• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Forgive me - Lynne + Kai










avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
actor of life ☠


Csüt. Nov. 30, 2017 2:35 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Am I sorry?



Három nap telt el azóta, hogy utoljára találkoztam Lynne-al. Eleinte próbáltam letudni a dolgot, bemagyarázni magam, hogy minél felszínesebb a kapcsolatunk, nem is, minél inkább idegenek maradunk egymásnak, annál jobb. Nekem vagy neki, az már egy egészen más kérdés. Igyekeztem a rendőri munkába temetkezni, nagyszabású terveimet egyengetni, de sehogy sem sikerült kivernem elmémbe ragadt képmását. Folyton folyvást eszembe jutott, fel-felbukkant, bele szólt gondolataimba és már tényleg kezdtem azt hinni, meg fogok bolondulni ettől az egésztől, míg ma reggel be nem ugrott egy ötlet. Talán, segít, ha ismét találkozom vele. Ha újra láthatnám csillogó szemeit, vidám mosolyát és pozitív hozzáállását ehhez a csúf világhoz, lehet elhallgatnának koponyám sikolyai. Ez volt az alap ötlet, amikor szabadnapomat rá áldozva erre az egészre, úgy döntöttem nem fogok pártfogoltam kedvében járva a nevét se tudom vadászlány után nyomozni. Munkahelyi esélyeimet inkább Hasfelmetsző ügyére összpontosítanám, mintsem egy pokolbéli ebre. El fog jönni annak is az ideje. Ráadásul, boszorkánymester barátomnak is vannak különleges forrásai, nem kellek én neki ehhez. Egyébként is, abból kiindulva miként hagytam ott legutóbb Lynne-t, szerintem pofátlanság lenne üres kézzel menni. Persze, el kell ismernem, kölyökkutya tekintetem elég meggyőző tud lenni, ám az ő esetében nem rosszfiúként szeretnék tetszelegni. Ebben az egészben van valami, amit nem tudok megfogni, ám amíg nem derítem ki mi motoszkál régóta elmém legsötétebb zugában, addig fenn akarom tartani a látszatot. Kár lenne, ha igaz valóm megmutatásával elszalasztanék egy lehetőséget, bár, még nem tudom mi lehetne az. Különben is, rossznak lenni mindig sokkal egyszerűbb. Gyakorolni kell az ellentétes pólusok viselését is arra az esetre, ha komolyan szükség lenne rá.
Frissen tusolva, borotválkozva, civilbe öltözve – póló, kigombolt ing, farmer és edzőcipő – nem csak letagadhattam tíz évet – azaz húszas fiatalnak nézek ki –, de még magamat is alig ismertem meg a tükörben. Ki ez a gyerek velem szembe? Ha testem nem maradt volna izmos, azt mondanám az roppant mód hozzám hasonló öcsém néz vissza rám. Tartok tőle, a lány meg se fog ismerni. Éljen az új kezdet! Beállítva hajam, magamhoz véve a legalapvetőbb cuccokat a lépcsőn át siettem le az emeletről. Amíg beültem szolgálati autómba – igen, még ma is velem van, szinte az egyetlen ismertetőjelem alkatomon kívül – azon gondolkodtam mivel tehetnék még egyel több lépést a kiengesztelés felé. Mégiscsak eltelt három nap és az a postaláda, bizony, újat kellett szerezni helyette. Végül valahol fél úton megálltam egy virágboltnál. Megkérdezve a nő javaslatait – komolyan, mintha zöldfülű lennék úgy viselkedem – különböző grimaszokkal és ajkam elhúzásával reagáltam szavaira. Végül, vettem egy csokor virágot, mely színekben pompázva azt a hatást keltette valami mező közepéről szaggattam le. Tulajdonképpen, vadvirágok voltak. Kamilla is akadt közöttük. Ez valami, de nem túlzó jelentésű, mégis szép a maga zabolázatlanságával és összetettségével. Szörnyű, hogy ilyen tulajdonságokkal ruházom fel, de a nők is ezt csinálják, nem? Mármint, jelentést tűznek mögé. Végtére is, nem állíthatok be egy csokor vörös rózsával! Ám, elkerülve az „ezzel szúrod ki a szemem” megjegyzést, vettem mellé egy plüssmacit is, azt szeretik a nők. Ugye?
Elérkezett a nagy pillanat. Na, nem mintha tudnám, itthon van-e, de ha már a ház előtt állok, becsengetek. Kiszállva a rendőrautóból kezemben medvével nyitottam ki a kerti ajtót, majd sétáltam a küszöbig. El is felejtettem megnézni végül mi lett a sorsa szegény postaládának. Nem gondolkodtam, egyszerűen mély levegőt vettem és megnyomtam a ház csengőjét. Arcomhoz emelve a rögtönzött ajándékot mögüle kukucskáltam ki, míg Lynne ajtót nem nyitott. Amint megpillantottam barna tincseit, a plüss kezével dobtam neki egy köszönő puszit.
- Szia. – tettem hozzá a medve mögül mosolyogva – Nem zavarok? – kérdeztem meg még mindig a medve mögé bújva ártatlan szemekkel. Talán, ha nem látszik kölyök módjára szőrtelen, selymes pofikám nagyobb eséllyel ismer meg civilként.
Válaszára várva csak később esett le. Hát nem a kocsiban maradt az a rohadt gaz!?


music for enjoy this 613 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Csüt. Nov. 30, 2017 7:34 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
When I realize you
A mai napom fénypontja egy 5 évesben fogalmazódott meg, aki hiperaktivitásával a napom maradék óráját lefoglalta. Nem mintha bánnám, az ismerettségünk megkezdése óta már kikupálódtunk. Emlékszem még arra az első napra, mikor az anyja áthozta, hogy vigyázzak rá. Az egész lakást felforgatta ellenkezve, hogy már pedig ő nem akar engem. Aztán változásnak indult, nem mondom, hogy gyors folyamat volt, hiszen nem én vagyok az anyja, nem tudtam, hogy mire van szüksége, mi jó és mi nem. Valahogy mégis megszeretett, megtaláltuk azt a közös hangot. Szeretem a gyerekeket, és azt a sajátos, letisztult világukat, melyben nagy igazságokat még nem értenek, ahol csak maguk a fontosak, ahol még őszintén viselkednek. Olyan ártatlanok, olyan őszinték, nekik nem probléma elmondaniuk a gondjaikat, vagy kiabálni, hogy már pedig ezt nem akarják. Nem viselnek maszkokat, hanem magukat mutatják akkor is, ha sírnak, ha játszanak, ha félretolják az ételt, ami nem ízlik nekik. Szerettem őket, valahogy jól éreztem maguk velük és úgy éreztem, én is gyerek lehetek újra. Marcellal meg kimondottan. Ahogy éppen együtt csináltuk a muffint a konyhában, amit természetesen elfogyasztásra is ítéltünk.
EZ mind szép és jó, egészen egy telefonhívásig, mikor is édesanyám szól bele. Simon. Valami történt, azt hittem, még a szívem is kihagy egy ütemet, azonban megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor aztán kiderült, hogy semmi komoly. Azonban a gyereket sem hagyhattam itt, már pedig sokára jön érte Evelin. Fene, hogy ennek is most kellett közbe jönnie… Persze, megtehettem volna, hogy magammal viszem, de mi lesz a sütővel. Mindenképp meg kellett várnunk, hogy elkészüljön, és csúsztatnunk kellett az édesség eltűntetését. Azonban, ez ott hibádzott, hogy nem érek oda időbe… Hmm. A megváltó ötletet vártam, miközben visszadobtam a vigyorgó gyereknek a labdát, aki meg sem várva, hogy rákoncentráljak, máris megdobott, és érdeklődve kérdezte, mikor lesz meg a süti.
- Még kell neki idő, de nem sokára – jött tőlem a szokásos kerülő válasz, miközben a labda után nyúltam. Ez volt az a pillanat, mikor megszólalt a csengő. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet, hogy mégis ki lehet az, hiszen nem emlékeztem arra, hogy bárkit is vártunk volna. Evelin biztosan nem, anyám dolgozik, évfolyamtárs nem hiszem, hogy most választana arra időt, hogy lenyúljon tőlem jegyzetet. Lehet valami újságos, vagy akármi…
- Egy pillanat – hagytam ott a labdát, majd egy mosoly kíséretében megkerültem és gyorsan az ajtónál is teremtem, hogy minél előbb lerendezhessem, és visszatérjek a tökmaghoz, aki csak egy ördögi kifejezéssel hagyta, hogy kikerüljem. Valamire készül az a gyerek, már most tudom…
Nem kicsit lepődtem meg, mikor az ajtóban egy édes macit láttam meg, majd mögötte egy arcot. Egy ismerős arcot, aki átalakult. Lesokkolódva néztem fel rá, hiszen a legkevésbé sem vártam, hogy látni fogom. Leginkább az utolsó közös pillanatunk miatt, mikor sikeresen tönkretette a postaládámat. Akkor éreztem meg, hogy túl felszínesen figyeltem meg, hogy sokkal több rejtőzik benne, mint egy jótékony ember, megint csak álmokból építettem várat, már pedig van neki egy sötét oldala is, amit nem tudok hova tenni. Az, ahogy tönkretette a postaládát, nem kicsit ijesztett meg, teljesen lefagytam, ahogy ott álltam, és minden szó nélkül néztem végig a pusztítást, leginkább azért nem szóltam közbe, vagy állítottam meg, mert én sem vártam a kitörést, és abban a pillanatban félelmet éreztem, féltem tőle. Engem is bánthatna. Nem ismertem. Nem tudtam megfejteni a rejtélyét, bármelyik este lefeküdtem, és eszembe jutott, nem tudtam hova rakni, de abban biztos voltam, hogy én voltam túl elfogult, és megalkottam egy képet, ami nem ő. Azonban, ahogy az arcára néztem, szinte a szőnyeg alá sepertem a történteket. Erről az arcról nem tudtam volna elképzelni azt a gyilkos kisugárzást, amit akkor érzékeltem tőle. Olyan, mintha álmodtam volna… Csak hogy ez nem egy tévkép volt, és az érzés lappangott. Nem uralt el, csak egy hang halkan suttogta, amire az elmém, vagy inkább a szívem nem is akart figyelni. Az a tekintet, melyben még a rossz szikrája sem látszott, hanem jóval inkább valami más. Maga a tény, hogy eljött és nem egy „megmentés” miatt, az meglepett, másrészt, civilben még nem láttam, és noha az az egyenruha jó kontrasztban állt vele, most volt benne valami több így civilben.  Na jól van, milyen filmbe kerültem, hogy ez velem történik meg? Ez az élet törvényeivel állt ellentétben.
- Hello – nyögtem csak ki, mert hirtelen még a hangomat is elveszíteni látszottam, azonban mielőtt még megszólalhattam volna, vagy bármit is kérdezhettem volna, valami nekem csapódott. Marcel kukucskált ki az oldalam mellől, gondolom azért, hogy miért késlekedem ennyire.
- Ki ez a bácsi? – kérdése ártatlan volt, azonban zavarba jöttem csak tőle. Ez a pillanat nagyon hasonlított valamihez. Nagyon-nagyon hasonlított valamihez, amiről inkább nem is akartam tudomást venni. Filmbe illő, ahogy a férj hazatér a családhoz. Nem, nem, én ilyenre nem gondoltam. Te jó ég, valaki üssön meg egy serpenyővel! Ez nem velem történhet meg! Azonnal oldalra néztem, hogy ugye a szomszéd még csak nem is akar kijönni, de nem vettem észre. Nagyon reméltem, hogy tényleg nem sunnyog egy ablak mögül, mert akkor hamar hírre kelnek a dolgok az utcában…
- Jack, ő itt Marcel. Marcel, ő itt Jack. Jack rendőr – mutattam be villámgyorsan egymásnak a két személyt, és csak reméltem, hogy most akar elsüllyedni alattam a talaj. Jackre néztem, gondolom, nem ezt várta. Legkevésbé sem egy gyereket a „nem zavarok?” kérdés alatt. Csakhogy ekkor gyújtotta meg elmémet a fény, hogy a megváltó csoda most érkezett meg. Egy újabb pillanat, amikor megmenthet, ámbár nem kicsit éreztem, hogy szégyenteljes leszek, de csak maximum fél óráról lenne szó, és akkor Marcelra is vigyáz valaki, a süti sem ég el, és én is elintézhetem a dolgokat. Ajajj, hogy ezek után már biztosan jövök neki eggyel, az is bizonyos, főképp, hogy gondolom, legkevésbé sem ezért jött. Bár, ötletem sem volt, hogy miért. Ha a postaláda, akkor meg lehet nyugodni, már szereztem be egy újat, amit remélem nem most akar összeverni.
Döntés elé kerültem, amiért csak átkozni tudtam magamat.
- Nem zavarsz – zártam ki Marcel csevegését, ahogy el kezd áradozni a rendőrökről, és éreztem, hogy míg én megküzdöttem a gyerekkel, a fiú máris megkedvelte Jacket. Bár, mégis csak egy férfi, azt talán könnyebb lehet elfogadni, vagy nem is tudom, hogy mégis mi játszódhat le a pasik fejében. – Sőt, pont jókor – néztem rá könyörögve, remélve, hogy átjön az üzenetem az arcomon át, hogy már pedig ki tudna segíteni. Ámbár, lehet mindjárt kifordul, és akkor tervezhettem bármit is, a süti el fog égni. A postaláda ellenére is képes voltam rábízni Marcelt, akiről tudtam, hogy csak örülne a dolognak. –Pár perc lenne. El kell intéznem valamit, utána szolgálatodra állok, csak… – néztem Marcelra, hogy már pedig a gyerek lenne a feladat. Lynn, hülye vagy! Eljött hozzád, és nyakába varrsz egy gyereket kis időre… Tényleg, valaki befoghatná a számat, azonban azelőtt megszólaltam volna, hogy reagálhatott volna. – Életmentő lennél. Nem lesz hosszú, ígérem, és utána tietek vagyok – oké, ennél rosszabb úgy sem lehetne. Addigra már kellően vörös voltam, és ezt tudtam is magamról. Már senki sem menthet meg a következményektől, és leshetem, ahogy hoppon maradok, és elmegy. Csillogó, reménykedő, sőt, szinte könyörgőn néztem rá, tudva, hogy ilyet nem kellene kérnem, mégis megtettem. Pedig még macit is hozott, ha ez nem ordító jel, akkor semmi sem.

It’s enough | 1119
 Wink| ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
actor of life ☠


Hétf. Dec. 04, 2017 3:01 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Am I sorry?



Emlékszem még ifjú, egészen korai húszas éveimre, mikor először kezdtem el ismerkedni. Tanulmányaim mellett előkelő összejövetelekre jártam, ahol különböző maszkokat viselő embereket ismerhettem meg. Középkorú urakat és nőket, akiknek rengeteg titkolnivalójuk volt. Bár, ez leginkább kimerült abban, kivel folytattak viszonyt, milyen belső titkokat sajátítottak el és miféle aljas cselszövések árán próbáltak a másik üzleti ügyeiben áskálódni. Persze, nem csak élettapasztalt házasok, hanem esetlen fiatalok is eljöttek családjaikkal. Kifejezetten esetlennek éreztem magam, nem tudtam mit mondjak vagy hogyan viszonyuljak az ellenkező nemhez, amikor néhány hölgy elé citáltak. Haragom családom fellé már rég elmúlt, hiszen mindegyiküket magam küldtem a túlvilágra. Nem tartoztam a leggazdagabbak közé, ám sikeres orvosi tanulmányaim során ez lassan megváltozott. Nem kellett tartanom attól, eladósodom és szabadidőmben okom se volt alkoholba fojtani aggodalmaim, hiszen nem voltak. Így ismertem meg Őt is. Azokat a perceket idézi fel bennem a Lynne-al töltött összes pillanat. A tapasztalatlan, zöldfülű ifjú énemét, kinek keze csak akkor nem remegett, mikor szikét foghatott precíz ujjai között. Nos, ezt felváltotta egy pisztoly, meg sötét, túlvilági énem, kinek személyazonosságát már jó ideje nem vettem fel. Valahogy, azaz este a menyasszonnyal és az, amikor először ismerhettem meg ezt a nevet és házat… bárányképpel nézek tükörbe, noha tudom, egy farkas él belül. Mi történt? Érzem, hogy ez nem én vagyok, ugyanakkor mégis. Elfussak? Vagy, adjam meg magamat? Képtelenség helyesen választani. Egyenlőre, sodródom az árral, míg pártfogoltam újabb feladatot nem bíz rám.
Kissé hülyének éreztem magam, ahogy ott álltam az ölelnivaló medvével. De, mielőtt elszaladhattam volna mondván, egy rejtélyes alak itt hagyta a plüsst és nyomozza ki, ki volt az, hát, elkéstem. Kinyílt az ajtó. Arcából ítélve, alaposan megleptem ezzel és ha tudná, magamnak mennyire mondok ellent vele, akkor lehet kórházba kellene vinnem. Épp csak köszönt, mire egy kíváncsi, kukkoló szempárra lettem figyelmes. Ekkor már nem takartam magam a medvével, így zavartan rámosolyoghattam a kissrácra. Mond, hogy ez nem az ő gyereke! Mond, hogy nem az övé! Kérlek! Ilyen nincs! Ember, szaladj haza! Soha! SOHA nem maradtál még gyerek közelében! Irtózol tőlük? Allergia? Vagy, egyszerűen kerülöd őket? Ők utálnak téged? Is-is? Nem tudni. Még sosem kellett két méternél közelebbről megtűrnöm őket. Na jó, volt kettő, akiket igen, de ők a saját testvéreim voltak és én öltem meg őket tizennyolc éves koromban. Próbáltam nem úgy ránézni, mintha leprás lenne, de valahogy nehezemre esett nem a kicsit bámulni. Rossz előérzetem támadt, amiből a meglátogatott személy szavai hoztak vissza.
- Szia. – köszöntem kissé zavartan. Már majdnem mondtam, hogy szerintem jobb, ha elmegyek és majd később vissza jövök – soha nem jönnék -, de mielőtt szóra nyithattam volna ajkaim, Lynne gyorsan beledobott a kútba. Hogy mi van?! Kétségbeesett zavaromban nem tudtam mit mondhatnék, ez rosszabb, mint egy első randevú, ahol fülig oda vagy a csajért. De, most komolyan. Mondanám, hogy vicces milyen könnyen le tud fegyverezni egy gyerek, míg a szörnyeknek szemrebbenés és gondolkodás nélkül neki ugrok, de ez rohadtul nem mulatságos – Oké. – alig hallhatóan mondtam ki két ’öhm’ között. Csak úgy kicsúszott, és ez bőven elég volt a halandó nőnek. Megköszönve szaladt vissza a lakásba, majd gyors elköszönés közepette elviharzott. Ott álltam a küszöbön, pislogtam, mint hal a szatyorban és nem tudtam mi van. Kezemben fogva a plüsst néztem az utcát, melyen egy pillanat alatt eltűnt Lynne. Azt hihetnénk, ennyi megélt évvel bőven van tapasztalatom, de az igazság az, hogy semennyi sincs. Alig váltottam két mondatot a londoni árvákkal, a kéregető, koszos gyerekekkel, akik némi pénzért cserébe információkkal szolgáltak számomra. De, ennyi. Rájuk nem kellet… Khm. Vigyázni. Arra lettem figyelmes, hogy valaki húzogatja felsőm ujját. Ez hozott vissza. Lepillant egy vigyorgó kisfiúval találtam szembe magad. Ilyenkor ér vékony, női hangon azt mondani: segítség?!
A félóra nem félóra volt, hanem több, mint öt. Ezen idő alatt Marcel teljesen leszívta az energiáimat. Duracell elemmel működnek a kölykök, vagy nem tudom, csak abban lehetek biztos, fárasztóbb volt vele lenni, mint edzeni menni vagy vadászni. Legyen bármi is a préda. Befejeztük a sütést, ügyesen be is faltuk az összeset. Kivéve egyetlen egy hősies túlélőt, akit szépen a pultra téve meghagytunk a háziasszonynak. Sokat beszélgettünk, játszottunk; társast, labdázóst, bújócskát, fogócskát és párnacsatáztunk is. Noha, nem volt egyszerű beszélni a munkámról, meg arról milyen a kapcsolatunk Marcel felvigyázójával, de sok érdekességet megtudtam tőle. Róla annyira nem sok izgalmasat hallottam, tipikus gyermek álmokat, ám Lynne-ról és néhány világszemléleti gyerekigazságról elég sokat. Furcsa volt számomra az egész, a teljes délutánom rá ment, de nem bánom. Azt hiszem. Ahhoz képest, hogy először vagyok a házban, egész jól megismertem egy-két szobáját ez alatt a pár óra alatt. Egymást lefárasztva néztünk mesét végül, miután a berendezés felét szétszedtük és az új összképbe belecsempésztük a kocsimban maradt csokrot a nappaliban lévő asztalra. Természetesen vázában, nekitámasztva a macit. Egész jól ment a dolog, azt leszámítva mennyi ideig kellett hisztit hallgatnom arról, hogy nem jó legközelebb, hanem most kellene elmennünk furikázni a rendőrautómmal. Végül, sikerült észérvekkel meggyőznöm, kicsi felnőttként kezelve őt – amit kifejezetten imponálónak tartott – és ezzel elfojtva a gondolatot, miszerint meg kellene ölnöm és sokkal egyszerűbb lenne az életem. Az első pár percben, legalábbis. Kifejezetten bizarr egy élmény marad ez a mai nap. Észre se vettem, mennyire elfáradtunk mind a ketten. A tévében még ment a mese, mikor a kanapén összebújva elaludtunk. Nem tudom, hogy kinek sikerült előbb feladnia a harcot a szempilláival és hagyni, hadd vigyék el őt az álommanók, de az biztos, így sem aludtam még soha. Átkarolva Marcelt hosszú idő után először, kényelmesen, békésen aludtam. Nem tudom, a fáradtság miatt vagy a környezet ringatott biztonságérzetbe, de egy biztos: jól esett.


music for enjoy this 905 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Hétf. Dec. 11, 2017 7:09 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
When I realize you
Megint jövök neki eggyel… És átkozhatom a napomat, hogy ez megint így alakult. Basszus, tényleg eljött valamilyen okból, én pedig ráeresztettem egy gyereket. De mikor ezen igazán elkezdtem gondolkodni, addigra már dzsaltam a métereket a kórház felé. Oké, Lynn, azt hiszem, ha ezek után még hajlandó lesz hozzám szólni, akkor akkora hibát nem követhettem el. De ez még a jövő zenéje…
Én azt hittem körülbelül egy félórával kell számolnom, de mikor átléptem már a harminc percet, egyre csak frusztráltabb lettem. nem azért, mert a két fiúra hagytam a házat, hanem, mert Jackre toltam a gyerekvigyázást és félórát mondtam. Még a szavamat sem tudom megtartani. Fenébe! Egyre és egyre idegesebb lettem, de sehogy sem tudtam időben szabadulni, így mikor már este lett, majdnem a kiakadás szélén álltam, és száguldottam hazafelé. Reméltem, hogy Evelin sem érkezett meg időközben, mert az még érdekes magyarázatokat tudna szülni. Másrészt viszont Jack annyi helyzetből mentett ki, hogy ezek után azt sem tudtam, hogy fejezzem ki a hálámat.
Szinte beestem az ajtón, mikor végre hazaértem, és már mentem is felkutatni őket, hogy mondjam, megjöttem, mikor a nappaliba lépve azonnal lefagytam, még a levegő is torkomon ragadt meglepetésemben. Derült égből villámcsapás… Ahogy megláttam őket egymás mellett szuszogva, lecsukódott szemhéjakkal. Nem volt semmi pénz, amiért ezt meg akartam volna törni. Halkan, lassan lepakoltam, és odaosontam egy pléddel egyetemben, amit rájuk borítottam ügyesen, nehogy felébredjenek. Mindkettő édesen aludt. Először Marcelra néztem, majd Jack nyugodt vonásaira. Békésnek tűnt, nem látszott rajta az a nyomás, amit mindig cipelt a vállán. Kisimult, finom arca most nyugalmat árasztott, ami mosolyt tudott fakasztani. Vajon Marcel mennyire fárasztotta ki? Olyan harmonikus volt, olyan egyszerű, ahogy itt voltak előttem. Semmire sem gondoltam, ahogy fiyeltem őket, nem jutott eszembe az ég adta világon semmi, csak így kellemes volt, csak így jól éreztem magamat.
Kiosontam, hogy felmérjem a lakásban maradt károkat, ámbár, akár rosszabb is lehetett volna. Ekkor láttam meg a csokrot a macival. Virág? Nem emlékeztem, hogy ez is járt volna, de máris közelebbről megnéztem. A szépségét az adta, hogy a legegyszerűbb virágokból volt, semmi cicoma, semmi rózsa, mert valóban, az túlzás lett volna. A plüsst magammal ragadva vittem be a szobámba, hogy elhelyezzem. Míg a virág el fog hervadni, addig a maci megmarad. Vajon okkal? Vagy csak szimplán erre esett a választása? Ahogy a szobámba léptem, jutott eszembe, hogy valószínűleg itt is járt. Érdekes mód, valahogy nem zavart, nem az az ember voltam, aki bármit is titkolt volna. Na jó, egy dolgon kívül, de az orvosi dossziéimat csak nem csapta fel.
Lassan nekiláttam elpakolgatni a dolgokat, amik elől maradtak, a lehető leghalkabban, hogy még véletlenül se keltsem fel őket. Úgy tűnt, elvoltak, de azért még Jacket megkérdezem, hogy nem volt-e probléma, és százszor is bocsánatot kérek, hogy ilyen sokáig maradtam. Én sem gondoltam volna, de ez akkor sem magyarázat. Eljött, gondolom beszélni akart valamiről, erre egész délutánját egy kisfiúval tölthette, aki eléggé hiperaktív egy személyiség. Ez nem volt tőlem tisztességes… nem vettem figyelembe őt…
A konyhába lépve megláttam az egyetlen egy darab muffint, mire elmosolyodtam. A többi eltűnt, vagyis sikerük volt, és ennek örülök, mégis, hagytak nekem egyet. A pultnak támaszkodva álltam neki az utolsó elfogyasztásának, miközben saját álmaim között andalogtam jókedvűen. Az egész délután ideg volt, most mégis lenyugodtam. Egyszerű lenne egy ilyen családba hazatérni, jó lenne, azt hiszem, boldog lennék. Lehet, nem minden lány álma, én mégis örömmel sétálgattam benne, tudva, hogy ennek ideje még messze nem most jött el, és lehet, nem is fog. A jövő mindig alakul, nem várhatok el tőle semmit, mert úgy sem úgy alakul. Annyi mindentől függ, nem lehet megjósolni. Mégis… az ilyen álmokba olyan könnyedén el tudtam lebegni.
A csengő hangja rázott fel a saját világomból. Vissza kellett zökkennem. Akarthattam én mást, a csengő hangja biztosan őket is kirázta álmaikból. Ennyit erről. Na mindegy…
Sietve mentem ajtót nyitni, és Evelin, Marcel anyukájának fáradt arcával néztem szembe. Sosem lehetett volna máskor, mi?
- Mindjárt elkészül Marcel, csak elaludt. Azt hiszem, ma ő is elfáradt kissé – tájékoztattam általánosan egy kedves mosoly kíséretében, miközben nyitva hagytam számára az ajtót, furcsa lett volna, ha nem engedem be oly sok évnyi ismeretség után. öröm lesz, holnap anyámmal szembesülnöm, mit keresett nálam egy rendőr.
- Marcel, anyukád megjött – siettem a nappaliba, ahol már a fiúk ébredeztek lassan a csengő miatt. – Gyerünk, nagyfiú – ragadtam meg kedvesen, miközben egy pillanatra Jackre néztem hálásan. „Köszönöm” – tátogtam neki, és még fogom is mondani minden bizonnyal, de először Marcel menjen szépen haza. Az elaludt arcú gyerek lassan ugyan, de végül kidörzsölte szeméből az álmot és jött velem. Összeszedtük a cuccát, amit már félig összepakoltam, majd ölelős búcsút vett Jack bácsitól is, és Evelin is megismerhette vendégemet villmgyorsan. Láttam arcán, hogy meg van lepődve a dolgon, de nem adott neki hangot. Most még nem, de fog…
Megöleltem Marcelt. - Jövő héten ugyanitt – borzoltam össze a haját, és egészen a az ajtóig vezettem ki őket kedvesen, de nem sokat beszélve.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
actor of life ☠


Csüt. Dec. 14, 2017 4:16 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Am I sorry?



Ha nem lenne rendőrautó a ház előtt, az ember könnyedén azt hihetné civil öltözetemet és teljesen simára borotvált arcomat látva, hogy egy jött-ment fiatal, alig húsz éves kölyök vagyok, akinek legalább annyi életereje kell legyen, mint ennek az örökmozgó Marcel-nek, akinek hála rájöttem, a gyerekek sokkal fárasztóbbak és visszataszítóbbak, mint azt elsőre hittem. Akaratosak, nyafognak és csak az lehet, amit ők akarnak. Ráadásul, ha engedsz is nekik, remélve, azzal nyugtod lehet, rá kell jönnöd, akkor képesek csak igazán nyaggatni, légy részese te is a kalandnak és ezzel képesek a végletekig hajszolni téged. Azt már nem is említve, hogy amíg leszívják életenergiádat, mint valami fura természetfeletti lény, addig ők, akik folyamatosan rá vannak kötve a konnektorra tovább pörögnek egész délután. Igen, a gyerekek csintalan kis lények, nem emberek, nem is más szerzetek, hanem hiper-energikus, máson élősködő, akaratos teremtmények. Egy kicsit olyanok, mint az angyalfik, legalábbis, amíg el nem érik a húszat. Szörnyű belegondolni, minden egyes lény élete első két évtizedében különböző szakaszokban, eltérő módon más és más természetfeletti lény bőrébe bújnak, míg végül teljesen ki nem fejlődnek. Micsoda konklúzió. Egy újabb ok, miért lettem orvos.
Ám, azon kívül, hogy életemben először sóztak rám gyereket és ezzel szereztem némi tapasztalatot, ma az is kiderült számomra, roppant mód jól ki tudok jönni velük. Talán a sötét aurám lehet az oka, és azaz energia mennyiség, ami színészi könnyelműségemhez szükségeltetik, ergo, tökéletes tápanyagforrásként hajlamosak ezen ifjak bedőlni a megvesztegetésnek, ezáltal könnyedén befolyásom alá vonom őket. Na, jó, ezt az egészet félre téve, meg kell valljam, szerényen vagy anélkül, de legnagyobb meglepetésemre a bennem rejlő rengeteg negatívum és ellenérzés ellenére is, egy hajszálnyit nemhogy jól éreztem magam ezzel a kölyökkel, de nagyobb probléma nélkül sikerült jól kijönnünk. Azt hiszem, ügyesen megoldottam ezt a váratlan kihívást is, jár a plecsni.
Hirtelen rezzenek meg, ahogy a csengő éles hangja felriaszt álmomból. Ennyit a kényelemről és a jól megérdemelt pihenésről. Arról nem is beszélve, a sok muffintól még a hasam is fájni kezdett, de hát muszáj volt elpusztítani azokat a bizarr kinézetű édességeket. Apróság közelében csemege nem marad meg sokáig. Alig bírtam rávenni, hogy legalább egyet tartsunk meg Lynne-nak, már, ha egyáltalán sikerül visszatérnie, bárhová is ment. Tehát, elnyomok egy hatalmas ásítást, ahogy leragadt pilláim feszegetve elemelik mellőlem Marcel-t. Épp rá pillogtam a fiatal nőre, kinek házába szinte hívatlanul berontottam, majd fel is dúltam. Kétlem, hogyha nem kellett volna így elrohannia, akkor egyáltalán beengedett volna. Valami gyűrött fejet vághattam, ami azt sugallta: heh? Nagyra nőtt kisfiúnak éreztem magam tőle, miközben megdörzsölve szemeim talpra álltam. Egy pillanatra a bekapcsolva felejtett tévére néztem, majd biccentettem köszönésképpen az ismeretlen nőnek, amikor is Lynne Marcel kíséretében tért vissza felfedező útjáról.
- Legközelebb, akkor elviszel az autóddal? Megígérted. – sietett felém az aprócska ember, negédes hangon, mígnem egyenesen előttem állt meg.
- Mindenképp, Nagyfiú. – hajoltam lejjebb, miközben kértem tőle egy pacsit és rákacsintottam elköszönéskor – Aztán ne feledd mit mondtam. Szia. – utaltam vissza titkos kis beszélgetésünkre, mely egy megállapodásig fajult – el sem hiszem, hogy már gyerekekkel is alkukat kötök –, mire válasznak egy határozott, mosolygós bólintást és egy integetős távozást kaptam. Asszem kedvel… jaj nekem.
Egy darabig néztem a távozókat, míg a ház úrnője be nem zárta annak bejárati ajtaját. Ez volt az a pillanat, mikor ismételten körbe néztem nappalijában, majd egy sóhaj kíséretében ránéztem karórámra. Jobbom tarkómhoz emelve konstatáltam, mennyire későre jár már az idő.
- Azt hiszem, talán nekem is itt az ideje mennem. Biztosan sok dolgod volt és elfáradtál, ráadásul, még kupit is csináltunk. Nem is zavarnálak tovább. – léptem közelebb hozzá, egyúttal elindulva a kijárat felé. Nem igazán tudom, mit mondhatnék vagy tehetnék még, különösen akkor, ha maradok, bár nagyon nem tudom megfogni azt se, miért mennék el ilyen hirtelen. Aah, nekem ehhez még reggel van, most keltem, összevissza áll minden gondolatom, nem tudom merre tegyem a következő lépést. Örülök, hogy egyáltalán nem úgy festek, mint aki most kelt fel, hanem sikeresen tisztázódtak vonásaim és végre látok is, élesen, nem pedig foltokban, homályosan.


music for enjoy this 650 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Pént. Dec. 15, 2017 10:12 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
When I realize you
Zavarban érzem magam, és mégsem. Olyan furcsa, más esetben biztos frusztrált lennék, most mégis van egy cseppnyi nyugalmam, ami próbál az egyensúly felé dönteni. Vajon Jack okozza? Vagy az általános személyemben kezd ez kialakulni, ahogy „érettebb” leszek. Érdekes, de ahelyett, hogy elgondolkodhatnék ezen, a mitugrászt kísérem tovább, aki energiájából vesztett már. Jól lefáraszthatták egymást, amire egy pillanatra elkap az irigység, bezzeg ha velem van, mindig csak én fulladok ki, és alig várom, hogy aztán ágyba dőljek utána. Most ő is. Mit műveltek ezek ketten, hogy ilyen nyugalom vlt, mire hazajöttem? Furdalt a kíváncsiság, majd kilyukadt tőle az oldalam, de nem állhattam eléjük, mint valami kikérdező bizottság, hogy márpedig elmondják. A titok legyen az övéké, ha már megbeszélték. Az sosem árt, ha van valami közös, ami összekapcsolja az embereket, legyen akár egy titok, egy kis rejtély, mások elől.
Nézem az elhaladókat, míg el nem tűnnek a szemem elől. Milyen egyszerű, belépnek az életembe, majd ki is. Csak egy nap, csak egy pillanat, mégis valami megfoghatatlan dolog keletkezik mindig. A kapcsolatok mibenléte, amit nem lehet megfogalmazni, ami minden ember között ott van, csak a közelsége, mértéke más-más.
Becsukom lassan az ajtót, mondanám, hogy nem vagyok fáradt, de ez nem igaz. Pedig nem is Marcel, a kis tökmag fárasztott le, hanem inkább az idegesség.
Azonnal Jack felé fordulok, hogy eljött az ideje, és rendesen bocsánatot kérjek, és kiderüljön, hogy miért is jött, vagy akármi, bármi… De ahogy felé fordulok, realizálom igazán, hogy egy lakásban ketten vagyunk, csakis ketten. Akár lehetne gyilkos, aki elvághatná a torkomat, és senkinek nem tűnne fel, de annyira ismerem, biztos vagyok benne, hogy ő nem ilyen. Ketten, egy fedél alatt… Milyen filmbe illő, és mennyire ostobának érzem tőle magamat. Ő egy felnőtt, én meg… Bármennyire is fel akarok nőni hozzá, ott marad az a szakadék, amit nem tudok áthidalni. Ahogy most ránézek, azok a vonások, az az arc, az a tekintet… Mind másról árulkodnak. Komolyak, figyelmesek. Nem, nem azt mondom, hogy egy sikongó tinédzsernek érzem magamat, szimplán tapasztalatlannak, aki csak fel akar érni az ő szintjéhez, de nem tud.
Tekintetem rajta marad, figyelem a legapróbb rezdülését, iszom a látványát, raktározom el az emlékét. Olyan egyszerű itt állni, mégis úgy érzem, hogy a mi világaink alig kapcsolódnak, lelkeink között ott az örök távolság, amit nem lehetne áthidalni.
Megdermedek, ahogy mondja, hogy távozni készül. Nem ezt vártam. Mit is vártam? Elmegy? De hisz… de… Sajnos… Meg tudtam érteni. Eljött, és helyettem kapott egy gyereket, valószínűleg a hócipője tele van már az egész nappal és csak haza akar menni, még ha ezt jól is megjátsza. Szinte biztos voltam a sejtésemben. Fenébe, Lynn, igazán elszúrtad, menni akar. Igaz, hogy konkrétan nem mondta, inkább rám hárította át, mégis érzem a szavaimból, hogy menni akar.
Mi? Én, öhhhm… – kezdenék bele, de nem is igazán tudom, hogy mit is mondjak. Mivel fejezzem ki azt a káoszt az elmémben, amit most érzek, úgy, hogy ne legyek önző dög. Figyelembe kell őt is vennem… És, nem valamiért jött? A plüss, amit felvittem, a virág! Tekintetem a csokorra siklik. –Várj… Én…. Először is, bocsánatot kérek, hogy így a nyakadba akasztottam Marcelt, pedig biztos nem erre vágytál, mint délutáni programra. Másrészt, hogy azt mondta, fél óra, és volt… több volt… Én sajnálom. És nem gondoltam. Tudom, ez nem mentség, csak bocsánat, hogy ilyen nyűgöt okoztam a számodra – Sosem éreztem az, hogy a hibáimért bocsánatot kérni gyengeség lenne. Ezzel csak elismerem, hogy én okoztam galibát, amiből tanulhatok. Ez nem gyengeség, ez nem sajnálat, ez egy képesség, hogy ki tudja ezt megtenni őszintén, tiszta szívvel, nem pedig csak úgy odavetni az embereknek, hogy nesze bazdmeg, bocsánat.
- És köszönöm szépen, hogy vigyáztál Marcelra, a rumli nem számít, úgyis félig már elpakolgattam. Remélem, hogy semmi galiba nem volt. Kicsit tud hiperaktív lenni, és lefárasztó, de amúgy egy aranyos gyerek – mosolygok rá ártatlanul, kedvesen. Bár maradna, de érzem, hogy nem fog. Mondhatok bármit, nem fog… - És köszönöm szépen a virágot, igazán egyedi és a macit. Nem is tudom, miért kaptam, de köszönöm, kedves gesztus volt… -lekes vagyok, túl lelkes. Túlzottan örültem a dolgoknak, pedig mondanám, hogy ez nem nagy ügy, de lelkemben érzem, hogy igen. Nekem jelentősége van… Talán azért, mert oly rövidre hág az ismerettségünk, hogy ennek van értéke? Vagy mert észre sem veszem, de Jacknek kezd helye lenni a lelkemben? Talán, mert keresem a biztonságot? És körülötte mindig megtalálom? Nem tudom. Nem tudom megválaszolni saját kérdéseimet, pláne, hogy itt van előttem. Mit tegyek? Mit ne tegyek? Mi lenne jó és mi a rossz?
-Nem zavarsz… – jel, utalás, hogy maradhat, és szeretném, hogy még egy picit maradjon. Azonban nem érzem azt, hogy képes is lennék ezt kimondani, van bennem egy gát, egy akadály. Félek, ha kimondom, minden szertefoszlik, és csak egy illúzió az egész, ami játszik elmémmel. Csak egy kép lenne, amit a lelkem vetít ki? Egy kép, amit látni akarok? Ezért nem mondom ki, mert elveszhet a varázs, elveszhet minden, már pedig én ebben a világomban szépen megvagyok, az sem érdekel, hogy csak az én kitalált világom.


[/color][/color]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
actor of life ☠


Vas. Dec. 17, 2017 2:51 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Am I sorry?



Teljesen kivetkőzöttnek érzem magam. Ezzel a fiatal húszas megjelenésemmel, azzal, hogy egyáltalán ide jöttem, mintha nem lennék önmagam, elkaptam volna valami bizarr fertőzést, amit minden bizonnyal ez a Lynne nevű nő terjeszt. Teljesen kétségbe ejtő, már-már menekülnöm kellene, de van egy erő, ami nem hagy. Roppant módon bosszant, kezdem elveszíteni az irányítást és ez dühít. Kivetkőzöm önmagamból, levedlem farkas gúnyám és szelíd báránnyá avanzsálódom, holott a lehető leghevesebben tiltakoznék ellene. Futni akarok, szabaddá válni, ki kerülni ebből a fojtogató érzésből, elszakadni tőle, de képtelen vagyok rá. Elkezdem a búcsúzást, ám nem jutok végig rajta. Ahogy ajkai elnyúlnak, miközben a kilincsért nyúlok, megtorpanok hangja hallatán. Leengedem kezem, felé fordulok, földbe gyökerezik lábam és világos íriszeim nem tudom levenni róla. Derült, ám kissé zavart arcáról, annak finom vonásairól, szemének csillogásáról, ajkának ívéről. Szinte érzem mellkasomban a szorító érzést, szívem köré fonja ujjait és összenyomja azt. Fogaim egymásnak nyomódnak, feszülten figyelek hebegésébe, habogásába burkolt mondanivalójára. Vonásaim végül kisimulnak, ahogy érzem visszatér belém a színjáték, a mézesmázos Kai szerepe, a színpadi fények visszatérnek hozzám, én pedig magabiztosan, lágy vonásokkal, negédesen ejtem ki szavaimat. Könnyedén hagyják el ajkam, mintha csak ellenségem, következő áldozatom próbálnám tőröm hegyére csalni.
- Semmi gond. Ne emészd magad, végtére is, jól éreztük magunkat. – enyhén meginogtatom fejem, lerí rólam, kicsit sem bánom a dolgot. De, tényleg így lenne? Oly’ tökéletesen megtanultam játszani abban a darabban, melyet az Élet rendez, hogy gyakorta el is felejtem mi a valóság, s mi számít önnön hazugságomnak. Túl régóta viselek álarcot, már-már eggyé váltam vele. Ha ezen szavaim közt meg is bújik valami valódi, az ama tény, miszerint ma is olyan tapasztalatokat szereztem, amikről úgy vélem hasznosíthatom még a jövőben. Reméljük, tényleg így is lesz.
- Igen, tapasztaltam. – értek egyet a gyerekről alkotott jellemleírásával, melybe belefűzök egy mosolyt is. Édes, mennyire bánja a dolgot, ki tudnám tekerni érte a nyakát. De, most komolyan, túlzásokba nem kell esni. Ha így fojtatja a végén még térden csúszva fog könyörögni, amit rémesen szánalmasnak találok. Lynne, Lynne, Lynne. Ejnye, kislány, mi van veled. Igen, határozottan egy angyal vagy, ugyanakkor mindennek van egy határa. Ne felejts el levegőt venni!
- Az volt az én bocsánatkérésem. – feleltem az ajándékok említésekor – A postaláda miatt. – tettem hozzá, hogyha tiszta fehér szívének hála – bleh – nem emlékezne arra, mi történt legutóbb. Ékes példája annak, nem vagyok olyan ölelnivaló bolyhos kis maci, mint amit kapott. Jó, a mellkasom szőrös, de azért nem annyira. Ettől még nem leszek szent, rohadtul nem vagyok az. Ha csak a felét tudná, mondjuk azt, testvéreim is éppen ennyi idősek voltak, mikor megöltem őket – mint Marcel – akkor soha többet nem engedne a háza közelébe, nemhogy a gyerekébe. Fekete szívemre nemigen tud hatni, és büszke vagyok arra, akivé lettem. Erősebb vagyok, mint valaha, nem érhet több veszteség, mégis, úgy érzem veszélyeztetve van ében mivoltom, még pedig ő általa. Ki fal fel kit? Hmm?
Szóval, ennyi volt. Ezzel letudtam tartozásomat felé, bár, lehet a mérleg nyelve rég átbillent már arra a bizonyos másik oldalra. Akárhogy is, itt a vége fuss el véle. Találkozzunk újra? Jó ötlet lenne az? Kicsi, naív lány, hidd el nem akarsz megismerni és addig vagy biztonságban te is amíg el nem veszítem fejemet. Forrófejű vagyok, ingerlékeny, akkor is, ha időközben úgy játszadozom az érzelmekkel, mint a legnagyobb színészek. Meg is fordulok, ismét teszek egy lépést az ajtó felé, ám hangja újfent megállít. „Nem zavarsz.” Hmph. Persze, hogy nem. Nők! Ezek a burkolt célzások! Ha nem lennék manipulatív, ha nem szeretném a rejtvényeket és hétköznapi férfi lennék most simán elmennék. Miért nem lehet egyszerűen kimondani: azt akarom, hogy maradj. Lelki szemeimmel fejet csóválok, míg a valóságban lehajtom azt, egy mosoly jelenik meg arcomon, majd megfordulok.
- Nem tudtam végignézni a Némó nyomábant. – mondtam, utalva arra, épp azt a mesét néztük a kölyökkel, mikor bealudtunk. Illetve, ez egy burkolt célzás akart lenni arra is, hogy be kéne fejezni. Filmnézős esti program, csak ez épp gyerek mese és felnőttek bámulják a világító dobozt, mely megbabonáz varázsával és elé ragasztja minden lény alfelét. Kíváncsi vagyok, ha a nők módszerével vágok vissza, vagyon leesik-e Lynne-nak, miről van szó. Persze, szigorúan ártatlan, gyermeki arcot vágtam közben, ami ezzel a simára borotvált pofival igen hatásos tud lenni. Te, jó, ég! Hány éves vagyok?!


enjoy this 695 sweet words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Vas. Dec. 17, 2017 10:38 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
When I realize you
Ahogy kimondom, hogy nem zavarna, jövök rá igazán, hogy mennyire is szeretném, hogy maradjon. No de miért? Lelkem egy rejtett zuga már pedig ezen kattog. Egy olyan részem, amiről nem is sejtem nagyon, hogy egyáltalán létezhet, most mégis megnyilvánul bennem. Olyan furcsa… Egyszerű, de furcsa. Eddig meg tudtam határozni mindent, általában a legnagyobb káoszban is tudok találni rendet, ami mentén haladva én is megnyugszom, most viszont nincs semmi. Lelkem nyugodt tava háborog, hullámzik, és én magam sem értem igazán, hogy miért. nem nyugszik meg, hanem egyre inkább gerjesztődik benne valami érzelmi kavalkád, amit képtelen vagyok meghatározni. Mi ez? Miért érzem? Miért csak most? Furcsa, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a festő meglát valakit, valamit és késztetést érez arra, hogy lerajzolja, mert úgy érzi, meg tudná tenni, meg tudná alkotni a tökéletest, meg tudná fogni azt a lényegi dolgot, amitől a szemében tökéletes…
Nem tudom, miért? Talán, hogy hozzám beszél, talán, hogy még meg tudtam állítani, talán… Nem is tudom. Önön jelenléte okozója mindennek? De olyan egyszerű, zsigeri, ösztönös, nem érzem azt, hogy bárminek is meg kellene felelnem, nem érzek korlátokat, határokat, nem kell alkalmazkodni, sem semmi. Nincs semmi, talán pont ezért? Annyi kérdés, de a válaszok nincsenek előttem. Nem tudom, hol keressem őket. Vagy igen? Jacknél lennének a válaszok? Azonban, azért, hogy megkapjam őket, magukat a kérdéseket is meg kéne fogalmaznom, már pedig, most még nem tudom. Még túl zavaros, túlzottan új. Eddig is érzékeltem valamit belőle már, de most egészen másképp jelenik meg életemben, tör utat magának, nem kerülhetem ki, mert agyam hátsó szegletében akkor is ott van ez az érzés. Egyszerű, könnyed, mindent megoldó érzés, mely satuba állatja szívemet.
Hangja egészen addig tart szorításban, míg a postaláda nem kerül az asztalra. Egészen elfelejtettem, de most? Most lett valami, amire megint ráfókuszálhatok, nem pedig az érzelmeim felett kell ingadoznom. A postaláda… Na igen. Máris eszembe jut az, ahogy elsétált, ahogy a telefon megállította, ahogy egészen átalakult, nem csak az arca, de tartása, ahogy környezetét figyelmen kívül hagyva, csapott le először szegény dobozra. A hang a csöndet hasította, mondhatni, én is megrezzentem rá. De nem csak egyszer csapott le. Többször, és erővel. Formált a harag hatására… Harag? Biztos, hogy haragot lehetett látni rajta? Nem egyszerűen a pusztítás vágyát? Hogy valamin levezesse a feszültséget? Félő, ha nem a postaláda lett volna ott, hanem mondjuk egy ember, arra is ugyanígy csapott volna le. Féktelenül, kegyetlenül, erősen.
Ez az egy pont, ami fölött nem tudok rendre térni, már pedig, kizárt, hogy elmém játéka lett volna, mert másnap is ott volt az a postaláda… Vagy annak martaléka. Olyan oldalt láttam meg benne, amit alig tudok elképzelni. Valóban lenne ilyen sötét, ádáz oldala, mely megfékezhetetlen, míg maga le nem nyugszik? Valóban ő lenne? Kétség, ez az, ami bennem játszódik le a pillanatban, ami a szemem csillogásából elvesz. Ki ő? Egy szörnyeteg bújna meg lelkében? De hisz olyan jó az emberekkel… Lehet, ez is csak azért, hogy feloldozást nyerjen fénytelen oldaláért. Valamivel látványosan kompenzálni akar? Nem tudtam ennél többet, jobbat elképzelni, eszembe sem jutott, hogy ő sosem volt a fényben, hogy ő neki, mindez csak játék, melynek én is részese vagyok. nem merült fel bennem, mert az én világom sosem volt olyan sötét, mint az övé.
És mégis… Itt áll az ajtóban. Ma eljött, pedig megtehette volna, hogy nem jön vissza, nem említünk rá szót. Mégis eljött… Jack… Miért? Mi az, ami miatt vezekelsz?
- Vettem helyette másikat – jegyeztem csak meg, úgymond, hogy emiatt igazán nem kell aggódnia. Nem szívesen hunyok felette szemet, mert érdekel az igazság, de tudom, ennek ennyi volt. Értelmetlen lenne felhozni, kivesézni, akármi. Különben, akkor már be se engedtem volna a házba… Lehet, nem kellett volna? Hanem inkább szemrehányást tenni? Úgy érzem, hogy szüleim mindenképp azt mondanák, hogy egy okos nő mindenképp ezt tette volna. Nem engedünk csak úgy be egy nem annyira ismert férfit, ki összeverte a postaládát, még akkor sem, ha plüss van nála… Igen, ők ezt mondanák, de én nem vagyok ők. Én hinni akartam benne, és úgy éreztem, ha ez hozzá is tartozik, tett egy rakat más dolgot, ami pedig ellene szól. Hacsaknem egy óriási színjáték az egész, de ahhoz túl tökéletesen játssza a szerepét. Nincs benne hiba, ami leginkább a pszichopatákra jellemző. Gratulálok Lynn, eljutottál ide is, idióta. Nem, kicsit sem gondoltam, hogy ilyen lenne… Nem is akartam ilyenre gondolni. Ez túl körmönfont, túl csavaros, ami leginkább a könyvekben an, mint a valóságban…
A megjelenő mosolyra én döbbenek meg, mármint, hogy milyen hatást gyakorol, másrészt, míg a szakáll öregítette, ezzel kimondottan fiatal lett. Jézusom, mint egy egyetemista, hány éves vagy, Jack? Mintha ezzel az az örök szakadék közöttünk kisebbé vált volna, nem átléphetővé, de kisebbé. Nem teljesen őszinte mosoly, de olyan, amit többször szeretnék az arcán látni, leginkább azért, mert én okozom.
A burkolt célzást azonnal értettem, mire megkönnyebbülök. Ennyire frusztrált volna, ha azt mondja, hogy mennie kell? És valóban, zavart volna, ha itt hagy minden csapot-papot. Ámbár, szinte fel vontam rá készülve… Marcel után nem csodálnám. Mégis jól esett, hogy nem ezt mondta. Örültem neki, talán jobban, mint kellett volna…
Beszívtam alsó ajkam, majd bólintottam. – Persze, fejezzük be!
Nem gondoltam volna, hogy pont egy rajzfilm lesz az áttörés okozója, vagy, hogy ez lesz a mi indokunk a kimondatlan szavakra, melyeket én képtelen vagyok egyáltalán szavakba önteni még…
Lelkesen andalogtam vissza nappaliba, elsétálva a plüss maci mellett. –Amúgy, kérsz valamit? – jegyeztem meg, mielőtt még a kanapéra vetettem volna. Ha igen, elintéztem, ha nem, akkor viszont helyet foglaltam kényelmesen félig a még általam kihelyezett takaróval, míg a távirányítóért nyúltam. Nem kellettek szavak, nem kellettek gesztusok, elég volt egymás mellett ülni… Azt hiszem, ekkor kezdtem rájönni igazán, hogy Jack az életemben, nem csak egy egyszerű rendőr a számomra.


[/color][/color]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
actor of life ☠


Kedd Dec. 19, 2017 6:37 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Am I sorry?



Déjà vu. Az uralmába kerít, elhatalmasodik rajtam az érzés, fojtogat, mintha egy szellem ujjait nyakam köré fonta volna. Lelki szemeim előtt látom, ahogy megcibál, ráncigál, széttép, s mindezzel ösztökélni próbál valamire. Netán arra, ideje lenne felébredni. Észre kellene vegyem, néhány apró jó tett nem mossa tisztára nevemet és könnyen lehet, nem is célom. De, akkor miért vagyok itt? Érezni valamit, kere3sni azt az extázist, mely felszabadít önnön mocskomból, kiragad a sötétből és megmutatja egy gyönyörű, napsütötte völgy varázsát, melyet nem érintett emberi kéz, hegyek ölelik körbe, gazdag mind életben mind a szabadság mámorító végtelenében. Lehetőségek tárháza, ahol minden új, minden egyedi és értékes. Pfff. Az első dolgom lenne egy hatalmas meteort belevetni, s ez lesz az a gondolat, ami megmutatja igaz valómat. Romlott vagyok, egy járvány, fösvény, lepra, pestis. Halál és örök feketeség jár nyomomban. Ezt élvezem, ez tesz boldoggá, ettől leszek az, aki. Hiába bújok más szerepbe, nem számít hány öreg nénit és bácsit kísérek át az úttesten, semmi sem másíthatja meg sorsomat és legfőképpen nem válthatja meg lelkemet. Hát, miért nem futok el innen? Ott az ajtó, egyetlen karnyújtásnyira van tőlem, én mégis itt maradok. Nem mozdulok, beszélgetek helyette s hamis mosolyokkal, egy tökéletes, ifjú álarccal nyűgözöm le az előttem álló bájos, butus, kis naív nőszemélyt. Szépség és Szörnyeteg, akaratlanul is eszembe jut eme hasonlít, ám a Hercegen megtörhetetlen átok ül, nem is átok, egyszerűen ez saját természete. Nem is herceg, hanem maga az öreg varázsló, ki hatalmával és gonoszságával rabul ejti a lányt, majd önnön képére formálja. Egy ehhez hasonló forgatókönyvet látok magam előtt, szinte elmosolyogtat, de ettől csak nő a nyomás nyakam körül. Kísértetem ellenzi gondolatom, próbál beférkőzni elmém legsötétebb zugaiba is, majd látván, semmire sem megy vele, átnyúlva mellkasomon amúgy is elszenesedett, összefacsart szívemre próbál nyomást gyakorolni.
„Persze, fejezzük be.” Hangzik el a mondat, melytől belső vigyorom kiszélesedik, és egyúttal eltűnteti lidércemet. Vesztettél, Angyalom, bár Lucifer is tollas volt egykoron, most mégis ő az ördög. Nem menthetsz meg valaki, ha nem akarja, hogy segítsenek rajta és van az a pont, ahonnan senkinek sincs visszatérés. Rám mindkettő igaz.
Elindulok Lynne után, mögöttem füstölög Jack igazi arca, miként komor tekintettel minket figyelve hatást gyakorol rám. Mindez persze csupán önnön elmém játékos szüleménye, így próbálja illusztrálni a bennem kavargó érzéseket, harcol a felgyülemlő aggályokkal, nem hétköznapi elméletekkel és a múlt-jelen örökös dacával.
- Egy pohár víz jól esne. – felelem kérdésére. Amint elsiet konyhájába, tárcámért nyúlok, előveszek onnan egy névjegykártyát, majd az egyik félre eső állványon pihenő asztali lámpa alá helyezem. Nem túl feltűnő, de megtalálható. Név, telefonszám, foglalkozás és az őrs címe. Más nem is kell. Mielőtt visszaérne egyetlen társaságom, visszalépek a kanapé elé, mintha végig ott várakoztam volna. Elveszem a poharat, egyetlen szuszra kiiszom az egészet, vissza is adom tulajdonát mielőtt földhöz vágva eltörném. Tényleg szomjas voltam, nem kamuztam, bár tény, jó ürügy volt – Köszi. – barátiasan csengett hangom, ahogy lehuppantam kanapéjára, egyenesen a tévével szembe. Itt az ideje folytatni ezt a szívbe markoló mesét. Csatlakozott hozzám, egészen közel voltunk egymáshoz, talán közelebb, mint eddig bármikor. Mármint, fizikailag.
Végig színészkedtem a mesét, persze, szándékosan játszottam rá, ezzel próbálva szórakoztatóvá válni, noha nem tudom megmondani ki volt a cél közönségem, Lynne vagy saját magam. Különböző fejeket vágva elutánoztam a karaktereket, bohóckodtam, nevettem, színházi maszkra hasonlító élethűséggel vágtam végtelenül szomorú fejet és hozzá legörbült ajkakat. Egyfajta paródia volt, kifigurázás, mégis meghagytam az eredeti szöveget és annak jelentőségét. Játék közben többször is a mellettem ülő fiatal embernőre néztem, látva mit szól hozzá, próbáltam változtatni alakításomon. Milyenre sikerült ez a nap, ez az este, nem tudom, csak azt, sokkal hamarabb vége lett a filmnek, mint azt gondoltam. Hát, ez a nap is véget ért.


enjoy this 602 sweet words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Szer. Jan. 17, 2018 4:57 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
When I realize you
Megfoghatatlan a személye. Mármint itt van mellettem, mégis úgy érzem, rétegek választanak el minket. Hogy a sima arcán ott ült az álarc, ami nem engedte, hogy megjelenjen igazi valója. Pedig, talán ő hajlott arra, hogy megmutassa, de az álarc beleégett bőrébe, nem tud csakúgy megszabadulni tőle. Érdekes személy volt Jack, kiismerhetetlen. Nem tudtam volna megjósolni, hogy mi lesz a következő lépése az elkövetkező egy percben. Kiszámíthatatlan volt, akitől jobb félni, vagy épp közelebb engedni. Én utóbbit választottam, hátha ezzel megismerhetem, hátha ezzel le lehet írni, hogy ki is ő. Van benne jó, van benne rossz, ezt már tapasztaltam, de úgy éreztem, engem sosem fog bántani. Nem tudom megmagyarázni, honnan jött ez a magabiztosság, pedig érezhető volt az aurájából, hogy képes lenn elpusztítani a környezetemet, én mégis éreztem, hogy engem nem. Egy megérzés, mondhatni hatodik érzék.
Örültem neki, hogy maradt. Nem úgy, mint egy ostoba tizenéves, hogy fiúval van. Ennél valahogy sokkal rétegzettebben örültem neki, olyan kellemes volt vele, nem okozott feszültséget, és volt valami kapocs, ami minket összekötött láthatatlanul. Nem, nem az a szörnyes baleset, sem, hogy hazavitt, vagy hogy a postaládámat összezúzta. Egyáltalán nem volt megfogható bizonyítéka a köteléknek, szimplán létezett, mindenféle alap nélkül. Létrejött, hogy alig vettem észre.
Bólintottam, és elviharzottam a konyhába a vízért. Meglepő csönd fogadott ott, ahogy töltöttem fel a poharat, mintha a víz folyásával együtt én is letisztulnék. Könnyed, hogy itt van velem, és ez olyan kép, amit többször is el tudnék képzelni. Oh, Lynne, micsoda álomvilágba tudsz élni? De így van. Szerettem eltűnni a valóságból, sőt, szinte mindig eltűntem. Így könnyű volt mosolyogni, meglátni a szebbet, nem pedig a negatívumokra erősen ráfókuszálni.
Elsüllyedünk a film adta élményben. Rengetegszer láttam, mint a legtöbb mesét, hiszen nem egyszer segédkeztem szociális gyermek otthonokba, és Marcel mellett nem csak egyszer kell végig rágni a rajzfilmeket, így aztán a legtöbbet ismertem, ha éppen nem kívülről tudtam a szövegét is. És még így is, a mostani filmnézést máshova sorolnám be. Két felnőtt elszórakozik egy mesén. Jack könnyedén feldobta a hangulatot, elég volt hozzá az arcát nézni, ahogy rátesz egy lapáttal a szomorú jelenetekre, vagy épp felcsattan, micsoda szerencsétlenek. Nem lehetett magára a történetre fókuszálni, de ő megadta az alapot hozzá, hogy élvezzem mindegyik percét az együtt töltött időnek. Többször éreztem, hogy fülig szalad az ajkam, vagy éppen fáj a hasam a nevetés miatt. Vidámmá varázsolta a szürke estét, amitől igazán örültem, hogy ma eljött. Elfelejtette velem a postaládát, Marcelt, az egész életet, csak ketten voltunk, és én kíváncsian méregettem folyamatosan.
Felsóhajtva dőltem előre, mikor már a stáblista is lement, a nyomkodó után nyúlva kapcsoltam ki a lejátszót és a Tv-t, hogy ne pislákoljak feleslegesen. – Ez jó volt. Remélem, te is élvezted, de azt hiszem, igen – kuncogtam fel, visszaemlékezve, hogy mégis mit művelt le pár perccel előbb. – Örülök, hogy maradtál. Köszönöm – tekintettem rá csodálattal, kíváncsisággal, hálával egyaránt. Létezik olyan ember, mint ő, szinte ellent mond az élet törvényeinek… Eszembe jutott egy pillanatra Marcel, míg végül csak megráztam a fejemet, nem most kéne felhozni, mi? Igen, Lynn, ennyire ne akarj már bocsánatért esedezni – búgta egy belső hang.
Nem akartam felállni, elmenni mellőle, megtörni a pillanatot, azonban tudtam, mára ennyi volt. Ezt nem lehet húzni-vonni. Mára ez jutott, majd máskorra más fog.
Az órára pillantottam, valóban kezdett későre járni…
- Legközelebb azért nem mesét nézünk – kuncogtam fel, ahogy végül rávettem magamat, és hajlandó voltam felállni mellőle. Semmi sem tart örökké, ez is elmúlt. Legközelebb folytatjuk…

It’s enough | 604 | <3| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere ☠

Foglalkozás :
actor of life ☠


Szer. Jan. 17, 2018 6:08 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Am I sorry?



Véget ér a dal. Véget ér a mese. Véget ér egy történet, s hol megszakad egy élet, ott új születik. Véget ért a film, véget ért a nap, és én itt ragadtam. Feléd fordulok, szüntelen nézem íriszeid, pupilláid színes övét, ajkaid görbéjét, vidámságod szarkalábait, mely örömöd igaz jelét mutatják. De, méltó vagyok e pillantásra, melyet Te küldesz felém? Méltó vagyok-e odaadásodra, törődésedre, féltő anyai szeretetedre, csodálatodra? Akarok-e azzá válni? Jobbnak mutatom magam, holott romlott lelkemben nincsen szív, csupán egy szénfekete anyaghalmaz, mi testem életben tartja, mozgatja, de valójában nem is élek, csak létezem. Létezem e mocskos világban, máskor szülötteként, önnön elmém meghasadt martalékaként. Múltam kísért, értem, nyomomban jár és egyre csak azt kérdezem: öledben meglelem-e a hőn áhított menedéket? Vagy, netán magammal rántalak sötét világomba? Akarom-e e szép angyalt szárnyaszegetté tenni, netán rettegek még a gondolatától is? Bűnös vagyok. Bűnös és ezért megkaptam méltó büntetésem. Isten újra és újra, minden alkalommal lesújt rám, ostorral nevel jó útra, mint jó pásztor terelget jó útra, de én megszegem törvényeit. Ellenszegülök, letérek kijelölt ösvényéről. Újra meg újra.
Nézem egy darabig, felé fordulva lesem vonásait. Rögzítem az arcot, a kósza tincseket, pillantásának milyenségét, a legapróbb részletig. Szavaira mosolyogva bólintok, tulajdonképpen, élvezetessé tettem magamnak. Ez a nap, nem tudom, most életem egyik legrémesebbje vagy a legjobbja volt, talán kicsit mind a kettő, ettől pedig olyan fura lesz. Teljesen bizarr, új életet, új helyzetet teremtett meg bennem, valamit, amim sosem volt korábban és ez… ismeretlen. Megrémít, hogy van, amit nem ismerek, ezáltal nem uralhatok. Teljesen lesokkol a gondolat, valami nincs markomban, nem én diktálok, csak sodródom az árral és remélek, tudom terelgetni a csónakot, melyben együtt ülünk. Ijesztő.
- Ugyan! Semmiség. – vágom rá barátias lazasággal, ahogy ismét köszönetet mond. Ha így fojtatja lassan strigulákat fogok húzni egy kis jegyzetfüzetbe és az orra alá fogom dörgölni az összes mérföldkő elérésekor, hogy lássa, milyen idegesítő ez a rengeteg hála. Vagy, csak ennyire nem lennék hozzászokva? Ki tudja?!
Lassan felemelkedem, kissé zavartam fordulok felé, szóra nyitom ajkaim, ám inkább befogom. Elindulok cuccaim megfogva az ajtó felé, de még előtte visszafordulok. Hozzám szó, mely mosolyra késztet, rosszfiús huncutsággal felelek az elhangzottakra – Nem?! – kérdezek vissza, majd egy kacsintást követően elfordulok tőle, kinyitom a bejárati ajtót, kilépek rajta, immár kinn vagyok, a küszöb túloldaláról lesek még vissza.
- Minden jót! – köszönök el egy intéssel, majd egy kissé sietősen indulok meg szolgálati járművem felé. Kinyitom, beülök, kissé sokáig maradtam, sokkal tovább, mint azt először terveztem és az egész napom rá ment, sőt, egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt szerettem volna, vagy legalábbis reggel láttam magam előtt. Nem vagyok benne biztos, az a végkifejlett volna jobb. Mielőbb beindítanám a motort, elmosolyodok magamban. Eszembe jut a szekrényen lévő lámpa alá tett névjegykártyám. Vajon, hívni fog? Ha igen, mikor? Lesz bátorsága hozzá? Akarom egyáltalán?
Micsoda őrültség!
Felbőg a motor, kifújom a tüdőmbe rekedt levegőt, és elhajtok. Ideje haza menni.


thanks the game, enjoy this 475 words

©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Forgive me - Lynne + Kai
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: