• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Zoey Deutch


Szer. Nov. 22, 2017 9:39 pm
☇ Játszótársat keresek!


Hétf. Nov. 20, 2017 3:04 pm
☇ Alkalmi segítség


Hétf. Nov. 20, 2017 2:40 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Lynne & Kai - Accidentally re-meeting










avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Szer. Szept. 13, 2017 8:20 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
To believe or not to believe?
Szürkés egyszerű nap volt a mai, semmivel sem tért el a többitől. Beugrottam anyához segíteni, majd Simont látogattam meg, aki éppen legújabb terápiáján van. Ki tudja, hogy hatásos-e… Ez olyan szokás lett az életemben, már nem izgultam és nem kerülgetett a sírhatnék, mikor a kórházba mentem. Az orvosok is jól ismertek, kedvesen fogadtak, majd máris bátyámhoz siettem be. Most is rosszul nézett ki: beesett arc, karikás szemek és természetesen haj-szemöldök hiány. Tudtam, mi vár rám, így bármilyen erőlködés nélkül képes voltam mosolyogni, mellé ülni. Látszott, hogy fáradt, így nem is erőltettem vele a beszélgetést, de jó magam örömmel fecserésztem, meséltem el az átlagos napjaimat. Nem volt érdekes, de mégis ez lett az én kis rituálém, hogy figyelek rá, ott vagyok mellette. Azzal, hogy ezt betartom, úgy érzem, éltetni tudom.
Nem nyúlt hosszúra az ott létem, amúgy is lett volna még dolgom, így nem húztam-vontam a perceket, hogy hadd maradjak még mellette.
Eddig tényleg nem történt olyasmi, ami figyelemre méltó lett volna, minden úgy haladt, ahogy előre „megterveztem”, egészen a főútig. A busz normális tempóban haladt, semmi késés, de már a távolból is lehetett hallani a zúgó szirénákat. Oh, mi történhetet? Azonban ahonnét kihajoltam az ablakból, pont nem láttam rá semmire. Biztos távolabb, így nem kapott el az aggodalom, csakhogy… A hangok egyre közeledtek, és lassan be lehetett látni az útra előre, ahol két kocsi „puszilta” egymást. Baleset… Sóhajtottam. Azaz mégis csak késni fogok, de annyi baj legyen. Remélem, semmi komoly nem történt, így már majdnem beletemetkeztem volna az olvasmányomba, de… A busz nem lassított, egyszer csak azt éreztem, hogy meglendülök az ülésen – valaminek nekiütköztünk nem is kis erővel. Lefejeltem az előttem lévő ülést, majd mielőtt kiegyenesedhettünk volna újabb rándulások. Igyekeztem kapaszkodni, de az oly ügyetlenre sikeredett, hogy végül a földön kötöttem ki magammal rántva egy lányt.
- Bocsánat… - nyögtem fel, miközben újra előrebuktam. Addig meg sem próbáltam felkelni, miután már egy ideje nem történt semmi. A kezeimmel védtem magam, nehogy valami még rám is essen. Szemeimet szorosan lecsuktam reflexből és csak akkor pislogtam valamennyit, mikor már biztos voltam, hogy a jármű nem mozog. Ez mi volt? Éreztem, hogy lüktet a homlokom, de azonban még nem foglalkoztam vele, csak próbáltam összekotorni a dolgaimat, miközben a lerántott lánynak is akartam segíteni, de a kettő együtt nagyon nem működött, főképp, mikor aztán egy nyílt  a busz ajtaja és megjelent egy rendőr, majd mellette egy mentős is. Nem sokkal később kiderült, hogy mellesleg semmi komoly baleset nem történt a buszon, nem úgy mint az összeütközött autóknál, azonban azokra még nem láttam rá. Örültem, hogy le tudtam botorkálni egy gyér mosoly segítségével, amit a segítő kezeknek küldtem, akik lehalásztak a buszból.
- Köszönöm… jól vagyok, nincs bajom – emeltem fel a kezemet, akkor kezdtem érezni, hogy oldalam is sajog, de valószínűleg, mert arra estem, semmi vészes. Igyekeztem kivenni a környezetemet, összerakni, hogy pontosan mi is történhetett, és hogyan tovább, mert hogy még itt leszek, egy ideig az is biztos. – Tényleg jól vagyok – mosolyogtam egy igyekvő mentősnek, mikor végre stabil lábakon álltam. Szegény lány, akire ráestem… próbáltam megkeresni a szőke hajzuhatagot, azonban nem ütközött a látómezőmbe… Pedig, rendesen bocsánatot akartam kérni tőle legalább, remélem, semmi baja sem lett, mert tényleg nem akartam magammal rántani. Beharaptam ajkamat az aggodalmas gondolatokra, amik megjelentek a fejemben. Viszont a lány helyett teljesen mást láttam meg. Egy rendőrt, oh, hogy is hívták? De már tudtam is rá a választ: Jack. Aki még az egyik este védelmezett az utcai huligánoktól, akik sikeresen megtaláltak. Megborzongtam, ahogy eszembe jutott. Jajj, annyira nem szerettem az ilyet, és nem mondom, egy pillanatra tényleg elkezdtem pánikolni, mi van, ha nem tudok gyorsan kijutni az utcából. Hála Jacknek, ez elkerült. Jó párszor köszöntem meg neki, és még biztosan is fogom. Nos, most úgy tűnik, ő lett kirendelve az egyikek közé, akiknek a harci feladatot adták, hogy kijöjjenek a helyszínre. Én tényleg azt hittem, hogy egy szimpla baleset volt, ahol a két sofőr örülhet, hogy életben van, de ha távolabb tekintettem, jól áthattam, hogy igazán nem sérültem meg komolyan, és éppen egymást ócsárolják szinte vicsorogva…  

Music | 714
Remélem, megfelel, ha nem pm Wink| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :





Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Csüt. Szept. 14, 2017 2:02 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Beginning of a new chapter



Kosaraztunk a srácokkal. Komoly meccsre ment minden. Minek is jártattam a számat? Az ember felcsap rendőrnek, elmeséli kalandjait bajtársainak, mire nagytétű fogadáskötésre késztetnek. Remek hangulattal játszottunk, mint a pajkos verekedést művelő hím kölyökkutyák. Egy falka lettünk, igen hamar bebizonyítottam, közöttük a helyem. Elfogadtak s már-már azt éreztem, teljesen normális, hétköznapi életem van. Olyan, ami ehhez a modern, előre haladott világba pontosan bele illik és ami még ennél is furcsább, semmilyen alvilági misztikum nem található meg benne. Jó, van egy-két kolléga, aki szintén nem ember. De, így is túlnyomó lélekszámot alkotnak a halandók. Ez az egész annyira normálissá, átlagossá tesz bennünket, hogy a természetfeletti ritkán keresi itt a helyét. Ez túlságosan is idegen nekik, amit egyrészről meg is tudok érteni. Hogy kerültem éppen ide? Mármint, a rendőrségre és nem izzadt férfitestek bűzös csatájába? Nos… Miközben kutakodtam valami álca után, rájöttem, sokkal jobban járok ezzel a melóval és fedő sztorival, mint az orvoslással, hiába az lenne eredeti szakmám. Sokkal több bizalmas, belsős anyaghoz férek hozzá és még az elvadult lényekkel is sokkal több a kapcsolatom. Ha kell, bemehetek a hullaházba, sőt, még különleges felszerelést is a rendelkezésemre bocsájtanak. Bár, vannak kötelezettségek, még azokat is előnyömre tudom fordítani és hivatali időt is kiállítanak nekem, amit a konditeremben tölthetek. Testem jó erőben tartása kényelmesebb és hatékonyabb, mint annakidején volt. Nem igazán tudnék negatív dolgot felhozni ebben. Talán, a hétköznapiasság látszatát, de igazán a színjátékkal sincs probléma és minden tökéletesnek tűnik addig, amíg haza nem megyek pártfogoltam lakásához. A nap fényességét az ő morgása lohasztja le. Tőle még a vér is kifut egy kanos alak farkából!
Nálam volt a labda. Magam előtt pattogtatva próbáltam elkerülni az ellenfeleket, mígnem a sok cukkolás és haveri viccelődés közepette újra szóba került a tét. Tulajdonképpen az, amivel sikerült rávegyek arra, én is beszálljak a csapatba.
- Gyerünk, Jack. Cselezz ki, vagy elveszem tőled. – magabiztosan rám vigyorgott – Úgyis veszít a csapat, miért nem adod fel és hívod el randira a kislányt? – tekintetünk találkozott.
- Nem gyerek, Rocket, és úgyis én nyerek. – küldtem vissza egy ravasz mosolyt, mire ő lenyomott egy „Óóó!”-t én pedig kihasználva a kínálkozó lehetőséget megkerültem, passzoltam az időközben előnyös pozícióba került csapattársamnak, majd együtt megközelítettük a palánkot. Visszapasszolt, hogy egy ugrást követően megszerezzem a győzelmi pontot. Volt, aki gratulált és akadt olyan is, akinek csak több vérszívásra jutott. Lepacsiztunk, hiszen mind egy csapat vagyunk tulajdonképpen és mind együtt szolgálunk. Haverok, még ha olykor vannak nézeteltéréseink is.
Hirtelen fagyott meg a hangulat, ahogy megszólalt csengő és kilépett közénk a hadnagy. Kiosztotta kik mennek egy közúti baleset helyszínére és persze, hogy közöttük voltam. Még győzelmi ünnepet sem tarthattunk, mert máris akadt valami meló, ahová mi kellettünk. Hiába, a körzet a miénk és nem tudunk változtatni ellene. Valakinek vagy valakiknek szüksége van ránk. Gyorsan kiértünk, nem kellett egy perc se az egyen felsőnk felvételéhez, melyre a golyóállómellénytől kezdve minden más is felkerült. Előbb értünk ki, mint a mentő. Szolgálati autómnak dőlve firkáltam egy apró jegyzetnoteszba, közben fel-fel pillantottam a többiek kézben tartják-e a dolgokat. Az egyik ilyen alkalommal sikerült összetalálkozzon tekintetem egy ismerős arccal. Egy arccal, mely már egy ideje figyelhetett. Abban a másodpercben, ahogy megpillantottam a fiatal nőt, fejet csóválva elmosolyodtam. Ezt nem hiszem el! Hogy kerül ide éppen az, aki miatt ma fogadást kötöttünk. Ha elveszítem a kosármeccset, pontosabban, ha a csapatom elbukja, akkor pont őt kellett volna randira hívnom. Így viszont, sikerült elérjen a fiúknál azt a bizonyos „pofa be és ne emlegesd őt” parancsot, de úgyis csak pár napig bírják. Ilyen véletlenek mellett pedig… talán egy napig se. De, bevallom, azért én is adom alájuk a lovat. Vigyorom el nem tűntetve tettem el a tollat és az apró füzetet, hogy ellökve magam kocsimtól odasétáljak hozzá.
- Szia. – álltam meg előtte – Lynne, igaz? – bizonytalanul haraptam alsó ajkamba, formálódtak át szemöldökeim, nehogy abba a cikis helyzetbe kerüljek, nem emlékszem a nevére. Mondjuk, az övét nehéz lenne elfelejteni. Végül, megadón lehajtom fejem és hozom vissza csábos mosolyomat, amint ismét íriszeit keresem. Közben feltűnik testi állapota, így hamar levágom miként is került ide. A buszon utazott, milyen balszerencse. Vagy épp a sors fintora. Orrba fogom verni! Mármint, a sorsot és nem a nőt. Utóbbi durva lenne. Pláne, ilyen közönség előtt, mindennemű ok nélkül. De, nem erről van szó, szerencsére.
- Hogy vagy? Biztos nincs bajod? – utolsó kérdésemnél fejemmel felé bökök, ahogy a balesetre célzok, ám első kérdésem inkább az első találkozásunkra és az azutáni napokra vonatkozik. Bár, ez nem biztos, hogy leesik neki. Ki is venné észre?


music for enjoy this 737 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Pént. Szept. 15, 2017 10:56 am
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
To believe or not to believe?
„Hideg volt, összehúztam magamon a pulcsit, ahogy táskával a vállamon caplattam haza az éjszakában. Fárasztó nap, ami után csak az ágyat vártam a legjobban. Egy jó alvás és holnap újult erővel tudok mindennek nekifogni. Vékony papírt szorongattam a kezembe, éppen egy vérvizsgálatról jöttem, aminek eredményei lehettek volna jobbak is, mert hogy a fehérvérsejtek száma megnövekedett a szervezetembe, persze, ez még semmit sem kell, hogy jelentsen, de nem olyan voltam, aki csak a jelennek él, így már mindenféle alternatív, leképezett jövő lebegett a szemem előtt. A családban hirtelen ütközött ki a leukémia, azóta negyedévente járok vizsgálatokra, hogy engem az eredmény ne pofán csapjon, de a mostanit nem tudtam hova tenni. Kedves Ms. Leenworth doktornő szerint még nincs gond, de javasolta hogy egy hónap múlva menjek.
Ezekkel a gondolatokkal, ahogy elméláztam, persze, hogy nem vettem észre a kilépő árnyakat az utca széléről.
- Szia, cicus – közeledtek, én pedig lefagytam. Gyorsan, gyorsan! Mondogattam magamnak, és az utca vége felé néztem, ami hirtelen távolinak tűnt. Annyira szürke egér vagyok, miért most kell ezeknek kiszúrniuk? Sietősebbre fogtam lépteim, de mit sem segített, mikor egyre hangosabban és hangosabban szólongattak egy körre. Még csak a gondolat sem fordult meg a fejemben, hogy szóba elegyedjek velük, csak jussak ki. Ez az ötlet akkor fuccsolt be, mikor az egyik elém állt, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy írhatom a végrendeletemet, mert saját szívem fog megölni, úgy dübörgött mellkasomba, hogy félő egy szívinfarktus most visz el.
Az egészet azonban valami, inkább valaki megtörte. Öblös, szelíd hang, ami nem akart rosszat, de máris megállította a fiúkat. Arra fordítottam a fejemet, amerről hallottam, és egy rendőr képében képeződött le. Ilyen szerencse… Látványosan megkönnyebbültem, amint kikerültem az idegenek közül, és csak ezerrel hálálkodni voltam képes.
Jack… Úgy hívták.”

Valamiért teljesen eszembe jutott az emlék, ahogy felém közeledett. Szinte hasonlított a két eset abban, ahogy elém sétált. Hogy most miben segíteni, azt nem tudom, de mintha olyan lenne, mint egy őrangyal… tudom, hogy nem léteznek ilyenek, csak… Akaratlanul is halványan elmosolyodtam, és nagy, ártatlan szemekkel néztem szemébe. nem tudtam hova tenni a reakciót, ahogy a szemöldökráncolásból hirtelen lehajtotta a fejét, de olyan megfogó volt, mintha ezzel a gesztussal megtört volna az a rendőr-átlagpolgár viszonynak a falai. Lehettünk csak két ember is…
- Igen, Lynne. Lynne Carter – mutatkoztam be készségesen újra, mint múltkor, miközben újra a szemébe néztem, mely olyan végtetelennek és rejtélyesnek tűnt. Kicsit sem zavart volna, ha elfelejti a nevem, hiszen annyi emberrel találkozik nap mint nap. Egy vagyok a sok közül. És mennyi idő is volt az? 10 perc maximum, míg kivezetett az utcából. – Te pedig Jack – fűztem mellé, hogy még én is emlékszem a nevére. Túl rendes volt ahhoz, hogy elfelejtsem.
- Igen, nincs semmi bajom. Ez semmi – érintettem meg a homlokomat, ami így kicsit sajogni kezdett, de ettől függetlenül töretlenül, bizakodva mosolyogtam. Nem tudom, hogy azért, hogy végképp megszüntessem akármilyen aggodalmát, vagy mert szimplán átragadt róla rám is a jobb kedv.
Természetesen nem azonnal vettem a lapot, hogy mire gondol a „hogy vagy?” kérdéssel. Sosem tudtam jól meglátni azt, amikor egy férfi másképp igyekszik közeledni. Hát, nah, egyáltalán nem vagyok az, aki aki egy hármas listát is fel tudna állítani kapcsolatokból. Nem vagyok teljesen tapasztalatlan, de nem az az elsődleges célom az életben, hogy valakit találjak. Persze, család, és a gyerekek egy távoli jövőben ott vannak álmaimban, de az arrébb van. Előtte család…
- Öhm, jól vagyok – kaptam észbe, mielőtt még a csönd elhúzódott volna. – Azóta semmi sem történt – tájékoztattam, bár minek is? – Leszámítva ezt, de azt hiszem, itt még a buszosok úszták meg a legjobban. Remélem, komoly sérültek nincsenek, és ha kell, tudok én is segíteni – ajánlottam azonnal fel egy gyermeki mosoly kíséretébe, ahogy Jacket figyeltem. Az én szememben ő, meg úgy az összes rendőr, csakis a jót képviselték – nem csak mert ez a munkájuk.
Éles ordítás hasította meg a levegőt, mire odafordítottam a fejemet a két vezető felé, akik folyamatosan veszekedtek. Mi ütött ezekbe? De a mozdulatom olyan gyors volt, hogy egy pillanatra minden elhomályosodott előttem, és minden helyzetet akart változtatni. Kiléptem, hogy az egyensúlyomat megőrizzem – úgy tűnik, hogy megszédültem egy pillanatra. – Jól… vagyok – nyögtem ki, miközben tisztulni kezdett előttem a kép, úgy tűnik egyelőre még mellőznöm kell a fürge mozdulatokat. Észre sem vettem, hogy vaktában közben valamibe meg akartam kapaszkodni és az a valami most éppen Jack lett. – Öhmm… - néztem le kezemre. – Bocsánat – kezdtem el sűrűn pislogni zavaromban. Általában tudtam, hogy kihez hogy viszonyuljak, mi az a megengedett távolság fizikailag és lelkileg is. De itt volt Jack, egy tök idegen, akinek csak a nevét tudom és tegeződve beszélgetünk… Nem tudtam hova tenni az ismerőseim között, mégis csak egy rendőr.

Music | 811
Remélem, megfelel, ha nem pm Wink| ×


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :





Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Vas. Okt. 29, 2017 4:14 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Beginning of a new chapter



Nehezemre esik bevallani, de valami megváltozott akkor este. Azon a véres menyegzőn. Sosem hittem volna, hogy egyszer még gondolni fogok a kezdetekre. Arra, milyen voltam húszas éveimben, majd korai harmincas esztendőimben. Hogyan kezdődött el mindez. Miként váltam azzá a személlyé, aki most vagyok. Szinte bele se gondolunk abba, mennyire vágyunk mi, nem-emberi lények egy hétköznap délutánra, egy szerető családra, lazulásra a haverokkal… Elfelejtjük, milyenek voltunk és milyenek lehetnénk. A halandó emberek nem képesek értékelni azt a szerencsét, amiben részesülnek. Egyetlen gondjaik közé gyermekük tanulmányi eredménye és a rezsi fizetésének mikéntje teszi ki. Abban a pillanatban, mikor önnön sötétségemmel néztem szembe ráeszméltem, mennyi mindent vett el tőlem az élet és olykor egy kedves pillantás mennyire sokat jelent.
Lehetőségeimet mérlegelve úgy döntöttem a leghatékonyabb módja egy kis fellélegzésre, a fénypont megragadására, ha rendőrnek állok. A civilek védelme mellett olyan információkhoz is könnyedén hozzáférhettem, amik jelentősen elősegítik éjszakai énem munkáját. Persze, Hasfelmetsző már egy jó ideje nem lépett fel a színen. Helyette egy olyan maszkot viseltem, melyet utoljára talán gyermekként viseltem. Nem. Az őszinte volt. Minden mosoly, melyet akkor engedtem meg magamnak, őszinte volt. S ezt az igaz, ártatlan énemet csakis ő tudta előhozni belőlem. Anna… érdemes volt élni mellette. De, ma már csak egy maszk, melyet viselni tudok. Színészi játék, nem több a csillogó szempár. Minden élettel teliséget az ölés jelent már. Valódi művészetet s érzelmeket. Tiszta impulzusokat. Örök sötétséget, melyet egy eszme s egy elborult elme alkotott meg. Azon az estén örökre megváltoztam. Megbélyegződtem s vissza se tekintettem, már-már elfeledtem egészen a halálom pillanatáig. Nem is sejtettem, milyen mélyek azok a sebek és milyen rég nem pillantottam feléjük. Begyógyultak? Begennyesedtek? Magam se tudnám megmondani, csak azt, ismét vérezni kezdtek. Sírni, mint Szűz Mária. Szenvedni, mint Isten fia.
Dühös voltam. Gyűlöltem az életet. Aznap este, mikor megmentettem eme ifjú hölgyet, kibuktam. Pár sarokkal odébb a piros lámpánál állva haraggal telve kezdtem ütögetni a kormányt. Hangosan ordítottam. Fizikai erő kifejtésével vezettem le a felgyülemlő feszültséget. Átkozódtam. Átkoztam az életet és a történelem ismétlődését. A halál utáni elméleteket és önnön sorsomat. Olyan láng égett szememben, melyet egyesek elszánt bosszúnak hívnának, de én nem vágytam semmiféle visszafizetésre. Már nem. Egyszerűen, dühös voltam.
Bizonytalanul szólítottam meg, mert nem voltam biztos nevében. Végül, megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt. Nem tévedtem. Lynne. Én pedig Jack. Nem az éjszakai gyilkos. Valami… más. Kai és Jack összemosódott alakja, ki önnön belső érzéseivel harcolva azt sem tudja, mindez a színjáték részese avagy sem. Hiába küzdök ellene, be kell látnom. Aznap este a vadászlánnyal, azzal a butus kis lánykával való találkozásom alkalmával valami megváltozott. Ez pedig aggodalommal tölt el.
Mosolygós. Hmm… milyen ártatlan. Bájos, ifjú, s még meg sem érintette a gonosz. Túl szép egy ilyen kegyetlen és sötét világba, mint amilyenben élünk. De, ő nem azt látja, amit én. Nem rosszban sántikáló, gyilkosokat. Erőszaktevőket, bűnözőket. éjszakában élő mocskokat lát. Sokkal inkább színes virágokat, kedves mosolyokat, szegény sorsú embereket pillant meg, és minden mögött az okot keresi. Miért költözött a szívükbe keserűség? Vajon naivitás jellemzi vagy egyszerűen túl pozitívan áll hozzá ehhez a világhoz? Nehezen tudnám megmondani. Olyan egyszerű, olyan butus, ám éppen ettől lesz különleges. A hétköznapisága és angyalian gyermekded felfogása teszi őt célponttá. Szerencsétlen pára. Ugyanakkor, szerencsésnek nevezheti magát az, ki őt megismeri. Velem, ellentétben.
- Ezt jó hallani. – folytatódott az ártalmatlan, egyszerű beszélgetés, miután a burkolt célzást sikeresen észrevette – Kedves tőled, hogy segíteni akarsz. De, talán jobb lenne, ha haza mennél. – tanácsoltam, mint valami felvigyázó vagy testőr. Bár, sosem fogom elfelejteni azt, melyet egyszer az engem tanító professzor mondott. „Minden, ami egy ’de’ előtt elhangzik, semmit sem ér. Érvénytelen. Csakis az számít, amit utána mondunk.” S lássunk csodát, bár hányszor is használjuk ezt a szót és bármit is teszünk elé. Mindig, minden helyzetben tökéletesen igaz tanítóm elgondolása. Még sem tudunk megszabadulni tőle. Sosem ment és soha nem is fog.
Hirtelen nyúltam Lynne után, ahogy elvesztette egyensúlyát. - Látod? Megoldjuk a fiúkkal. A mentősök is értik a dolgukat. Jobb lenne, ha magadat nem tennéd ki veszélynek és inkább pihennél. Bár, értékelem a gesztust. – küldtem felé egy mosolyt, hiába volt egy enyhe megdorgálás szavaimban. Egy kicsit úgy éreztem, elvesztem szerepemben és a maszk, a színházi álarc, egy egyszerű kellék magába szippantott. Noha, nem ez a legfőbb probléma, amivel most szembe kell néznem, hanem ama két jómadár, kik ezt az egész felfordulást okozták. Egy rövid időre a hangoskodók felé fordítottam fejem, majd Lynne hangját hallva ismét rá emeltem tekintetem.
- Ne kérj bocsánatot. Nem történt semmi. – segítettem újra visszaadni egyensúlyát, majd elengedtem. Ekkor olyan dolog történt, melyre a legkevésbé sem számítottam. Ám, mindig gyakori jelenség egy olyan pakliban, melyet természetfeletti lények tesznek ki. A heves, agresszív vitát állatias versengés, erőfitogtatás váltotta fel. Nagyszerű! Több szemtanú előtt nem lehetne? Az egyik fél vérfarkas volt, ki részleges átváltozással próbált nekiugrani ellenfelének. Hiába állt mellettük két rendőr, nem hatotta meg őket. Túl sok volt az adrenalin és a pillanat adta lehetőség. Mindezt látva hirtelen kerültem Lynne elé. Nem csupán azért, hogy megvédjem a valóság felismerésétől, hanem azért is, hogy magam avatkozzak közbe.
Egy kollégám megpróbálta megfékezni a lényt, de súlyos sérüléseket szerzett helyette. Az egészet kiprovokáló férfi csak kuncogott, hangosan vihogott, mint egy hiéna, miközben újabb egyenruhások jelentek meg körülöttük. Pontosan tudva, miféle dolgok várnak rám az utcán, s mennyire növeli a veszély szintet az egyenruha, így mindig tartok magamnál egy adag kifejezetten természetfeletti lények ellen hatásos nyugtatót, mely még egy minotauruszt is kiütne. Nem volt egyszerű a művelet, én is kaptam pofont. Sőt! Olyan szép karmolást is, mely végigszakította ruhám és bőröm egyaránt. De, egy pillanatra sem foglalkoztam ezzel. A tűt egyenesen a férfi nyakába döfve beadtam a szert egy részét, míg egyre hangosabbá váltak az események.
- Egy cellában fogsz megrohadni! – szorítottam ingerülten járműjéhez, míg rátettem a bilincset. Társamat hordágyon tették fel a mentőkocsira és azonnal meg is kezdték az elszállítását – Nézd meg mit tettél, te szemét! Rimánkodj, hogy túlélje! – fejét a sebesültek felé fordítottam, majd betuszkoltam egy rendőrautóba.
- Te jól vagy? – kérdeztem meg bajtársamat, kinek alkarjából elég rendesen folyt a vér.
- Persze! Megharapott a dög. Még mázli, hogy én már nem alakulok sehova. – bokszolt vállba jókedvűn, hiszen ő már vérprériként járta eme világot. Nem kellett attól tartania, hogy átalakul valami nem emberi lénnyé, hiszen már az volt – Beviszem ezt a barmot. Te pedig, nézesd meg magad! – mutatott megtépázott felkaromra.
Nagyot sóhajtva intettem neki, majd visszafordulva a többiekhez láttam, miként segítenek egymásnak a többiek és beszélik meg értetlen, hirtelen jött eseményeket. Tulajdonképpen, felkészülhettünk volna rájuk. De, még a hatóságoknál is túl sok tudatlan személy dolgozik. Még nekik is tisztázatlan, mit láttak vagy mit nem. Ugyanakkor, még csak most veszem észre, nem csak az egyenruhások között vannak sérültek, de a civileket is megtámadta ez a begőzölt vérfarkas. Hány sérült lehet összesen? Vannak halottak?


music for enjoy this 1 111 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Vas. Okt. 29, 2017 7:23 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
To believe or not to believe?
Talán a nevelés, de úgy hiszem, sokkal inkább a betegség, ami a családban megjelent, formált olyanná, amilyen ma vagyok, hogy keresem a jót, hogy legyen miről mesélnem anyának és Simonnak, hogy legyen, ami megmosolyogtassa őket. Miért fontos? Nem tudnám megmondani igazán, egyszerűen úgy érzem, hogy ezzel tudom őket életben tartani. Pedig semmi sem örök, minden egyszer elmúlik, azonban még képtelen vagyok ezzel szembenézni. Nekem még szükségem van rájuk, és nehogy már egy betegség állítson meg minket abban, hogy éljünk. Mindenki érdemel életet, ha már ezt osztották ki nekünk, akkor így keressük meg a szépet és jót. Én igyekszem, és nem fogok belesüllyedni a sok orvosi leletbe, a számokba, amik akár a véget is jelenthetik. Annyi minden csoda van a világon, elég csak a szomszédra ránézni, vagy iskolába menni, nem akarom őket kihagyni. A szomorú inkább, hogy ezt mások nem veszik észre, mert hajlamosak vagyunk csak a negatív dolgokra ráfókuszálni, pedig pont annyi pozitív is van mellette.
- De… - kezdtem volna azonnal bele az ellenérvelésben, mert mégis kicsoda, hogy megmondja, merre járjak, mit tegyek? Pedig csak a jószándék mondotta vele, tudom jól. De ezzel a jószándékkal bezárkózott egy maszk mögé. Egy maszk mögé, amiről lepattant minden, amiből nem lehetett kiolvasni semmit sem. Miért hittem mást? Miért gondoltam, hogy olvashatok a finom vonásai között? Hogy valamit elárul magáról? Egyáltalán, miért gondoltam, hogy barátibb lesz, nem pedig csak rendőr egy ártatlan civillel? Motoszkált a fejemben valami, amit csak talán lehetne válasznak is nevezni a kérdésekre, de későn kaptam utána, hogy értelmezzem is. A világ darabokra esett, majd össze is állt. Tompultak a színek, a hangok összefolytak, majd minden kisimult, mintha csak egy vízcsepp zavarta volna meg egy tükörsima tónak felszínét. Áthullámzott, majd mintha mi sem történt volna.
- De úgyis itt leszek egy ideig – bólintottam ezzel is jelezve, hogy visszakerültem eredeti állapotomba, és persze, haza fogok menni, de mégis mivel és kivel? Busszal jöttem, és az éppen nem használható, és mire elhárítják itt a zűrzavart, addig mégis mi lesz? Így hát a jó szándékú tanács elenyészhetett a levegőben. Tekintetünk újra összekapcsolódott, mire érzékeltem, hogy jobb, ha nem ellenkezem, és azzal csak neki is segítek, ha legalább azt mondom, hogy igen, és nem kell aggódnia, foglalkozhat a feladatával, mert semmiképp sem szerettem volna feltartani, már pedig lett volna dolga. Pillantásomat sodorta a hang, lesiklott Jackről egyenesen a két eszét vesztettre. Még a szó is bennem akadt, hogy kifejezzem magamat, mert semmi megfoghatóba nem tudtam megkapaszkodni. Mi? Mi ez? Hogyan? Jól látom? Pislogtam, de a kép nem változott, ahogy az egyik ember, akit az elején még teljesen ép alakban láttam, most furcsán groteszké alakult. Valaki csípjen meg, hogy valóban ez a valóság? Lehet, hogy ennyire beütöttem volna a fejemet és tévképzeteim lettek? Az agyam máris generálta a magyarázatokat, hogy mégis mivel állok szemben, hiszen sosem láttam ilyet. Mégis mi ez? Mi történt? Az az ember… olyan mint egy állat, mint egy fenevad, mint egy… Nem. Nem találtam szavakat, amivel megmagyarázhassam a jelenséget. Pokolfajzat… Valamiért ez ugrott be, ahogy a bibliában nem is egyszer olvastam már.
Látókörömbe egy magas, szélesvállú valaki sétált be: Jack, de nem volt elég ahhoz, hogy törölje is az egészet elmémből. Nem volt gyors, nem volt elég… Azzal, hogy nem láttam, még nem jelentette azt, hogy meg is szűntem gondolkodni. Mi ő? A világ, amit ismertem eddig, mintha megremegett volna, még nem dőlt össze, de már csak egy hajszál tartotta össze. Nem állt össze már, valahol hibádzott, léteznének ilyenek? De hol a hiba? Mintha maga a gonoszság vágta volna karmait az eddig ismert realitásomban, fel akarja szakítani, hogy mindennek lássam az igazi arcát. Megrendültem, a mosoly, ami eddig játszott ajkamon egész beszélgetés alatt, már lefagyott. Mi ebben a szép? Mi ebben a jó?
- Várj… - leheltem, mikor felfogtam, hogy Jack már eltávolodott tőlem, és egyenesen odatart. Ő is látja? Tudja, hogy mi az? Vagy csak hallucinálok? Késő volt már utána nyúlni, és testem nem is igen akart reagálni, mintha befagyott volna az egész mozgatómechanizmusom, és az összes energiát az agyamra helyezte volna át, ami a látványból adódóan ezerrel dolgozott.
Nem, mit csinál? Egészen addig billegtem, hogy valóság vagy csak rémkép, míg társa meg nem sebesült, mert bizony, ember olyat nem okoz. Lerántott a tudat, zuhanni kezdtem egy olyan sötétség felé, amit egyáltalán nem ismertem. Miért? Máris, mintha minden, amit ismertem volna, fakulni kezdett volna, lehet, hogy semmi sem az, aminek hittem? Hogy semmi sem szép és jó? Semmi sem tiszta és fényes? Az eddig láthatatlan árnyak megjelentek, felfedték arcukat. De hiszen a többi ember? Ők sem tudják, vagy igen? Csak én élek ilyen egyszerű világban? Minden megkérdőjelezhetővé vált, minden homályba borult, mégis… Fénypászmák pislákoltak, ott voltak a régi világom darabjai, ott voltak azok, akikben hihettem, akikről tudhattam, hogy biztonságosak, stabilak, és ez már magában is éppen elég… A felismerés valósággal megfojtott, fullasztott, kapkodtam a levegőt, miközben csak külső figyelője voltam a történéseknek, amit agyam ezerrel dolgozott fel. Képtelen voltam fókuszálni, megkapaszkodni, csak sodródtam mindennel, amitől meg sem mozdultam, pedig a másik rendőr megsebesült, és Jack is odatartott. Mégis mit akar művelni? Hiszen látja, hogy mi! Szinte jó magam is hátrahőköltem, ahogy alkarját végig szántotta a kéz, és vörös vére a betonra csöpögött. Gyűlt a piros a földön, és valahogy képtelen voltam jól hozzáállni a helyzethez. Megragadni, hogy tegyek valamit, vagy egyáltalán kiváltson belőlem bármit is, mert nem éreztem azt, hogy undorodnék a vértől, de a félelem… Megjelent. Elkapott, megszállt, egyrészt, hogy mi ez a valami, másrészt a rendőrök iránt, akik küzdöttek. Gyökeret vert, és kellemetlenül növekedett bennem.
Mozdulj már meg, Lynne! Csinálj valamit, akármit, bármit! Jack egyre közelebb került a fenevadhoz. Ő tudja mi ez! Csapott arcon az újabb felismerés. Pontosan tudja, de honnét? Ostobának éreztem magamat, aki csak kapálódzik valami után, nehogy elragadja a sokk. Mintha maga a világ esküdött volna össze ellenem, miért? Honnét tudod, és miért ilyen nyugodtan közelíted meg?
Mikor beszúrta a tűt, akkor engedtek izmaim, elérték szerveimet a sok küldött utasítás, képes voltam járni, noha egyáltalán nem biztos talajon, minden lépést olyannak éreztem, mintha mocsárban jártam volna. Nem maradhattam a szélén, nem várakozhattam valami csodára, hogy kiderüljön az egész csak egy illúzió, egy rossz álom, mert bizony nem. Elmém vetekedett az aggodalommal és a sokkal, de egy kis időre előbbi nyerte meg a meccset, így Jack felé indultam. Az egyetlen biztos pont… Megküzdött ezzel a valamivel, noha tudta, hogy mi az…
Nem voltam valami gyors, mert talán még magam sem tudtam, hogy oda akarok-e menni, vagy egyenesen el innen, hazasétálni, lefeküdni, és holnap úgy kelni, hogy nem történt semmi sem. Zsongott a fejem, amitől csak a lüktetés csak nem hagyott alább a fejsérülésből, amit még a buszon kaptam.
Mire odaértem, már nem beszélgetett bajtársával, csak a környezetet vizslatta, amiről én képes voltam teljesen megfeledkezni, így magam is körbenéztem. Pusztulás… rombolás… Milyen világ ez? Kérdőjellel néztem vissza Jackre. Nem, nem tudtam mit mondani, hogyan reagálni igazán, de ahogy kezére néztem máris elszállt belőlem minden. Vérzik, el kell látni… Ez az első. Ennek kell lennie az elsőnek. Megráztam a fejemet csak, hogy próbáljak épeszű lenni, hogy képes legyek fókuszálni, mielőtt újra rám dől az egész. Minden hang nélkül mentem hozzá végig csak őt figyelve. Biztos pont a bizonytalanságban? Nem tudom, de szeretnék hinni benne, neki. Felkaron ragadtam és intettem a fejemmel, hogy ne ellenkezzen és ha lehet, ne is szólaljon meg, csak jöjjön, egyenesen az egyik mentő felé húztam el, remélve, tényleg jön.

I wanna dream[/color] | 1267
Remélem, megfelel, ha nem pm Wink| ×


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :





Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Vas. Okt. 29, 2017 10:33 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Beginning of a new chapter



Rémségek járják az utcákat. Szörnyetegek, melyek se éjjel, se nappal nem pihennek. Közöttünk járnak. Velünk nevetnek, velünk sírnak. Ott vannak mindenütt, mert velünk élnek. Bennünk lapulnak. Mindünkben. A boldog gyermekben, a lázadó tinédzserben, az alkoholista férjben és a gyászoló özvegyben. Ifjúban és öregben egyaránt. Láttam, miként körbe járt világos íriszem és a földön fekvő civileket, sietős orvosokat, ápolókat figyelte. Szemöldökeim összébb húzódtak, majd váratlanul kisimultak vonásaim, ahogy egy puha, munkát alig látott, gondoskodó kéz érintette karomat. Lepillantva Lynne tekintetével találtam magam szembe. Egész megfeledkeztem róla. Az események pillanatszerű, gyors, heves leforgása alatt nem jutott időm másra gondolni, mint magára a célra. Épp egy másodperccel előbb hajtott el mellőlem a kocsi, benne a tettessel. S most, itt áll ő. Az ifjú angyalka.
- Erre nincs semmi szükség. Jól vagyok, csak megkarcolt. A mentősöknek van jobb dolga is, mint velem foglalkozni. Vannak pechesebb áldozatok is. – próbáltam ellenkezni, nem sok sikerrel. Önmagában elég lehetetlen vállalkozás nemet mondani eme bájos arcnak, de még ha erőszakosan taszigál is az ambuláns jármű felé, akkor végképp veszetté válik az ügy. Abban igaza volt, hogyha elég súlyos lenne a sérülés, könnyedén vérfarkassá válhatnék. Na, arra van a legkevésbé szükségem. Véget is érne minden! Az életem! A karrierem! A személyem! Minden! Ellenben, a vér csekély mennyiségéből és a ruha vaskos anyagának köszönhetően ez a veszély nem fenyeget. Szerencsére! Legalább ennyi jó legyen számomra a mai napban, ha már minden mást elvett tőlem.
Szinte mázli, hogy a busz miatt több autót küldtek ki a helyszínre és nem csak azaz egy állt rendelkezésünkre, melyben halál szélére sodort munkatársam került elszállításra. Lynne végig a seb felett markolta felkaromat s rendíthetetlenül vezetett el egészen a legközelebbi járműig, ahol egy orvos rögtön felénk is fordult. Eljött hát ama pillanat, mikor megszabadítottak az összes felső ruházatomtól, egyetlen trikót kivéve, mely nem zavarta a szakembert munkája ellátásában. Sajnos, jelen helyzetem nem tette lehetővé számomra, hogy azzal a kifogással éljek, én is orvos vagyok szóval jól vagyok és megyek segíteni másoknak. Nem. Ilyen opció nem állt rendelkezésemre. Ellenben valami más igen. A szende, ártatlan lányka itt állt felettem, míg én a kocsi nyitott hátuljára felülve hagytam, hadd fertőtlenítsék a karmolást. Mit sem törődve vele fordultam Lynne felé.
- Azt hiszem, máris többet látsz belőlem, mint amennyit szabadna. – rosszfiúsan elvigyorodtam s szavaimat megspékeltem egy kacsintással. Szemeim sarkából láttam az orvos széles mosolyát, melyet flörtölésem idézett elő és az a lazaság, melyet képviseltettem közben. Persze, mindezzel csak oldani akartam a hangulatot.
- Én jól vagyok. Igaz, doki? – fordultam az említett fél felé, majd vissza kedves ismerősömhöz – Te viszont… egy kicsit sápadt vagy. Minden rendben? – ekkor jutott el agyamig ismét a felismerés. A többi sebesült. Összesen hat, ebből kettő súlyos, plusz három rendőr, engem is bele értve. Fene vigye el ezt a farkast! Pillantásom végigszaladt az értetlenkedő és jajgató tömegen, míg nem visszavándorolt a mellettem ácsorgó lányra.
- Hé. – szólítottam meg, miközben sértetlen kezemmel felé nyúltam – Ne aggódj. Rendben lesznek. – küldtem felé egy halvány, bíztató mosolyt. Egy pár másodpercig rajta tartottam tekintetem. Ez idő alatt a karommal is végzett gyógyítóm.
A tömegből végül felettesem lépett elő. Felemelve tenyeremet megállj intve beszélgető partneremnek szinte azonnal felálltam ültemből.
- Bocsáss meg egy pillanatra. – odasiettem a férfihoz, kivel jól látható nézeteltéréssé fajult beszélgetésünk. Nem lettünk hangosabbak, figyeltünk arra, illetéktelen fülek ne legyenek tanúi szavainknak. Mégis, a gesztusok tisztán elárultak mindent. A megdorgálásomat, az ellenszegülésemet, mellyé a kezdeni nyugodt munkaviszonyt sugalló eszmecsere átalakult. Végezvén, pár perccel később, mihelyt mindenki kezdett lenyugodni, fejet csóválva, nem tetszéssel telve arcomon siettem vissza Lynne-hez, aki mellett ott volt egyenruhám többi darabja. Szakadtan, véresen pihent mellette. Odaérve hirtelen, indulattal telve nyúltam érte és ragadtam meg. Szinte fújtattam, még sem voltam teljesen dühös. Nem mélyről jött. Csupán, a helyzet alakította, formálta ilyenné. Végül, kezemben ruhámmal neki dőltem a mentő ajtajának. Mellkasom előtt karba fonva kezeimet nézelődtem a népmozgás felé.


music for enjoy this 629 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Szer. Nov. 01, 2017 5:38 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
To believe or not to believe?
Nem hallom meg, hogy mit beszél hozzám. Nem fogom fel szavainak értelmét, mintha ha nem is hallanék. Csak a mentő, csak a mentő… nem tudom, hogy mi üthetett belém, de tudom, megnyugszom, ha legalább ellátják. Ez a mai nap túl sok volt, túl kavaros, és nem tudom elfelejteni, nem tudom kiverni a képet a fejemből a félig korcs emberről. Mi volt ő? Mi lehetett…
Az orvosra néztem, akinek csak a kedves mosolya volt, amibe tudtam kapaszkodni, ami a valóságban tartott, amitől nem éreztem úgy, hogy minden összeomlott körülöttem. Micsoda kis apróság, mégis annál többet jelentő. Bízhatok benne, ő segíteni fog, ezt akartam hinni és ezért ebben hittem is. Lecövekelve álltam ott, akár egy őrző, hogy minden úgy rendben menjen, hogy segíthessek, de abba már nem gondoltam bele, hogy le is kezdik vetkőztetni. Kikerekedett szemmel figyeltem, ahogy lekerül róla a felső, és szemem elé tárul felsőteste. Kellemes látvány, amitől olyan vörös lettem, hogy még a füleim is lángoltak. Tapasztalatlan voltam, nem szoktam nézegetni férfiakat, így leforrázva éreztem magam, főképp, hogy ennek még tanúi is voltak. Amire rátett egy lapáttal még Jack megszólalása is, amitől hihetetlenül idiótának éreztem magamat. Köpni-nyelni nem tudtam, és azonnal megfordultam. Nem illik bámulni… Bármennyire is el akartam hessegetni ezt a képet is magamtól, pont mint az átváltozott embert, ez is beleégette magát az emlékezetembe. Ilyenre miért emlékszem bezzeg? Enyhén megráztam a fejemet, és azonnal másfelé tereltem el a gondolataimat, csakhogy így viszont a pusztítással nézhettem szembe. Én csak itt állok, míg mások pedig örülnek, hogy élnek, vagy megúszták… Ki gondolta volna, hogy egy baleset idáig akar fajulni… Éreztem a késztetést, hogy rohanjak nekik segíteni, és fogok is, ha Jacket rendesen el is látják. Megnyugszik a szívem, ha tudom, legalább nem vérző alkarral intézi a dolgait. Legalább ennyire legyen hasznom, ha éppen olyan vagyok mint egy megfagyott ember.
Csak mikor újra megszólalt, fordultam felé félig, de hogy mégse kelljen teljesen beszívnom a látványát. Valószínűleg más csaj már nyálat csorgatva élvezte volna a traumatikus helyzetet, de én sosem voltam az a típus.
- Igen, minden rendben… - hazudtam, mielőtt még a keresztkérdések tűzébe kerülök bele, mert tisztában voltam azzal, hogy egy kérdéssorra képtelen lennék válaszolni. Másrészt pedig miattam igazán nem kell aggódni, teljesen jól vagyok, nincs rajtam egy karcolás sem. Megerőltettem magam egészen addig, míg egy gyatra mosolyból sikerült összehoznom egy egész tűrhetőt. Ilyen helyzetbe mosolyogni? Igazán nehéznek bizonyult, de leukémia mellett igazán sikerült tapasztalatot szereznem, hogy még rossz helyzetben is sikerüljön kicsikarnom magamból valami bizakodót.
Ránéztem, most már kevesebb zavarral, de kipirultságom nem tűnt el. Bólintottam, hogy elhiszem a szavait. rendben lesz, persze, mint mindenki, de attól még a tény nem fog eltűnni, hogy ezt nem egy ember hanem valami…. valami izé okozta. Még most sem tudtam megragadni azt a szót, amivel kifejezhetném igazán, hogy mi is volt az, pedig biztos van rá valami…
Hagytam, hadd menjen el. Nem kell mellém cövekelnie, én csak annyit akartam, hogy ellássák a sérüléseit. Utána néztem egy darabig, majd az orvos felé fordultam, aki addigra már egy palack vízzel ott termett mellettem. Nem szólt semmit, nem is kérdezett, csak odavezetett és leültetett, már pedig nekem most csak ennyire volt szükségem. Hadd maradjak egyedül a gondolataimmal.
A víz kellemesen hűtött, mintha a bennem lángoló sok képet elmosta volna, máris összetettebbnek éreztem magamat, aki tud fókuszálni és teljesíteni, hogy segíthessen. Természetesen nem akartam meglőtt madárként itt strázsálni a mentőnél, mikor semmi bajom nem volt. Félre kellett raknom minden mást, majd még úgyis lesz idő, hogy foglalkozzak a történésekkel, de másoknak szüksége van segítségre.
Nem vártam, hogy visszajönne, meglepett, mikor hevesen cucca után nyúlt. Történt valami? Vagy csak neki is elege van mindenből?
- Mi vagy te…? – bukott ki belőlem a rosszul megfogalmazott kérdés, ahogy az orvos arrébb ment másoknak segíteni, így ketten maradtunk. Szívesen fürkésztem volna, azonban még mindig trikóban volt csak, én meg úgy viselkedtem mint egy idióta tini, akit leginkább fejbe kéne verni, hogy viselkedjen. Kíváncsi lettem volna válaszára, hiszen a lénynek ment töretlenül. Tudta, hogy mi az… Honnét? Mikor találkozott ezekkel? Ennek ellenére a választ nem akartam hallani, így fel is álltam azonnal, mint akit éppen homlokon csókolt volna a múzsa. – Segítek – neki és magamnak is mondtam, ahogy elhagytam a társaságát és egy nő felé igyekeztem, hogy a mentőkhöz vigyük és megnyugtassuk. Vagy csak én, ha egyáltalán hajlandó jönni, mert már képtelen voltam megmaradni egy helyben, olyan fullasztó volt minden, pedig már a férfit elvitték, de a rombolás nyoma még mindig ott volt. Nem csak fizikailag, de lelkileg is. Nem csak engem sokkolt le a látvány, csak én ki akartam szakadni belőle.


I wanna dream | 802
Remélem, megfelel, ha nem pm Wink| ×


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :





Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Szer. Nov. 01, 2017 9:28 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Beginning of a new chapter



Fújtatva mentem vissza Lynne-hoz, remélve, az ő társasága valamivel nyugtatóbb hatással lesz rám, mint felettesemé, kivel komoly nézeteltéréseim akadnak egyre sűrűbben és sűrűbben. Nem azzal lenne a probléma, hogy csendesen el kell tűrnöm valakinek a parancsolgatásait, hanem sokkal inkább a mikéntek és miértek okozzák a problémáink nagy részét. Ám, arra nem számítottam, hogy a dolgok elsimítása sokkal nehezebb lesz, mint azt először gondoltam. Az emberek hajlamosak túlozni és könnyedén elhisznek bármilyen mesét, amit a híradó lead nekik. Csakhogy az élmény még túl friss a szemtanúknak és amint elhangzik a kérdés ’Mi vagy te?’ hirtelen torpanok meg. Értetlen, meglepett arccal nézek vissza a fiatal nőre, majd kérdőn felvonva szemöldökeim széttárom karjaim.
- Egy fújtató bika? – adom a hülyét, mint aki semmit sem ért, majd leengedve kezeimet komoly arccal fordulok felé – De, most komolyan… nem tudom mire gondolsz. Rendőr vagyok, mindennap nézek szembe őrültekkel. Még vegyi riasztásunk is volt korábban. Sőt! Láttam már nagyon durva elváltozásokat is kórházakban. Ezelőtt másik városban szolgáltam. De. Miért kérdezed? – magyaráztam neki ártatlanul, teljesen emberien mintha a részlegesen átalakult, szőrös, karmos lény valójában egy hétköznapi ember lett volna és csak ő hallucinálta az egészet. Bár, a meglepettségemet igazából az váltotta ki, hogy ösztönösen, védelmezőn cselekedtem akkor. A bajtársaim és a civilek védelme vezérelt, plusz, három másik rendőr is pontosan ezt tette. Ezért is lett megharapva az egyikük, a másik meg került kórházba. Blah. Blah. Azért, ennyire nem vagyok jó fiú, ám valóban ez látszódhatott kívülről. Azt hiszem. Nem sok idő telt el, Lynne máris menekülni akart. Tulajdonképpen, nem vagyunk összekötve, így kijelentésére egy határozott bólintással feleltem – Jól van. – tettem hozzá, majd figyeltem miként indul el. Észre se vettem, hogy a „csak utána pillantok, utána vissza a melóhoz” nézésem hosszú, véget nem érő bámulássá változott át. Világos íriszeimmel követtem mozdulatait, arcizmainak járását és a végén minden egyes részletet egy kerek egésszé alakítottam. Már-már nosztalgikussá vált figyelni őt, a mosolyát, melytől önkénytelenül is egy apró, halvány görbe ült ki ajkaimra. S ezt a felfelé ívelő vonalat akkor is elküldtem felé, mikor tekintetem rám, vagy legalábbis felém terelődött. Bele telt némi időbe, mire felocsúdtam és rájöttem, nem egy szál trikóban kellene feszíteni és bambulni, mint akinek semmi dolga nincsen. Egy nem egy vidéki ház terasza, ahol a kertben játszó kölyökkutyán nevethetnék. Nem. Ez a kő kemény város, betondzsungel, és ahogy elnézem, pont most értek ide azok a fránya, roppantmód bosszantó, máskor kifejezetten szórakoztató újságírók. Fogtam a ruháimat, felvettem, hogy újfent egy komoly kékruhásnak nézzek ki, majd elkezdtem a szalaghoz lépve lenyugtatni, meg elhessegetni őket. Nem sok sikerrel.
Az egyik csinos, fiatal, bögyös kis újságíró csaj még elcsábítani is megpróbált. Flörtölt, kellette magát és nem azért, mert olyan jóképűnek talált volna, hanem mert így akart némi infót kicsalni belőlem vagy engedélyt a szalagon való átsurranáshoz. Egy pár mondat erejéig még adtam is alá a lovat. Rosszfiús, csábos kifejezést öltöttem képemre, míg egy igen csúnya és kellemetlen beszólással végül ráfagyasztottam a mosolyt ajkaira. Tekintete megváltozott. Vérig sértődött, mire győzelem ittasan megeresztettem felé egy gúnyos vigyort, majd flegmán elfordultam. Alig telhetett el pár perc, a felettesem – igen, az akivel nem is olyan régen veszekedtem – odalépett mellém és átvette a stafétát. „Nagy csattanás, hatalmas baleset, súlyos sérültek és egy fejét vesztett sofőr, aki valamilyen drog hatása alatt lehetett, ezért viselkedett kifejezetten agresszívan.” Pff. Na persze. És ezek még képesek bevenni ezt a mesét. Végtére is, jobb, mint az igazság. A város többségében emberekből áll, olyanokból, akiknek a leghétköznapibb problémáik vannak. Vállat vonva feleltem a távozásomat illető szavakra. Hátat fordítva a tömegnek egyenesen keresni kezdtem a szalagkorlát elülső felén lévők közt kedves, friss ismerősömet, Lynne-t. Amikor megtaláltam, vettem egy mély levegőt, majd egyenesen oda mentem hozzá. Ezúttal teljes öltözékben.
- Azt hiszem, a főnökömnek elege lett belőlem. Lelépek. – húztam el a számat, ahogy arra a roppantmód idegesítő alakra gondoltam – Szeretnéd, hogy haza vigyelek? Útba esik és… Hiába az a jó szíved, ha közben nem figyelsz saját magadra. Le kellene dőlnöd pihenni. Már így is elég sokat tettél ezekért az emberekért. – próbáltam meggyőzni baráti hangvételben. Elhessegetve a rosszalló gondolatokat és megtartani a nem túlaggódó megjelenéstől a távolságot. Noha, tartok tőle, enyhe agyrázkódása lehet. Nem kellene itt maradnia még arra a két órára, amíg a többiek elintéznek mindent. Vele már úgyis végeztek. Ráadásul, nem a közelben lakik, ha jól emlékszem. Ilyen állapotban nem szabad gyalogolnia, és ezt kifejezetten jól tudom orvosként. Még csak nem is az aggodalom, hanem a szaktudás beszél belőlem és az a fránya, régi eskü, miszerint védjük őket bla, bla. Nos, Lynne? Jössz? Nem mindennap megy haza az ember egy rendőrautó anyósülését. Jobb, mint a taxi.


music for enjoy this 752 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Pént. Nov. 03, 2017 9:31 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
To believe or not to believe?
Az ember abban hisz, amiben akar. És ez rám nagyon is jellemző volt. Történhet bármi, megrendülhet a világ, ilyen fenevadak törhetnek a felszínek, mégis ott voltak a hitem foszlányai, melyek egyben tartottak. Nem… A világ nem lehet olyan rossz. Különben nem lenne egyensúly, már pedig ha egyensúly sincs, akkor nincs semmi, akkor már nem léteznénk. Mindenkinek kell valami, amiben hihet, akár az, hogy nincs isten, nekem ez a hitem. Hogy a jó és rossz csak együtt létezhet. Ha van ilyen torz valami, kell mellé olyan is, ami ellensúlyozza… Mi az?
Visszapillantottam a magyarázkodásra, igaz, semmit sem ért. Tudta… Ez nem vegyi, ez nem orvosi… Lehet magyarázni, lehet ellen érvelni, azonban én sem vagyok annyira hülye, ennek ellenére, most tökéletesen megelégedtem a válaszával. Nem volt erőm vitába szállni, nem is voltak bizonyítékok, de én tudtam. Nem hiszem, hogy elment volna az eszem… Nem hiszem, hogy képzeltem. Tűzbe tettem volna a kezemet a dologért, hogy így láttam, még ha ezért lehet idiótának, hazugnak is néznek. Ezt a pusztítást nem ember okozta…
Az hogy segíthetek, hogy nem vagyok haszontalan, igazán hatásosnak bizonyult. Feloldódtam a sokkhatás alól, hiszen volt mire fókuszálnom. Ha eddig nem tettem meg, most akartam, különben csak a lelkifurdalás mardosna, hogy nem tettem semmit sem. Jacknek is ellátták a kezét, és igazán halálos eset nem történt, csak súlyosak. Az is bőven elég… Bőven elég. Az az idilli világképemben megjelent az első vörös folt. A leukémia sem tudott megrendíteni, most mégis olyan lassúnak, fagyottnak éreztem magamat. Olyan nehezemre esett mosolyognom, bizonygatnom, hogy már pedig minden rendben lesz. Üresen csengtek a szavak a számból, úgy éreztem, mintha füllentenék. Nem volt jelentése, mert valóban minden rendben van? Én is elhiszem, hogy minden rendben van? A válasz az, hogy már pedig nem…
Tekintetem többször terelődött Jack felé, mint kellett volna, de minden egyes alkalommal nyugtáztam magamban, jól van. Nem tudom, hogy miért számított ennyire, de jól volt, és ez a lényeg. pedig hogy folyt vörös vére a sebből... Drasztikusan soknak éreztem, pedig nem látszott rajta meg, lehet a tomboló adrenalin miatt, vagy mert egyszerűen a maszkja olyan megtörhetetlen, hogy nem mutat semmit sem a külvilág felé. Az összeakadó pillantásokra, csak elkaptam a fejem. Mintha rajta kapott volna valamin, pedig esküszöm, nem akartam megnézni, noha meg kellett hagyni, az a trikó… jól állt rajta, de ezt még magamnak sem vallottam be. Magam sem érzékeltem, csak ott lappangott a gondolat elmém egy hátsó szegletében.
Elvesztettem, ahogy az újságírók tengerébe veszett. Tényleg… Micsoda szenzáció lesz… És mi a címe? Mit fognak elhitetni mindenkivel? Mert biztos nem azt, hogy egy félig vadállat, félig ember ugrott neki egy másiknak, s okoztak kárt az egész környezetükbe… Nem is akartam tudni, hogy mit fognak összehordani, biztos, hogy a holnapi újságokat kihagyom. Kedvem sem volt a sok hazugság, álszenteskedés végigböngészéséhez. Miközben a rendőrök a lapírókat tették helyre, addigra már sikerült a legrosszabb eseteket elvinni, ellátáshoz vonszolni, ami már félig jó helyzet. Legalább van haladás, nem pedig csak várnak a nyomorultak, hogy valami történjen. Kitartóan lebzseltem minden irányba, ott segítve, ahol tudva folyamatos mosollyal. Nem mondom, már-már izmaim fájtak, de nem adtam fel, megérte, ha ezzel biztonságot, segítséget sugallhattam. Az embernek szüksége van a megnyugvásra, ezt jó magam is tudtam. Tapasztaltam. Kell valami fogódzkodó a legrosszabb helyzetekbe, ez miért ne legyen egy kedves, jószívű mosoly. A lehető legtöbbet próbáltam kihozni magamból, és lassan az erőlködés megszűnt, már magam is úgy hittem, hogy igen, így van. Minden rendben lesz. Rendben kell, hogy legyen. Ez a világ rendje. Vannak hullámvölgyek, de utánuk dombok kell, hogy jöjjenek. Először lenn, aztán fenn.
Nem vártam, hogy visszajön, sokadjára lepett meg ezzel, nem mintha kimondottan zavart volna a dolog. Biztonságot éreztem vele, nyugalmat, olyan pontot, amiben hihetek. Ha tudta is, hogy ki, mi az az izé, mégis ellene indult, és ez pont elég ahhoz, hogy higgyek benne.
Nagy szemekkel néztem fel rá, most már az arcomon lévő ártatlan, kedves mosollyal, ami nem akart lefagyni. Így nézhettem akár egy fél pillanatig is, nem tudnám pontosan elmondani, ahogy elmerültem vonásaiba, és a kiismerhetetlen pillantásában. Késztetést éreztem, hogy megfejtsem, hogy kiismerjem, hogy ne csak egy nevet tudjak róla.
Magam mögé pillantottam, hogy biztos a legjobb ötlet, mindent itt hagyni, de aztán az összkép máris nem volt olyan rossz, még páran voltak, de azok sem a súlyosak, így aztán nyugodt, lelkiismeret mentes szívvel hagyhattam volna magam mögött az egészet.
- Gáláns ajánlat… - döntöttem oldalra a fejemet. És nagyon is vonzott, hogy végre magam mögött hagyjam az egészet. Egy forró fürdő, a puha ágy, már csak ennyi hiányzott, pedig lett volna még mit tennem holnapra, de ahhoz kevés volt a lélekjelenlétem. Még ha bíztató mosollyal tébláboltam ide-oda is, annak ellenére nem felejtettem. Egy pixelkockányit sem. Agyamba égett a látvány, amit nem lehetett semmivel sem kitörölni. – Nagyon megköszönném a fáradozásaidat – bólintottam végül, megadva magam a dorgáló, vagy éppen tanácsnak számító szavak után. Úgy beszél velem, mintha gyerek lennék… És ez zavart. Azonban fáradt voltam, hogy ezen lovagoljak. – Te is – fűztem mellé, utalva az alkarjára. Aggódhat másért, akkor tessék magáért is. Sokat tett a mai napért… Nagyon sokat. Azt hiszem, megvannak a válaszok, hogy mik azok a jók az egyensúlyban… az őrangyalok.

I wanna dream | 897
Remélem, megfelel, ha nem pm Wink| ×


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :





Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
217

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
everything ☠


Yesterday at 12:55 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Beginning of a new chapter



Minden kétséget kizáróan elment az eszem. Ezt kifejezetten határozottan állapíthatom meg. Mióta magamhoz tértem abból furcsa, fekete világból, létsíkból, nevezzétek aminek akarjátok, olyan mintha már nem is én lennék. Ahogy láttam magam előtt egy ismerős, már-már majdnem elfeledettnek hitt személyt, eszembe jutott honnan indultam és milyen voltam régen. Még a század első felében. Persze, gyermekkoromban is rám járt a rúd, s szinte egy-két pillanatot kivéve nem tudok olyat mondani, ami gonoszságom ellen szólna. Ez lenne a sorsom? Mészárosnak lenni a sötét éjszakában? S ez a munka vajon aljasságon és bűnös élvezeteken alapszik-e vagy valójában a közjót szolgálva egyfajta tisztítóként munkálkodom egy mélyen gyökerező vastag réteg alatt? Badarság! Rajtam már semmi se segít. Próbálhatok egyszerű, hétköznapi életet élni és tagadni azt, ami vagyok. Önnön belső énemtől elfordulhatok, de soha meg nem szökhetek előle, így hát végtelenül nevetséges milyen ostoba mód próbálok jófiút játszani. Ez, ha valaha voltam is ilyen, már nem én vagyok. S nem is leszek hőse senkinek. Nem én vagyok, nem való hozzám, egyszerűen… képtelen vagyok higgadtan meghozni egy jóságos, hősies döntést, amikor olyan helyzetbe kerülök. Mindig, minden egyes alkalommal, függetlenül attól mennyire szorul nyakam körül a hurok, csakis vörös művészettel tudok kijönni belőle és lelkem, szívem nem ismer mást, mint a puszta fekete, emésztő mocskot. Ezek után még inkább felmerül a kérdés, Lynne miért is mondana igent? Miért akarna a közelemben lenni, amikor biztos vagyok benne, ő is érzi a bennem élő rosszat, mint a legtöbb lény. Egyfajta belső megérzés keretében, amivel halandók is rendelkeznek, csupán elfojtják magukban ezt a hangot. Ez a lány, eme fiatal nő annyira, de annyira a világ ellentéte. Olyan sok jóság, olyan erős fény van benne, még sem tud vele megmenteni senkit. Egyszerűen naiv és törekvő, mely vagy a rossz teljes elpusztításához vezet, vagy egy sokkal valószínűbb és sajnálatosabb végkifejlet felé: őt pusztítják el. Nem tudjuk megőrizni a fényt, mert a sötétség mindent felemészt. Tudom, láttam már ilyet nem is egyszer. Olykor, én magam voltam a bekebelező. Vajon, ezúttal is én leszek?
Többször is hátra pillantottam a sérültek felé, de valójában csak egyetlen személy érdekelt: a szorgosan segítő Lynne. Ahogy elkapta összetalálkozott tekintetét félmosolyra húzódott ajkaim mögül, már-már megkuncogtam tini viselkedését. Visszafordulva rendre vágtam a tolakodó, kérdezősködő újságírókat, akik furcsa mód a szokásosnál lassabban értek ide. Hű, ennyi nem lenne hír egy baleset, vajon milyen más szaftos pletykák érdeklik őket, akkor? Végül egy újabb vita keletkezett köztem és felettesem között, ami jól láthatóan egyre rendszeresebb és mindinkább elegünk van belőle. Mindkettőnknek. Ha nem én veszítem el előbb a fejemet és ugrok neki egy alkalommal, akkor ez még az állásomba is kerülhet. Jövőbeli terveimet tekintve pedig ez nem lenne túl előnyös. Még sok munka vár a vadászlány ügyében is, pláne, ha pártfogoltamon múlik az ügy. Arról nem is beszélve, Hasfelmetsző szempontjából miféle előnyökre tehetek szert, ha ismerek belső információkat. Ah! Ki kell jutnom erről a helyszínről! Nem bírom tovább ezt a jófiú szerepet, napok óta bele vagyok zárva. S a természetfeletti kollégákat a legnehezebb meggyőzni. Hála a sok évtizedes maszkviselésnek, hogy már ilyen jól megy. No de, még egy utolsó jó tett és a következő száz évre le van tudva a kötelező jófiú szerep. Mikulás bácsi is elégedett lehet velem, ki tudja, lehet idén Karácsonyra nem csak fenekelésre való virgácsot meg gyilkosságra jó szenet fogok kapni, hanem egy egészen aprócska cukorkát is, egy borsszem méretűt. Ha-ha!
- Ez semmiség. Volt már sokkal rosszabb is. – pillantottam enyhén megemelt felkaromra. Jobban belegondolva, nem is olyan régen – Minden cuccod meg van? – kérdeztem még indulás előtt, és ha volt bármije – még ha az csak egy szem, könnyed táska is – elvettem tőle, mint valami úriember és helyette cipekedve elvittem kocsimig, ahol betettem a hátsó ülésre saját cókmókjaimmal együtt, majd kinyitottam neki az anyósülés oldali első ajtót. Na, azért annyira nem vagyok lovag, hogy meg is várjam amíg beül, így szinte rögtön mentem is megkerülni a lassan hozzám növő szolgálati járművem. Mihelyt kényelmesen elhelyezkedtünk, bekötöttem magam és beindítottam a roppant mód tiszta, kényelmes, modern autót.
- Van bármilyen hely, ahova elvihetlek mielőtt haza vinnélek? Nem tudom, – itt vállat vontam lazán, miközben elgurultunk a helyszínről – mondjuk egy bevásárlás, könyv visszavitele a könyvtárba vagy valami. – mintha egy rendőr autó taxi lenne én meg egy haver lennék, úgy jött le a szituáció, de ha már felajánlottam elviszem, még egy utolsót megpróbálok rendes lenni. Ah! Kell egy forró fürdő este, amivel lemosom ezt a sok jót magamról! Lynne, rossz hatással vagy rám.


music for enjoy this 728 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Lynne & Kai - Accidentally re-meeting
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: