• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Nem vagyok itt!


Vas. Júl. 15, 2018 10:14 am

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Dogs - Avery & Vulfia










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Okt. 08, 2017 8:27 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Vulfia
Dogs…
Mondanám, hogy micsoda kontroll alatt tartom a blökimet, de ez semennyire sem igaz. A mi kis kapcsolatunk abból áll, hogy ő bennem él, aztán ha dolga van, egyszerűen az elmémet kiszorítja és a testemet felhasználja. Esélyem sincsen… Vagy ha én találkozom természetfelettivel, és az neki nagyon nem tetszik akkor megpróbál megállítani. Gyönyörű kapcsolat, nem? Nem tudom, anno 20 évesen miért kellett az éppen törött lelkeim közé bemásznia, de azóta sem vagyunk jóban.
Hogy ezt miért mondom? Mert most is, csak egy csettintés – sőt abba sem került -, és máris ott hagyott a tudatlan sötétségbe, míg valamit elintézett. Ki tudja mit, hol, hogyan, mert persze, én ebből semmit sem látok, hallok, vagy érzek, és ő nem osztja meg velem.
Az út szélén ébredtem fel. Nem ez az első alkalom, így meg sem lepődtem igazán. Fejem zsongott, kissé fájt, és ahogy halántékomhoz nyúltam, egy éles vágás húzódott végig. Ez… Ezt hogy szereztem? De máris jött a válasz: oldalról vonyítás… Odakaptam a fejem, felkészülve mindenre. Egy megtépázott vérfarkas… vagyis egy nőstény egyed alakult éppen vissza.
Nyeltem egyet. Reméltem, nem azért, hogy két kézzel essen nekem. Kivételes alkalom, hogy most én nem szándékoztam megölni. Nem tudom mi történt, de most szépen sétáljunk csak el egymás mellett, úgy lesz a legjobb. Lassan feltápászkodtam, mire a lány is kijött a fényre. Velem egyidős lehetett, vörösre festett haj, kellemes arc. Jó benyomást keltett,még ha nem teljesen ugyanazon az oldalon voltunk. Vajon, hogy lett vérfarkas? – Öhm… Én tettem valamit? – tettem végül fel a kérdést és kezeimet feltartottam, hogy nem támadok. A blöki így is megtépázta, elég volt az… Ilyenkor főképp átkoztam, hogy a pokolkutyáknak ekkora behatása van a természetfelettiek világába. Bár, őszinte leszek, ilyen módon, hogy nem támadtak azonnal meg, még nem ébredtem fel. Volt már vámpír fészek, meg minden, de útszélén egy farkassal… - Nem emlékszem… - jegyeztem meg biggyesztve az ajkamat. Átkoztam, hogy nem emlékszem, és erre csak a pokolkutya vakkantott egyet bennem, ami azt jelentette, igen, „én” tettem valamit. – Sajnálom… Jól vagy? – néztem rá újra, a kérdés inkább arra vonatkozott, hogy ne segítsek valamit. Nem szokásom természetfelettieknek, de ez egy másik szituáció, és per pillanat, mindketten „emberek” vagyunk. Annyira még nekem sincs kőből a szívem – legalábbis tudtommal. Viszont helyemről még nem mozdultam el, hátha nem kér belőlem, azt is meg tudnám érteni, ha éppen kutya formában estem neki. Átalakultam? Még azt a formámat én sem láttam, csak vadász tankönyvek képeiből tudom, hogy milyen a háromfejű kutya. A lángoló test már előfordult, annyi is volt a ruháimnak, amik most is egy-két helyen meg voltak perzselve, fel volt szakadva és égetve… Ollé…



× szavak száma: 538× megjegyzés: hát igyekeztem, remélem jó, ha nem pm… de lesz ez még jobb is × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Sep. 02.

Age :
18

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, eladó


Hétf. Okt. 09, 2017 8:41 pm
vérfarkas: a telihold rabja, az éjszaka teremtménye



Avery & Vulfia
Dogs

Suliban a napom így is elég húzósra sikerült. Tényleg kicsi híja volt annak, hogy ne ugorjak mélyen tisztelt osztálytársamnak, noha megérdemelte volna a vérfürdőt.  Magamban puffogva, egy kavicsot rúgdalva lépdelek lakhelyem irányába. „Átok rád, emberi társadalom.” Meg úgy az egészre. Az egész életemre. Az égre emelem tekintetem. A felhők jól kirajzolnak egy rókát. „Neked is most kell eszembe jutnod?” Szidom bátyám. Nem mintha ezt tenném, ha most hirtelen előttem teremne, de kivételesen jól esik elküldeni a legmelegebb éghajlatra. Ahogy a külvárosba érek, mélyet szívok a levegőből.  Megállok egy pillanatra és meredten nézek a táskámra. „Úgy sem fogok hiányozni erre az egy délutánra.” Tekintetemmel továbbra is meredten figyelek, de már a bolt irányába. Lépteimet gyorsítva slisszanok el az utcákon, míg a boltba nem érek. Belépek, a pulthoz sietek és ledobom táskám. –Este jövök. Majd egyszer valamikor. - és már csapom is be magam mögött az ajtót. Még hallom, ahogy az öreg elmormog egy „Vigyázz magadra!” és egy „Ne kerülj bajba!” mondatot, de fejem már az erdőben rohangál. Szinte helyből futva indulok neki az erdőnek. A talpam alatt a beton hangosan kopog, majd az avar is hangosan adja meg magát súlyomnak. Nem érdekel, csak vérem visz előre. Nem is tudom mikor dobtam le az emberi mivoltom foszlányát, már négy végtag meghajtással száguldom a fák között. Orromba kúszik az erdő jellegzetes, számomra oly kellemes illata. A kéreg… a moha… a nem oly régen aláhullt eső… Ez mind számomra az otthon. Néha-néha megállok és mélyebbet szívok a levegőből, nem- e követ valaki. Esetleg valaki felségterületét sérteném-e meg. Nem áll szándékomban, de megesett és meg is eshet. Egyéb éjjeli teremtmény még nem akadt utamba, de egy potenciális eleség igen, egy nyúl személyében. Utána vetem magam, esélytelen a menekülése. Lépteim egyre elnyújtottabbak, míg egy ugrással el nem érem. Kezem alatt vergődik és sipít.  Egy apró versfoszlány dereng fel.  „Lépte gyors, nem néz hátra/ Előtte a préda kegyelemre várva/ Kegyelem nincs, készülj a végre,/ Mert szomjas a farkas, szomjas a Vérre!” Végig sem gondoltam, mit is teszek, de nyúl teteme és vére, már a számban díszeleg, arcom enyhén vörösre festve. Erős állkapcsommal még mindig szorítom, mintha még élne. Egy számomra szimpatikus fa tövébe telepedek és nyámmogni kezdek a húsán.  Még édes és meleg.. ahogy szeretem. Megnyalom szám szélét és folytatnám lakomám, de egy morgás megszakítja étkezésem.  Pedig nem is olyan csábító a szaga, mint amilyen az íze.  Tekintetemet végig futtatom a környéken, de nem látok semmit.  Orromra hagyatkozva sem találok semmit.  Mancsaimra tápászkodom, és úgy nézek körbe. Egy háromfejű, lángoló testű kutyaszerű valami jön felém. Tekintete sárgán ragyog, talán, mint enyém. Testtartásából ítélve elég rossz helyet jelöltem ki vacsorázásnak. Én is felborzolom magam. Álkapcsom összecsapom.  Ezzel talán sikerült aláírnom halálos végrendeletemet. Nekem rugaszkodik, ezzel támadásba lendülve. Igyekszem elhajolni, de így is elmarja grabancom. A földre nyom, mire mancsommal elnyomnám a szügyét magamtól. Amíg a mellső mancsaimmal bíbelődöm, a hátsókkal ellököm magam felett. Talán erre nem számított. Futni kezdek a másik irányba. Az erőviszonyok, most egyáltalán nem az én pártomat fogják. Csupán egy pillanatra vesztettem szem elől, a következő harapás az oldalamat éri. Fájdalmasan megvonaglok és elmarnám nyakát, de a fejét sértem fel. Dühösen arrébb dob és fölém magasodik.  Maga alá gyűr, hangosan kezdek szűkölni. Ekkor rám morog, leheletét torkomon érzem, ezzel felsőbbrendűségét kimutatva.  Megadom magam. Egész közel kerültünk a városhoz. Jeleznem kellene az öregnek, hogy még élek, vonyítva adom tudtára. Csak ekkor tűnik fel, hogy a kutya összerogyott. Visszaváltoztam és óvatosan lépkedek felé. Szerencsémre ő is ember. Nagy kő esett le a szívemről. –Csak lerendeztük a falkán belüli helyünket.- mosolygom válaszolva. Mikor lebiggyesztette ajkát, kicsit jobban szemügyre vettem. Ruházata szakadt és perzselt. Bőre és haja a körülményekhez képest jól ápolt. –Semmi gond! Megérdemeltem. Meg kell tanulnom, hogy hol a helyem.-próbálom bátorítania, noha ez nem az erősségem. –Semmi bajom veled ellentétben. Nem fáj nagyon?-mutatok a fején éktelenkedő sebre. Közelebb mennék hozzá, de a combomba éles fájdalom hasított. Nem tudom mivel okozta, de elég kellemetlen, mély és rettentő mód tud vérezni.  Kiveszem övem és a seb fölött erősen meghúzom. Egy viszonylag silány csomóval letudom a szorítást. –Igazán jó bunyó volt. Kellően megmozgatott.- ülve maradok, amíg nem heged be a seb. Negyed órára saccolom a gyógyulásom. –Vulfia Schattensang. Örvendek a találkozásnak.-mutatkozom be és próbálok kezdeményezni. Nem is igazán értem miért teszem ezt. Nem mintha bármit is elérhetnék ezzel. Talán legközelebb meg is fog tudni ölni.

üzenet: Nagyon tetszik. Remélem ez neked is fog Smile. szószám: 709 ©️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Okt. 15, 2017 8:42 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Vulfia
Dogs…
A véletlenek mit össze nem tudnak hozni…Pedig aztán, nem hiszek az ilyen szerencsékben, hiszen kevésszer mentettek meg a helyzetektől, de biztosan van valami Sors, vagy nevezzük akárhogy, ami befolyásolhat akár… Most is, mennyi az esélye, hogy egy támadás után valaki kedvesen fogad? A pokolkutyák, ritkák, mint a hollók és kevesen, szinte senki sem érti meg, milyen összetett életet is jelent, főképp, ha a két tudat nem tud összeolvadni, mint nálam. Valami oknál fogva, már pedig nálam nagyon félresiklottak a dolgok, csoda, hogy nem egy diliház egyik gumiszobájában nyaralok egy ideje, bár minden ilyen orvost, pszichológust, embert kerülök, mint a leprát. Tudom, hogy nem normális, nem vagyok normális, de nem kell ezt még papíron is mutogatnom, főképp, ha a blki még meg is indul. A lányra vetettem tekintetemet. Igazán sajnáltam… Pedig nem esett nagy baja, de ez azt jelentette, hogy a kontrollt nem tudom megtanulni, a pozitív hozzáállásom pedig csak süllyed el… Lehet, tényleg be kéne valahova zárni, ahonnét nem okozok gondot, de azt nem tudnám pedig elviselni. Dilemmák és dilemmák…
- Én tényleg nem akartam – biggyesztettem ajkamat, hajamba túrva, amiből levelet és gallyat sikerült kiráncigálnom.
- Nem, nem velem szembe kell megtanulnod – ráztam meg a fejemet. – A pokolkutyák eltérnek a farkasoktól. Nem tudom, mi történhetett – ráztam meg a fejemet. Ilyenkor, általában csak tippelni szoktam. Két dolog lehetett – egy: útban volt a lány, és eltakarította volna – kettő: maga a lány volt a préda valamiért, sosem értettem, milyen alapon szelektálja az élő lényeket, és viszi el a lelküket. Rengetegszer járt a Pokolban, én mégsem láttam egyszer sem. Mondjuk, lehet talán jobb, nem akarok én emlékezni a lelkekre, akik elhagyták a testüket. A hideg borsódzott a hátamon még a gondolattól is.
Fejemhez nyúlok, bele a vérbe. Enyhén lüktetett, de nem volt mély, így nem kellett aztán sietni a lekezelésével, meg amúgy is, gyorsabban gyógyulok, mint egy átlagos ember, így aztán nem sokáig fogom hordani a nyomát, mindegy, hogy most fáj-e vagy sem. – Nem, azt hiszem, ennyi legalább kijárt, bármit is tettem – néztem, majd elhúztam a számat lábára. – Ha nem bánod, segítek leápolni, vagy valami – szólt belőlem tényleg csak a jószándék, bár eszembe jutott, hogy aztán a regeneráció megold majd minden dolgot, íyg felesleges volt a jószándék. Ahhoz képest, hogy régen megesküdtem szüleim halálakor, hogy egynek sem fogok kegyelmezni, nagyban változott az életem és én is. Nem, már nem voltam vadász, akinek ez a feladata. De természetfeletti sem akartam lenni, akit le kelljen vadászni. Igyekeztem az aranyközéputat választani, de az egyre nehezebb volt, ahogy haladtam rajta. Elveimet kellett megtörnöm, amikkel saját magamat tagadom meg… El fogok így veszni, és neve sincs pokolkutya leszek, ezt akartam a leginkább elkerülni. Itt nem a hírnévre gondolok, hanem saját magamra. Elveszni a sok között… Nincs is annál rosszabb.
- Mondanám, hogy ennek örülök – nevettem el magamat. – Azonban nem emlékszem egy pillanatra sem – tártam szét a kezemet, amolyan ez van, sajnos, pedig érdekelt volna, hogy hogy harcolt ő és jó magam is. AZ ilyen állapotban egy állatra hasonlítok, vagy a vadász tudásom is használva van?
- Avery Sardothien – mosolyodtam el. Akkor ez azt jelenti, legalább ma nem fogjuk egymást megölni. A jövőre nem fogadnék, mert bárhogy alakul. Azonban, belegondolva, a természetfelettiek között senki sem volt, aki felé pozitívan álltam volna, talán Kai, de csak mert annyi szarságon mentem már vele keresztül. Nem is hiányzott, de most, hogy a vadászok körében sem jártam, senki sem maradt nekem, és ezért váratlanul ért a lány kedvessége. Pedig csak nekem kellett volna most ugrania. – Én is örülök, és bocs. Ha nem bánod, én ma már nem akarok harcot. – Ráztam meg a fejemet, hogy tőlem ne várjon semmit sem, ezzel nyújtva jobb kezet is egy pillanatyni békére, ami akár nem is csak pillanatnyi lesz, hanem hosszabb, ki tudja?



× szavak száma: 733× megjegyzés: hát igyekeztem, remélem jó, ha nem pm… de lesz ez még jobb is × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Sep. 02.

Age :
18

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, eladó


Csüt. Nov. 16, 2017 3:46 pm
vérfarkas: a telihold rabja, az éjszaka teremtménye



Avery & Vulfia
Dogs

Lehet kivételesen Fortuna mellém szegődött. Világ életemben érdekelt a természetfeletti miben léte és most, találkozhattam egy élő pokolkutyával. Nagyon keveset tudni ezekről a lényekről, de úgy gondolom, nem is baj. Jobb így mindenkinek. Arcát fürkészve azt veszem ki, hogy nem a legkellemesebb érzés annak lenni, ami. Ez mellé pedig, mintha nem a legjobb lenne kettőjük között az összhang. „Rosszabb, mint a skizofrénia?” Kérdezem magamtól, bár nem akarom megtapasztalni, milyen lehet ez vagy az. Elég nekem a teliholdra és az érzelmeimre figyelni. -Nem történt semmi. – válaszolom nyugodtan, hisz őszinte és igaz mondat hagyta el a számat. Figyelemmel kísérem, ahogy hajából az avarból ráragadt ágakat és leveleket szedi ki. Lehet, nekem is követnem kellene a példáját. Fejemhez nyúlok, amiből leveleket sikerül kiszedegetnem, bár ez is hosszú folyamatnak tűnt. Utálom, hogy ennyire gubancolódik a hajam. Mintha kellene nekem ez és nem lenne elég bajom e nélkül. Mikor azt említi, hogy nem vele szemben kell megtanulnom hollétem érdeklődve félrebillentem fejem. Talán, mint egy értetlen kiskutya ülök vele szemben és nagyokat pislogok. Szerencsémre azonnal kapok magyarázatot az előbb elhangzott mondatára. -Nem tudhatom milyen a viszonyotok, de szerintem egész jól bánsz a Csaholóddal. A szavaidból ítélve nem lenne szabad már élnem. -mondom ki őszinte véleményem a történtekről. Nem mondom, hogy sokall jobb lenne, ha nem lennék, de úgy érzem, ennek így kellett lennie. Valami miatt, amit valószínűleg sosem fogok megérteni vagy megtudni. Mikor a sebéhez nyúl, a lelkiismeretem apró csengője felszólal. Mint mikor bátyámat magára kellett hagynom. Sokáig nem tudtam akkor sem pihenni. -Sajnálom… Nem akartalak megsebezni. – szólalok meg halkan és a földet figyelem. Amilyen mohó az ember és az emberekhez közelálló lények, a föld is olyan mohón szívja magába a vérem. A leveleken és a növényzeten, itt-ott piroslik némi vérfolt, de a legtöbbet elnyeli. „Végül is, egyszer visszakerülök hozzá. Ez ellen nem tehetek semmit, mint, hogy várjam a pillanatot és éljem röpke életemet.” Valahogy mély szégyenérzet kerekedik felül rajtam. Bántottam, pedig nem akartam. Meg akartam védeni magam a támadómtól, amiből sajnos ő is kapott. Mikor a sebem ellátására terelődött a téma mosolyogva válaszolok. -Azt megköszönném. Nem szeretnék idecsalogatni bármi egyéb teremtményt. -kinyújtom sérült lábam, hogy jobban megfigyelhesse a vérző sebet. Szerencsétlenségemre a nadrágom is rendesen dolgozik a felszívásán. Bármerre megyek biztosra veszem, hogy ki fog szagolni. Ez egyáltalán nem jelent jót. Főleg nem egy magányos farkasnak, aki egy öregemberrel lakik egy házban. Gondolataimból és rossz előérzeteimből nevetése térít vissza. Legalább nem depressziós. -Igazából olyan volt, mintha egy másik farkassal küzdöttem volna. De volt benne valami más is. Nagyon pontosak voltak a támadások céljai. -mesélem a történteket. Már, ami megmaradt az egész „kutya viadalból”. Talán ez a legtökéletesebb kifejezés a történtekre. Amint bemutatkozik szélesebb lesz mosolyom. „Ma nem fogok meghalni! Éljen!” Nem bánom, hogy kedvesen fogad. Jól esik, hisz valahogy mindig sikerült magamra maradnom. -Én sem, de a későbbiekre is ez vonatkozik az én részemről. -mosolyodom el és fogok vele kezet, majd komolyabb arckifejezéssel nézek rá. -Teliholdakra viszont semmit nem tudok ígérni. Sajnálom. Szándékom szerint nem akarok ártani senkinek. „Semminek azért nem, mert szeretek vadászni.” – szabad kezemmel tarkómat vakarom, amolyan ez ellen nem tudok MÉG mit csinálni üzenettel.

üzenet: Nagyon tetszik. Remélem ez neked is fog Smile. szószám: 512 ©️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Dec. 03, 2017 11:34 am
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Vulfia
Dogs…
Nem tudnám megmondani, mi az, ami köztem és a blökim között van. Miért nem olvadtunk rég egybe, hiszen egy ujjal el tudna törölni a föld felszínéről. ÁM nem tette, mintha csak azt várná, hogy magamat építsem le lassan, nyomást gyakorol rám addig, míg össze nem török és fel nem adom. Kegyetlen… A védelmét élvezhetem egy ideig, de ő is meg fogja unni a dolgokat, vagy máris megtette… Lehet, hogy a döntéseim valójában nem is az enyémek, most is csak azért tudok itt állni, mert ő hagyta, mert ő nem akarta szétszedni a farkast előttem. Minden azon múlik, neki milyen kedve van, én pedig örülhetek ennek a szabadságomnak.
- Hát ez azért túlzás – ráztam meg nevetve a fejemet. Kevesen ismerik a Pokolkutyákat, és ezt magamról is elmondhatom. Eggyel élek, még sem tudok róla semmit, míg ő meg úgy forgat, ahogy akar, számára csak egy bábu lennék egy sakk táblán. – Nem tudom visszatartani, de az már haladás, hogy utána hamar felébredtem – poroltam le a ruhámat is, már ami menthető volt belőle. Még mindig jobb, mintha lángra kapnék, mert azok utáni cuccaim azonnal kerülhetnek a kukába, már ha marad rajtam valami. Csak egyszer történt hogy nem. Az borzalmas volt, legalábbis az utána való ébredés a hidegben, és hogy valahogy úgy menjek el a lakásig, hogy senki se lásson meg, így esett, hogy az első található boltot kiraboltam ruha után… - Ne aggódj, tényleg nincs semmi bajom. Ennyi meg amúgy sem árt, nem vagyok karcmentes – mentem hát oda hozzá, hogy segítsek. – Nem hiszem, hogy bármi is jönne, hacsaknem valami tudatlan ember, hogy milyen zajt csaptunk – néztem gyorsan körbe. Voltak kellemetlen ébredéseim már, mikor vámpírfészekbe, vagy hasonlóba kerültem, de mivel mai napig is életben vagyok, így aztán egyre inkább nem kekeckednek velem ébredésemig. Tudom, hogy életemben az a gyenge láncszem, de azzal is tisztában voltam, hogy, ha én meghalok, a blöki is, már pedig ő nem akar eltűnni, addig az oltalma alatt állok, ami amúgy néha nem rossz, bármennyire is gyűlölöm a dolgot.
Nyeltem egyet, ahogy megjegyzi, hogy pontosak voltak a támadásaim. Pontosabban nem az én támadásaim. Nem mondom, sosem szimpatizáltam a természetfelettiekkel, és vadászként teljesen ellenük neveltek, most mégis azt kell, hogy mondjam, meg kell tanulnom kit kell valóban megölni és kit nem. Nem haszon céljából, hanem mert mint Pokolkutya, és mint ex-vadász, egyedül vagyok. Belegondolva tényleg nincs senkim, ismerek jó pár személyt, de tudom, hogy tőlük semmit sem lehetne várni. Meg kell tanulni változni, és itt az ideje, hogy én is a rögeszméimből kiugorjak, nem minden természetfeletti rossz és való halállistára. És ezt érzem Vulfiával is. nem akar rosszat, csak nem tudja kontrollálni magát. Meg kell tanulnom a magam útját járni, nem a blökiét. Tudtam, hogy ez keserves lesz, le fog győzni, de addig a saját életemet akarom élni, utána meg úgyis mindegy lesz.
-Ezt mint Avery, én is megígérhetem. Tiszta tudattal legalábbis – utalta arra, hogy amíg én vagyok, én nem fogom megtámadni. Szerintem a blöki sem egy ideig, de ha átalakulva kerül elé, abba már semmit sem tehetek nagy valószínűséggel. Kevesen vannak, akik túlélnek egy Pokolkutyával való találkozást, de ha túlélik, annak oka van.
Elmosolyodotam, nem ugyanazok a problémáink, mégis megvannak a hasonlóságok. Ahogy a Vörösre néztem, tényleg úgy éreztem, hogy jó ideje óta, de lehet, találtam olyat, aki nem csak egy szövetséges lesz, nem csak egy ígéret. Olyan ártatlan és kedves, ami én már sosem lehetek. Azt láttam meg benne, ami régen lehettem volna, ha nem hagyom eluralni saját érzéseimet.




× szavak száma: 689 × megjegyzés: nekem nagyon tetszik <3 × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Sep. 02.

Age :
18

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, eladó


Kedd Dec. 05, 2017 3:58 pm
vérfarkas: a telihold rabja, az éjszaka teremtménye



Avery & Vulfia
Dogs

Bár tudnám, hogy segíthetnék rajta. Hogy telhetnem kicsivel könnyebbé az életét. De… Valami kiskapu mégis van. Vagy el sem fogadná a segítségem. Hisz ő ember szeretne maradni, az embertelenségben. Én viszont szeretek farkas lenni. Arcom az égre emelem, ahol a felhők még mindig vidáman haladnak. Mintha a róka visszanézne rám és kacagna. Milyen átkozott helyzet ez. -Átkozott Kitsune..-mormogom a nemlétező, most nem látszódó bajuszom alatt. Újra rá figyelek, így mikor megemlíti, hogy igazából nem tudja mit csinál, együttérzéssel a szememben figyelem tovább. -Ebben az esetben is szépen haladsz. Vagy haladtok. Hiszen nem hagyod magad azzá lenni, amit ő akar. Nem kell elveszned, mint ember. És nem is fogsz. Elég erősnek gondollak ahhoz, hogy te nyomd el a Csaholót. - bátorítom, most már tudatosan. Szinte érezni lehet a bizonytalanságot, ami körbe lengi. Ami engem is körbe leng. Magányos farkas vagyok, pedig a farkas ereje a falka, a falkáé a farkas. Átérzem, mit érez. Nem akarok senkinek sem ártani, mikor feldúlt vagyok, vagy a telihold rabja, ahogy ő sem, de van, hogy a kutya erősebb. -Viszont mindenkinek jobb lett volna, ha nem sérülünk le. De ez van. Ezt kell szeretnünk. -Ahogy a vérzés alábbhagy, kicsit mozgatom a lábam, de a zsibbadást nem kerülhettem el. A kis hangyák fel s alá mászkálnak a lábszáramban és a combom azon táján, ahol a seb tátong. Végül is sebeink nem a súlyosakhoz tartoznak, szerencsénkre.  A tudatlan ember hallatán összerezzenek és én is körbe nézek. Igazából semmi és senki nem hiányzik ide. Főleg nem egy ember. Ha ránk hívnák a sünöket vagy a mentősöket, nem tudom, mit is kezdhetnénk. "Egy Kutya és egy Farkas kalandja a kórházban. Nem is lenne rossz cím egy filmhez. Csak a végkimenetel nem lenne túl jó." Egy teliholdi estémre emlékszem. De nem egyáltalán nem akarok. „Vérben fürödve ébredni egy árokban, néhány emberi tetem mellett. Ahogy a meleg vér végig folyt a kezemen, az arcomon, a testemen. Az acélos illat és íz mámora és az azt okozó részegség. Csont törés és hús szakadása. A legrosszabb nem is a látvány volt, hanem a tudat, hogy én tettem. Nem volt túl sok okom rá. De lehet, hogy mégis… mégis gonosz és vérengző lennék?”  Az emlékre összerezzenek akaratomon kívül is. Nem akarom többé ezeket újra átélni és látni. Kezemmel a fejem fogom, mintha ezzel kitörölhetném azt amit tettem. Mintha ezzel változtathatnék ezen az egész felforduláson. Mesélésem utáni a nyelése kissé megrémít. -Biztos minden rendben? -kérdezem kissé aggódva. Szemei, mintha kicsit tompábban csillognának, mintha válaszút elé került volna. Bár tehetnék valamit érte. Rossz így magába zuhanva látni. Ember, állat vagy természet feletti, mindegy mi vagy ki. Mindenkinek joga van az életre. Ahogy a szabad gondolkodásra is. Bár őt, pont megfosztja ettől a kutyája. Mikor ő is a tiszta tudatára fogad elmosolyodom. Mennyire tudunk hasonlítani, de mennyire különbözünk is. -Mond csak, próbáltál bármivel is védekezni a kutya ellen? Gondolok itt orbáncfű teára, vagy levendula és citromfű elegyére. – kérdezem érdeklődve. -Esetleg jázmin fürdő? -Na kiugrik belőlem az alkímia tudás. Mintha annyira értenék hozzá. Valamelyest nekem is segítenek. Legalább akkor mikor természet anyánk a véremet követeli. Emberként is borzalmas lehet, de így, természet felettiként, egyszerűen elviselhetetlen.

üzenet: Bocsi, most ilyen. Remélem jó, ha nem javítom. szószám: 518 ©️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szomb. Dec. 16, 2017 1:50 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Vulfia
Dogs…
Furcsa… Kedves, azonban az, hogy mit gondol a Blökiről, sajnos, nem érdekel. Más látni, és más érzékelni. Nem benne él, nem tudja, milyenek a mindennapjaim. Úgy látszik, de még sincs úgy. Legalább úgy tűnik, mintha uralnám… Azért, ez sem rossz. Nem mondom, hogy panaszkodnék, valószínűleg vérfarkas sem szívesen lennék, aki megkattan a holdtól. Vajon, emlékszik bármire is, hogy mit tett? Szerintem ez a legrosszabb, mikor nem emlékszik az ember, és csak egy álomban van elringatva, mintha az megoldás lenne. Védőburoknak tűnik, de annál rosszabb lesz, ha végül szembesülünk tetteinkkel. Fogalmam sincs, hogy amikor nem vagyok magamnál, hány személyt bántalmazok, hányat ölhetek meg. A kezeim mocskosak, olyan vérrel vannak beitatva, amit nem lehet már lemosni. Meg kell tanulni ezzel élni, nem mondhatom azt, hogy nem vagyok bűnös, csak azért, mert nem vagyok eszméletemnél… Ez nem magyarázat. Ez gyengeség, amiből erőt kéne kovácsolni, mégsem tudok…
De csak haloványan mosolygok. Mikor is mondtak nekem ilyet? Mikor is beszélgettem feszélyezettség nélkül bárkivel? Az élet, amit el kezdtem élni, beskatulyázott, magamat zártam börtönbe, mert így sokkal könnyebb volt. Nincsenek kapcsolatok, amik miatt aggódhatnék, nincs semmilyen hátráltató tényező, de… De mégis csak van bennem valami emberi. Vágyom arra, hogy bárkivel valamilyen viszonyba legyek, hogy ne kelljen null huszonnégyben magamban lennem, hogy legyen valaki. Akár csak egy lakótárs, valamilyen személy, aki biztos pont. Pont ő lenne az? Ki tudja, a jövő olyan kiszámíthatatlan, megfoghatatlan…
- Már mindegy – nevettem el magamat. Most nem zavar a harci sérülés, inkább kellemes hangulattal tölt el, hogy egyikünk sem úszta meg szárazon, úgy sem fog sokáig tartani nálunk. Egy kis emlék, rövid időre. Nem is olyan rossz. Kell valami jel, ami létrehozzon egy kapcsolatot, valami, ami emlékeztet, hogy aztán egészen a memóriába vésődjön az esemény.
- Gyere, menjünk. Jobb azért nem sokáig itt maradni. – nyújtom kezemet akaratlanul is. Könnyű vele beszélni, könnyű vele itt lenni. talán, mert így ismertük meg egymást, a lényegi részünkön át, nem pedig csak hamis maszkokon keresztül. Sokkal egyszerűbb, lényegibb, olyan könnyen adják magukat így a dolgok. Nem kell gondolkodni, hogy mikor érzi meg a blökit. Nem kell semmire sem gondolni.
Apropó, blöki. Milyen hallgatag. Csak figyel, felmér… Egy pillanatra rossz érzésem támad, mi van, ha nem tudom visszafogni? Ha úgy gondolja, mégis csak elsöpri a lányt? Érzem benne az indulatokat, amikkel nyomást gyakorolhatna, mégsem teszi. Csöndes, visszafogott, olyan, mint a vihar előtti csend. A nagy vihar előtti csend, mintha a káosz küszöbén álldogálnék, belépjek, vagy sem?
- Persze. Jól vagyok – rázom csak meg a fejemet. Ha én magam is megijedek, akkor mit várjak el a környezetemtől? Ismeretlen, mégis azt szeretném, hogy ez ne maradjon csak ennyiben. Félre kell raknom minden mást, van, amire most figyelhetek, nem pedig csak magamban elmélkedem, mint egy önző dög.
- Eh? – néztem rá furcsán. Tea? Fű? Mi? Sosem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy ilyenekhez folyamodjak. Ha a nyugtatók nem elég hatékonyak, miért a természetben keresném meg a lehetőségeket? Bár, régebben kutattam a Pokolkutyák után, hátha van valami, akármi, ami segíthetne rajtam. De a megbűvölt köveken kívül semmit sem találtam. Keveset írnak, és csakis olyat, ami köztudott, amivel nem lehet mit kezdeni. A Pokolkutyák ritkák, és nagyon nem könnyű őket eltenni lábalól, meggyengíteni? Hát… Csak sóval bezárt területre lehet őket száműzni… Vadászként pedig sok anyaghoz volt hozzáférésem, mégis a vadászközösségek is keveset tudtak a Pokolnak takarítójáról… - Őszinte leszek, sosem gondolkodtam ilyesmiken. Szerinted ezek használnak? Te próbáltál bármit is a Farkasod ellen? – néztem rá érdeklődve. Komolyan megfogott ezzel a témával, hiszen sosem merültem el benne, de mint lehetőség, hogy valahogy visszaszorítsam, egész tetszetős. Oh, még a végén nem csak egy rossz éjszaka fog összekötni minket?



× szavak száma: 703 × megjegyzés: nekem nagyon tetszik <3 × music: itt ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Dogs - Avery & Vulfia
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Thomas "Tom" Avery

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: