• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Avery & Tamera - Friend or enemy?










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szomb. Szept. 16, 2017 8:34 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Tamera
My unluckily deal
Holy Shit! Az élet nem fenékig tejfel, ebben teljesen biztos vagyok! Nem tudom, miért osztottak nekem ennyire szerencsétlen lapokat, de megint csak ilyeneket kaptam. Bárki is oszt, adnék egy két jobbost, hogy átgondolja az a bizonyos lapot…
Ezzel egyetemben úgy repültem kki az ablakon, mint a szél. AZ ütés olyannyira elevenen talált, hogy még az üveg kirakat sem tudta kellően felfogni, én pedig szilánkokkal egyetemben estem a betonra. Felnyögtem, ahogy a hátamra érkeztem, és kiszorult belőlem a levegő. Oh my god… ez most fájt. Komolyan, így kell bánni egy Pokolkutyával, aki csak takarítja a mocskotokat, ti szörnyetegek. Oldalra fordultam nagy nehezen, majd abból négykézláb, végül talpra is sikerült állnom. Nem volt valami gyors mozdulatsor, éreztem, hogy kezd egy-két helyen sajogni a testem… Huh, volt már rosszabb is! Megigazítottam dzsekim… vagyis a szakadt dzsekim ujját, ahogy újra szembefordultam a a vérhiénákkal, akik már embertelenül hangosan kuncogtak. Na igen, az egyik legelviselhetetlenebb jellemeknek tartottam számon őket, mert borzalmasan idegesítőek.  
- Nagyon vicces – jegyeztem meg én is egy széles mosollyal. Tudjátok, hogy kivel szórakozzatok… Megropogtattam az ujjaimat és a legkevésbé sem engetdem, hogy a blökim beleszóljon a történésekbe. Elegem volt, hogy irányít! Hogy csak mozdítani kell az ujját, én pedig máris zuhanok a sötétbe! Az utolsó cseppekkel telt be az a bizonyos pohár, amit most a hiénák fel is borítottak, pedig aztán csak be akartam ülni egy nyugtató italra, ami kellően hat rám, hogy kiüssön egy jó időre, de a második pohár után megjelentek ezek a dögök, én pedig nem tudtam a seggemen maradni. Pedig teljesen ártatlanul sétáltam feléjük, hogy csak egy átlagos lány vagyok, aki kalandot akar. Nah, nem jött be! Pedig meghúztam a pólómat. Erre itt fekszek a köveken, kis rohadékok… De valahonnan el kezdett terjedni a vadász-pokolkutya pletyka… És ők hamar ki is találták. Úgy tűnik osztottak nekik észt, mikor sorba álltak.
A három személy máris egymás mellé állt szorosan, a maradék ember pedig vagy a sarokba futott, vagy menekülőre fogta. Jól is tették, ez nem nekik való hely… Én pedig, fejjel a falnak tartottam szokásomhoz hűen. Három ellenfél… Három esély.
Az egyiket azonnal leszedtem, ahogy villámgyorsan a dzseki ujjamból előkerült a tőr, de csak egy ilen kivételes alkalom volt, a többinél már derékhoz kellett nyúlni, így máris kettő az egy ellen felállásban egymásnak ugrottunk. Valószínűleg, ha kívülről nézném az eseményeket, akkor semmiben sem térek el a természetfelettiektől, az is biztos… De nem akartam erről tudomást venni. Tipikusan az voltam, aki vagy mindkét oldallal jól kijöhet, vagy nem, hát én utóbbiba tartoztam. Vadásznak sem feleltem már meg – nem is mertem eléjük kerülni. Amint tudatosult bennem, azonnal elszöktem Dimitri és a többiek elől. Természetfeletti sem vagyok, mert túlzottan ragaszkodok vadász lenni és képtelen vagyok megbékélni a blökivel, aki velem ellentétben nagyon is akar a bestiákon segíteni, vagy éppen takarítani. Most viszont legalább a meccsbe nem szólt bele, noha borzalmasan koncetráltam és kapaszkodtam gondolataimba, amitől nem egyszer múlt hajszálon az életem most.
- Most röhögj – sziszegtem, ahogy ököllel arcba vertem a kisebbik alakot, aki megtántorodott és meg tudtam szúrni. Ahelyett, hogy segített volna társának, eliszkolt, így már csak egy maradt…
Szinte vicsorogva ugrottam neki. Meglepően le tudtam nyomni, pedig biztos, hogy nem rendelkeztem ilyen erővel. Miért segít nekem a blöki? Hacsaknem ő is a szemetet látta meg a lénybe, amit el kell takarítani… Így aztán még két buckázás után, de végre megtámaszkodva szilánkos pulton, de egyedül ácsorogtam. Fuh, ez … nem is volt rossz. szégyen vagy sem, de ettől jobban éreztem kicsit magamat, talán, mert összeszedtem annyi zúzódást, hogy az majd kellően fájjon holnapra. Kitűrtem a hajamat arcomból, miközben kihúztam magamat, és minden zokszó nélkül távoztam, mintha mi sem történt volna.
Ennél csak az volt rosszabb, amikor kinn egy ismerős arcot láttam meg. Nem tudnám meg mondani, hogy mi a neve és mikor találkoztunk, de a kifejező mimikát megjegyeztem.
Eltorzult az arcom, ahogy egy pillanatra találkozott tekintetünk. Tényleg ilyen szar napom van? Először a hiénák, most meg egy kitsune? Vissza tudtam emlékezni arra az esős éjszakára, mikor a saját véremben fürödhettem szinte. Persze, nem a neve sincs nő miatt. De ott volt… És nem tett semmit sem. Nem foglalt állást, hanem csak figyelt…
Arcomról leríhatott az ellenszenv, és ha megtámad, akkor már pedig én is felmutatom a kezeimet. De csak ha megtámad… Hidegen hagyott, hogy a bennem lévő blöki éppen hőbörög és valószínűleg a hiénák lelkét kéne elkísérni… Nem fog legyőzni! Minden akaratommal a nő sötét íriszébe kapaszkodva koncetráltam, hogy a jelenlétemet megőrizhessem. Az én testem, az én életem. Nem fog egy kutya fölöttem uralkodni, nem hagyom!
Kérdőn csak felvontam a szemöldökömet, hogy most mi lesz, mert egyelőre még egyikünk sem szólalt meg. Mikor úgy éreztem, hogy a viharok távoztak fejem fölött, és a lány még mindig nem támadott meg, csak fellélegeztem. Vállaim megereszkedtek, és fáradtság környékezett meg.



× szavak száma: 897 × megjegyzés:Ehj, szólj, ha gond van Very Happy × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Vas. Okt. 22, 2017 5:01 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet



Today’s moments are tomorrow’s memories.
avery & tamera

Amikor kiléptem az utcára, semmi célom nem volt. Csak barangolni támadt kedvem, semmi meló vagy kellemes időtöltés nem volt tervben. Ritka nap volt az ilyen, általában minden napomat azzal töltöttem, hogy másokat megfosztottam a vagyonától. Persze csak azokat, akik megérdemelték, vagy úgyse tűnt volna fel nekik néhány száz dollár eltűnése.
Most viszont... Épp csak sétálós hangulatomba kerültem, így drága Wallym társaságában battyogtam keresztül elhagyatott parkokon, játszótereken, utcákon. Valamivel kevesebb lélek volt a környéken, mint azt megszokhattam, de ez egyáltalán nem zavart. Legalább nem kellett hallgatnom, ahogy utánam fütyörésznek a piától bűzlő kanos kocsmatöltelékek, egy kellemes éjszaka reményében. Hogy én mennyire utálom az ilyet!
Az egyetlen férfi az életemben Wally volt, és aligha tűnt úgy, hogy meg fog változni ez a helyzet. Nem mintha ez zavart volna, hiszen jól megvoltam egyetlen kutyám társaságában is. Együtt néztünk tévét a fotelból, egyszerre mentünk aludni, s amíg nem voltam otthon, ő hűségesen várakozott az ajtónál, hogy aztán nagy ugrálások közepette üdvözölhessen. Még a napi beszerzett zsákmányt is együtt néztük át, a pénzszámlálásról nem is beszélve. Jobb társat nem is kívánhattam magamnak, még ha csak egy egyszerű, plüssállatra emlékeztető házi kedvencről is volt szó.
Az idő hűvösebbre fordult, habár engem ez egy kicsit se zavart. Alapjáraton nem voltam a nagy melegek kedvelője, így mindig tűkön ülve vártam, hogy végre eljöjjön az ősz. A kellemes, ködös reggelek, a borzongató szellő, az a rengeteg szín... Nekem való, annyi biztos.
Lépteim egyre csak lassultak, ahogy Wally néha meg-megállt, hogy szagmintát vehessen a villanyoszlopokról, tűzcsapokról és a járda mellé ültetett aprócska bokrokról, fákról. Mindent ki akart szimatolni, hogy aztán befoglalja magának a területet. Termetéhez képest mindig ő volt az alfahím, ha egy másik kutya kötekedett vele, lehetett kétszer nagyobb nála, Wally mindig elüldözte. Bátrabb volt még talán nálam is, pedig azért engem se kellett félteni.
Furcsa zaj ütötte fülemet. Üvegtörésre emlékeztető csörömpölés volt, nem is olyan messze innen. Elfogott a kíváncsiság: vajon valaki épp betört valahova, vagy csak néhány idióta kölyök unalomból köveket dobott volna más ablakára? Ki akartam deríteni, és úgy tűnt, az előttem pórázon flangáló kutya is ugyanezt érezte. Nem hiába az én kedvencem, jellemileg is pont olyan őrült volt néha, mint a gazdája.
Kicsit gyorsabb tempóra váltva indultam el a hangok forrása felé, s épp sikerült elkapnom egy pillantás erejéig egy lányt, amint épp feltápászkodik a szilánkok közül, és visszatér az épületbe, ahonnan épp kivágták. Legalább is sejtettem, hogy így történt.
Csakhogy... Még ilyen távolról is ismerősek voltak a vonásai. A haja, az alkata, az arca - mind egy nem túl régi emlékhez kötődtek.
Zsebre tett kézzel, a pórázt a karomra akasztva lépdeltem az összetört ablakhoz, de nem mentem közelebb. Még a végén Wally megvágta volna magát, ha odaengedem az üvegszilánkok közé. Szerencsére intelligens állat volt, s fegyelmezett, akár egy kiképzett rendőrkutya. Amint megálltam, ő maga is fékezte apró lábacskáit, s helyet foglalt mellettem. Csak ült, egyenes háttal, s érdeklődőn figyelte a bentről kiszűrődő zajokat, a furcsa nevetést és a hangos nyögéseket. Nevetés... Már szinte nem is emberi volt az, tudatalattim pedig azonnal riasztani is kezdett, hogy ez bizony nem embertől jön. Hiénák... Sokan utálják őket, nem értik meg az ő elméjüket. Persze én hiába próbáltam belátni zavaros fejükbe, nem jártam túlzottan nagy sikerrel. Minden esetre, nem ítéltem el őket, még ha a kellő távolságot meg is tartottam.
”Most röhögj...” - hallatszott odabentről, ezt pedig néhány újabb küzdelemre utaló zaj követte. Az eztán kilépő lány - vagy inkább nő - tekintete találkozott az enyémmel, s mindkettőnket csak ekkor érte a felismerés: mi már találkoztunk. Oh, igen... A vadász, akinek lelke mélyén egy Pokolkutya nyugszik. Pletykák terjengenek róla ide-oda, de csak kevesen mondhatják el magukról, hogy tényleg találkoztak vele és túl is élték a pillanatot. Én egy voltam közülük, szerencsésen megúsztam, hogy a kezei közé kapja a torkomat.
Amint felismertem, egyből az eső jutott eszembe. Az eső, amely elmosta a nő vérének szagát, s amely végigkísérte őt a küzdelmében. Én pedig csak álltam ott, és figyeltem. Emlékszem, régen csak magamra tudtam gondolni, s talán ez mai napig nem is változott. Nem kívántam beleszólni a körülöttem folyó eseményekbe, csak akkor, ha érdekemben állt. Talán önző voltam? Meglehet. De csak emiatt vagyok életben.
Meg se lepett, hogy nem épp barátságos arckifejezés fogadott, ugyanakkor egészen elcsodálkoztam, hogy a vadász nem támadott rám. Minden oka meglett volna rá, hogy itt helyben megpróbáljon megölni. Természetfeletti vagyok, ráadásul az első találkozásunkkor nem hogy nem segítettem neki, még végig is néztem, ahogy szenved. Így utólag visszatekintve, talán meg is érdemeltem volna, ha legalább lekever nekem egyet.
Mikor azonban úgy tűnt, a nő nem szándékozik megtámadni, mély levegőt vettem, hogy végre kipréseljek az ajkaimon néhány szót.
- Látom szeretsz bajba kerülni. - biccentettem. Wally lassan odakúszott a velem szemben állóhoz, s a lábát kezdte szagolgatni. Enyhén elmosolyodtam, de nem szóltam semmit. Mertem remélni, hogy nem épp egy kutyautálóval futottam össze.

Wally ⁞ 795 ⁞ bocsánat a késésért 00@

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Csüt. Okt. 26, 2017 6:03 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Tamera
My unluckily deal
Erő, energia, aminek még én sem voltam tudatában. Nem tudom, milyen az, amikor tényleg Pokolkutya vagyok, nem is hagyja a blöki, hogy emlékezzek. Mindig is rettegett szörnyként volt tartva, hiszen végül is a Pokol szolgálója, a lelkeket kíséri, és takarít. Ehhez kell erő, de én sosem voltam tudatában. Sosem tapasztaltam meg, milyen is az. Persze, szemem, testhőmérsékletem és érzékszerveim, de milyen, mikor tűzbe borulok vagy éppen átalakulok… Nem hagyja, hogy megtudjam. Vajon másképp is deformálja az elmémet? Mennyire lehetek magamba biztos? Ha magamért nem vállalok garanciát, akkor kiért igen? Amikor már a saját elmédben sem vagy biztonságban… még Avery vagyok? Még nevezhetem magam annak? Mivel nem tartom azokkal a kapcsolatot, akikkel 20 éves korom előtt találkoztam, így aztán nincs senki, aki megmondja nekem. Szörny a szörnyetegben, milyen ironikus, én aki csak vadász akartam lenni. Olyanná váltam, amik a régi éltemmel, elveimmel teljesen szembe mennek, és így hogy találjam meg az aranyközéputat. Itt ez a lány, akit ha ember lennék, levadásznék, most mégis megkönnyebbültem, hogy nem tervezett harcolni.
Fülemben hallottam az eső hangját, éreztem a földes illatot, ahogy a múlt foszlányai megjelentek lelki szemeim előtt. Vörös és még több vörös, már nem csak az én vérem, hanem valaki másé is. Megküzdöttem vele tisztességesen, és én nyertem. Tőlem állt meg a szíve dobogni, én küldtem a halálba. Ha ő harcolhat az életért, én miért ne? Mindenki élni akar legyek az én, vagy ő, vagy bárki más. Nem, kimondottan nem én gondolok erre, hanem a blöki, ő erőszakolja fejembe az emlékeket. Ő nem felejti, ő egészen másképp áll a dologhoz. Ő, mint a csúcs, ő mint a felsőbb hatalom, aki eldöntheti ki érdemel rá a halálra, kit kell elvezetnie, ő másképp vélekedik. Igen, feltakarított egy mocskot nagy küzdelmek, még ha a harcot elkerülhette volna, csak én mint vadász, izzott a vérem. És ott volt ez a barnaság, aki nem mozdult, aki külső megfigyelőként méricskélte az egész szituációt. Nem az én pártomra kellett volna állnia, hanem a blökiére, meghajolni az akarat elől és vagy elmenni, vagy pedig… Nem felejti, azonban nem is tört ki, próbált engem felhasználni, de annyi alkalommal szemben, most a hiénák után nem volt affinitásom harcolni, annak ellenére sem, hogy ezt sugallta. Annyira nem számított neki, viszont formálni akart a saját képére. Nem adja fel, nem tudom, hogy meddig tartható fenn ez az állapot, de egyszer el kell dőlnie, és ha az esélyeket latolgatjuk, akkor látható, hogy kifelé áll az a bizonyos mérleg. Csak valami csoda történhet, hogy én ebből úgy jöjjek ki, hogy Avery maradok, nem pedig valami eltorzult képmás, aki jobban hasonlít egy állatra, mint „emberre”. Húzom az időt, hagy esélyt, de az idő nem áll meg, a visszaszámlálás megindult szüleim halálakor, csak még nekem nem mondták meg, hogy mennyi is van vissza.
Először a lányra néztem várakozva, hogy mit is szeretne, pedig most is elmehetett volna minden szó nélkül, és kötve hiszem, hogy lelkiismeret furdalása ennyi ideig kergette. Sajnos, már nem tudok úgy tekinteni senkire sem, hogy ne akarna valamit, mert hogy ok nélkül beszélgessünk? Ne vicceljenek velem. Fel sem merült a fejében, hogy ez nem jó ötlet?
A kutyus igazán aranyos volt, ahogy cipőmet és nadrágomat szaglászta. Mióta „fajtársuk” voltam, teljesen másképp kezdtem az állatokra nézni is, nem úgy, ahogy a hétköznapi emberek ismerik őket. Ők is élnek, gondolkodnak, csak éppen másik nyelvet használnak. Egyszerűbb világuk van, de nem könnyebb.
Vállat vontam, amolyan ez van. Engem a baj követ, pedig mit nem adnék néhány nyugalmas napnak, erre még úgy sem lehet elmenni egy kocsmába, hogy az ember ne ütközzön olyanokba, akikbe nem akar. Ámbár, nem tudnék sokáig egyhelyben lenni, valahogy szokássá vált az örökmozgás… Nekem ez lett az életem, nem az iskola, nem a munka, nem a család, hanem ez a fajta élet. Én döntöttem így? Nem volt más választásom. Nincs más választásom. Vagy ez, vagy nem létezhetek. - Nem unatkozom.
Leguggoltam a kutyushoz, de mielőtt nyújtottam volna neki kezem, felpillantottam a gazdára. – Szabad? – Tényleg semmilyen rossz szándék nem övezte gondolataimat. Nem akartam bántani sem őt, sem az állatot, mára már amúgy is megtettem, amit „megkövetelt a haza”.


× szavak száma: 785 × megjegyzés:Ehj, szólj, ha gond van Very Happy × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Hétf. Nov. 27, 2017 7:54 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




Ava & Tamera
A bennünk élő vadállat a legveszélyesebb minden szörny közül. Csendesen lapul, kivárja a megfelelő alkalmat, amikor lecsaphat. Az embereknél ez az állat az adrenalin lehetne, de mi van velünk, természetfelettiekkel? A mi dolgunk sokkal nehezebb, mint a halandóké, annyi biztos. Ha mi kerülünk durva helyzetekbe, nálunk nem csak egy egyszerű túlélési ösztön kapcsol be. Nem csak egy nagy löket energiát kapunk, amivel ijedtünkben felemelgetünk nehéz tárgyakat vagy leütünk három nagydarab fickót, akik ki akarnak rabolni... Ó, nem. Ilyenkor testünk felett átveszi az irányítást egy valódi rémség, a legagresszívebb mind közül. Ettől lesz Beacon Hills egyes lakóiból erdőben rohangáló, nyálcsorgató fenevad, vagy épp világunk egyes elemeit irányító róka. Mi azonban minden nap érezzük ennek a vadállatnak a jelenlétét, együtt élünk a létezésével.
De mi van az előttem álló lánnyal? Az ő esete... Sokkal keményebb, mint azt hinné az ember. A benne lakó szörny legyőzhetetlen, s mindenki más retteg tőle. Legalább is azok, akik ép ésszel fel tudják fogni, hogy mivel is van dolguk.
Természetesen hiába tudtam jól, hogy mekkora ereje van egy pokolkutyának, nem igazán találtam okot rá, hogy féljek. Békén hagyott, én is őt és ennyi. Talán ostoba voltam, amiért nem tartottam tőle? Ugyan. Jobban megnézve egyébként se tűnt veszélyesnek, valószínűleg a korábbi balhé lefárasztotta. S mivel egyikünknek sem állt szándékában támadni, még egy aprócska mosolyt is megengedtem magamnak.
Igazság szerint nem terveztem bájcsevejbe kezdeni, de valahogy kedvem se volt ahhoz, hogy csak úgy elmenjek. Ha már volt egy közös kis pont a múltunkban, gondoltam végre kipróbálom, hogy működnek e még a kommunikációs képességeim - ha már legalább egy hete nem beszéltem senkivel normálisan, csak ha épp muszáj volt. A „különleges” életmódom miatt nem nagyon adódott alkalmam pletykálgatni a csajokkal vásárlás közben, szemezgetni helyes srácokkal vagy meginni egy kávét a legjobb barátnőmmel. Pláne, mert nincs is, így pedig csak halvány emlékét ismerem a szociális élet szépségeinek. Nem mintha hiányozna, de azért néha jól esne egy kis törődés még egy magamfajta bűnözőszerűségnek is.
Talán csak abban reménykedtem, hogy a velem szembekerülő lány hasonló cipőben jár, mint én, s így meg tudjuk érteni egymást bizonyos dolgokban. Ki tudja, mi járhatott a fejemben. Még magam se vagyok biztos benne.
Azonban Wally megoldotta a problémát, a köztünk lévő feszültséget próbálta feloldani aranyosságával. Fekete nóziját végigfuttatta a lány lábán, majd lelkes farkcsóválással várta a szeretetáradatot. Bolyhos szőre fénylett, tiszta volt és ápolt. Elvégre az én kutyám, ami pedig engem illet.. Szeretem tisztán tartani a dolgokat magam körül.
- Azt el is hiszem. - bólintottam, visszagondolva az első találkozásunkra. Az a jelenet, amit volt szerencsém végignézni, tocsogott a vértől, akcióból pedig egyáltalán nem szenvedett hiányt. Talán ezért nem avatkoztam közbe.
- Csak nyugodtan. - mosolyom kiszélesedett, habár minden porcikám készen állt arra, ha esetleg lépnem kellett volna. Wally sokat jelentett számomra, ráadásul ő volt az egyetlen állandó barátom, aki soha nem hagyott cserben. Ha úgy vesszük, már most elkönyvelhetem magamat macskás néninek, csak épp engem sok kis nyakörves szőrpamacs fog körülvenni.
Wally még közelebb férkőzött a vadászhoz, orrával a kezét kezdte bökdösni. Így jelezte, hogy simogatásra vágyik, fekete gombszemei szintén erről árulkodtak.
- Kedvel téged.
Ugyan aranyos kutya volt, nem mindenkivel jött ki jól. Sokszor előfordult, hogy ellenszenvesnek talált valakit, ezért inkább nem is foglalkozott az illetővel - így már az is nagy szó, ha az első találkozáskor barátságosan kezd viselkedni egy idegennel.
Nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna. Csak az a kérdés járt a fejemben, hogy vajon mit is keresek itt... Mi dolgom lehet nekem ebben a koszos kisvárosban?
Magam is leguggoltam végül, és csak figyeltem, ahogy Wally élvezi új barátja társaságát. A fene se gondolta volna, hogy épp vele lesz jóban. Amióta Beacon Hillsbe költöztem, senkire nem nézett jó szemmel rajtam kívül, erre tessék... Előkerül egy csinos lány és egyből a nyálát csorgatja rá. Ebből látszik, hogy pasiból van, csak épp az emberekkel ellentétben ő ismeri is a hűség valódi fogalmát.

music × 638 × bocsánat a késésért 00 × @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Dec. 03, 2017 12:19 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Tamera
My unluckily deal
Nehéz embernek maradni, ha az illető nem is az. Eltorzultam, groteszké kezdek változni egyre inkább, ahogy elvesztem az emberségemet, az erkölcsimet, elveimet, amikért régen még harcoltam, de most már teljesen veszett ügy. Nem tudom már, hogy mi jó és mi rossz, pont akkor szakadt a nyakamba a Pokolkutya, mikor már majdnem kialakítottam magamnak egy világot, erre ő összetörte, és én csak a szilánkokból táplálkozom. Már nincs mi, amit megfogjak. Mindent hátra kellett hagynom az ő védelmükben és a saját biztonságom érdekében. Ha valakit akkor bántottam volna, már biztosan begolyóztam volna, jobb ha azt hiszik, hogy meghaltam. Végül is, lassan Avery Sardothien meg fog halni, már most haldoklik, és el fog veszni a nem létező éterben, kikopik az emlékek közül, és csak papírok fogják mutatni, hogy egyszer, valaha is létezett egy ilyen ember. Mióta ezt megtettem, nincs senki, nincs senki, akiben bíznom kéne, akire tekinthetek úgy, mint támasz. Mamagtól kell talpon maradnom, nem engedhetek meg magamnak akkora luxust, hogy elgyengülök, különben magamat is elveszítem még idők előtt, még azelőtt, hogy a blöki építene teljesen le. Épp ezért jó, hogy nincs körülöttem senki, persze, jó pár személyt ismerek, de egyik se barát, maximum szövetséges, de nem bizalmas, egyikükre sem bíznám az életemet, a titkaimat, az elrejtett vágyaimat, mert még idő előtt lehet, hogy hátba szúrnának. Sajnos, blöki által nagyon is bizalmatlan lettem mindenkivel szemben, legyen az akár a lakótársam is. Azonban… az ember társaslény, még akkor is, ha már nem vagyok ember. A kapcsolatok az életben tartó rugók, szükségem van arra, hogy valakivel beszéljek, vagy akármi. Nem, barátok nem mondhatnám, de egy harc mentes pillanat az életben, amikor úgy tehetek, mintha normális lennék a hatalmas káoszban… Igen, erre vágyom. Arra, hogy visszakerüljek a vadászok közé, ott legyenek a társaim, ott legyenek a szüleim. Akárhány év is telt el azóta, még most is szeretném az időt visszaforgatni, noha tudom, hogy nem lehet. Így alakult, ebből kéne a legjobbat kihoznom, amiben egy apró fénypászma az édes kutyus, aki minden zokszó nélkül közeledik hozzám, várja el, hogy simogassam meg. Olyan irreális a helyzet, olyan ártatlan hozzám képest, akinek kezéhez vér tapad…
Óvatosan, lassan nyújtottam ki a kezemet, hagyva, hogy megbizonyosodjon, nem bántom. Megsimogattam, mire egy mosoly jelent meg az arcomon. Az apró örömök egyike… Hihetetlennek tűnt, hogy pont egy kutya fogja jelenteni, de úgy éreztem, szinte meghasonultunk egymáshoz. Még a blöki is csak sompolyogva értett bennem egyet. Olyan törékeny, olyan könnyű lenne kioltani az életét, és pont ettől vált olyan értékessé. Pedig a kutyák annyi mindent megéreznek, örültem, hogy nem fél tőlem, szimplán elfogad annak, ami vagyok. Milyen egyszerű lenne a világ, ha ez mindenki másról is elmondható lenne.
- Én is őt! – mosolyogtam továbbra is, míg végül felnéztem a nőre, aki leguggolt mellénk. Igen, nem csak a kutya van itt, hanem ő is. Nem mondom, hogy azonnal a szívembe zárta magát, de egy plusz pont, hogy nem kellett ellenfélként tekintenem rá. Az is jó, ha egymás mellett elsétálunk, csak ne szúrjon meg.
- Avery – böktem végül ki, legalább ha nem is jóbarátok leszünk, de a nevekkel legyünk tisztában. Vagyis, az első lépésem felé, pontosabban második ez lett. Bármerre is halad közös utunk, de csak lassú lépésekben megy előre. Hogy mi lesz a végkimenetel, azt nem tudom, de már az is jó, hogy nem harc. Azonban… úgy éreztem, hogy ha nem is beszélünk sokat, de van valami közös vonás bennünk, amikhez nem kellenek szavak, hogy kifejezzük. Ott van a levegőben, talán a nem éppen szép múltunk és jelenünk, ki tudja. Nem ismerem, de ez akár lehet másképp is. Végül az ellenszenv lassan feloldódott az arcomon egy egyszerű mosollyá. Felesleges neheztelnem, és a köztünk lévő kutya megoldotta, hogy ne is tegyem. Ki gondolná, hogy egy állat erre képes? A jövő kiismerhetetlen, lehet, hogy épp benne találom meg azt, amire szükségem van, hogy Avery életben maradjon?


× szavak száma: 742 × megjegyzés:Uhh, nekem tetszik :3 × music: itt ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Szer. Dec. 13, 2017 2:31 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




Ava & Tamera
Nem állítom, hogy mindig olyan könnyen ment az önkontroll. Voltak idők, amikor egy apró beszólásnak is szélvihar lett a vége, aztán a többi árva nem győzte összeszedni a széthullott dolgait. Mindenki a huzatra fogta, senkinek eszébe se jutott volna, hogy miattam történt minden. Ahhoz, hogy észrevegyék az árulkodó jeleket, még túl kicsik voltak. Egyikük se vette észre, hogy mindig akkor kavart fel mindent az „ablak felől érkező” áramlat, amikor épp engem bántottak. Persze nem sokáig ment ez így, talpra álltam és levertem azt, aki kikezdett velem - főleg, miután rájöttem, hogy mire is vagyok igazából képes. Arról viszont elképzelésem se volt, mégis honnan erednek az adottságaim. Sejtettem, hogy egy átlag ember ilyesmit nem tud csak úgy produkálni, maximum egy bűvész, de hát... Nem voltam bűvész, az biztos.
Ahogy teltek az évek, egyre többször szöktem ki éjjel a hálótermekből, csak hogy gyakorolhassak kicsit. Általában a kert egyetlen fáján gyakoroltam, vagy az arra tévedő utcai macskát reptettem fel néhány méterre. Az biztos, hogy nem zavarta őt a dolog, bár az elején eléggé meg volt illetődve, amikor egy fa tetején találta magát. Persze sajnáltam szegényt, állatbarát voltam - és vagyok a mai napig. Mindig az nyugtatott meg, hogy miután letettem, kedves dorombolások közepette jött oda hozzám, hogy megsimogassam. Mintha csak tudta volna, miért csinálom vele azt, amit.
Természetesen most már nincs nagyon szükségem a gyakorlásra, így Wally megúszta az élményt. Bár, amilyen lökött, biztos tetszene neki, ha a nappaliban lebegtetném, mint valami kis tollpihét. Megfordult már a fejemben párszor a kérdés, hogy vajon mit szólna hozzá, de sose jutottam odáig, hogy le is teszteljem. Nem volt szívem szegényt egy ilyen kalandnak kitenni, hisz még kocsikázáskor is van, hogy émelyegni kezd. Arról már nem is beszélve, hogy állandóan csak a lakásban van, mást se csinál, csak játszik, eszik és alszik.
Éppen ezért vittem el magammal a sétára. Nem volt gyakori, hogy a szabad levegőn töltöttük az időt, leginkább a nem túl hétköznapi életmódom miatt. Jó, persze minden nap kivittem egy-két kisebb körre, hogy megszabaduljon a feleslegektől, járassa be a lábait, szaglászhasson egy kicsit, de... Igazán hosszasan csak ritkán tudok vele sétálgatni. Emiatt pedig minden újdonságot nagy lelkesedéssel nézeget meg magának, beleértve a nőt is, akivel összefutottunk. Messziről látszott, hogy azonnal szimpatikusnak találták egymást, ez megmosolyogtatott.
- A végén még féltékeny leszek..! - tettem hozzá jókedvűen, miközben leguggoltam a kis társasághoz.
Azért még mindig volt bennem némi kétség, hiszen a köztünk lévő feszültség még nem szűnt meg teljesen. Így is legfőképp drága kiskutyám miatt halványult el, örülhettem, hogy legalább erre a szintre eljutottunk.
- Tamera - mutatkoztam be én is, egy kisebb biccentés kíséretében - A kis szeretetcsomag pedig Wally.
Na igen, legalább a nevemet megmondhattam volna korábban, de valamiért sose jut eszembe az ilyesmi. Mindig csak az utolsó pillanatban ugrik be, hogy ez szokás a normális emberek között.
Talán nem tettem valami jó benyomást elsőre még anno, de nagyon erősen élt bennem a remény, hogy ezúttal másképp lesz. Persze nem azon agyaltam, hogy majd egyszer legjobb barátnők leszünk és befonjuk egymás haját, de legalább egy jó szomszédi viszonyt szerettem volna kialakítani. Ha már úgy alakult, hogy útjaink ismét keresztezik egymást, legalább ne ellenszenvvel és utálattal az arcunkon váljunk el ismét egymástól.
- Nem számítottam rá, hogy itt talállak. Mondjuk, ebben a városban aztán tényleg bármi megtörténhet. - szólaltam meg ismét, halvány mosollyal az arcomon. Közben fél szemmel Wally-ra figyeltem, nehogy belelépjen egy üvegszilánkba, vagy más éles dologba. Nem hiányzott, hogy utána rohangálnom kelljen vele az állatorvoshoz, ráadásul nem valószínű, hogy lelkileg olyan jól bírtam volna, ha csak egy kis karcolást is szerez valahonnan. A házi kedvenceim mindig is érzékeny pontok voltak az életemben, az előző elvesztésekor napokig kuporogtam a szobámban, krokodilkönnyeket hullajtva. Igaz, akkor még csak maximum kilenc éves lehettem, utolsó hónapjaimat töltöttem az árvaházban.
Amíg Avery elvolt a szőrpamaccsal, én a körülöttünk lévő kis üvegdarabokat kezdtem odébb pöckölgetni. Volt egy-két nagyobb is, szerencsére azokat kikerültük, mielőtt még valamelyikünk ügyesen beletaposott volna. Talán egyszerűbb lett volna, ha egy széllökettel elsöpröm az összeset, de nem akartam megkockáztatni, hogy valaki meglásson, aztán a vadászok fülébe jusson, hogy itt vagyok. Így is volt bőven okom, hogy aggódjak a saját épségem miatt, nem kellett még a is, hogy a fejemhez mindenhonnan puskát szegezzenek.

music × 695 × remélem megfelel :3: × @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Csüt. Dec. 14, 2017 7:15 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Tamera
My unluckily deal
Nem is tudom, mit mondhatnék. Hogy az estém ilyenbe csap át? Semmiképp sem. Igaz, mára nem terveztem semmit, csak hogy szépen eliszogatom az elmúlt hetek stresszét, feladatait, nyomását, hogy egy kevés időre de fellélegezzek, hogy aztán holnap újra benne süllyedjek el. De aztán jöttek a hiénák… Rágondolva is csak a méreg kap el… Pofátlan egy fajta, akiket féltéglával ütnék agyon mindegyszálig. Undorítóak, idegesítőek, és néha olyan dög szaguk van, amitől az ember gyomra felfordul… Pff… Nem mintha a többi fajta olyan gyönyörű lenne… A természetfelettieknek olyan szépségük van, amit kevés szem lát csak meg, és én nem vagyok olyan…
Na mindegy. Hiénák, és akkor utánuk egy ilyen kis tünemény varázsol el. Olyan jó volt vele lenni. Olyan egyszerű, ahogy kifejezte érzéseit pár mozdulattal. Az emberek miért nem ilyenek? Miért kell néha mindent túl bonyolítani? Lehet, Tamarát is túlreagáltam? De ahogy eszembe jut, máris mordul bennem a Blöki. Nem, ő semmiképp sem gondolja ezt. Távol áll tőle a nő, ami persze engem nem feltétlenül kell, hogy érdekeljen, de mégis csak egy testen osztozunk… Néha akaratlanul is befolyásol, bár lehet, nem is annyira akaratlan a tevékenysége. Meg akar győzni, le akar rombolni, hogy aztán ne legyen semmi, amiből felkelhessek… Aljas… Kegyetlen. De én nem tudok így tekinteni már rá, ahhoz túlzottan hozzám nőtt, a sok év alatt beleégett a lelkembe. Lehet, neki csak egy vagyok a sok test közül, míg nekem egyetlen marad… Micsoda szerelem!
- Wally – mosolyodok el, ahogy megcirógatom fejét. – Nagyon tünemény – vallom be, bár biztos látja is rajtam. Tényleg az, elvarázsolja az ember, vagy legalábbis engemet. Furcsa, hogy csak egy állat, mégis ilyen összhang tud alakulni, ehhez köze van a bennem szunnyadó kutyának? Hogy van egy belső nyelv, amit ők megértenek, amit ők folyamatosan használnak, csak mi vagyunk túl intelligensek hozzá, hogy megértsük? Érdekes…
Ha nem is az alkohol, de Wallynak volt lazító hatása, ami jót tett nekem. Egész kis felüdülésnek hatott a napi monotonításba. Ha ezt tudom, szereztem volna magamnak kutyát… Ámbár, borzalmasan tudok viselkedni, és másokra vigyázni, lehet, nem biztos, hogy kéne mellém állat, mert elpusztítom. De ő olyan kis édes, odasimul a kezemhez, várja, hogy megvakarjam, megsimogassam. Olyan bizalmat ad, amit rég éreztem bárkitől is. Sőt, amit én sem adtam jó ideje senkinek. Azt hiszem, az ilyen pillanatokban kezdi az ember értékelni a dolgokat. Már pedig Wallyban van mit. Vajon, ehhez Tamara is hozzátartozott? Ott ült még az ellenszenv bennem, de lassan halványodott irányába. Talán, én is ezt tettem volna a helyébe, sőt biztos, hogy mentsem a saját bőrömet. Akkor mégis miért zavar? Nem is tudnám megmondani igaz, képtelen vagyok megfogalmazni… Jobb lenne elengedni ezt már. Ami volt, elmúlt, nem? A múltat el kell engedni, különben sosem lesz jövő…
- Járok erre-arra – vontam vállat. Nem igazán tudtam, hogy erre mit is mondjak. – Én sem rád – Rég láttam, és úgy gondoltam, nem is fog többé előkerülni az életembe, bár miért ne lehetne? Nem vagyunk ellenségek, vagy legalábbis nem tudok róla, hogy annak kéne tekintenem. A nem kedvelem az egészen más téma, de kezd ő is a semleges felé haladni a lelkemben. Nincs miért neheztelnem rá, és Wally elég aranyos, hogy ezt meggyorsítsa. – Nah, igen. Ebben a városban bármi… - bólintottam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy sem. Hogy a Pokolkutyával élek, úgy nézve rossz, de vannak előnyei, az biztos, hogy sosem unatkozom.
- Amúgy nem akarlak feltartani titeket, ha valahova igyekeztek, akkor csak nyugodtan – említettem meg, nem azért, hogy elküldjem őket. Oh nem, csak tényleg nem tudtam, hogy minden ok nélkül sétálnak errefelé. Ránéztem. – Szerintem menjünk arrébb, mielőtt Wally belesétál a szilánkokba – értettem egyet, bár nem mondta ki a szavakat. Amúgy is, lehet, hogy a kocsmából még kijönne valaki… Az meg ide már amúgy sem hiányzik. Így aztán felálltam, és utat engedtem minden irányba, amerre kedvük tartja. Még a végén egész barátiasan válunk el? Ez a város tényleg teli van meglepetésekkel…


× szavak száma: 746 × megjegyzés:Uhh, nekem tetszik :3 × music: itt ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Age :
19

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Pént. Dec. 22, 2017 2:31 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




Ava & Tamera
A fene se gondolta volna, hogy még egy egyszerű kutya sétáltatás is érdekes fordulatokat hozhat magával. Azt hittem, egy-másfél óra mászkálás, aztán mehetünk haza, hogy valami béna szappanoperán röhögve zabáljuk a popcornt... De nem. Sikerült belefutnunk a múltam egyik halovány emlékébe, egy pokolkutyával fűszerezett vadászba, aki még azóta is ugyanúgy pikkelt rám, mintha csak tegnap lett volna, hogy először találkoztunk. Meglepett, hogy őt is épp Beacon Hillsben találtam, de már kezdtem beletörődni, hogy ez a hely részese a sors gonosz kis csínytevéseinek. Már lassan nevezhettem volna a „dobáljunk mindenkit egy helyre, ugorjanak csak össze” városának. Itt mindenkinek szembe kell néznie a régmúlt eseményeivel, a megbánt tettekkel és bűnökkel. Ebben az Isten háta mögötti porfészekben egy érzés se maradhat rejtve, és előbb vagy utóbb minden lakóját utoléri a végzete. Az a kis konfliktusom Melanie-val a bizonyíték rettentően kellemetlen elméletemre. Csak egy lány volt a gimiből... Alig láttuk egymást, mégis majdnem ő lett a vesztem. Ha nem lettem volna agyafúrtabb, már a sheriff iroda börtönének falát díszítgethetném béna rajzokkal. Gyakran eszembe jut, milyen kevesen múlott, hogy bajba kerüljek. Szerencse, hogy a bennem lapuló róka a ravaszságon kívül sok máshoz is remekül ért, aminek hasznát tudtam venni abban a kilátástalan helyzetben is, a női mosdó kellős közepén. Azóta pedig sokkal megfontoltabban végzem a dolgomat, még a lopott Mercedesemet is a garázsban hagyom ahelyett, hogy azzal villognék a városban. Elég, ha egy embernek gyanússá válik, hogy egy korombeli lány drága kocsival flangál, onnantól kezdve végem van.
De Avery... Volt benne valami, amit nem tudtam hova tenni. Mintha lett volna bennünk egy aprócska közös pont, ami lehetővé tette, hogy ne szedjük szét egymást ott helyben. Úgy éreztem, talán az ő életének is van egy része, amiről jobb szeret hallgatni, és ami talán kísérti is őt álmában. De lehet, hogy csak beképzelem magam. A remény furcsa dolgokat tesz az aggyal, olyat láttat vele, aminek biztosan örülne. Nem dőlhettem be ennek olyan könnyen...
- Igen, bár nem mindig volt ilyen. A menhelyen meg volt vadulva, és csak akkor nyugodott le, amikor elhoztam onnan. - tettem hozzá elmélkedve. Még nem sikerült rájönnöm, mitől változott meg, bár volt egy erős tippem, hogy a hirtelen szeretetáradat miatt lett belőle egy igazi angyal. Talán csak az hiányzott neki, hogy végre valaki gondoskodjon róla, ki tudja?
Hát persze, neki ellentmondani ráadásul lehetetlenség volt. Elég, ha megrebegtette a szempilláit, rám nézett azokkal a hatalmas gombszemeivel és elferdítette a fejét, egyből megkapott mindent, amire csak vágyott. Még az a szerencse, hogy nem voltam állandóan szorult anyagi helyzetben, különben egész nap csak bűntudatot éreztem volna, amiért nem tudtam megvenni neki azt a sípolós labdát, amit kinézett magának. Őt pedig egyáltalán nem zavarta, hogy honnan szereztem meg a pénzt rá, neki csak az volt a fontos, hogy megéljünk. Legalább is a tekintete erről árulkodott, a többit meg már csak én gondoltam hozzá.
- Mindenesetre azért örülök, hogy találkoztunk. Jó végre ismerős arcokkal is összefutni itt. - hát igen. Nem nagyon találkoztam senkivel a múltamból, leszámítva persze Vance-t... Az még egy csodás sztori, rá aztán végképp nem számítottam, amikor idejöttem. Erre tessék, véletlenül pont ugyanoda törtünk be mindketten, persze más-más szándékkal. Neki a tulaj kellett, nekem az értékei. De inkább feladtam és próbáltam mindkettőnk seggét kimenteni a bajból, habár ez egyáltalán nem volt a terveim közt.
Egyetértően bólintottam. Elég, ha a korábbi gondolatmenetet nézzük, körülbelül mennyi esély volt rá, hogy újra összefutok New Orleans-i életem egy apró töredékével? Ráadásul úgy, hogy az illető még ki is akar nyírni valamiért, amit nem tettem meg...
- Nem tartasz fel, igazából mára semmi más tervünk nem volt. Csak séta, aztán valami film, ha belefér. - nem akartam hozzátenni, hogy ma nem vagyok „éjszakai műszakon”, úgyhogy ennyivel le is zártam a dolgot - Jó ötlet. Gyere csak ide..! - amint kimondtam az utóbbit, Wally már szaladt is a karjaim közé, és egyenesen az ölembe ugrott. Felemeltem, majd én magam is talpra álltam.
Végül elindultam a legközelebbi kereszteződés felé, a szilánkok miatt plüsskutyámat végig az ölemben vittem. A saroknál végül letettem, és hagytam, hogy a póráz határain belül arra császkáljon, amerre épp kedve tartja. Persze lassan mentem, hogy Avery beérjen minket. Érdekesnek tartottam, hogy ilyen gyorsan megbékéltünk egymással, bár elég hamar betudtam annak, hogy Wally miatt történt az egész. Az ő érdekei kerültek középpontba, így nem is lett volna esélyünk összekapni, amíg ő jelen volt. Reméltem, hogy ez azután is így lesz, hogy elválnak útjaink. Szerettem volna, ha ez az egész jól működik, és nem szerzek magamnak még egy ellenséget. Elég lesz megbirkóznom Vance haragjával... Aminél veszélyesebbet egyelőre nem ismerek.

music × 748 × megint elírtad a nevemet, de nem baj <3 × @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Avery & Tamera - Friend or enemy?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Thomas "Tom" Avery

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: