkal, de sokkal kockázatosabbnak tűnt, mint az élő beszéd, akárhányszor a kezembe vettem a telefont, hogy mozduljak valamerre.
Még mindig kudarctól keserű szájízzel szédelegtem ki a tanáriból, és azon tűnődtem, vajon Mr Hartfield a legkegyetlenebb, vagy a legszánalmasabb büntetést fogja kiróni rám. Persze, elméletileg tilos lett volna rám bíznia iskolai ügyeket, csak úgy, mint minden más tanárnak, aki előszeretettel használt engem postagalambjának. De én szerettem ezt csinálni. Szerettem ebbe vetni magamat. Szerettem munkával takarózni a kamaszgondok elől, és úgy tenni, mint aki máris felnőtt. De volt egy olyan érzésem, hogy ezek után búcsút mondhattam segítőkész hírnevemnek. Nekem csak ennyim volt, nekem ez tette ki mindennapi életem összes értékes percét. Az életem éppen omladozott.
Az ebédszünetet az iskola mögött töltöttem, egy régi, kihajított szekrénytömbön ücsörögve, ami valószínűleg arra várakozott, hogy egyszer csak megjelenjen egy teherkocsi, és készségesen magával vigye. Birdie-t megkértem, hogy hagyjon fel a mappám keresésével, és azzal, hogy megpróbál rávenni, menjek vele ebédelni. Menjen nélkülem. Egyébként is, ha a mappám még ott lett volna, ahol elhagytam tegnap, vagy ma reggel - mert abban sem voltam biztos, mikor láttam utoljára -, akkor észrevettük volna. Minden bizonnyal valaki megtalálta, és magáénak titulálta a benne rejlő ötven dolcsit. És a méltóságomat is ugye... mert az is benne volt.
Szemét. Becstelen, aljas tolvaj. Hülye, nyomorult bolond.
Hiába tettem meg minden óvintézkedést az ilyen esetekre. Hiába pingáltam ki az A/4-es méretű világosbarna mappát. Ráírtam, hogy 'Annie Bailey tulajdona", és beteges módon még az arcképemet is ráragasztottam (tudom, túlzás). És arra az esetre, ha valaki mégis kinyitotta volna, a belsejében különböző középkori kínzásokból merített fenyegető szövegeket pingáltam gyöngy betűkkel a mappába, és a végére odaírtam, hogy "... és a családoddal is ezt teszem... " (tudom, túlzás).
Nem ért semmit. Az emberek szemetek, becstelenek, és aljas tolvajok.
Így pufogtam magamban, mikor egyszer csak egy ismerős arc haladt el mellettem. Hurricane?
Arcom felderült, szívem kihagyott egy ütemet, hogy utána négyszeresére gyorsuljon.
- Hurricane! - pattantam fel, és utánaszaladtam, hogy megragadjam a karját. Őszinte, széles mosoly terült szét az arcomon, noha miatta hagytam el a mappám. - Én... kerestelek. Hogy beszéljünk.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Kedd Szept. 26, 2017 2:46 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



annie & hurricane.
go ahead and cry little girl.
A hétfő reggelemet már az igazgatóiban kezdtem. Túl sok a hiányzás. Folyamatos késés. Tiszteletlen viselkedés a tanárokkal szemben. Tanulás nulla.
Hülyeség.
Amúgy sem akarok erre a nyomorult plusz két éves képzésre járni, valószínűleg sosem fogom hasznát venni. Igazából csak szívességet tennének azzal, ha kirúgnának. Ha anyám nem erőltette volna annyira ezt az iskola dolgot – aki amúgy valószínűleg úgyis annyit fizetne, hogy ne rúgjanak ki, bármekkora hülyeséget csináljak -, biztos nem iratkoztam volna be. Csak egy év szünetet akartam érettségi után, hogy aztán elkezdhessem a művészeti egyetemet Los Angelesben, erre heti öt napot kell pazarolnom olyan emberekre, akik nem csak idegesítőek, de még idióták is, a tanárokról nem is beszélve.
Sikerült elvenniük a kedvem már reggel, az a három közgáz óra meg már csak rátett még egyel. Pár óra leforgása alatt sikerült elérniük, hogy feladjam a napot és úgy döntsek, inkább kihagyom azt a maradék két órát, amit még ki kellett volna bírom.
Ezzel azt hiszem, én tettem szívességet a tanároknak. Nem kell elviselniük, és nem zavarom az órát.
Ebédszünetben azonnal hazafelé vettem az irányt, s ahogy kiléptem az ajtón már vettem is elő egy szál cigarettát, hogy rágyújtsak, mintha nyugtató hatása lenne. Sosem hittem ebben a baromságban, de a délelőtt után meg is őrültem volna, ha nem szívhatok el egy szálat. Vagy inkább kettőt. Meglátjuk.
Már majdnem sikerült magam mögött hagynom az épületet, mikor meghallottam egy női hangot a hátam mögül, aztán éreztem egy gyengéd szorítást a karomon. Kissé lepetten fordultam felé, hogy szembe nézhessek az illetővel. Nem kellett sok idő, hogy felismerjem a szőkeséget az élénkvörös rúzsával.
Pont ez hiányzott még a napomból…
- Annie – szólítottam a nevén köszönésképp, valamint hogy ne kezdjen hisztizni, amiért esetleg nem emlékszem rá, vagy a nevére. Semmi kedvem nem volt egy balhéhoz, aminek folyamán a fejemhez vágják, milyen szemét alak vagyok. Pedig az vagyok. Ez ilyen. – Nos, megtaláltál – válaszoltam szenvtelenül, talán kissé érdektelenül is, majd beleszívtam egyet a cigibe, mielőtt folytattam volna. – Na, mizu? – Kezdtem azért érdeklődni, hogy az előző kijelentésem után azt higgye, talán mégis foglalkozom kicsit. Bár azt hiszem, ez a kérdés sem volt túl illő a hétvége után, majd az után, hogy nem is kerestem napokig.
Tudom, undorító dolog, amit sok lánnyal művelek. Ugyanazt a játékot játszom már régóta, de egyszerűen képtelen vagyok megunni. Lekoptathattam volna azonnal, vagy lehettem volna vele egy bunkó paraszt is, helyette inkább úgy alakítom a dolgokat, hogy nekem is szórakoztató legyen. Ergo, ha akarok valamit, akkor is fel tudjam hívni, ha előtte nap mondjuk nem válaszoltam volna egyetlen üzenetére sem, vagy kissé bunkón reagáltam volna mindenre, amit mondott. Mindig kell egy biztos pont az életembe, akihez mehetek, ha akarok valamit, de amúgy meg félre rakhatom, ha épp van más.
Tudom, undorító és szemét dolog.
- Kicsit amúgy sietek – mondtam, miközben félrepöcköltem a csikket. – Semmi kedvem bent maradni a többi órámon, és pont ma kaptam egy alapos fejmosást a hiányzásaimmal kapcsolatban, szóval nem igazán szeretném, ha elkapnának… – Persze igazából csak nem volt kedvem beszélgetni. Ezt neki nyilván nem kellett tudnia.
Aztán megfordult a fejemben, hogyha már így alakult, lebeszélhetnék vele valami esti programot, de az a csaj sem ment ki a fejemből, akivel előtte voltam abban a buliban. Pontosabban az a telefonbeszélgetés nem ment ki a fejemből, amit a buli utáni nap folytattunk.
Nehéz kérdés.
Végül úgy döntöttem, meglátom, hogy alakul ez a beszélgetés Annie-vel. Megvárom, míg kiderül, mennyire mérges rám, vagy hogy még mindig naivan hisz-e nekem, és hogy látom, lehet-e vele valamit kezdeni a továbbiakban.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

nem tudom, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok,
hogy egy napon, mindenki megtalálhassa a magáét

Join date :
2017. May. 06.


Hétf. Okt. 02, 2017 9:42 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb




Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám, gondoltam, miközben ott álltam előtte, remegésre késztetett térdekkel, ezerszeresére gyorsult szívveréssel, és kellemetlen feszengéssel a mellkasom, és gyomrom tájékán. Miért történik ez velem?
Furcsa, hogy ha az ember nem ismeri a másikat egy bizonyos ideje, akkor milyen könnyen megfeledkezik az arcáról. Úgy pislogtam rá, mintha életemben először bámultam volna a világos szempárba. Orra vonala, arccsontjának jellegzetes vonulatai egyáltalán nem olyanok voltak, mint amilyenre emlékeztem. Vagy ha nem is egyáltalán nem olyanok, azért messze felülmúlták a képet, melyet róla őriztem az emlékezete egyik megporosodott fiókjában.
Nevem hallatára meleg mosoly költözött ajkaimra, kezem pedig lehullott a karjáról, hogy a másikkal együtt megerősítse a hajam egy részét összefogó copfomat.
- Meg - bólintottam, szemem pedig a szájához emelkedő csikket figyelte. Őrültség, hogy féltékeny vagyok egy szál cigarettára? Megráztam a fejemet, és inkább a szemét figyeltem.
Na mizu?
Arcomról lehervadt az addig kitartóan ott pihenő jószívű mosoly,és helyette egy vonallá préselődve próbáltam megrágni a kérdést. Mi az, hogy na mizu?
Ideges lettem, és kellemetlenül éreztem magamat. Azt kívántam bárcsak részegek lennénk. Úgy tűnt, részegen hozzá valóbb vagyok, mint így, józanon. A józan Annie valamiért nem volt olyan érdekfeszítő, valamiért úgy éreztem, hogy egyáltalán nem érdeklem őt. Vagy csak a paranoia lett volna? Talán igaza volt Birdie-nek, és ami történt, az egy egy ájszakás kaland volt? Vagy tényleg csak feleslegesen aggódom. Hiszen nekem is rossz napom van, nem igaz? Talán csak neki is.
- Semmi - feleltem végül a lábát bámulva, mintha tényleg nem lett volna semmi, és zavartan megráztam a fejemet. Semmi. - És... veled? - Annie, az isten szerelmére, ez nem egy rohadt facebook beszélgetés.
De még mielőtt kitalálhattam volna, hogy pontosan mi is az a nagy semmi, és miért is kerestem őt annyira, addigra hirtelen megszólalt, és valami darabokra tört a fejemben. Siet. Nincs kedve itt maradni. Naiv voltam, és igen, naivan hinni akartam, hogy nem velem nem akar beszélgetni, hanem szimplán csak el akar tűnni minél előbb. De a helyzet az volt, hogy nekem most ezer, meg ezer dolgom lett volna, és mégis könnyedén megfeledkeztem róluk, csak azért, hogy vele beszélgethessek. Valójában napok óta erre vártam. Ezzel szemben a gondolat, hogy ő inkább sietne, mert nincs kedve órára járni... Leginkább haragot lobbantott bennem. Nem feltétlenül iránta, lehet, hogy inkább csak a helyzet iránt.
- Sietsz? - emeltem meg szemöldökeimet, és végighallgattam a történetet a hiányzásairól. - Nem lehet, hogy akkor éppen, hogy maradnod kéne? Mármint... nem vagyok szakértő, de ha éppen most szidtak meg érte... - pislogtam rá, és pár másodpercig csak szoborként bámultam rá.
Istenem, egyáltalán nem érdekelt, hogy lóg vagy nem. Nem érdekelt semmi, csak az, ami történt köztünk, és képtelen voltam tovább magamban tartani.
- Igazából nem érdekel. Úgy értem ne haragudj, de nem érdekel, hogy most... sietsz. Vagyis engem... én csak... - lehunytam a szememet, mély, hosszú levegőt vettem, és kifújtam. Csak nyugodtan Annie. - Beszélni szerettem volna veled arról, ami történt. Nem akarom, hogy azt gondold, hogy ez... velem gyakran megtörténik. És nagyon megbántam, ami történt. Vagyis nem bántam meg, de mégis. Mert annyival jobb lett volna, ha várunk... mármint ha várok ezzel. Szóval... Ahj, nem tudom, hogyan fogalmazzak. - Kezemet a homlokomhoz emeltem, és egy helyben toporogtam. Égett az arcom, cikáztak a gondolataim, és annyi kérdés volt bennem, amit nem akartam feltenni, de amire tudni akartam a választ. Miért nem keresett? Mégsem akar elvinni egy igazi randira? Megbántottam? Lehet, hogy megbántottam, azt hiszi, hogy olyan lány vagyok? Elvégre én sem kerestem őt...
Aztán felpislogtam rá. - Azt akarom mondani, hogy sajnálom. Remélem nem haragszol rám semmi miatt, ami történt. Meg lehetne, hogy mondasz valamit? Tudom, hogy sietsz, de fontos lenne, ha legalább tudnám, hogy mit gondolsz. És hogy hogy vagy. - Mert nekem fontos, hogy mit gondolsz Hurricane. Nekem te fontos vagy, még akkor is, ha nem éppen úgy történtek a dolgok, ahogy rendes esetben történniük kellett volna.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Hétf. Okt. 23, 2017 5:18 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



annie & hurricane.
go ahead and cry little girl.
Ez a „beszélgetés” nyögve-nyelősebbre sikerült, mint ahogy vártam volna.
Nem azért kérdeztem meg tőle, hogy mi a helyzet, hogy elkezdjen unalmasabbnál unalmasabb dolgokról beszélni. Mint például, hogy a kutyája beteg, bukásra áll matekból, vagy meghalt a nagymamája. Még egy imát is elmondtam magamban, amiért nem kellett végig hallgatnom a sok faszságát, elvégre nem vagyunk barátok, vagy akármi, hogy kötelességem lenne lelkizni vele. Az meg, hogy egyszer megdugtam, főleg nem jogosítja fel arra, hogy megossza velem az élete mérföldköveit – legalábbis az annak megélt apró, jelentéktelen ostobaságokat.
A kérdésemmel pusztán arra céloztam, hogy nyögje ki, mit akar, had húzhassak el innen végre. Egy perccel tovább sem volt kedvem az iskola 10 méteres körzetén belül tartózkodni. Hánynom kellett tőle. Hánynom kellett a tanároktól is. A diákoktól is. Úgy összességében az itt élő emberektől is. Hánynom kellett Beacon Hills-től. Hamar rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok ide való, és nem az én világom ez a nyomorult porfészek. LA-ben sosem kellett azon gondolkoznom, mi lesz a következménye annak, ha egy egy éjszakás kaland után levegőnek nézem a csajt. Szerintem őket sem érdekelte igazán, ha kihasználták őket. Vagy ha mégis, szégyellték magukat annyira, hogy ne álljanak elém. Erre nekem Annie zavarodott, kissé talán haragos és összetört tekintetével kellett farkas szemet néznem, és mint egy szarvas a fényszóró előtt, láttam a sorsom.
Beszélnem kellett.
Beszélnem arról, amiről nem akartam.
Végül a kérdéseit egyszerűen csak ignoráltam. Tipikusan úgy, mint egy messengeres beszélgetés során, mikor egyszerre feltesznek nyolc kérdést, te meg átnézel az összesen és arra az egyre válaszolsz csak, amelyikre szeretnél. Ettől persze mindig mindenki ideges lesz, de feltételeztem, Anniet a legkevésbé sem zavarta, hogy nem fecséreltem az időt felesleges, vontatott párbeszédre, hanem kivártam a végét, mikor elér arra a pontra, ahol végre felteszi azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatja, én pedig válaszolok.
- Persze, te más vagy. Tudom – mondtam azonnal, mikor a lényegre tért. Nyilván direkt fogalmaztam így. Szavaim a hitetlenségtől csöpögtek, bár közben pontosan jól tudtam, hogy ő tényleg más, mint a többiek. Ezt már akkor este tudtam, mikor lefeküdtünk. De hát mit tehetnék? Imádom szívni a lányok vérét.
- Nem értem, miért lovagolsz ennyit ezen. Élvezted, nem? – Tettem fel egy egyszerű kérdést, miközben felvontam szemöldökeim egy tenyérbemászó mosoly kíséretében. – Egyszer élünk, Annie. Ez az egy életed van, amit leélhetsz. Akkor miért ne használnád ki minden egyes percét? Bármekkora közhely is ez, de élj a mának. Csinálj meg mindent, amit szeretnél, mert később csak bánni fogod, hogy nem tetted – jelentettem ki egyszerűen, mintha csak ezzel szeretnék könnyíteni a lelkiismeretén. És részben talán így is volt. Lehet, hogy egy utolsó rohadék vagyok és engem valaki vagy utál, vagy szeret – középút nincs -, nem akarom, hogy valakin ez ekkora törést okozzon. És nagyon is úgy tűnt, hogy Annie nem képes olyan lazán venni a dolgokat, mint manapság az összes nő.
A ribancokat nem zavarják az egy éjszakás kalandok, sőt.
A normális lányok pár napig pityeregnek, mekkora idióták voltak.
És van ő, aki valószínűleg hetekig képes lenne magát emészteni a történteken, és képtelen lenne ezek után a tükörbe nézni. De mit is várok a tökéletes szomszéd lánytól?
Már neki is rá kellett jönnie, hogy tűz és víz vagyunk. És nem abban az értelemben, hogy vonzanunk kellene egymást, mint ellentétek. Hanem abban az értelemben, hogy tönkre fogom tenni, ha nem vigyáz. Akaratlanul is.
- Csak ennyit tudok mondani – tettem hozzá egy kisebb szünet után, miközben széttártam a karjaim egy pillanatra. Jelezni akartam, hogy bármit is vár tőlem, ennél többet nem tudok nyújtani. Nem is értem, mégis mit várt, mit fogok mondani? Nem vágom az arcába, hogy nekem ez nem jelentett semmit. Hazudni pedig nem volt szívem, meg hitegetni. És tűnt annyira okos, értelmes lánynak, hogy a keresztkérdéseimen is átlátott volna, ha ki akarom vágni magam a szar helyzetből. Szóval egyszerűen csak lezártam ennyivel.
Mondjuk, megvan benne a lehetőség az ágyban. A második alkalommal már biztos több mindenre rávehető lenne. Biztos izgalmas éjszakát tudnánk varázsolni közösen. Az hiszem, erre mondják, hogy az alamuszi nyuszi ugrik a legnagyobbat.
- Amúgy nincs kedved velem tartani? – Céloztam ezzel arra, hogy lépjen le ő is. Talán begyűjt néhány igazolatlant, ami rontani fog a jó hírnevén, azonban teszek neki egy szívességet is azzal, hogy velem töltheti az időt. – Ne legyél ratyi, hogy nemet mondasz – tettem hozzá egy vigyorral az arcomon.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

nem tudom, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok,
hogy egy napon, mindenki megtalálhassa a magáét

Join date :
2017. May. 06.


Pént. Jan. 19, 2018 12:19 am
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb




Persze, te más vagy, tudom.
Ha Hurricane nem Hurricane lett volna, gondolkodás nélkül sípcsontom rúgom, valahogy úgy, hogy egészen biztosan fájjon az én lábamnak is.
De Hurricane Hurricane volt, szóval a lábam tovább cövekelt a földön, mintha beleverték volna, hogy meg se tudjon mozdulni, egyetlen tapodtat sem.
- Hát épp ez az... - sóhajtottam fáradtan, egymásba csimpaszkodó kezeimet kicsomózva, egyikkel kínosan megtörölve száraz homlokomat, amiről azt gondoltam, hogy biztosan hatalmas izzadságcseppek gyöngyöznek végig rajta. - Mi van, ha nem is vagyok más? - pislogtam rá kétségbeesetten, mintha legalábbis neki kellett volna választ adnia kérdésemre. Persze még mindig benne volt a pakliban, hogy meg sem hallotta, csak azt látja, hogy mozog a szám, és duzzogok valamit az orrom alatt.
Elvégre, ez jobb lenne, bolondnak nézne, de nem gondolná, hogy reménytelenül szerencsétlen vagyok.
Mert éppen a lényegre tapintott rá. Éppen azt kérdeztem tőle, ami engem is annyira zavart már egy ideje. Ettől most olyan lány lettem? Lehetek én egyáltalán olyan lány? És milyen olyannak lenni? Milyen egyáltalán az olyan lány? Tényleg olyan rossz?
Most, hogy itt állt, és annyira, de annyira tetszett, ahogy a lányok rajongani tudnak egyes fiúkért, legszívesebben komolyan kitöröltem volna őt. Valami radírral pofánvágom, hátha eltűnik. De nem tűnne el. Inkább meg sem próbálom. Pedig ha kitörölném eltűnne a bizonytalan Annie, és megmaradna a talpraesett, önmagát tökéletesen ismerő. Igaz, eltűnne az izgalmas, érdekes Annie is, de mostanában már nem is annyira kedveltem őt. Ami kicsit gáz, nemrég ismertem csak meg, akkor, amikor Hurricanet.
Zavartan pislogtam körbe, és megráztam a fejemet. Megesküdtem magamban, hogy az élveztem-e kérdésre annyit sem fogok válaszolni, hogy fapapucs.
- Miért ne lovagolnék ezen? Azért, mert nekem ez fontos - vallottam be, és kistányérnyi szemekkel pislogva hallgattam a monológot. Halvány mosoly költözött a számra, pedig egyáltalán nem volt kedvemre a mosolygás. Valamiért nem éreztem rá késztetést, és mégis ott volt. - Hát... szívesen elvitatkoznék veled a reinkarnációról, mert én egyébként hiszek benne, de... - megráztam a fejemet, hogy elűzzem a felesleges gondolatokat, a szőke tincsek ide-oda ugráltak az arcom előtt. - Szóval én értem, hogy te ezt a carpe diem életmódot vallod, meg minden, de én... egész egyszerűen én nem. Én nem szeretem a bizonytalanságot, meg a talánokat, meg a hirtelen döntéseket. Én úgy élek a mának, hogy előtte kitalálom, mi lesz ma. És holnap is úgy élek. És holnapután is. És ezért megbánom, és kényelmetlenül érzem magamat a meg nem tervezett tegnapok miatt, még akkor is, ha tényleg élveztem. - Jaj, banyek, megesküdtem, hogy nem mondom ki. - Fapapucs - tettem hozzá csöndesen, az orrom alatt, mert ha már esküt szegtem, legalább tegyem precíz pontossággal.
Csak ennyit tud mondani, mondta, én pedig próbáltam tudomásul venni, és lenyelni, akármennyire is keserű volt. Csak szimplán nem volt kedve kimondani, hogy ez nem egy tündérmese. A tündérmesékben nem történnek ilyenek, Annie, nőj fel végre, és ismerd fel a következményeket anélkül, hogy írásban is átnyújtanák.
De, volt kedvem vele tartani. Nem akartam itt lenni, ahol a kudarcaimban csücsültem, és vártam, hogy visszatekerődjön az idő előző hét ilyenkorra, amikor még igazán nem volt gondom semmire, csak a DÖK-ös, iskolai feladataim elvégzésére.
Elvigyorodtam, hozzá hasonlóan, és megráztam a fejemet.
- Nem. - Mi? De Annie, várj, neked van kedved vele me... - Nincsen. Sok dolgom van, és dolgozatot írunk a Bűn és bűnhődésből, amit napokig olvastam, úgyhogy nem veszhet kárba. - Az utolsó oldalakat állva olvastam ki az éjszaka, úgy nem lehet elaludni. - Valakinek ratyinak is kell lenni, vagy nem lesz különbség a ratyik és a nem ratyik között. Szívesen!
Annie, te olyan ünneprontó vagy.
 coded by elena
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Szomb. Feb. 17, 2018 9:33 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



annie & hurricane.
go ahead and cry little girl.
Annie, Annie, Annie… Ha már az elején tudom, hogy ennyi zűr van veled, oda sem megyek hozzád – futott végig elmémen a gondolat, ahogy figyeltem minden mozdulatát. A hangja elért hozzám, de nem igazán fogtam fel, amit mondott. Őszintén szólva untam a helyzetet. Még mindig az járt a fejemben, hogy írnom kellett volna annak a csajnak egy sms-t az helyett, hogy hallgatom egy hisztis kislány nyafogását, amiért elvették a játékát.
Végül csak ráncolt homlokkal hallgattam a kis monológját, s szinte biztos voltam benne, hogy sugárzik az arcomról, mennyire totál ostobának nézem. És lényegében az is volt. Egy ostoba kislány, aki tündérmeséket kerget. Csakhogy itt nincsen szerelmes csók, amitől megkapja a happy endet. Szőke herceg fehér lovon meg még annyira sincs, ő pedig nem egy hercegnő, akiért bárki eldobna mindent. Nem volt benne semmi. Semmi, amit kerestem.
- Nincsenek semmiféle talánok, és nem kéne bizonytalankodnod – jelentettem ki végül, mikor elegem lett. Ez volt az utolsó, ami a nyomorult iskola után hiányzott még nekem a napomból. – Annie, ez csak egy éjszaka volt – közöltem vele végül, ha még mindig nem esett volna le neki. – És tudod, az egy éjszaka azt jelenti, hogy másnap fogod magad, aztán futsz a busz után. Nem megyünk reggelizni, meg nem hívlak el randizni sem. Nőj már fel. Buliba nem ismerkedni jár az ember – mondtam egy szemforgatás kíséretében. Annyira okosnak gondolja magát, közben meg ennyit sem képes felfogni. Legközelebb talán forgatókönyvet is adok neki.
Az elutasítása folyamán nyilván már ő is rájött, hogy valóban más, mint a többiek. Itt most nem az egómról van szó, vagy hogy túl nagyra tartom magam. Pusztán csak tudom, hogy a mai lányok többsége nem azt az elvet követi, amit ő. Ha ránézek, semmi mást nem látok, csakhogy nincs élete az iskolán és a tanuláson kívül. Lehet talán egy barátja, és fogalma sincs, hogy kell lazítani, vagy bulizni. Talán inni is csak a múlt heti bulin ivott először. Nem azt mondom, hogy ez akkora baj. Egy nőben legyen tartás, ha azt akarja, hogy megbecsüljék, azonban ha nem negyvennégy macska közt akar megöregedni, kezdjen valamit az életével, és tanulja meg, hogy kell szórakozni. Ez pusztán csak egy jó tanács lenne tőlem. De csak lenne. Mert nem akartam rá több szót, vagy időt pazarolni.
- Látod, pontosan ez a baj veled, Annie – kezdtem bele aztán egyszerűen. – Végtelenül unalmas vagy. Kezdek abban is kételkedni, hogy lógtál már akár csak egy óráról is. Nem azt mondom, hogy legyél olyan, mint a többi üres fejű liba a városban, csakhogy kezdd el élni az életed. De ehhez én nem kellek. És csak hogy biztosan megértsd: nincs olyan, hogy te meg én. Nem is volt, és nem is lesz. Tedd túl magad azon az éjszakán. Mit gondolsz, miért nem kerestelek azóta? – Kérdésem közben akaratlanul is megjelent egy szánalmas vigyor a képemen, ami mellé egy kisebb, értetlen kuncogás is társult. – Nem tartozunk egy kategóriába. Nem akarok tőled semmit. Akkor sem akartam. Vedd már észre magad. Szánalmas és nevetséges vagy. Mégis mire számítottál? Hogy lefekszem veled egy óra ismerettség után, aztán feleségül is veszlek? Ébredj fel – kicsit ingatni kezdtem a fejem, majd egyszerűen csak hátat fordítottam neki, ezzel is jelezve, hogy befejeztem a beszélgetést és inkább fárasszon mást.
Nem volt kedvem tovább maradni. Vele meg főleg nem.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Hurricane xx Annie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Beacon Hills High School-
Ugrás: