• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Stella

Argent
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
Sheilah

Blackwood
előtörténet
Tamera

Wentz
művész
Ashley

Wilkinson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Hurricane

Bartholomew
szépség
Stella &

Ashley
párkapcsolat
Daria &

Dante
játék
Hazel &

Stella
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 December 24. (night)










avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Dec. 04, 2017 5:13 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Hetek teltek el. A novembert felváltotta a téli évszak első hónapja. Fehér, hófödte kisvárosunkra egy egészen új hangulat telepedett. Mióta a híres Hasfelmetsző, vagy legalábbis annak nagyon eredeti utánzója és más rémségek is visszavonultak, a heteken át tartó csendet az ünnepek díszes, színárban úszó varázsa váltotta fel. Hűvös sikolyok, vörösre festett utcák helyett égősorok, ajándékcsomagok kerültek középpontba. Sütemények és más finomságok illata terjeng az utcákon, miközben a legsötétebb éjszakát is nappallá teszik az izzósorok és pirosba, aranyba, ezüstbe, zöldbe bugyolált udvarok. Gyermekek kacagnak szánkóikon, hógolyók repülnek, hóból készült emberkék és angyalkák épülnek. Új életre virradt Beacon Hills. S bár a hatóságok valamivel aggodalmasabbak városunk polgárainál, tudják, az őszi rémségek visszavonultak fészkükbe. Mint medve, ki téli álmot alszik, úgy bújtak meg odúikban a sorozatgyilkosok. Friss vérszállítmányaim mellé mindig kaptam újságot, nátha érdekelnének a hírek. Az alatt a hat hónap alatt, mióta Howard Buxton meghalt, rengeteg minden történt. Velem annyira nem sok, ám a város, mintha sokkal inkább felébredt volna. Előmerészkedtek az éj legnagyobb fenevadjai és rettegésben tartották az utcákat. Vajon, mit csinálnak ezekben a napokban? Egyedül élnek? Meghúzzák magukat és magányosan töltik el az ünnepet, melyre holnap kerül sor, vagy nekik lenne családjuk? S ha igen, a kedves feleség tudja-e miféle szerzet gyermekeinek apja?
Egyedül. A város ezen része nem úszott ünnepi hangulatban. Hófödte utcái sötétbe és hidegbe burkolóztak. Nem bolygatta egyetlen lélek sem e szűz havat. Magányban állt, reszketegen félt a sötétben, ahogy közeledett a kilenc óra. A télnek egyetlen előnye van számomra, hamarabb sötétedik. Talán, éppen ezt szeretik a ragadozók is. Ám, ma éjjel semmilyen motivációnk nem maradt. Téglaépítésű házam ugyanolyan volt, mint pár héttel ezelőtt. Egyetlen díszt nem tettem ki. Nem állítottam fát, semmit. Már azért, sem, mert nem kellett tudják, lakik itt valaki. Másrészről… miértelme lett volna? Nincs kivel megosszam ezeket a perceket, már hosszú ideje. Molly is saját ügyeivel foglalkozik, önnön családjával tölti ezt a két hetet, éppen úgy, mint tavaly. Egy évvel ezelőtt az irodában töltöttem a Karácsonyt. Tizenhetedik emeletemről jól ráláttam a boldog, gondtalannak tűnő lakókra. Sajnos, tudom, nem csupán béke és jókedv szökik ilyenkor az emberek szívébe. Nem is tudom, volt-e valaha rendesnek nevezhető Karácsonyom. Mindig egyedül voltam. Kopár, dísztelen, színtelen szobákban. Szürke falak vettek körbe és senki sem volt mellettem. Azt hiszem, már hozzászoktam.
Ellépve az ablaktól visszahúztam a sötétítőt függönyt. Kezembe véve egyik gitáromat, leültem a kanapéra. Megpengettem, majd játszani kezdtem egy dallamot. Hallgattam, míg a megszokott, ugyanolyan falak körbe vettek. A rendetlenség változatlanul körbevett, míg a zsúfoltságban néhány csoda is megbújt. Percek teltek el. Nem számítottam senkire. Ujjaim táncoltak a húrokon, amikor megszólalt a csengő. Először figyelmen kívül hagytam a jármű hangját. Úgy gondoltam, csak áthalad az utcán. Jobb szerettem volna ezt hinni, magamba fordulva, elhanyagoltan. Senki sem törődött velem, Molly is talán azért, mert úgy érzi, ha ő nem hozna enni akkor éhen halnék. Talán így lenne. Netán, Arthur, egykori főnöke tiszteletéből teszi mindezt. Bár, akkor nem hagyott volna itt egy ajándékot. Szép, piros szalaggal kötötte össze, melyet masnivá hajtott. Egy új sakk készlet volt. Az előző, antik darab, még itt van valahol, ám hiányoznak belőle bábúk. Ezért kaptam? Mert tudja, mennyire szeretem ezt a játékot? Vagy, egyszerűen pótolni akarta a lakás hiányzó darabkáját? Befoltozni a lyukat, eltűntetni a rést. Bármi is volt az oka, ahogy megszólalt a csengő, ledermedtem. A gitárszó elhalkult és némaság vett körbe. Valóban, jól hallottam? Másodjára is megnyomta valaki. Tényleg erre tévedt. Igen, eltévedhetett vagy egyszerűen valami unalmas, bosszantó karácsonyi énekkel akarnak fárasztani. Nem számít. Kinyitom.
Hangszeremet a kanapéra fektettem, majd lábra állva elindultam az ajtó felé. Körvonala alapján egy alacsonyabb személy lehet. Vékony, régi szabású, hosszú ujjú inget viselek. Mély, sötét bordó színben. Felső gombjait szabadon hagyva. Fekete, hosszú nadrágom anyaga egy kissé eltér a farmerétól, ám hozzá hasonló szövetből készült. Lábfejem, most is fedetlen. Fejem, mint eddig mindig, most is kócos volt. Vékony alkatomban több erő lakozott, nem mozogtam olyan melankolikusan, ám így is érezni lehetett a magányt és azzal kézben járókat. A kétszárnyú ajtóból mindig csak az egyik volt nyitva, így arra helyezve ujjaim lendületem megtartva nyitottam ki. Arcomra kiült némi meglepettség, ahogy megpillantottam az ismerős vonásokat. Megtorpantam. Tényleg itt van, vagy csupán képzeletem szüleménye, mely próbál harcolni elhagyatottságom ellen?

Mortdecai Wolsey tollából


Our Hearts Condemn Us † 689 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Hétf. Dec. 11, 2017 7:56 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Van az a pillanat, mikor szégyenedben legszívesebben elsüllyednél? Miért velem történt ez meg? Borzalmasan éreztem magam, ahogy Mollyba ütköztem a kórházba, pedig egy ideje elkerültem, csak a cuccomat vettem át tőle régebben, de mint kiderült, ő engem keresett megint. Kezembe nyomott egy mappát, én meg értetlenül nyitottam fel. Olyan hülyeséget képzeltem. De tényleg… Annyira hülye voltam! Miért képzeltem én ilyeneket? Miért jutott eszembe, hogy vámpír?! Ekkora ostobaságot tőlem, azt hittem, ott menten megnyílik alattam a föld, hogy elsüllyedjek, talán az túl kegyes vég lett volna. De így… Hogy beképzeltem a dolgot… Csak azért, mert múltkor láttam azt a fenevadat. Múltkor? Több hónapja, de a képe mégsem halványult olyan erősen, mint kellett volna, nem egy este álmodtam vele, pörgött le bennem az egész jelenet. Noha, senkinek nem beszéltem róla újra, vagy meséltem el a látottakat. Akartam azt hinni, hogy ilyenek nem léteznek, de mégis saját elmém lett a csapdám. Régen nem néztem magam mögé, most néha előfordult… Olyan kézen fogható lett volna a dolog, hiszen nem evett, sápadt volt, a házat úgy en bloc a sötétség uralta inkább, mint a fény. Olyan egyszerű lehetőségnek tűnt, hogy az legyen, és az a vörös ital? Lehet, hogy én lettem tudat alatt már ennyire paranoiás, hogy beképzeltem, hogy az vér? Pedig mindenféle ital van, aminek lehet vörös színe, miért a vér jutott eszembe? Istenem, és minden zokszó nélkül hagytam ott, még a táskámat is, mert beképzeltem valamit, ami kizárt, hogy létezzen. Borzalmasan szégyelltem magamat, azt hiszem, semmiképp sem mondható el rólam, hogy az agyamért lopnának el. Nem… Ostoba voltam, és naiv. Minden hülyeséget képes voltam elhinni, még ha annak nem volt semmilyen reális alapja. Most itt ezzel a mappával megrendültem magamban. Napokig éltem ebben a képben, senkinek sem meséltem el ugyan, de nem akartam még csak rágondolni sem, sem visszamenni. Akár rádőlhet az egész ház is… Na jó, ez túlzás, természetesen nem kívántam ezt, de eszembe sem jutott, hogy újra átlépjem a küszöböt megint, most mégis…
Nem hittem, hogy a szentestét bárkivel is töltené, elnézve a lakás állapotát, és amiben élt. Nem nagyon érdekelték az emberek, így ezt a napot választottam arra, hogy bocsánatot kérjek, és legalább ő is valakivel tudja tölteni ezt az estét. Bár, nem tudom, hogy a számára mit jelent…
Sokáig jártam-keltek a boltokban, gondolkodva, hogy mégis csak valamit érdemel. lehet, kidobja az ablakon, de attól még fog kapni valamit, míg végül egy antik boltban rá nem találtam találtam egy olyan zenedobozra, ami azok egyikét játszotta, amit rongyosra hallgattunk, mikor ott voltam. Meg gondolom később is. Illett a ház darabjához, ahogy az egyik sarka kissé megvolt kopva, a festett minták nem voltak olyan fényesek, mint régen, de pont ez adta a szépségét. Ez lett egy piros csomagolópapírba belerakva egy kis karácsonyi lappal egyetemben, melyre fekete színű masnit aggattam. Nem, nem akartam díszes csomagolást, nem illett hozzá, inkább egy egyszerű, letisztultat.
Majd kimentve magamat a családtól, úgyis a holnapi napot velük töltöm majd, már kocsiba is ültem, és a megengedett sebeséggel hajtottam kifelé a városból.
A környék nem lett barátságosabb, főképp a félhomályban. Továbbra is meg tudott borzongatni, nem, nem lopta be a szívembe magát a kerület, de nem gyakorolt oly nagy hatást, hogy meggondoljam magamat. Végül leparkoltam az ismerős ház előtt, ami maximum csak lepusztultabb lett, de szerintem ebbe a fényviszonyok is belejátszottak. Gondolom, benn sem fog jobb állapot várni, de mégis mit vártam? Hogy majd ha elmegyek, hirtelen felépül? Nem. Neki szüksége van támaszra. Igaz, egyszer már megléptem, de újra nem fogom megtenni. Ezzel az erős elhatározással léptem az ajtóhoz, és nyomtam le a csengőmet. Ahogy az ajtót nyitotta, kimondottan éreztem, hogy igen, látni akartam, ahogy újra aranykorába kerül, nem pedig a szakadék közelében ingázik. Nem nézett ki jobban, még mindig beesett arca volt, sápadt bőre – mintha beteg lenne, de ez nem igazán fizikai volt, jól tudtam, sokkal inkább lelkileg volt mélyponton. Valami történt, ami magával rántotta, és egyre inkább építi le, remélem még nem késő visszafordítani az útján. Hinni akartam abban, hogy nem késő.
- Szép szentestét! – mosolyogtam fel rá táskámmal a vállamon. Őszintén, kedvesen, hálásan és bocsánatkéréssel telve. – Sajnálom a múltkorit. – kezdtem is bele. – Nem volt szép tőlem, hogy minden szó nélkül elmentem, és nem is jöttem vissza – bár ki tudja. Lehet, örült neki… Amennyire nem kedvelt, simán kinézem belőle. - Csak mást hittem, és a hölgy a kórházban tájékoztatott később. Ostoba voltam, és sajnálom. Bocsánatot szeretnék kérni – hajtottam le a fejemet. Valóban így éreztem, ámbár nem tudtam, hogy mire számítsak tőle, de nem is nagyon érdekelt. Míg őt nem érdekeltem, addig a számomra újra megmaradt a fontos helye.

Unravel | 789
Wink| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
201

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Dec. 13, 2017 10:37 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Kindness for Christmas

To: Lynne Carter

Elmém ostromol. Folyton folyvást ellent mond mindannak, mit szeretnék s mit nem. Hadban állunk, erősen kapálódzunk önnön igazunk felé, miközben elfelejtjük látni, megragadni és átélni a körülöttünk zajló világot. Semmi és senki sem zökkentett ki minket eme küzdelemből, melynek se eleje se vége nem akadt lenni, de még értelmét se lehetne felkutatni, ha valaki erre vetemedve egy eltévelyedett pillanatban. Nem tudtam mit akarok, nem voltam képes egyetlen értelmes gondolat megragadására sem. Egyetlen rövid mondat, kerek, befejezett kifejezés, annyi nem akadt fejemben, miközben egyik hőn kedvelt gitáromat pengetve egy dallamot játszottam. Sötét tudatomig nem jutott el a ház állapota, vagy a külvilág ügyes-bajos dolga. Ebből rázott fel a régi, időtlen idők óta működő és soha, még le nem cserélt csengő hangja. Lassan helyeztem hangszerem magam mellé, majd felállva végig lépdeltem a folyosón. Az üvegen keresztül, mely rendesen torzított, láthattam, nem egy magas férfiú keres, így nem egy bajkeverőt kell kihajítanom egészen aprócska birtokomról, hanem valami egészen másról van szó. Ám, miként nem számítottam senki jöttére, csupán üres elmémmel vívtam örökké tartó csatát, úgy lepett meg a fiatal nő látványa. Arcomra kiült a meglepettség, a váratlan eljövetelének felismerése, ahogy ráeszméltem, ismerősek a nő vonásai. Puppy.
Hmph. Kitalálhatnék neki valami értelmesebb nevet is, de az már valamiféle kapcsolat jele lenne. Talán, kötődésé, így viszont, az elutasítás és ismeretlennek maradás mellett kijelenthetem függetlenségemet. Legalábbis, ez lenne a cél, hiszen mindig nem hívhatom nőszemélynek. Ő egyébként se felel meg A Nő-nek.
Megtorpanva házam óvó falai közt, balommal még mindig ajtóm kilincsén fogva néztem le a nálam alacsonyabb emberre, ki az apró lépcsőn állva még gyermekibbnek tűnt. Szavait hallgatva egyfajta megkönnyebbüléssel vettem, legalább nem karácsonyi dalokat jött énekelni. Elment és nem is tért vissza, egészen mostanáig. Bele sem gondoltam abba, mennyire egyedül voltam míg mondandója ezen szakaszához nem ért. Egyszerre töltött el fellélegzéssel magányosságom, ugyanakkor most kellett feleszméljek, valójában, mélyen legbelül mennyire jó esik az, hogy végül visszajött. Miért? Ki nem mondott kérdésemre hamar meglelem a választ. Molly. Hát persze. Ki más lehetett volna?! Korábban is rengeteg mindent ő végzett el, nekem nem menne az a papírmunka és minden más, amit ő csinált beosztottamként. Csodálom érte és azt, kihasználva egykori kapcsolatait képes volt tökéletesen megtévesztő, hamis iratokat készíteni csak azért, hogy visszacsalogassa eme ifjú nőt az ajtóm küszöbéig, majd remélve, munkája, fáradozása nem vész kárba, rám hagyja a döntést. Valóban, lenne valami különleges Puppy-ban, amiért megéri őt mindezek után ide küldeni? Kit látsz benne, drága Molly?
Nem szóltam. Az előttem álló nő elhallgatott, befejezte és várt. Várt valamiféle szóra, vagy jelzésre, test beszéd általi üzenetre, legyen az kellemes vagy egyenesen mogorván, durván elutasító. De, ajkaim nem nyíltak szóra. Lassan, végtelennek tűnő komótossággal engedtem el a kilincset, majd léptem közelebb hozzá. Majd még közelebb, és még közelebb. Ha nem lépett volna hátrébb, képes lettem volna neki menni, miközben rezzenéstelen tekintetem végig őt bámulta. Mezítelen lábbal léptem át a küszöböt, és lépcsőt, míg egy fokkal lejjebb, a téli hidegben megálltam. Nem sok volt közöttünk. Egészen közelről akartam látni vonásait, finom bőrének apró részleteit, hogy tudjam, tényleg itt van és ez nem elmém egy újabb, fondorlatos műve ellenem. A csend kezdett feszült lenni, kínossá válni, mint amikor egy romantikus filmben azt várok mikor érnek már végre össze az ajkak, noha itt semmi ilyesmiről nem volt szó.
- Semmi gond. – szólaltam meg végül nemes egyszerűséggel, hangom komoly volt, enyhén karcos. Azzal sarkon fordultam, felléptem a lejött fokon, majd beléptem a házba. Vontatott mozdulatok helyett valamivel élettel telibben siettem vissza, hogy a jéghideg kő helyett a húsz fokos ház meleg talaját érezhessem talpam alatt. Egy újabb jó pont a padlófűtésnek. De, mielőtt beértem volna, megálltam az ajtóban. Megfordultam, elálltam az útból, ezzel beinvitálva a nőt. Tudván, ezzel miféle meglepetést okozhatok számára, előbbi tettem mellé kifejezetten váratlanul érheti, így biztosítva számára, jól érti testem beszédét, szavakkal is megerősítettem a látványt - Volna kedved bejönni? – három alkalom kellett hozzá, hogy eljussunk oda, én akarom őt beengedni, sőt, egyenesen behívtam, nem pedig ő rontott be, mint valami pimasz egér, ki a padlásra költözve bosszantja az alatta lakóit.

Mortdecai Wolsey tollából


Our Hearts Condemn Us † 663 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Sep. 10.

Tartózkodási hely :
× Beacon Hills

Foglalkozás :
× Student


Yesterday at 7:49 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb





Lynne & Kai
Christmas
Az élet annyi meglepetéssel, újdonsággal van teli. Mindig. Csak néha nem vesszük észre, néha pedig kiszúrja a szemünket… Ez a ma este is igazán az volt sokak számára, a családomnak, hogy ezt nem velük akarom tölteni, anyám már majdnem bezsongott, hogy biztos Jackkel, de szegénynek ki kellett ábrándulnia, hogy nem. Ámbár Jackkel egy karácsony… Hmm, kimondottan el tudtam volna ábrándozni a dologról, de térjünk csak vissza a realitások talajára. A mai napra. Terveztem egy ideje már, noha nem tudtam, mire kell számítanom Wolsey oldaláról, annyiféle variáció jutott eszembe. Lehet, ki sem nyitja az ajtót, lehet, kinyitja, de aztán rám csukja, lehet, csak ott fog állni, és semmit sem mondani, lehet, hogy aztán megengedi, hogy bemenjek, de ha őszinte akartam volna lenni, az utolsónak adtam a legkisebb esélyt, még ha el is tökéltem, hogy a Szentestét, akkor is vele fogom tölteni. Lehet, a küszöbön, de az sem tántorított el a dologtól. Ültem én már a küszöbön, még egyszer is kibírnám. Nem vallanám be neki, de a kocsiban igen is elrejtettem még egy pulcsit, ha így adódna a helyzet.
A csönd ránk telepedett. A kínos, ismeretlen csönd, amitől nem tudtam, mit is várok. Mit kéne várnom, hogy mondja ki, természetesen megbocsátok? Vagy ne mondjon semmit és csukja be az ajtót? Esetleg egy bólintást? Annyi lehetőség, és szinte mindegyikre ugyanannyi volt az esély. Lehet, meg sem bocsát, hogy hülyére vettem, pedig én ragaszkodtam ahhoz, hogy átjárjak hozzá, mint valami holmi aggodalmas szülő, hogy rendbe hozza kisfia lelkét. Nem, én egy ismeretlen idegen vagyok a számára csak, aki zargatja néhány hülyeséggel… Maradok is ennél a szerepemnél, ha ez azt jelenti, hogy lépéseket érhetünk el. Múltkor sikerült, most miért ne lehetne? Még mindig nem néz ki borzalmasan, ennél rosszabbra számítottam, de lehet, hogy van egy szint, ahonnan még egy ideig nem képes tovább süllyedni, csak ha megvan a szakadás. Ez előnyt jelent a számomra, lehetőséget és reményt, hogy nem késtem el, van egy kevés időm még. Ezt ki kell használnom, szemfülesnek kell lennem. Igaz, ez volt az egyetlen tulajdonságom, ami nem illett rám igazság szerint… Nem voltam én ilyen…
Megrezzenek, ahogy felpillantok, és látom, hogy egyre közelebb és közelebb kerül. Vészjósló, vihart idéző, szinte félelmetes a semleges vonásaival, amiben nem tükröződik semmilyen érzelem, vagy csak én nem tudok benne olvasni. Nem mozdul egyetlen izma sem, ahogy előttem megáll, és figyel. Vizsgál, néz, áttanulmányoz. Szinte hátrébb hajolnék, zavaró a szférámba, zavaró, hogy közel van, alig merek levegőt is venni, mert az lehet megszakítana mindent, pedig benne most zajlik valami. Hanem is mutatja ki, de bőre alatt valami változik, gondolkodik, érzékel, felfog. Valami történik. Nem mintha tudni akarnám, hogy mi, csak megfagyaszt engem is. Ennyire közelről még nem láttam… A sötét szempár, az éles, fehér, markáns vonalak, határozott szemöldök, hosszú pillák, vékony ajkak. Közelről teljesen más az összhatás. Míg távolról ziláltnak tűnik, addig így van benne valami tartás, valami, ami a régi énjét idézheti elő. Árnyéka önmagának, de ennek az árnyéknak is van egy határozottsága, egy gyökere, ami még nem lett kiirtva, nem veszett el.
Megilletődtem, hogy komolyan azt mondta, semmi gond. Tényleg? Biztos? Annyira másra készültem fel, hogy meglepett. Olyan egyszerűnek tűnt így. Pedig vártam az ellenkezést, a dacot, a dühöt, akármit. De semmi. Tényleg azt mondta, hogy nincs gond. Ezt a történést nem tudtam hova rakni a kirakósba, nem illett sehova sem. Ez nevezhető fejlődésnek, vagy szimplán semmi sem érdekli már és szeretné, hogy befogjam? Tekintetem rajta marad, ahogy visszasétál, értetlenül bámulom, hogy ez valóság vagy sem? Ez megtörténhet? Úgy tűnik. Furcsa. Kimondottan furcsa… Mondhatni gyanús… Érdekes.
értetlenül figyelem, agyam nem akarja felfogni az egyértelmú mozdulatot, az egyértelmű gesztust, ahogy az ajtóban megáll és felém néz. Egyszerű megérteni, mégis, nekem másodpercek kellenek, és egy kérdés, hogy valóban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem meg a dolognak. Önszántából, udvariasan megkérdezte. Figyelembe vett! Haladunk!
Akaratlanul is kiült arcomra az öröm egy szikrája, amit a lehető legjobban akartam elnyelni, de akkor is elégedett voltam. Egy elégedett dög leginkább, aki csak egy bólintással nyugtázta a kérdést, és máris utána sietett. Ez most komoly? Tényleg idáig jutottunk?
A ház nem sokat változott, bár nem is vártam, csak reméltem… Fene… És a szomorú, hogy enné a konyha még borzalmasabb. Igyekeztem nem a tényre gondolni, hogy nehogy a gyomromnak bukfencezni támadjon kedve.
- Köszönöm – jegyeztem meg, ahogy beljebb sétáltam a melegben, és lassan levettem a táskámat is. Gondoltam a behívásra és a megbocsátásra is, ámbár ettől még mélységesen szégyelltem magamat, de minden apróságon nem akadhatok meg örökké. Ha zavart is, de azért semmi gonddal zárult a dolog… Még úgyis fogom említeni… Volt valami idilli a dologban, hogy ez Szentestén sikerült elérnünk. Azt hiszem, ez az én karácsonyi ajándékom tőle. Tudom, hogy nagy lépés volt ez számára, még ha nem is úgy gondolja. És lehet, az est folyamán még ezerszer megbánja, de így járt. Már benn vagyok, nem hagyom magam csak úgy kidobni.
- Öhm, mivel mégis csak Karácsony jön… – kezdtem bele, miközben a tárkámba nyúltam. – Tudom, hogy nem kellett volna, meg… De azért én mégis gondoltam egy kis apróságra – húztam ki a becsomagolt dobozt tétován, majd ártatlanul nyújtottam át. –Nem kell kinyitnia most, amikor érzi

Unravel | 883
Wink| ×

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
December 24. (night)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» [Speciális játékos küldetés] Five Night at Fred's
» Reflections - night club [21+]
» Whispers of the Night
» Agnes & Ingrid - a hot night in Vegas
» Dante's night club

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Alternatív-
Ugrás: