• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Visit to a part of past - Ava & Stells










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Nov. 05, 2017 12:38 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Stells
Visit my part of past
A költözés során kerültek elő olyan képek, olyan emlékek, amiket már rég el akartam temetni magamban… Amit rég magam mögött akartam hagyni. A vadász élet, ami voltam, és ami már nem lehetek, bármennyire is akarok. Annak neveltek, annak képeztek, és most itt vagyok, mint Pokolkutya. Minden feleslegbe ment, minden tönkrement.
Muszáj volt ott hagynom őket, kontrollálhatatlan, kiszámíthatatlan lettem, és nem csak magamra, hanem környezetemre is veszélyes. Képtelen voltam velük szembenézni, hogy minden, ami ellen harcolunk, azzá váltam. Hogy engem is el kell pusztítaniuk, ilyen terhet rájuk rakni nem akartam, és életemet is féltettem. A legjobbnak tűnt minden zokszó nélkül meglépni, higgyék azt, hogy eltűntem, meghaltam. Vajon Dimitri, az edzőm, hogy fogadta, hogy egyik napról a másikra nem mentem be? Vagy Beth a barátnőm, hogy még neki sem hagytam levelet? Vagy a többiek, mint például a pici Stells, akinek néha-néha titkon adtam órákat? Szánnak-bánnak, szomorkodnak? Nem hinném, mindenki tisztában van vele, hogy vadásznak lenni nem garancia az életre. De mégis voltam ott valaki, kemény edzések árán tornáztam fel magamat, most pedig itt kuksolok messze tőlük egy lakásba. A tapasztalatokkal élek túl, mert messze nem olyan a valóság, mint az edzéseken. Itt mindenki az életéért küzd. Itt senki sem teketóriázik, hogy gyilkoljon-e vagy sem. Hol van az az Avery, aki annyit nevetett? Aki alig várta, hogy terepgyakorlatra mehessen? Most meg azt várom, hogy mikor kerülhetek ki az utcák forgatagából… Az életem körkörös lett, amiből nehezen tudok kilépni, hiszen már csak a portyák tartanak életben, tartanak meg Averyként. Kezdem elveszteni magamat, tudom, hogy egyszer a Pokolkutya átveszi a kontrollt, és megszűnök létezni. Bármennyire is húzom a dolgot, ez csak egyre közeledik. A visszaszámláló már rég megindult, és fogalmam sincs, hogy mikor fog eljutni a nullához.
Forgatom ujjaim között a képeket, nyomaszt a múlt, amibe visszaakarok menni. Azt hittem, már megszoktam, hogy egy ilyen förtelem vagyok, de ha újra eszembe jut a régmúlt, nagyon is vágyok oda vissza. Lehet, unalmasabb volt, de sokkal nyugodtabb, és tudtam, hogy mit várhatok a jövőtől. ott volt mindenem – a családom, társaim, barátaim. Most meg még magamban sem bízhatok meg.
Egy doboz aljára süllyesztettem a képeket egy nehéz sóhaj kíséretében. Ami volt, elmúlt. Felesleges visszanyúlnom, mert ha a múltban ragadok, nem lesz jövőm. Tisztában voltam ezzel, mégis olyan nehezen ment. Évekig húztam távol tőlük, tovább miért ne lehetne? Tovább is menni fog. Nem egyszer kerültem ki útvonalaikat, vagy mentem arrébb, mikor éreztem, hogy jönnek.
Akkor most miért hagyott cserben az érzés?
Az utcákon bóklásztam, csak tőr volt nálam, nem terveztem ma igazán gyilkolni, hacsaknem valami kocsmai balhéba nem ütközik az orrom. Akkor szívesen ropogtatok szét csontokat, nézem a vöröslő vért, ahogy kifolyik belőle. Úgyis én takarítom majd a lelkeket a Pokolba, akkor már mindegy, hogy én vagy más ölte meg őket.
Bár kocsma helyett egy sikátorban sikerült ütköznöm egy wendigóba. A gyomrom forgott tőle, olyan gusztustalan lények… Noha a többi sem szépséges, valószínűleg én sem, de ahogy eszegetett… Undorító. Nem is sokáig haboztam, hogy megtámadjam. Olyan ösztönszerű lépés volt, ahogy nekilendültem, forgattam meg a pengét, kerültem ki a támadásait. Gyors halála volt, valószínűleg fiatal egy példány volt, aki csak az éhségre tudott koncentrálni, rám nem elég jól.
Hajamat hátratűrtem, ahogy néztem, hogy a holttest elveszik a sötétben, oh, találkozunk még a Pokol kapujában, nem kell aggódnod. Hál’ isten, azokra még nem emlékeztem, blöki intézkedett a tudtom nélkül is. Nem is hiányzott, hogy tudjam, milyen a túlvilág.
Elégedetten sétáltam volna ki, azonban a sikátor bejáratánál egy lány állt meg. Összevontam a szemöldökömet, hiszen nem láttam az est homályában az arcát. De ahogy közeledtem…
Évekkel ezelőtt láttam ezt az arcot. Akkor még kisebb volt, akkor még sokkal gyermekibb, mára már fel is nőtt. Ugyan sokat változott, de az arcának megmaradtak egyes vonásai, amitől azonnal fel tudtam ismerni, nem kellett sokáig erőlködnöm, hogy eszembe jusson. Igazán felnőtt már, és úgy tűnik, már engedik bevetésekre, vajon kivel jött? Mert általában a vadászok legalább párosával mennek el a túrákra.
Rám nézve, ritka szar helyzetben voltam, hogy meglátott. Az egész, amit évekig építettem, hogy nem létezem, hogy meghaltam, most megtört. Nem is akartam tudni, hogy mi játszódhat le benne, hogy élőnek lát. Ez nagyon nem jó… Lopott pillantást vetettem a falakra, merre a legesélyesebb menekülnöm, hogy maradjak csak egy látomás, egy tévképzet, egy illúzió. Érezze álomnak, jobb lesz, ha halott maradok a szemükben. Úgy mindenkinek jobb.
Az emlékek erővel rohantak meg, úgy kaptam volna utánuk, de ez nem lehetőség. Nem lehetek az, ami már nem vagyok. Le kéne zárnom már a vadászatot, pontot kéne tennem rá. Hátráltam egy lépést. El kell innen mennem. Borzalmas ötlet volt ma este kijönni, figyelmetlen voltam, és ennek a levét nem én iszom meg, hanem Stells. Már nem tudtam úgy olvasni arcában és szemében, hogy megfejtsem, mi játszódhat le benne, de talán jobb is. Muszáj álomnak maradnom. Mindenkinek úgy a jobb…



× szavak száma: 909 × megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: I lose control ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 06.

Tartózkodási hely :
❖ beacon hills ❖


Pént. Jún. 15, 2018 8:50 pm
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek




Ava & Stells
The people you love become ghosts inside of you,
and like this you keep them alive

Ideje volt már, hogy a rengeteg rossz után kezdjenek jóra fordulni a dolgaid. Hosszú idő után végre úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben és a lehető legjobb formádban voltál. Hála a nagybátyáddal együtt töltött időnek, kemény edzéseknek és közös vadászatoknak, végre ő is kezdte belátni, hogy nem vagy te törékeny kislány, sőt, veszélyesebb vagy, mint azt bárki gondolná. Ami végül is nem csoda, hiszen már egészen totyogó korod óta kemény kiképzésnek voltál kitéve, anyád az egyik legrettegettebb vadász volt az egész világon, arról már nem is beszélve, hogy a családod hírneve egyáltalán nem volt alaptalan. Ti Argentek, veszélyesek voltatok minden szempontból. Csoda hát, hogy egy ilyen családból, csakis kitűnő vadászok sorai kerültek ki?
Bár egy ideje már nem volt célotok az összes teremtmény elpusztítása, helyette a vadászatokat arra fordítottátok, hogy kordában tartsátok a megvadult teremtményeket és csak a végső esetben öltetek, továbbra sem volt ajánlatos kikezdeni veletek. Különösen nem veled. Na nem ám azért mert olyan borzasztóan kegyetlen és ijesztő lettél volna, mert egyáltalán nem, nálad ártatlanabb kinézetű és őzikeszeműbb vadászt talán nem hordott még magán a föld. Inkább azért, mert a barátaid zömét maguk is természetfeletti lények alkották, a fiúd(?) egy wendigo volt, a nagybátyád pedig mindenkit le akart lőni a lehető legnagyobb puskájával, aki csak rossz szemmel nézett rád, mindennek a tetejébe pedig kitűnő vadász voltál, jó reflexekkel, gyors észjárással és kellő agyafúrtsággal. Szóval volt mitől tartania annak, aki szembe került veled, és iszonyatosan boldoggá tett, hogy ezt a nagybátyád, Chris is kénytelen volt elismerni, s ennek fényében megbízni benned annyira, hogy egyedül is elengedjen rutinnak számító vadászatokra.
Ez a ma éjszaka is egy ilyen alaklom egyike volt, bár most nem igazán voltál egyedül. Chris is veled tartott, együtt eredtetek nyomába egy elszabadult wendigonak, csupán ketté osztottátok az átnézendő területet és ha nem lett volna a headset, amin keresztül tartottátok a kapcsolatot, akkor lényegében tök egyedül bolyongtál volna a sötét utcákon.
- Eddig tiszta, nyoma sincs emberevő barátunknak… - jelentetted a helyzetet nagybátyádnak, aki nagyjából minden fél órában követelte tőled, hogy legalább annyit mondj neki, hogy „nyasgem” csak azért, hogy biztosan tudja, minden rendben van veled. Egyszerre bosszantott és töltött el örömmel, hogy ennyire odafigyelt rád, vele úgy érezted, hogy soha semmi bajod nem eshet. Rajta kívül csupán egy ilyen ember volt az életedben, aki úgy éreztette veled, hogy amíg ő veled van, egy hajad szála sem görbülhet. De ez a személy nem volt már az élők között és kis gyerek voltál még, amikor utoljára láttad a vonásait, az eltökélt és bátor tekintetét. Anyád után, ő volt a második nő, akire fiatal kora ellenére nagyon is felnéztél és arról ábrándoztál, hogy egy napon pont olyan rettenthetetlen leszel te is, mint ő. Akaratlanul is elmosolyodtál a lány emlékén és kényszerítened kellett magad, hogy a gondolataidat visszatereld a vadászatra, ne pedig a múlt emlékein járjon az eszed.
Fogalmad sincs, hogy mennyi ideje portyázhattatok már kint, de lassan kezdtétek feladni a dolgot. Chris kétszer is jelentkezett azóta, hogy te utoljára jelentettél neki, se ő, sem pedig te nem leltétek a nyomát a wendigonak. Ez részben megnyugtató is lehetett volna, mert ez azt jelentené, hogy nem a ma éjszakát választotta egy újabb ámokfutásra, viszont ez egyúttal azt is jelentené, hogy következő alkalommal csak még éhesebb lenne a bestia. Furcsa volt így, veszélyes szörnyetegekként gondolnod ezekre a lényekre - annak ellenére, hogy márpedig tényleg azok voltak -, hiszen Ash maga volt az élő példa ennek ellenkezőjére, soha egy élő embert nem bántott mióta wendigoként kellett élnie. Nem tudod, vajon akkor se lennél képes szörnyként tekinteni rá, ha egyszer ő is vérengzeni kezdene? Az azért átrendezne benned bizonyos dolgokat. De vajon megszűnnél őt szeretni? Bele se akartál ebbe gondolni.
Éppen azon voltál, hogy fogd magad és hátraarcot véve megindulj vissza a találkozási pont felé, amikor a közeli sikátorok egyikéből nagyon is ismerős dulakodásra emlékeztető hangokra lettél figyelmes. Nem tudhattad, hogy vajon két részeg, csövesek vagy éppen ember kontra természetfeletti állt-e egymással szemben, de azt tudtad, hogy bármi is történik ott, nem hagyhattad figyelmen kívül.
- Chris, itt mozgás van, megnézem. – Meg se vártad a válaszát, a félautomata gépkarabélyod felemelve közelítetted meg a sikátort és az éjjellátó távcsövén keresztül próbáltál kivenni bármiféle mozgást abból az irányból. Mire a sikátor szájához értél, a hangok már elhaltak és az egyetlen, amit láttál egy földön heverő test és a felette álló nő, aki háttal állt neked.
Nem mozdultál, a fegyvert se tetted le. Vártál. Arra, hogy bármi történjen, arra, hogy a nő megforduljon vagy csak szimplán mozduljon. Bár csak a hátát láttad, volt valami baromira ismerős a nőben. Nem tudtad volna megmondani micsoda, egészen addig, amíg végre feléd nem indult, mert akkor hirtelen még a fegyver is kiesett a kezedből, kész szerencse, hogy egy nagyobb pánttal volt rád rögzítve, így le nem esett.
Hitetlenkedve álltál ott és nézted a feléd közelítő alakot, miközben más sem járt a fejedben csak az, hogy ez mégis hogy lehetséges. Úgy tudtad halott, hiszen ezt mondták neked. Vajon tényleg ő az? Megismert téged? Mit keres itt? Csak úgy repkedtek a kérdések a fejedben, de nem tudtad rávenni magad, hogy akár egyet is feltegyél, féltél tőle, ha megtennéd, akkor ő egyszer csak eltűnne.
- Ava? - félve szólítottad meg, remélve, hogy ennyitől még nem válik köddé. Egyszerre szeretted volna megölelni, elmondani, hogy mennyire hiányzott és jól képen törölni, amiért elhagyott. Láttad, hogy tesz egy lépést hátra, jól tudtad ez mit jelent, el akart menni, te viszont nem akartad, hogy megint eltűnjön. - Kérlek ne menj el - tettél egy óvatos lépést felé és bíztál benne, hogy nem szalad el.
- Stella? - Chris pont ezt a pillanatot választotta, hogy a füledbe duruzsoljon, várta, hogy jelents neki, szóval anélkül, hogy egy pillanatra is levetted volna a tekinteted a lányról, egyik kezeddel a füleden lévő kütyühöz nyúltál, hogy aktiválhasd a mikrofont, míg válaszolsz a nagybátyádnak, közben a másikkal jelezted a lánynak, hogy maradjon csendben.
- Csak két piás volt, megyek még egy kört és indulok vissza - szemrebbenés nélkül érkezett ajkaid közül a hazugság, eszed ágában sem volt kockáztatni, hogy Chris is idejöjjön, hiszen ha valamit megtanultál az élettől, az az volt, hogy senki sem tűnik el ok nélkül. Avának is nyilván megvoltak az okai és ha megint fel akarna szívódni, nem fogod világgá kürtölni, hogy találkoztál vele.
- Elárulnád mégis mi történt veled? - Ezúttal a lányhoz intézted a szavaidat erősen koncentrálva arra, hogy a hangod ne remegjen meg és küzdve a szemedbe szökő örömkönnyek ellen. Boldog voltál, hogy újra láttad, de nem akartad, hogy ő viszont sírni lásson.






then she began to breathe, and live,
AND NO ONE CAN STOP HER NOW


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Aug. 26, 2018 6:44 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Stells
Visit my part of past
A múlt iránti fájdalom nehéz teher. Nyomja az ember mellkasát, és elpusztítja a szív egy részét. Folyamatosan felőrölt, mert nem akartam felejteni, nem akartam túl tenni magamat a dolgokon. Pedig az idő pergett, meg nem állt, én mégis saját ördögi körömben köröztem folyamatosan. Nem tudtam kilépni. Pusztítani akartam, amire neveltek, de hogy, ha te magad vagy a saját célpontod? A szabályok ellen játszottam és ha túlzottan feszegettem, akkor megvolt annak a következménye, a Blöki nem engedett ki saját bűvkörömből, megtartott benne, hogy milyen céllal és indokkal? Nem tudtam és nem is érdekelt, csak folyamatosan ellene küzdöttem - belefáradhatatlanul. De a kis játékunknak a vesztese én vagyok az elejétől fogva, csak éppen ezt nem akarom észrevenni, miért is akarnám? Ki akarna látni, ha megteheti, hogy vak legyen?
Leül a fojtó csönd, amitől megreked bennem a levegő, ahogy Őt nézem. Azt a lányt, akit pár évvel ezelőtt nagy lelkesen még én tanítottam, vagy legalábbis valami közös edzést rendeztünk sugdolózva-nevetgélve, mintha semmi gond sem lehetne... Milyen távoli? Mintha egy film lett volna, nem is az én életem.
A dermedtsége, a kifejezése csak lassan gyullaszt fényt az agyamban, és rájövök, hogy a magam érzelmei tükröződnek rajta is. A viszontlátás öröme, a hitetlenség, de bennem ott kavargott a lelkiismeret, bűnbánat és a menekülés utáni vágy. Elmentem tőlük, hogy ne bánthassam őket, elmentem, mert képtelen voltam így a szemükbe nézni, hát te hogy vagy képes?
A hangja és a szava csontig hatol, ártalmatlan mondat, mégis van benne annyi erő, hogy megállítson, hogy a következő lépést ne tegyem meg hátrafelé, pedig agyam működésbe lépett. Esélyeimet latolgattam, hogy melyik falon vagyok képes átlendülni annyira, vagy legalább valahova eltűnni. Fenébe! Átkoztam magamat csak.
Torkomon akad a levegő, ahogy a rádióból magam is hallom a hangot. Ehhez képest mi volt az előbb az a holttest? Zsigeri mozdulatok, most meg ennyitől meghátrálok? Mert a legnagyobb fájdalmat azoknak okozhatjuk, akiket a leginkább ismerünk.
Tétován pillantottam rá, megértéssel, hogy nyugodtan elárulhat, de abban ne reménykedjen, hogy hajlandó is lennék velük menni. Nem megyek vissza a brancsra. Képtelen lennék belépni az épületbe, találkozni az ismerős illatokkal, ahol felnőttem, ahol tanítottak. Akkor inkább...
Megrándul egy izom az arcomon, ahogy a hazugság kiszökik ajkán. Lehet, jobban esett volna, ha nem ilyen bizalmat ad még most is nekem. Sőt! Biztos, hogy jobban esett volna, így gyönyörűen díszeleghettem az áruló képében. Hogy miért nem tudok megülni a seggemen? És figyelni? Ennyit mindenről, amit építettem. Pillanatok alatt összedőlt az egész szerkezet. Halottnak lenni könnyű...
- Ne nézz rám - fordítottam el a fejemet, hogy a pásztázó szempártól megkönnyítsem magamat. De hívogató az éjszakai sötét, hogy elmenekülhessek előle és a marcangoló lelkiismeretem elől. Oh, Stells, nem érdemled ezt... Annyira sajnálom. Nem mondtam a nevét, mielőtt még régi sebeket szakítanék fel... hacsaknem épp most sikerült már. - Ne adj bizalmat, ne érezz reményt és örömöt, hogy látsz. Mert én nem az vagyok, aki elment, akit te ismersz. - torkom száraz volt, meg kellett erőltetnem magamat, hogy kinyögjem a szavakat. Mindent vagy semmit sem mondtam volna el, melyik az, amivel védelmet tudok biztosítani? Tudtam a választ. - De örülök, hogy biztos talajon állsz, megtaláltad a helyed, ahogy felnőttél. - Az ő helyében én is felpofoznám magamat az tuti - jó erősen, hogy csak úgy csípjen. Ennél jobb szöveg nem jutott eszembe? Nem is lehetnék pofátlanabb és fájdalmasabb. - Sajnálom, bocsáss meg nekem.



× ihj, mennyit csúsztam :O bocsi × I lose control ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Visit to a part of past - Ava & Stells
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Folyó Part
» A Tópart mentén
» Ház és tópart
» Part 14 / 4
» Part 14 / 8

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: