• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Charmaine & Jasper - Seriously?


Szomb. Ápr. 21, 2018 11:07 pm
☇ Természetfeletti kisokos


Pént. Ápr. 20, 2018 11:25 pm
☇ Nem vagyok itt!


Vas. Ápr. 15, 2018 8:10 pm

nyerteseink
gratulálunk az ősz legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 I don't need your help - Kol & Raven










avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Hétf. Okt. 23, 2017 7:19 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Kol & Raven
I don’t need your help...
Nem terveztem a földig leinni magamat. Csak épp egy kicsit le akartam adni abból a sok feszültségből, ami hirtelen rám ragadt az utóbbi napokban. A költözéssel együtt olyan emlékek kerültek felszínre, amiket egy kis időre szerettem volna eltemetni, vagy legalább félretenni az egyik fiókba. De nem, a sors iróniája nem hagyta, hogy elfeledkezzek drága bátyám tetteiről, vagy a tényről, hogy még mindig semmi hírem sincs felőle. Azt se tudtam, merre lehet, vagy hova vezette az útja néhány éve, amikor csak úgy leadott a vadászoknak a szabadságáért cserébe. Hogy mi vagy ki is tartotta fogva, fogalmam se volt, mivel erről egyáltalán nem mesélt. Csak annyit mondott, hogy „Ez volt az ára... Csak így lehetek szabad.”
De hogy ez pontosan mit is takart, nem tudom. A mai napig nem kaptam rá választ, ahogy valójában szinte egyik kérdésemre se, ami valaha a fejembe pattant. A világ szeretett előttem titkolózni, ebből pedig kezdett már nagyon elegem lenni.
Az a kis kocsma, ahova betévedtem, nem sokat javított a helyzeten. Nagyon emlékeztetett arra a helyre, ahol utoljára jártam a bátyámmal, azzal az áruló döggel. Sokszor kívántam azt, hogy bár sose ismertem volna, de... A múlton nem lehet változtatni.
A háttérben halkan szóló zene megadta a tipikus bárok hangulatát, kellemes volt és egészen lassú. A bent terpeszkedő férfiak és nők mind el voltak foglalva egymással, nevetgéltek és magukról megfeledkezve hajtották le egymás után a feleseket, röviditalokat. Micsoda mocskos népség...
Helyet foglaltam a bárpultnál sorakozó székek egyikén, s kértem magamnak egy adag whiskeyt. Majd még egyet... És még egyet... S az idő múltával már megszámolni se tudtam, hány ujjam van, nemhogy az elfogyasztott adagok számát. A végére már meghívattam magamat, mert kedvem se volt, hogy ennyit kifizessek egymagam. Szerencsére elég volt egy bájos mosoly, szempilla rebegtetés, és máris tolták elém a következő poharat.
Nem kellett egy óra sem, hogy már el is feledkezzek arról, miért jöttem ide, vagy épp hol is van az az itt. Ebben az állapotomban arra sem számíthattam, hogy majd valahogy megvédem magam, ha esetleg egy jómadár ki akarná használni a helyzetemet. És természetesen mikor máskor próbálkozna be valaki, ha nem ilyenkor?
- Mit keres egy ilyen gyönyörű, fiatal hölgy egy lepukkant kocsmában? Csak nem eltévedtél? - ült le mellém egy termetesebb fickó. Nem panaszkodhatott az alkatát illetően, magas volt, karjai jól kidolgozottak voltak, tele tetoválással. Tipikusan az a fajta pasi, akit mindig el akartam kerülni. Ezeket lerázni szinte lehetetlenség volt, pláne részegen.
- Gondoltam.. Kikapcsolok kicsit. - feleltem félig-meddig épp ésszel, habár eleinte nem nagyon akartak szavak feltörni ajkaim közül. Körbepillantottam, hátha felbukkan egy ismerős arc, akihez odamehetnék, hogy ne kelljen tovább társalognom az idegennel. De csak nem volt arrafelé senki, így kénytelen voltam megoldani egyedül a dolgot.
- Hozzád, vagy hozzám? - hangzott el a következő kérdés. Aha, tehát rögtön a lényegre tér... - Tudod mit? Feldobok egy érmét. Ha fej, hozzád, ha írás, akkor hozzám.
- Inkább egyik se... - próbáltam valami epés megjegyzést tenni, de nem nagyon jött össze. Gondolkodni se volt erőm, nemhogy még rendes mondatokat összerakni.
- Ugyan már. Nálam jobbat nem fogsz találni sehol, cicám. - kacsintott rám, miközben keze lassan elkezdett vándorolgatni a lábamon.
Ahogy hozzám ért, azonnal felpattantam és ide-oda ingadozva indultam meg a kijárat felé. Annyi szerencsém volt, hogy a pultos visszatartotta a kigyúrt pasast, mivel valakinek ki kellett fizetnie az utolsó néhány pohár whiskey árát. Ennyi előnyöm volt legalább, így ki tudtam bicegni a bárból, hogy aztán szem elől tévesszen végre az a barom.
A benti melegtől kipirultan, apró, fénylő cseppekkel az arcomon léptem ki az utcára, ahol rajtam kívül még legalább négy-öt részeg fetrengett a földön. Ha józan lettem volna, már rég kinevettem volna őket, de így inkább csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne dobjam ki a taccsot idő előtt. A falnak támaszkodva próbáltam összeszedni magam, mélyeket szívtam a friss, hűvös levegőből. Ahogy az oxigén végigáramlott a tüdőmön, ismét megszédültem, de ezúttal jobban, mint odabent.
De a torta tetejéről még hiányzott az a fránya cseresznye. Még nem volt vége a napnak, ahogy a bent folytatott beszélgetésnek sem. Tudtam jól, hogy ha nem húzom el a csíkot minél előbb, a korábbi fickó utánam fog jönni, hogy ismét bepróbálkozzon. Elvégre, ahogy mondtam... Ezeket lehetetlenség lerázni.


music × 690 × remélem tetszik így elsőre *-* × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


and all the kids cried out,
"please stop, you're scaring me"

i can't help this awful energy

god damn right,
you should be scared of me

who is in control?


Join date :
2017. Oct. 08.

Age :
1018

Tartózkodási hely :
❝ wherever i want ❞

Foglalkozás :
❝ killing people and having fun ❞


Vas. Nov. 26, 2017 7:55 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet



Raven & Kol
Drinking isn't slove the problems,
sweetheart

Rám fért már egy este, ami csak rólam szól. Mikor lazíthatok, és elfelejthetem egy estére, hogy ki is vagyok, és voltam. Ehhez természetesen a legjobb hely nem is lehet más, mint egy bár, vagy egy kocsma. Többnyire persze adok a minőségre, de Beacon Hillsben már feltűnt, hogy minőségi helyet, szinte lehetetlenség találni, szóval hamar feladva a keresést, betértem az első helyre, ami nem csak este tízig van nyitva, és szigorúan felnőtteknek való.
Pár pohár alkoholos ital lecsúszott már a torkomon, mikor úgy döntöttem, hogy kicsit magasabbra is emelhetném a mércét szórakozás terén, és két lány társaságában vonultam félre az egyik sötétebb boxba a kocsma leghátsó pontjába, hogy egyetlen kíváncsi szem se fürkészhessen ki minket. Természetesen az alkohol nem maradhatott el így sem, de a hangsúlyt akkorra már az élvezetek halmozására akartam fordítani inkább, ebben pedig más foglalta el az első helyet nálam.
Egy egyszerű kis igézés után meg is kóstoltam a lányokat.
Ereikben végig futó alkoholtól kissé keserű vér töltöttem meg számat minden egyes harapás után, de szép lassan kezdtem hozzászokni, s a végére már sikerült szinte teljesen mellőznöm ezt az érzést. Helyette inkább az érdeskék ízre koncentráltam csak, melyre ízlelőbimbóim szinte táncot jártak és arra ösztönöztek, hogy még többet és többet akarjak. Látszólag a lányok is élvezték a dolgot. Talán még akkor sem ellenkeztek volna, hogyha nem igézem meg őket, bár félő, hogy az ijedtség nagyobb úr egy ilyen helyzetben. Pár nap elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, ez a város még nem áll készen a vámpírokra.
Mohó kortyok. Alkohol és vér. Kezdtem elérni valamiféle eufórikus érzést, mikor egy ismerős hangra lettem figyelmes. Akarva-akaratlanul is kizökkentett a kis világomból, melyet felépítettem magamnak estére, s az üres sötétség helyét – melyben csak a mi kis boxunk szerepelt, azonnal átvette a körülöttünk lévő kocsma minden jellegzetes vonása. Szemeim előtt ismét feltárult minden apró részlet az emberekkel együtt. Így pedig hamar sikerült kiszűrnöm a hang forrását is.
Raven Burke.
Mielőtt még mozdultam volna, úgy döntöttem, megvárom, mi lesz a jelenet vége. Ismertem már annyira a lányt, hogy tudjam, meg tudja védeni magát, ha kell, bár az állapota kissé aggasztott. Tudtam jól, hogy jaguárság ide, vagy oda, most egyszerű halandó lányként áll csak szemben a zaklatójával. Feltéve, ha el nem veszíti a fejét teljesen, akkor viszont jobb, ha menekül mindenki, mert nem lesz képes uralkodni magán.
Már épp mozdultam volna, mikor Raven úgy döntött, hogy neki mára ennyi elég volt, s inkább maga mögött hagyja a helyet. Kényelmesen visszadőltem az ülőhelyem támlájának, miközben kézbe vettem a bourbont, hogy belekortyoljak. Ez után megfogtam egyik partnerem alkarját, hogy ezúttal a csuklójába harapjak. Eközben azonban nem tudta elkerülni figyelmem, a zaklató férfi rekedtes hangja, mely azonnal megütötte a fülem, mikor megszólalt. A hallásom természetesen ki volt élezve rá, hiszen volt egy sejtésem, hogy nem fogja feladni ilyen egyszerűen, s ez sajnos be is igazolódott.
Úgy éreztem, cselekednem kell.
Felálltam a biztonságos kis helyemből, hogy a férfi után induljak, aki már majdnem elérte az ajtót, de mielőtt kiléphetett volna, segítettem neki, hogy még véletlenül se a lábain hagyhassa el a helyet, hanem inkább az oldalán csúszva, kihajítva onnan.
- Nem tanítottak meg téged a jó modorra? – Kérdeztem végül a legnagyobb higgadtsággal, ami tőlem telhetett, mivel tudtam, hogy ez ilyen helyzetben bosszantóbb, mint bármilyen dühös, ingerült hangnem. Talán még egy kisebb gúnyos mosoly is kiült az arcomra, ahogy figyeltem, hogy feltápászkodva a földről egy dühös pillantással méreget.
Épp szólni akart valamit, mikor közelebb sétálva egyszerűen csak visszakényszerítettem előző helyére a lábam segítségével. Mikor felnéztem, csak akkor vettem észre, hogy Raven ott van mellettünk pár méterre. Persze ezt is csak a szemem sarkából.
- Kelj fel – szóltam rá végül, miközben elhúztam a lábam. A férfi morogva ugrott fel a földről, és már emelte az öklét, hogy egy csapást mérhessen rám, de egy egyszerű mozdulattal elkaptam a karját, majd kifordítva azt a háta mögé kerültem. Szabad kezemmel elkaptam a másik kezét is, melyet szintén hátra kényszerítettem, majd jobb lábam a hátának feszítettem, s kissé előbbre is nyomtam, kényszerítve, hogy előre hajoljon, bármennyire is fáj neki a keze miatt.
- Melyik kezed volt az? – Kérdeztem a taperolásra célozva, válasz helyett azonban csak fájdalmas nyöszörgést hallottam, majd ijedt tekintettel fordította félig hátra arcát, hogy rám tudjon nézni.
- Ne csináld, kérlek! – Kezdett bele a könyörgésébe, ami azonban egyáltalán nem hatott meg.
- Szóval nem válaszolsz? – Tettem fel egy újabb egyszerű kérdést, amivel megadtam neki egy utolsó esélyt arra, hogy csak fele annyira járjon rosszul, mint ahogy válasz nélkül fog. Válasz azonban most sem érkezett. – Ebben az esetben búcsúzz el mindkét karodtól. – Lábamat továbbra sem mozdítottam, kezeit viszont egyre inkább kezdtem hátra húzni magam felé. A férfi felordított a fájdalomtól, miközben továbbra is csak kérlelt, hogy hagyjam abba. – Kíváncsi vagyok, vajon kezek nélkül, hogy fogod zaklatni legközelebb a lányokat – jelentettem ki elgondolkozva, miközben egy gonoszkás mosoly húzódott arcomra.
Akkorra szinte már mindenki kitódult a kocsmából a pultossal együtt, de egyikük sem mert, vagy csak nem akart beleavatkozni a kettőnk ügyébe. Egy gyors pillantást vetettem az összegyűlt, kisebb tömegre. Az arckifejezések egyértelműen árulkodtak mindenki érzéséről. Feszülten várták, hogy mi fog történni, tényleg befejezem-e, amit elkezdtem, vagy sem. Néhányan talán fontolóra vették, hogy elszakítanak minket egymástól, a nők többsége pedig ijedten emelte kezét a szájuk elé, s a félelemtől rettegtek.
Tekintetem ismét visszavándorolt a perverzre, majd egy erősebb húzással végül eltörtem mindkét vállát, s mint aki jól végezte dolgát, elengedtem, és hagytam, hogy a férfi összeessen előttem.
A következő pillanatban már mindenki a nyöszörgő perverzt vette körbe, én pedig észrevétlenül oda tudtam menni Ravenhöz, akinek a kezem nyújtottam, jelezve, hogy segítek neki, feltéve, ha szeretné.
- Jól vagy?


ne haragudj a késésért! 00 | code
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 15.

Tartózkodási hely :
× BH ×

Foglalkozás :
× Student ×


Kedd Nov. 28, 2017 8:35 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad





Kol & Raven
I don’t need your help...
„Nem.” Csodálatos szó, amit annyi mindenre lehet használni, hogy megszámolni se lehet. Tagadhatunk vele, elutasíthatunk valakit... Ez utóbbi persze nem mindig válik be. Főleg, ha az a valaki annyira be van ránk indulva, hogy már annyi önkontroll sincs benne, hogy inkább másnál próbálkozzon ahelyett, hogy a védtelen áldozatot letaperolja.
Persze előfordulnak kivételes esetek, de egy kocsmában a legkevésbé se valószínű, hogy pusztán egy nemmel le lehet rázni valakit. Az nagy csoda lenne, főleg, ha egy magamfajta részeg lányról van szó, aki már meg se tudja védeni magát, annyira sokat ivott.
Legalább annyi eszem volt, hogy nem én fizettem ki az egészet. Meghívattam magam, aztán a végét rásóztam az izomagyra, aki megpróbált befűzni. Persze magam se hittem, hogy ennyi lesz az egész, hisz amint kiértem az utcára, lefagytak a lábaim. Megszédültem, moccanni se tudtam a hányingertől. Esélyem se volt, hogy legalább a közelből eltűnjek, és a korábbi pasas végleg elveszítsen szem elől. Túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen, de hát álmodozni szabad, nem?
Az első gondolatom - amint elmúlt a szédelgés - az volt, hogy valahogy haza kellene találnom még az este folyamán. Persze abban a pillanatban azt se tudtam, merre van az a haza, így esélyt se láttam rá, hogy a puha ágyikómban landoljak egy órán belül. Már az is megfordult a fejemben, hogy amíg ki nem józanodok, beköltözök egy híd alá, vagy az erdőben valami nyálkás kis barlangba. Egy mocsári varangynak szebb jövőképe volt, mint nekem...
Hiába a vérjaguár lét, ha beüt a pia még a szomszédom kertészével se tudok elbánni, nemhogy egy kigyúrt, bikatestű fickóval, aki legalább kétszer idősebb nálam, és szuperkanos. A fejemben már legalább ötféle módszerrel csináltam ki, kívülről viszont csak álltam kukán a falnak dőlve, várva valami csodára, ami hazarepít. Vagy ha azt nem is, de legalább kihúzhatna a bajból most az egyszer.
Csoda ugyan nem érkezett, de helyette volt szerencsém végignézni, ahogy az előbbi csávó kisuhan a kocsma bejáratán és feltörli az arcával a járdát. Meglepettségem csak fokozta a szédültséget, de azért igyekeztem talpon maradni, hogy legalább ne úgy járjak, mint a többi részeg a közelben.
És ha ez még nem lett volna elég váratlan, egy újabb alak lépett ki a bárból. Nehezemre esett koncentrálni, így elsőre egyáltalán nem ismertem fel az illetőt. Hangja ott csengett a tudatalattimban, próbáltam összekötni egy emlékkel, de sehogy se sikerült.
Miközben a pasas felállt, végre megeredtek a lábaim, csak épp nem arra, amerre szerettem volna. Egyenesen a kis jelenet felé vették az irányt, de alig két lépés után jobbnak látták, ha inkább megmaradnak egy helyben. Ismét a falnak dőltem.
Ekkor ért a felismerés. Rájöttem, kivel is van dolgom, az emlékek a helyükre kerültek, az arc és a hang a megfelelő polcon landolt. Kol Mikaelson ott állt tőlem pár méterre teljes valójában, és épp azt a pasit próbálta móresre tanítani, aki kikezdett velem.
„Melyik kezed volt az?” - hangzott a kérdés, s habár régebben iszonyatosan naiv voltam, mostanra már nem megtanultam nem belegondolni a dolgokba. Egy részem úgy érezte, miattam megy a balhé, de a másik folyamatosan azt visítozta, hogy jobb, ha nem agyalok túl sokat ezen.
A zaklatóm pedig hiába könyörgött, Kol nem kegyelmezett neki, húzta az időt és fokozta a feszültséget - fizikai értelemben is, elég volt látni áldozatának szenvedő arckifejezését. Korábbi gondolatomban akkor lettem biztos, mikor a beszélgetés többi részét is hallottam. Tehát tényleg miattam támadta le a fickót. Jé, a lovagiasság még mindig létező fogalom? Szívmelengető lett volna, ha nem akartam volna kidobni a taccsot.
Az emberek természetesen kirohantak a kocsmából, hogy nézhessék a műsort, de szerencsére egyikük se foglalkozott velem, így egészen nyugodtan koncentrálhattam arra, hogy minél hamarabb kitisztíthassam a fejemet. Egyébként se láttam már semmit a kis akcióból, mivel mindent eltakart előlem a tömeg.
Reccs. Ennyit hallottam, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a gombóc a torkomban még nagyobbra dagadjon, a gyomrom pedig már saját maga körül kezdett el csavarodni, majd összekötözte magát, akár egy cipőfűzőt. Nem igazán voltam oda érte, hogy Kol ilyen durván bántotta a pasast, de a túlélési ösztönöm azt súgta, inkább neki legyen baja, mint nekem. Önzően hangzik, tudom, de sajnos ilyenek a magányos lények, mint én. Nekem nincs falkám, soha nem is volt rá szükségem. Így legalább csak magamra kell odafigyelnem és én állok a fontossági sorrendem élén.
A következő pillanatban pedig már ott is találtam magam előtt a nap hősét, aki a kezét nyújtva ajánlotta fel a segítségét. Legalább is sejtettem, hogy nem épp elrabolni készült.
- Miért törted... - kezdtem volna bele, miközben tettem felé egy lépést, de ahelyett, hogy megfogtam volna a kezét, ügyesen ráborultam, megkapaszkodva a felsőjében - Nem, asszem nem. - feleltem a korábbi kérdésre.
Összevissza cikáztak a gondolataim, de egyiknek se volt értelme. Nem tudtam tisztán felfogni semmit magam körül, épp csak egy kis töredék jutott el a tudatomig.
- Tudod ez nagyon... Nem volt szép. Nem szokás eltörni mások vállát. - biggyesztettem le az ajkamat, mintha bántana a dolog. De amint belegondoltam, mi is történt... - Szerintem hányni fogok.


music (mert épp ezt hallgattam) × 821
remélem tetszik :3: × @



The prey who became the predator
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
I don't need your help - Kol & Raven
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Varjak kódexe
» Raven előtörténete
» Raven Sutter feljegyzései

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: