• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Vampire Thing - Ave & Kai










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Pént. Szept. 15, 2017 12:38 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
A döntések határozzák meg az embert. De mi van akkor, ha nem emlékszem a döntéseimre? Ilyen, mikor a Pokolkutya teljesen kirekeszt… Annyi maradt meg, hogy az egyik emeletes ház felé közelítettem. Pontos terveim voltak, hiszen egy ideje ezen dolgoztam, hogy pár természetfelettin rajta üssek. A ház alaprajzát kívülről tudtam, ahogy a benne lakók életének menetrendjeit, hiszen jó pár napig figyeltem őket. Bejönni és kijönni élve, ez volt a cél, no meg persze közben párat eltávolítani az útból, hiszen egy ideje nem csináltam semmit sem, mert blöki mindenben akadályozott. Ez most sem volt másképp…
Éreztem a rám nehezedő nyomást, ahogy egyre közeledtem az épület bejáratához. Mintha kezdene ritkulni a levegő, kapkodva vettem levegőt, de mit sem ért. Egyre jobban nyomta valami szét elmém falait. Nem hiszem el, hogy nem képes egy kicsit is békén hagyni, csak ennyi… csak ennyi kellene! Bizonytalanul léptem még eget előre, sűrűn pislogtam, hogy látásom ne torzuljon el, hallásom ne essen szét… De egyre inkább nem voltam ura önmagamnak. Már pedig így esélyem sem lesz benn a harc hevében bármit is tenni, hiszen még a mozgás is egyre nehézkesebb volt. Basszus, legyen ebből már elég! Ez az én testem, én uralom. Az enyém! Takarodj innen, te állat! Szitkozódtam magamban, de mit sem ért. Míg ő minden gondolatomat tudta, addig én nem voltam képes olvasni az övében. Elzárkózott, talán direkt is. Régebben nem is érdekelt, hogy mit gondol, de most… Most mit meg nem adta volna egy-egy foszlányért, hátha azzal le tudom küzdeni.
Megbillentem, nem találtam egyensúlyom, nem tudtam mibe kapaszkodni. Láttam és érzékeltem, hogy oldalra kezdek dőlni. Ezzel egyetemben látásom és hallásom megadta magát, mintha a fejem visszaverné tompán a hangokat, és a színek pedig egyre inkább egybe mosódnak. Micsoda játék, egyszer lenne fair is… Tudtam, hogy ezzel nekem végem. Elszakítottak testemtől, és tudatomtól is. Zuhantam a ragadós sötétbe. Megint nem fogok emlékezni és ki tudja hol fogok felébredni… Gondolatom utolsó szikrái ekörül jártak, majd minden érzékem kikapcsolt, és elnyelt a feketeség.
* * *
Felébredtem. Először azt fogtam fel, hogy valami keményen fekszem. Beton,… hideg. Majd azt, ahogy kezem mozdul és a poros talajon húzom végig. Remek, igazán remek! Tehát nem a ház előtt vagyok, mit is reméltem, de komolyan? Felnyitottam a szemem, de ott is csak sötéttel találtam szembe magamat. Vártam egy keveset, míg megszokom a homályt, és ki tudom venni magam körül a tárgyakat. Fuh… Nagy dobozok és üres falak, sehol egy ablak, ami azt jelentette leginkább, hogy pincébe vagyok. Miután felültem, végig tapogattam magam. Ruhám úgy tűnt egyben van, viszont az alkaromon és a lábamon is valami ragacsosba nyúltam. Mikor megszagoltam, éreztem, hogy vér az… De kié? Mert magamon nem érzékeltem sebeket… Hol az istenben jártam? Ahogy nyakamat fordítottam el, úgy éreztem, menten meggyullad bőröm. Kitapogattam, de két szemfog általi lyuk helyett csak egy hosszú vágás volt, ami nem volt olyan mély, hogy ütőeret érjen. Ollé, mi a picsa történt körülöttem? Fegyvereimet kerestem, amiből összesen egy tőrt találtam, hát ez elég keserves, no mindegy… Talpra kecmeregtem, és az ajtó felé vettem az irányt, többször is valami roppant a lábam alatt, de nem néztem le, csak előre. Ki kell jutnom, és aztán majd összerakom, hogy mi is történt. Éreztem, hogy a bennem lévő kutya elégedetten vakkangat magában, ami nagyon nem tetszett.
Az ajtó nyitva volt, nagy nehezen kinyitottam, mert bitang nehéz volt. Egy folyosó és lépcső… Osonva haladtam, magam előtt tartva a kést, hátha valamibe ütközöm. Egyértelműen pincében, vagy alagsorban voltam, ami azért nem volt jó, mert csak egy kijárat bejárat van, ami felfelé vezet… Még most sem találtam semmi különöset, ami utalt volna arra, merre is járok. A lépcsőn még megfontoltabban haladtam, hegyeztem fülem, hogy hallok-e valamit, azonban semmi. Ezkülönös… Igazán különös. Üres házba maradtam? Kötve hittem. Vagy valamiért a kutya jött ide le magától, vagy ledobták ide. Inkább utóbbi, csakhogy egy pokolkutyával így bánni? Sántítottak az ötletek. Eszembe jutott, hátha valakivel megállapodott, de azért csak nem egy alagsorba vinnének… Basszus, hol vagyok, és mi történt körülöttem?!



× szavak száma: 769× megjegyzés: sajnálom, kicsit gyenge és késve… szólj, ha nem jó × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Okt. 01, 2017 7:29 pm
Nemes vámpír: kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Napokat vett igénybe, mire az a néhány zsoldos, kiket felbéreltem, végül kecsegtető hírrel szolgáltak. Howard Buxton halála után egyre csak azon gondolkoztam, mit hagytam ki és miért van bennem az a furcsa, megfoghatatlan érzés. Mintha, valamit egyenesen félbe szakadt volna. Tekintetem nem lát át a sorok között, a megtörtént események s kimondott szavak halvány, lehelet vékony rétegén. Érzem, tudom, hogy kell legyen még valami, bármi, ami segíthetne nekem túllendülni ezen az egészen és a megoldás egyenes úton juttatna el a békesség és tökéletesség érzéséig. Üres hüvelyem nyomja valami, minek gondolatát esélyem sincs elüldözni magamtól. Itt ül, egyenesen a vállamon és nem hagyja mellkasom pihenni. Valamit, kihagytam. Egy egészen apró részletet, mely felett egyenesen átsiklottam és bármennyire is szabadulnék tőle, ott motoszkál elmémben az is, ez egy elengedhetetlen fontos valami. Mindenképp rá kell jönnöm mi ez, különben a félbehagyott munka, a megszakított cérnafoszlány gondolata felemészt.
Elegáns, drága öltönyöm sokan feketének mondanák, valójában kék. Ez mindössze azért volt fontos, mert így jobban illet az öltöny díszzsebéhez tűzött kékrózsához. Az asszisztensem tűzte oda, még a megemlékezésre való indulásunk előtt. Ma, kereken két éve, hogy megtört a varázslat pártfogoltam halálával. Nem tudom, épp kapóra jött az időzítés, vagy épp ellenkezőleg, a lehető legrosszabbkor szólt az ötfős társaság vezetője; elfogták. Egy csendesebb, elhagyatottabb környéken, Beacon Hills külvárosában tartották fogva. Denevérré válva szeltem át a várost, hiszen nincs is gyorsabb módja a közlekedésnek, mint a légvonal. Mielőtt beléptem volna a lakásba, visszaalakultam, és bekopogtam. Fejvadászok voltak, mégis egyik szakadtabb és bűzösebb, min t a másik. Tanyájukként választott helyük nem különben. A pincébe vezető ajtót lakat védte, nehogy megszökjön az, kivel igen komoly beszélgetést terveztem.
Nem tetszett a stílus, a hanglejtés és azon mocskos szavak, melyek elhagyták a társaság száját. Lekezelő, pökhendi, féreghez hasonlatos megjegyzések, melyekkel sosem lenne szabad emlegetni egy hölgyet, legyen az bármily’ kígyó. Első figyelmeztetésemre nem reagáltak. Túlságosan is arisztokratikusnak, pénzesnek gondoltak ahhoz, hogy megértsem őket. Azokak, kiket kivetet a társadalom magából, az alja népet. Valóban van ebben valami, ám, ha szegény lennék se engedném meg ezt a stílust. Különösen egy nővel szemben, különösen úgy, nincs jelen. Hangos kiabálások, könyörgések, dulakodás hangok, sikolyok szelték át az egész épületet. Vér fröccsent egyik helyről a másikra, lassan mindent beborítva. Néhány bútor eltört, a többi felborogatva. Megcsonkított testek, könnyed mészárlás nyomai. Nem jelentettek kihívást, még össze sem koszoltam magam. Tenyereimmel hátrasimítottam hosszú, hollófekete hajam, megigazítottam ingem ujjvégét, majd határozott léptekkel, a pincétől üreges, hangokat áteresztő parkettán végig sétáltam. Észre sem véve, a kék rózsám szirmainak végén, egészen apró vérfoltok keletkeztek. Nem az dühített fel, miként beszéltek róla, nem is a gondolat, így már nem kell fizetnem nekik, hanem az tette bele az utolsó cseppet is abba a bizonyos pohárba, hogy azt mondták; jól ellátták a baját, mielőtt bezárták. Nem tudom, ez miben nyilvánult meg, de semmi esetre sem szerepelt terveimben a nő, Avery Sardothien bántalmazása. Beszélni akartam vele, alkut ajánlani, üzletelni, nem pedig… túl finom voltam a zsoldosokkal. Könnyedén letéptem a lakatot, kinyitottam az ajtót és mielőtt elindultam volna a sötét, fekete mélységbe vezető lépcsőn, megszólítottam.
- Jól van? – hangom komolyan szelte át a csendet. Noha, alapvetően halkabban beszélek, mint egy átlagember, így is kiválóan, tisztán lehetett érteni szavaim. Nem lehetek biztos benne, eszméleténél van, vagy tud válaszolni, így kihasználva azt, vámpírként remekül tájékozódom sötétben is, elindultam lefelé - Nem akarom bántani. – hangszínembe igyekeztem belecsepegtetni a biztonságot és nyugalmat sugalló őrző mivoltát, hiszen eleve nem azért hozattam ide, ártsak neki. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg, a segítségét szerettem volna kérni. De, miként én nem tudok állapotáról, ő úgy nem ismer engem. Semmilyen formában. Tekintetem egyik berendezési tárgyról a másikra tévedt. Környezetem szemlélve kutattam utána, lassan, megfontoltan haladva. Nem vagyok egy kapkodós fajta, s bár a körülmények nekem kedveznek, semmi esetre sem ijeszteném meg a hirtelen, sötétből való felbukkanásommal. Noha, egy ifjú vadászról van szó, nem egy olyan tudatlan féregről, mint amilyenek odafent is voltak.

Mortdecai Wolsey tollából


Joan Clayton † 637 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Okt. 08, 2017 6:07 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
Lakatot kéne rám tenni, vagy valami, akkor talán – de csak talán – nem fordulna elő ilyesmi. Miért ilyen szerencsétlen az életem?! Tudom, tudom, mindig van lejjebb, azonban most nem kicsit éreztem úgy, hogy bármibe is pottyantam bele, annak jó vége nem lesz, főképp, hogy a leghalványabb lila gőzöm sem volt arról, hogy hol a fenében vagyok.
És ha ez nem lenne elég… Nekidőltem a falnak, hirtelen nehéznek éreztem még a szempilláimat is, mintha megint képes lennék elaludni. Elégedetlenség, harag ez áramlott hullámokban a kutyából, aki próbált befolyásolni megint. Épp hogy lenyugodott, mi van már megint?  Túl szürke képzeletem van nekem ehhez, de ilyet mindig akkor érzek, ha mehetnékje van. Egy pokolkutya két dolgot csinál, vagy véd, vagy takarít – legalábbis az én szememben. Most vagy a közelben egy mészárlás volt – amihez nincs egy rossz szavam sem – vagy olyan van a közelben, aki védelemre szorul velem ellentétben. Nem hallottam még semmit, hanem erőseket pislantva kapaszkodtam a valóság legapróbb részleteihez is – végignéztem a falon futó repedéseket, pókhálókat, és még álmomból felkelve is le tudtam volna rajzolni. Vérem fülemben dübörgött, szívem zaklatottan verdesett mellkasomban, és testhőm pár fokkal meg is nőhetett, bár utóbbi nem tűnt fel. Folyamatosan egy repedés szálra koncentráltam, míg éreztem, hogy visszaáll a környezetem – vagy inkább jó magam – a normál kerékvágásba. Furcsa, csak ennyi volt az ellenem való feszülés? Talán kezdek paranoiás is lenni most már a csöndben, hogy mindent különösnek vélek. Nem mondom, pár információ morzsa segítene, de annyi, még egy lábnyom sem tűnt fel, hogy olvassak a sorok között.
- „Jól van?” – hozott vissza teljes valómba a szituációba. Összerezzentem, és rögvest hozzásimultam a falhoz, beleolvadva az árnyékokba amennyire lehetett. Fejemet az ajtó felé fordítottam, ami jól látszott, hogy nyitva van, majd egy szikár alak körvonalai is kirajzolódtak, azonban a homály miatt az arcvonásokat nem láttam. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem sem a hangot, sem az alkatot. Ki ez, és mit akar?
Kitapogattam az egyetlen fegyverem a kést, hogy ha bármi szükség hozza, azonnal be tudjam vetni az idegen ellen, aki ugyan nem tűnt annak a személynek, aki megtámadna, de a látszat könnyen tud csalni… És nem egyszer hittem már naivitásomnak, mire megtanultam, hogy nem, a szó elszáll, nem kell hinni benne. Csak magamban lehetek biztos.
- „Nem akarom bántani.” – Máris jobban hangzott, de még nem volt az az isten, hogy kiváljak az árnyak közül. Nem, egyáltalán nem bíztam benne, de ehhez hozzátartozott az is, hogy most nem tudtam, hogy mit tettem felébredés előtt, és hogy hol vagyok. Majd eszembe jutottak a filmek, ahol előadták a gonoszt alakító színészek ezt a szöveget, és a kezdeti fellélegzésem máris visszaszorult. Levegőt is alig véve, az árnyakat használva ácsorogtam. Menjen el, az lesz a legjobb… És akkor ki tudok menni innen, útjaink elválnak, és kész.
Egyre-egyre közelebb ért, amitől egyre inkább nem vettem levegőt. Lépteit alig lehetett hallani, így csak szívem dübörgése törte meg a csöndet, vagy legalábbis az én csöndemet. Szuggeráltam, mint egy kísérleti nyulat, egészen addig, míg végül a homály adott annyi esélyt, hogy egy picit szemügyre vegyem az érkezőt. Sötét, pontosan szabott – valószínűleg drága – öltöny, ami amúgy jól állt rajta. Egy kék virág volt betűzve a díszzsebbe. Mikor láttam én olyat, aki virágot tűzött volna zsebébe? Melyik korból szaladt az illető? Kivéve akkor, ha pénzes, mert azok adnak minden ilyen látszólagos díszre. Pont az elegancia az, ami rémisztett. Hollófekete haj hátra igazítva, fehér bőr, hegyes orr, markáns száj és kortalan vonások. Csak egy halvány, fél-másodperces gondolat volt, hogy vámpír, de a gondolat megült a fejemben, gyökeret vert. Miért is hittem, hogy ember jön ide? Bár, ebben sem lehettem bizonyos… Sőt, már olyan hibridek, meg mindenek vannak, hogy… De ahogy elnézegettem, egyre biztosabb lett a gondolat, hogy nem ember. Egészen addig, míg az ő tekintete is arrafelé sodródott, ahol én bújtam meg. Megakadt rajtam, én pedig ösztönösen lendültem ki, ha már megtalált. Talán, velem van baj, hogy már nem tudok úgy nézni senkire sem, hogy az ne akarna valamit tőlem. Lehet, egy normális lány kiállt volna, hogy mi az? mit akar? De én az ilyenbe nem hittem már, azzal csak nyílt célpont leszek, és az esély, hogy ki támadhasson először, az ő kezébe kerül. Ki kell innen jutnom, mert ez a valaki bármit akarhat. Azt az egy lépést gyorsan áthidaltam, kezem pedig lendült a levegőbe, kés nélkül, mert ha viszont ártatlan, akkor egy ütéssel megússza, és sosem látjuk egymást, ha nem, akkor pedig még mindig van egy „ász”-kártyám ellene.



× szavak száma: 845× megjegyzés: Remélem jó, pm, ha nem
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Okt. 09, 2017 4:27 pm
Nemes vámpír: kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Lassan közelítettem. Semmi hirtelen mozdulat, semmi kétes értelmű szösszenet. A rendezetlen, tömött polcok, a poros tárgyak, a ragacsos, koszos padló és a végtelen sötétség olyanná varázsolta az egész, földalatti helyet, melytől egyszerű halandók gyermekként rettegnek. Az ijesztő pince, ahonnan rémek törnek fel és esznek meg elevenen. Valóságos szörnyek lakta helynek számított, holott az igazság éppen orruk előtt hevert.
Komótosan, óvatosságra intve magam léptem beljebb és beljebb. Elegáns viseletem a legkevésbé sem illett ide, miként a frissen mosott s vasalt ruhám illata összekeveredett a drága, személyemhez illő kölnivel, meg az utcáról jött szedett-vetett zsoldosokéval. Hiábavalónak bizonyult a dohos, penészes helyiség kellemetlen bűztengere. Mégis, erősen érzékeltem a belőlem áradó levegő összetételét. Egyenes háttal, tartással közelítettem. Magamban reménykedve, nem esett baja az ifjú vadásznak. Mélységesen röstellném, ha azok az átkozott vadállatok tettek volna vele valamit. Akár tudatánál volt akkor, akár nem. Baráti, nem, üzleti szándékkal adtam ki a megtalálására szóló parancsot és kifejezetten hangsúlyoztam életének fontosságát. Tudomásom szerint, ő az egyetlen pokolkutya a városban. Nem ismerem ezt a fajt. Vajmi keveset tudok róluk, inkább szóbeszédeket, mintsem valós tényeket. Éppen ezért, nem reménykedtem tiszta, pozitív megerősítésben. Legalább annyira fel voltam készülve az elutasításra, a kiábrándultságra, valamint terveim elvetésére, mely a mélyebb tudás elsajátításával járhat.
Ajkaim enyhén elnyílva, tekintetem jár, mozgásom elővigyázatos s óvatos. Hallgatózok szavaim közt, hátha jelét adja annak, mire számíthassak. Eszméleténél van, nem? Megsérült? De, semmi sem érkezett. Egészen addig, amíg vámpírhallásomat meg nem ütötte valami. Megálltam, hallgatóztam. Vér pumpált, sebesen cikázott az érfalak között. Egy fiatal szív hevesen dobbant, újra meg újra. Teste hőt sugárzott, ami nekem épp elegendő volt ahhoz, hogy meghatározzam helyzetét. A pontos helyet, mely szekrény mögött húzta meg magát az árnyak között. Elindultam felé, továbbra is lassan, ne gondolja azt, bántani akarnám. Mégis, eszembe jutott ama hasonlat, miszerint talán épp becserkészni próbálom őt, kevésbé fejlett szemszögéből vizsgálva jöttöm.
- Nem fogom bántani. Kérem. – kezeimet védekezőn emeltem fel mellkasom magasságába, ahogy közelebb értem hozzá. Bár, nem sokat számítanak az arcvonások, ettől függetlenül igyekeztem halk, őszintén csengő szavaimhoz igazítani őket. Tulajdonképpen, nem hazudtam neki. Valóban nem az a célom, hogy bántsam, hiszen akkor már rég megtehettem volna és nem is ily’ módon próbálnám meg elnyerni a bizalmát. Ellenben, válasz nem érkezett. Legalábbis, nem szóban. Épp elé kerültem, pont megkerültem az embermagas polcot, mikor keze lendült. Meglepett? Egy kissé. Ám, ez még nem ok arra, tétovázzak. Nem, nem tétováztam, egyszerűen csak nem tettem ellene semmit. Hatalmas csattanásként törte meg a fojtó csendet, melynek feszültsége talán épp előhozta az ifjúból állati ösztöneit. Ellenkező irányba dőltem el, kezemmel támasztottam meg magam, míg ő elegendő időt kapott arra, hogy eliszkoljon mellettem. De, nem eleget a menekülésre. Felé eső szabad kezemmel hirtelen megragadtam felkarját, miként riadt kisegér módjára a kiutat kereste.
- Kérem. Nem akarom bántani. Barát vagyok! – hangom kissé hangosabban és türelmetlenebbül csengett, ami úgy gondolom, nem volt a lehető legjobb választás a kialakult helyzetünkre. Tartok tőle, csak több agressziót váltok ki mindezzel, noha tisztában vagyok vele, nem engedhetem el - Hallgasson meg! Figyeljen rám! – fordultam utána, miközben ujjaimat karjára fonva nem eresztettem. Szabad kezemmel, mihelyt sikerült megkeresni önnön egyensúlyomat, próbáltam megragadni másik kezét, hogy szembe fordítva magammal megpróbáljam lenyugtatni. Szívverése aggasztott, melyre csak rátett egy nagy lapáttal ostoba, felelőtlen viselkedésünk és az általános nézet, miszerint vadász és szörnyeteg néz farkas szemet egymással. Azok lennénk?

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 542 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Hétf. Okt. 09, 2017 8:47 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
Ösztön, védelmi mechanizmus, amik évek tapasztalatán működött. Kevés dolog van, ami tényleg nem akart tőlem semmit. Nem hülye tizenéves vagyok, max idióta huszas, de ez más kérdés.
Lecsaptam, mint kígyó, mikor kiugrik a bokorból és valaki lábába méllyeszti hosszú fogait, bejutattva a mérget. Megbillent egyensúlyából, nekem már csak ennyi is elég volt. Lóti-futi, gyerünk! Máris elsprinteltem volna én mellette, ha éppen nem szoros satuba fogja fehér, vékony, erős ujjaival egyik kezem, így ha a lendület meg is volt, csak kapálózhattam. Megrántottam a kezem reflexből, hogy levessem magamról a szorítást, azonban az erősen tartott, nem engedett, és valószínűleg, nem is egy hamar akart elengedni. Rángattam a kezemet, kapaszkodtam a menekülésbe, ami nem is volt olyan távol, viszont közel sem… Pánik, mely végigfutott ereimen, azonban ahelyett, hogy hisztis, sikítozó picsát varázsolt volna ki belőlem – ha eddig nem lettem volna az -, agyam lehűlt. Csettintésre szakadt meg minden gondolatom, mintha elvágták volna őket egy ollóval. Nyugalom, csönd, belső némaság szállt meg. Még a kutya sem ugatott, csak várakozóan figyelte a kialakulni látszó helyzetet az én szemeimen keresztül. Csönd, csak az én légzésem az, ami megrebegteti a levegő. Érzem csontos ujjait, ahogy nem engednek a szorításból, mely alatt vadul áramlik vérem.
Szembenéztem vele, azonban inden egyes szó, amit kiejtett, elengedtem a fülem mellett. Pedig még élesebben is hallottam hangját, vagy csak nekem tűnt a nyomasztó csend után, hogy érzékszerveim kiélesedtek. Színek között is lett különbség, még a levegőben szálló porszemek is kivehetőek lettek, ahogy a nem túl bíztató jelnek tűnő vérvörös cseppek a kék virágon. Tintakék öltöny, nem is fekete, ahogy elsőnek hittem. Hófehérbőr, mely alatt nem piroslottak az erek vonalai. Hát persze, hiszen nem is él… Ráemeltem tekintetemet arcára, farkasszemet néztem vele. Nem, ő más típus, mint akikkel eddig találkoztam. Merev, távoli, nincs benne meg az az unottság, mint a többi vámpírban. Szeme másképp fénylik, nem a sok tapasztalat tompaságától, de semmiképp sem mondanám azt, hogy nem sok száz éves. Látszik az idő, a mélység pupillájában. A megfejthetetlen titkok sokasága, amihez semmi közöm sincsen. Nem, nem akar megölni… Egyelőre. Viszont, fogalmam sincs, hogy mit is akarhat tőlem… Egy vámpír mit akarhat egy vadásztól... Opsz, bocsi, egy pokolkutyától? Így már egész sok elképzelésem lett, aminek egyetlen bökkenője volt, hogy azok nem igazán nekem szóltak, hanem a blökinek. Én nem tudom kontroll alatt tartani… Én nem vagyok a pokolkutya. Csak bennem lakik… Befészkelte magát lelkem darabjai közé, de a keletkező űrt sosem töltheti ki, és sosem fogja. Nem is akarja. Ő testet akart, amit használhat, hát meg is kapta, minden előnyével és hátrányával. Inkább előbbit élvezi…
Kezemre néztem, amolyan most engedj el, vagy még meg is fejellek, ha a pofon nem volt elég. De ezzel is jeleztem, hogy rendben van, nem fogok kapálózni, nem fogok elfutni. Egyelőre.
- Mit akar? És egyáltalán ki maga? – vontam össze szemöldökömet, bár valahogy úgy éreztem, ebben a beszélgetésben csak tőlem fognak kérdezni és válaszokat nem kapok. Nyugi, Avery! Nem lesz itt semmi gond! Max a hajszálam görbül, de ennyit még mindig túlélhetek, nem igaz?
- Engedjen már el, „barát”! – nyomtam meg picit gúnyosan az utolsó szót, mert eddig semmilyen jelét nem adta, hogy valóban barátnak vehetném. Oké, nem az igazi értelembe vett barátnak, tudom… Tudom… Kíváncsiság fogott el, meg kellett hagyni, mely nyugodtságom sima taván apró hullámokat keltett. Most vagy ebben a pillanatban megöl a nagy barát, vagy lesz még valami előtte. Nyakamhoz nyúltam, és szépen a lehető legtávolabb hajoltam tőle, mielőtt még hozzányúlna a széles vágásból. Persze, most kell nekem is nyílt sebet hordozgatnom. Kiverem az összes fogát, ha közelebb mer hajolni is egy kicsit is… Igaz, ami igaz. A vámpírok voltak azok, akiktől a leginkább írtóztam, talán, mert hallucinációkat tudtak okozni. Az elmém nem játék, ne zavargassa senki sem, van elég bonyolultság már azzal is, hogy pokolkutya vagyok.



× szavak száma: 731× megjegyzés: Remélem jó, pm, ha nem × music: itt

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Nov. 19, 2017 9:30 pm
Nemes vámpír: kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Nem tűntetett volna fel jó fényben a fent heverő, megtépázott holttestek és vérfoltok látványa. Bármennyire is ott az esélye annak, hogy ébredésének körülményeit tekintve úgy gondolja, nem éhségből, hanem megmentése okán tapad újabb vér kezeimhez. De, minderre nem látok sok esélyt, különösen enyhén erőszakos viselkedésemet tekintve, mely még korábbi dühöm lenyomataként maradt rajtam. Tisztában vagyok vele, általánosságban véve mennyire makacsak a vadászok és még inkább, miként vélekednek rólunk, természetfeletti lényekről. Legfőképp az Éjben járókról. Abban a pillanatban, hogy megragadtam felkarját és visszahúztam magamhoz, amikor egyenesen belenéztem heves, tüzes szemeibe, tudtam, hibát követtem el. De, engedtem volna elmenni? Azok után, mennyi időt áldoztam a megtalálására? Tudván, milyen előnytelen, mégis teljesen érthető reakciói lehetnek a fenti látványra? Nem, hacsak nem akarok lemondani mindarról, ami miatt beszélnem kell vele. Tudom, nem irodai körülmények között tesszük, bölcsebb lehettem volna megváltoztatva a környezetet, ám innen már nincs visszaút. Nincs értelme jobb, alternatív lehetőségek után kutatni. Ideje szembenézni a jelennel és tetteim következményével.
Már a legelején tudtam, ő más mint egy egyszerű, szokványos ember. Mi több, hosszú mérföldeket átölelő körzetben is ő az egyetlen pokolkutya. Az első, akivel találkozom. Mindössze halvány elképzelésem van arról, milyen erő lakozhat benne, elvégre eddig csak hallomásokból ismerhettem fajtáját. Itt az ideje, kiszűrni mi a pletyka és mi az igazság. Akárcsak az a sok, száz meg száz változata a természetfeletti lényeknek. Megfordult a fejemben, talán vámpírikus erővel kellene lenyugtatnom, ám ha kitudódna jelentősen rontana az átmeneti bizalom felépítésén. Végül, láttam miként változott meg. Szemem láttára vett erőt magán, így szavainak eleget téve elengedtem felkarjait. Védekezőn, nyitott tenyérrel emeltem mellkasomhoz kezeimet, hogy jól lássa őket. Kicsit lassúra sikerült a mozdulatsor, de hát mindig is kimért és nyugodt mozgású voltam. Ennek ellenére mindezzel próbáltam jelezni felé testbeszédemmel, gesztusaimmal is, őszintén gondoltam az elhangzottakat és jelen helyzetben nem áll szándékomban kárt tenni benne. Hamar nyakához kap, mitől halvány félmosoly kúszik arcomra. Valóban megfordult a fejében, nem vettem még észre? Szerencsére, táplálkoztam már és odafent is eleget tettem agresszív mivoltomnak, így ha ez nem lenne elég, már emberként is önuralmat tanultam, valamint nem ma születtem újjá.
- Ne aggódjon miatta. – hangom kellemesen mélyen, bizalomkeltőn csengett, míg szavaimmal vér iránti vonzalmamra céloztam. Időközben lassan, leengedtem kezeimet, ám most újra felemeltem az egyiket, hogy zakóm belső zsebébe nyúlva elővegyek onnan egy kendőt. Nem a legmegfelelőbb, ám a testnedvek minden formáját felszívja és mégis több, mint a semmi. Megszabadulhat a kosz egy részétől, valamint orrot is fújhat, ha úgy támad kedve. Illedelmesen, óvatosan, mégis határozott nyugodtsággal nyújtottam át a vadásznak, igyekezvén alacsonyan tartani nyugtalanságát - Elnézést kell kérjek a fent uralkodó körülmények miatt. Mélységesen sajnálom, hogy bántották magát. – utalok az elrablóira, kiket magam béreltem fel - Reményeim szerint, maradt érintetlen helyiség. Ha kényelmesebben beszélgetne ott, teljesen megértem. Ám, ha itt fojtatná, nekem az is megfelel. Mindössze annyit kérek, hallgassa meg az ajánlatomat. Utána, válaszától függetlenül, szabadon távozhat. – hangszínem változatlanul csengett, nem túl hangosan, mint mindig. Egyenesen rá tekintettem. Noha, az illendőség megköveteli, nézzek partnerem szemébe, szándékosan kerültem és inkább orra hegyét bámultam íriszeimmel. Ezzel is próbáltam jelezni felé, nem áll szándékomban igézettel vagy más praktikákkal befolyásolni őt. Szeretném, ha szabad akaratából döntene úgy, ahogyan, még ha most azonnal futásnak is ered. Bízom benne, nem kell macska egér játékot játszanunk. Ugyanis, az ügy számomra kifejezetten fontos.

Mortdecai Wolsey tollából


The Devil's Grasp † 537 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Pént. Nov. 24, 2017 6:55 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
Modor, ami mögé tökéletesen el tud bújni, elrejti őt. Megfelelő álca, megfelelő viselkedés, hogy elvarázsoljon egy embert, de nem elég annyihoz, hogy egy természetfelettit is. Pedig a modor mutatja az embert? Kötve hiszem, ez csak egy maszk, ami elfedi a réseket a személyiségben. Modorral mindent meg lehet magyarázni? Nem, és pont ettől nem tetszik nekem ez az alak. Visszafogja magát, nem látom az igazi megjelenését, mindent udvariasságba csomagol, pedig hozzászoktam már, hogy nekem rontsanak, hogy felpofozzanak, hogy üvöltsenek velem és kerek perec elmondják mit akarnak. Ő nem teszi, megfontolt és átgondolt. Lassan lépdel, mintha az javítaná az esélyeit, de leginkább arra ösztönöz engem, hogy még inkább számító legyek vele szemben, hogy a megadott idő által átgondoljam, mit is mondott, milyen célzást burkolt bele, mit is akar igazán. Kerülgeti a forró kását, nem lép egyenesen, sokkal inkább körültekintő. Jellemből adódóan, vagy a sok évi alkalmazkodás tette meg vele? Bármelyik is, egyik sem nyerő a számomra. Nem hagyatkozhatok a nyers erőre, lépést kell vele tartanom, sőt, egy lépéssel nekem kell elől lennem, hogy tudjam, mégis mit várjak ebben az üres folyosóban, ahol csak könnyen mozdulhatna, hogy kitörje a nyakam. Sajnos, a sok évi megpróbáltatásoknak köszönhető, hogy a legtöbb idegenből azt nézem ki, hogy nagyon is a halálomra utaznak, bármennyire is előny egy Pokolkutya, de nem az én személyiségemmel, így aztán jobb, ha eltörölhető lennék, csak hát én sem szappan eszem a kenyeret, lassan megtanulok a jég hátán is megélni, nem mondom, hogy perfekt túlélő vagyok, de a vadász kiképzés azon része, amin még ott voltam, tett arról, hogy életben próbáljak maradni. Sok mindent láttam, de még nem eleget.
Meredten figyelem, legfőképp mozgó kezét, a legapróbb gyanús mozdulatot is ki akarom szűrni, nehogy váratlanul érjen bármily nemű támadás. Egy vámpírból sok mindent kinézek, legfőképp, hogy képesek a tudatot meghajlítani az illúzióikkal. Az az egyetlen, amire nem lennék felkészülve, még sosem használtak rajtam ilyet, így nem tudom, milyen amikor ezt teszik, és lehet-e egyáltalán védekezni ellene, vagy még a legerősebb tudatot is megtöri, megmérgezi, elülteti a gondolatot, hogy az gyökeret verjen, behálózzon mindent, majd kihajtson. A gondolattól még a hideg is kiráz…
Meglepetten nézek a zsebkendőre. Na… Erre a legkevésbé sem számítottam. Kedves gesztus, de mit akar vele elfedni. Gyanakvóan méregetem az ajánlatát, származik belőle rossz? Ha utána nyúlok megragad, akár egy pók és behálóz?
Végül idő előtt elvettem, és máris egy lépéssel távolabb is léptem tőle, hogy észre vegyem, ha mozdulna egy kicsit is. Így is vészesen közelnek érzem, legfőképp, hogy vérszívó, akiknek sebességét, erejét nem illik lekicsinyíteni. Nyakamhoz szorítottam az anyagot, ami legyen bármennyire is puha, attól még nem volt a legkellemesebb, viszont nem szivárgott végig ruhámra saját vérem. Legalább ennyi jó is volt a dologban.
Fülemet hegyezve hallgatom, hangszínében keresem az árulkodó jeleket, mert az arcán olyan tökéletes a maszk, hogy azon rés nem látszik, ami miatt egyre nagyobb késztetést érzek, hogy összezúzzam. Billenjen ki, mutassa meg, hogy kicsoda, micsoda is valójából, és hagyjuk ezt a lovagias dolgot, mert kicsit sem veszem be. Ezzel engem nem lehet megnyerni, elkápráztatni, hacsaknem valóban az a terve, hogy folyamatosan figyeljem, gyanakodjak rá…
- Gondolom, semmi köze ahhoz, hogy itt vagyok – jegyeztem meg maró gúnnyal. Nem hittem neki és ezt a legkevésbé sem rejtettem véka alá, minek is. Én nem folyamodok olyan eszközhöz, mint az udvariasság száz színe, szükségtelen, mert egyszer leomlanak az álcák, és ki tudja, ki fog nagyot koppani a padlón miatta. Akkor már nem lesz hova bújni.
- Nagyobb tér és a fenti levegő jobban tetszene – jegyeztem meg, majd intettem neki, hogy haladjunk is, ha már így felajánlotta. Nem tudom, hogy mi történhetett felül, de nem érdekel, csak ennél nagyobb teret nyerjek, ahol jobban tudok mozogni, időt tudok nyerni magamnak, és több kijárat is van, mert ez az egy nagyon frusztráló, legfőképp, hogy az ismeretlen közötte és közöttem áll.
Ajánlat? Sejthettem volna, és mi lesz az? Mit teszek meg cserébe azért, hogy kegyesen életben hagy. Hogy fordulnának fel ezek a természetfelettiek…
- Az az ajánlattól függ, kíméljen meg attól, hogy mit teszek meg azért, hogy megkíméli az életemet és hasonlók, mert most mondom, hogy nem. – Magában a tény, hogy valami alku félét akar kötni, amúgy kimondottan felcsigázott. Soha senki sem mondta ki így, és egy részem ujjongott is, hogy számba vesznek, nem pedig a kiirtandók közé, de ne feledjük el, hogy ez a pasas ismeretlen, és csak udvarias, szándékai ettől még bőőőőven lehetnek rosszak, halált kívánóak. Képtelen vagyok megbízni benne.



× szavak száma: 838× megjegyzés: Remélem jó, pm, ha nem × music: itt

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Nov. 24, 2017 7:41 pm
Nemes vámpír: kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Legnagyobb megkönnyebbülésemre, noha a Kisasszony a legkevésbé sem bízott bennem – miért is tenné -, úgy döntött meghallgatja ajánlatomat. Igyekeztem a lehető legkisebb mozdulatokat is lassan, előre átgondoltan végezni, ügyelve arra, mindent jól láthasson a szürke fényviszonyoktól függetlenül. Bár, mindketten vadászok vagyunk saját fajtánkon belül, most nem összemérni szándékozom erőinket. Sokkal inkább a segítségét kérem, remélve, én is szolgálhatok valami hasonlóan hasznossal számára. Hűvös, kimért, előzékeny viselkedésem természetesen jött. Olyannyira begyakorolttá lett az évtizedek során, hogy tartok tőle, nem is lennék képes másként viselkedni, mint nyugodt, érzelmeimen uralkodó arisztokrata módjára, kit ugyan körbe vesz a csillogás és az elegancia, le már réges-rég nem nyűgöz. Egyfajta velem járó dologgá lett, melyről tudomást sem veszek, mégis velem jár a legmocskosabb helyekre is.
Szavaitól egy megbánó, beismerő mosoly ült ki simára borotvált, puha arcomra. Noha, letagadhatnám azt, én hozattam ide, ám ha később ez kiderülne, nem vetne fel jó fényt. Kockáztatva, inkább vállalom rosszalló pillantását, ezzel is megmutatva, igyekszem nyílt kártyákkal játszani. Amennyire csak tőlem telik s megengedhetem.
- Be kell valljam, én hozattam ide. De, semmi esetre sem szerettem volna, ha baja esik. Világosan a tudtukra adtam, sértetlenül, kényelmesen hozzák ide. – összepréseltem ajkaim, miként lepillantottam a por lepte padlóra, majd ismét, valamivel fesztelenebbül tettem hozzá - Legalábbis, azt hittem – utaltam a „világosan” kifejezésre, miközben hangszínem igyekezett szelíd közönyben megnyilvánulni. Nem ismerjük egymást, ő engem a legkevésbé, ezért a finom udvariasságon kívül félek, nemigen engedhetek meg magamnak többet. A barátiasság túlzó, a ridegség demotiváló. Leginkább akkor vagyok meglőve, mikor nem tudom, miként viselkedjek valakivel szemben. El kell ismernem, angol úriemberségem sok helyzetben hasznos, ám vannak pillanatok, mikor ez a már-már természetes viselkedési forma sem húz ki egy-egy kétségbeesett, ismeretlen szituációból.
- Ahogy óhajtja. Igyekszem tömör, lényegre törő lenni. – léptem egyel hátrébb, mihelyt befejezte az ajánlatról szóló mondandóját s eme mozdulatot egy apró, egyenes előre hajlással nyugtáztam - Ha megbocsájtja nekem; nem vagyok benne biztos, kényelmesen érezné magát, ha Ön után mennék fel a lépcsőn. – hangom továbbra is halkabban csengett az átlagosnál, benne ült némi tiszteletteljes alázat, mellyel szintén azt próbáltam sugallni – amellett, tisztában vagyok vele milyen udvariatlan, hogy én megyek előre – valóban nem ártó szándékkal vagyok itt, és szükségem van a segítségére. Máskülönben, miért is lennék egy ily’ távoli helyen, messze Beacon Hills pezsgő belvárosától.
Amennyiben az ifjú hölgy nem dönt másként, magam megyek előre, felérve távolabb állok az ajtótól, remélve, ezzel is egy egészen apró cseppnyit javítok a bizalmi kérdésen. Mihelyt felér, egyik kezem kinyújtva mutatom neki szabad utat az épület többi része felé - Válasszon egy szimpatikus, komfortos helyet. – adom át a stafétát számára. Bízom benne, ha úgy érzi, nem csupán nálam van a gyeplő, hogy nem én irányítok, hanem ő, vagy még szerencsésebb esetben, egyenlők lehetünk a bakon, kissé nyitottabb lesz beszédtémám iránya felé is. Nem mondom, éreznék bármi nemű megbánást is a megölt zsoldosok felé, ha végül nemleges válasszal távozna innen. Nem érezném elvesztegetett időnek, elpazarolt életnek. Egyszerűen… nem vagyok benne biztos, a csalódott a legmegfelelőbb szó erre az érzésre. De, talán ez áll hozzá a legközelebb.
Mihelyt az elrabolt vadász kiválasztja a számára legmegfelelőbb helyet, velem szemben helyet foglalok. Akkor is, ha a bizalom hiánya és a távolság megtartása miatt úgy döntene, kegye inkább állva marad. Meg tudom érteni döntését, bárhogyan is válasszon. Végül, ahogy elérkezettnek látom a pillanatot – nem kell hozzá sok idő -, felkészültnek állapítom meg, bele kezdek itt létünk tárgyába. Noha, szívesen fejteném ki szavaim, osztanám meg véleményemet vele kapcsolatban, jellemén érzékelve és kérésének eleget téve, szűkre szabom mondandómat:
- Szeretném előre leszögezni, most először találkozom olyasvalakivel, aki egy pokolkutyával osztozik testén. Nem tudom lehetséges-e, de szeretném, ha megkeresne nekem valakit. Egy elhunyt személyt a túlvilágon. Ha képes rá, átad egy üzenetet és visszahozza a választ. Nem több. – tenyereim összeérintettem, könyökeim combomon támaszkodtak. Íriszeim végig vonásait figyelték. Arcán jártak, őszinte komolyságot tükrözve, miközben igyekeztem kerülni a szemkontaktust nehogy felmerüljön benne a gondolat, manipulálom. Itt félbe hagytam szavaimat. Igen, hozzá tehettem volna ezért mit adok cserébe, ám jobb szerettem volna nyitottan hagyni a témát. A magyarázkodás, a bővebb beszéd, a részletek kidolgozás, az ár megszabása ráér a második fázisban. Először, legyünk túl az elsőn: feladat és reakció. Ok okozat.

Mortdecai Wolsey tollából


The Devil's Grasp † 682 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szomb. Nov. 25, 2017 12:31 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
Vannak azok az emberek, akiknek legszívesebben bemosnál egy nagyot, hogy összezúzz mindent, ami volt, hogy az a valódi alakjuk törjön ki, amit senki sem látott. Őt is ide sorolnám. Gyűlölöm a sok álarcot, a sok színészkedést, a sok megjátszást. Miért szükséges? Miért kell hazudni saját magunknak és a világnak? Miért kell azt mutatni, amik amúgy sem vagyunk? Sokkal egyszerűbb lehetne az élet… Most mégis még a mondatokban is másodfajú értelmet keresek, mi az, amit felhasználhatok ellene. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nagyon is feszélyez modora, amibe nehéz lehet belekötni, másrészt azonban pont ez az álarc, ami miatt hajlandó vagyok még itt maradni, nem pedig azonnal kijutni. Játsszuk le ezt a kártyameccset, és mutasd meg nekem szépen a lapjaidat, különben semmit sem várhatsz tőlem.
- Világosan a tudtukra adta, hogy sértetlenül… - Én pedig vagyok Móricka, aki mindent elhisz. Na persze. Ez már ott megbukott, hogy egy csapat vámpírral nem vagyok hajlandó önszántamból menni, másrészt melyik természetfeletti érti azt, hogy sértetlenül? Ugyan már, milyen világban él ez a pojáca, hogy azt hiszi, az ilyenek lehetségesek. Én voltam túl naiv és hiszékeny, de ez az ismeretlen még rajtam is túl tett, pedig valószínűleg nem friss vámpír elnézve a beszédét, modorát, öltözetét, mégis szürreálisan áll a dolgokhoz.
- Valóban nem érezném kellemesen magamat, úgyhogy csak utána – intettem újra, merev tekintettel, ahogy felém hajolt. Lenne időm ahhoz, hogy egyáltalán megüssem, ha mégegyszer behajol a perifériámba? Úgy éreztem, hogy a váratlanssággal meg tudnám lenni, és ha a blöki is kicsit besegítene, akkor a reflex különbséget is csökkenteni tudom. A blökihez térve, kimondottan csöndben volt, nyugodt volt, de nem azért, mert várakozna, hanem mintha ő is készülne valamire. Nem éreztem azt a sugárzást tőle, hogy meg akarná ölni, de sokkal inkább óvatos, számító és mindentudó. Utálom, mintha csak én lennék itt, aki semmit sem ért, mintha én csak átnézhető fal lennék közöttük és ez az ő harcuk. Nem. Ez az én harcom. Nekem kell innen kijutni, és ha kell, felégetem ezt az istenvertét előttem, mert kicsit sem éreztem, hogy valóban elengedne, ha azt mondom, hogy nem, hiszen mégis csak elrabolt, feleslegbe menne a sok tett ezért? Oh, ennek még én sem biztos, hogy örülnék.
Amikor három lépés távolságba kerül, csak akkor indulok meg utána. Az ajtó, csak addig jussunk el, onnan már sokkal több lehetőségem van. Azonban, mikor kiérünk elhúzom a számat. Valaki itt pusztított. Basszus, csak úgy elintézte őket? Nem tudom, hogy hány vámpír lehetett fenn, de csend honolt, és ez ennek az idegennek köszönhető. Ki a fenébe ütköztem bele? Remélem, egy izadság cseppbe azért került, hogy eltávolítsa ezeket az útból. Remek, feladatot csinált nekem, mert persze ezeknek a lelkét majd nekem kell elvinnem. De ez a tény nem is volt annyira zavaró, az sokkal inkább, hogy a tettes éppen vezet engem egy alkuhoz. Mégis mi a fene ajánlat lesz, amit nekem kell elintéznem? Mert szerintem nélkülem is sok mindent meg tudna csinálni, kivéve, ha felajánlja, hogy meggyilkol egy nagyobb jóért. Ahh, az komikus lenne.
Felmérem a helyszínt, majd végül az egyik sarok felé mozdulok, ahol van szék és ahol nem vagyok messze az egyik ajtótól sem. Fegyvert keresek, de akár az asztal is meg teszi, a lábát tökéletesen fel lehet használni szúró fegyverként. Sok tapasztalat után az ember már a bútorokra is úgy tekint, mint használható fegyverek, mivel a kések nem végtelen számban fordulnak elő és néha nem mindig viszek.
Leülni nem a legjobb esélyem lenne, hiszen abból állásba kerülni idő, és nekem a másodpercekre is akár szükségem van, de eddig nem gyilkolt meg, ha most fog, akkor ezt is megkockáztatom, ahogy elfoglalom helyemet és tekintetemet rászegezem várakozva, hogy lassan belekezdhetünk. Ő akart valamit, nem én. Nem is kell sokáig várakoznom, nem is kerülgeti a forró kását, hanem egyenesen bele a közepébe, aminek más esetben örülnék, de nem most. Most kurvára nem.
Arcom megfagy az ajánlatra, miszerint a túlvilágban kéne megkeresnem valakit, ami akár lehetséges is lenne, de én sosem emlékeztem arra, mikor a blöki elviszi a lelkeket. Sosem jártam a túlvilágon tudatosan, egy lelket em figyeltem meg. Ez mind a Pokolkutyának hagytam, és nem is érdekelt, talán jobb is, hogy én ezekből kimaradtam, ki tudja, hogy milyen látvány fogadna ott, lehet örök rémálmok kerülgetnének. Halált érezni egy dolog, de meglátni is, az teljesen más.
Hirtelen száraznak éreztem a torkomat, mire egy nagyot nyeltem. Válaszolni sem tudtam egyelőre, és nem is volt esélyem válaszolni. Hirtelen eltompultak a színek, z élesség nullára csökkent, a hallásom megszűnt. Mindta maga az idő is lelassult volna, a képességek, amik a kutyától vannak, hirtelen eltűntek. Pulzusom az egekbe szökött, ahogy a hőmérsékletem is megemelkedett, éreztem, ahogy a szakító érzés megjelenik koponyámban, ami rosszabb is volt, mint egy migrén, de nem tartott sokáig, ahogy tudatom elszakadt testemből, kirántottak az ismertből, bele az ismeretlenbe, ahol csak létezem, lebegek, de nem tudok semmit tenni. Ahol csak én vagyok. Szemem aranyba szökött, és torkomon éles morgás jelent meg egy vicsor kíséretébe. Csodálom, hogy maga a szék nem gyulladt meg… Halványodtak a képek számomra, de nem annyira, hogy teljesen a tudatlanságba vesszek, maradt annyi rés, hagyott nekem annyit a Pokolkutya, hogy egyelőre még lássam a történéseket, még ha bele sem tudok folyni. Ordítozhattam magamban, de senki sem hallotta meg, csak a saját elmém, lelkem verte vissza a néma hangokat. Csak a gondolat, nem több…
- A halál nem játék… - A hang, mély volt és karcos, mintha valóban egy állat szólalt volna meg az én ajkaimon keresztül.




× szavak száma: 1005× megjegyzés: Remélem jó, pm, ha nem × music: itt

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Dec. 16, 2017 5:45 pm
Nemes vámpír: kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Egyszerűnek tűnt. Könnyű, pillanatok alatt véghez vihető feladatnak hangzott ajánlatom őt terhelő fele. Ám, miként azt eme nyüzsgő, kétszínű világban megszokhattuk már, semmi sem az minek látszik, különösen akkor, ha természetfelettiekről van szó. Az éj sötétjében megbúvó vadállatok kiéhezett pillantása, éles agyarak húsba vájó mámora, melyet az íz okoz, vérszopók hűvös megjelenése és a bíborszín, mely elönti a kiéhezett elme minden egyes érzékét. Ott ültem, egyenesen őt nézve, ugyanakkor kerülve tekintetét. Arcának vonásait fürkésztem, miközben vele szemben megnyitottam a táncot. Nem tudom mire számíthatok pontosan, de vannak ötleteim őt illetően és igyekszem számára is minél kedvezőbb ajánlattal előállni, hiszen előzetes kutatásom megadta nekem az alapot, mely szerint kölcsönösen hasznosak lehetünk egymás számára. Nem tudom, neki mennyire fontos, mit kínálni tudok - több ellenszolgáltatás is megfordult fejemben -, ám amit én kérek, koppant sürgető, nagy horderejű lenne. Persze, nem tudom milyen a másik világ, ahová ő hatalmas, lángoló fenevad formájában járni szokott. Megeshet, nem lesz képes megtalálni Arthur-t, s ami még kellemetlenebb, hogy nem is lehetséges a dolog. Felkészültem erre is. Mindketten saját területünkön vagyunk tájékozottak, híresek, így – noha egy pokolkutya van előttem – bízom benne, meg tudunk állapodni.
Nem telt bele sok időbe, mihelyt befejeztem szavaimat és a nő reakcióit vizsgáltam, hamar feltűnt testének változása. A megemelkedett hőmérséklete, fülkagylómba áradó egyre növekvő hangja pulzusának, mintha csak egy heves aktus után kaptam volna rajta. Fogaim összeszorítom csukott ajkaim mögött, s a hangjának hatására önkénytelenül is tekintetébe nézek. Megváltozott írisze, aranyszínbe szökött. Átalakult, mint egy vérállat, ám ő sokkal kifinomultabb volt ennél, sokkal elegánsabb, erőteljesebb és veszélyesebb. Nem állati ösztönök uralták testét, nem tompultak el gondolatai, intelligensebben állt hozzá, megfontoltabban, kimértebben. Kihúzva magamat dőltem hátrébb, ahogy felismertem, már nem a vadásszal állok szemben. Ilyen hát egy pokolbéli eb, emberi testbe zárva ő lenne az, ki értünk jön a hőn áhított halál után?
- Ezzel magam is tisztában vagyok. Nem fordulnék efféle segítségért, ha nem a természetfeletti lenne bajban. A rendet egyre jobban felborítják és tartok tőle, az egyensúly oda lesz. Nem veszhet el az emberiség. – hangom komoly volt, határozott. Utolsó mondatomnál előrébb hajoltam, hogy nyomatékosítsam nem önző célok vezettek el hozzá és nem vagyok olyan, mint a legtöbb szörnyeteg eme világban. Tudom, nem szabad szolgasorba taszítani a halandókat, ők az egyetlen mentsvára ennek a világnak és fajuknak fenn kell maradni. Egy szervezetre utalok szavaimmal, mely rengeteg dologba beleártotta magát, különböző teremtményeket, gyilkoló gépeket teremtenek, hibrideket és világuralomra áhítoznak. Szerencsére a világ politikai vezetői között kevés számban fordulnak elő nem-emberi lények, ám ha ez így megy tovább, hamarosan minden megváltozik. Azt hiszem, Sheilah is ennek eredményeként lett az, aki. Életeket formálnak át, tesznek tönkre és aki leginkább harcolt ellenük, aki talán a legtöbbet tudja erről az egy évvel ezelőtt elhunyt, meggyilkolták. Nem lehet véletlen. Nem csupán a bosszú vezérel, de a boszorkánymester művének folytatása is, s most, hogy Howard Buxton meghalt, tartok tőle, olyan következményeket indítottunk el, melyekkel nem számoltunk. Segítségre van szükségem, nem félek bevallani, nyíltan nézek vele szembe, mielőtt késő lenne.
- Ezt maga is nagyon jól tudja, érzi a változást, ebben biztos vagyok. Amennyire tudom, az egyensúly, a rend megőrzése is a feladatai közé tartozik. Olyat kérek, melyre jó eséllyel nem volt még példa, de a cél megköveteli. – szavaim súlyával tisztában vagyok, miként azzal is, minden bizonnyal nem tetszik neki, kezdem sarokba szorítani, egyfajta kényszert ébreszteni benne, álljon az oldalamra. Egy veszélyes, ingoványos ösvényre lépek ezzel, ugyanakkor tisztában vagyok vele, mindent vagy semmit játszma ez.
- Fárasztó lehet mindig küzdeni a másikkal. Ketten osztoznak egyetlen testen. Talán, segíthetek megoldani ezt a problémát, hatékonyabban tevékenykedne akkor. – próbálom oldani a feszültséget egy ellenajánlattal, mielőtt torkomnak ugrana és hiába vámpírképességeim, biztosra veszem, nem sok esélyem lenne ellene - De, mást is ajánlhatok. – teszem hozzá, ezzel nyitva a lehetőség felé, miszerint ő maga is kérhet cserébe valamit, illetve nekem is van másik ajánlatom a számára. Ám, mindez még nem változtat korábbi szavaim súlyán és a tényen, valami készülődik ebben a városban és az semmi esetre sem lesz jó.

Mortdecai Wolsey tollából


The Devil's Grasp † 653 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Hétf. Jan. 08, 2018 9:43 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
Egy másik szemen át nézni a világot kimondottan lehetne érdekes is… Lehetne. Csak nem nekem, aki nem ezt akarta. nyeregben akartam maradni, mégis úgy dobott félre a Blöki, mint valami rongyot. Anyád. Mi vagyok én, hogy itt noszogassál már, miközben az én testemet használod? Sikoltozhattam, üvölthettem, azonban ennek csak saját lelkem falai álltak útjába, és úgy pattantak le róla, mint valami pajzsról a nyílvessző. Csoda, hogy vissza nem talált. Mérges voltam, sőt, ez nem is jó szó rá, olyan voltam, mint egy tomboló vihar. Nem beszélhet a nevemben! Nem nyithatja ki a száját! Nem teheted ezt velem! Azonban semmi válasz tőle, továbbra is ő nézett farkasszemet az érkezett vámpírral. Nem hiszem el, hogy így trécselnek… Bár nem kéne elfelejtenem, hogy igen is, míg én inkább a természetfelettiek ellen vagyok, ő mellettük, ő a szolgálja őket, segíti, és néha feltakarít. Pont ezért is jöttünk olyan rosszul. Borzalmasan rosszul.
Próbáltam ellene feszülni, de olyan volt, mint egy megmozdíthatatlan hegy. Hogy lehet ilyen nehéz? mÉrgesen feszültem ellent, de továbbra sem sikerült. Nem is tudnám leírni a küzdelmünket, hogy pontosan milyen, mikor két tudat egymásnak ugrik, csak ő éppen besöpör a szőnyeg alá.
Kapkodtam a képek után, próbáltam az érzéseket, érzelmeket, érzékeket elkapni, hogy ne maradjak sötétben. És nem is nagyon engedte, csak nagyon homályos volt minden, mintha egy karcos lencsén át nézném a világot és a fülem is bedugult volna, így aztán a szavak hozzám nem oly tisztán jutottak el. De miért engedi, hogy szemtanúja legyek? Most jött volna el a pillanat, hogy végleg leigázzon és nekem annyi lesz? Lehet, holnap már Avery Sardothien nem is fog létezni? csak azért, mert ez a vérszopó kinyögte, hogy halál…
Egyáltalán, hogy jut eszébe, hogy bárki is a halálba sétafikáljon a kérésére. Főképp egy Pokolkutya? Elment az eszed?
- Ne dobálózz az egyensúllyal, amit én látok, és jómagad nem. – A karcos hang pont olyan kellemetlenül hangzott, mint az előbb is, mintha csak valaki az üres tányéron direkt végig húzná a kést, vagy a táblán a kréta megcsikordulna. Nem biztos, hogy szívesen ülnék vele szemben.
Azonban engem lep meg az az intelligens aura, amit a Blöki áraszt. Korok tűnnek fel szemében, és ekkor jövök rá, hogy bármilyen régóta is velem van, nem tudok róla semmit. A Pokolkutyák lelkek, akik testeket keresnek. Hány éves lehet? Mióta kóricál a Föld adta kis szerencsétlen porgömbön, hogy takarítsa fel a lelkeket és vigye magával?
Lassan kezdem kapizsgálni, hogy már pedig ebben a témában azért nem vagyok jelen, mert fingom sincs semmiről, míg ő neki igen. Míg ő látja a lelkeket, figyeli a világot. És Wolsey őt keresi igazán, nem a tudatlan vadászt, aki legszívesebben csak legyilkolná. Most értem csak meg, milyen szoros is az a kötelék ami a Pokolkutyákat összeköti a természetfelettiekkel és a világgal. És ezt hat éven át rejtegetted előlem te eb!?
- A lelkek torzulnak. Minden egyénnek megvan a saját maga alakja, de egyre több, ami nem illik sehova, aminek el kéne enyésznie. Elégetve őket megszabadulnak a világi tehertől, de valamelyik olyan torz, hogy képtelen elszakadni a világtól. Nem tud tovább lépni. A hibridek nem csak testet tesznek groteszké, hanem a lelket is… - Mellékesen mondta, nem tudom. De olyan titkot osztott meg, amiről én sem tudtam. Annyi alkalommal ébredtem fel öntudatlanul a semmi kellős közepén, de sose gondoltam bele az ő helyzetébe, csakis átkoztam, mert nekem mindig csak problémát okozott. Mégis, most együtt éreznék vele? Hát ez nevetséges!
- A halál válasz, keresse meg a kérdést és ne kérjen olyat, ami a körforgással szembe megy .
Szinte érdeklődve hallgatom, és tudom, hogy hazudik. Meg tudná tenni, sőőőőt! AZ ötlet megfogant bennem, a szüleimet kereshetném meg! Hogy ez nekem nem jutott eszembe, pedig itt a kézenfekvő lény, akit fel tudok használni. Tudom még látni őket, hogy elmondjanak mindent.
De ahogy a gondolat létrejön, látom, hogy halványul a kép. Nem, még ne! Ne tűnt el! Kapok utána, de végérvényesen kizár, és csak a sötét marad meg nekem…
- Küzdés? Ez sosem volt küzdés… - vonja össze az én szemöldökeimet. Mosoly jelenik meg az én ajkaimon. Végül csak oldalra dönti az én fejemet, és egy kérdő tekintettel vizsgálja Wolseyt. – Mást? Azt hiszed tudsz? Hallgatlak – mondja minden ironikus hangsúly nélkül továbbra is karcosan. Komolyan, esélyt adva néz Wolseyra. Intelligens szemekkel, pedig most egyenlővé lehetne tenni a hamuval, csak meg kell gyújtani, és… Mégis nyit a beszélgetésre. Blöki, mi történt veled?



× szavak száma: 830 × megjegyzés: bocsi, hogy most Sad × music: itt

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Vampire Thing - Ave & Kai
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» The Originals & Vampire Diaries Frpg
» the vampire academy
» Vicious - The Secret Circle & The Vampire diaries
» Vampire-Resurrection
» The Originals & Vampire Diaries Frpg

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: