• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 43 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Zoey Deutch


Szer. Nov. 22, 2017 9:39 pm
☇ Játszótársat keresek!


Hétf. Nov. 20, 2017 3:04 pm
☇ Alkalmi segítség


Hétf. Nov. 20, 2017 2:40 pm

nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Turn me red with blood - Ava & Kol










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Szomb. Okt. 14, 2017 8:51 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kol
Turn me red with blood
Mikaelson… Mikaelson. A név ismert volt a vadászok között. Azok a dögök jó pár száz éve tapossák a Föld felszínt, és nem éppen sikerül mindig beolvadniuk az emberek közé. Voltak, vannak, és lesznek. Avát nem  nagyon hozta lázba a dolog. Nem találkozott még egyikükkel sem, meg hát bőven lett problémája, miután meghaltak szülei, és a blökike lassan kitöltötte napjait. Oh, hogy szakadna le az ég, hogy ilyen szerencsét is csak ő húzott. El kellett tűnnie a vadászközösségekből, még Dimitrinek sem hagyott egy árva levelet sem. Hiszen amit eddig vadászott, azzá lett. Ott bújt meg a bőre alatt, és próbálta kiszedni, eltávolítani, azonban egybeforrtak. Együtt gondolkodtak, együtt éltek, benne élt a lányban a fenevad, akinek csak csettintenie kell, hogy kitörjön, eltaszítsa Averyt és felhasználja testét. Hát, nem jöttek ki valami jól. Sokan mondanák emberek között, hogy a lány kezdett megkattanni, azonban amilyen mély ponton volt, kezdett felkapaszkodni. Kontroll? Hagyjuk már! Nem tudta, hogy befolyásolja, azonban képes lett vele együtt élni. Ha már ezt húzta… Megszoksz, vagy megszöksz? Utóbbi variáció nem létezett, hacsaknem meg akarja magát ölni, de még az sem garancia, és sajnos, nem is tudná…
No igen!  Egy bizonyos pontig nem érdekelték a Mikaelsonok… Egy bizonyos pontig. Beszökött, hogy utána keressen pár dolognak, akkor jutott kezébe a jegyzőkönyv, ami az akkori eseményeket írta le, mikor szülei meghaltak. Csak lapozgatta, lapozgatta, lapozgatta. Semmi különös, egészen a haláluk előtti napig. Nyelt egyet, ahogy meglátta a szöveget. Beleégett agyába, nem tudta kitörölni. Ott leledzett memoriájába, gyökeret vert és szépen elterjedt, megmérgezve minden gondolatát. Nik Mikaelson… Nik Megöllek Mikaelson. Fortyogott a dühtől, a szomorúságtól, a sebektől, amik felszakadtak újra. Eltelt azóta pár év is, mégis… a szüleit nem tudta feledni. Nem ilyen életet élne, ha itt lennének vele. Együtt vadásznának, együtt vacsoráznának, együtt lennének. Egy kanál vízben képes lett volna belefojtani, ha vele szemben állna. A harag szétáradt ereiben, eluralta lelkét, fűtötte vággyal, hogy saját kezűleg végezzen vele. Meg. Fogja. Ölni. Legyen akármilyen ára, kegyetlenül kivégzi. A terv szép is volt idáig, de hol keresse? Mivel nézhessen szembe? Fel kell készülnie. Bármennyire is abbahagyta az edzést, most mégis újra talált magának egy boxzsákot, amit addig vert, míg vagy maga el nem dőlt a fáradtságtól, vagy a zsák le nem szakadt a kitörni készülő erejétől. Ahol tudott, elkezdett családi nyomokat keresni, míg bele nem bukkant Kol nevében. Nem csengett ismerősen, noha több helyen is talált feljegyzést arról, hogy többen testvérek, mint három. Fogalma sem volt, mivel néz szembe, hiszen Kolról majdnem a nullával egyenlő információt talált, pár híresztelés pedig vajmi kevés a számára, pont ezzel a háttértárral indult útnak. Felfegyverkezett, passzentos, de harcra kellemes nadrág, póló és egy dzseki. Első ránézésre, normális, húszas lánynak tűnt, ez is volt a lényeg, majd lecsap, hogy bökje ki átkozott testvére helyét.
A harag volt annyira fűtőenergia, hogy Avery a realitástól elrugaszkodott, és bármennyire is átgondolta a helyzetet, nem annyi józansággal, hogy felmérje Kolt. Addig járta a várost, míg az egyik est folyamán bele nem ütközött a férfiba. Megnyerő kinézet, de a tény, hogy köze van Nikhez, csak még jobban őrjítette Averyt. A külváros egyik elhagyatott utcájában látta meg. Sehol senki, ami nem annyira jó ugyan, de nem is rossz. Ami meglepte, hogy a pokolkutya benne napok óta nem adott jelet magáról, most mégis morgás, vonyítás visszhangzott fülében. Kuss legyen, gondolta magában, és nem akart rá hallgatni, de vajon mi baja van? Miért most kellett felébrednie?
Nyílt terep, ami jó. De valahonnan meg kell közelítenie. Átgázoljon rajta kocsival, vagy szálljon ki?



× szavak száma: 687 × megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


and all the kids cried out,
"please stop, you're scaring me"

i can't help this awful energy

god damn right,
you should be scared of me

who is in control?


Join date :
2017. Oct. 08.

Age :
1017

Tartózkodási hely :
❝ wherever i want ❞

Foglalkozás :
❝ killing people and having fun ❞


Vas. Okt. 15, 2017 10:07 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet



Avery & Kol
They call me devil
my heart is empty, you should be afraid

A tény, miszerint csak egy nap telt el azóta, hogy felébresztettek a hosszú évekig tartó álmomból elég volt, hogy megmagyarázzam a vérfürdőt, amit magam mögött hagytam. Illetve, ha nem lett volna szükségem arra a rengeteg vérre, valószínűleg hasonló állapotban állnának most Beacon Hills utcái, de így legalább van rá magyarázatom. Ez egy jó ok – azt hiszem. A vérszomjam most nehezebben akart múlni, mint máskor, nekem pedig eszembe se jutott fékezni magam. Bár az önkontroll sosem volt az erősségem.
Már órák óta jártam ezt a nyomorult kisvárost az éj leple alatt, minden sarkon legalább egy hullát hagyva magam mögött, mit sem törődve azzal, hogy valaki esetleg rájuk talál, s mi lehet ennek a következménye. Nem tudom, hova keveredtem egyáltalán. Számomra teljesen ismeretlen volt ez a város, nem tudtam, mire vannak felkészülve itt az emberek, vagy egyáltalán mit tudnak mindarról, mi körül veszi őket. De ha őszinte akartam lenni, egy cseppet sem érdekelt, elvégre Kol Mikaelson vagyok. Ha akarom, pillanatok alatt égethetem porrá az egész várost minden lakójával együtt. S ha ez kell Niklaus megtalálásához, meg is fogom tenni.
Már a külvárosban jártam, mikor kezdtem felfogni, hogy talán nem kellene egyből ennyire felhívnom magamra a figyelmet. Talán mégiscsak ostobaság abból a szempontból, hogy meg akarom lepni Niket, a mészárlás azonban egyértelmű lesz számára. Ismer már ennyire minden egyes módszeremmel együtt.
A hirtelen, elmémen átvillanó gondolat után kitéptem fogaim áldozatom nyakából, majd egyszerű mozdulattal félre lökve magamtól hagytam, hogy a földre zuhanjon közvetlen mellém, holtan. Az aszfaltra pillantottam, amit lassan beborított a nő vöröslő vére, mely felszakított nyakából szivárgott. Egy-két vércseppet éreztem végig folyni államon, melyek végül a földre zuhanva robbantak szét apró pöttyöket hagyva maguk után. Még utoljára körbe nyaltam ajkaim, hogy a friss vért ízlelhessem még számban, mielőtt ugyanúgy az arcomra száradva végzi, mint eddigi áldozataimé. A felsőm nyakát is beszennyezte már az emberek vére, de ez volt az utolsó dolog, mely az éjszaka folyamán zavart. Az elsők közé már inkább soroltam azt, hogy észrevettem, valaki követ.
Nem voltam benne biztos, hogy látott vért szívni, ahogy abban sem, hogy az áldozataimat látta volna, hiszen nagy részükkel a sötétben, többnyire sikátorokban végeztem. Ez valószínűleg nagy meglepetés lesz a környéken lakóknak, vagy annak, aki épp munkába siet a korai órákban. Felhalmozott holttestek a város különböző pontjain. Egyedül az utolsó vérzsákomnál nem törődtem már azzal, hol fogyasztom el, egyszerűen csak a lámpák gyér fénye alatt vettem el életét és ott is hagytam az út szélén, mintha csak egy ócska papírt hajítottam volna ki a szemetesbe. Mert nekem ennyit ért, épp úgy, mint a többi előtte.
Egy ideig még szórakoztatónak is találtam, hogy valaki ennyire érdeklődik utánam, de a végére kezdett unalmassá válni a helyzet. Kíváncsi lettem volna, vajon a kukkolóm tisztában volt-e azzal, hogy már az első pillanattól kezdve észrevettem, s puszta szórakozásból vártam, hogy végre lépjen. De túl sokáig hezitált, én pedig nem akartam az utolsó óráimat elpazarolni. Közeledett a napfelkelte, én pedig túl sok időt fecséreltem el már így is egy koporsóban fekve.
Úgy döntöttem, szórakozok egy kicsit.
Pillanatok alatt tűntem el szemei elől, mintha csak a képzelete játszott volna vele, s ott sem lettem volna egyetlen percig sem. Megvártam, hogy kiszálljon az autóból, én addig türelmesen megbújtam az árnyak közt és figyeltem minden egyes mozdulatát, míg végül meg nem jelentem a háta mögött elkapva a nyakát alkarommal, ezáltal magamhoz szorítva, fenyegetően fojtogatva őt.
- Nem mondták még neked, hogy veszélyes ilyenkor idekint mászkálni egyedül, kedvesem? – kérdeztem egy elégedett mosollyal az arcomon, miközben tekintetem elsötétült és már készültem a nyakába mélyeszteni meghosszabbodott szemfogaim.


break me, shake me | remélem tetszik *-* | code
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Szomb. Okt. 21, 2017 10:27 am
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kol
Turn me red with blood
Kidőlt a nő, amitől csak grimaszt vágtam, még én is láttam, ahogy nyakából a bíborvörös folyadék kicsorog. Vámpír… Sosem voltak szívem csücskei, hiszen ahhoz, hogy élhessenek, embereket öltek, ennél még a vérfarkasok is jobbnak tűntek. A szükség törvényt bont ugyan, de vannak azok, akik már élvezik, hogy gyilkolhassanak, nem pedig csak a táplálékért teszik. De miért hagyta félbe a nőt, pazarló? Nem mondták még, hogy nem illik a kaját ott hagyni a tányéron? Most talán megtanulod.
Azonban, eltűnt a szemem elől. Nem, nem pánik kapott el, hogy eltűnt, hanem az, hogy valószínűleg feltűntem neki. Remek… Kezembe máris egy tőr csúszott a biztonság kedvéért, melynek hidege az izzó gondolatokat igyekezett lehűteni. Vágytam a harcra, megérdemelne egy tőrt a szívébe, azonban emlékeztetnem kellett magamat, hogy Kolt elsősorban nem megölni jöttem. Szükség van rá, kell valami nagyobbhoz.
Így aztán, bármekkora ostobaság volt kiszállni, megtettem. Két lehetőség volt – egy: hogy már eltűnt mert ijedős kisfiú – kettő: hogy most ő figyel engem. A fagyi visszanyal, a kérdés, hogy ez mennyire fog fájni nekem? Már pedig nem ma szándékozom meghalni, a koporsómnak még váratnia kell magára. Áldom az eget, hogy ilyenkor nincsenek vadásztáraim, mert hogy már a Pokol kénköves aljáig vertek volna, hogy tanuljam meg, ilyen esetben nem leszünk nyílt táplálékok… A saját utamat jártam, olyan idiótán, de még nem haltam meg, és ez lényeg én szerintem. A Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
Visszatérve, igen, a nyílt utcára kisétáltam, mint legtöbbször nem inkább magamra, hanem a bennem rejlő kutyusban bíztam. Az az én mázlim, hogy ha én meghalok, ő is. Már pedig, még ha nekem vannak ilyen kamikáze ötleteim, általában van annyira megkegyelmező, mielőtt még olyan halálost kapok, hogy abból többet fel nem állok.
Folt, vagy még annyit sem nagyon érzékeltem, de tudtam, hogy már mögöttem van. Karja szorosan fonta át a nyakamat magához szorítva. Szívem máris dübörögni kezdett mellkasomban, és ha nem emlékeztettem volna magamat, hogy nem, nem megölni jöttem, akkor máris oldalában találhat egy kést. Az adrenalin újult erővel tört rám, ahogyan a hátborzongató helyzetbe belesüllyedtem. Csak a nyakamat ne… Olyan kiábrándító, mikor két lyukacska éktelenkedik mindenki szeme láttára a nyakon.
Ha én hagytam is, a bennem lévő pokolkutya nem. Éreztem, hogy el akar szakítani a környezettől, a hangok felélénkültek, látásom kiélesedett, hogy most már a sötétben mindennek láthattam a kirajzolódó alakját. Szaglásom érzékenyebb lett, így aztán csak a tömény vérszag jutott el a tudatomig. Blah… Hány embert faltál te ma már fel? Azonban ez az állapot sem tartott sokáig, legalábbis számomra, ahogy ki akart szorítani saját elmémből a kis nyavalyás. Íriszeim kavarogtak és lassan barnából aranyba váltottak, míg testhőm és megugrott, bőven túl a negyven fokon. A változás nem percekig tartott, egyik pillanatból a másikba csak. Egyik pillanatból a másikba vesztettem el Avery Sardothien lenni.
Forró kezemmel elkaptam alkarját, annyi erőt fejtve ki, hogy levegőhöz juthassak. Nem vagyok olyan finom falatka, mint elsőre tűnhetett… Bár nem szívesen gondolnék bele a vérízembe. Már-már szándékoztam valamit visszaszólni, de emberi hang helyett csak morgás tört fel torkomon. Állatias, vad morgás. Lehet akármilyen vámpírka, tudja meg hol a helye velem szemben. Azonban ez csak egy védelmi mechanizmus, a blöki nem olyan, hogy valakit minden ok nélkül megtámad, ha az természetfölötti – ha fenyegetik, vagy ha úgy érzi a lélek már rászolgált a Pokolra, akkor viszont nincs semmi, ami megállíthatná. Kol, melyik akarsz lenni? Még nem kaptam hál’ isten lángra, mert az egyet jelentett volna nekem a tudatlan sötétséggel, azonban éreztem, hogy ha a játszma nem úgy alakul, elköszönhetek a valóságtól kis időre. Miért hoztad így ki a sodrából a blökit? Mi az, amiről én nem vagyok tájékoztatva, de ti ketten jól tudjátok?
- Tűzbe nyúlni veszélyes, hát nem mondták? – Hangom karcos és távoli, azonban kellően gúnyosan forgatom meg a kérdését. Egyáltalán kimondtam ezt a szavakat, vagy csak ki akartam? Nem tudnám pontosan megállapítani, ahogy minden kezd egybefolyni az információ túladagolásban – túl éles, túl hangos, túl erőteljes. Könyökömet oldalába mélyesztem, engem nem tarthat fogva – pontosabban: minket.
Föld hívja Averyt! Ez az én küldetésem, nekem szükségem van erre a fenevadra, nem a Pokolkutyáé. Nem dönthet helyettem, bármekkora hatalma is legyen. Nem engedem!
Nem is inkább az ütés, mint a magas hőmérséklet az, ami hatást gyakorolhat rá. Végül is, ki akar elevenen elégni? Még ha rá is szolgált, az egyik legkellemetlenebb halálnem a tűz forró lángjaiban sütkérezni, amik bármikor kitörhetnek belőlem.




× szavak száma: 712 × megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: [url= https://www.youtube.com/watch?v=IDBjQTZmU_4] itt [/url] ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


and all the kids cried out,
"please stop, you're scaring me"

i can't help this awful energy

god damn right,
you should be scared of me

who is in control?


Join date :
2017. Oct. 08.

Age :
1017

Tartózkodási hely :
❝ wherever i want ❞

Foglalkozás :
❝ killing people and having fun ❞


Hétf. Okt. 23, 2017 8:44 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet



Avery & Kol
They call me devil
my heart is empty, you should be afraid

Nem értettem, mi történik velem. Nem csillapodott a vérszomjam. Máskor is volt már rá példa, hogy a hosszú „alvás” után rengeteg vérre volt szükségem, de az aznap éjszaka már túlzás volt. Magamhoz képest is. A dühöm elhatalmasodott felettem. Sok-sok évtizednyi harag, megalázottság és kirekesztettség érzete. Hogy sosem számított, élek-e vagy sem. Természetesen most a családomról beszélek, nem jelentéktelen halandókról, akikkel volt alkalmam megismerkedni az évek során. A velem együtt élő csalódottság vezetett el arra a pontra, hogy kezdem elveszíteni a józan eszemet is talán. Egyre inkább vélem felfedezni magamban Niklaus jellemvonásait is, melytől csak még inkább nő a haragom. Ezt pedig hogy máshogy vezethetném le, minthogy szórakoztatom magam?
Szórakozásra van szükségem, s nekem ez jelenti a szórakozást.
Micsoda beteges mód a kikapcsolódásra. De a bűnlajstromom az évszázadok alatt már oly’ hosszúra bővült, hogy a Pokol sem bírná el azt a sok gonosz tettet, amik miatt halálom után bűnhődnöm kéne.
A meleg vér mámorító íze lepte el a számat minden egyes kortynál, s táncra hívta ízlelőbimbóimat, mik csak még többet és többet akartak. Ez már rég nem az éhségről szólt. Nem is az érzéseimről. Ez mind arról szólt, aki vagyok. Élveztem a gyilkosságokat, és nem érdekelt, hány holttestet hagyok magam mögött. Pontosan ezt gondoltam akkor is, mikor feltűnt, hogy valaki figyel engem. Egyel több, vagy kevesebb, már mindegy, nem igaz?
Ezekkel a gondolatokkal kerültem a lány mögé fenyegetően, de egyelőre nem akartam megölni, sőt bántani sem. Jobban foglalkoztatott, vajon mit akar tőlem, ha ennyire nyomon követi a lépéseimet már egy ideje. Talán nem tudta, kivel van dolga, de szívesen megmutatom neki, elvégre ez a specialitásom.
Egy pillanatra sem kételkedtem benne, hogy ellenfelem egyszerű halandó lenne, egészen addig, míg kezeinek hőmérséklete hirtelen fel nem ugrott volna magasabb hőfokra, méghozzá annyira, hogy egy pillanatra a Nap melegségét idézte fel emlékeimben, ahogy sugarai fájdalmas fények kíséretében hagynak égett nyomot maguk után bőröm különböző pontjain. Képtelen voltam ugyanakkora koncentráltsággal tartani magam előtt a lányt, így alkarom kissé eltávolodott nyakától, ahogy előbbre húzta kezem. Halk morgás tört fel torkomból a forróság hatására, de ez még kevés volt ahhoz, hogy meghátráljak. Inkább csak dühösebb lettem tőle.
Szemöldökeim közelebb húzódtak egymáshoz, ez alatt pedig dühösen hajoltam hozzá közelebb, hogy valamelyest láthassam az arcát. Közben végig az járt a fejemben, kivel lehet dolgom. Mi lehet Ő?!
Az a hang.
A morgás.
A forróság.
Olyasmivel találtam szembe magam, amivel eddigi életem során még soha. Nem féltem, egyszerűen csak elképzelni sem tudtam, hogy küzdhetnék meg valakivel, akinek egyetlen érintése képes olyan kínokat okozni, amikkel egy vámpír nehezen veszi fel a harcot. Még akkor is, ha egy ősiről van szó.
Az aggodalmaim azonban akkor nőtték ki magukat teljessé, mikor már nem csak az érintése égetett, hanem megéreztem azt a hőt, ami belőle áradt. Megrekedt kettőnk közt a levegőben és engem is elért. Az ütése inkább csak hidegzuhanyként ért, hogy ébredjek fel végre a lepettségem sokkjából.
Azonnal elengedtem és még hátráltam is két lépést, miközben alkaromra pillantottam, felhúzva a felsőm ujját, de a ruhán keresztül nem okozott komolyabb sérüléseket, ami ne tűnt volna el másodpercek leforgása alatt. Teljes értetlenség ült ki arcomra, ahogy újra felnéztem rá.
- Mégis mi vagy te?! – Kérdeztem zavarodott tekintettel fürkészve az arcát, s közben kénytelen voltam ismételten hátrálni egy kicsit, hiszen ez a meleg rettenetesen bosszantó volt, amely körbe vette a nőt.
Arra inkább már nem tértem ki, hogy elkezdjem faggatni arról, mégis mit akar tőlem, de minderről abban a percben meg is feledkeztem, ahogy szembe kellett néznem a Pokol egyik szolgálójával – hiszen akárhogy is törtem a fejem, másra nem tudtam asszociálni.
Ilyen sokat aludhattam volna? – cikázott e kérdés elmémben fénysebességgel, s nem hagyta, hogy agyam egy pillanatra is kikapcsolhasson.
Bosszantott, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem. Hogy mi ez az egész. Ki ez a nő, és mit akar tőlem.
Íriszeim vörös színűre váltottak, tekintetem pedig teljesen elsötétült, ahogy meghosszabbodott szemfogakkal vicsorogtam rá.
- Nem állt szándékomban megölni téged, de… sajnos változott a terv – jelentettem ki végül egyszerűen és már rá is vetettem magam, hogy a nyakába mélyesszem fogaim, miközben próbáltam kizárni a fájdalmat.


break me, shake me | remélem tetszik *-* | code
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
× Hell and Earth ×

Foglalkozás :
× not want to know ×


Csüt. Okt. 26, 2017 7:04 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Kol
Turn me red with blood
Sok mindent tapasztaltam, láttam, éreztem, ahhoz képest, hogy mennyire fiatal vagyok. Noha, valóban, az ami egy embernek teljesen egyszerű, már nekem nem. Már nem abban a világban élek, ahol éppen az a legnagyobb probléma, hogy estére ki mosogasson el, vagy éppen holnapra mit kéne megtanulni, esetleg nem akarok dolgozni menni. Nem, én ezeket nem ismerem, és valószínűleg bedobnának egy normális ember életébe, ott állnék tétlenül és nyugtalanul, mert már nem ezekhez voltam szokva. Nekik ez a normális, nekem az, hogy mindennapom egy küzdelem önmagammal és azzal, hogy éljek, hogy bármikor szemben találom magam egy természetfelettivel megküzdök minden egyes levegővételért. És ez... ez így van rendjén. Ők nem tudnak semmit, mi pedig ebben az állapotban tartjuk őket. Jobb, ha a világ ennek a szegletét nem ismerik meg. Nálam, szüleim igyekeztek arra tanítani, hogy már pedig ismernem kell mindkét világot, ezért is jártam egyetemre, még ha be sem fejeztem, hogy ha nem vadász, más legyen belőlem, hogy legyen esélyem a normális életre. Milyen ironikus, hogy az élet szembeköpött, és minden, ami 20 évesen lehetőség volt, elveszett… Nem volt választásom, nem választhattam mást, csakis ezt. Vagy megszoksz, vagy megszöksz, nekem az utóbbi nem volt releváns. Már nem léteznék, muszáj alkalmazkodnom. Nem számít, hogy bennem merült-e fel olyan, hogy akarok-e így élni vagy sem, a blöki eldöntötte helyettem. Ő. Akart. Élni. És ezért mindent képes lenne megtenni, azonban ahelyett, hogy megkegyelmezett volna nekem és azonnal átvette volna az uralmat testem és elmém fölött, engem ott hagyva a sötétben, ahelyett… Ahelyett lassan véreztet ki, hogy lássam, mit vagyok képes megtenni saját elveimmel szemben, hogy épül le az a világ, amit én teremtettem magamnak, hogy formál meg a saját képére. Persze, ez esély is nekem, de mennyi az esélyem, hogy én hatalmasodok felé, nem pedig ő? Most is, csak mert veszélyeztetve érzi magát, máris átalakította testemet – érzékszervek, írisz, testhőmérséklet, úgy hogy én semmit sem tudtam ellene tenni. Mégis, mennyi esélyem van nekem? Egyáltalán számítok? Vagy csak ő dönt a tudtom kívül? Szeretném azt hinni, hogy nem befolyásol, de már magamért sem vállalok garanciát, már nincs biztonságban az elmém, és ezzel tisztában vagyok, ennek ellenére is hajlandó vagyok küzdeni, újra és újra felállni minden pofon után, ha úgyis az a vége, hogy megnyer magának, legalább úgy tegye, hogy én végig ellenálltam.
És most? Porrá égethetném, tudom, hogy blöki ezt akarja leginkább, hiszen hol a tisztelet a vérszívóban? Csak úgy megragadunk egy Pokolkutyát? Úgy tűnik, nem tudja hol is a helye… Meg kell mutatni neki, érezze a forróságot, amivel nem akar találkozni, az erőt, amivel nem akar szembenézni, még ha lehet, hogy van annyira erős, mint a kutya.
- Mi vagyok? – ismételtem utána, és egy csúfondáros mosoly játszott az ajkamon, ahogy felnéztem rá. Nem is sejted? Ez igazán érdekes… Nem is érzed? Pedig érezned kellene… Gondolataim összevissza kavarogtak, mintha nem is az enyémek lennének. Becsempészte magát, hogy összezavarjon, de koncentrálnom kellett, hogy ne tévesszen meg. Milyen jó is lenne, ha úgy tudnék nyitni valaha is, hogy nem tudott, mi is vagyok. Hízelgő, de álom csak az álomban, a valóság nem ilyen kegyes, pláne nem velem…
Hátrébb hajoltam, ahogy érzékeltem a változást. Jajj ne, nem volt éppen tetszetős látvány, ahogy kivettem a hosszú szemfogakat szájából. Mondd, hogy nem… Ugye nem? Még sosem haraptak meg, gondolom okkal, ha már ilyen izébizé vagyok, de legyünk már reálisak, éppen forró vagyok, nem akarsz te megenni. Biztos nem ugyanarra gondolunk… Kizárt.
De ahogy megszólalt, egyre inkább éreztem, hogy de igen, egy rugóra jár az agyunk. Neh, a nyakam. Nem vagyok finom…
- Várj... – kezdtem lassan bele, de addigra rám vetette magát.
Nem, nem ilyennek képzeltem, pedig a fantáziadús írók mit össze nem tudnak hordani a vámpírokról, hogy ilyen tapasztalni, olyan érezni. Én csak azt éreztem, hogy valami erőteljesen megszúrt. Egyszerre váltott ki fájdalmat és valami… nem tudnám mihez hasonlítani. De nem mondanám azt, hogy kellemes volt. Fejemben vonyítás zengett fel, és reflexszerűen akkorát löktem rajta, hogy én meglepődtem az erőn. – Eressz – hebegtem-habogtam.



× szavak száma: 765 × megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Turn me red with blood - Ava & Kol
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» True Blood - Inni és élni hagyni
» I won't turn my back on you -[Nat&Clint]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: