• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Természetfeletti kisokos


Yesterday at 11:25 pm
☇ Nem vagyok itt!


Vas. Ápr. 15, 2018 8:10 pm
☇ Avatarfoglaló


Vas. Ápr. 08, 2018 8:16 pm
☇ ❃ Memories of Geisha


Vas. Ápr. 08, 2018 7:33 pm

nyerteseink
gratulálunk az ősz legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Welcome home, roomie! - Ava & Raven










avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Hétf. Okt. 23, 2017 6:07 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Avery & Raven
Welcome home, roomie!
Megkönnyebbülten huppantam le az ágy szélére. Minden cuccomat sikerült kipakolnom a dobozokból, habár eltartott legalább két hétig - én valamivel előbb érkeztem, mint a lakótársam, akivel alig néhány napja egyeztettünk, hogy beköltözik. Nem mondom, talán egy minimális szinten jobban örültem volna az egyedüllétnek, hiszen akkor nem kellett volna elrejtegetnem azokat a dolgaimat, amiket jobb, ha senki nem lát. Félreértés ne essék, régi fotókról, néhány aprócska fegyverről és személyes holmikról van szó.
Hajamat egy fekete gumival lazán felkötöttem, néhány rövidebb hajtincs lelógott az arcom mellé. Ugyan rend nem volt, legalább a kartonokat végre kidobhattam, hogy ne foglalják feleslegesen a helyet. A ruháim összehajtogatva, de szanaszét dobálva hevertek az ágyon, az íróasztalon, és a hozzá tartozó széken. Néhány nyaklánc, karkötő és gyűrű borította be az asztal többi részét, habár fogalmam sincs, miért hoztam őket magammal. Szinte sose hordtam ékszereket, csak nagyon különleges esetekben.
Körbepillantottam a csatatérre emlékeztető szobán, ami határozottan nem úgy nézett ki, mintha egy igényes nő lenne a tulajdonosa. Pedig ki kérem magamnak, az vagyok, csak éppen energiám sosincs a rendrakásra. Pontosan ezért is tartott olyan sokáig kipakolni mindent a dobozokból. Még ha csak ruhákról, néhány könyvről, képekről, meg minden egyéb nőknek szükséges holmikról van szó. Természetesen ezekből elég sok volt, nem panaszkodhattam, hogy bármiből is hiányt szenvedek.
Kinyújtóztattam a lábaimat, majd végre felpattantam, hogy elkezdjek mindent berendezgetni a helyére. Ez volt az a része a költözködésnek, amit mindig is utáltam - mivel ez tartott a legtovább, és sose sikerült még elsőre mindent jól csinálnom. Valami mindig balul sült el, így elölről kellett kezdenem az egészet, és ezt legalább ötször megismételnem. Mindezek ellenére pozitívan vágtam neki a feladatnak, úgy voltam vele, hogy jobb dolgom úgysincs egyelőre, így bőven szánhatok időt rá.
Csakhogy...
Mindig van az életben egy váratlan pillanat, ami felkavar mindent, ami addig nyugis volt - és természetesen te jössz ki rosszul a helyzetből, aminek általában égés a vége. Nagy égés, nem csak egy kis elpirulás, bocsánatkérés, vagy bármi hasonló... Óh, nem. Ha már így alakult, kapj jó nagy seggberúgást, amit még évek múlva is érezni fogsz majd.
Ez a váratlan pillanat pedig épp fehérnemű válogatás közben ért, ugyanis dörömbölés hallatszott az ajtón. Nem számítottam vendégekre, így homlokráncolva indultam a bejárat felé, ahonnan egyre sűrűbben érkezett a zaj. Kifinomult hallásomnak köszönhetően a lábtörlőt koptató toporgást is kiválóan hallottam, amire szemöldököm ugrott is egyet meglepettségében. Tehát a váratlan látogató kezdte elveszteni a türelmét, legalább is erre következtettem.
Lassan kinyitottam az ajtót, s a túloldalán szembetaláltam magam Averyvel, az új lakótársammal. Úgy tudtam, csak pár nap múlva fog érkezni, így nem csoda, hogy meglepődtem.
- Szia... Korán jöttél. - nyögtem ki nagy nehezen, arcomról tükröződött, mennyire meg voltam illetődve. Kész káosz volt a lakás, sehol se tartottam még a rendrakásban, erre...
Láttam, hogy itt még gondok lesznek a későbbiekben, ha már most így kezdtük az együttélést.
Rögtön feltettem magamnak a kérdést: miért is mentem én ebbe bele? Miért nem tudtam egyedül maradni, ahelyett, hogy ideengedtem még mást is? Alapból nem álltam még készen arra, hogy valakit ismét beengedjek az életembe, nem még egy másik nőt, akivel minden apróságon simán össze lehet veszni... Nem is értem, miért kellett bevállalnom ezt. Talán alibiként? Vagy..?
Zavaromban tarkómat kezdtem dörzsölni, s úgy engedtem utat Averynek.
- Segítsek bepakolni? - kérdeztem valamivel határozottabban. Már épp el akartam mosolyodni, amikor eszembe jutott a rumli, amit a szobában hagytam.
A villám szent sebességével siettem be, hogy gyorsan helyet csináljak szobatársam dolgainak. A ruhákat egy kupacba pakoltam az ágy szélére, az asztalról is mindent leszedtem, a fehérneműimet pedig csak bevágtam az egyik fiókba. Hiába volt ő is nő, nem akartam, hogy lássa a csipkés cuccaimat, amiknek a fele legalább egy kis részen átlátszó volt. Egyre csak éreztem, ahogy elvörösödöm, és csak imádkozni tudtam, hogy Avery ne legyen rossz kedvében. Nem voltam az a félénk típus, aki inkább a sarokba húzódva várja meg a viharok végét, de azért kedvem se volt veszekedni, pláne nem egy ilyen kellemesnek induló délutánon. Még arra is volt időm, hogy vegyek egy kávét reggel, és azt csendesen eliszogassam visszafele.
- Na és hogyhogy ilyen hamar jöttél? Nem számítottam rád. - kérdeztem barátságos hangnemben, miután mindent egy kupacba raktam - Legalább is nem most. - tettem hozzá, miközben egy kósza hajtincset elsimítottam az arcomból.


698 × remélem töccik *-* × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Csüt. Okt. 26, 2017 9:01 am
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Raven
Welcome?
Van az a pillanat, mikor már nincs olyan hely, ahol a biztonság érzetével mennél lefeküdni, képtelen vagy nyugodtan aludni, minden hangra felébredsz és tévképzeteid születnek. Az egyedüllét áldás és átok egyben, nem mintha panaszkodnék, de régen volt már az, mikor tudtam, hogy a szomszéd szobában olyan ember alszik, akiben bízhatok. Bizalom, olyan törékeny dolog, mint egy virágszál, hogy gyorsan kivirul, majd elszárad, elhullajtja szirmait és elpusztul, feléled-e? Ki tudja… Üres, kongó csönd, ahol semmi sincs, csak az egyik bevágott ablak szilánkjai ütköznek néha össze, ezzel is olyan túlvilági sikolyokat képezve, hogy egy temetőben kényelmesebb lenne éldegélni. Valaki megtalált, valaki bejött a házba és mindent felforgatott. Nem volt egy darab ép bútor sem, a ruhák szétszórva, fiókok tartalmai kiöntve, egy talpnyi tiszta folt sincs a szőnyegen, ahol nem nézném, hogy mire is lépek rá. Ki volt? És mit keresett? Vagy csak megfélemlítés? Fogalmam sincs, de abban biztos voltam, hogy már pedig ebben a lakásban nem maradhatok, ha már valaki megtalálta, más is megtalálhatja. És nincs kedvem arra kelni egy este, hogy a torkomnak hideg, éles penge feszül, legalább az álmomban ne zavarjon meg senki sem. Fél pillanatig sem tartott, mire előszedtem egy laptopot, ami ugyan a földön hevert, de nagyobb baja nem esett, pedig biztos, hogy felnyitották, hátha tárolok rajta valami információt. Lakások, albérletek után kutakszom, amikért nem kérnek arany árakat, de mivel igazi munkám nincsen, maximum ilyen egy-két napos, az egyetemet sem fejeztem be, és a vadászatért nem fizetnek ez egy kicsit rizikós. Fenébe, kéne egy stabil állás is! Vagy legalább a vadászatot bejelenteni, de az azt is jelentené, hogy Avery Sardothien már nem játszhatja azt, hogy megszökött/meghalt, hanem él és virul pokolkutyaként. Nem, kimondottan nem előnyös gondolat, ehhez túl büszke vagyok.
Végül sikerült egyet találni, ahova egy lánnyal lennék, nem is rossz, jó lesz álcának is, és az anyagiakat is így meg tudom oldani. Meg hát… legalább valaki, akiben talán félig bízhatok. Végignézve az életemet, sok mindenkit ismerek, de egyikben sem bízok meg magam és ő hibájuk miatt is. Nem vagyok tökéletes, lehet kissé paranoiásnak is tűnök, de legalább nem az unalmas szürkeegér típus vagyok.
Addig is, hol fogok én aludni? Nagy dilemma… De megoldottam. Egy zár feltörése nem nagy dolog, kijátszani lakásokat sem nagy dolog, az már inkább, hogy bokrokon és fákon keresztül menekülj, mikor a tulaj hazaér, és éppen otthon talál. Kínos, még jó, hogy ott volt az ablak, csak éppen magasan… Minden cuccomat nem szedtem össze, hiszen beszerezhetőek, leginkább a fegyverekre, jó pár váltás ruhára és egyéb fontos emlékeket pakoltam össze pár táskába, majd a többiért visszamegyek, ha már beköltöztem. Nem így terveztem, hogy kerítésen mászok ki aznap este, és az erdőn vágok át, hogy végül a megbeszélt idő elött gallyastúl, levelestűl berontsak az új lakásba, ahol már ott volt az új lakótárs. Kellemes ábrázat, barna haj, és hatalmas rumli. Nem mintha utóbbi zavart volna, valószínűleg ő sem várt, és kicsit furcsállhatja, ahogy így berontok, mint egy őrült, de túl unalmas lenne időben, megpakolva, mosolyogva átlépni a küszöböt és köszönni egymásnak. Egy a bökkenő, nem ember. Nem tudtam megmondani, hogy mi, de a bennem lévő blöki morgott, érzékeltette velem, hogy akivel szembenézek, az nem ember. Nem tudom mi, de nem ember. Ami nem feltétlenül baj…
- Helo – böktem ki levegő között, miközben az egyik táskát elengedtem, és koccanva esett a padlóra. Istenem, végre nem vágja a kezemet, csak most érzékeltem a futás és az adrenalin csökkenés után, hogy már pedig nem kényelmes cipelni ezeket és jó lenne megszabadulni tőlük, de… hova rakjam? Mert hogy egy talpalatnyi hely sem volt üres.
Érdekes jövőnek nézünk elébe, az is biztos.
- Öhm… - bújtam ki cipőmből, mielőtt mindent összejárok, miközben besétáltam, körbenéztem. Hát, mit is vártam? Nekünk kell otthonossá tenni. Nekem is, emlékeztettem magamat.
Utána néztem, ahogy elsiet mellettem. Olyan furcsa, hogy valakivel egy fedél alatt leszek, elszoktam az ilyesmitől, hiszen magamat ismertem, de máshoz is kell mostantól alkalmazkodni.
Nem tettem megjegyzést, ahogy gyors mozdulattal pakolt el, és tűntette el a helyszínt, de egy bugyi így is kikandikált. Oh, ez édes, ahogy zavarja magát, pedig nem most jöttem le a falvédőről. Hát, nem mondom, hogy tipikusan az lennék, aki kicicomázza magát, de 26 évesen már egy-két dolgon túl vagyok. Sóhajtottam egyet elmélázva, azt hiszem elfelejthetem lassan azt, hogy mindig csak farmerba járok, kivéve ha szükség hozza, ha ilyen lakótársam lesz. Nem mintha baj lenne, változás mindig kell, csak mivel az enyém szinte folyamatosan változott, egy biztos pontnak örülnék, ez a lakás lesz ezzel a személlyel?
- Hát a cuccaimat még nem hoztam, nem mindet inkább. Majd a napokban átdobozolom ide őket… - vontam vállat, ahogy körbefordultam a szobában. Tetszik, jobb mint a régi, csak éppen ketten leszünk.
- Tudom, csak… - hogy is kéne megmagyarázni, hogy ne nézzen hülyének? – Betörtek a lakásomba, jobbnak láttam, ha nem ott alszom inkább már – mondtam ki a fél igazságot, mielőtt még a sok füllentés hálójába össze ne gabalyodnánk. Hajamba túrtam és elkezdtem kihalászni a leveleket és az eltört pici gallyakat. - Mellesleg, Avery.


× szavak száma: 929 × megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Kedd Nov. 28, 2017 5:56 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Avery & Raven
Welcome home, roomie!
Ha minden úgy menne, ahogy azt az ember eltervezi, dögunalom lenne az élet. Minden tökéletesen működne, nem lennének problémák, konfliktusok és sokkal kevesebb párkapcsolat születne egy nap alatt. A véletlen fogalma ismeretlen lenne, a rendszerben egy darab hibát nem észlelnénk. Talán ideálisnak hangzik, no de miért is nem az?
Válasz: véletlenek nélkül a világnak mai napig fogalma se lenne jó pár dologról, például a természetfelettiekről. Nem hinném, hogy direkt alakult úgy, hogy észrevegyenek minket, azt meg pláne nehezen tudom elképzelni, hogy szándékosan jöttünk létre. De akár példaképp mondhatnám Amerika felfedezését, vagy az első csoki darabos kekszet. Ebből is látszik, hogy a véletlenek hatalmas befolyással bírnak, amit sokan fel se képesek fogni.
Már előre tudtam, hogy egy lakótárs új színt fog vinni az életembe, de arra kicsit se számítottam, hogy az illető szó szerint be fog robbanni a lakásba, falevelekkel és gallyakkal borítva. Bele se mertem gondolni, miért festett úgy, ahogy, mindenesetre azért egy részem kíváncsi volt, vajon mibe is keveredhetett.
Amint utat engedtem neki eszembe jutott, hogy odabent gyönyörű kupit hagytam magam után, így amint lehetett, igyekeztem minden cuccomat elrakni. Úgy volt, hogy szépen nyugodtan elpakolászok idővel, gondosan összehajtogatom a ruháimat és helyet keresek a fehérneműimnek, de... Nem így alakult. Ráadásul szinte sikítozott az arcom a zavarodottságtól, egyre csak vörösebb színre váltott. Kezdtem azt hinni, hogy inkább vérkaméleon vagyok, mintsem jaguár.
- Khmm.. - megköszörültem a torkomat - Nem tudom, melyik ágyat szeretnéd, vagy mit hova tennél majd, de ha nem jó így, nyugodtan szólj. - mutattam közben az én részem felé, ha esetleg neki az szimpatikusabb lenne.
Fogalmam se volt, hogy is kell az ilyesmit csinálni. Jó rég nem éltem együtt senkivel sem, így már nem igazán voltam képben, hogy is működnek a dolgok. A bátyámmal könnyebb volt, mindig hagyta, hogy én válasszak ágyat, új fogkefét meg miegyebet. De most...
Szobatársamat elnézve sejtettem, hogy kalandos lesz ez az új életmód, legbelül pedig csak imádkozni tudtam, hogy jól kijöjjünk egymással. Se neki, se nekem nem lenne túlzottan jó, ha összekapnánk.
- Jól van. Szólj, ha szükséged lesz rám. - kisebb mosoly húzódott a szám szélére, miközben követtem a lány tekintetét az enyémmel - Nem rossz lakás egy kisvároshoz képest. - tettem hozzá.
Tényleg tetszett, érdekes hangulata volt. Nem sok kellett hozzá, hogy az otthonunknak nevezhessük, csupán be kellett még rendezkednünk. Ez nem is tűnt elsőre akkora problémának, de persze természetes, hogy előfordul néhány gikszer menet közben.
- Ó, sajnálom. Így már érthető, hogy eljöttél onnan. - bólintottam, ismét végigpillantva lakótársamon. A betörés még mindig nem magyarázta, miért nézett ki úgy, mint aki egy állatkert esőerdő részlegén keresztülgázolva szaladt ideáig. Már azon járt az agyam, vajon mikor fog az egyik táskából kimászni egy kisebb gyűrűsfarkú maki, vagy valami aligátor kölyök. Erre a gondolatra kiszélesedett a mosolyom, de azonnal el is hessegettem lelki szemeim elől.
- Raven. Nagyon örülök... - már épp nyújtottam volna a kezem, de Avery a hajába gubancolódott erdőmaradványokkal volt elfoglalva, így gondoltam elhagyhatjuk a formaságokat.
Figyeltem a lány minden mozdulatát, elemezni kezdtem az alkatát, az arcvonásait. S mindezt fürkészve kiszúrtam egy kis falevelet, ami valahogy ott maradt barna hajzuhatagának két vaskosabb tincse között.
- Várj csak. - közelebb léptem - Megengeded? - a levélért nyúltam, s válaszát meg se várva kaptam ki a helyéről.
Ha már jó darabig egy helyen fogunk élni, gondoltam jobb, ha már most megszokjuk egymás közelségét. Alapvetően képes voltam nyitni mások felé, a kérdés mindig csak az volt, hogy érdemesnek találom e rá az illetőt.
- Tudod... Ha már így alakult, először meg kellene beszélnünk pár fontos dolgot. Számlák, kaja, fürdőszoba használat, hasonlók. Az ilyenekből szokott a legtöbbször gond lenni, úgyhogy ki kellene találni valami rendszert, hogy ne legyen kavarodás.
Talán túlságosan alaposnak tűntem, de mindenképpen nyugodtabb életet szerettem volna, aminek ezek az alapfeltételei. Ha minden szépen fel van építve, kisebb az esély a katasztrófára, ami mindenképp előnyt jelent számunkra.
- Persze ráérünk ezekkel, csak szerintem ne halasszuk sokáig. De gondolom most pihennél, úgyhogy... - nem fejeztem be a mondatot, meg akartam várni a reakcióját.


661 × itt is bocsánat a késésért 00 × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Dec. 03, 2017 2:34 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Raven
Welcome?
Elgondolva, mikor volt nekem utoljára szobatársam… Lol, régen, öregszem már. 6-7 éve már biztosan, amikor a vadász brancson aludtam, akkor. Az sokszor volt, de annak is jó pár éve. Nem mintha rossz szobatársnak mondanám magamat, de néha képes vagyok rumlit hagyni magam után, vagy meglátom az első adandó polcot és odapakolok, míg lehet az a másiké. Panasz azért nem volt rám, úgy emlékszem… Mennyire más élet volt az, mikor csak vártam, hogy végre én is mehessek vadászni a többiekkel, most pedig néha nagyon is örülök egy-egy szabad napnak, ha akad. Ámbár, valamiből meg kell élni… Nos, igen. Nem mondanám, hogy olyan sikeres vagyok emberként, mint természetfelettiként. A tanulás abban maradt, pedig nem kellett volna sok, hogy befejezzem, de jobbnak láttam megszüntetni azt a világot, minthogy még valamelyik évfolyamtársamat bántsam, utána munkát találni, méghozzá stabilat? Nem éppen sikerült. Az, hogy félig mérnöknek készültem, nem sok embert érdekel, az utolsó végzettségem, ami teljes, az az érettségi. Itt vagyok már benne a húszban, van egy fél diplomám és ennyi… Öhm, eléggé lecsúszott a vonatom az útról, ha szabad így fogalmaznom. Az, hogy ideköltöztem, pedig azt is jelentette, hogy normális életemmel is kell valamit kezdenem, nem élhetek rablásokból, néhai kis munkákból. Pazar… Nem is lehetne jobb. Nem mintha olyan sokra ítélném életem, amit ki tudja mikor fog összetörni a blöki bennem, de addig remélem van egy kevés időm, és ha szüleim úgy belém nevelték, hogy az emberek világával is folyamatosan kapcsolatba legyek, ezt most is nehéz eltűntetni. Ne menjen kárba a sok idő, mert már vadászokra nem támaszkodhatok. Emberként is helyt kell állnom, ennek volt első lépcsőfoka Raven, mert még nem sejtettem, hogy pont annyira ember, mint én.
- Nekem jó lesz az – mosolyogtam, miközben arra böktem, ami a cuccaitól távolabb volt, és nem annyira telepakolt. Konkrétan mindegy, míg van valami, ahol aludhatok, akár az a kanapé is lehet, csak legyen kényelmes. Mosolyogtató, hogy mennyire zavarban van, és ez engem mennyire hidegen hagy. Nem mondom, régen szerettem kiöltözni, tetszelegni az embereknek, sőt, még most is talán, azonban egy harcba nem lehet tűsarkúban menni… Kikerült életemből az erre való törekvés, és ahogy ránéztem, hirtelen hiányozni kezdett. Hiányozni a napok, mikor vásárolni lehetett menni, mikor egy csapat lánnyal elbeszélgettem, mikor a fiúknál igyekeztem bevágódni. És itt vagy most minden nélkül. Család, barátok, minden, csak én és a blöki… Juhé…
- Nekem tetszik! – vontam vállat, jelezve, hogy nincs kifogásom ellene, hiszen ezért is választottam ezt, no meg mert sürgősen kellett egy lakás. Nem kell aggódnia, mielőtt még panaszáradatot indítanék, hogy jajj, nincs jól lefestve. Meg voltam elégedve vele, úgy éreztem, hogy jó lesz, és ez talán egy újabb kezdet az életembe, melynek részese lesz Raven.
- Oh, köszönöm, Raven – jegyeztem meg, hogy igenis, közben figyeltem én ám, amit beszélt hozzám. Kibányászva a levelet, felkaptam táskámat, és az ágyra helyezve felnyitottam. Nem, ma még nem hoztam fegvyert, csak kettőt, de azt nem fogja látni. Pár ruha, könyvek, nem sok minden volt található, csak a legfontosabbak, és szerintem meg fog majd lepődni, hogy milyen kevés cuccal érkezem. Nincsen több doboznyi ruhám, tárgyak, sem semmi, nem azért, mert ne lehetne, hanem mert sosem éreztem szükségét. A legfontosabbak mindig velem vannak – pár kép a régi életemről, ennyi maradt már csak. Ennyi, ami emlékeztet arra, hogy ki vagyok, és kinek kéne maradnom. Én a mai napig reméltem, hogy eljön a nap, mikor újra vadász lehetek, még ha ennek esélye nulla is.
- Jajj, persze. Rugalmas vagyok – vágtam rá azonnal. Őszinte leszek, fogalmam sincs nagyon, hogy kell mással együtt élni tartósan, amikor egyedül éltem, intéztem a dolgaimat, de most egy lakáson osztozunk, persze, hogy kell valami menetrend. – Oh nem, nem vagyok annyira fáradt – ráztam meg a fejemet, ámbár egy alvás jól esett volna, de az ráér később is. – Úgyhogy nyugodtan megbeszélhetjük. Ha van valami, amihez kimondottan ragaszkodsz, csak mond – vágtam biztató fejet, úgy mint aki tudja, hogy folyik az ilyen. Szegény, fog még miattam szenvedni, elnézve, ha lestrapáltan esek haza, takarítani kell után és ki tudja még, hogy mi, jobb bele sem gondolni egyelőre, úgyhogy most a lehető legjobban akartam alkalmazkodni, hogy működjön az egész. Nem tudom miért, de akartam, hogy működjön ez az együtt lakásos dolog, ha lehet minél kevesebb problémával. Tényleg akartam, hogy ne csak tévelyegjek a világban, hanem egy biztos pont legyen, ha már semmi több. És ez lehetne akár Raven, ha már a lakótársa leszek.


× szavak száma: 817 × megjegyzés: Jó lett :3 × music: itt ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Szer. Dec. 13, 2017 3:56 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Avery & Raven
Welcome home, roomie!
A bizalom olyasmi, amit hosszú harcok árán lehet kiérdemelni. Nem elég, ha néha megölelgetsz valakit, hogy jobb kedve legyen, veszel neki csokit és megkérdezed, hogy érzi magát. Be kell bizonyítanod neki, hogy soha nem fogod őt elárulni, mindig ott leszel mellette és vigyázol rá. Ezt pedig nem túl egyszerű elérni, pláne, ha olyasvalakiről van szó, akit korábban már nagyon sokan megsértettek. Az ilyen embereknek nincs már erejük ismét bizalmat fektetni valakibe, hisz már mindenkiről azt feltételezik, hogy csak egy újabb sebet akar ejteni rajtuk - még akkor is, ha valójában egyáltalán nem ez a szándéka az illetőnek. Én magam is ebbe az állapotba kerültem, miután a bátyám, saját vérem cserbenhagyott. Saját magát helyezte előtérbe, a lehető legdurvább értelemben leszarta, mi lesz a sorsom. Még a bocsánatkérése se volt igazi, pedig legalább az az egy lehetett volna őszinte.
Az ok, amiért úgy döntöttem, Beacon Hills-be költözöm, ő volt. Minden vele kapcsolatos nyom ide vezetett, nekem pedig már szinte mániámmá vált, hogy megtaláljam, így amint lehetett, ide utaztam. Egyébként se volt mit sajnálnom a korábbi otthonomon, se igaz barátok, se aranyos bolti eladók nem voltak, akik miatt maradni akartam volna. Persze nem voltam magányos farkas, azért volt kikkel mennem bulizni, de azt azért nem mondhattam, hogy nélkülük nem tudnék élni.
És mégis, annak ellenére, hogy tök jól elvoltam magamban, épp egy lakótársat vártam. Igaz, valamivel később, mint érkezett, de mégis... Hajlandó voltam belemenni a közösködésbe, ami nálam nem valami gyakori, tekintve a múltamat.
Zavarom szép lassan alább hagyott, ahogy rájöttem, hogy nincs mit rejtegetnem Avery elől. Ő is nő, minden bizonnyal meg tudott birkózni néhány csipkés alsóneművel, csajos cuccokkal, amik a legtöbb korombeli lánynak alapszükségletnek számítottak. Habár kócos, falevelekkel és gallyakkal borított haja nem erről árulkodott, sejtettem, hogy azért nem volt egy igénytelen valaki. Legalább is reménykedtem benne, elvégre sose lehet tudni. Első benyomás alapján ítélkezni pedig nem fogok, mert szerintem ennél nagyobb genyóság nem létezik a Földön. Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet - próbálok eszerint élni.
- Jól van, mindjárt leszedem onnan a cuccaimat. - a választott ágyhoz léptem, és átdobáltam az ott hagyott pulcsikat a sajátomra. Nem igazán értettem, miért oda raktam őket, semmi értelme nem volt. - Ne haragudj, hogy ennyire szanaszét hagytam mindent, csak még nem jutottam el odáig, hogy el is pakoljam őket.
Lehet, hogy a túl sok gondolkodás miatt nem tudtam időben végezni. Egész végig csak az járt a fejemben, hogy vajon meg fogom e valaha találni Alexet, és sikerül e végre megbosszulnom, amit velem művelt. Pedig a legfontosabb, ami miatt aggódnom kellett az az volt, hogy egyetlen szekrényben mégis hogy fog minden cuccom elférni. Nem tűnt egyszerű feladatnak, még ha korábban azt is hittem.
- Kezdetnek tökéletes. Talán majd egy kicsit személyesebbé kellene tenni, hogy ne tűnjön motelszobának. - tettem hozzá, s lelki szemeim előtt már láttam is a saját részemet. Talán átfestés nem szükséges, nem is akartam volna ezzel terhelni Averyt, de... A fenébe is, ha már itt lakunk, otthonosabbá kellene tenni, nem?
Egyből elfogott az érzés, hogy még lesznek összetűzéseink, hacsak a belső tér átalakításáról van szó. Ezen kívül még elég sok dolog van, ami miatt ezer százalék, hogy előbb vagy utóbb össze fogunk kapni, aminek egyáltalán nem örültem.
- Ugyan. - mosolyogtam rá, majd mikor a táskájával kezdett foglalkozni, lehuppantam az ágyam szélére, s onnan kezdtem figyelni minden mozdulatát. Kíváncsi voltam, ki is lehet ő, milyen ember. Nem akartam elhamarkodottan ítélni felette, előbb meg szerettem volna ismerni, amennyire csak lehetett. Vagy amennyire megengedte.
Elkezdtem felmérni, mik is azok a dolgok, amiket lakótársakként figyelembe kell vennünk, és fel is vázoltam, mit kellene megbeszélnünk elsőként.
- Jól van, akkor szerintem nem lesz gond. Én is tudok alkalmazkodni, ha kell. - bólintottam - Igazából ahhoz, hogy rendszert tudjunk bevezetni, mindenképp ismernünk kell egymás napi rutinját. Sulira, munkára gondolok, a részletek annyira nem fontosak. Ki mikor kel, hogy ér haza átlagban, ez számít. Már csak azért is, mert akkor úgy kell a fürdő-, konyhahasználatot, ilyesmiket beosztanunk.
Igen, pontosan ez az a verzióm, amitől még engem is kiver a víz. A lány, aki túl alapos, mindent pontosan be akar szervezni, pörög az agya összevissza és nem képes ellazulni. Ritkán jön elő ez az énem, de épp elégszer ahhoz, hogy nagyon utáljam.
- Na jó. - sóhajtottam - Nem akarom, hogy azt hidd, valami anyáskodó liba vagyok, aki mindent meg akar szabni az életedben, csak... Nem lenne jó, ha kiszúrnánk egymással az ilyenek miatt.
Amikor még a bátyámmal együtt laktunk, nem egyszer előfordult, hogy siettem valahova, és kellett volna a fürdőszoba, de ő pont akkor volt bent. Feledhetetlen az a szörnyű érzés, amikor más miatt kerülsz kellemetlen helyzetbe. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, muszáj volt kialakítanunk egyfajta szabályt, hogy ne legyen a vége hatalmas káosz.


779 × remélem tetszik :3: × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szomb. Dec. 16, 2017 2:57 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Raven
Welcome?
Ég és föld voltunk, ha lehet így kifejeznem magamat. Első pillanatban, mégis volt valami közös ösvény, amin tudunk sétálni. Különös volt, talán azért is, mert egyáltalán nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy együtt éljek valakivel. Régen, ez normális lett volna, de a mostani életemben? Úgy éreztem, ez egy szál, ami távol tartson attól a tébolytól, amit a blöki fog hamarosan okozni az életemben, egy szál, amiben kapaszkodhatok, amin felmászhatok. Valamire szükségem van, talán, Raven lenne az a megmentő? Ámbár tudo, azzal, hogy belementem ebbe, akaratlanul is magammal rántottam. Nem lehet egy áldozat az életemben, figyelnem kell rá,  ez nem csak arról szól, hogy lakótársak vagyunk, hanem, hogy nyílt bejárása lesz az életemben, ami egyáltalán nem olyan szép, ahogy kívülről néz ki. A bőröm csak genetika, egy színdarab kosztümje, míg alatta tele vagyok sötéttel, és iszonyattal. Nem csak azt kell megtanulnom, milyen mással valóban együtt élni, hanem azt is, hogy önmagamat, hogy tudom kellően távoltartani, mielőtt sebeket okoznék. Feladatok, amik célt adnak, előnyt, hogy húzzam az időm, lehetőséget, hogy van még visszaút, és hogy ennek a bonyolult játéknak nem az lesz a vége, hogy a Pokolkutya átveszi az irányítást. Remény, amire nincs esély, mégis reménykedem… Remény, ami Raven képét veszi fel. Mosolyogtató, hogy ennyi minden után is van bennem olyan naivitás, ami ezt idézi elő. Még nem vagyok olyan rideg gyilkos, aki figyelmen kívül tudja hagyni a környezetét, még bőven van bennem emberség, ami nem fagyasztja meg szívemet. Ezt akarom éltetni, mert ha már félig fel is adtam, élni akarok… Vajon, Blöki, ezt is te sugallod nekem? Vagy tényleg ez az én gondolatom? Már nem tudok különbséget tenni a saját és az ő érzései között, egyre inkább egyek leszünk, egyre inkább beleolvadok az ő világába, egyre inkább az övé leszek. csak egy üres test, amit ő tölthet meg…
- Semmi gond – legyintek csak, engem aztán nem nagyon zavar a rendetlenség. Én sem vagyok az a típus, aki centis pontosággal állítja be a könyveket, kicsit sem, mivel általában sitősek a napjaim, hajlamos vagyok szétdobálni dolgaimat. Általában, a földön sosincs, de a polcokon képes vagyok halmozni. Ez is egy előrelépés lesz a számomra, hogy lesz lakótársam, most már mást is figyelembe kell venni. Lehet a végén én kapok idegbajt az ő rendetlenségétől? Ki tudja… Még nem ismerem, de lelkes vagyok ehhez az új viszonyhoz.
- Persze, idővel azzá alakul – bólintottam. Hát, annyira nem én fogom személyessé tenni, de igyekszem. Igaza van, nem egy motelszoba ez, ámbár nem terveztem, hogy napokat legyek itthon folyton. Elsőre úgy gondoltam, egy hely kell, ahol aludhatok, hát ezt a gondolatot a kukában dobhatom ki. Mégis csak laktársak leszünk, nem kezelhetem úgy, mintha a lakás egyik bútora lenne, nem? Ő is érző, gondolkodó lény… Lény? Van benne valami furcsa, valami megfoghatatlan, valami más. Amit érez a kutya, de nekem még nem mutatja meg. Oh, hogy utálom, hogy ilyen a kapcsolatom vele, hogy képes kizárni, a sötétségben hagyni. Csak mert ő szórakozni akar… Érez valamit Ravenból, de mivel nem mondja el nekem, így aztán hagyom is a kérdést annyiban.
Elhúztam a számat, no nem azért, mert az időbeosztással lenne bajom, sokkal inkább azért, mert suli? Amit ott hagytam anyámék halála után. Munka? Néha napján csinálok is valamit, de nem mondanám, hogy sok mindent. Leginkább vadászok. És eddig nem kellett a keresetemért annyit tennem, mert a házinéni szemet hunyt a tartozásaim fölött. De most… Ejj-ejj, Avery, te eddig a rohadt büdös életben nem csináltál semmit. És ezzel csak most szembesültem. Előtte… Ajj, ajj. – Ehmm…. – böktem csak ki elgondolkodva, hogy mit is mondjak. Eléggé rendszertelen voltam, mert eddig úgy osztottam be időmet, ahogy én akartam. Esténként jártam ki inkább, míg nappal sokáig aludtam, de ez is változó volt. Fene… Be kell valamilyen rendszerbe szűkítenem magamat. És kell valamit kezdenem magammal! Hát ez mesés… - Természetesen, igazad van – bólogattam erényesen, mintha teljesen egyetértenék, de konkrétan teli voltam kérdőjellel. Munka, iskola! Az hogy nem terveztem sosem előre, kezdte meghozni gyümölcsét. Itt voltam 26 évesen, és lógtam a levegőben szabadúszóként – se család, se pasi, se iskola, se nagyon munka… Csodálom, hogy eddig megbirkóztam az élettel. De ez így nem mehetett tovább. Ha vadász maradtam volna, még lett volna esélyem, ott jár azért valamennyi, ha az ember vadászik, de így, hogy sehol semmi? – Hát… - nem mondhattam nagyon semmit, mert ha most sulit, munkát keresek, azzal másképp alakul úgyis az életem. – Persze, összerakom, hogy mikor mire van szükségem, ha mindent áthoztam már ide – nyögtem ki végül, hogy időt nyerjek magamnak. Reméltem, raven nem annyira érzi ki a hangomból, hogy egy lusta dög vagyok, aki erre csak most jött igazán rá.


× szavak száma: 863 × megjegyzés: Jó lett :3 × music: itt ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Szer. Dec. 27, 2017 2:33 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Avery & Raven
Welcome home, roomie!
Lesznek gondok. Ezzel tisztában voltam, de úgy gondoltam, ez természetes minden normális lakótársi kapcsolatban. Abban is biztos voltam, hogy lesznek alkalmak, amikor keresztbe teszünk majd egymásnak, persze akaratunkon kívül. Amikor mindketten el kellene, hogy menjünk otthonról, de egyikünk kénytelen lesz maradni, mert valami oknál fogva vigyázni kell a lakásra, vagy ilyesmi. Még akármivel szembekerülhetünk, de ez nem szabad, hogy teljesen tönkretegye a még felépülőben lévő viszonyunkat. Ezért is szeretnék mindent a lehető legalaposabban rendszerbe sorolni, hogy a durvább konfliktusokat elkerüljük. Az érzékeny pontokkal kezdtem, ezek számítottak a legnehezebben kezelhetőeknek: fürdőszoba, számlák, konyha használat, satöbbi. Az ilyenek - különösen nőknél - iszonyatosan nagy vizet kavarhatnak, így erre mindenképp oda kellett figyelnem.
- Uhh, oké... - megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az, hogy ekkora rendetlenségben fogadtam Averyt, elég rossz első benyomást kelthetett, de igyekeztem gyorsan elhárítani a veszélyt. Örültem volna, ha nem gondolja már az első alkalommal azt, hogy ennyire trehány vagyok, így mindent megtettem, hogy a szobába robbantott csatateret megszüntessem.
Meglepően gyorsan elpakolok mindent az útból. Eredetileg úgy terveztem, hogy szép lassan, megfontoltan a helyükre teszem a cuccaimat, és így nagyjából három óra alatt végzek... Erre két perc alatt letudom az egészet.
Válaszára már csak egy mosollyal reagáltam, majd az ágyamra helyezkedve kezdtem megfigyelni őt. Nem akartam furakodónak tűnni, de égetett a kíváncsiság, vajon kivel is hozott össze a sors. Egyszerre láttam benne valami jónak a kezdetét és azt a sok kétséget, ami lassan behálózta az elmémet. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy jó ötlet ez az egész, tekintve, hogy Beacon Hills nem a megbízhatóságáról híres. Ki tudja, kikkel találkozom, és kik azok, akikbe bizalmat fektethetek. Így azt se mondhattam biztosra, hogy Avery mellett jó dolgom lesz.
De igyekeztem optimistán látni a dolgokat. Sok előnye van egy szobatársnak, és reménykedtem benne, hogy nekem is meg fogja könnyíteni az életemet, ha lesz mellettem valaki. Majd meglátjuk... Mindenesetre így sokkal nehezebb lesz megtartanom a titkaimat. Hogy hová tűnök el este, miért nem jövök haza suli után, miért van vérfolt a felsőmön. Persze Avery nem az anyám, nyilván nem fog kifaggatni, de a fejében ott fognak szunnyadni ezek az apró kérdések. Az pedig nem hiányzik, hogy lebukjak. Elképzelni se tudtam, hogy reagálna rá, ha megtudná, hogy miket művelek a bátyám keresése közben. Az talán nem lepte volna meg, hogy természetfeletti vagyok, hisz éreztem rajta valamit... Ami nem emberi, így akármi lehetséges. De... Az, hogy emellett miket teszek, ha bekattanok idegemben, nos... Nem túl kellemes. Fajom természeténél fogva agresszív, ezért a legtöbben utálnak minket szerintem. De hát ez van, nem szerethet mindenki mindenkit.
- Jól van. Ráérsz vele, úgy csináld, ahogy jól esik. - mosolyogtam rá biztatóan. Biztos voltam benne, hogy neki is bőven van mit rendeznie az életében, így nem szerettem volna bekavarni azzal, hogy még az ilyen apróságokat is a vállára pakolom. Külön nem nagy súlyuk van, de a többi problémával együtt brutális gondot jelenthetnek.
Persze sejtettem, hogy van még itt valami, ami eddig neki nem jelentett igazán nagy problémát, s most hirtelen a nyakába szakadt... Általában ilyenkor jön zavarba az ember - amikor rájön, hogy ezúttal kénytelen lesz valami olyat tenni, ami neki nem lesz túlzottan kényelmes. Valószínűleg mostanáig a munka nem volt a mindennapi teendői közt, ahogy a suli sem. Nem tudom, miből következtettem erre, de ahogy ez a két dolog felmerült, egyből megláttam azt a furcsa arckifejezést, ami egyértelműen együtt jár a zavarral. Sebaj, épp most csöppent bele egy teljesen új helyzetbe, előbb ezzel barátkozzon meg és aztán a többi velejáróval.
- Öhm... Hát akkor a rendszert beszéljük meg később. - sóhajtottam. Valahol azért örültem neki, hogy egy kicsit halaszthattuk még ezt a témát. - Addig mesélhetnél egy kicsit magadról! - reméltem, hogy az ismerkedős dologgal jól elüthetjük majd az időt, legalább addig se unatkoztunk volna. És egyébként is... Jó lett volna egy kicsit többet megtudni Avery-ről, ha már egy lakásban fogunk élni.
Ehh, egyre több gondot láttam magam előtt. Olyanokat, amikre korábban nem is gondoltam de, így, hogy végre mindketten ideértünk... A problémák száma már a fellegekben jár. A legfőbb baj pedig biztos, hogy a telihold lesz. Az éjszaka, amikor Raven a városban, vagy épp az erdőben tombolva fogja halálra rémíteni a mókusokat - vagy épp az embereket, minden a körülményektől függ. És ha még igazán el is pattan a fejében a húr, akár meg is ölhet valakit. Kétségek, kétségek... Egyre csak gyűltek, és már láttam is magam előtt az összes lehetséges negatív végkimenetelét a kettőnk sztorijának. Persze pozitív is akadt bőven, de az ilyesmit senki nem veszi észre elsőre.
Arcomon ebből ugyan semmi nem látszik meg, legbelül mégis emészt ez a kellemetlen gondolat. Mégis hogy a fenébe oldhatnám meg ezt anélkül, hogy lebuknék?


763 × remélem tetszik :3: × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Hétf. Jan. 22, 2018 2:38 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Raven
Welcome?
Az eddigi életem is katasztrófa volt, de mi lesz most? Egy újabb személy, akihez igazodnom kell, akit csak úgy nem kerülhetek meg. Azonnal a vadász brancs jutott eszembe, ahol felnőttem, ahol élveztem azt, hogy körbevesznek, és szabályokat törhetek meg. Élveztem azt az életemet, úgy hittem, mindenre képes vagyok. De aztán megtörtént a törés. A szüleim halála egy idő után biztosan fakult volna, megbirkóztam volna a feladattal, de azzal már nem tudtam, hogy életem egy Pokolkutyának a formáját öltötte magára. Én, aki mindig azért tanult, hogy nagyszerű vadász legyen belőle, hogy minél több természetfelettit pusztítson el… Egy lett azokból, és ezzel a szituációval nem lehet egy csettintésre boldogulni, ha az ember éppen másképp nőtt fel.
És most itt van Raven, aki a múltam egy újra élése lehetne, egy lakótárs, akár barátnő is, akivel beszélhetek, ha nem is teljesen őszintén, de beszélhetek, akivel megélhetem életem átlagos pillanatait, aki megmutatja, milyen gyereknek lenni még ebben a világban is. Akár, ez is lehetne, én mégis, most ódzkodom ettől, pedig ez már eltűnt. Befogadni egy személyt az életemben, úgy, hogy hatéve egyedül vagyok, egészen más. Egészen új. Egészen furcsa, és tőle gyengének, és nyíltnak érzem magam, pedig nem kéne.
Csak másodlagos probléma, hogy miből teremtek magamnak anyagi hátteret, de kezdett pár ötlet felmerülni bennem. Ha befejezném az egyetemet, szereznék egy tisztességes diplomát, akár jó is lehetne, akár visszahozhatnám mindazt, amit anyámék is akartak, hogy legyen emberi életem. Még lehet, nem? Vagy a Pokolkutyával veszve van minden? Ugye nem?
Ahogy leült, én is ráemeltem tekintetemet. Hadd vizsgáljon, és is megteszem, hogy mégis vajon mi fajta. mert nem ember, ezt akkor tisztáztam, mikor beléptem, de mi? Illata nem volt olyan, amit ismernék. Kellemesen édeskés, de fanyarkás is volt egyaránt, olyan, amilyen légkörben az ember szívesen eltölt pár órát simán. Mi vagy te Raven? De ez a kérdés váratott magára, mert azt jelentette volna, hogy már pedig nekem is fel kell derítenem a lapokat, noha, úgy sejtettem, a bennünk szunnyadó lények nagyon is tudják, mivel állnak szemben. Blökinek érzem a kisugárzásából, hogy elégedett, szinte már felvillanyozódott. Igen, kivételesen, nem akarom megölni a drága természetfelettieit, sőt, eggyel össze is költözök, hát nem remek?!
- Köszi, de legkésőbb azért meglesz a beköltözésem végére - …addig kitalálom, hogy mit kezdjek magammal, és az életemmel. Szokhattam hozzá a nappali életmódhoz, amiből egy ideje én már kiöregedtem… Vagy legalábbis, nagyn esti bagoly lettem, hiszen a legtöbb természetfeletti akkor van ébren. Bár, sok alvásra nem volt szükségem, hála az istennek. Ez is valahogy tanulható, hogy pár órával feltöltődjön az ember.
Felszaladt a szemöldököm. Magamról? Mégis mi a fenét mondjak?! Szia, Avery King vagyok, amúgy Pokolkutya, és önjelölt vadász? Már látom a lelki szemeim előtt, hogy milyen hatást érnék el. Nem, ezt semmiképp sem mondhatom. – Hát, öhm… - nyeltem egyet, merengve, hogy miért is vagyok képtelen trécselni csak úgy. Pedig néha be nem áll a szám, most még sem tolulnak a nyelvemre a szavak. – Ava, Ave, ahogy jónak érzed. Nincs testvérem, szüleim meghaltak, így aztán semmi rokoni hercehurcát nem kell elviselned – próbáltam viccet csinálni a komoly témából, de még az én lelkem is háborgott. – Mérnöknek tanultam, de még nem fejeztem be. Kimaradt pár év. Sokszor eljárogatok, úgyhogy nem fogok zavaró tényező lenni. Igazság szerint, szeretném, ha jól kijönnénk, bár, garanciát sajnos, nem tudok vállani önmagamért sem. Mire vagy kíváncsi? – mosolyodtam el, esélyt adva, hogy kérdéseit feltegye, vagy pedig örökké fedje őket homály. – De persze, te is mondj valamit! – lelkesedtem fel, egészen más lettem. Olyan énem került felszínre, amiről azt hittem, sosem fog létezni újra.

♛ 681 ♛ :3 ♛ Take me home

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Szomb. Feb. 10, 2018 6:49 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Avery & Raven
Welcome home, roomie!
Eleinte nem volt túlzottan ínyemre ez az egész lakótárs keresős dolog, mindenesetre Avery megismerésével egyre inkább enyhült bennem ez az érzés. Rendes lánynak tűnt, és habár minden esély megvolt rá, hogy előbb vagy utóbb kirobbanjon köztünk az első kisebb háború, nem bántam, hogy belementem ebbe az egészbe. Legalább az én szociális életem is fellendült egy cseppet, és alkalmam nyílt új tapasztalatokat gyűjteni. Vagyis ennek a reményét láttam újonnan szerzett ismerősöm jelenlétében. Imádkoztam, hogy igazam legyen, de amiatt se hisztiztem volna, ha nem változik meg semmi, ettől még éltem volna tovább az életemet boldogan. Már amennyire lehet azt boldognak nevezni, hogy egy olyan személy nyomában jártam, aki talán már nem is él.
Ugyan minden létező optimizmusomat beleöltöttem ebbe az új életmódba, volt bennem egy kis kétely. Ott szikrázott szívem mélyén a félelem, hogy ismét elárulhatnak, hogy újra beleesek a túlzott bizalom csapdájába. Nem akartam, hogy a múlt megismételje önmagát, ezért se engedtem korábban közel magamhoz senkit. De talán itt az ideje változtatni, nem?
Furcsának találtam, hogy egyikünk se kezdett célozgatni arra, amit mindketten tisztán éreztünk: a természetfeletti jelenlétét. Már vártam, mikor kérdez rá, de ő is bölcsebbnek látta, ha ezt a témát csak később hozzuk fel. Nem tudtam, mit gondoljak, és bár fejemben folyamatosan ott cikáztak történetünk lehetséges végkimenetelei, bíztam benne, hogy Avery jól fog reagálni az igazságra. Még akkor is, ha az nem volt olyan hétköznapi és épp egy kicsit kellemetlen, mintha csak egy pasi ügyre derült volna fény. Mert egy vérjaguár nem ruhákat szaggat teliholdanként, hanem magát az embert. Aki az útjába kerül, azt ösztönös agresszivitással fogadja, és addig tépi, míg felismerhetetlen cafatokra nem szedi őt. Ha pedig ez megtörtént, minden probléma nélkül rohan el, mintha soha nem is járt volna ott korábban. Kámforrá válik egy pillanat alatt.
Hogy terelhessem kicsit a gondolataimat, elkezdtem a hétköznapi kérdésekre koncentrálni, pénzügyekre, melóra, sulira és az együttéléssel járó egyéb kellemetlenségekre. Persze a legnagyobb probléma még mindig ott lebegett lelki szemeim előtt, de igyekeztem elnapolni annak kifejtését. Ezzel talán jobban ráértünk, miután megszoktuk egymás jelenlétét.
- Jól van, addig úgyis kitalálunk mindent. - tettem hozzá kedvesen, ami rám nem mindig volt jellemző. Általában hamar elvesztettem a türelmemet, ami betudható faji „adottságnak” is. Vagy csak szimplán ezt dobta a gép, amikor anno sorba álltam a tulajdonságaimért.
A feszültség oldása érdekében gondoltam, hogy talán kicsit bele kéne nyúlni végre az ismerkedés zavaros vízébe. Ha nem is teljesen csobbanunk bele, legalább próbáljuk ki, hogy vajon mennyire működik a dolog.
Avery arckifejezése elég sokat elárult, láttam rajta, hogy nehezére esett összeszedni a megfelelő szavakat. Talán csak szimplán nem volt társasági ember, vagy nem akart olyan könnyen megnyílni mások előtt. Valahol érthető volt, elvégre ki tudja, megbízhatunk e egymásban. Főleg, ha kiderülnek a legmélységesebb titkaink is...
- Részvétem a szüleid miatt. - ajkam széle enyhén lekonyult - Mérnöknek? Egész jól hangzik. - aztán hozzátette, hogy szeretné, ha jól kijönnénk. Szemeim egyből felcsillantak, amikor ezt meghallottam, jól esett, hogy nem csak én akartam így. - Én is szeretném, ha jóban lennénk. - mosolyogtam rá - Egyébként mi hozott Beacon Hillsbe? Már ha nem titok, persze.
Tényleg érdekelt. Mégis miért jöhetett ebbe a lepukkant kisvárosba? Mi oka lehet bárkinek is egy ilyen helyre költözni? Még az én indokom is elég hülyén hangzik... Ide vezettek a bátyám mocskos kis nyomai. Nem túl biztató a város szempontjából.
- Uhh, hát hol is kezdjem..? Engem nem igazán szoktak becézni, úgyhogy hívj nyugodtan, ahogy szeretnél. A Raven is teljesen megfelel, de felőlem akár Hollócska is lehetek, ha az jobban tetszik. - nevettem fel zavaromban. Oldottnak akartam tűnni, de belül nem teljesen voltam az - Apámat nem ismerem, anyám lelépett, így a bátyámmal, Alexszel nőttem fel. Aztán... - elhallgattam. Ötletem se volt, hogy közölhetném, hogy az a szemét odaadott a vadászoknak, hogy valamiféle háziállatként dolgozzak nekik. - Aztán ő is lelépett. Ezért is jöttem ide, szerettem volna megtalálni. Egyelőre persze nem sikerült, de már egészen közel járok. - vontam vállat - Egyébként még gimibe járok, idén fogok végezni, ha minden jól megy. Munkaügyben pedig nemsokára intézkedni fogok, úgyhogy szerintem... Jól megleszünk. - fejeztem be a mondókámat. Végre levegőhöz jutottam, ami nagy megkönnyebbülés volt, mivel általában órákig szoktam az ilyesmiről beszélni. Csoda, hogy ezúttal gyorsan letudtam az egészet.


692 × remélem tetszik :3: × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szer. Feb. 14, 2018 8:32 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Raven
Welcome?
Egy életet megosztani nem is oly könnyű, mint ahogy néha mondják. Legalábbis nem az olyanoknak, mint nekem, aki inkább abba integrálódott bele, hogy egyedül, mindent egyedül kell intézni, különben félő, hogy az a bizonyos társ hátba talál szúrni. Pont ezért volt nehéz Ravennel is, és erre rátett egy lapáttal, hogy nem is ember volt. Mi van, ha éjszaka elvágja a torkom, miután rájött ki és mi vagyok, vagy hasonlók… Nos, ahelyett, hogy a paranoia beette volna magát lelkembe, inkább hagytam, hadd folyjanak a dolgok. Kockáztatni kell, már sok mindent raktam tétnek, ennyi is belefér. Két kimenetel lehet, vagy, hogy nem fogunk meglenni, és a jobbik eset, ha valaki elhagyja a helyet, mielőtt egymás torkának ugrunk, vagy pedig jól ki fogunk jönni és nem lesznek akkora akadályok az életünkben. Hááát… Vadászként is kellett néha kockáztatni, ennyi beleférhet, nem? Rég volt, mikor tudtam, hogy a mellettem lévő szobában valaki szuszog, hogy valaki jár-kel a lakásban és nem azért mert lopni jött. Különös érzés lesz, és biztosan nem fogom megszokni egyre-kettőre, biztos lesznek kínosabb pillanataink is, de valahogy egész pozitívan álltam a dologhoz, talán, mert akartam, hogy ez a lakótársi dolog működjön. Akartam valaki embert, aki nem akar megölni, nem kell a bizalmasomnak lennie, meg semmi, még csak olyan jó viszonyt sem kell ápolnunk, szimplán mozgolódjon, láttassa meg velem, hogy az élet nem fekete és fehér, nem abból áll, hogy mikor kell valakit a túlvilágra küldeni. Nem csak ebből, van egy emberi oldala is, amire minden természetfeletti is vágyik. Vagy majdnem mindegyik, a Pokolkutyák azt hiszem eléggé magányos teremtések, és ugyan védik a természetfelettieket, de olyan hiper-szuper kapcsolatokat nem ápolnak, vagy legalábbis a Blökinél nem tudom, persze, lehet, vannak kapcsolatai, csak nekem ezt még nem mutatja meg… Szokás szerint.
Legyintettem, ahogy a szüleim szóba kerültek. Haladjunk, nem akarok erről beszélni semmiképp sem, hiszen az volt az indulópont az életembe, onnan jött Blöki, és az egészben a legrosszabb, anyámék tudták, hogy meghalnak és… És… Itt hagytak! Képesek voltak egyedül hagyni… Hogy engem biztonságba tudjanak… A fenét! 20 voltam, megoldhattuk volna együtt…
Gyorsan tovább lendültem a témában, mielőtt megragadtam volna ennél a momentumnál, mert lehet, mindjárt ki is készülök ettől. Akartam figyelni Ravenra, hogy legalább ne most azonnal indítsak rossz lapokkal.
- Akkor jó – mosolyodtam. Ha már mindketten akarjuk, az nem rossz kezdésnek. – Oh, én itt nőttem fel. Itt születtem, itt jártam suliba, igaz egyetemre már máshova, de… hát itt maradtam. De akkor te? – tettem fel a kérdést, hiszen valószínűleg akkor ő nem helyi lakos, már ahogy beszél a témáról, de nem kellett sokáig várnom, ahogy belekezdett a saját kis beszámolójába.
- Azt hiszem, maradok Ravennél – sóhajtottam fel, és éreztem, hogy végre könnyebb mederben folynak a történések. Nyitottunk, még én is és ez már plusz pontot ér szinte. Elkezdtük, próbáltunk, ami jó. – Hmm – konyult le ajkam, ahogy a családjáról beszélt. Mindenki lelépett… Azért az sem kellemes, mikor a családtagok tudatosan távolodnak el, sőt… Megtagadni egy testvért, egy gyereket… Nálunk csak azért nem volt, mert a vadászok eléggé csapatban dolgoznak. A brancson is ez volt a fűtőerő. A csapat, mert együtt erősebbek voltunk. – Remélem megtalálod, ha gondolod… - haraptam el a mondatot. Segítsek? Mi közöm van nekem hozzá? – Segíthetek, ha adsz egy fotót, hogy néz ki, hátha láttam. Mivel itt nőttem fel, sok mindenkit ismerek, de persze, mivel személyes, ezért… - ráztam is le azonnal. Istenem, de béna vagyok, hogy így csapongok a témában. De majd eldönti Raven. Lakótársa vagyok, nem a legjobb barátnője. Illetve csak leszek.
- Utolsó év – húztam el a számat, ahogy visszaemlékeztem az enyémre. – Továbbtanulásra gondoltál? – bukott ki belőlem a dolog. Gimi… Mennyire más világ.
- Én is így gondolom – kacsintottam, és táskámért nyúlva el kezdtem pakolni. Ha már jöttem, talán neki is kéne állni, hogy úgy tűnjön, én is itt lakom, nem?

♛ 723 ♛ :3 ♛ Take me home

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Vas. Feb. 18, 2018 1:21 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Avery & Raven
Welcome home, roomie!
Mindkettőnk családi háttere tragikus volt bizonyos értelemben. Az ő szülei meghaltak, az enyéim leléptek, akárcsak drága bátyám... Már ha fogalmazhatok így. Ő voltaképpen odadobott a vadászoknak, akár a csontot egy kiéhezett kutyafalkának. Szét is szedtek volna, ha nem gurul el nálam a gyógyszer néhány perc erejéig, hogy aztán félelmet nem ismerve nekirontsak az egész bagázsnak. Szép kis haláluk volt, egyesével marcangoltam le a bőrt a húsukról.
Engem azóta is bosszúvágy hajtott szeretett testvérem iránt, így reméltem, hogy legalább Avery normális volt ebből a szempontból. Nem lett volna kellemes, ha két agresszív energiákkal töltött nő mászkálna egy légtérben. De ha mégis így lett volna, valamiért annak is tudtam volna örülni. Szükségem volt valakire, aki megértette a helyzetemet, akivel kibeszélhettem mindezt, és akár segíthetett is, ha tudott. Nem volt ez olyan nagy kérés, ugye? Azok után nem, amiken keresztülmentem. Annyi mindent elveszítettem az életem során, hogy már szerettem volna végre kapni is valamit ennyi szenvedés után. És itt most arra a sok lelki traumára gondolok, nem a verekedésekre, kínzásokra, életért való küzdelmekre. Azok már meg se kottyantak, miután mindenki elárult engem a családomból. Csak azt sajnálom, hogy soha nem jutott volna eszembe álmukban megfojtani őket... Akkor elkerültük volna mindezt, Alex pedig nem mászkálna szabadlábon hatalmas boldogságokban, mintha minden rendben lenne.
Mert nem volt rendben semmi! A saját húgát használta fel a szabadságáért, és még a bocsánatkérése se volt őszinte, hát csoda, ha le akarom vadászni? Nem. Egyáltalán nem meglepő.
Talán emiatt is kerestem magamnak lakótársat. Nem csak lelki szemetesre volt szükségem, de alibire is, no meg talán közrejátszik az is, hogy nagy valószínűséggel Avery lesz az egyetlen hétköznapi folt az életemben, az egyetlen búvóhelyem, ha elegem lesz a sok marhaságból. Ha elegem lesz a vérből, a mocsokból és a bátyám iránti gyűlöletemből...
Tekintetemmel próbáltam memorizálni Avery minden egyes vonását. Emlékezni akartam rá még akkor is, ha esetleg útjaink elválnak a jövőben, vagy valami oknál fogva nem látnám többé. Belevéstem a tudatomba a nevét, a szeme színét, a hajának minden egyes kis hullámját, a mosolyát... Hogy aztán némely keserű pillanatomban eszembe juthasson, és kellemes emlékként gondolhassak a percre, amikor próbáltam átlagos életet élni. Mert el fogok bukni benne, s hacsak feltételezésem - miszerint szobatársam természetfeletti - be nem igazolódik, nem lesz senki, aki mellettem állhatna. Ha pedig igazam lenne, akkor se biztos, hogy majd pont ő fog engem talpra állítani. Talán meggyűlöl, ha rájön, mi is vagyok valójában... És mit teszek, hogy megtaláljam azt a dögöt, akit valaha a testvéremnek nevezhettem.
Akaratlanul is arcomon ragadt a mosoly. Megnyugtatott a gondolat, hogy mindketten megfelelően akartuk kezelni ezt a helyzetet, az meg pláne, hogy jól ki akartunk jönni egymással. Kevesen mondhatták el magukról, hogy szeretnének jóban lenni velem.
- Oh, értem. - bólintottam. Végül kérdésére választ adtam a kis sztorimmal, bár azt nem említettem, hogy az Egyesült Államok majdnem teljes egészét bejártam már, mert az a tökfej bátyám hihetetlenül elszántan meg akarta találni apánkat. Ez már csak olyan kis részlet volt, amit nem akartam egyelőre kifejteni.
- Rendben, a Raven tökéletes lesz. - értettem egyet. Láttam Avery-n, és magamban is erősen éreztem, hogy kezdünk mindketten feloldódni. Ez különös, bizsergető érzéseket váltott ki belőlem, s talán elmondhattam végre magamról, hogy létezik egy személy ebben a városban, akivel tényleg jól kijövök. Sőt... Ezen a világon ő lehet az egyetlen. Ez egyszerre váltott ki belőlem pozitív és negatív érzéseket, hisz valamilyen szinten mégis elszomorító volt, hogy a milliárdok közül mindössze egyetlen egyet ismerek, aki majd egy nap megkedvelhet, ha nem cseszem el.
Aztán feljött a család téma... Jaj nekem, mit meg nem adnék, ha azt mondhatnám, hogy árvaházban nőttem fel... Még mindig kevesebb csalódás lett volna, mint Alex, anyám, vagy a fickó, aki pusztán biológiai szinten mondhatja magát az apámnak.
- Kedves tőled, hogy segítenél, de... Hát, egy próbát megér. - végül megadtam magam a kísértésnek, és előkotortam a pénztárcámból egy kettéhajtott képet. Biztosabb helyet nem tudtam találni neki, és igazából azt se bántam, ha össze lett volna gyűrve. Mindössze azért tároltam magamnál, hogy megmutogassam másoknak, hátha látták már azt a szemetet a környéken. - Tessék. Alig egy-két éve készült... - nyújtottam a fényképet, amin együtt pózolok a címeres barommal. Ugyanolyan jóképű volt, mint amilyenre emlékeztem, fekete fürtökkel, ragyogó kék szemekkel. Na és a bőrdzseki... Elengedhetetlen kelléke volt az imidzsének, mindig magával vitte mindenhova.
- Gondoltam rá, persze. De a mostani körülmények között nem hiszem, hogy megengedhetnék magamnak ilyesmit. Talán ha végre sikerül pénzügyileg mindkettőnknek talpra állnia, akkor lehet róla szó. - vontam vállat. Szívesen tanultam volna egyetemen... De előbb biztos talaj kellett a lábam alatt.
- Akkor jó. - mosolyom kiszélesedett, s csak figyelni kezdtem, ahogy Avery pakolászik. Én már nagyjából kész voltam, úgyhogy fogalmam se volt, mi mást csinálhattam volna. Segíteni nem akartam, hiszen a személyes holmijairól van szó, és én se szívesen hagynám, hogy más nyúlkáljon a cuccaimhoz. Még a végén olyat találna, amit nem kéne.


801 × remélem tetszik :3: × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Welcome home, roomie! - Ava & Raven
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Varjak kódexe
» Raven előtörténete
» Raven Sutter feljegyzései

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: