• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Zoey Deutch


Szer. Nov. 22, 2017 9:39 pm
☇ Játszótársat keresek!


Hétf. Nov. 20, 2017 3:04 pm
☇ Alkalmi segítség


Hétf. Nov. 20, 2017 2:40 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Vampire Thing - Ave & Kai










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Pént. Szept. 15, 2017 12:38 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
A döntések határozzák meg az embert. De mi van akkor, ha nem emlékszem a döntéseimre? Ilyen, mikor a Pokolkutya teljesen kirekeszt… Annyi maradt meg, hogy az egyik emeletes ház felé közelítettem. Pontos terveim voltak, hiszen egy ideje ezen dolgoztam, hogy pár természetfelettin rajta üssek. A ház alaprajzát kívülről tudtam, ahogy a benne lakók életének menetrendjeit, hiszen jó pár napig figyeltem őket. Bejönni és kijönni élve, ez volt a cél, no meg persze közben párat eltávolítani az útból, hiszen egy ideje nem csináltam semmit sem, mert blöki mindenben akadályozott. Ez most sem volt másképp…
Éreztem a rám nehezedő nyomást, ahogy egyre közeledtem az épület bejáratához. Mintha kezdene ritkulni a levegő, kapkodva vettem levegőt, de mit sem ért. Egyre jobban nyomta valami szét elmém falait. Nem hiszem el, hogy nem képes egy kicsit is békén hagyni, csak ennyi… csak ennyi kellene! Bizonytalanul léptem még eget előre, sűrűn pislogtam, hogy látásom ne torzuljon el, hallásom ne essen szét… De egyre inkább nem voltam ura önmagamnak. Már pedig így esélyem sem lesz benn a harc hevében bármit is tenni, hiszen még a mozgás is egyre nehézkesebb volt. Basszus, legyen ebből már elég! Ez az én testem, én uralom. Az enyém! Takarodj innen, te állat! Szitkozódtam magamban, de mit sem ért. Míg ő minden gondolatomat tudta, addig én nem voltam képes olvasni az övében. Elzárkózott, talán direkt is. Régebben nem is érdekelt, hogy mit gondol, de most… Most mit meg nem adta volna egy-egy foszlányért, hátha azzal le tudom küzdeni.
Megbillentem, nem találtam egyensúlyom, nem tudtam mibe kapaszkodni. Láttam és érzékeltem, hogy oldalra kezdek dőlni. Ezzel egyetemben látásom és hallásom megadta magát, mintha a fejem visszaverné tompán a hangokat, és a színek pedig egyre inkább egybe mosódnak. Micsoda játék, egyszer lenne fair is… Tudtam, hogy ezzel nekem végem. Elszakítottak testemtől, és tudatomtól is. Zuhantam a ragadós sötétbe. Megint nem fogok emlékezni és ki tudja hol fogok felébredni… Gondolatom utolsó szikrái ekörül jártak, majd minden érzékem kikapcsolt, és elnyelt a feketeség.
* * *
Felébredtem. Először azt fogtam fel, hogy valami keményen fekszem. Beton,… hideg. Majd azt, ahogy kezem mozdul és a poros talajon húzom végig. Remek, igazán remek! Tehát nem a ház előtt vagyok, mit is reméltem, de komolyan? Felnyitottam a szemem, de ott is csak sötéttel találtam szembe magamat. Vártam egy keveset, míg megszokom a homályt, és ki tudom venni magam körül a tárgyakat. Fuh… Nagy dobozok és üres falak, sehol egy ablak, ami azt jelentette leginkább, hogy pincébe vagyok. Miután felültem, végig tapogattam magam. Ruhám úgy tűnt egyben van, viszont az alkaromon és a lábamon is valami ragacsosba nyúltam. Mikor megszagoltam, éreztem, hogy vér az… De kié? Mert magamon nem érzékeltem sebeket… Hol az istenben jártam? Ahogy nyakamat fordítottam el, úgy éreztem, menten meggyullad bőröm. Kitapogattam, de két szemfog általi lyuk helyett csak egy hosszú vágás volt, ami nem volt olyan mély, hogy ütőeret érjen. Ollé, mi a picsa történt körülöttem? Fegyvereimet kerestem, amiből összesen egy tőrt találtam, hát ez elég keserves, no mindegy… Talpra kecmeregtem, és az ajtó felé vettem az irányt, többször is valami roppant a lábam alatt, de nem néztem le, csak előre. Ki kell jutnom, és aztán majd összerakom, hogy mi is történt. Éreztem, hogy a bennem lévő kutya elégedetten vakkangat magában, ami nagyon nem tetszett.
Az ajtó nyitva volt, nagy nehezen kinyitottam, mert bitang nehéz volt. Egy folyosó és lépcső… Osonva haladtam, magam előtt tartva a kést, hátha valamibe ütközöm. Egyértelműen pincében, vagy alagsorban voltam, ami azért nem volt jó, mert csak egy kijárat bejárat van, ami felfelé vezet… Még most sem találtam semmi különöset, ami utalt volna arra, merre is járok. A lépcsőn még megfontoltabban haladtam, hegyeztem fülem, hogy hallok-e valamit, azonban semmi. Ezkülönös… Igazán különös. Üres házba maradtam? Kötve hittem. Vagy valamiért a kutya jött ide le magától, vagy ledobták ide. Inkább utóbbi, csakhogy egy pokolkutyával így bánni? Sántítottak az ötletek. Eszembe jutott, hátha valakivel megállapodott, de azért csak nem egy alagsorba vinnének… Basszus, hol vagyok, és mi történt körülöttem?!



× szavak száma: 769× megjegyzés: sajnálom, kicsit gyenge és késve… szólj, ha nem jó × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Okt. 01, 2017 7:29 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Napokat vett igénybe, mire az a néhány zsoldos, kiket felbéreltem, végül kecsegtető hírrel szolgáltak. Howard Buxton halála után egyre csak azon gondolkoztam, mit hagytam ki és miért van bennem az a furcsa, megfoghatatlan érzés. Mintha, valamit egyenesen félbe szakadt volna. Tekintetem nem lát át a sorok között, a megtörtént események s kimondott szavak halvány, lehelet vékony rétegén. Érzem, tudom, hogy kell legyen még valami, bármi, ami segíthetne nekem túllendülni ezen az egészen és a megoldás egyenes úton juttatna el a békesség és tökéletesség érzéséig. Üres hüvelyem nyomja valami, minek gondolatát esélyem sincs elüldözni magamtól. Itt ül, egyenesen a vállamon és nem hagyja mellkasom pihenni. Valamit, kihagytam. Egy egészen apró részletet, mely felett egyenesen átsiklottam és bármennyire is szabadulnék tőle, ott motoszkál elmémben az is, ez egy elengedhetetlen fontos valami. Mindenképp rá kell jönnöm mi ez, különben a félbehagyott munka, a megszakított cérnafoszlány gondolata felemészt.
Elegáns, drága öltönyöm sokan feketének mondanák, valójában kék. Ez mindössze azért volt fontos, mert így jobban illet az öltöny díszzsebéhez tűzött kékrózsához. Az asszisztensem tűzte oda, még a megemlékezésre való indulásunk előtt. Ma, kereken két éve, hogy megtört a varázslat pártfogoltam halálával. Nem tudom, épp kapóra jött az időzítés, vagy épp ellenkezőleg, a lehető legrosszabbkor szólt az ötfős társaság vezetője; elfogták. Egy csendesebb, elhagyatottabb környéken, Beacon Hills külvárosában tartották fogva. Denevérré válva szeltem át a várost, hiszen nincs is gyorsabb módja a közlekedésnek, mint a légvonal. Mielőtt beléptem volna a lakásba, visszaalakultam, és bekopogtam. Fejvadászok voltak, mégis egyik szakadtabb és bűzösebb, min t a másik. Tanyájukként választott helyük nem különben. A pincébe vezető ajtót lakat védte, nehogy megszökjön az, kivel igen komoly beszélgetést terveztem.
Nem tetszett a stílus, a hanglejtés és azon mocskos szavak, melyek elhagyták a társaság száját. Lekezelő, pökhendi, féreghez hasonlatos megjegyzések, melyekkel sosem lenne szabad emlegetni egy hölgyet, legyen az bármily’ kígyó. Első figyelmeztetésemre nem reagáltak. Túlságosan is arisztokratikusnak, pénzesnek gondoltak ahhoz, hogy megértsem őket. Azokak, kiket kivetet a társadalom magából, az alja népet. Valóban van ebben valami, ám, ha szegény lennék se engedném meg ezt a stílust. Különösen egy nővel szemben, különösen úgy, nincs jelen. Hangos kiabálások, könyörgések, dulakodás hangok, sikolyok szelték át az egész épületet. Vér fröccsent egyik helyről a másikra, lassan mindent beborítva. Néhány bútor eltört, a többi felborogatva. Megcsonkított testek, könnyed mészárlás nyomai. Nem jelentettek kihívást, még össze sem koszoltam magam. Tenyereimmel hátrasimítottam hosszú, hollófekete hajam, megigazítottam ingem ujjvégét, majd határozott léptekkel, a pincétől üreges, hangokat áteresztő parkettán végig sétáltam. Észre sem véve, a kék rózsám szirmainak végén, egészen apró vérfoltok keletkeztek. Nem az dühített fel, miként beszéltek róla, nem is a gondolat, így már nem kell fizetnem nekik, hanem az tette bele az utolsó cseppet is abba a bizonyos pohárba, hogy azt mondták; jól ellátták a baját, mielőtt bezárták. Nem tudom, ez miben nyilvánult meg, de semmi esetre sem szerepelt terveimben a nő, Avery Sardothien bántalmazása. Beszélni akartam vele, alkut ajánlani, üzletelni, nem pedig… túl finom voltam a zsoldosokkal. Könnyedén letéptem a lakatot, kinyitottam az ajtót és mielőtt elindultam volna a sötét, fekete mélységbe vezető lépcsőn, megszólítottam.
- Jól van? – hangom komolyan szelte át a csendet. Noha, alapvetően halkabban beszélek, mint egy átlagember, így is kiválóan, tisztán lehetett érteni szavaim. Nem lehetek biztos benne, eszméleténél van, vagy tud válaszolni, így kihasználva azt, vámpírként remekül tájékozódom sötétben is, elindultam lefelé - Nem akarom bántani. – hangszínembe igyekeztem belecsepegtetni a biztonságot és nyugalmat sugalló őrző mivoltát, hiszen eleve nem azért hozattam ide, ártsak neki. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg, a segítségét szerettem volna kérni. De, miként én nem tudok állapotáról, ő úgy nem ismer engem. Semmilyen formában. Tekintetem egyik berendezési tárgyról a másikra tévedt. Környezetem szemlélve kutattam utána, lassan, megfontoltan haladva. Nem vagyok egy kapkodós fajta, s bár a körülmények nekem kedveznek, semmi esetre sem ijeszteném meg a hirtelen, sötétből való felbukkanásommal. Noha, egy ifjú vadászról van szó, nem egy olyan tudatlan féregről, mint amilyenek odafent is voltak.

Mortdecai Wolsey tollából


Joan Clayton † 637 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Vas. Okt. 08, 2017 6:07 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
Lakatot kéne rám tenni, vagy valami, akkor talán – de csak talán – nem fordulna elő ilyesmi. Miért ilyen szerencsétlen az életem?! Tudom, tudom, mindig van lejjebb, azonban most nem kicsit éreztem úgy, hogy bármibe is pottyantam bele, annak jó vége nem lesz, főképp, hogy a leghalványabb lila gőzöm sem volt arról, hogy hol a fenében vagyok.
És ha ez nem lenne elég… Nekidőltem a falnak, hirtelen nehéznek éreztem még a szempilláimat is, mintha megint képes lennék elaludni. Elégedetlenség, harag ez áramlott hullámokban a kutyából, aki próbált befolyásolni megint. Épp hogy lenyugodott, mi van már megint?  Túl szürke képzeletem van nekem ehhez, de ilyet mindig akkor érzek, ha mehetnékje van. Egy pokolkutya két dolgot csinál, vagy véd, vagy takarít – legalábbis az én szememben. Most vagy a közelben egy mészárlás volt – amihez nincs egy rossz szavam sem – vagy olyan van a közelben, aki védelemre szorul velem ellentétben. Nem hallottam még semmit, hanem erőseket pislantva kapaszkodtam a valóság legapróbb részleteihez is – végignéztem a falon futó repedéseket, pókhálókat, és még álmomból felkelve is le tudtam volna rajzolni. Vérem fülemben dübörgött, szívem zaklatottan verdesett mellkasomban, és testhőm pár fokkal meg is nőhetett, bár utóbbi nem tűnt fel. Folyamatosan egy repedés szálra koncentráltam, míg éreztem, hogy visszaáll a környezetem – vagy inkább jó magam – a normál kerékvágásba. Furcsa, csak ennyi volt az ellenem való feszülés? Talán kezdek paranoiás is lenni most már a csöndben, hogy mindent különösnek vélek. Nem mondom, pár információ morzsa segítene, de annyi, még egy lábnyom sem tűnt fel, hogy olvassak a sorok között.
- „Jól van?” – hozott vissza teljes valómba a szituációba. Összerezzentem, és rögvest hozzásimultam a falhoz, beleolvadva az árnyékokba amennyire lehetett. Fejemet az ajtó felé fordítottam, ami jól látszott, hogy nyitva van, majd egy szikár alak körvonalai is kirajzolódtak, azonban a homály miatt az arcvonásokat nem láttam. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem sem a hangot, sem az alkatot. Ki ez, és mit akar?
Kitapogattam az egyetlen fegyverem a kést, hogy ha bármi szükség hozza, azonnal be tudjam vetni az idegen ellen, aki ugyan nem tűnt annak a személynek, aki megtámadna, de a látszat könnyen tud csalni… És nem egyszer hittem már naivitásomnak, mire megtanultam, hogy nem, a szó elszáll, nem kell hinni benne. Csak magamban lehetek biztos.
- „Nem akarom bántani.” – Máris jobban hangzott, de még nem volt az az isten, hogy kiváljak az árnyak közül. Nem, egyáltalán nem bíztam benne, de ehhez hozzátartozott az is, hogy most nem tudtam, hogy mit tettem felébredés előtt, és hogy hol vagyok. Majd eszembe jutottak a filmek, ahol előadták a gonoszt alakító színészek ezt a szöveget, és a kezdeti fellélegzésem máris visszaszorult. Levegőt is alig véve, az árnyakat használva ácsorogtam. Menjen el, az lesz a legjobb… És akkor ki tudok menni innen, útjaink elválnak, és kész.
Egyre-egyre közelebb ért, amitől egyre inkább nem vettem levegőt. Lépteit alig lehetett hallani, így csak szívem dübörgése törte meg a csöndet, vagy legalábbis az én csöndemet. Szuggeráltam, mint egy kísérleti nyulat, egészen addig, míg végül a homály adott annyi esélyt, hogy egy picit szemügyre vegyem az érkezőt. Sötét, pontosan szabott – valószínűleg drága – öltöny, ami amúgy jól állt rajta. Egy kék virág volt betűzve a díszzsebbe. Mikor láttam én olyat, aki virágot tűzött volna zsebébe? Melyik korból szaladt az illető? Kivéve akkor, ha pénzes, mert azok adnak minden ilyen látszólagos díszre. Pont az elegancia az, ami rémisztett. Hollófekete haj hátra igazítva, fehér bőr, hegyes orr, markáns száj és kortalan vonások. Csak egy halvány, fél-másodperces gondolat volt, hogy vámpír, de a gondolat megült a fejemben, gyökeret vert. Miért is hittem, hogy ember jön ide? Bár, ebben sem lehettem bizonyos… Sőt, már olyan hibridek, meg mindenek vannak, hogy… De ahogy elnézegettem, egyre biztosabb lett a gondolat, hogy nem ember. Egészen addig, míg az ő tekintete is arrafelé sodródott, ahol én bújtam meg. Megakadt rajtam, én pedig ösztönösen lendültem ki, ha már megtalált. Talán, velem van baj, hogy már nem tudok úgy nézni senkire sem, hogy az ne akarna valamit tőlem. Lehet, egy normális lány kiállt volna, hogy mi az? mit akar? De én az ilyenbe nem hittem már, azzal csak nyílt célpont leszek, és az esély, hogy ki támadhasson először, az ő kezébe kerül. Ki kell innen jutnom, mert ez a valaki bármit akarhat. Azt az egy lépést gyorsan áthidaltam, kezem pedig lendült a levegőbe, kés nélkül, mert ha viszont ártatlan, akkor egy ütéssel megússza, és sosem látjuk egymást, ha nem, akkor pedig még mindig van egy „ász”-kártyám ellene.



× szavak száma: 845× megjegyzés: Remélem jó, pm, ha nem
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Okt. 09, 2017 4:27 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Lassan közelítettem. Semmi hirtelen mozdulat, semmi kétes értelmű szösszenet. A rendezetlen, tömött polcok, a poros tárgyak, a ragacsos, koszos padló és a végtelen sötétség olyanná varázsolta az egész, földalatti helyet, melytől egyszerű halandók gyermekként rettegnek. Az ijesztő pince, ahonnan rémek törnek fel és esznek meg elevenen. Valóságos szörnyek lakta helynek számított, holott az igazság éppen orruk előtt hevert.
Komótosan, óvatosságra intve magam léptem beljebb és beljebb. Elegáns viseletem a legkevésbé sem illett ide, miként a frissen mosott s vasalt ruhám illata összekeveredett a drága, személyemhez illő kölnivel, meg az utcáról jött szedett-vetett zsoldosokéval. Hiábavalónak bizonyult a dohos, penészes helyiség kellemetlen bűztengere. Mégis, erősen érzékeltem a belőlem áradó levegő összetételét. Egyenes háttal, tartással közelítettem. Magamban reménykedve, nem esett baja az ifjú vadásznak. Mélységesen röstellném, ha azok az átkozott vadállatok tettek volna vele valamit. Akár tudatánál volt akkor, akár nem. Baráti, nem, üzleti szándékkal adtam ki a megtalálására szóló parancsot és kifejezetten hangsúlyoztam életének fontosságát. Tudomásom szerint, ő az egyetlen pokolkutya a városban. Nem ismerem ezt a fajt. Vajmi keveset tudok róluk, inkább szóbeszédeket, mintsem valós tényeket. Éppen ezért, nem reménykedtem tiszta, pozitív megerősítésben. Legalább annyira fel voltam készülve az elutasításra, a kiábrándultságra, valamint terveim elvetésére, mely a mélyebb tudás elsajátításával járhat.
Ajkaim enyhén elnyílva, tekintetem jár, mozgásom elővigyázatos s óvatos. Hallgatózok szavaim közt, hátha jelét adja annak, mire számíthassak. Eszméleténél van, nem? Megsérült? De, semmi sem érkezett. Egészen addig, amíg vámpírhallásomat meg nem ütötte valami. Megálltam, hallgatóztam. Vér pumpált, sebesen cikázott az érfalak között. Egy fiatal szív hevesen dobbant, újra meg újra. Teste hőt sugárzott, ami nekem épp elegendő volt ahhoz, hogy meghatározzam helyzetét. A pontos helyet, mely szekrény mögött húzta meg magát az árnyak között. Elindultam felé, továbbra is lassan, ne gondolja azt, bántani akarnám. Mégis, eszembe jutott ama hasonlat, miszerint talán épp becserkészni próbálom őt, kevésbé fejlett szemszögéből vizsgálva jöttöm.
- Nem fogom bántani. Kérem. – kezeimet védekezőn emeltem fel mellkasom magasságába, ahogy közelebb értem hozzá. Bár, nem sokat számítanak az arcvonások, ettől függetlenül igyekeztem halk, őszintén csengő szavaimhoz igazítani őket. Tulajdonképpen, nem hazudtam neki. Valóban nem az a célom, hogy bántsam, hiszen akkor már rég megtehettem volna és nem is ily’ módon próbálnám meg elnyerni a bizalmát. Ellenben, válasz nem érkezett. Legalábbis, nem szóban. Épp elé kerültem, pont megkerültem az embermagas polcot, mikor keze lendült. Meglepett? Egy kissé. Ám, ez még nem ok arra, tétovázzak. Nem, nem tétováztam, egyszerűen csak nem tettem ellene semmit. Hatalmas csattanásként törte meg a fojtó csendet, melynek feszültsége talán épp előhozta az ifjúból állati ösztöneit. Ellenkező irányba dőltem el, kezemmel támasztottam meg magam, míg ő elegendő időt kapott arra, hogy eliszkoljon mellettem. De, nem eleget a menekülésre. Felé eső szabad kezemmel hirtelen megragadtam felkarját, miként riadt kisegér módjára a kiutat kereste.
- Kérem. Nem akarom bántani. Barát vagyok! – hangom kissé hangosabban és türelmetlenebbül csengett, ami úgy gondolom, nem volt a lehető legjobb választás a kialakult helyzetünkre. Tartok tőle, csak több agressziót váltok ki mindezzel, noha tisztában vagyok vele, nem engedhetem el - Hallgasson meg! Figyeljen rám! – fordultam utána, miközben ujjaimat karjára fonva nem eresztettem. Szabad kezemmel, mihelyt sikerült megkeresni önnön egyensúlyomat, próbáltam megragadni másik kezét, hogy szembe fordítva magammal megpróbáljam lenyugtatni. Szívverése aggasztott, melyre csak rátett egy nagy lapáttal ostoba, felelőtlen viselkedésünk és az általános nézet, miszerint vadász és szörnyeteg néz farkas szemet egymással. Azok lennénk?

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 542 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Hétf. Okt. 09, 2017 8:47 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kai
The mysterious meeting
Ösztön, védelmi mechanizmus, amik évek tapasztalatán működött. Kevés dolog van, ami tényleg nem akart tőlem semmit. Nem hülye tizenéves vagyok, max idióta huszas, de ez más kérdés.
Lecsaptam, mint kígyó, mikor kiugrik a bokorból és valaki lábába méllyeszti hosszú fogait, bejutattva a mérget. Megbillent egyensúlyából, nekem már csak ennyi is elég volt. Lóti-futi, gyerünk! Máris elsprinteltem volna én mellette, ha éppen nem szoros satuba fogja fehér, vékony, erős ujjaival egyik kezem, így ha a lendület meg is volt, csak kapálózhattam. Megrántottam a kezem reflexből, hogy levessem magamról a szorítást, azonban az erősen tartott, nem engedett, és valószínűleg, nem is egy hamar akart elengedni. Rángattam a kezemet, kapaszkodtam a menekülésbe, ami nem is volt olyan távol, viszont közel sem… Pánik, mely végigfutott ereimen, azonban ahelyett, hogy hisztis, sikítozó picsát varázsolt volna ki belőlem – ha eddig nem lettem volna az -, agyam lehűlt. Csettintésre szakadt meg minden gondolatom, mintha elvágták volna őket egy ollóval. Nyugalom, csönd, belső némaság szállt meg. Még a kutya sem ugatott, csak várakozóan figyelte a kialakulni látszó helyzetet az én szemeimen keresztül. Csönd, csak az én légzésem az, ami megrebegteti a levegő. Érzem csontos ujjait, ahogy nem engednek a szorításból, mely alatt vadul áramlik vérem.
Szembenéztem vele, azonban inden egyes szó, amit kiejtett, elengedtem a fülem mellett. Pedig még élesebben is hallottam hangját, vagy csak nekem tűnt a nyomasztó csend után, hogy érzékszerveim kiélesedtek. Színek között is lett különbség, még a levegőben szálló porszemek is kivehetőek lettek, ahogy a nem túl bíztató jelnek tűnő vérvörös cseppek a kék virágon. Tintakék öltöny, nem is fekete, ahogy elsőnek hittem. Hófehérbőr, mely alatt nem piroslottak az erek vonalai. Hát persze, hiszen nem is él… Ráemeltem tekintetemet arcára, farkasszemet néztem vele. Nem, ő más típus, mint akikkel eddig találkoztam. Merev, távoli, nincs benne meg az az unottság, mint a többi vámpírban. Szeme másképp fénylik, nem a sok tapasztalat tompaságától, de semmiképp sem mondanám azt, hogy nem sok száz éves. Látszik az idő, a mélység pupillájában. A megfejthetetlen titkok sokasága, amihez semmi közöm sincsen. Nem, nem akar megölni… Egyelőre. Viszont, fogalmam sincs, hogy mit is akarhat tőlem… Egy vámpír mit akarhat egy vadásztól... Opsz, bocsi, egy pokolkutyától? Így már egész sok elképzelésem lett, aminek egyetlen bökkenője volt, hogy azok nem igazán nekem szóltak, hanem a blökinek. Én nem tudom kontroll alatt tartani… Én nem vagyok a pokolkutya. Csak bennem lakik… Befészkelte magát lelkem darabjai közé, de a keletkező űrt sosem töltheti ki, és sosem fogja. Nem is akarja. Ő testet akart, amit használhat, hát meg is kapta, minden előnyével és hátrányával. Inkább előbbit élvezi…
Kezemre néztem, amolyan most engedj el, vagy még meg is fejellek, ha a pofon nem volt elég. De ezzel is jeleztem, hogy rendben van, nem fogok kapálózni, nem fogok elfutni. Egyelőre.
- Mit akar? És egyáltalán ki maga? – vontam össze szemöldökömet, bár valahogy úgy éreztem, ebben a beszélgetésben csak tőlem fognak kérdezni és válaszokat nem kapok. Nyugi, Avery! Nem lesz itt semmi gond! Max a hajszálam görbül, de ennyit még mindig túlélhetek, nem igaz?
- Engedjen már el, „barát”! – nyomtam meg picit gúnyosan az utolsó szót, mert eddig semmilyen jelét nem adta, hogy valóban barátnak vehetném. Oké, nem az igazi értelembe vett barátnak, tudom… Tudom… Kíváncsiság fogott el, meg kellett hagyni, mely nyugodtságom sima taván apró hullámokat keltett. Most vagy ebben a pillanatban megöl a nagy barát, vagy lesz még valami előtte. Nyakamhoz nyúltam, és szépen a lehető legtávolabb hajoltam tőle, mielőtt még hozzányúlna a széles vágásból. Persze, most kell nekem is nyílt sebet hordozgatnom. Kiverem az összes fogát, ha közelebb mer hajolni is egy kicsit is… Igaz, ami igaz. A vámpírok voltak azok, akiktől a leginkább írtóztam, talán, mert hallucinációkat tudtak okozni. Az elmém nem játék, ne zavargassa senki sem, van elég bonyolultság már azzal is, hogy pokolkutya vagyok.



× szavak száma: 731× megjegyzés: Remélem jó, pm, ha nem × music: itt

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Nov. 19, 2017 9:30 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Deal with ghosts

To: Avery Sardothien

Nem tűntetett volna fel jó fényben a fent heverő, megtépázott holttestek és vérfoltok látványa. Bármennyire is ott az esélye annak, hogy ébredésének körülményeit tekintve úgy gondolja, nem éhségből, hanem megmentése okán tapad újabb vér kezeimhez. De, minderre nem látok sok esélyt, különösen enyhén erőszakos viselkedésemet tekintve, mely még korábbi dühöm lenyomataként maradt rajtam. Tisztában vagyok vele, általánosságban véve mennyire makacsak a vadászok és még inkább, miként vélekednek rólunk, természetfeletti lényekről. Legfőképp az Éjben járókról. Abban a pillanatban, hogy megragadtam felkarját és visszahúztam magamhoz, amikor egyenesen belenéztem heves, tüzes szemeibe, tudtam, hibát követtem el. De, engedtem volna elmenni? Azok után, mennyi időt áldoztam a megtalálására? Tudván, milyen előnytelen, mégis teljesen érthető reakciói lehetnek a fenti látványra? Nem, hacsak nem akarok lemondani mindarról, ami miatt beszélnem kell vele. Tudom, nem irodai körülmények között tesszük, bölcsebb lehettem volna megváltoztatva a környezetet, ám innen már nincs visszaút. Nincs értelme jobb, alternatív lehetőségek után kutatni. Ideje szembenézni a jelennel és tetteim következményével.
Már a legelején tudtam, ő más mint egy egyszerű, szokványos ember. Mi több, hosszú mérföldeket átölelő körzetben is ő az egyetlen pokolkutya. Az első, akivel találkozom. Mindössze halvány elképzelésem van arról, milyen erő lakozhat benne, elvégre eddig csak hallomásokból ismerhettem fajtáját. Itt az ideje, kiszűrni mi a pletyka és mi az igazság. Akárcsak az a sok, száz meg száz változata a természetfeletti lényeknek. Megfordult a fejemben, talán vámpírikus erővel kellene lenyugtatnom, ám ha kitudódna jelentősen rontana az átmeneti bizalom felépítésén. Végül, láttam miként változott meg. Szemem láttára vett erőt magán, így szavainak eleget téve elengedtem felkarjait. Védekezőn, nyitott tenyérrel emeltem mellkasomhoz kezeimet, hogy jól lássa őket. Kicsit lassúra sikerült a mozdulatsor, de hát mindig is kimért és nyugodt mozgású voltam. Ennek ellenére mindezzel próbáltam jelezni felé testbeszédemmel, gesztusaimmal is, őszintén gondoltam az elhangzottakat és jelen helyzetben nem áll szándékomban kárt tenni benne. Hamar nyakához kap, mitől halvány félmosoly kúszik arcomra. Valóban megfordult a fejében, nem vettem még észre? Szerencsére, táplálkoztam már és odafent is eleget tettem agresszív mivoltomnak, így ha ez nem lenne elég, már emberként is önuralmat tanultam, valamint nem ma születtem újjá.
- Ne aggódjon miatta. – hangom kellemesen mélyen, bizalomkeltőn csengett, míg szavaimmal vér iránti vonzalmamra céloztam. Időközben lassan, leengedtem kezeimet, ám most újra felemeltem az egyiket, hogy zakóm belső zsebébe nyúlva elővegyek onnan egy kendőt. Nem a legmegfelelőbb, ám a testnedvek minden formáját felszívja és mégis több, mint a semmi. Megszabadulhat a kosz egy részétől, valamint orrot is fújhat, ha úgy támad kedve. Illedelmesen, óvatosan, mégis határozott nyugodtsággal nyújtottam át a vadásznak, igyekezvén alacsonyan tartani nyugtalanságát - Elnézést kell kérjek a fent uralkodó körülmények miatt. Mélységesen sajnálom, hogy bántották magát. – utalok az elrablóira, kiket magam béreltem fel - Reményeim szerint, maradt érintetlen helyiség. Ha kényelmesebben beszélgetne ott, teljesen megértem. Ám, ha itt fojtatná, nekem az is megfelel. Mindössze annyit kérek, hallgassa meg az ajánlatomat. Utána, válaszától függetlenül, szabadon távozhat. – hangszínem változatlanul csengett, nem túl hangosan, mint mindig. Egyenesen rá tekintettem. Noha, az illendőség megköveteli, nézzek partnerem szemébe, szándékosan kerültem és inkább orra hegyét bámultam íriszeimmel. Ezzel is próbáltam jelezni felé, nem áll szándékomban igézettel vagy más praktikákkal befolyásolni őt. Szeretném, ha szabad akaratából döntene úgy, ahogyan, még ha most azonnal futásnak is ered. Bízom benne, nem kell macska egér játékot játszanunk. Ugyanis, az ügy számomra kifejezetten fontos.

Mortdecai Wolsey tollából


The Devil's Grasp † 537 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Vampire Thing - Ave & Kai
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» The Originals & Vampire Diaries Frpg
» the vampire academy
» Vicious - The Secret Circle & The Vampire diaries
» Vampire-Resurrection
» The Originals & Vampire Diaries Frpg

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: