• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 5 month and 1 day later - Lynn & Kai










avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Szer. Nov. 29, 2017 9:19 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Second day
Tedd vagy ne tedd, de sose próbáld. Nos, én sem próbálom. Reggel úgy keltem fel, hogy már készültem is az óráim utáni megterhelő órákra. Nem mintha panaszkodhatnék, hiszen én döntöttem el, de tisztában voltam azzal, hogy ez nem lesz könnyű menet. Wolsey nem az, aki egy csettintésre megváltozna, és hopp, már minden rendben. Senki sem ilyen, ezt akár saját példámon tudnám bebizonyítani, ahogy napokig ültem a szobámban, képtelen voltam anyám elé kerülni, hogy lássa, mennyire kikészített az, hogy kórházba került, pedig még úgy is szüksége volt rám. Wolseynak is van valakire, még ha ezt sosem fogja beismerni. Ez nem gyengeség, ettől nem lesz valaki kevesebb, mert szüksége van valamire, ami megtartsa. Sokkal inkább erő, ha ezt beismeri és tisztában van vele.
Wolsey-hez lassan kellett közeledni, lépésenként, nem szabadott megriasztani, mert arra nem reagál jól, ezt tapasztaltam tegnap, mikor kirakott a lakásból. Erős volt az tőlem, bár nem hazudok, nagyon is elrejtettem pár tisztítószert a csomagtartóban, hátha szükség lesz rá, én csak örülnék, ha használhatnám, akkor legalább nem a kosszal és a férfival kell szembenéznem, hanem csak a lorddal. Mert az a mocsok… szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ennyire nem vigyázott volna a környezetére, főképp a konyha… Mit csinálhatott ott, hogy ilyen fekete, ragadós foltokban maradt meg? Inkább jobb nem is tudni. Nos, hát… óráim és dolgaim után, délután be is vágódtam az autóba, ma semmiképp sem akartam sokáig maradni, és nem szükséges fáradoznia miattam. Bármennyire is szerettem sétálni, azért azon a környéken tegnap után elgondolkodnék, az is biztos. Egy ideje nem szerettem a sötétben egyedül hazamenni, leginkább azóta az incidens óta, mikor Jackkel találkoztam. Vajon ő mit tenne a helyemben? Hogyan bírná rá az embert arra, hogy ne süllyedjen el? Azon gondolkodtam, hogy olyat kellene benne felkutatni, amit szeretett, de már régen eltemette magában, kedves emlékeket kéne idézni, amikben örömét leli, vagy legalábbis nosztalgikusan emlékszik vissza rá. Bármi is történt a múltjában, ami így megragadta, de van egy tucat, sőt sok száz, ezer más, ami pedig az ellen szól, hogy most összeomoljon. Egy nagy ember, aki elesett, de fel tud állni, akár az én kezemmel. Őszintén szólva, bármennyire is egy mogorva, sértő ember, van benne valami, ami előidézi régi énjét. Valami árnyék a hangjában, valami tompa fény üres szemében, valami ránc, mikor összevonja a szemöldökét és leszívesebben a pokolba kívánna. Ott van még, nincs veszve az ügy, még létezik benne, és létezni fog. Nem számításból. mert akarnék tőle valamit, szimplán mert megérdemli, jó ember, és mutatja ezt az, hogy éjnek évadján elfuvarozott, még ha azért is, hogy tűnjek már el a szeme elől.
Tegnap nem mondtam neki, hogy újra jövök, így aztán kíváncsi voltam arcára, hogy mit fog szólni, szerintem szimplám rám csukja az ajtó, bár lehet, ki se nyitja. És erre a gondolatra csak mosolyogni tudtam. Hoztam plusz pulcsit, hogyha a küszöbön kellene újra rostokolnom és persze egy régi lemezt is felkutattam anyám gyűjteményéből. Neki voltak még lemezei, nem mondom, hogy olyan dallamokkal, mint amiket hallgat, de igyekeztem olyat keresni, hátha a változatosság is előny, bár az is lehet, hogy ismeri, és megvan, mert akkor meg buktam. No mindegy, ennyi belefér.
Kellemes tempóban átkocsikáztam, az utakon nem voltak sokan, ámbár a környéken most megjelent pár személy, most hogy volt annyira világos. Nem mondom, hogy öröm, de a lehető legközelebb parkoltam le a lakáshoz, és csak reméltem, hogy itt minden ok nélkül nem verik be a szélvédőt.  Még az hiányozna… Mielőtt bárki nagyon meg tudott volna szemlélni, azonnal kiugrottam a kocsiból a táskámmal és már fel is szaladtam a pár fokon, azonban nem kopogtam rögvest. Bármi lesz is ma, nem inoghatok meg, nem tűntethet úgy fel, hogy én buktam el. Tegnapi sikerekből erőt vettem, és kifújtam a levegőt. Lord Wolsey, remélem jól aludt, mert akár hosszú óráknak nézhetünk neki.
Kopogtam. Semmi válasz. Pont mint tegnap, min is lepődök meg? Újra kopogtam, de most már ököllel, hogy felgyorsítsam a folyamatot. AZ ajtónak nem akartam neki esni. Vajon nyitva van? Megkockáztatva a kilincsért nyúltam. Úgy éreztem, mintha máris rosszban sántikálnék, jobban, mint tegnap, végül aztán lenyomtam. Nem volt bezárva. Nem fél, hogy egyszer betörnek hozzá? Bár ki választaná célpontnak ezt a lebujt? Mert ha én valami itteni „maffia” főnök lennék, akkor biztosan nem, egyrészt, úgy néz ki, mintha nem lakna itt senki sem, csak a kocsi árulja el. De az elég kevés, másrészt a ház sincs valami fényűző állapotban, főképp ha az ember a kertre összpontosít, amelett a ház igazi csillogás.
- Hahó! Lord Wolsey? – kukucskáltam be. Nem történt változás, ahogy beljebb néztem, minden úgy maradt, mint tegnap, gondolom a vakolat darab is, ami leesett… Ezzel be is léptem. Nem jött elő a férfi, valami történt vele? Aggodalom apró szikrája pattant meg bennem, mi van, ha tényleg valami történt? Elesett? Beverte a fejét? Ellepte a kosz? Éhen halt? Sok ötletem lett volna, elnézve a ház veszélyforrásait, és hogy a férfi lelki állapota is eléggé instabil.  

Don’t stop beleiving | 803
Remélem, megfelel, ha nem pm Wink| ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Nov. 29, 2017 10:37 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Annoying pet

To: Lynne Carter

Valamikor napkelte előtt feküdhettem le. Nem csináltam túl sok mindent azóta, mióta visszajöttem azután, hogy Puppy-t kivittem a város széléig. Megpengettem egyik gitáromat, elmerengtem egy-két dolgon, nem több. Nem tudom, végül haza jutott-e vagy ott maradt, ám volt egy olyan érzésem, hiába látta a „rémes” lakást, vissza fog még jönni. Ugyan, nem másnap, de egy hét múlva újra láthatom fiatal, élettel teli vonásait. Molly gondoskodni fog róla akkor is, ha a nő egyébiránt visszavonulót fújt volna. Annyira a vámpírlét ellentéte, olyan mértékben naiv, keveset átélt, gyermeki halandó… Hatalmas szakadék van közöttünk. Ezen pedig csak ront jelen állapotom. A távolság a legerősebb kapcsolatokat is meggyengíti, szétszakítja. Közöttünk pedig semmilyen kötődés nincs. Rémes ötletei vannak, amik felborítják a ház évszázadok szentségét. Már Arthur emléke miatt is meg szeretném őrizni olyannak, amilyen most. Amíg ő élt, mágia tartotta egyben falait. Gerendái nem korhadtak el, időtálló építményként, ám rendetlenségben gazdagon áll, míg tulajdonosa, ki rejtekhellyé, menedékké és raktárrá avanzsálta el nem távozott az élők sorából. Több száz éves boszorkánymester volt, ki legnagyobb tiszteletem tudhatja magáénak. Ha nem lennék vérszívó, ha varázsolhatnék, nem lenne fájdalmas e hely látványa. Sőt, a kincseket, ereklyéket rejtő dobozokról a hangsúly átkerülne a díszes, faragott oszlopokra, keretekre, kézzel szőtt, festett, alakított keleti holmikra. Világunk minden tájáról volt itt valami művészi, valami egyedi, valami felbecsülhetetlen értékű. Vagy a készítője miatt, vagy egykori tulajdonosa fontossága, nevessége folytán. Dedikált holmik, régiségek. Varázstárgyak, könyvek százai, ritka cuccok, hétköznapi használatban felellhetők és még sorolhatnám, de nem érnék a végére sohasem. Az elhagyatott, elszigetelt környéknek hála sosem volt szükség az ajtók bezárására. Kivéve a hátsó ajtót és a mellette található pinceajtót. Azokon láncok, lakatok ülnek meg. Már azért is, mert nem kell megtalálják koporsómat. Szerencsére, bár az emberek nem veszik észre, de a hátsó ajtó nem vezet be a lakásba. Az a rész fallal lett leválasztva, így egy kisebb, alig két négyzetméteres szobából egyből a pince lejáratával és az azt óvó nyílászáróval találjuk szembe magunkat. Dupla védelem. És odalenn, nincs ablak. Egyfajta óvóhely a legnagyobb bajban vagy, a legjobb rejtekhely.
Az emeleti hálószobában nyúltam el. Mindig itt alszom, a franciaágyon szétterülve vagy épp becsomagolva magam, vagy különböző módon áttekerve testem körül takarómat. Ebben a helyiségben ugyan zsúfoltság uralkodott, de rend is a maga nemében. Vastag, sötét huzatok, függönyök, szőnyegek, kárpitok. Selyem és finom kelme. Hozzá illő faragott, díszes fa bútorok: éjjeliszekrények, ruhásszekrények, ládák, ágy. Mintás szövettel bevont fotel, lámpák. Szinte kicsinek hatott tőlük a hálóhelyiség, alig volt benne pár lépésnyi hely. Előkelő, ám roppant mód zsúfolt és soha, de soha nem volt megigazítva az ágynemű. Csak én voltam itt, minek is tettem volna. Egy szál hosszúnadrágban feküdtem, kócosan, álomtalanul szundikálva a sötétben. Itt sokkal sötétebb, vastagabb és több rétű függönyök takarták az ablakokat, mint a lakás bármely más pontján. Mindenütt sötét uralkodott, nehogy egy apró fénysugár is bekússzon az égitesttől. Hasamon feküdve szenderegtem, észre sem véve, valaki bejött szentélyembe. Egyszerűen aludtam tovább, mintha mi se történt volna. Egyik karommal fejem alá gyűrtem az egyik kispárnát, míg a takarót magam alá húzva körbe csavartam derekamon. Furcsa egy póz lehet egyeseknek, de szeretek forgolódni ebben a kényelmes, puha, simogató menedékben. Ez, az én ágyam… az én váram.

Mortdecai Wolsey tollából


The Taste of Blood † 519 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Csüt. Nov. 30, 2017 7:23 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Second day
Csönd. Ez fogadott. Egy hang, még annyi sem visszhangzott, ahogy vártam a választ a kérdésemre. Sehol semmi. Csak a rendetlenség, azonban élőlény nyomát nem láttam a pókokon kívül. Hova tűnt ez a pasas? Toporogtam egy helyben, talán várva egy percet, ki tudja, szimplán már csak idegesített a némaság, ami leült a levegőben. Tényleg aggódni kezdtem, így aztán máris nem érdekelt, hogy nem illene így sétálgatnom a lakásában. Illem ide vagy oda, de mi van, ha tényleg történt vele valami? Belefulladt a kádba? Rázuhant a vakolat? Lehet valahol tényleg eszméletlenül, vérezve fekszik? Mindenféle elmélet eszembe jutott, ami csak rontott a helyzeten. Túl sok könyvet olvasok, így egyre vadabb elméletek születtek meg, ahogy a nappalin átvágtam. Azt hittem, talán a kanapén, de ott sem, majd a konyha felé iramodtam, de ott továbbra is csak a bűz, a kosz és valami megfoghatatlan fojtogató érzés kerített hatalmába. Nem, ott sem volt. Az egész földszintet átkutattam, benézve a halmazok mögé, míg vettem a fáradtságot, hogy tovább nézelődjem. Nem volt kedvem, olyan állapotokba ütköztem, amikbe legkevésbé sem akartam. Jobb lett volna ezeket nem látni, és abban a hitben maradni, hogy csak a konyha néz ki borzalmasan. Kosz, mocsok, ezek túl egyszerű szavak, hogy leírják a helyszínt. Én tényleg nem értem, hogy miért akar ebben élni. Éreztem a késztetést, de amint egy kupac tetejére raktam egy könyvet, máris visszarántottam a kezemet. Lecsap, ha meg merném tenni, és akkor aztán örökké zárva maradna az ajtó előttem. Más biztos kihasználta volna az alkalmat, de én legkevésbé sem akartam. Leraktam a gramofon mellé a hozott lemezt, majd észreveszi, majd kezd vele valamit, akár ki is dobhatja, ámbár reméltem, hogy azt azért nem teszi meg. Még mindig az a lemez volt behelyezve, amire én raktam fel utoljára a tűt, este is még azt hallgatta? Vagy mit csinált? Ahogy elgondolkodtam a dolgon, leginkább azt tudtam elképzelni, ahogy melankolikusan tovább ült a kanapén maga elé meredve. Valahogy fel kéne rázni? Ki kéne ébreszteni ebből az állapotból. Már pedig ki lehet, néha érzékel, felfogja, hogy történik valami, majd aztán visszasüllyed. Hogy azért mert ezt akarja, vagy szokványos állapottá alakult ez, azt nehéz lenne megmondani.
Ahogy szobáról szobára jártam, láttam meg a ház régi árnyékát. Egykor, ki tudja mikor már, de biztosan elegáns és lenyűgöző volt, amire úgy eltátja az ember a száját. Most? Egy lepratanya, amit mindenki elkerülne. Végül eljutottam a hálószobáig is. Nem szívesen léptem be, hiszen az emberek magánszférája ez már teljesen. Meglepett, hogy a ház többi részével ellentétben, itt sajátos logika szerinti rend volt. Kupi volt, de nem kosz, nem egy mocsár, ami ismeretlen foltoktól ragad. A ház legmegfogóbb szobájának éreztem, még ha sötét is volt. Talán pont a sötétség miatt, ami illett a férfihoz, és nem csak azért, mert éppen nem a helyzet csúcsán van. Wolseyhoz illett a sötét, mondhatni körbevette. Meglepő volt, de leginkább az, ahogy a férfit megláttam. Csöndben álltam meg, hiszen aludt. Most legalább meg lehet látni, hogy milyen is valójában. Hogy a morcos álarc alatt egy élő személy van, akinek vonásai nem is oly szigorúak, mint ahogy mutatni akarja. Nem félelmetes, olyan ártatlannak tűnik így. Gyenge pillanat, ahogy vonásai teljesen simák és ki tudja mit álmodhat. Egy lestrapált elme képes álmodni, alig érik ingerek, agyát teljesen elzárja, de lehet, az álmok azok, ahol szárnyal. Furcsa az ember, összetett, és mindegyikhez másképp kell állni, nem is baj, hogy nincs két olyan.
Közelebb lopóztam, akkor tűnt fel, hogy amilyen pózban alszik, az szinte lehetetlen. Kifacsarodva, mintha a gerince nem is létezne. El lehetett volna még nézni egy ideig, de egyre jobban éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy betörő, jobb, ha felébresztem, mert ha magától lát meg itt, akkor aztán leshetek, így az ágy szélére telepedtem meg, és vállon böktem. – Ébresztő, Wolsey – már elfelejtettem, hogy megengedte a Willt nekem, ámbár azok után, ahogy kirakott, nem biztos, hogy lett volna merszem úgy hívni. A végén még visszaszívja a lehetőséget és megint bebábozódik előttem. Lassan, nyugodtan, nem kell kapkodni, még a végén hátra felé lépdelnénk, pedig tegnap eredményeket értünk el. Mosolyogtató, örültem neki, vajon, ma hogy állunk? Újra csak megböktem az alvó alakot, hogy zökkenjen ki álmaiból, realizálja lassan a valóságot, és nyissa fel szemét. Nem azért, mert kegyetlen akarnék lenni, hanem mert tényleg én éreztem úgy, hogy ehhez már semmi engedélyem.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Nov. 30, 2017 8:00 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Annoying pet

To: Lynne Carter

A mai világnézetek, társadalmi normák, illemformák, szokások még idegennek számítottak így két év elteltével is. Napról napra képesek voltak meglepni az emberek és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy halandó, akivel életemben először tegnap találkoztam és nem is váltunk el jó viszonyban, nemhogy mindenféle engedély nélkül bejött a házba, de még az emeletre is fel mert jönni. Sőt! A hálószobába is, majd minderre rá tett még egy lapáttal, amikor fél pucér testemmel és lelki nyugalmammal nem törődve le mert ülni az ágyamra és még meg is bökött! Mindezt néhány perccel felkelés után realizáltam magamban, ahogy a kanapén ültem. De, nem rohanjunk előre. Egyszerűen nem fogom tudni megérteni a mai világot, ahogy ők sem fogják soha elfogadni, nappal alszom és éjjel éberen figyelek. Ha Molly teszi meg azt, amit ez a nő, Puppy, megenged magának, talán még lenyelem. Ő ismer annyira, hogy a hozzám legközelebbállónak mondjam az élők közül. Ráadásul, Lord Ondenburg mellett ő az, aki a legtöbbet tudja rólam, ismeri a történetem. Együtt dolgoztunk és helyette, ez a pimasz, roppant mód idegesítő nőszemély van a lakásomban, a menedékemben, drága szentélyemben, melyet a lehető legkevésbé sem tisztel. Még engem sem. Ellent mond az alapvető normáknak is. Ennyit arról, hogy egy hét múlva merészkedik vissza. Mindegy. Térjünk vissza oda, hogy aludtam.
Békés, álomtalan pihenés. Hullaszerű relaxáció, melytől úgy érzed minden egyes porcikád kényelmesen fekszik és a végtelenségig tudnád tartani azt a pozíciót. Vannak napok, mikor más lények – nem csupán vámpírok – is megtapasztalják ezt. Többnyire, hanyatt fekve, ám akadnak kivételes esetek. Sötét csíkos ágynemű huzattal találtam szembe magam, mikor megébredve a közeledő léptekre résnyire nyitottam pilláim. Ismerős szag csapta meg orrom, s ezzel le tudtam, nem álmomban akarnak végezni velem. Nem reagáltam a nő közeledtére, noha álmosságom ellenére feltűnt fokozatos közeledése. Próbáltam tovább aludni, még korainak éreztem az ébredést, de nem hagytak. Bekövetkezett, amitől tartottam, keltegetni kezdett. Még meg is érintett. Felmordulva, álmos, nyomott hangon fordultam el. Persze, ez – különösen úgy, nem tudja, én átalszom a nappalokat – kicsit sem volt elég arra, meggyőzzem távozása felől. Nyilvánvaló volt, folytatja. Unszolására ismét felmorogtam, ám ezúttal kispárnámat kihúzva fejem alól az arcomba nyomtam, igyekezvén takarni mindent, érzékeny füleimet is. Mozdulatomat kiegészítettem pár, félig elfojtott álmos szóval:
- Menj el. Még alszom. – mondandóm felét a párnába sikerült bele mormolni. Mély, angol hangzásomhoz halk nyomottság szegődött, melyet a kialvatlanság okozott. Eszem ágában sem volt felkelni, akár ő kéri, akár nem. Vajon, feltűnik neki, hogy átaludtam a teljes napot? Ráadásul, miért akart most visszajönni? Mi hajtotta erre a kietlen vidékre, igazán elengedhetné ezt a dolgot és békén hagyhatna. Annyira, de annyira nincs erőm egy kutyával foglalkozni, hogy még magamat is megetetni lusta vagyok. Erről jut eszembe, még pár óra és reggeli idő lesz. Bah! Még csak nem is ismerlek, a nevedet se tudom – nem is akarom – és a helyzet felmérését követően mégis itt vájkál privát szférámban. Vagy, ennyire fel sem mérte volna a dolgokat? Egyszerűen besétált, feljött az emeletre, mintha az övé lenne minden egy bugyuta, értelmetlen cél érdekében? Nem, a legkevésbé sem vágyom az ő fiatal, meggondolatlan természetéhez. Egyedüllét, csak erre vágyom, ám ismerve ezt a makacsságot, biztosra veszem, nem fogom megkapni. Bah!

Mortdecai Wolsey tollából


The Taste of Blood † 518 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Csüt. Nov. 30, 2017 9:30 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Second day
Ott vagyok, és nem tudom, mit kezdjek magammal. Nem vártam, hogy aludni fog. Azt hittem, hogy majd azzal kell szembesülnöm, ahogy ajtót nyit, vagy legalább a kanapén meglát, és szem forgatva elmagyarázza, húzzak már a picsába. Vagy valami hasonló. Ez túl más ahhoz, túl nyugodt, most még csak a külső ellenére leharcoltnak sem tűnik. Most lehet látni benne a kedvesség árnyékát, amit eddig a viselkedésével elrejtett. Ember, benne is megvannak ezek a tulajdonságok, még ha kevésszer alkalmazza. Hmm… És valamiért őszintén tisztelem, hogy ilyen állapotban is képes kemény, mogorva lenni, nem pedig csak összevissza beszél mindenről. Látszik, hogy még visszafordíthat abból az ösvényből, amin elindult, és tegnap már megtett két hátralépést, csak a többire van szükség, hogy később egy új utat válasszon meg magának, ami nem egy szakadékba vezet remélhetőleg. Érdekes, hogy most kicsit sem zavar, hogy nagy valószínűséggel utál. Elfogadtam, és nem érdekel. Ha erre tudja pazarolni az idejét, másra is fogja tudni.
Elmosolyodom, ahogy megszólal, legalább nem játssza el, hogy alszik még. Helyet adok neki, hogy tudjon forgolódni, így aztán felállok, de az nem azt jelenti, hogy elhagyom a szobát. Igaz, mondta, igaz, semmi keresni valóm sincs ott, de még nem „ébredt” fel, addig pedig aztán minek ne maradhatnék? Tyűh, a lázadó énem aztán kezd a felszínre törni, ha tovább leszek még vele egy szobában, teljesen meg is ront. Már betörtem a házba, már körbe néztem engedély nélkül és még pofátlanul fel is keltettem, hát ez tényleg több a soknál… Nem gondoltam volna, hogy ilyet megteszek egy emberként, de most már, szinte elégedettnek is lehetett mondani. A férfi is tudja, minél előbb felkel, annál előbb végzünk a mai nappal, nem kell itt szenvednie tőlem, ha ennyire zavarom. Egyszer csak leesik neki. Mindentudó mosollyal néztem, és ha engedékenyebb személy lett volna a helyében, még talán örömömben meg is ölelem. De tudtam, most az hatalmas hiba lenne, főképp, hogy úgy tűnik, a póló luxuscikknek számít a számára. És őszintén szólva ilyen helyzetben nem kerültem eddig, ahogy ez tudatosul bennem, érzem azt, hogy zavarba kezdek jönni. Lehet, tényleg ki kéne menni… Tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és inkább az ajtót kezdtem el fixírozni, mintha abban több érdekesség lenne. Mondhatni több is volt, vagyis hát a szobának volt, így nagyobb figyelemmel tudtam felmérni a tárgyakat is. Nem mondom, csak kicsit éreztem tőle magamat kukkolónak, akinek ide belépnie nem hogy nem szabad, de tilos is. De megvárom, amíg felkel csak azért. Valami történjen a napján is, nehogy csak átaludja, átüldögélje. Mozduljon meg legalább, kezdjen el máson is gondolkodni, nem csak saját problémáin. Ha az én leszek, én nem bánom…
Ádáz terveim közé befészkelődött az is, ahogy egyszer eljövök a nővel is. Kíváncsi vagyok, hogy ő mit gondol erről az állapotról, mert mikor nekem lefestette a dolgokat, azok baromira nem így néznek ki a valóságban. Őt nem zavarja a kupi? – Csomagoltam kaját, hogy valamit egyen. És egy termosznyi teát is, hátha szereti. Természetesen, nem kötelező – jegyeztem még meg, hátha van annyi étvágya, vagy bármi, ami gyorsabban ébressze fel, mert ehető dolgot még most sem láttam a lakásban, már pedig örökké nem lehet éhezni. Noha, lehet mindennap kap valamit, csak arról én nem tudok. Ki akartam puhatolózni, hogy mégis mi az, amire igazán reagál, akár gyűlölettel, akár nosztalgiával, vagy szeretettel. Akármivel. csak látni, hogy feleszmél. De persze, nem szabad kapkodni, nem tehetem meg – emlékeztettem magam. Idő, idő és idő. Ez a legsikeresebb gyógyító.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Nov. 30, 2017 10:07 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Annoying pet

To: Lynne Carter

Kutyák és macskák csinálják ezt. Betolakodnak a gazdájuk személyes szférájába, bele az arcukba és nyugvó aurájuk megzavarva megpróbálnak mindent elkövetni – méghozzá hajthatatlanul és erőszakosan –, hogy felébresszék az alvó személyt. Holt módjára, mód felett kényelmesen és nyugodalmasan pihentem. Remélve, a teljes napot átvészelhetem. Minden egyes napom az idő múlásának lomha eltöltésének szenteltem különböző alternatívákat keresve vagy épp monoton magamba roskadva. Egészen jól teltek a hetek, már-már hónapok, míg bele nem vonták leépülésembe ezt az idegent. Pimasz egy kutyus, az biztos.
Fáradtan, álmosan fordultam át, hátamat mutatva neki, párnámat arcomba nyomva. Mintha ezzel segíthetnék éles hangja elnyomásán, ám a vámpírhallás egyes helyzetekben kifejezetten hátrányos. A kifinomult érzékek nem olyan jók, mint azt a halandók hiszik. Semmi sem olyan bűbájos és mesebeli, mint a filmekben és ócska könyvekben. Sokkal véresebb és több szenvedéssel jár a természetfeletti számára, mint az le van írva. Bár, ne csodálkozzunk rajta, hiszen az ilyen írók mind-mind fantázia dús emberek. Ha nem azok lennének mást írnának, nem ezt a nyálas romantikus, félre értett regényeket.
Persze, folytatta az érveket, ám jómagam évszázadok óta nem fogyasztok emberi étkeket. Semmit. Hogyan is érthetné meg. Molly nem azért küldte, hogy egy leharcolt vámpír látványával nyíljon fel Puppy szeme. Nem is illene bele ebbe a világba. Ha szerencsés, soha sem keveredik bele. Ez a legjobb, amit kívánhatok számára és a legtöbb egyben.
- Azt hiszem, akkor felkelek. – tettem magam mellé csíkos mintás párnámat, majd hátamra fordulva a mennyezetet bámultam. Noha, úgy tűnhet, a reggeli gondolata kezdett elcsábítani – más fajta értelemben még igaz is lehetne – valójában, és legnagyobb sajnálatomra, rá kellett eszméljek egy igen fontos és bosszantó tényre: nem fog kimenni tulajdon hálószobámból.
Nyugodt, lassú lélegzetvételekkel meredtem felfelé, míg ő valamivel távolabb álldogált. Miért fordult el? Nem látott még félmeztelen férfit? Teljesen természetes kellene legyen ez a látvány ezen világban. Még csak nem is mondja ki az etikett, vegyek fel valamit felülre is. Ráadásul, ez az alvós viseletem. He-he. Meglepődött volna, ha egy fedetlen farpofával találja magát szembe. Úgy hallottam, elég sokan szeretnek úgy aludni. Megmosolyogtam volna arckifejezését. Szerencséjére, rajtam mindig van egy hosszú nadrág. Jobban szeretem, bár, még előfordulhat a mezítelen test is. Soha, semmi nincs kizárva. Egyszerűen ritkább pillanat.
- Még nem ment le a nap. – jegyeztem meg még mély, halk hangon. Üresen csengő szavakkal. Semmi él, semmi szín, se jó, se rossz előjel. Mély levegőt véve, sóhajtva tettem hozzá - Sosem kelek fel napnyugta előtt. – tüdőm sebesen ereszkedett meg, majd ismét visszaállt relaxációs mozgásba. Pár másodpercig merengtem, csendesen, míg erőt nem vettem magamon és felültem. Az ágy szélére, ahol könyökeim térdeimre támasztva, tenyereimmel álmosságtól gyűrött, nyugodtságtól sima arcom dörzsöltem. Alaposan átmozgattam vonásaim, elrejtettem sápadt tekintetem. Ujjbegyeim szemhéjaimon dolgoztak, mint minden normális lény ébredésénél. Azóta lehetek ilyen, mióta megzuhantam. Emberi roncs, egyfajta zombivá válva vámpírvalóm is megcsappant.
- Miért jöttél vissza? – néztem fel rá, immáron kócos fejem nem takarta semmi. Hangom kitisztult, komoly és morgós lett, mint amilyen általában. Legalábbis, ez lett a megszokott ezekben a hetekben. Alkarjaim combjaimon támaszkodtak, íriszeim a nőt figyelték. Arra a legfőbb gondolatra, momentumra, célra voltam kíváncsi ami a többi emberrel ellentétben nem elüldözte innen látva miben élek, hanem vissza csábított, ráadásul, sokkal előbb, mint azt hittem. Nem Molly kérésére jött vissza ma, hanem önszántából. Ráadásul, olyan nem emberi módon sértette meg a magántulajdon és személyes tér fogalmát, amihez másnak nem lenne arca. Normál esetben. Ő nem tűnt lázadónak, rossznak, olyannak, aki az életet falja. Még rám se mer nézni. Kell legyen valami nagyszabású, erős dolog a háttérben, amihez ragaszkodik, ami a lénye. Talán… a múltja.

Mortdecai Wolsey tollából


The Taste of Blood † 579 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Pént. Dec. 01, 2017 5:20 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Second day
Vajon egy pszichológus mit mondana? Első pillanatra persze azt lehetne elmondani, hogy kritikus állapotban van, és érzelmeit elzárja mindenkitől, még maga elől is, nehogy fel kelljen dolgozni. Normális védelmi mechanizmus. De azon kívül? Akkor, amikor hozzászól az emberhez? Máris nem látszik olyannak, mint aki annyira kritikus helyzetben lenne. Hangja nem ezt árulja el. Egyáltalán nem. Határozott, nem remeg meg, nem vékonyodik el. Tudja mit akar, tudja, mit kérdezzen, miről szeretne több információt szerezni. Gondolatai összetettek, igaz, nem sok mindenre terjed ki, de elméjének állapota nem vészes, csak össze kell szednie magát. Ha eléraknak egy matematikai példát, minden bizonnyal meg tudta volna oldani. Csak lelke, szíve, érzései, melyek sérültek, Valószínűleg nem lehet eltűntetni a hegeket, de be lehet forrasztani. Csak engednie kell. Nem voltam orvos, hogy ehhez tudományosan álljak hozzá, sem semmilyen lélekfurkász, aki biztos elméleteket talált volna ki. Nem, nekem csak tapasztalataim és élményeim vannak, amiből táplálkozni tudok, amitől össze tudok rakni egy olyan tervet, ami akár sikerülhet. Nem lehet kizárni a bukést, mert rajta is múlik, ha én foggal-körömmel ragaszkodom hozzá, az még nem jelenti azt, hogy ő is. Ámbár egyre kisebb az esély, mert megmozdul. Hallom, ahogy mocorog, az anyagok surrannak egymáshoz, tompa zajt ütve, ami még az én gondolataimnak hangján is átfúródik. Éljen, hajlandó kikászálódni az ágyból, vagy legalábbis nem tettetni, hogy alszik. Újabb plusz pont nekem. Ezek a kis örömök voltak, amik tovább vezettek, mivel nem tudtam nem örülni magamnak és neki. Még a helyében is örültem, lepkét lehetett volna fogatni, ment tegnap este. Egész gyorsak voltunk, már azt hittem, hogy tovább fog ez tartani. Igyekeztem elrejteni, hogy mennyire is fellelkesültem attól, hogy felkelt. Míg ő utál, én egyre jobban szimpatizálok vele, hiszen nem is lehet miért nem kedvelni. Nem mondom, a modorán néha lehetne csiszolni, de ez a válsághoz tartozik, vagyis nagyon is remélem. Ámbár ki tudja… Noha a hölgy szavait vesszük elő, akkor ő nagyon dicsekedett, és áradozott Wolseyról. Tisztelte és kedvelte, ami már jelent valamit. Nem elviselhetetlen a férfi, amit én is alá tudok támasztani.
- Hmm? Esti műszakos volt? – lepődtem meg, bár nem volt min. Ugyan a legtöbb ember nappali munkás, tanuló, életű, de van az a néhány kivétel, akinek éjszaka kell teljesítenie. Nekik teljesen megborul az életvitelük, másképp kell alkalmazkodniuk, más az életformájuk. Ez megmagyarázná, hogy miért ilyen hullasápadt, bár ahhoz hozzátenném az állapotát is, és máris van logikus magyarázat. Én elfogadtam. Könnyű volt elfogadni. Egyszerű volt, és én hittem benne, mert mi érvel ellene?
Hátradöntöttem a fejemet és a plafont kezdtem el figyelni, mintha olyan érdekes lenne, pedig csak a kérdésén gondolkodtam, hogy miért jöttem vissza. Miért ne jöttem volna vissza? – ez volt az első, ami az eszembe jutott. Nekem olyan evidensnek tűnt, de tudom, hogy néha a világszemléletem teljesen ellene megy másokénak. Miért hagytam volna magára, ha már így láttam? Nincs a szívem kőből, hogy ne foglalkozzak vele. Amúgy is, azt teszek, amit akarok, és én úgy döntöttem, hogy visszajövök. Mit kell ezen magyarázni?
- Miért ne tettem volna? – tettem csak fel neki azt, amin én agyaltam. Gondolkozzon ő is, és lassan fogja fel, hogy nincs egyedül és ha már valaki segítséget nyújt, meg lehet ragadni, mert nem ciki. Egyes emberek még tudatlanul is milyen makacsak tudnak lenni, vagy talán a vak jobb szó? Okkal nem akar túllátni azon, ami előtte van. Nem látja a fától az erdőt. Csak arra az egyre fókuszál, miközben körülötte minden más is van.
- [color=#ffffff]Öltözzön fel, vagy legalább valamit vegyen fel, mert hűvös van[color] – javasoltam, miközben megelégeltem ott maradni a szobában. Nincs nekem ott helyem, és eddig is túl sokáig tartózkodtam ott. Ezzel is jeleztem, hogy lenn várom, vagy akármi, reméltem szándékozik lejönni, nem pedig nekem kell újra felnéznem, hogy nem aludt-e vissza megint. Ámbár szerintem nem, ha már felvertem, és hajlandó volt egészen felülni. Kivertem az álmot a szeméből, de kicsit sem bántam. Valamit valamiért, és ennyi belefér, ha ma is megteszünk egy lépést, egyre távolodva a szakadékától. Az erkölcs visszhangzott a fejemben, hiszen nem erre neveltek, és ahány illemtani kérdést már megszegtem ma, igazán érezhettem volna rosszul magam, de az csak egy árnyék volt annak fényében, hogy örültem, hogy felébredt, és intézett hozzám pár szót.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Dec. 01, 2017 6:04 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Annoying pet

To: Lynne Carter

Szemöldökeim mögül néztem fel Puppy-ra. Nem volt kedvem megemelni fejemet, jobban esett az ágy széléről ülve feltenni egy kérdést, mely bár egy pillanatig érdekelt, mire illetlen módon kérdéssel felelt vissza, már annyiban is hagytam. Az utóbbi időben képtelenség hosszabb ideig lekötni figyelmem. Pár perc, egyetlen mondat, nem több. Ez volt a helyzet most is. Ha nem felel rendesen, nem fogom erőltetni. Bár, nem láthatta, mivel nekem háttal állt, de kérdésére mindössze legyintettem. Nem fogok erőlködni, leragadni egy témán, mint ahogy azt ő is teszi. Így, egyszerűen csak többször fogok értetlenkedni kusza gondolataimban: miért van még itt. Ám, mielőtt erre a témára kanyarodtunk volna és nem túl barátias viselkedésemre támadólag felelt volna – ami megjegyzem, érthetetlen, hiszen ő az, aki csak úgy rám tört ma is és tegnap este is – szó esett arról, miért is alszom egész álló nap. Meg is feledkeztem az éjszakai munkásokról és azon szerencsétlen, éhbérért dolgozókról, akik három műszakra szerződtetnek munkahelyüknél.
- Így is mondhatjuk. – nem akartam erőltetni a témát. Kifejteni a valódi okot még annál kevésbé. Betegséggel, súlyos kórral próbáltam megmagyarázni a vámpírlétet, azt az átkot, melyben – fajtánk képviselőinek és az emberiségnek mázlijára – egyre kevesebben osztozunk. Senkise kívánom, hogy megtapasztalja milyen vérszívónak lenni. Az öröklét csábító lehet, ám belefásulunk és egy idő után már semmi sem lesz képes lekötni figyelmünk. Elménk számára nem lesz több újdonság és bár képesek vagyunk alakot váltani, külsőnket még sem változtathatjuk meg. Szakállunk nem nő ki, hajunk nem növekszik és ha levágnánk, azonnal visszanyerné korábbi formáját. Szervezetünk elutasítja a mérgeket, ezáltal festeni se tudjuk tincseink, de még tetoválni sem bőrünk. Testalkatunk nem változik. Ha túlsúlyosan változik át valaki, olyan is marad. Eljön az idő, mikor egyedül maradunk. Nem lesznek új barátok, szerelmek, kalandok. Nem tudjuk élvezni az élet ízét, minden különlegesség elveszti varázsát és nem leszünk mások, csupán élőhalottak. Sápadt zombik, kik elveszti a lét értelmét. Az ölés egyszer elveszti hatalomtól fűtött érzését, egy monoton mechanizmus lesz, megszokott mozdulatsor mely nem szórakozást, hanem életben maradást fog szolgálni. S a legrosszabb mindebben, hogy képtelenek leszünk véget vetni neki. Nem tudunk kiállni a Nap égető fényébe és örökre, visszafordíthatatlanul hamuvá válni. Ragaszkodunk az élethez, noha semmit sem tudunk mondani, ami miatt érdemes lenne akár egyetlen pillanatot is lélegezni.
Hűvös. Mielőtt Puppy elhagyta volna a szobát, ezt mondta. Észre sem vettem. Teljesen másként érzékelem a hő változást, mint bármely más lény. Fázna? Előfordulhat, hiszen nincs huszonnégy fok, mint egy melegebb lakásban, de azért a húsz fok mindig tartva van. Ahh. Most vegyek fel valamit? Mélán, vánszorogva forgattam fejem, miközben egy szemembe lógó fekete tincs mögül körbe néztem a helységben. Majd odalenn. Úgyis a kanapén van még köntösöm. Az bőven elég lesz, ráadásul, azt a régi, bordós, sötét csíkos, puha ruhaneműt szeretem is. Legtöbbször csak az van rajtam, meg egy hosszú nadrág. Ma miért lenne másként?
- Még mindig Will! – emeltem meg enyhén hangomat, ahogy a lépcsőn lefelé tartó nő után szóltam. Zavart, hogy magázódik, míg én – az általános megszokottságtól eltérően tegeztem őt. Külsőre, egyébként sem vagyok ennyire öreg. Noha, tudja, angolhonban magas ranggal, a legelőkelőbbek közé tartozom, már nem érzem magam annak. Frusztrál, egyenesen nevetséges a Lord szó. Wolsey. Még rosszabb. Azt hiszem.
Percekkel később állok fel. Lassú, ráérős léptekkel indulok el az ajtófélfához, ahol két kapcsoló várakozott. Az egyik minden lámpák felkapcsol a hálóban, a másik, az egész házban. Utóbbiból van még egy, méghozzá a nappalira leginkább hasonlító, legnagyobb és legkupisabb szobában, odalenn. Mezítelen lábfejjel lépdeltem lefelé, most, hogy már mindenhol lámpafény uralkodott és nem sötétség, melyet a többrétegű, vastag, sötét színekben tetszelgő függönyök okoztak. Rémes lenne, ha a napsugarak utat találnának befelé. A folyosón elhaladva, rutinból mozgott karom. Lenge, laza testtartásom segített mikor belenyúltam az egyik kartondobozva és kihúztam belőle egy apró, díszes, üvegpoharat. Két ujjam között tartva haladtam tovább, míg meg nem érkeztem abba a szobába, ahol kanapém és új házi kedvencem – vagy valami ahhoz hasonlóm – várakozott. Alig tettem egy monoton lépést befelé, hamar megálltam. Tekintetem a nőre emeltem.

Mortdecai Wolsey tollából


The Taste of Blood † 647 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Pént. Dec. 01, 2017 9:46 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Second day
Elhagyva a szobát, szinte megkönnyebbültem. Túlzottan más volt az egész épülethez képest a háló, ahogy Wolsey is. Ma más volt, érezhetően másképp viselkedett, nem egy leharcolt ember módjára, nem úgy, mintha éppen össze akarna darabokra törni, sokkal inkább úgy, mint akit már elnyelt a mélység, és ki az a merész, aki utána nyúl, hogy kihúzza? Ilyen lenne az, hogy lassan megismerem, hogy lassan megértem a labirintust, amit alkotott? Meg akarom vajon látni valóban? Még magam sem tudtam eldönteni, ahogy lassan tettem meg a lépéseket a lakásban. Előbb még elborzasztott, de amúgy egy idő után megszokható… Nem mondom, valószínűleg sohasem mondanám azt, hogy örömmel bújnék ezek közé a falak közé, de viselhető. Zavar a kosz, de elbírható, ha az ember másfelé fókuszál, már pedig Wolsey feladja rendesen a feladatot. Ezalatt nem azt értem, hogy elbuknék, csak elgondolkodtat, nem úgy viselkedik, ahogy várom, ami nem baj, hiszen minden ember más. Valamikor reagál, valamikor szóra sem méltat, valamikor kirak a lakásból, míg máskor kéri, hogy Willnek szólítsam. És még azt mondják, hogy a nők a logikátlanok. Wolseynak furcsa, megfoghatatlan gondolatmenete volt, melybe egyelőre még nem engedett bepillantást. De én tudok várni. Nagyon is türelmes vagyok, meglepné, hogy mennyire is, de Simon és a felvigyázandó gyerekek mellett tudtam, hogy a hirtelen harag semmit sem old meg, csak még nagyobb ellenállást szít, amivel sosem lehet célt érni. Másképp kell megfogni, de hogy találjam meg Wolseyn a fogást? Egy újabb fejtörő, amit meg kell oldani, és remélem, meg tudom oldani. Töprengve battyogtam le egészen a nappaliig, ahol aztán a kanapéra ültem. Kényelmesen hátra dőltem. Azt hiszem, az egymásra hatás megvan, ha már megint azt akarja, hogy Willnek hívjam. Az, hogy Willnek nevezzem, nálam nem jelentette azt, hogy a magázást is befejezzem. Általában az idősebbeket így hívom, és eddig nem szólt érte, hogy tegezzem, ámbár lehet, akkor is leönözném újra és újra véletlen pillanatokban. Ha másban nem, anyám az udvariasságra és az erkölcsre jól megtanított, habár az utóbbi most csak magában beszélhetett, mert teljesen figyelmen kívül hagytam. Valamit valamiért. Az ember nem tud makulátlan lenni, és a cél szentesíti az eszközt, ettől még nem hiszem, hogy bűnös lennék bármiben is, noha a Pokol is jószándékkal van kikövezve.
Miért állította elém ezt az akadályt a jó isten? Persze, magamtól jöttem, de mindig mindennek célja van, Wolsey miért került az életembe? Miért kapcsolódott össze a rögös útjaink, még ha csak pár pillanatra is, mert lehet, nem sokára szétszakadunk?
Tekintetem lassan fordult az érkező felé, egy pillanatra összekapcsolódott tekintetünk, melyben máris több életet szemre vételeztem, mint tegnap. Azonban mielőtt pillantásának végtelensége elnyelhetett volna, az én barna szempárom tovább siklott egészen a pohárig, mire csak összevontam a szemöldökömet. Kristálypohár, már most meglehetett mondani fényéből, mely kellemesen cirádás volt, nem zsúfoltan csicsás, hanem egyszerűen díszes. Egy pohár… Nem biztos, hogy a konyhai vízzel meg akarnék próbálkozni, sőt, a fürdőszobaival sem. Csodálom, hogy nincs rajta egy folt sem, sőt, egy póló sem. Reméltem, valamit legalább felvesz, így aztán, mielőtt még tovább bámultam volna, mint az illett volna, inkább újra az arcára tekintettem.
-Hoztam egy lemezt. Tegnap láttam, miket hallgat. Nem tudom, hogy megvan-e, persze, nem kell meghallgatnia, de nekem már nincs szükségem rá, így hátha érez hozzá affinitást, Will – vontam végül vállat csak, és igyekeztem elnyelni az örömöt, nehogy kiüljön az arcomra, hogy lejött. Lejött, a fenébe is! Pedig nem esküdtem volna meg arra, hogy megteszi. Igyekeztem arcából olvasni, hogy reagál. tetszik neki a dolog, vagy csak még inkább nem? Ébreszt benne gondolatot, vagy fel sem fogja? – Szomjas? – böktem végül a kecses pohárra, mely az ujjai között billegett, ahogy tovább figyelt engem. A legártatlanabb kérdésekkel kezdtem, nehogy bármire is felkapja. Tegnap nem volt jó ötlet mélyebb vizekre evezni, nem reagált jól, így aztán olyannal próbáltam, ami hozzá köthető. Magát számon tartja, de a környezetét nem. Ezen kell változtatnunk.
- Miért jött le? – tettem fel végül egy kérdést halvány, bíztató mosollyal, melynek semmi hátsó szándéka sem volt. Persze, lehet azt mondani, mert az ő háza, azt csinál, amit akar. Azonban akkor nagy valószínűséggel visszaaludt volna. Lejött, mert itt voltam? Nem kértem, hogy jöjjön utánam. Egy szóval sem mondtam. Nem szabad előre inni a medve bőrére, de csak nem azért, mert mégis csak számításba vesz? Még ha csak annyira, hogy retteg, szétszedem a házat, amit csak egy hajszál tart attól, hogy egy pillanat alatt összedőljön. A vakolat így is potyog, ki tudja mi jön ezután, a mestergerenda?

[/color][/color]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Dec. 01, 2017 10:43 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Annoying pet

To: Lynne Carter

Megtorpantam. Világos íriszeim rá emeltem, majd szavai hallatán önkénytelenül is a gramofonra ugrott tekintetem. Végül, a közöttünk lévő dohányzóasztalhoz lépve letettem az apró poharat. Nem foglalkoztam azzal, mit hozott. Lerítt rólam, teljesen hidegen hagy. Tulajdonképpen, még alvás idő van. Legalább egy órán át, ha nem kettő. Ha ebből rendszert csinál, ki fogom zárni. Többször nem kelthet fel. Ami azt illeti, ha nem zavarna egy gondolat - miszerint ha képes volt ilyen faragatlanul betörni hozzám, akkor képes lenne rendet is tenni amíg alszom -, akkor biztos visszadőltem volna, hiába dörzsöltem ki szemeimből az álmosság jelét. Miután letettem a poharat megkerülve az apró asztalt Puppy mellé léptem és a mellette pihenő köntösért nyúltam. Belebújva megkötöttem derekam körül, noha egy nagyobb ’v’ alakban így is kilátszott mellkasom. Ezután leültem mellé. Görbén, könyökkel combomon támaszkodva kulcsoltam össze ujjaimat, míg tekintetem a faasztal erezetét vizslatta. Csendesen elmerültem elmémben, számba véve a lehetőségét annak, egykori asszisztensem nem mondott semmit rólam a nevemen és azon kívül, milyen rendes ember vagyok. Ebben az esetben pedig… Tessék. Még meg is kérdezte mire kell a pohár. Valóban, nem tudja mi vagyok, de még hazugsággal sem traktálták egyszerű elméjét. Riasztó lehet a látvány, különösen egy halandó szemében, de nekem akkor is szükségem van reggelire, különben az ő torkát harapom át. Ugyanakkor, ezzel esélyt kaphatok arra is, hogy megszabaduljak tőle. Mindkét esetben. Megrémülne, vagy egyszerűen belátná, túlságosan is „beteg” vagyok a felépüléshez és elmenne. Bármi is legyen, nem kellene többet elviselnem roppantmód idegesítő, vékony hangját.
„Szomjas?” Hangzott el a kérdés, melytől – noha ő csak oldalról láthatta arcomat, mégis érzékelhette – egy apró ideg rándult szemem alatt és ajkam mogorván félrehúztam. Önkénytelenül is eszembe jutott a vöröslő folyadék, miként végigcsúszik egy felületem, átkúszik rajta, netán le a torkomon. Eme gondolattól reflexszerűen nyeltem. Ádám-csutkám megmozdult. Puppy újabb kérdése rázott fel az álomképből. Feleljek neki? Igazsággal vagy füllentéssel? Min változtatna? Magabiztosabbnak érezné magát, ha beszélgetnénk, mert attól nem tűnök olyan halottnak? Ezen már nem tud változtatni, vagyok aki vagyok és csak egy karó vagy fagolyó tudna átbillenteni egy másik létsíkra.
Utolsó kérdésére sem feleltem. Mondhatni, egyikre sem. Egyszerűen megemeltem hátsó felemet, a gramofonhoz léptem és az alatta található állványon lévő lemezek közt matatva végül kicseréltem az eddig bekészítve pihent bakelitet, valami másra. Néhány másodpercig álltam, lehunyt pillákkal hallgattam a felcsendülő ritmust, majd megfordulva kimentem és a folyosón búgó hűtőhöz léptem. Mivel szinte mindig üres, ezért mondhatjuk a benne uralkodó fehérség a tisztaságot is tükrözte. Alul, a homályos üveg alatt vöröslött étkem. Kihúzva azt láttam, már csak egy zacskó, tisztított, jó minőségű vér van. Remélem, ez azt jelenti, holnap Molly hoz újabb adaggal. Ha nem… Nem akarok belegondolni mi lesz akkor. Meg se néztem milyen csoportú maradt, egyszerűen kivettem és töltöttem belőle egy sötét, félliteres üvegbe. Erre a módszerre szoktam rá, mióta a minimális aktivitás és nemtörődöm magamba zuhanás óta kevesebbel is beérem. Nem sokat engedtem bele, hiszen ebédre is hagyni kell egy keveset. Visszazárva helyére tettem a zacskót, majd tekintetem megállt a penészes szendvicsen. Az élősködő penész is aktívabb életet él nálam. Lehangoló.
Kezemben a sötét üveggel tértem vissza, majd újra leültem a nő mellé. Közelebb húztam a poharat és megtöltöttem azzal a kevéssel, ami belefért. Nem rendelkezik nagy térfogattal, talán annyi színtiszta vörös, csábító, hűvös folyadék kerülhetett bele, mint amennyi ital belefér egy feles pohárba. A hatása, számomra, teljesen más volt. A kórházból származó, legkiválóbb minőségű vér felér a legjobb droggal. Elrepít egy teljesen más univerzumba. Extázis, mely magához láncol. Egy jó szeretkezés közben történő elélvezéshez lehet hasonlítani. Nem tudnám megmondani melyik a jobb. Vitatható.
Letéve az üveget, ujjaim közé fogtam a díszes, apró poharat, majd megemelve azt felhajtottam. Innen minden reakcióm felett elvesztettem az irányítást, magától hullott mellém karom, lazán, míg hanyatt döntve fejem hátamat nekivetettem a kanapénak. Lehunyt szemmel adtam át magam a mámorító íznek, ajkaim elnyíltak, elmém kikapcsolt és elrepültem egy teljesen új világba. A pillanat örökké tartónak tűnt. Megfoghatatlannak, mennyinek. Teljesen ellazultam.

Mortdecai Wolsey tollából


The Taste of Blood † 641 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Vas. Dec. 03, 2017 9:57 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Second day
Amikor azt hiszed, nem lehet rosszabb, de van rosszabb. Egyszer már feje tetejére állt a világom. Akkor elég volt, az idő megadta azt a gyógyítást, amire szükségem volt – feledést. Hogy ne mindennapom azzal teljen, hogy magam mögé nézek még az utcán is. Hmm, nem is biztos, hogy az idő volt, sokkal inkább Jack. Sosem kérdezett, sosem tért ki rá, úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi, láttam annyiszor, hogy aztán ebbe a gondolatba belenyugodjak. Mert nem akartam elhinni, pedig a tudat folyamatosan lappang, mint valami betegség, várva a gyengülést, mikor terjeszkedni tud. Talán ez az a pillanat az? Ki tudja…
Egyik kérdésre sem válaszol, fene… Azt hittem, ma beszédesebb lesz, olyan jól indult a délutánunk. Lehetne ez többször is így, de nem, ő inkább megint csak bezárkózik, hogy az én idegeimen sétáljon. Pech, rossz módszer, ezzel nálam nem lehet semmit sem elérni, csak azt, hogy új dolgokhoz folyamodjak. Ha egy mód megbukott, jöjjön a B terv, majd a C, D és így tovább. Ötletekből még sosem voltam híján, a kérdés az, melyikkel érek el eredményt, és melyik rombol?
Felhangzott a zene, mire úgy gondoltam, nem a mostani időt fogom felhasználni a beszélgetésre. Jó volt látni, hogy a zene ellazítja, arra legalább reagál. Lehet, a zene a nyitókulcs? Lehet, azzal kéne megfogni? Agyam elkezdett pörögni, egymás után alkotta meg a gondolatokat és a tervet, legközelebb az összes lemezt fel fogom írni, asszociációkat helyezek hozzájuk, azzal rosszat nem csinálhatok. Wolseyt el kell indítani, noszogatni kell, hogy végül aztán ő sétáljon tovább, ki kell húzni innen, és menni fog. Nem hangzik nehéznek…
Ahogy eltűnt, maradtam. Nagyon reméltem, hogy nem most akart visszamenni a szobájába, de a zene és a pohár mást mutat. Nem is kellett sokat várnom, mikor megjelent egy üveggel. Egy üveggel, melyben átlászatlan, sötétvörös folyadék volt megfigyelhető. Bor? De ahogy jobban figyeltem, egyre inkább nem a bor jutott eszembe. Az nem ilyen, ennek nagyon rossznak kell lennie ahhoz, hogy bort juttasson az eszembe. De más ötletem nem volt. Agyam ezt generálta, én pedig bőven hittem neki. Minek gondoljak mást? Miért ne higgyek benne? Ő is csak embert. Lehet valami házilikőr, ki tudja, nem kérdőjeleztem meg.
Azonban, mikor kitöltötte… Egyre jobban csak furcsálltam, mit iszik, mondjuk az illata nem jutott el hozzám, abból nagy valószínűséggel már kitalálhattam volna, mi is az a skarlátvörös folyadék. De nem, bugyuta módon elutasítottam a valóságot, saját tévhiteket generálva a látásra. A hit erős és vak tud lenni, én vagyok a tesztalany, akin ezt be lehet mutatni.
Megtöltötte a poharat, a kicsi poharat. Ekkor kezdett motoszkálni bennem valami, egészen addig, míg a szájához nem emelte. Ajkait megfogta, szinte vakított a fehér bőrétől, ahogy lassan elfogyott, és úgy dőlt el mellettem, mint valami függő. Lefagytam. Hullasápadt lettem, talán még nála is, ami nagy szó. Mereven figyeltem, és szinte hallottam, ahogy a saját világomról alkotott kép összedől. Épp hogy egy hajszál tartotta a vérfarkas óta, de most megrendült, megingott, és összedőlt. Ennyi volt. Nem volt senki, aki elém állhatott volna, vagy kitakarhatta volna a képet. Nem, ez nem lehet igaz… Keze után nyúltam, és megérintettem, de olyan volt, mintha égetne. Mintha villámcsapás ért volna, nagy szemekkel pattantam fel, tapogatóztam, hogy kijussak erről a helyről. Hirtelen hidegnek tűnt az egész ház, és félelmetesnek. Mintha minden ellenem esküdött volna. Úgy éreztem, a kosz megindul, a tárgyak felém fordulnak, és ki tudja, hogy mikor akarják rám vetni magukat. Szememet nem tudtam levenni Wolseyról, ahogy még mindig figyeltem, nem tudtam elszakadni tőle. Hófehér bőr, beesett arc… Hirtelen olyan logikusnak tűnt, agyam bármennyire is ellenezte. Nem, nem maradhatok a közelében, nem maradhatok a házban. Valamilyen csoda folytán ki tudtam jutni a lakásból, ámbár a lépcsőn már többször is elestem, de nem is érdekelt, csak el innen. Megmentőként tekintettem az autóra, hogy volt annyi eszem, hogy azzal jöttem, különben már rég elfutnék innen messzire. Nem, ez nem lehet igez. Ez nem velem történhet meg. Hogyan? Miért? A hideg borzongatott. Miért léteznek ilyenek? A férfire már nem tudtam úgy tekinteni, mint eddig. Nem voltak őszinték hozzám… Egy illúziónak segítettem, pedig lehet nincs is semmi baja, csak elhitették ezt velem. Ostobának éreztem magam, és hatalmas megkönnyebbüléssel ültem be a volán mögé. Remegő kézzel kotortam ki a kulcsot a zsebemből, nem is érdekelt, hogy a táskám ott maradt a lakásban. Akár az övé is lehet, csak vissza ne kelljen mennem érte, és hadd ne kelljen látnom őt. Szörnyeteg, fenevad. Nem gondoltam bele, hogy miért nem evett már meg, miért nem gyilkolt le, pedig ha úgy nézzük, önszántamból mentem oda. Nem, fel sem merült bennem a gondolat, csak annyi, hogy végre elmenjek onnan. Hangosan búgott fel a motor, én pedig minden kérdés nélkül egyesbe raktam, és azonnal gázt adtam. Megugrott, de nem érdekelt, nem fulladt le motor, és nem maradtam ott, csak ez számított. Rémülten, kétségbeesetten indultam vissza a városba, hátam mögött akartam minél jobban tudni a házat, a környéket. Sosem fogom meglátogatni…
Azonban dudálás ébresztett ki a gondolataimból, valaki velem szembe jött, így aztán gyorsan észbe kaptam. Kijutottam ugyan, de nem messzire, muszáj volt leparkolnom, és összeszednem magam, különben még balesetet okozok. És ezt kinek mondjam el? Homlokomra tettem a kezemet. Ez egy rossz álom, mondja már valaki, hogy ez egy rossz álom, és felébredek! Nem akartam ezt valóságnak, nem akartam ezt a világomnak, nem lehet… Nem történhet meg. Nem tudtam, miben higgyek, nem találtam a helyemet, hiszen ki tudja, hogy ki fenevad, és ki nem. Akár a szomszéd? Vagy akire fel kell vigyáznom, esetleg Simon ápolónője? Egyre rosszabb és rosszabb gondolatok jutottak eszembe, ahogy elsüllyedtem a félelemben, bizonytalanságban. Mi igaz ebből a világból? VALAMI IGAZ?



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Dec. 04, 2017 3:50 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Annoying pet

To: Lynne Carter

Teljesen átadtam magam az érzésnek. Hatalmába kerített, megragadott és elrepített egy távoli vidékre, ahol nem tudok talajt fogni. Lehunyva szemhéjaim vágódtam hanyatt, elkezdve az ébredésem utáni ceremóniát, mint valami drogfüggő. Ott voltam fizikailag, ám lelkileg teljesen máshol jártam. Ez az érzés nem írható le úgy, mint mikor az irodában elegáns öltözékben szemfogaimat egy ifjú hölgy nyakába mélyesztettem. Noha, ott is leellenőriztettem őket, hogy vérük a lehető legjobb legyen, ez most más. Ehhez fogható nincsen. Tökéletes, tiszta, elegáns vér. Nem a harapáson és a szív dobbanásának hangján van a hangsúly, hanem az íz élvezetén. Mint egy közepes minőségű szerből átállni valami jobbá. Nem tereli el figyelmem az ölés, a szennyezettség játéka ízlelőbimbóimmal. Nem, ebből kevesebb is elég, hogy jól lakjak, különösen így, leharcoltam. Ám, sokkal inkább megbabonázza a lényt és arra ösztönzi, akarjon még. Három pohárka, ennél többet nem fogyaszthatok reggelire. Meg kell tartanom az irányítást, mert ha ezt az utolsó gyeplőt is elveszítem, akkor már tényleg csak egy vadász állíthat meg a totális pusztulás útján. Önmagam teszem tönkre, elveszek a sötétségben, hogyha engedek a száron és azt nem kockáztathatom meg.
Megfeledkeztem környezetemről. Mindenről, ami körülvett. Hirtelen nem tudtam, milyen pozícióban van testem és egyáltalán hol vagyok. A megélt transzból egy hangos csapódás hozott vissza. Lassan nyitottam ki szemem, egyenesen a mennyezetet pillantva meg lassan kitisztultak érzékeim. Ekkor jöttem rá, hogy a bejárati ajtót vágta be valaki. Valaki? Puppy. Reakciója nem lepett meg. Úgy reagált, ahogy arra egy hétköznapi, átlagos halandónak kell. Elmenekült. Ezek szerint, vagy nem volt kellőképpen felkészülve vagy ami sokkal valószínűbb, segíteni akaró, drága Molly-m nem mondott el mindent. Szerette volna az időre bízni ezt a dolgot, ám vannak dolgok, melyek nem várhatnak. A halogatás, olykor maga a gyilkosság felé vezető legkiválóbb eszköz és ragacsos karjaitól nemigen lehet megszabadulni. Olyan egyszerűvé és kényelmessé válik szorítása, hogy elveszítjük éleslátásunkat mérge alatt.
Perceken át bámultam felfelé, majd nagyot sóhajtva vettem némi lelkierőt magamon. Felülve megpillantottam a nő táskáját. Hmph. Elhúzva ajkamat jegyeztem meg, és ismét megtöltöttem apró poharamat. Ezúttal, nem döntöttem le. Ujjaim közt tartva álltam lábra és léptem oda a táskához. Nem nyúltam hozzá, csak néztem egy darabig. Azt hiszem, erre még szüksége lesz. Vajon, van kellő bátorsága visszajönni érte? Hallgatva a gramofonból jövő dallamot, lepillantva más tulajdonára végül gondolataim letisztultak. Sosem fog újra erre járni. Megpillantotta a ragadozót és ezzel végleg kicsúszott lába alól a talaj. Menekülő lényként nem is csodálkozom rajta. Nem különösebben rázott meg vele. Sőt. Szinte érdekelni sem tudott. Ám, még egy utolsó dolgot megteszek. A házban egyetlen telefon van, egy vezetékes, itt a nappaliban pár kábelköteg és a fekete-fehér tévé alatti polcra bújva. Kihalászva tettem a dohányzóasztalra és tárcsáztam egykori asszisztensemet, miközben lehajtottam a második adagot is. Ő küldte ide, hát, tegyen is rendet maga után. Elmondtam mi történt, mire másfél óra múlva már itt is volt. Miután kaptam egy kis dorgálást a harmincas éveiben járó nő megígérte, hogy a táskát eljutatja tulajdonosához, persze névtelenül. Leadja a kórházban vagy egyszerűen elviszi a címére, nem tudom, és nem is érdekelt. Semmi közünk nem volt egymáshoz és nem is lesz most már. A csalódott Molly arcát látva, talán, ő is hagyni fogja a dolgot. Legalábbis, merem remélni.

Mortdecai Wolsey tollából


The Taste of Blood † 521 † köszönöm † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
5 month and 1 day later - Lynn & Kai
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Alternatív-
Ugrás: