• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Yesterday at 7:23 pm
☇ Stories


Vas. Dec. 09, 2018 10:18 pm
☇ Maya & Joseph


Vas. Dec. 09, 2018 3:53 pm
☇ Charlotte & Joseph


Szer. Dec. 05, 2018 5:07 pm
☇ Játszótársat keresek!


Kedd Dec. 04, 2018 11:43 pm
☇ Joseph Rich


Kedd Dec. 04, 2018 11:18 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 December 24. (night)










avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Dec. 04, 2017 5:13 pm
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Hetek teltek el. A novembert felváltotta a téli évszak első hónapja. Fehér, hófödte kisvárosunkra egy egészen új hangulat telepedett. Mióta a híres Hasfelmetsző, vagy legalábbis annak nagyon eredeti utánzója és más rémségek is visszavonultak, a heteken át tartó csendet az ünnepek díszes, színárban úszó varázsa váltotta fel. Hűvös sikolyok, vörösre festett utcák helyett égősorok, ajándékcsomagok kerültek középpontba. Sütemények és más finomságok illata terjeng az utcákon, miközben a legsötétebb éjszakát is nappallá teszik az izzósorok és pirosba, aranyba, ezüstbe, zöldbe bugyolált udvarok. Gyermekek kacagnak szánkóikon, hógolyók repülnek, hóból készült emberkék és angyalkák épülnek. Új életre virradt Beacon Hills. S bár a hatóságok valamivel aggodalmasabbak városunk polgárainál, tudják, az őszi rémségek visszavonultak fészkükbe. Mint medve, ki téli álmot alszik, úgy bújtak meg odúikban a sorozatgyilkosok. Friss vérszállítmányaim mellé mindig kaptam újságot, nátha érdekelnének a hírek. Az alatt a hat hónap alatt, mióta Howard Buxton meghalt, rengeteg minden történt. Velem annyira nem sok, ám a város, mintha sokkal inkább felébredt volna. Előmerészkedtek az éj legnagyobb fenevadjai és rettegésben tartották az utcákat. Vajon, mit csinálnak ezekben a napokban? Egyedül élnek? Meghúzzák magukat és magányosan töltik el az ünnepet, melyre holnap kerül sor, vagy nekik lenne családjuk? S ha igen, a kedves feleség tudja-e miféle szerzet gyermekeinek apja?
Egyedül. A város ezen része nem úszott ünnepi hangulatban. Hófödte utcái sötétbe és hidegbe burkolóztak. Nem bolygatta egyetlen lélek sem e szűz havat. Magányban állt, reszketegen félt a sötétben, ahogy közeledett a kilenc óra. A télnek egyetlen előnye van számomra, hamarabb sötétedik. Talán, éppen ezt szeretik a ragadozók is. Ám, ma éjjel semmilyen motivációnk nem maradt. Téglaépítésű házam ugyanolyan volt, mint pár héttel ezelőtt. Egyetlen díszt nem tettem ki. Nem állítottam fát, semmit. Már azért, sem, mert nem kellett tudják, lakik itt valaki. Másrészről… miértelme lett volna? Nincs kivel megosszam ezeket a perceket, már hosszú ideje. Molly is saját ügyeivel foglalkozik, önnön családjával tölti ezt a két hetet, éppen úgy, mint tavaly. Egy évvel ezelőtt az irodában töltöttem a Karácsonyt. Tizenhetedik emeletemről jól ráláttam a boldog, gondtalannak tűnő lakókra. Sajnos, tudom, nem csupán béke és jókedv szökik ilyenkor az emberek szívébe. Nem is tudom, volt-e valaha rendesnek nevezhető Karácsonyom. Mindig egyedül voltam. Kopár, dísztelen, színtelen szobákban. Szürke falak vettek körbe és senki sem volt mellettem. Azt hiszem, már hozzászoktam.
Ellépve az ablaktól visszahúztam a sötétítőt függönyt. Kezembe véve egyik gitáromat, leültem a kanapéra. Megpengettem, majd játszani kezdtem egy dallamot. Hallgattam, míg a megszokott, ugyanolyan falak körbe vettek. A rendetlenség változatlanul körbevett, míg a zsúfoltságban néhány csoda is megbújt. Percek teltek el. Nem számítottam senkire. Ujjaim táncoltak a húrokon, amikor megszólalt a csengő. Először figyelmen kívül hagytam a jármű hangját. Úgy gondoltam, csak áthalad az utcán. Jobb szerettem volna ezt hinni, magamba fordulva, elhanyagoltan. Senki sem törődött velem, Molly is talán azért, mert úgy érzi, ha ő nem hozna enni akkor éhen halnék. Talán így lenne. Netán, Arthur, egykori főnöke tiszteletéből teszi mindezt. Bár, akkor nem hagyott volna itt egy ajándékot. Szép, piros szalaggal kötötte össze, melyet masnivá hajtott. Egy új sakk készlet volt. Az előző, antik darab, még itt van valahol, ám hiányoznak belőle bábúk. Ezért kaptam? Mert tudja, mennyire szeretem ezt a játékot? Vagy, egyszerűen pótolni akarta a lakás hiányzó darabkáját? Befoltozni a lyukat, eltűntetni a rést. Bármi is volt az oka, ahogy megszólalt a csengő, ledermedtem. A gitárszó elhalkult és némaság vett körbe. Valóban, jól hallottam? Másodjára is megnyomta valaki. Tényleg erre tévedt. Igen, eltévedhetett vagy egyszerűen valami unalmas, bosszantó karácsonyi énekkel akarnak fárasztani. Nem számít. Kinyitom.
Hangszeremet a kanapéra fektettem, majd lábra állva elindultam az ajtó felé. Körvonala alapján egy alacsonyabb személy lehet. Vékony, régi szabású, hosszú ujjú inget viselek. Mély, sötét bordó színben. Felső gombjait szabadon hagyva. Fekete, hosszú nadrágom anyaga egy kissé eltér a farmerétól, ám hozzá hasonló szövetből készült. Lábfejem, most is fedetlen. Fejem, mint eddig mindig, most is kócos volt. Vékony alkatomban több erő lakozott, nem mozogtam olyan melankolikusan, ám így is érezni lehetett a magányt és azzal kézben járókat. A kétszárnyú ajtóból mindig csak az egyik volt nyitva, így arra helyezve ujjaim lendületem megtartva nyitottam ki. Arcomra kiült némi meglepettség, ahogy megpillantottam az ismerős vonásokat. Megtorpantam. Tényleg itt van, vagy csupán képzeletem szüleménye, mely próbál harcolni elhagyatottságom ellen?

Mortdecai Wolsey tollából


Our Hearts Condemn Us † 689 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Hétf. Dec. 11, 2017 7:56 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Van az a pillanat, mikor szégyenedben legszívesebben elsüllyednél? Miért velem történt ez meg? Borzalmasan éreztem magam, ahogy Mollyba ütköztem a kórházba, pedig egy ideje elkerültem, csak a cuccomat vettem át tőle régebben, de mint kiderült, ő engem keresett megint. Kezembe nyomott egy mappát, én meg értetlenül nyitottam fel. Olyan hülyeséget képzeltem. De tényleg… Annyira hülye voltam! Miért képzeltem én ilyeneket? Miért jutott eszembe, hogy vámpír?! Ekkora ostobaságot tőlem, azt hittem, ott menten megnyílik alattam a föld, hogy elsüllyedjek, talán az túl kegyes vég lett volna. De így… Hogy beképzeltem a dolgot… Csak azért, mert múltkor láttam azt a fenevadat. Múltkor? Több hónapja, de a képe mégsem halványult olyan erősen, mint kellett volna, nem egy este álmodtam vele, pörgött le bennem az egész jelenet. Noha, senkinek nem beszéltem róla újra, vagy meséltem el a látottakat. Akartam azt hinni, hogy ilyenek nem léteznek, de mégis saját elmém lett a csapdám. Régen nem néztem magam mögé, most néha előfordult… Olyan kézen fogható lett volna a dolog, hiszen nem evett, sápadt volt, a házat úgy en bloc a sötétség uralta inkább, mint a fény. Olyan egyszerű lehetőségnek tűnt, hogy az legyen, és az a vörös ital? Lehet, hogy én lettem tudat alatt már ennyire paranoiás, hogy beképzeltem, hogy az vér? Pedig mindenféle ital van, aminek lehet vörös színe, miért a vér jutott eszembe? Istenem, és minden zokszó nélkül hagytam ott, még a táskámat is, mert beképzeltem valamit, ami kizárt, hogy létezzen. Borzalmasan szégyelltem magamat, azt hiszem, semmiképp sem mondható el rólam, hogy az agyamért lopnának el. Nem… Ostoba voltam, és naiv. Minden hülyeséget képes voltam elhinni, még ha annak nem volt semmilyen reális alapja. Most itt ezzel a mappával megrendültem magamban. Napokig éltem ebben a képben, senkinek sem meséltem el ugyan, de nem akartam még csak rágondolni sem, sem visszamenni. Akár rádőlhet az egész ház is… Na jó, ez túlzás, természetesen nem kívántam ezt, de eszembe sem jutott, hogy újra átlépjem a küszöböt megint, most mégis…
Nem hittem, hogy a szentestét bárkivel is töltené, elnézve a lakás állapotát, és amiben élt. Nem nagyon érdekelték az emberek, így ezt a napot választottam arra, hogy bocsánatot kérjek, és legalább ő is valakivel tudja tölteni ezt az estét. Bár, nem tudom, hogy a számára mit jelent…
Sokáig jártam-keltek a boltokban, gondolkodva, hogy mégis csak valamit érdemel. lehet, kidobja az ablakon, de attól még fog kapni valamit, míg végül egy antik boltban rá nem találtam találtam egy olyan zenedobozra, ami azok egyikét játszotta, amit rongyosra hallgattunk, mikor ott voltam. Meg gondolom később is. Illett a ház darabjához, ahogy az egyik sarka kissé megvolt kopva, a festett minták nem voltak olyan fényesek, mint régen, de pont ez adta a szépségét. Ez lett egy piros csomagolópapírba belerakva egy kis karácsonyi lappal egyetemben, melyre fekete színű masnit aggattam. Nem, nem akartam díszes csomagolást, nem illett hozzá, inkább egy egyszerű, letisztultat.
Majd kimentve magamat a családtól, úgyis a holnapi napot velük töltöm majd, már kocsiba is ültem, és a megengedett sebeséggel hajtottam kifelé a városból.
A környék nem lett barátságosabb, főképp a félhomályban. Továbbra is meg tudott borzongatni, nem, nem lopta be a szívembe magát a kerület, de nem gyakorolt oly nagy hatást, hogy meggondoljam magamat. Végül leparkoltam az ismerős ház előtt, ami maximum csak lepusztultabb lett, de szerintem ebbe a fényviszonyok is belejátszottak. Gondolom, benn sem fog jobb állapot várni, de mégis mit vártam? Hogy majd ha elmegyek, hirtelen felépül? Nem. Neki szüksége van támaszra. Igaz, egyszer már megléptem, de újra nem fogom megtenni. Ezzel az erős elhatározással léptem az ajtóhoz, és nyomtam le a csengőmet. Ahogy az ajtót nyitotta, kimondottan éreztem, hogy igen, látni akartam, ahogy újra aranykorába kerül, nem pedig a szakadék közelében ingázik. Nem nézett ki jobban, még mindig beesett arca volt, sápadt bőre – mintha beteg lenne, de ez nem igazán fizikai volt, jól tudtam, sokkal inkább lelkileg volt mélyponton. Valami történt, ami magával rántotta, és egyre inkább építi le, remélem még nem késő visszafordítani az útján. Hinni akartam abban, hogy nem késő.
- Szép szentestét! – mosolyogtam fel rá táskámmal a vállamon. Őszintén, kedvesen, hálásan és bocsánatkéréssel telve. – Sajnálom a múltkorit. – kezdtem is bele. – Nem volt szép tőlem, hogy minden szó nélkül elmentem, és nem is jöttem vissza – bár ki tudja. Lehet, örült neki… Amennyire nem kedvelt, simán kinézem belőle. - Csak mást hittem, és a hölgy a kórházban tájékoztatott később. Ostoba voltam, és sajnálom. Bocsánatot szeretnék kérni – hajtottam le a fejemet. Valóban így éreztem, ámbár nem tudtam, hogy mire számítsak tőle, de nem is nagyon érdekelt. Míg őt nem érdekeltem, addig a számomra újra megmaradt a fontos helye.

Unravel | 789
Wink| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Dec. 13, 2017 10:37 pm
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Elmém ostromol. Folyton folyvást ellent mond mindannak, mit szeretnék s mit nem. Hadban állunk, erősen kapálódzunk önnön igazunk felé, miközben elfelejtjük látni, megragadni és átélni a körülöttünk zajló világot. Semmi és senki sem zökkentett ki minket eme küzdelemből, melynek se eleje se vége nem akadt lenni, de még értelmét se lehetne felkutatni, ha valaki erre vetemedve egy eltévelyedett pillanatban. Nem tudtam mit akarok, nem voltam képes egyetlen értelmes gondolat megragadására sem. Egyetlen rövid mondat, kerek, befejezett kifejezés, annyi nem akadt fejemben, miközben egyik hőn kedvelt gitáromat pengetve egy dallamot játszottam. Sötét tudatomig nem jutott el a ház állapota, vagy a külvilág ügyes-bajos dolga. Ebből rázott fel a régi, időtlen idők óta működő és soha, még le nem cserélt csengő hangja. Lassan helyeztem hangszerem magam mellé, majd felállva végig lépdeltem a folyosón. Az üvegen keresztül, mely rendesen torzított, láthattam, nem egy magas férfiú keres, így nem egy bajkeverőt kell kihajítanom egészen aprócska birtokomról, hanem valami egészen másról van szó. Ám, miként nem számítottam senki jöttére, csupán üres elmémmel vívtam örökké tartó csatát, úgy lepett meg a fiatal nő látványa. Arcomra kiült a meglepettség, a váratlan eljövetelének felismerése, ahogy ráeszméltem, ismerősek a nő vonásai. Puppy.
Hmph. Kitalálhatnék neki valami értelmesebb nevet is, de az már valamiféle kapcsolat jele lenne. Talán, kötődésé, így viszont, az elutasítás és ismeretlennek maradás mellett kijelenthetem függetlenségemet. Legalábbis, ez lenne a cél, hiszen mindig nem hívhatom nőszemélynek. Ő egyébként se felel meg A Nő-nek.
Megtorpanva házam óvó falai közt, balommal még mindig ajtóm kilincsén fogva néztem le a nálam alacsonyabb emberre, ki az apró lépcsőn állva még gyermekibbnek tűnt. Szavait hallgatva egyfajta megkönnyebbüléssel vettem, legalább nem karácsonyi dalokat jött énekelni. Elment és nem is tért vissza, egészen mostanáig. Bele sem gondoltam abba, mennyire egyedül voltam míg mondandója ezen szakaszához nem ért. Egyszerre töltött el fellélegzéssel magányosságom, ugyanakkor most kellett feleszméljek, valójában, mélyen legbelül mennyire jó esik az, hogy végül visszajött. Miért? Ki nem mondott kérdésemre hamar meglelem a választ. Molly. Hát persze. Ki más lehetett volna?! Korábban is rengeteg mindent ő végzett el, nekem nem menne az a papírmunka és minden más, amit ő csinált beosztottamként. Csodálom érte és azt, kihasználva egykori kapcsolatait képes volt tökéletesen megtévesztő, hamis iratokat készíteni csak azért, hogy visszacsalogassa eme ifjú nőt az ajtóm küszöbéig, majd remélve, munkája, fáradozása nem vész kárba, rám hagyja a döntést. Valóban, lenne valami különleges Puppy-ban, amiért megéri őt mindezek után ide küldeni? Kit látsz benne, drága Molly?
Nem szóltam. Az előttem álló nő elhallgatott, befejezte és várt. Várt valamiféle szóra, vagy jelzésre, test beszéd általi üzenetre, legyen az kellemes vagy egyenesen mogorván, durván elutasító. De, ajkaim nem nyíltak szóra. Lassan, végtelennek tűnő komótossággal engedtem el a kilincset, majd léptem közelebb hozzá. Majd még közelebb, és még közelebb. Ha nem lépett volna hátrébb, képes lettem volna neki menni, miközben rezzenéstelen tekintetem végig őt bámulta. Mezítelen lábbal léptem át a küszöböt, és lépcsőt, míg egy fokkal lejjebb, a téli hidegben megálltam. Nem sok volt közöttünk. Egészen közelről akartam látni vonásait, finom bőrének apró részleteit, hogy tudjam, tényleg itt van és ez nem elmém egy újabb, fondorlatos műve ellenem. A csend kezdett feszült lenni, kínossá válni, mint amikor egy romantikus filmben azt várok mikor érnek már végre össze az ajkak, noha itt semmi ilyesmiről nem volt szó.
- Semmi gond. – szólaltam meg végül nemes egyszerűséggel, hangom komoly volt, enyhén karcos. Azzal sarkon fordultam, felléptem a lejött fokon, majd beléptem a házba. Vontatott mozdulatok helyett valamivel élettel telibben siettem vissza, hogy a jéghideg kő helyett a húsz fokos ház meleg talaját érezhessem talpam alatt. Egy újabb jó pont a padlófűtésnek. De, mielőtt beértem volna, megálltam az ajtóban. Megfordultam, elálltam az útból, ezzel beinvitálva a nőt. Tudván, ezzel miféle meglepetést okozhatok számára, előbbi tettem mellé kifejezetten váratlanul érheti, így biztosítva számára, jól érti testem beszédét, szavakkal is megerősítettem a látványt - Volna kedved bejönni? – három alkalom kellett hozzá, hogy eljussunk oda, én akarom őt beengedni, sőt, egyenesen behívtam, nem pedig ő rontott be, mint valami pimasz egér, ki a padlásra költözve bosszantja az alatta lakóit.

Mortdecai Wolsey tollából


Our Hearts Condemn Us † 663 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Csüt. Dec. 14, 2017 7:49 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Az élet annyi meglepetéssel, újdonsággal van teli. Mindig. Csak néha nem vesszük észre, néha pedig kiszúrja a szemünket… Ez a ma este is igazán az volt sokak számára, a családomnak, hogy ezt nem velük akarom tölteni, anyám már majdnem bezsongott, hogy biztos Jackkel, de szegénynek ki kellett ábrándulnia, hogy nem. Ámbár Jackkel egy karácsony… Hmm, kimondottan el tudtam volna ábrándozni a dologról, de térjünk csak vissza a realitások talajára. A mai napra. Terveztem egy ideje már, noha nem tudtam, mire kell számítanom Wolsey oldaláról, annyiféle variáció jutott eszembe. Lehet, ki sem nyitja az ajtót, lehet, kinyitja, de aztán rám csukja, lehet, csak ott fog állni, és semmit sem mondani, lehet, hogy aztán megengedi, hogy bemenjek, de ha őszinte akartam volna lenni, az utolsónak adtam a legkisebb esélyt, még ha el is tökéltem, hogy a Szentestét, akkor is vele fogom tölteni. Lehet, a küszöbön, de az sem tántorított el a dologtól. Ültem én már a küszöbön, még egyszer is kibírnám. Nem vallanám be neki, de a kocsiban igen is elrejtettem még egy pulcsit, ha így adódna a helyzet.
A csönd ránk telepedett. A kínos, ismeretlen csönd, amitől nem tudtam, mit is várok. Mit kéne várnom, hogy mondja ki, természetesen megbocsátok? Vagy ne mondjon semmit és csukja be az ajtót? Esetleg egy bólintást? Annyi lehetőség, és szinte mindegyikre ugyanannyi volt az esély. Lehet, meg sem bocsát, hogy hülyére vettem, pedig én ragaszkodtam ahhoz, hogy átjárjak hozzá, mint valami holmi aggodalmas szülő, hogy rendbe hozza kisfia lelkét. Nem, én egy ismeretlen idegen vagyok a számára csak, aki zargatja néhány hülyeséggel… Maradok is ennél a szerepemnél, ha ez azt jelenti, hogy lépéseket érhetünk el. Múltkor sikerült, most miért ne lehetne? Még mindig nem néz ki borzalmasan, ennél rosszabbra számítottam, de lehet, hogy van egy szint, ahonnan még egy ideig nem képes tovább süllyedni, csak ha megvan a szakadás. Ez előnyt jelent a számomra, lehetőséget és reményt, hogy nem késtem el, van egy kevés időm még. Ezt ki kell használnom, szemfülesnek kell lennem. Igaz, ez volt az egyetlen tulajdonságom, ami nem illett rám igazság szerint… Nem voltam én ilyen…
Megrezzenek, ahogy felpillantok, és látom, hogy egyre közelebb és közelebb kerül. Vészjósló, vihart idéző, szinte félelmetes a semleges vonásaival, amiben nem tükröződik semmilyen érzelem, vagy csak én nem tudok benne olvasni. Nem mozdul egyetlen izma sem, ahogy előttem megáll, és figyel. Vizsgál, néz, áttanulmányoz. Szinte hátrébb hajolnék, zavaró a szférámba, zavaró, hogy közel van, alig merek levegőt is venni, mert az lehet megszakítana mindent, pedig benne most zajlik valami. Hanem is mutatja ki, de bőre alatt valami változik, gondolkodik, érzékel, felfog. Valami történik. Nem mintha tudni akarnám, hogy mi, csak megfagyaszt engem is. Ennyire közelről még nem láttam… A sötét szempár, az éles, fehér, markáns vonalak, határozott szemöldök, hosszú pillák, vékony ajkak. Közelről teljesen más az összhatás. Míg távolról ziláltnak tűnik, addig így van benne valami tartás, valami, ami a régi énjét idézheti elő. Árnyéka önmagának, de ennek az árnyéknak is van egy határozottsága, egy gyökere, ami még nem lett kiirtva, nem veszett el.
Megilletődtem, hogy komolyan azt mondta, semmi gond. Tényleg? Biztos? Annyira másra készültem fel, hogy meglepett. Olyan egyszerűnek tűnt így. Pedig vártam az ellenkezést, a dacot, a dühöt, akármit. De semmi. Tényleg azt mondta, hogy nincs gond. Ezt a történést nem tudtam hova rakni a kirakósba, nem illett sehova sem. Ez nevezhető fejlődésnek, vagy szimplán semmi sem érdekli már és szeretné, hogy befogjam? Tekintetem rajta marad, ahogy visszasétál, értetlenül bámulom, hogy ez valóság vagy sem? Ez megtörténhet? Úgy tűnik. Furcsa. Kimondottan furcsa… Mondhatni gyanús… Érdekes.
értetlenül figyelem, agyam nem akarja felfogni az egyértelmú mozdulatot, az egyértelmű gesztust, ahogy az ajtóban megáll és felém néz. Egyszerű megérteni, mégis, nekem másodpercek kellenek, és egy kérdés, hogy valóban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem meg a dolognak. Önszántából, udvariasan megkérdezte. Figyelembe vett! Haladunk!
Akaratlanul is kiült arcomra az öröm egy szikrája, amit a lehető legjobban akartam elnyelni, de akkor is elégedett voltam. Egy elégedett dög leginkább, aki csak egy bólintással nyugtázta a kérdést, és máris utána sietett. Ez most komoly? Tényleg idáig jutottunk?
A ház nem sokat változott, bár nem is vártam, csak reméltem… Fene… És a szomorú, hogy enné a konyha még borzalmasabb. Igyekeztem nem a tényre gondolni, hogy nehogy a gyomromnak bukfencezni támadjon kedve.
- Köszönöm – jegyeztem meg, ahogy beljebb sétáltam a melegben, és lassan levettem a táskámat is. Gondoltam a behívásra és a megbocsátásra is, ámbár ettől még mélységesen szégyelltem magamat, de minden apróságon nem akadhatok meg örökké. Ha zavart is, de azért semmi gonddal zárult a dolog… Még úgyis fogom említeni… Volt valami idilli a dologban, hogy ez Szentestén sikerült elérnünk. Azt hiszem, ez az én karácsonyi ajándékom tőle. Tudom, hogy nagy lépés volt ez számára, még ha nem is úgy gondolja. És lehet, az est folyamán még ezerszer megbánja, de így járt. Már benn vagyok, nem hagyom magam csak úgy kidobni.
- Öhm, mivel mégis csak Karácsony jön… – kezdtem bele, miközben a tárkámba nyúltam. – Tudom, hogy nem kellett volna, meg… De azért én mégis gondoltam egy kis apróságra – húztam ki a becsomagolt dobozt tétován, majd ártatlanul nyújtottam át. –Nem kell kinyitnia most, amikor érzi

Unravel | 883
Wink| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Dec. 16, 2017 3:20 pm
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Ijesztő lehettem, ahogy lomhán elindultam az ajtóból, egyenesen felé. Semmi érzelem, semmi szó, egyetlen jel nélkül, mely tudtára adta volna a helyzetünk mibenlétét. Leléptem egy fokot, ezzel egészen közel kerülve hozzá, egyenesen szemeibe nézve álltam meg és burkolóztam némaságba. Mély csend telepedett le közénk, ott magaslottam előtte mezítelen lábakkal, körülöttünk vastag hófödte utcában, mely szűziesen várta mikor támadják meg gyermekek és veszik el erőszakkal szépségét, csodáját. Ilyennek éltem át azt az első két alkalmat is, mikor eljött hozzám. Naivan állt hozzá, mindenhez, és hiába állította hajthatatlanul is, nem fog tágítani, végül mégis csak elment. Elsietett és vissza sem nézett közben. Kíváncsi lennék, ha Molly nem adta volna vissza táskáját, vajon még mindig nálam lenne tulajdona?
Akárhogy nézem is, végül nem önnön szavai, nem az elszánt határozottság, a célkitűzés vezette vissza ide, hanem a keresztény ünnep eljövetele. Ám, még ez nem ok arra, megértsem, miért döntött úgy, ezt az estét velem óhajtja tölteni. Ilyenkor ezer meg ezer más dolgot csinálnak az emberek: sütnek; főznek; becsomagolják az ajándékokat; együtt, meghitt pillanatban élvezik a család társaságát; partikat tartanak; és még sorolhatnám. Ehelyett ő mégis itt van, ezen a leharcolt, kihalt környéken és mélységekbe zuhant személyem, minden bizonnyal, rémes társaságához ragaszkodik. Milyen makacs, milyen naív. Semmi jóval, de még elviselhetővel sem tudok szolgálni számára, legfőképpen nem finom falatokkal.
Végül, egyszerűen ejtem ki a szavakat s fordulok meg, megtörve a csendet és a vele járó már-már feszültségnek nevezhető dolgot, mely ott szikrázott a levegőben. Visszasétálok menedékemül szolgáló házamba, egyfajta barlanggá lett a vadállat számára, melynek semmi motivációja nincs már ebben az életben. Megfáradt szörnyeteg, kit bökdöshetsz, leölhetsz, kihívást nem találhatsz benne. Megfordulva csak vártam, hátha leesik neki a lehetőség, amit felkínáltam számára, ám Puppy csak ott állt és nézett. Megilletődött volna? Nem tudom és nem is igazán érdekel a dolog, felőlem kinn is maradhatna, de ostoba arckifejezése annyira lehangolón hatott rám, hogy végül feltettem neki a kérdést, hátha így sikerül felfognia miről van szó és döntésre jut, mielőtt megunom a várakozást, a lakásom, mi több, szentélyem szellőztetését és becsukom előtte az ajtót.
Az ifjú nő végül megindul felém, átlépi küszöbömet, majd beljebb lép. Nem fordulok felé, hagyom, hadd vesse le kabátját és akassza fel a mellette ékeskedőn kopott fogasra, mely a falon tetszeleg fekete bőrkabátommal. Hátat fordítva neki csukom be az ajtót, kizárom a hideg, téli levegőt, mely frissességével és enyhe csípősségével igazán kellemes tud lenni, különösen egy olyan alaknak, mint amilyen én magam is vagyok, hiszen vámpírként nem csupán kedvelem ezt az időt, de megfázni sem tudok benne. Visszatérve a bent uralkodó körülményekre, lakásom semmit sem változott az elmúlt hetekben. Legnagyobb meglepetésemre viszont, Puppy sokkal inkább készült erre az úgynevezett visszatérésre. Megfordulva már majdnem indult, hogy megkerülve őt egyenesen visszatérjek kanapémhoz, melyen egyik kedvelt gitárom pihen éppen, mikor a nő belenyúlva táskájába elővett onnan egy kis csomagot. Fel sem tűnt, hogy alig pár másodperce egy köszönöm is elhagyta ajkait. Nem igazán foglalkoztam vele, de amikor megpróbáltam elmenni mellette, megszólított, én pedig egyenesen előtte torpantam meg. Meglepetten pillantottam le kezére, melyben ott pihent az apróság. Felé fordulva álltam, elnémultan néztem le finom, vékony, kicsike kézfejére, mely fiatalságának remek bizonyítéka volt. Azt mondja, nem kell kinyitnom. Valóban így lenne? Tartok tőle, vagy heteken át a tévén porosodna, vagy valóban, sosem kerülne meglazításra a masni. Csomagolása egyszerű volt, ez tetszett benne. Nem tudom miért, de végül finoman, lassan megemeltem egyik kezem és hideg ujjaimmal megérintettem az ő puha, melegséggel teli csuklóját, majd végighúzva ujjbegyem rajta, követve hüvelykujja vonalát átvettem tőle ajándékát. Eme mozdulat közben nem néztem le, tekintetét kerestem, világos íriszeim vonásait fürkészték, ahogy enyhén elnyílt ajkaim némi döbbenetet tükröztek vissza. Folyamatosan őt néztem, ahogy szabad kezemmel a másikért nyúlva végül kibontottam a dobozkát. Ekkor pillantottam le ismét. Úgy éreztem, ebben az egyetlen pillanatban, mintha régi önmagam tért volna vissza, szemügyre vettem mit rejtett a csomagolás, majd homlokon ráncba állt mikor ismét felnéztem Puppy-ra.
- Köszönöm. – hangom halk volt és lágy, angol akcentusom visszatükröződött benne s bár megjelenésem a legkevésbé sem volt méltó hozzám, ebben az egy szóban ott leledzett úriemberi mivoltom. Belülről éreztem némi mosolyt, noha ez nem ült ki ajkaimra, inkább magamnak szólt, mintsem neki. Elhessegettem a gondolatot. Nem, egyetlen figyelmes, kedves gesztus nem ok arra, hogy célt találjak az életben. Nincs miért visszamennem oda, mindent elvesztettem, semmire se jutottam. Elég volt.
Lágy vonásaim lassan eltűnnek, ismét komollyá válnak, ám kevésbé rideggé, mint a legutóbbi alkalmakkor. Elfordulok, kezemben az ajándékkal indulok el a szűk, dobozok alkotta folyosón egyenesen a nappaliba. Nem foglalkozom azzal követ-e a nő és egyáltalán, mivel akarja elütni az időt nálam. De, egy biztos, kidobni nem fogom most már. Én engedtem be, a szabályokat is megtanulhatta már, így bízom benne, semmiféle butaságot nem fog csinálni. A kapott holmit a rengeteg, rendetlen lemez közé teszem, egyfajta koronaként a dombtetőre, majd az ülőgarnitúrához lépve elveszem onnan hangszerem és neki támasztom a kanapé oldalának, hogy mindketten leülhessünk, ha arra kerülne sor. Minden esetre, én magam lehuppanok rá, újfent középen, mint általában mindig.

Mortdecai Wolsey tollából


Our Hearts Condemn Us † 817 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Vas. Dec. 17, 2017 9:39 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Azt hiszem, ez az este mindkettőnk számára újdonságokat okozott és fog még okozni. Egyrészt, hogy eljöttem, másrészt, hogy ő beengedett. Azt hiszem, az előre lépés egy egészen új szintet nyitott meg. Most már nem tehet csak úgy, mintha levegő lennék, talán, tényleg kezdi figyelembe venni a környezetét, eszébe jutnak a múlt dolgai, hogy igen, az emberek között vannak kapcsolatok, amiket ápolni kell, nálunk ez az ő oldalánál annyi, hogy beengedett. De ez is több, mint eddig.
Nem akarom elrontani egy amolyan „hát én megmondtam” arckifejezéssel, mégis a megjelenő mosolyomnak ez az egyik okozója. Az embert az apró örömök éltetik, engem azt hiszem, kimondottan. Más, nem biztos, hogy így örült volna, de én? Reméltem, vagyok annyira ragályos, hogy egy kevés átragad rá is, noha arckifejezését nem igazán törte meg bármi is. Még mindig olyan távoli volt, olyan, akit nem lehetne elérni. Még mindig rideg, aki nem akar, vagy lehet, képtelen egyelőre nyitni az emberek felé. Komoly, mintha nem érezne, bár szerintem ez nem így van. Az arc annyi maszkot viselhet, van, ami hozzánő a bőrünkhöz, ebben én sem vagyok kivétel… Nem is ezt akarom becsmérelni. Az ember sokszor visel álarcot, de a kapcsolatokat azok a pillanatok határozzák meg leginkább – a valamilyen értékű kapcsolatokat – hogy az ember mutat valamit magából. Lehet az véletlen, vagy tudatos, oly mindegy, én is valamelyiket el akartam érni nála, és úgy tűnik, az ajándék kiváltott belőle valamit. Szerintem, bőre alatt nagyon is érez, csak annak a világnak a fogja lett, nem tudja kezelni saját magát, és ettől romba dől minden. Figyelem arcát, ahogy szépen lassan realizálja, hogy teljesen komoly a szándék, valóban hoztam neki ajándékot. Miért ne tettem volna meg? Mindenki érdemelhet ajándékot… Én gondoltam rá, ilyen egyszerű. A meglepettség lassan kiül vonásaira – tekintete, szemöldöke, és szája is ennek jelét adja. Megleptem. Az már fél siker. Még ha nem is lesz a legjobb este, amit eltölthetett az életében, már megérte eljönni. Lehet, ki fog rakni, de valami meg fog maradni benne. És nekem ennyi elég. Nem várom, hogy beszéljen, hogy bárhogy kommunikáljon velem, csak, hogy ne nézzen levegőnek. Én tényleg, őszintén, ártatlanul segíteni akarok neki. Ezt olyan nehéz elhinni? Vagy nem akar segítséget kérni? Ez nem gyengeség… Ezen már rég túl kéne lennie… Ettől nem lesz a szememben gyenge. Ember, aki nem lehet tökéletes, vannak mélypontjaink, de ez nem jelenti azt, hogy ettől selejt lennénk.
Megrezzenek, ahogy hozzámér, a benti meleghez képest, ujja hideg, teljesen eltér a hangulattól, teljesen más. Kontrasztot alkot, mintha csak jellemét akarná alátámasztani, hogy már pedig rideg-hideg személy. De tudom, hogy nem az… Nem ilyen.
Már-már kúszna az elmémbe a gondolat, hogy lehet vámpír… De gyorsan visszafogom magam. Nem is igaz, ez csak az én ostoba képzeletem volt, szimplán vérkeringési problémákkal küzd, amit Molly mondott. Ennyi, ezt nem kell fantasztikumokkal ragozni, ahogy én tettem… Istenem, de hülye voltam…
De ezen már túl vagyunk. Ami volt, elmúlt. Felesleges felhánytorgatni, mert akkor pláne nem haladunk semmilyen irányban sem.
Tartom a szemkontaktust, ámbár nem olyan könnyű, reflexből kerülném ki tekintetét, most mégis erőt veszek magamon, másrészt, kíváncsi is vagyok, mi játszódhat le benne most. Miként érzékeli, hogy valaki önzetlenül megajándékozza. Megérti a jelentést? Vagy csak félrerakja, és jól van?
Csak bólintok egyet, ahogy megköszöni a kicsomagolás után. Legalább megnézte. Wow, teli van meglepetéssel, azt hiszem, kimondhatom, hogy javul. Nem gyorsan, de sajátos tempónkban andalgunk az ösvényen, és ez, bárhogy nézem is, de eredményességre utal. Lehet, kezdünk egy kicsit összecsiszolódni…
Szinte nosztalgikus, ahogy a lemezhalomra helyezni. Nos igen, nem éppen lett nagyobb rend. Csak én akartam, hátha egyszer kicsit feltűnik a számára, hogy ilyen környezetben nem lehet élni, de nem. Sajnos nem. Vajon, mikor éppen nem depresszióban fetreng, akkor is ennyire kuplerájos, vagy akkor viszont minden centire ki van mérve, hol is a helye, és nehogy arrébb csússzon? Nem tudom, de meg fogom tudni, ahogy felépül. Nem fogom itt hagyni. Legalábbis nagyon azon vagyok, hogy több múltkori eset nem lesz. nem volt szép tőlem nagyon, hogy még a táskámért sem jöttem vissza a hülye téveszméim miatt. Összeesküvéselméletek, melyek csak az élénk fantáziám szüleményei… Vagy a majdnem élénk. Azért a farkasos esetet kicsit sem felejtettem el. Képtelen voltam rá… Bármikor fel tudtam volna idézni az összes másodpercet, amíg ott voltam… Bármikor.
Követtem, míg végül én is leültem mellé, természetesen, hagytam helyet magunk között, mielőtt összedőlne az eddigi munkám, és hogy ne is feszélyezzük egymást.
Vajon, még mindig áll, hogy Willnek hívjam? Nem felejtettem el, de nagyon is megkérdőjelezném a dolgot. Végül a lerakott gitáron állt meg a tekintetem. – Mennyire játszik jól rajta? – jegyzem végül meg. A zenének van jelentősége, lassan kapizsgálni kezdem, hogy jobban is, mint gondoltam Wolsey életében. Nem csak a gramofon, de még egy gitár is. –Van kedve valamit rajta, ha nem nagy kérés? Persze, ha nincs kedve hozzá…

Unravel | 820
Wink| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Dec. 18, 2017 12:11 am
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Azt hiszem, nincs semmi, amit adhatnék kedvességéért és kitartásáért cserébe, mint egy olyan estét, ahol nem nézem levegőnek. Persze, ez nem jelenti azt, minden szabad percemben őrá fogok fókuszálni, valamint elmém zavaros működése is jelentősen rá tesz egy lapáttal arra, miféle éjszaka áll előttünk, de egy dolog mégis biztos, nem fogom kihajítani. Még ha ehhez számat is kell húznom, ám tartani fogom magam ehhez. Remélem, nem most jut eszébe kitakarítani a lakásomat, mert akkor nem tudom mihez fogok kezdeni. Talán… leülök a földre, mint aki elvesztett egy nagy csatát és végleg elásom magam, mélyebbre, mint ahol első találkozunk pillanatában voltam. Ki tudja?! Remélem, nem kerül sor arra a rémes pillanatra és nem fogja egyikünk se megtudni mi a válasz ama szituációra.
Lehuppanok régi, már-már gyűrött és ettől olyan mód felett kényelmes kanapémra. Laza öltözetem lágyan simul hozzám, ettől kedvem támad kikapcsolni agyilag. Elmerülni az üres elme mélyében, nem tenni egyebet, mint bámulni üveges tekintettel az előttem lévő dohányzóasztalt és elképzelni egy dallamot. Valami újat, egy régi emlékkel kézben járva, igen. Ritka pillanat, hogy új dalt írjak, ám pár havonta egyszer előfordul. Melankolikus megzuhanásom alkalmával egyre többször, persze, semmi komoly. Inkább nevezném játéknak a zenével. Hangszerek kellemes felcsendülésének, egy új hobbi felé kutatásnak, mint mikor vakond túr földalatti sötétjében, keresvén otthonának tágasabb nappalit.
Nem telik bele sok időbe, Puppy hamar csatlakozik hozzám. Mellettem helyezi kényelembe alfelét, kényeztetve agyonhasznált bútorom által, s egy témát is felvet. Már megint. Nem, ezúttal nem a csend megtörése, vékony hangjának sértő sikolya vámpírfüleimben, hanem valami más ösztönöz mozgásra. Fejkőrözve adok nagyobb hangsúlyt szemforgatásomnak, mely a „nem hiszem el” kifejezést adta vissza. Megint lemagázott! Persze, az angolban ma már nem is él fenn tegeződő forma, de a szóhasználata, az udvariasabb alakok tudatják velem ez a modern magázódás volt. Hányszor kell még elmondjam neki? Will. Örülhetne, mert ez nem csupán inkognitó nevem, de a világon csupán egyetlen személy létezett, aki William-nek szólított, Emory. Nem, ezt a gondolatot hessegessük is el gyorsan, mert magamba fordulok.
- Játszol! A kérdés, mennyire játszol jól rajta. – helyesbítem ki megnyomva a szavakat, ezzel jelezve, idegesít udvariaskodása. Rég nem vagyunk abban a viszonyban, sosem voltunk igazán, különösen nem egy ilyen helyen. Ha még egyszer lemagáz komoly sértésnek fogom venni - A válasz pedig: éppen annyira, amennyire kell. – nem kertelek, nem teszek úgy, mintha profi lennék, de nem is tartozom a kezdők közé. Mindenkinek magának kell megítélnie kit mennyire talál remeknek egy dologban. Hiszen, ha azt mondanám nincs nálam jobb, csalódást okoznék, ráadásul nem is az én stílusom felvágni, nincs olyan körülmény vagy lelki melankólia, ami ezt válthatná ki belőlem. Ugyanakkor, van, amiben több éves gyakorlás bújik meg. Ujjaim nem csupán a könnyed munkától finom vonásúak, sokban segített a hegedülés is.
Következő szavaihoz nem fűzök hozzá semmit. Kócos, csapzott fejem gitárom felé fordítom, tekintetem rá emelem, súlyosan, majd egy pillanattal később felemelkedem ültemből. Mellé lépek, lenézek rá, de nem érek hozzá. Így fejtem ki véleményemet - Nem illene az est hangulatához. Hiszen te mondtad, Szenteste van. – hangom éle szinte hétköznapinak hatott, angolságom megmutatkozott benne, miként komolyságom is, ám ugyanolyan halk maradt, mint általában az lenni szokott. Az elhangzott szavakat végig gondolva, jogosan merülhetne fel Puppy-ban a gondolat, nem is tudtam róla, milyen nap van ma. Persze, ez nem igaz. Ha nem lennék tisztában a dátumokkal, még nagyobb nyomorban élnék és akkor, könnyen lehet, ma nem ragadtam volna gitárt sem. Mezítelen lábam végigdörzsölődik régi szőnyegemen, ahogy azt meg-nem emelve fordulok a fiatal halandó felé.
- Van valami, ami sokkal jobban illik hozzám. És… talán a ma estéhez is. – szólaltam fel végül, mintegy reményt adva számára, ötletet adott és vágya egy kis zenére, melyet jómagam is módfelett kedvelek, nem marad kielégületlen - Maradjon itt. – azzal fogtam magam és határozott léptekkel, észrevehetően valamivel emberibb tempóban indultam meg a folyosó, majd a lépcső felé. Szinte új lendülettel, már-már lelkesen emeltem lábamat minden egyes fokon, hogy belépve az emeleti stúdióba megkeressem az ott uralkodó káoszban azt, mi szívemhez kifejezetten közel állt. Biztosra vettem, lehallatszik a dörömbölés és puffanás hangja, melyet néhány doboz odébb dobása okozott. Kerestem, kutattam, rámoltam, míg hirtelen meg nem álltam. Ott volt. Úgy néztem le rá, mint egy kalóz, ki épp most találta meg élete nagy kincses ládáját és szemét gyönyör lepi el. Ujjaim ráfonódtak a tokra, s mint aki extázisba esett, ugyanakkor mélyen döbbent sokkba, lassan indultam el lefelé. Lépteim súlyosan érték lépcsőn minden egyes fokát, ahogy közeledtem nappalim irányába. Megálltam a szoba küszöbén, ahogy kikerekedett szemekkel Puppy arcát kerestem, olyan sokk ült arcomon, melyet egy gyermeken látni épp mielőtt izgatottan kinyitná karácsonyi ajándékát. Mellkasom előtt tartottam a kifejezetten régi, kopott hegedűtokot. Nem szóltam. Abban sem voltam biztos, benne van a hangszer, noha a súlya erről árulkodott, hatalmas kétségbeestem volna, ha nincs meg. Ha ezt elveszíteném, olyan lenne számomra, mintha családtagom ragadná el tőlem valaki, végleg. Ha megsérül, nem kell többé, mert ha meg is javítod, már nem lesz ugyanolyan. Szabad kezemmel végéhez nyúltam, finoman érintettem, mintha attól tartanék porcelánból van és eltörik puszta érintésemtől is. Íriszeim rá siklottak, szinte a rabjává váltam féltett kincsemnek, mely oly’ kedves volt számomra. Vontatottan mozogtam, miként újra elindultam vele és egy derék magas polc újságok borította tetejére helyeztem. Ekkor háttal álltam a nőnek, de biztosra veszem, tökéletes tudja, mit lát most. Felpattintottam a zárat, szinte féltem kinyitni, megnézni mit rejt a belseje. De, megtettem. Lassan, már-már feszült csendet generálva önmagamnak, de megtettem. Felnyitottam és ott volt benne a gondos munkával, kézzel készített, még az ezernyolcszázas években készült hangszer. A hegedű, melyet Emory ajándékozott nekem egy meghitt napon. Látszott rajta kora, nem volt mai darab, kissé megkopott, hiába vigyáztam rá legbecsesebb kincsemként. Sajnos, volt idő, mikor nem voltam magamnál, vagy egyszerűen hosszú álmomat aludtam. Megviselte azaz idő, ám ettől csupán szebblett az antik darab. Jellegzetes illatát ilyen távolságból is éreztem, hála természetfeletti érzékeimnek, elkapott a nosztalgia, egy jobb korba, szép emlékekbe repített. Óvatosan nyúltam alá, kiemeltem dobozából, majd másik kezembe vettem a vonóját. Lassan fordultam meg, tekintetem könnyedén megtalálta a nőét. Nem is tudnám leírni milyen arcot vághattam, ám egy mély levegővétel sokat segített rajtam. Nem is emlékszem mikor hagytam abba a légzést, mikor ragadott el ennyire a pillanat nagysága. Puppy, érezd magad megtisztelve, ezt a hangszert rajtad kívül mára már holtak látták ezelőtt.
Lassan előrébb léptem, az ablak felé fordultam, ahogy helyére illesztettem, vállamhoz emeltem a hegedűt s hosszú idő után ismét egy dallamot adott ki magából. Szemhéjam magától csukódott le, ahogy átadtam magam a kibocsátott hangoknak, melyek zenévé váltak. Andalogtam, inogtam, ám nem azért, mert nem tudtam volna megállni önnön lábamon, nem, a zene váltotta ki belőlem, rá mozdultam, eggyé váltam vele, miközben háttal az embernek, egyenesen az ablakhoz fordulva, melynek üvegén visszatükröződött arcom, játszottam. Játszottam, elvarázsoltan.

Mortdecai Wolsey tollából


Tosca Fantasy † 1 099 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Kedd Jan. 09, 2018 8:35 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Nem tudom, hányadán állunk pontosan, és ez akkor sem változik meg, mikor rám szól, hogy tegezzem. Nem áll kézre, csak úgy nem szoktam embereket tegezni, tudom, hogy mondta, hogy Willnek is szólítsam, mégis… Idegen, pedig már átbuckáztunk egy-két dolgon, de ez feljogosít bármire is, hiszen nem ismerem, sőt! Ebből akkora buktát csináltam, hogy olyanokat voltam képes képzelni, hogy vámpír, meg hasonlók. Hogy pont olyan szörnyeteg, mint amit az autóbalesetnél láttam, amit Jack állított meg. Ácsi-ácsi, ettől távol el, felejtsd el Lynn, mert hamis képet kreáltál. Nem kéne ezen rágódni, miközben itt van előttem, pedig már megint csak a számra csúszott volna, hogy bocsánat, de a felesleges szónak nincs értelme, akkor mégis minek?
De az, hogy legalább ennyire beszélünk, és válaszol is nekem, örömmel tölt el. Ez tökéletes karácsonyi ajándéknak, többet nem is várok el, sőt, semmit sem. Tényleg elég, hogy végre emberek módjára beszélgetünk, még ha csak tömören, egy-egy rövid kérdést megválaszolva. De akkor is, emberi már… Nem néz ki úgy, mint amikor megtaláltam, talán nem annyira beesett az arca, talán a szemének fénye élénkebb, talán olyan, mintha élő lenne.
Szórakozottan felkuncogtam. Ha már egy kicsit humorizál, az tényleg lépés. Nem is tudtam, hogy rendelkezik ilyen képességgel, de jó, ha van. Lord Wolsey, maga igazi meglepetés, olyan rétegzett, és mégsem akar ebből megmutatni semmit sem. Miért? Miért omlott így össze, miközben a kialakuló kép alapján, maga egészen más, nem enged ennyire a letargiának és a depressziónak, most mégis mi omlasztotta így össze? Tudom, hogy nincs jogom tudni, és sosem fogom megtudni, de kárpótol az, ha újra régi dicsfényében fog ragyogni. Újra… Legyen az akár egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva. Én jövök. Nem úgy, mint eddig. Tiszta hittel jövök, mert hiszek benne, tudom, hogy képes lesz talpra állni, hogy meglátja a fényt a sötétben. Tudom. csak egy megérzés, mégis elég, hogy higgyek benne. Megmenthető, és én kihúzom. Segíteni akarok rajta, ilyen egyszerű.
- Igen, valóban én mondtam, de biztos van valami, ami… - értettem vele egyet, és kerestem a megfelelő szót. Játszhat szomorút, játszhat vidámat, akármit, míg szívből csinálja. Lényegtelen, hogy ma Szenteste van, érezze jól magát, érezzük jól magunkat. Ámbár, csodálni való, hogy a környezetét is számításba veszi, nagy lépést tett meg Wolsey, kimondottan nagyot, és nélkülem. Biztos kellek én egyáltalán mellé? Vagy épp az, hogy itt vagyok, hozz színt a szürke, monoton napokban, készteti cselekvésre? Oly mindegy, a válasz nem érdekel, hiszen attól még el fogok járni, csak haladjunk tovább a kijelölt mezsgyén, és ne forduljon vissza. Nem fogom hagyni, hogy visszaforduljon.
Felvontam a szemöldökömet. – Öhm, rendben… - Természetesen mi mást mondjak, ahogy utána néztem. Mi más? Mit hozol Wolsey? Néztem utána, míg végül el nem nyelte a lépcső, így aztán egyedül maradtam a lakásba. Egyértelműen nem lett jobb, de talán, ahogy ő is magához tér, a rend visszajön. Kivéve akkor, ha mindig is rendetlen típus volt, bár remélem, a konyhát azért még helyrerázza, hiszen ott kb. egy hulla is feküdhetne, olyan szag terjeng a levegőben.
Körbenézek a lakásban, nem sok minden változott, a plafonból még mindig hiányzik a darab, a gramofon mellett ott vannak a lemezek hegyekben, melynek tetejét most a doboz koronázza meg, ahogy könyvek vannak még halmozva ruhákkal. Karácsonyra utaló jel nincs, kivéve a férfi fejében. És már akár az is elég díszítő lehet a hangulathoz.
Hallom, hogy puffannak a dolgok, mire akaratlanul is összébb húzom magamat. – Minden rendben? – kiabálom fel, de a szavakra nem kapok választ. Remélem, nem most döntött éppen magára valamit. Mit kereshet ennyire bőszen, és felforgatva? Tovább motoszkál, egészen sokáig, amikor már merengek el, hogy vajon felmenjek és segítsek minden szó nélkül, noha tudom, egyértelműen megmondta, hogy itt várjam meg, így végül inkább várok, és számolom a perceket, ha még pár percig nem jött volna, biztos feltéblábolok és nem érdekel, ha éppen utána kirak a házból, hogy mégis hogy merészeltem. Na jó, kikerülni nem akarok… Micsoda dilemmák.
Végül megjelent egy tokkal, amit azonnal felismertem. Hegedű… Nem is tudtam…
Figyeltem, ahogy óvatosan kiemeli a hangszert, mintha oly törékeny lenne. Óvatos, figyelmes, nem láttam még ilyennek, így aztán egy szót sem szólok. Találkozott tekintetünk, láthatta rajtam, hogy mennyire kíváncsian és töprengőn figyelem. De az ő vonásait nem tudtam megfejteni – volt benne múlt, jelen egyaránt. Fájdalom? Szeretet? Ki tudja, olyan képlékeny volt, olyan változó, hullámos, ahogy a múlt megidézi önmagát, ahogy megfogja a hangszert.
Végül fordul, és belekezd a dallamba. Azonnal felismerem, hiszen hányszor hallgattam én Toscát már. nem vagyok nagy operás, mégis, vannak olyan gyönyörű dallamok, amiknek nem lehet ellenállni.
A dallam lágy, keserves, és mégis szívet melengető. Gyönyörű, melybe beledobog a szív, melyben még levegőt is alig merek venni, nehogy akár egy kicsit is meghallatszódjon a hegedű sírásában. Nem bánom, hogy eljöttem, hogy tanúja lehettem ennek. Megérte. Igazán megérte. Bár más is hallhatná, tudhatná, érezhetné azt az érzelmi hullámot, amit belesző a hangokba, amitől a piano és forte teljesen más lesz, amitől az ismerős dallam mégis csak egyedivé válik. Valaki megírta, de Wolsey volt az, aki eljátszotta. Mindenkinek mást jelent a zene, ő megmutatta, a számára mit is. Kinyitotta lelkét, még ha csak egy aprócska szegletét is. Beleshettem, de tudtam, ennek nem adhatok hangot. Ez csak a mi titkunk.

Unravel | 887| olyan gyönyörű volt a reagod még most is *-* | ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Kedd Jan. 09, 2018 10:25 pm
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Hevesen kutatok, pakolok, dobozokat dobálok egyik helyről a másikra, súlyosakat és könnyebbeket egyaránt. Szemöldököm ráncolom a procedúra közben, meg-meg torpanok egy pillanatra, íriszeim ide-oda ugrálnak, vészesen keresnek, érzéseim kavarogni kezdenek a kétségbeesés és düh határain. Hallom Puppy kérdését, feltörő hangját, ám figyelmen kívül hagyom. Több koncentrációra van szükségem, meg akarom lelni, meg kell lelnem, különben egy teljes világ omlik össze bennem. Újra munkához látok, feltúrom az egész stúdiót, melynek fala teljes mértékben, még a mennyezete is harmincdarabos tojástartókkal van kiplakátozva a hangszigetelés végett, mégis, a nyitott ajtónak hála, az épület ódivatúságának köszönhetően az alant várakozó ember fültanúja keresgélésemnek. Sóhajtanék, de a beszívott levegő nem jön ki tüdőmből, amikor megpillantom a tokot. Felé sietek, kezembe veszem, s mint egy féltett kincset ballagok le vele a földszintre.
Teljes beleéléssel, lehunyt pillákkal játszottam. Eggyé váltam hangszeremmel, e becses, számomra minden kinccsel felérő tárggyal, melynek szemeimben lelke, történetet, múltja és jelene van, jelene pedig funkciót, cél ad neki, ami túlmutat a zenén, a rajta játszott dallamokon. Olyan magasztossá, felbecsülhetetlen értékűvé teszi szememben, amiért képes lennék az egész világot felgyújtani, ha az lenne megszerzésének és gondosan, féltve történő megóvásának egyetlen módja.
Vonóját megemelem, véget ért a dal. Nincs tovább, elhallgat a hangszer, de e csend, mely leülni készül, nem feszült, se nem nyugtalan, hanem békés és lágy, meghitt, melyben nincsen szükség szavakra, a test legapróbb mozdulatai, annak rezdülései tökéletesen kommunikálnak nyelvünk helyett. Talpam súrlódik a szőnyegen, miközben megfordulok, lassan leengedem kezem és Puppy-ra emelem világos íriszeim. Érzem, nem vagyok olyan, mint voltam, de nem is vagyok azaz erős alak, aki azelőtt. Valahol a kettő között, egy teljesen más létsíkon járhatok, egy idegennek tűnhetek, ki beburkolódzott, rejtelmes, ugyanakkor emberi, jól érzi magát önnön egyszerűségében, ahogyan most áll.
Pár másodpercig, szinte végtelennek tűnő perceken át állok. Csendesen, mondhatni nincs mit közölnöm. Ellenben, bár testem nem mozdul, tekintetem annál elevenebb. Élénken jár, hol a padlót vizslatja, a szoba bútorzatát, de többször visszaugrik a fiatal nőre is. Egy kissé olyan, mintha nem tudnám hol vagyok, mit akarok, ellenben, izmaim nem feszültek, tekintetem nem zavart, hanem szétszórt, elmém üres és emiatt képtelen vagyok bármin is elidőzni, megragadni, mondhatni, felhagytam az egyszerű embereket nyomó gondokkal, aggályokkal, feszéjekkel. Nincsenek érzelmek, még sem tűnök ridegnek, nem is érzem magam annak, bár, könnyen lehet, morcos medve hangon felelnék, ha meg kellene most szólalnom.
Végül, elveszettségem megtörik, a cselekvéstelen percek eltűnnek, lábam emelem, ami egyenesen a tokhoz vezet vissza. Törődőn pillantok a hangszerre, melyet gondosan, apró, finom mozdulatokkal helyezet vissza ágyába, éppen úgy bánva vele, mint egy porcelánnal, noha tisztában vagyok vele, hiába nagy vámpír erő, a késszel faragott fa nem fog megroppanni kezeim között. Csattan a zár, megtöri a kellemes, bizonytalanságot szülő csendet, ami egészen addig azt sugallta szívünkbe, bármelyik percben történhet valami. Bármi. Valami nagy, kicsi, hirtelen dolog, új vagy régi. Bármi, de történni fog. Nem lett semmi.
- Tudsz sakkozni? – amilyen váratlanul csendül fel már-már semleges, mégis mély karccal hangom, úgy fordulok meg. Egyenesen a nőre nézek, várom válaszát a semmiből jött kérdésemre, erősen szuggerálom tekintetemmel, tudni akarom mit fog mondani. Fekete, kócos tincseim kuszaságában néhány úgy dönt, belelóg egyik szememben, de ez nem akadályoz meg abban, hogy egyenesen rá meredjek, várjak feszülten, míg ajkai szóra nem nyílnak.
Válaszától függetlenül, következő cselekedetemmel félig visszafordulok a hegedűtokhoz, megragadom és egyenesen, határozott léptekkel indulok meg vele felfelé. Már-már úgy tűnhet – számításba véve egész eddigi viselkedésemet, az összeset, amit ezzel a nővel egy légtérben követtem el – rohanok, hogy visszategyem becses helyére, rejtekébe bújtassam hangszeremet, eztán visszatérek a nappaliba.
Amennyiben igennel felel, útközben a folyosó két-három dobozában is turkálni kezdek, megkeresem bennük az egyik sakk-készletet – legalább három van elrejtve, abból az egyik egy kifejezetten régi, antik darab, még az én koromban használtuk Arthur-al –, egy kissé kopott, fából készült darabot sikerül előhalásznom a rengeteg holmi közül. Ezzel kezemben térek vissza, leteszem a dohányzó asztalra, előkészítem és Puppy felé fordítom a fehéreket, jobban illik hozzá, mint jómagamhoz. De, hogyan ülök le vele szemben? A helyiségben, a kanapé mögött van egy hasonlóan régi, nyúzott, kopott piros fotel, nemigen van használva és megközelíteni is elég lehetetlennek tűnő, vagy legalábbis embert próbáló feladat, de azt szabadítom ki és helyezem a testesebb bútordarabot egyenesen halandó társammal szembe. Leülök, balommal a karfán támaszkodok, előre görnyedek, jobbom combomon pihen, a tábláét figyelem, ő kezd. Játszunk!
Ha nemet kapok kérdésemre, egészen más a helyzet. Lejőve az emeletről rögvest visszatérek hozzá, leülök korábbi helyemre, kanapémon hátradőlve merül némaságba és várom a csodát, valami elfoglaltság kiötlését illetően. Persze, nem számít mennyire jó vagy rossz ellenfél lenne sakkban, komoly tapasztalatomnak hála – és mivel gyakran űzöm önmagam ellen is játszva – eleve kevesen képesek legyőzni benne, de mégis jobb, mint semmit se csinálni. Így viszont, hiába egy döcögős válasz, kénytelenek vagyunk a rendetlenséget bámulni. Még abban is több dolgot találok, mintha őt kellene néznem. Nemigen tudnám megmagyarázni miért, hiszen egykoron kifejezetten sokat vizsgáltam másokat, bámultam őket, tanultam, figyeltem, következtettem, de ő… hidegebben hagy, mint a már megszokott környezetem.

Mortdecai Wolsey tollából


Streets of Tangier † 809 † Köszönöm, Lynne! † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Kedd Jan. 16, 2018 8:57 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
A zene egy más világ, ott nincsenek szavak, csakis a színtiszta érzések. Sosem tanultam hangszeren, de lenyűgöző tudott lenni, hogy egyesek mit tudnak kicsikarni egy tárgyból. Milyen gyönyörű hangokat, amik elvarázsolják az embert. Pont így hallgattam én is Willt, ahogy az ablak felé fordulva jajongott a hegedű. Nem karácsonyi, még csak nem is vidám, de így is adott egy hangulatot nekünk. Különös volt, mintha maga Will lelke tárulkozott volna fel. Csak egy icuri picurit. De felnyílt és megmutatta magát nekem.
Nem adtam szót a dolognak, de tudtam, Will jó úton jár, javul. Nem úgy mondom, mintha beteg lenne, de csak talán nem fog visszazuhanni a szakadékba. És ami még ennél is különösebb, annyira nem is volt rám szükség, maga lépte meg a dolgokat, persze, eljöttem, mi mást tehettem volna? De akkor is, ő találta ki a hegedűt, ő engedett be, meghozta a döntéseket, hajlandó volt változni. Még ott van benne a régi Lord, aki egyszer úgy fog fényleni, mint régen. Nem vagyok ebben biztos, de hinni szép benne. Egyszer már elvesztettem a hitet ostobaság miatt, itt az idő, hogy újra megragadjam, és ezzel őt is. Szükségünk van Lord Wolseyra. Ezt még úgy is tudom, hogy nem igazán vagyok tisztában azzal, mit is csinál, mit dolgozik, milyen helye van a világban. Csak tudom. Amolyan megérzés. Tudom, hogy ő tettekre képes, ha éppen céltudatos, határozott, nem pedig csak ül és bámul ki a fejéből.
Vége lesz a dalnak, vége lesz a hegedű gyönyörű hangjának. Csönd telepszik le, amit sem ő sem én nem akarok megtörni. Pedig emelném kezemet, hogy megtapsoljam, hogy büszke mosollyal ismerjem el, igen is képes. De meglátva az arcát, a meg nem akadó szempárt, ami csak keres valami fogódzkodót, elcsöndesülök. Mosolyogva figyelem. Úgy tűnik, mintha felébredt volna, mintha most látná először, hogy milyen környezet veszi körbe, milyen a szobája, milyen ott állni. Új? Érdekes? Nem tudom, ahogy eddig, most sem tudok olvasni a gondolatai között. Hagyom, hadd ismerkedjen, miközben magam is körbenézek. Csodát várok? Hátha a ház belseje átalakulna? Hátha a rumli eltűnne? Szívem szeretné, de nem lesz. Lassan, kezdem megszokni ezt a hátborzongató környezetet, ahol élni sem lehet, mégis Will képes rá. Hogyan? De nem karácsonykor kéne erre fényt deríteni, még a végén megfutamodnék az egerek láttán. Jézusom, lehet, vannak itt egerek?!
Összerezzenek, ahogy megmozdul, hiszen a csöndben zajosnak tűnik még ez is.
- Ha gondolja… - kezdtem bele, hátha akar még egyet játszani, de elteszi az elcsöndesült hangszert, a zár kattan, és tudom, ebből ma már zenélés nem lesz. Micsoda kár…
Szinte elkerekedett a szám,a hogy hozzám szól. Komolyan? Biztos ezt képzelte? Vagy elmém már hallucinációkat vetít elém, mert annyira szeretnék ebben hinni? De ahogy látom, hogy választ vár, csak bólintok először. – Igen, tudok.
Fogjuk rá, hogy tudok, általában én vagyok az, akit elvernek, és csak kuncogva tűröm. Sosem érdekelt a veszteség, szerintem olyan állapot nincsen, ahogy győztes sem. Így aztán, minek zargassam lelkemet, csak mert nem áll rá az agyam úgy a sakkra, mint másoknak. Kellemetlen egy játék lesz, de most kivételesen, valóban hajlandó vagyok tenni azért, hogy legalább kicsit vegyen akadálynak a játszmában. H tud, biztosan nyerni fog.
Fájdalmas sóhajjal látom, hogy a hangszert elviszi. Ennyit a zenéről, most már nincs vissza út, búcsúzni kell. Bye-bye, hegedű! Gondolom, nem egy hamar fogunk újra találkozni!
Nem tűnik el sok időre, így aztán seggem maradok.
Meglepetten nézegetem a kopott dobozt. Akkor tényleg sakkozni fogunk! Nem mintha a felfogási képességeimmel lenne baj, de Willnél sosem tudnám megmondani, hogy szeszélye milyen irányba fordítja őt az útján…
A fehéreket kapom, vagyis én is fogok kezdeni. – Várj… - akartam arrébb mozdulni, hogy legyen helye, valahogy csak elférünk a kanapén is, de végül szerez magának ülőalkalmatosságot, így jobbnak látom, nem tovább erőltetni a témát, hogy nem kellett volna.
- Khm – köhintettem, miközben elhelyezkedtem kényelmesen, előrébb dőltem, miközben felállítottam bábuimat, és végignéztem a soron. Taktika… AZ összes sakktudásomat igyekeztem előásni, hogy találjak valami jó kiindulási pontot. Sokat játszottam, így ragadt rám valami. indítsunk az albín-ellencsellel, bár úgy sejtettem, nagyon is ismeri, ha felajánlotta a sakkozást, valószínűleg nem azért, mert nem tud játszani!

Unravel | 714| :3| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Kedd Jan. 16, 2018 10:54 pm
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Nem igazán foglalkoztat mit akarhat Puppy. Szavai elhalnak, mondanivalóját nem fejezi be így letudom annyival, nem is lehet annyira érdekes, vagy fontos az a bizonyos mondat, gondolat, mely szóra nyitotta ajkait. Körbe tekintek, egyik helyről a másikra ugrik íriszem, végül elteszem féltve őrzött hegedűmet, legbecsesebb tulajdonomat. A halandó nő felé fordulok, felteszek egy kérdést, melyre igennel felel. Szinte hálát adok érte az égboltnak, mert bizony, semmi ötletem, elképzelésem arról, mi más egyéb elfoglaltsággal tudnám őt is bevonni a Karácsony előtti Szenteste óráiba. Nem tudom, lehet a végén csak leültem volna, visszazuhanva bambuló pozíciómba és némán vártuk volna a hajnalt. Bár, kétlem szánna rám annyi órát, oly’ sok időt, hogy ránk virradjon.
Felelete után mintha mi sem történt volna fordítom el kócos fejem, ragadom meg kincsemet és indulok vele vissza, egyenesen az emeletre, ahová elrejthetem minden egyes kíváncsi tekintet elől. Na, nem mintha olyan sokan járnának erre, ha mégis, nem szokásuk belépni hajlékomba. Mielőtt újra megláthattam volna derűs arcát, melynek látványa inkább volt lohasztó, mintsem vidító számomra, felkutattam pár dobozt mire ráakadt a keresett tárgyra, egy kopottabb sakk készletre. Ezzel kezemben tértem vissza a nőhöz, majd némi előkészület után, kényelembe helyezhettem magam fotelembe. Ezzel az átrendezéssel jól megzavartam az eddigi monoton állapotokat, felborult a lakásban uralkodó rend – mert egy zseninek a legnagyobb rendetlenség valójában gondos rendszerezettségen alapuló tételsor és tökéletesen át lát rajta – noha rólam nem mondható el, ura voltam a helyzetnek. Nagyjából meg van, hogy minek hol kellene lennie, ám az már egy egészen más kérdést, ott is van-e. Néha, amikor keresek valamit átpakolok dolgokat, szétdobálok pár holmit, így könnyen összekeverednek a cuccok, olykor össze is török pár törékenyebb tárgyat, ami nem éppen jó, de amíg nem tudom mit tettem tönkre, addig nyugodt marad érte lelkem. Fogalmam sincs mihez kezdenék, ha egy számomra fontosabb dolgot semmisítenék meg, lehet, utána halnak lelkem egy része is, összetörnék vele együtt, vagy egyszerűen őrült tombolásba kezdenék.
Mindketten felkészülünk a nagy játszmára, bár előítéletesen állok Puppy-hoz. Nem tűnik olyannak, aki nagyon ért hozzá, de kitudja, lehet éppen ez a hobbija, hiszen, a mai világban nem csak a nemeseket oktatják, nem csak katonák, férfiak űzik eme logikus gondolkodást igénylő mesterséget. Noha, vonásaim mozdulatlanok, ércesek, komorak, elmélyültnek tűnnek, valójában nem csak magára a játékra figyelek, hanem a velem szemben ülő ifjú halandó vonásaira is, persze, mindezt a legnagyobb titokban, igazi diszkrécióba burkolva, úgy téve, mintha le sem venném szemeimet a tábláról.
- Mondja… – kezdek bele, miközben jobbom emelve megteszem a szükséges ellenlépést - Hol tanulta a Nagymesterek taktikáit? Hobbi, vagy komoly sport? – teszem fel mély, komoly hangszínben, miközben folytatódik a meccs. Persze, ez csupán időtöltés, hosszú percekre, netán órákra, attól függ, mennyi időbe telik győznie valamelyikünknek és hány partira lesz energiája ember ismerősömnek. Tulajdonképpen, azért foglalkoztat a kérdés, mert nem a legismertebb taktikát választotta, ritka és kifejezetten nagy koponyák használják – és ezzel se magamat, se őt nem óhajtom minősíteni – ami elgondolkodtató, de az is lehet, pusztán a véletlen műve lenne. Bár, kétlem, sokkal inkább tűnnek mozdulatai tudatosnak, mint sem véletlenszerűnek. Ezek alapján, könnyen lehet, sokáig, nagyon sokáig fog tartani ez a kör. Nem mintha bánnám. Egész éjjel, sőt, egész emberöltőkön át ráérek, úgy sem megyek innen sehová, nincs miért, nincs kiért, hát miért ne tölthetnénk ki az időt valamivel, ami még jó hatással is van elménkre.
Apropó, ha már elme s gondolkodás, üres fejem kezd kevésbé kuszának tűnni, mintha a letisztultság segítene rajta, vagy… ennyire nagy fonalgombolyaggá váltak volna gondolataim, hogy már nem látom annak se részletét, se egészét? Nincs mit kiragadjak, megfogjak, elemezzek, rágódjak, elvessek, keressek, egyszerűen, nincsen semmi fejemben. Fogaskerekeim egyedül a sakkra képes fókuszálni, ott vagyok, látom a lépéseket, a stratégiát és ennyi, megteszem azt, mi a győzelemhez kell, de semmi egyéb nem játszódik le bennem. Lelketlen porhüvely vagyok, melyből kiszállt minden élet, motiváció, és csak amikor már unom a csendet, a semmittevéstől keletkező ólomlábú másodpercek vánszorgását, akkor teszek valamit, ami segít túlélni egy-egy éjszakát. Kérdem én, van-e így értelme az öröklétnek és ha nincs, miért nem vagyok képes véget vetni neki?

Mortdecai Wolsey tollából


Streets of Tangier † 658 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Szer. Jan. 17, 2018 5:38 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
„ – Lynn néni, lépjél – duruzsol egy magas hang a fülembe, ahogy nézem a táblát, és végül a huszáromat arrébb léptetem.” Apám tanított meg a sakk alapjaira, legalábbis a lépésekre, de utána otthonokban, szociális munkásként, a könyvtárban, esetleg a kórházban fejleszthettem ezt tovább. Ahogy a legtöbb kártyajátékot is, nem csak a pókert, de tarokkot, ultit, römit, kanasztát, makaót, és hasonló játékokat is elsajátítottam, néha jobban, mint a hobbi szint, néha pedig örültem, hogy tudtam valamit lerakni az asztalra. Bébiszitterként pedig aztán mindenféle gyereknek kellett eleget tennem, így a sakk, mely oly sok évszázadra húzódik vissza, egyike lett azoknak, amiket könnyen játszottam. Egyes cseleket akár fel is ismertem, míg másokról halvány gőzöm sem volt. Talán, a legnagyobb hibám, hogy nem tudtam megjósolni, mit lép a másik játékos, ezért nem tudtam felállítani egy taktikát, ami felé vezessem. Nem voltam vezetőtípus, nem tudtam csak egy bábuval nyomást gyakorolni a másik játékosra, ennyire összetetten nem akartam már gondolkodni. De néha nem is ez vezet el ahhoz, hogy mattot adjunk a királynak.
Figyelem, hogy mit lép, és azonnal tudtam, felismerte a vezércsel típusát. Hát, azt hiszem, ezek után a játék gyors folyásúvá fog válni, hiszen nem sok mindent tudtam felmutatni, már pedig, Mortdecai biztosan tudott játszani, egyre jobba bizonyosodhattam meg róla.
- Azt hiszem, egyik sem – pillantottam fel rá őszintén. – Nem tanultam, csak néha, mikor el kellett ütni az időt, mások bevettek, mikor még dolgoztam szociális munkásként – fűztem hozzá, bár nem tudom, mit számít, hogy most milyen szerepe van a sakknak az életemben. Komoly ellenfél nem leszek, ezt szerintem ő is pontosan érzi, ahhoz túl sokáig húzom az időt, pedig át kéne látnom a 32 bábun elég hamar. Mégis, elmélyedek az emlékek között. Mit érdemes, mit nem? Akkor is képtelen vagyok megmondani, hova lép, ahogy azt sem tudtam, amivel kezdett. Megfontolt volt, hogy felmérje, mit tudok és mit nem…
Felsóhajtottam, sáncoljak, hárítsak vagy támadjak. Van-e értelme? Azonban, bármennyire is akarok olvasni a férfi vonásaiban, nem tudok. Olyan üres, pedig az előbb még teli volt élettel. Figyeli a pályát, vajon mit lépek? Mit tippelsz? Mit gondolsz, hova teszem meg az újabb lépést? Előnyt vagy hátrányt jelent? Képtelen voltam olvasni benne, ahogy eddig is, csak azt lehet látni, hogy koncentrál. Ami jó, de nem többet. Mindig csak egy érzelemnek ad utat, így aztán feladtam azt, hogy konzekvenciát vonjak le belőle. Rajtam áll, hogy döntök. Hajlandó vagyok kockáztatni, vagy pedig a biztonságosabb út felé hajlok.
Beharaptam alsó ajkamat gondolkodva, míg végül engedtem, hogy a sáncolást válasszam, ezzel legalább a királyomat biztonságban tudhattam…
Ahogy lépett, látszott, hogy már pedig, sokkal jobban ismeri a pályát, a bábukat, több tapasztalattal és tudással rendelkezik. Lenyűgöző volt, ahogy elmélyedt a játékban, azonban egyszerűen félreállítható játékos tovább sem akartam lenni. De azt hiszem, nekem nagyobb küzdelem volt a játszma, mint neki. Mindegy, hogy mi lesz a vége, ha ez segít, akár ezer játékot is lejátszhatunk, már pedig, úgy tűnik, ez nincs rá rossz hatással. Leköti, foglalkoztatja, az pedig már bőven elég tud lenni. – És ö… mármint te. Hobbi? Bár, ahogy látom, akkor olyan hobbi, amit jó gyakran űztél. – húztam el a számat, látva mit lépett… Míg én inkább a hárításra hangsúlyoztam, ő kockáztatott. Tudta mit akar, és afelé irányított el. Túl tudok látni a taktikáján? Vagy a játék meg volt írva már akkor, mikor elkezdtük? Nagyobb elme a férfi, mint vártam? Biztosan. Apró szegmensét ismertem csak, sőt! Talán annyit sem, most esélyem volt végig követni a logikáját, ahogy alkalmazkodott a lépéseimhez, kifejezéstelen arccal folytatta a játékot.
- Hmm… - mosolyodtam el, ahogy bevezetett a labirintusba. Elvesztettem a fonalat, hogy mit csinál, már csak saját megérzéseimben és az eltanult trükkökben bízhattam.

Unravel | 633| - | ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Feb. 04, 2018 5:35 pm
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Újabb elméletek, ismét egy értelmetlen tánc, mely kizárólag elmémben játszódik le. Mintha tudnám a lépéseket, de oly’ ködösen látok, hogy nem tudom megemelni lábaim, össze-vissza teszem egyik helyről a másikra és közben megpróbálok kibotorkálni ebből a képtelen helyzetből. Szinte látom magam egy parkettázott helyiségben, hol egykoron bálokat tartottak s most, nincsen más csupán az én leharcoltságom, ügyetlen, béna mozgásom és a kedvtelen vágy, hogy kiszabaduljak ebből a céltalanságból, ám mivel nincsen semmi, ami igazán előre hajthatna, pusztán keringek egyik pozícióból a másikba.
Ekképpen érzem magam, noha a sakk most sem megy rosszabbul, mint fény koromban. Lassan, megfontoltan, előre látóan emelem egyik bábum a másik után, újabb pozíciókat veszek fel, különleges taktikákat vetek be mindannak ellenére, partnerem, jelen esetben ellenfelem, nem éppen mestere ezen tevékenységnek. Ellenben, nem nevezhetem teljesen kezdőnek sem, nyitása nem volt véletlen, szándékosan lépett egy igen felsőfokú csellel, melyet kizárólag képzésemnek és tapasztaltságomnak hála vettem észre. Annak ellenére, elvárás volt tőlem eme társas tevékenység ismerete, elsajátítása, valójában mindig is szerettem. Különösen az olyan időszakokban, mint amilyen ez is volt, az elmúlt hónapok egyre lejjebb sodortak, éreztem, miként süllyednek lábaim egyre mélyebbre és mélyebbre abban a bizonyos mocsárban, amibe belekerültem. Elvesztettem minden motivációmat az életben, elbuktam harcomban, elvesztettem csatáimat és most itt vagyok, le igázottan, meggyötörten.
Miközben folytatódik a játék, elménk csatája, az ész játéka, felteszek egy kérdést számára, ezzel megtörve a feszült, ám annál kényelmesebb csendet. Látszólag teljesen átadom magam eme pillanatnak, a légkörnek, melyet maga e remek és sokat megélt tábla váltott ki. Világos íriszeim rajta tartom a négyzetrácsokon, figyelem bábuim, övéit, mérlegelem az új lehetőségeket, egyfajta stratégiát alakítok ki. Komolyan veszem ezt is, minden más játszmámat. Segít józannak maradni, egyfajta kapaszkodót jelent nekem ehhez a világhoz, a valósághoz és megtart, nehogy tovább zuhanjak, elengedjem magam és végleg odalegyen minden. Átadom magam neki, hangom is hozzá csendül, mélyen szólalok meg, némi angolsággal akcentusomban, majd válaszol. Szemem sarkából, periférikus látásomból látom, érzékelem, rám tekint, felém fordul, de én komor arccal továbbra is a táblát vizsgálom. Válaszol, majd sáncol. Várok, elmélkedek pár másodpercig, felmérem helyzetemet, lehetőségeimet, mire megteszem a szükséges lépést. Képtelen vagyok összetetten gondolkodni, egyszerűen el vagyok veszve odabent, nem látok át saját magamon, semmit sem érzek, csupán azt, amit a játék enged, ezért ebbe fogózkodva próbálok itt maradni. Többé-kevésbé sikerül is, a hosszú évtizedekre visszanyúló rutin segít, állapotom nem ront teljesítményemen, ám emiatt nem tudom felmérni környezetemet. Bár, amilyen leharcolttá vált ezen aprócska lakás, talán jobban is járok vele.
- Elvárás. Kötelességem volt eltanulni, de nem bántam meg. Komoly hobbivá vált. – folytatódott a játék, újabb és újabb bábuk kerültek más-más pozícióba, egyesek lekerültek csatamezejükről, miközben nem hagytam figyelmen kívül kérdését. Komolyan feleltem rá, sakkozás közben, még ha sokszor úgyis tűnhet az egyetlen dolog amit látok és érzékelek, az a katonák összetett sora, valójában ezen tevékenység közben kifejezetten megtanultam észrevenni a velem szemben lévőt.
Hosszú percek teltek el, teljesen elveszett időérzékem, noha eddig sem állt valami stabil lábakon. Sőt! Nem játszott rosszul Puppy, annyira élveztem az ellene irányuló stratégiai szövetkezést, mint bármely más, eddigi ellenfeleim ellen. Visszaadta azt a régi, már-már nosztalgikusnak nevezhető játék érzését, emiatt pedig hálás voltam, még ha ezt nem mutattam ki, akkor is. Végül, lassan eljutottunk odáig, hogy én következtem, még pedig utoljára. Ha a bástyámat odébb teszem, azzal véget ér ez a meccs, mattot kap. De, mielőtt megtenném, ajkaim lassan elnyílnak, hangszálaim szavakat generálnak izmaim segítségével.
- Mond, szereted a csokoládét? – teszem fel e kérdést egyszerűen, továbbra is magam elé bámulva, teljesen váratlanul, semmiből jövően megtörve a körülöttünk lévő csendet, hiszen mindketten valami másra koncentráltunk, egészen idáig. Amint válaszra nyitja ajkait, jobbom megemelkedik, és odébb csúsztatom mutatóujjammal bástyámat. Sakk-matt. Lassan, komótosan emelem meg egy egészen aprónyit fejem, mely egészen idáig előre volt esve. Pillantásom követi a berendezés vonalát, egészen a velem szemben ücsörgő fiatal emberig, felkúszva rajta megállapodik arcán. Most először nézek rá, mióta elkezdtük ezt a partit. Válaszára várok, végül annak függvényében mit felel, megteszem válasz cselekedetem.
Igen esetén, ráérősen emelkedek fel fotelemből, kilépek dobozokkal szegélyezett folyosómra, felkeresek egyet közülük, melyben legalább három különböző ízesítésű és márkájú táblás csokoládé pihen, illetve egy díszes dobozú, pralinés bonbon. Ezekkel a kezemben tértem vissza Puppy-hoz, majd az asztalra téve mutattam felé nyitott tenyérrel, ezzel kínálva meg őt és ezt szóban is megerősítettem - Válassz kedvedre. – azzal visszaültem fotelembe és elkezdtem újra felállítani a bábukat.
Ha nemet mond, némán neki állok készenlétbe helyezni a táblát, hogy mielőbb új meccset kezdhessünk.

Mortdecai Wolsey tollából


Streets of Tangier † 724 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Vas. Feb. 04, 2018 10:22 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Egy játék, mégis, ahogy játszunk, mintha több lenne annál. Vagy csak én gondolom túl, ahogy ütődnek ki, mozognak a bábuk a fekete-fehér pályán? Túl akarok járni az eszén, mégis tudom, ez szinte lehetetlen, ahogy lép velem szemben. Kóstolgat, majd pedig taktikázik, ahogy a lépések elébe megy. Tudja mit akar azon kívül, hogy mattot adjon. És ez már jó dolog, összetetten gondolkodik, még ha csak egy dologra ia fókuszál, de legalább fókuszál. Emlékszem, mikor először jöttem be, és csak meredt maga elé, alig értette a szavak, alig akarta megérteni őket, de a végére csak kirakott a lakásból. Ezek mind egy-egy lépések afelé, hogy Lord Wolsey az legyen, aki régen. Ember, nem bűn az, ha valaki gyenge, ha történt valami, ami megrázta, amitől úgy érzi, hogy kicsúsztak ujjai közül a dolgok, és nem is akar tovább lépni, mert egyszerűen megragad saját lelkének posványában. Ez mindenkivel előfordulhat, csak egy dolog van, hogy van tovább. Az idő telik, a környezete éli tovább az életét, nem maradhat le csak úgy az ember, mert a világ nem fogja megvárni. Vajon Wolsey egyáltalán foglalkozik hírekkel? Valamit figyel, azon kívül, hogy rothad el ez a ház körülötte? Hogy látja, telik az idő és ő kimarad? Miért nincs jelentősége ennek számára?
Az emberi lélek nagyon összetett és kiismerhetetlen, csak azt tehetem meg, hogy a lehető legjobban igyekszem hozzáállni. Ennyi és nem több. Nem a kegyeibe akarok férkőzni, szimplán csak, hogy vegyen számításba. A sakk ezt teszi, muszáj a lépéseimbe belelátnia, hiszen nem magával játszik, hanem egy másik lénnyel.
Meglepetten nézek rá. Elvárás volt a sakk? Bár, akár, lehet, hogy vannak olyan családok, ez olyasmi mint az ügyvéddinasztiák, szülő azt csinálta, akkor a gyerek is és így tovább. – Meglátszik – fűztem csak mellé, hogy valóban jól tud. Mit csináljak? Vessek be egy bolond mattot? Látom, ahogy a lépésekkel egyre közelebb kerül ahhoz, hogy kiüsse a királyomat, én pedig egyre távolabb, hogy az övét. Mikor fordult így meg a mérkőzés? Észre sem vettem és máris úgy alakítottam a játékot, ahogy ő megtervezte? Lynn, Lynn, miért nem figyelsz? Hajlamos vagyok minden másra, főképp most Wolseyra, aki kezd emberi lenni.
De ha ez nem lenne elég, újabb kérdés, ami megszakítja gondolatmeneteimet, sőt! Teljesen kizökkent. Csokoládé? Hogy jön ide a csokoládé? A bábukat figyelem és már esik is le a tantusz, mielőtt kinyitnám az ajkaimat: vesztettem. Sakk-mattot fog adni és ebben már nem tudom megakadályozni. Későn vettem észre, no fene! Nem mintha szívemen viselném, mert kimondottan jól esett ez a játék vele és remélem, fordítva is így igaz.
- Persze! – mosolyodtam el. – Az édességgel meg lehet venni – jegyeztem meg túlzottan, hiszen tényleg szerettem. Hátra dőltem, ahogy meglépte a lépést, nos, nem volt kegyelem! Valóban vesztettem!
Találkozott tekintetünk, nem tudtam eldönteni, hogy mit is látok a szemében, leginkább a káosz vagy a semmit tudnám rá aggasztani. Olvashatatlan volt pillantása, és nem is szándékozott segíteni ebben, így aztán csak egy csalfa mosollyal elégedtem meg ennyivel. Wolsey, maga bámulatos!
Néztem, ahogy elmegy és visszatér táblákkal. Na ne! Ezt most tényleg? Elkerekedett a szemem, egyrészt, hogy a házban van ilyen tiszta pont rajta kívül, másrészt, hogy egyáltalán megkínál, veszi a fáradtságot és idehozza nekem… Azt hiszem, komoly haladást értünk el ma. Természetesen, ezt semmiképp sem gondolom úgy, mint egy pszichológus az alanyával, hanem tényleg örültem, hogy jobban van. Minden nem működhet egy csettintésre, ezzel tisztában voltam…
Megnéztem a csomagolásokat, végül egy mogyoróson állapodtam meg, elvettem és már nyitottam is fel. – Ha kérsz, nyugodtan – törtem le belőle egy sornyit és jóízűen kezdtem el enni, ahogy néztem, hogy a bábuk újra állásba kerülnek. Oh, még egy meccs? Ennyire élvezi, hogy nyerhet, Wolsey?

Unravel | 629 | - | ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Feb. 18, 2018 12:34 am
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Továbbra is ugyanazt a kuszaságot éreztem, mint korábban. Egyszerre fogott el egy hatalmas fonalgombolyaggá vált gondolatlabda és a körülötte lévő hatalmas, fekete üresség. Egyszerűen nem tudtam hova tenni önmagamat, a helyzetet, azt a megsüllyedt valakit, akivé lettem. Semmi sem érdekelt, egyszerűen csak lebegtem a másodpercekben, minden egyes apró pillanatnak, amely szertefoszlott az idő előre haladtával. Nem tudtam megfogni se múltat se jövőt, nem volt semmilyen elképzelésem arról mi volt vagy mi lehetne, csak a jelen számított, de még az se igazán. Képtelen voltam bármin is hosszasan elmélázni, hosszú logikai elemeket építeni belőle, többet látni annál, mint ami a legegyszerűbb nyilvánvalót képviseltette. Emiatt érzelmeket sem tudtam előhúzni magamból, inkább a megzuhant, élettelen, mi több, érdektelen állapotot sugalltam és a legrosszabb ebben az volt, hogy igaz. Valóban nem érdekelt semmi és senki sem, bár be vallom, a sakk kissé élénken hatott rám, egy teljesen más, mondhatni újfajta állapotba lökött át ami nem azért volt elmélyült, mert megzuhantam volna, darabjaimra hullva hevernék a padlón, hanem mert a stratégiai játszmára kellett összpontosítanom. Mindig, minden körülmények között magával tudott ragadni. Ezért is tanultam meg olyan könnyedén a különböző lépéseket, fogásokat benne. Teljesen új élményt adott, hangulatot.
- Akkor téged nagyon könnyen felvásárolhatnak. – vetettem oda neki saját szavaira válaszolva, miközben felálltam helyemről és elindultam megkeresni azokat a rejtett csokoládés dobozokat - Hány tábla csokiért vagy hajlandó költözni is? – kérdeztem a visszaúton - Csak, hogy tudjam mennyit kérjek attól, akinek eladlak. – tettem hozzá már a nappali küszöbéről, ahogy kócos fejem Puppy felé fordítottam. Viccelődnék? Nevetséges. Noha, ha olyan állapotban lennék talán még fontolóra is venném, különösen akkor, ha megint a lakás kitakarításával hozakodik elő. Jobb így megszabadulni tőle, mint egyszerűen kitenni, hiszen ha a kutyák viselkedéséből indulok ki, úgyis visszajönne. Így viszont, kellő mennyiségű fizetségért cserébe, amit ő maga jóízűen elfogyaszthatna egy csapásra megszabadulnék tőle is. Végül letettem a csokikat az asztalra és felé nyitottam tenyerem, ezzel jelezve, vegyen belőle bátran. Visszakuporogtam fotelomba és gondosan felhelyeztem a sakkbábúkat. Újból neki kell kezdenie, hiszen továbbra is ő a fehér. Véleményem szerint az csak előnyös, ha az ellenfél teszi meg az első lépést, onnantól kezdve könnyebb rájönni mire készül, vagy én magam hogyan húzhatom keresztbe minden számítását az ő tervétől függetlenül. Legyen szó sakkról, könyvekről, valóéletről. Egy röpke pillanatra, mintha egy ideg megrándult volna ajkam egyik szélén. Mosoly lett volna, amit hirtelen eltemettem, mikor megláttam Puppy jóízű falatozását abból a mogyorós táblából, amit kiválasztott magának? Előfordulhat.
- Köszönöm, nem. Allergiás vagyok rá. – egy aprócska füllentés, most először mióta megismertem. Eddig minden hazugságot, amelyet saját elméje kreált Molly által lett megerősítve s most, úgy érzem rosszat tettem arra a bizonyos tűzre. Tekintetem lesütöttem szégyenemben és ismét visszafordultam a bűvös játszma mezejének látképéhez. Lássuk csak, melyikkel is lépjek… Hmm.

Mortdecai Wolsey tollából


Streets of Tangier † 448 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Hétf. Jún. 25, 2018 5:28 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Sokféle terápia létezik, hiszen minden ember más, mindenki más felépítésű, más rétegződésű, ahogy az élet alakítja, így nem lehet azt mondani, hogy egy nagy beszélgetés hatásos, vagy ráerőszakolni a másikra az akaratodat. Persze, vannak úgymond általánosabb megoldások, melyek segítenek az embereken, de az nem mindig garancia. És csak most látom, hogy eddigi csetlésem-botlásom teljességgel rossz irányba ment. Wolseyba nem életkedvet kellett hozni, volt neki... valahol... őt inkább fel kellett ébreszti, ki kellett lazítani, meg kellett újra mutatni, hogy milyen az élet, és a legegyszerűbb lépésekkel, mint például a sakk. Feleslegesen vártam hamari eredményt, mert ez nem működik egy csettintésre, valószínűleg egy pszichológus, pszichiáter könnyebben boldogult volna, de itt most én vagyok. És igazság szerint érdekelt, hogy milyen is Wolsey, az az ember, aki aranykorában volt, nem most így leépülve, bár mindkettő ő. Csak oldalai mivoltának. És azt kell, hogy mondjam, ma sok lépést tettünk meg, annyit, amitől igazán kedves lett számomra a személye. Megfogható, hogy a zord külső milyen szívet takar, mert még ha úgy is játssza, hogy ő aztán a jégkirály, attól még megkínált csokival és még a hegedűről szó sem esett. Ilyen gyönyörű dallamot!  
Szúrósan pillantottam fel a játszmáról, ahogy odavetette a szavakat elém. Akár vehettem volna sértésnek is, már pedig amúgy nem éppen kellemes beszólás volt, de mivel az én mondataim sem voltak komolyak, így aztán az ő reflektálására sem lehetett mást mondani, mire végül csak magamban mosolyogtam. Képes viccelődni? Ez jó jel! Sőt! Reméltem csak, hogy az arcomra nem ül ki, hogy mennyire is örülök az eredményességnek, hogy a férfi egy kicsit hajlandó volt felém nyitni akár tudatosan, akár nem. Örültem... ennyinek is. Értékeltem az élet apró értékeit, csak meg kellett látni benne az örömöket, és arra fókuszálni, mint a rengeteg negatív hatásra, ami életünk során folyamatosan ér minket. Sajnos, az ember hajlamos csak a rosszat kiemelni és mellette nem látja a szépet és jót. Ennek változatosságához vagy tudatosság kell, vagy mély trauma, ha mondhatom, nálam mindkettő vagy inkább utóbbi volt jelen, ahogy a családomba beékelte magát a rák, mely ellen nem volt gyógymód...
- Annyi csoki nincs a világon.
Végül a csokiról visszafordultam a tábla felé és megtettem a lépést, hogy ő jöhessen. Úgyis elver, de így szép az élet.
Már majdnem törtem volna neki, ahogy feltekintettem erre a mondatára. Allergiás? Nem mintha nem fordulna elő, de az jóval furcsább volt, ahogy tekintetét visszavezette a mezőnyre, noha nem kérdőjeleztem végül meg. Én hinni akarok benne, és ezt biztosítani akarom számára, hogy érezze, hogy felfogja a bizalom értékét.
Végül bólintottam csak és a letört szeletet is jóízűen eltüntettem a számba, miközben a sakk rejtelmei újra elkaptak minket. Egy egyszerű, régi játék mire nem képes... Hihetetlen, de nem is baj!
- Köszönöm, hogy együtt tölthetjük a Szentestét - böktem ki két lépés között váratlanul. Nem tudom ezzel kapcsolatban ő hogy érzi magát, de én jól, pedig akár otthon a család körében is lehettem volna, de nem bántam meg. Sok "ajándékot" kaptam Wolseytől, még ha ezt tudatosan nem is érti most még. De majd egy napon meg fogja. De azt a nap arrébb van, noha én már várom. Nem azért, mert ezzel végeztünk, hanem, mert ez olyan kapcsot hoz létre közöttünk, és szerintem a való élet nekivaló, még ha most mélyebbre zuhant, mint várta. Előfordul. Nem vagyunk tökéletesek, és nem kell úgy tenni, mintha azok lennénk.

Unravel | - | bocsi, hogy ennyit késtem, tudom Sad | ×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Júl. 28, 2018 8:35 pm
Nemes vámpír: kiben ősök vére folyik, s az élőkből iszik




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Hosszasan rakosgattam a bábukat, nem azért mert keresnem kellett volna a helyüket, sokkal inkább önnön lomhaságom volt az oka. De, még így is sokkal élénkebben mozogtam, mint első találkozásunkkor. A csendet folyamatosan megszakította egy-egy szó, mondat mely egy lassú beszélgetés foszlányaiból végül kerek történetté álltak össze. Ahogy megkaptam a választ, tudatosan vagy tudat alatt már nem igazán emlékszem rá miért is vagy hogyan, de bosszús kifejezést öltöttem magamra. Nem volt komoly, egyfajta csipkelődés lehetett volna, amiért nem tudok csoki kereskedelem útján megszabadulni a bosszantó Puppy-tól kinek látogatásaihoz egyre inkább hozzászoktam volna, ha sűrítené a menetrendet. De nem tette és ez egyszerre nyugtatott meg és töltött el aggodalommal, mintha valahol mélyen legbelül vágynék a régi önmagam visszaszerzésére vagy csupán attól félnék van ennél is lejjebb. Akárhogy is, a tettetett haragról lerítt egy maszk és nem több. Miként felpillantottam a velem szemben ülő nőre rögtön el is tűnt és mintha egy mosolyfélét próbáltam volna elrejteni előle. Talán, ha csokoládégyárat nyitok és neki ajándékozom, akkor elmegy. Vajon van-e még a bankszámlán keret vagy a bukásom Arthur barátom tartalékait is felemésztette volna? Szívem sajdul bele a gondolatba és ez hamar ki is ült vonásaimra. Újra lehajtom fejem, kócos tincseim arcomba hullnak, mint egy védő fátyol és én ismét visszazuhanok. Magamba roskadok. Nem túl mélyen, nem esem szét úgy, ahogyan korábban, ám mégis érzem tetteim s bukásom súlyát. A felelősség, a hatalom hatalmas teher mellyel olybá’ tűnik nem bírok el. Mit tettem…
A táblát bámulom. Szüntelen ürességgel szemeimben. Meg sem rezzenek az édes finomság eltörő hangjára, a halandó ember vérének lüktetésére, bőrének mozgására, ahogyan jóízűen elmajszolja a neki adott étket és az anyag simulására. Lehajtott fejjel figyelem a fekete-fehér mintázatot, mígnem megteszi a nyitó lépést. Jobbom automatikusan, élettelenül mozdul meg és teszi odébb az egyik bábut, majd visszahull az ölembe. Eszembe jutnak régi emlékek, melyek fájdalmasak. Szívem, ha még van nekem olyanom egyáltalán összefacsarodik tőlük. S bár arcom izmai élettelenek, mint egy bábué, testem mint egy zombié mely mozogni is lusta, céltalan mivoltom ellenére a szemeim tökéletesen visszaadják lelkem fájdalmát. Az a sok rossz és elvesztett jó. Szörnyeteg vagyok. A vér tett ilyenné? A családi vérvonal? Bár genetikailag bennem volt vagy a vámpírlét tette ezt velem?
Vér tesz minket emberré. Többé, mint ember. Többé nem emberré.
Pilláim megemelkedtek, világos íriszeim a Puppy-ra emeltem, mikor ajkait elhagyta a köszönő mondat. Egyedül ekkor néztem fel a tábláról, a meccsről, mely inkább csak időtöltésre szolgált nem versenyre. Arcának vonásait fürkésztem. Némán lestem izmait, annak vonalait. Megfigyeltem, kielemeztem szemöldökének ívét, annak végét milyen távolságra van szemének sarkától. Pillái hosszát, íriszei apróbb részleteit, a benne lévő örvényt, kígyózó összetevőket melyben el lehet veszni. Orrnyergének formáját mely cimpáiban végződik. Az alatta lévő húsos ajkak hogyan ülnek meg az arc húsán. Állkapcsa íve miként találkozik füleivel melyet körbe ölelnek barna fürjei. Már-már zavarba ejtőnek hathatott, ahogyan megmustráltam. Részletesen, alaposan, kínosan nagy csendben mindennemű reakció nélkül. Meg igézhetném, hogy menjen el. Ártatlanságát megőrizhetném, eltörölve emlékeit egyszerűen semmissé tehetném ismeretségünket. Ennek gondolatára mélyen belenéztem szemeibe. Megragadtam tekintetét, fogva tartottam némán, mint haldoklót a halál. Másodpercek teltek el, súlyosan vánszorogtak előre, az idő megállni látszott valójában ment tovább. Az óra percmutatója ugrott egyet. Végül nem tettem vele semmit. Nem igéztem meg, bár tekintetét, lényét fogságba ejtettem egy pár másodperc erejéig.
Ismét a sakkbábukra néztem.

Mortdecai Wolsey tollából


music † 539 † Ugyan már! Mindig megéri várni. † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
December 24. (night)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Alternatív-
Ugrás: