• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 2018. márciusa










avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Dec. 13, 2017 2:17 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Common grief brings us together

To: Nicholas Harden

Feketébe borult az égbolt. Gyászolt az idő, a világ. Könnyeket hullatott minden felhő, mely összegyűlt városunk felett. Csendesen szálltak alá az esőcseppek, apró, szakadatlan vízesésként érkeztek el hozzánk. Mintha a temetőbe látogató lelkivilágához igazodnának, vele éreznének fájdalmával. A kövön egyetlen név állt: Matthew Harden. Nem ismertem annyira, de az egyik legbizalmasabb és legfontosabb emberem volt. Közös pártfogoltunk akadt. Arthur alig két, vagy három évvel ezelőtt karolta fel. Segített neki megküzdeni alkohol problémáival és miután a vár, melyet felépítettünk összedőlt, úgy tűnik nem csak én magam estem el vele. Matt ügyesen mozgott ellenségeink körében, remek kémnek bizonyult. Értékes információkkal látott el, melyek segítettek abban, hogy egy lépéssel az ellenségünk elé kerüljünk. Ugyanannyira fontosnak érezte a boszorkánymester ügyét, mint jómagam. Sajnos, ahogy magamba roskadva elvesztettem mindent, úgy feledkeztem meg ő róla is. Jó okkal mondhatom, most tényleg nem maradt más, csakis Molly, az asszisztensem.
Matt… Matthew Harden. Olyan egyszerű elfogadni, hogy az ital végzett vele. Rémesen könnyed magyarázat mindenki számára. Senkinek sem tűnt fel az a rendellenes mennyiség, mely végül megadta számára azt a kegyes halált. Láttam halotti kartonját, s a sötét betűk mögé egy üzenet volt rejtve: szenvedett. Alaposan megkínozták, és eme procedúrába halt bele. Kínzója eszes volt, ügyesen eltűntette nyomait. Egy alkoholista végül túlzásba esik, mily’ középszerű. Ám, ez gondolat – miszerint nem magával végzett, hanem meggyilkolták – nem változtat érzéseimen; cserbenhagytam. Magára maradt ebben a mocskos kisvárosban, mely több veszedelmet rejt, mint a hatalmas New York. Itt nincs kialakult belső, természetfeletti rendszer. Csakis a káosz. Megszűnt a hierarchia, már ha valaha létezett egyáltalán.
Teljesen holló színbe öltöttem magam. Elegáns öltönyben, kihúzva magam meredtem a feliratra. Nem foglalkoztam a hideg cseppekkel, némán álltam sírja előtt, melyben hamvai pihentek. Az időjárásnak köszönhetően nem volt szükség arra, megvárjam az éjszaka beköszöntét. Délutáni órákban jöttem el, mikor az emberek dolgoznak és a temető magányosan, ridegen áll önmaga megnyugtató kisugárzásával. Illik hozzám. Hűvös, sápadt, mégis magasztos megjelenés, ugyanakkor síri békesség leng körül. Arc vonásaim simák voltak, egyedül tekintetemen ült egy egészen apró gyász, sajnálat, mely személyesen az elhunyt felé irányult. De, lennének érzéseim? Noha, visszatértem és most, a tavasz beköszöntével eljött az ideje, hogy újra építsem birodalmam, ismét neki lássak ellenségeim tönkretételének elmondhatok magamról valamit. Lassan ezen megjelenés, nem csupán egy maszk lesz, hanem maga a valóság. Az idő előre haladt tával eljön az a pillanat, mikor a halhatatlannak már minden mindeggyé válik, hiszen semmi érdekeset nem lel eme világban. Ahogy mondani szokták: A bokszolónak egy idő után nem fájnak az ütések.
Magam előtt egy csokrot tartok. Egyfajta végső búcsúnak szánva. Teljesen ellent mond azzal, melyet az időjárás vagy személyes sugároz. Egy csokor, szép, tiszta fehér liliom. Minden virágnak jelentése van. A liliomnak több is akad: tisztaság – a szándékunk jóhiszeműségéhez –, remény – bízom benne békére lelsz a túlvilágon –, egység – mind meghalunk egyszer, de te már barátaiddal lehetsz –, ártatlanság – az önzetlen cselekedeteidért –, termékenység – rengeteget segítettél mind az ügy, mind családod szempontjából, még ha őnekik sejtelmük sincs minderről –, lelki szeretet – legyen testünk bármily’ szörnyű is, lelkünk mutatja meg kik vagyunk igazán –, s végül, mulandóság – neveink elfeledhetik, ám tetteink történelmünk részévé válnak.
Hosszú perceken át álltam, néztem a nevét abba a hideg kőbe vésve, mígnem végül lassan, szikáran megmozdulva letettem sírodra eme apró ajándékot. Újra felegyenesedve ott maradtam. Nem szóltam, nem mozdultam. Némán álltam a csendes esőben, nem foglalkozva azzal, közel egy órája állhatok már itt. Tüdőgyulladást nem kaphatok, így néhány vizes ruha, mit számít? Hiszen, már nincs mit veszítenem. Lekerültem a padlóra, megfogtam a talajt, ahonnét nincs lejjebb. A játszma ettől lesz veszélyesebb, izgalmasabb, ugyanakkor megfontoltabban fogok eljárni, mert…

Semmi sem veszedelmesebb, mint egy olyan ellenség,
amelyiknek nincs vesztenivalója.

Mortdecai Wolsey tollából


Lilium † 596 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szer. Dec. 13, 2017 6:23 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & mortdecai
the graveyards are full of indispensable men
zene: background music • szószám: 591 • megjegyzés: remélem megfelel így elsőre Very Happy


Nem vagyok az a könnyen lehangolódó típus. Igaz, sokkal jobban érzem magam, ha mindenki békén hagy és magasról letojja a létezésemet, ettől függetlenül ritkán kerülök depis állapotba. Még az eső és a sötétség se tudott meghatni, egyszerűen nem éreztem úgy, hogy az időjárás miatt kellene rosszkedvűnek lennem. Ez is csak egy természeti jelenség volt, nem valami felsőbbrendű hatalom műve.
Mégis, feketébe burkolva érkeztem a temetőbe, hatalmas esernyővel a fejem felett, ami legalább háromszor akkora volt, mint az átlag. Valójában nem gyászból öltöztem így, de úgy éreztem, csak nem jöhetek a képregény mintás ingemben, amin még Amerika Kapitány arcát is csúnyán elcseszték. Gondoltam, legalább ennyire megtisztelem a nagybátyámat, ha már másképp nem tudom. Minden héten elmentem hozzá látogatóba, csak hogy érezze, valaki még mindig odafigyel rá. Letakarítottam a síremléket, ellenőriztem, minden rendben van e. Ebből akkor lett rendszer, amikor észrevettem, hogy valaki néha hagy neki egy csokrot, és az el is tűnik, mikor elszárad. Eleinte idegesített, mert elképzelésem se volt, ki hozhatta - a felesége elköltözött a gyerekkel együtt, úgyhogy tuti nem ők voltak.
A nyomasztó csendet figyelmen kívül hagyva lépdeltem a sírkövek között, elég lassan ahhoz, hogy elolvashassam a neveket. Nem voltam elég elvont lelkű ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni a többi halott múltján, vagy buta kérdésekkel a fejemben álldogáljak egy idegen emléke előtt, de szerettem tudni az itt nyugvók nevét. Ettől kevésbé éreztem magam kívülállónak, legalább volt némi fogalmam róla, kik éltek ebben az Isten háta mögötti kisvárosban. Persze néhány névtől nem lettem okosabb, csak egy fokkal tájékozottabb.
A hely olyan volt, akár egy város. Szöges ellentéte az élők világának, mégis sokban hasonlított hozzá. Itt is megvoltak az épületek, az utcák és a lakosok, bár a forgalom nem volt túlzottan nagy.
Egyre csak közeledtem Matt bácsikám nyughelye felé, de majdnem meg is torpantam, amikor szemet szúrt, hogy egy másik pasas már ott álldogál egy ideje. Szintén feketében, esernyő nélkül áztatta magát Matthew Harden sírja fölött, előtte egy fehér csokor hevert. Talán az előzőeket is ő hagyta ott, hacsak nem akad még valaki Beacon Hillsben, aki hiányolná drága nagybátyámat.
Egy hümmögés kíséretében battyogtam tovább, szám széle egy pillanat erejéig felfelé görbült. Közben próbáltam az eső illatán kívül valami mást is megérezni a levegőben: vérszagot kerestem, vagy bármi mást, amiből megállapíthattam, ki a fickó. Ha ott volt a temetésen is, ez alapján azonnal meg tudtam volna mondani, de a körülmények nem engedték, hogy kihasználjam a szaglóképességemet.
Már csak pár méter választott el minket, mikor megálltam. Nem tudtam, kivel van dolgom, tartanom e kell tőle, netán ismerjük e egymást a múlt egy halvány emlékéből, így tartottam a tisztes távolságot. Egyébként se lett volna értelme az arcába másznom, még a végén azt hitte volna, hogy valami rózsaszín zászlós perverz vagyok - az pedig nem hiányzott, hogy ez terjedjen el rólam az egész városban. Minél kisebb a hely, annál könnyebben szaladnak szét a pletykák.
- Ismerte őt? - kérdeztem a megfelelő hangerővel, hogy nehogy felzavarjam a holtakat. Esernyőmet megemelve kukkantottam fel az idegenre, jéghideg tekintetem szinte megfagyasztotta a lefelé hulló cseppeket. Erről a nézésemről otthon nagyon híres voltam, aki nem ismert, emiatt is tartott tőlem. De ez az ember... Simán el tudtam volna képzelni valamelyik Drakula film főszereplőjének. Hátborzongató volt teljes egészében, ettől persze csak szimpatikusabbnak találtam. Legalább benne volt valami egyedi, az itteniek többségével ellentétben. Lógós gatya, hasig érő pólók? Hagyjuk már, régen az ilyet hívták suhancnak. Ahogy azt is, akinek valaha is megfordult a fejében, hogy egy temetőben gyújtson rá... Pedig rohadt jól esett volna egy cigi, annyi szent. De nem, inkább meghagytam kellemes álomnak. Nem volt illendő, főleg nem egy családtag hamvai felett.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Dec. 13, 2017 8:44 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Common grief brings us together

To: Nicholas Harden

Ugyan pár hónappal ezelőtt nem bántam volna a halált, mégis úgy elrejtőztem Arthur óvóházában, mintha félnék attól az egyetlen dolog mely megmaradt számomra – tulajdon életem – szintén elveszik. Nem lett volna szabad egy olyan kulcsfontosságú személyt veszni hagynom, mint amilyen ő is volt. Nem tudom, mit tennék, ha Molly is otthagyna. Milyen okból, nem számít, csak az, milyen hatással lenne rám távozása. Bár, ha nem törődne velem ennyire, már rég elmenekült volna ebből a rémes városból. De, nem ez az egyetlen oka, amiért itt van, hanem az, miért kedvelt meg. Nem személyem keltette fel érdeklődését, sokkal inkább a közös kapocs, mely mindhármunkat összekötött. Ki hitte volna, hogy a két éve elhunyt boszorkánymester ilyen nagy hatást fog gyakorolni ránk. Mindannyiunkat megmentett valamitől, s ez a valami nem mást mint önmagunk. Saját sorsfonalunk végéről kapott el minket. Ő volt az egyetlen, ki értünk nyúlva erőt adott az újrakezdéshez. Cél adott, tanított, sajátjaként szeretett. Veszteségeink, kisiklott életünk által megtanultuk, hogy a szeretet nem gyengeség. Noha, jómagam elfojtom érzéseimet – nem azért, mert félek szeretni, hanem mert félek a szörnyeteg, mely bennem lakozik elszabadul –, valójában ismertem a leckét, első kézből. Míg sokan azt hiszik, törődni gyengeség, az igazság rájuk cáfol. Mi, kik még élünk a tanítással, tudjuk, sokkal több erő kell egy szeretet elvesztése után felállni és tovább küzdeni, mint soha meg nem tapasztalni azt a melegséget. Ha vagyunk oly’ szerencsések, hogy szeretteink velünk maradjanak, akkor mindaz, melyet érzünk irányukba, az lesz az, mi erőt ad a következő lépéshez. Bármerre is vezessen utunk, legyen nehéz vagy könnyű, zord netán kellemes, egy dolog mindig igaz törvény marad: szeretni valamit vagy valakit sokkal nagyobb erő és bátorság szükséges, mint örökké magányban élni. A veszteség hozta el hozzánk Arthur-t és általa, a fájdalom hozott minket össze. Erőt kell merítenünk múltunk sötét foltjaiból, szembe kell néznünk démonainkkal, mert akkor leszünk valódi harcosok. Legyőzhetetlenek.
Fehér, hibátlan szirmait néztem. Tökéletességében, tisztaságában elvesztem, ahogy az eső egyes cseppjei ráhulltak, megtapadtak, némelyik le is folyt szép ívét követve. Liliom. Fehér, liliom. Ez volt az ő kedvence. Kedvesem rendszeresen kicserélte az asztalon pihenő csokrot, melynek mindig öt virága volt. Nem hagyta, hogy egy pillanatra is kiüljön helyére a halál s az elmúlás első jele. De, sosem dobta ki a régieket. Megőrizte őket, gondosan eltette, kiszárította és bennük gyönyörködött. Eme kép lebegett szemeim előtt, miként a szintén öt virágból álló csokrot bámultam. Kikapcsoltam érzékeimet, hagytam magam elragadni egy egyszerű, mégis boldog képkockába, mely oly’ jelentéktelennek tűnt, mégis tudni illik, az ilyen apró finomságok sokkal nagyobb súllyal bírnak emlékezetünkben, mint a nagy, részleteket nem ismerő emlékek. Ezek… meghatározzák személyünket.
Egy kérdés, egy ismeretlen hangja zökkentett ki. Enyhén felé fordítottam fejem, nem néztem rá, nem fordultam meg. Egy pillanatra hagytam, hadd üljön közénk egy hatásszünetnek megfelelő, röpke csönd. S mikor a zuhogó, folytonos eső hangja ismét átvette dominanciáját, ajkaim elnyíltak.
- Úgyis mondhatjuk. – szavaimban ott csüngött az angol akcentus, melyet halk, mégis jól érthető, komoly, hűvös hangszínem ölelt körbe - És Ön? – magázódás. Egy apróság, mégis az egyik legnagyobb súllyal bíró gesztus. Tisztelet, melyet a másik felé küldünk, már-már kiveszett a világból. Ráadásul, az angol nyelv átalakulásával, csak ez a forma maradt meg. Érdekes, hogy ma már mindenki magázódó formát használ, míg az én időmben volt tegeződő megszólítás is. Utóbbit, ha úgy adódik, most is használom. Előszeretettel mondok régi kifejezéseket, szavakat, amik sokkal több eleganciát adnak minden egyes kimondott szónak. Arról nem is beszélve, mivel másoknak csak a most is használt magázódó forma maradt fenn, így mindig a lehető legilledelmesebb szavakat és kifejezéseket használom, amiket ők ismernek. Megszokásból? Vagy úri előkelőségből jövő sznobizmus lenne? Vagy, egyszerűen neveltetésem nem engedi, egykori rangom, hírnevem, netán egy egészen más magyarázat lenne rá? Nem tudnám megmondani.
Mély levegő. Eső. Hosszú órák óta abba nem hagyja. Egész nap így fogadott minket az ég, mintha üzenne valamit. Gyászolna ő maga is. Elnyom mindent, még a város ocsmány bűzét is elmossa, megtisztítja az utakat, életet lehet a telet átvészelő növényeknek és az új hajtásoknak. Igen. Ez nem a szomorúság jele, hanem a tavasz beköszöntésével így hozza el az új kezdetet. Talán, számomra is. Ez egy új lehetőség, egy új esély.

Mortdecai Wolsey tollából


Lilium † 676 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szer. Dec. 13, 2017 11:25 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & mortdecai
the graveyards are full of indispensable men
zene: background music • szószám: 735 • megjegyzés: hei


Régebben azt hittem, elveszíteni valakit iszonyatosan fájdalmas dolog. Talán annyira, hogy egész hátralevő életemben végig az utolsó szavakra, arra a sok könnyre fogok gondolni, de... Nem így lett. Könnyen fel tudtam dolgozni huszonöt évesen, hogy meghalt egy családtagom, és egyáltalán nem aszerint éltem, ahogy azt elképzeltem. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy biztos Matt bácsikám is azt szerette volna, ha boldog lennék és továbblépnék. Az idő, amit a gyászra szántam épp elég volt, nem volt szükségem évekre, hogy végre begyógyuljon a seb - ami nem is volt akkora, mint hittem. Egyszerűen alakult minden, ha meg akartam emlékezni szeretett nagybátyámról, befizettem egy körre a kocsmában, ha meg épp nem volt jó kedvem, egész nap a szobámban gubbasztottam és elfoglaltam magam valami elcsépelt tévésorozat nézésével. Sehol a nyoma a depressziónak, nem éreztem fájdalmat, nem hiányoltam senkit. Ha mindenki így viselné egy szeretett rokon halálát, nem vernék olyan nagy dobra a temetéseket sem, nem lebegne a gyász körbe mindent, ami a halottra emlékeztet minket. Még a temetőkre se gondolnánk egyből úgy, mint valami szomorú helyre. Persze mivel mást ezzel kapcsolatban nem érzünk, természetes, hogy egy síremléket meglátva nem a nevetőgörcs kap el. Vicces látvány lenne... Egy idióta a temető kellős közepén röhög magában, miközben a frissen hozott mécseseket a földhöz vagdossa. Vészesen őrültnek kell lenni ahhoz, hogy ezt végig merje valaki csinálni.
Lábaim alatt besüppedt az esőáztatta föld, ahogy egyre csak közeledtem Matthew Harden hamvai felé, tekintetem pedig az idegenre szegeződött. Elmém válaszok után kutatott, az emlékeimet végigjárva próbálta összekötni az arcot egy névvel, eseménnyel, akármivel. Mindhiába, az illetőt azelőtt még sose láttam és ez furcsán érintett, tekintve, hogy egy családtagom sírjánál álldogált. Öt szál liliom, csokorba kötve hevert ott frissen, valószínűleg a férfi hozta. Nem értettem, miért. A bácsikám sose mesélt róla, nem is találkoztam vele, mégis... Volt egy megérzésem, hogy nagyon is jól ismerték egymást.
Válasza után továbbra is távol maradtam tőle, mintha csak attól féltem volna, hogy esetleg megharapom, mikor épp nem figyel. Pedig nem voltam se éhes, se ideges, így nem találtam okot arra, hogy ennem kelljen. Az efféle megmagyarázhatatlan ösztönök voltak azok, amik miatt nem szimpatizáltam a wendigó léttel, ezen kívül azonban semmi bajom nem volt vele. Ebbe születtem, így nőttem fel, számomra az hangzott lehetetlennek, hogy bevágjak egy hotdogot minden gond nélkül, vagy megkóstoljak egy szelet tiramisut. Állítólag mindkettő isteni finom, én mégis undorodtam tőlük, ahogy minden már emberi kajától. Ez a fajtám legjellemzőbb tulajdonsága, viszolygunk mindentől, ami nem emberhús. A többiek meg tőlünk kapnak hányingert, amiért képesek vagyunk felzabálni valakit, aki úgy néz ki, mint mi. Bezzeg a vámpírok! Majdhogynem ugyanezt csinálják, a lányok mégis odavannak értük! Könyörgöm, ki érti ezt? A gyászoló idegenért is biztos rajongtak a nők, elég volt csak annyi, hogy úgy nézett ki, mint egy valóságos vérszívó. Talán az is, ki tudja. Ebben a rohadt esőben esélyem se volt kiszagolni, mivel állok szemben. Mindenesetre elég sötét hangulatot árasztott magából, amitől még nekem is elveszett a humorérzékem.
- Sajnos nem annyira, mint ahogy egy közeli rokont illik. - feleltem, érdekes mosollyal az arcomon. A fényviszonyoknak hála a szemem alatti karikák egész erősen látszódtak, sápadt bőröm erre még jobban rásegített. Ilyen fejjel minden gond nélkül besurranhattam volna egy kórházba, és még rám is szóltak volna, hogy mégis mi a fenéért nem tudtam az ágyamban maradni. Mint egy félholt, nem?
Mielőtt ismét megszólaltam volna, kinyújtottam jobbomat az idegen felé, egy lépést téve előre.
- Nicholas Harden. - mutatkoztam be - Önben kit tisztelhetek? - én és a tisztelet... Ritkán jártunk egy úton, most pedig ismét találkoztunk. Valami oknál fogva képes voltam félretenni a seggfejt, aki szoktam lenni, és ez egészen meglepett.
Más körülmények között talán hozzátettem volna, hogy „öreg”, vagy „haver”, vagy ami épp jól esett, nem csak simán magázódtam volna. De éreztem, hogy az ő személyében bőven van mit tiszteletben tartanom, erre a szemeiben pislákoló gyász csak ráerősített.
- Matt a nagybátyám volt, és talán az egyetlen értelmes tagja a családnak. Még annak ellenére is, hogy állandóan részeg volt. - meglepő, hogy ezt mondtam? Hát igen, a Harden famíliában egyedül ő volt képes megérteni, hogy nem akarok a családi kasszából élni egész életemben, és támogatta is ezt az ötletemet. Utálta, hogy az őseinktől örökölt vagyonunkkal vágtunk fel, és hogy anyám azért viselte olyan büszkén a méregdrága kígyóbőr csizmáját, mert még annak idején az egyik ük-ük-üknagypapi felfalta a főnökét és a helyébe lépett. Meg is értettem, az egész annyira mű volt, hogy már egy plasztikai sebész is rosszul lett volna tőle.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Dec. 14, 2017 1:10 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Common grief brings us together

To: Nicholas Harden

Az újrakezdés ideje eljött. Beköszöntött a tavasz, s noha e temetői hangulat erősem magához húzza lelkivilágunk, lerántja maga mellé a földbe, nem változtathat jelenünk, helyzetünk tényén: egy új emberrel hozott össze a sors eme percekben, mely nem csupán a ismeretlen egy újabb szeletének megismerését tartogatja számomra, hanem a vele kézben járó számtalan, végeláthatatlan lehetőségét is, amit egy kapcsolatból ki lehet hozni, legyen az bármily’ értelmű.
Ifjú hangjára alig egy centiméternyit, de oldalra fordítom fejem, jelezvén, hallottam hangját, figyeltem rá, érzem jelenlétét, ám válaszomra várnia kellett. Világos íriszeim a sötéten zöldellő fűszálakról átvándorolt szimbolikus csokromra, majd ajkaim szóra nyíltak. Alig mozogtak, hangom halkan csengett, figyelembe véve a zuhogó esőcseppek néma becsapódását. Mindig is szerettem ezt a melankolikus, mély hangulatú időjárást.
Ismertem-e? T’án jobban, mint vérszerinti családjának bármely tagja, de kevésbé, mint azt illendő lett volna. Múltjáról szinte semmit sem tudok. Ki volt, honnan jött. Nem tartotta a kapcsolatot rokonokkal, nehogy kelletlen bajba sodorja őket, így nem is tudhatták mit csinált itt és milyen életet élt. Ellenben, életének utolsó éveiről részletesebben nem is tudna más mesélni, mint önnön magam. Ám, mindezzel nem állíthatom, ismertem őt, de nem is idegenként tekintettünk egymásra. Több dolog kötött össze minket, mégis, teljesen beavatatlanok maradtunk. Jobban oda kellett volna figyelnem rá, többet tudni róla nevénél és közös munkálkodásunknál. Én tehetek róla. Erről is, s mindarról, hogy most itt állok. Ez lett volna sorsunk, így lenne megírva abban a bizonyos nagy könyvben, vagy egyszerűen letértünk a kijelölt útról? Tartok tőle, csalódást okoztam Arthur emlékének, ím itt állva elhatározom hát, Matt, téged, halálod után, nem hagylak cserben.
Közeli rokon. Az lett volna? Elengedni valakit önmagunk döntése, nem csupán az ok, hogy ő kilép életünkből. Nekünk is éppúgy le kell mondanunk róla. Tudomásom szerint, a Harden família több tagja nem tartózkodik a városban és a temetés is hónapokkal ezelőtt volt. Bűntudat mardosna, hogy itt maradtál? Bármi is legyen maradásod oka, Matthew életéről mindketten lecsúsztunk és kapcsolatunkat vele holtában már nem mélyíthetjük, ám annál inkább megtisztelhetjük.
- Lord Mortdecai Wolsey. – fordulok meg, ahogy közelebb lép, majd jobbját nyújtva bemutatkozik. Elfogadom a gesztust s visszatértem óta először mondom én magam: lord. Elég volt a ködfátyolba burkolt estékből, letargikus, magányos pillanatokból. Újra építem a várat, nem csupán magam miatt, hanem az elesettek tiszteletére is.
Bemutatkozásunkat követően ujjaimat hátam mögött kulcsoltam össze, minden ázottságom ellenére, még így, az esőben állva is méltóságteljesen, előkelőn tudtam festeni egyenes, hűvös tartásommal. Nicholas kiegészítő szavaira komoly, mély hangon feleltem, mondandómba csepegtetve egy megbúvó, sötét utalást, noha egyáltalán nem várom el az előttem álló ifjútól, megértse őket. Egyszerűen, ilyen volt természetem.
- Egyesek italban keresnek menedéket az őket üldöző démonok elől, s sosem tudhatjuk, ezen szörnyetegek mennyire valódiak, míg szembe nem kerülünk velük. – ekkor fejem ismét az elhunyt nevét rejtő feliratra néztem, hiszen róla beszéltem. Visszafordulva a velem szemben állóhoz, tekintetem hamar elvándorolt arcvonásairól, ahogy a látképet elmosó esőcseppek mögött egy másik, feketébe bugyolált alakot véltem felfedezni. Ebben az időben kisebb a látótávolság, talán csak vámpírságomnak köszönhetem, észrevettem a vaskos fa tövében álló, egyáltalán nem gyászoló alakot, hanem inkább tűnt olyannak, mint aki megfigyel minket. Paranoia lenne, ennyi idő elteltével? Jobb óvatosnak lenni, mint figyelmetlenséggel, egyszerű botorságból előidézni önnön vesztünk. Ebből indultam ki, mikor következő szavaimat a fiatal felé intéztem, kinél első ránézésre nem lehettem tíz évnél idősebb, kisugárzásom mégis merőben más volt, még holtságomhoz képest is. Hiába, természetfelettiként, olykor korunk az, mi leginkább kiül ránk, mintsem belső énünk tükörképe.
- Követik magát. – határozottan, továbbra is halkan szóltam, míg látványosan az őt megfigyelő alakot bámultam. Elnéztem Nicholas válla felett, mint mikor a szarvas megpillantja bokorba bújt vadászát.

Mortdecai Wolsey tollából


Lilium † 588 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Csüt. Dec. 14, 2017 2:44 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & mortdecai
the graveyards are full of indispensable men
zene: background music • szószám: 668 • megjegyzés: hei


Az időjárás tükrözte a hely hangulatát, ahogy a gyászoló férfi gondolatait is. Talán elveszett a nagybátyámhoz fűződő emlékei között? Meglehet. Mély szakadékból rángathattam vissza, amikor megszólítottam, de tudnom kellett...
Nem sokan mondhatták el magukról, hogy jóban voltak Matt bácsikámmal, éppen ezért találtam furcsának, hogy egyáltalán valaki meglátogatta a síremlékét. Persze az is megeshetett, hogy tévedtem vele kapcsolatban, és az Egyesült Államokban töltött évei alatt történt valami, amiről nem tudtam. Megváltozhatott, hiszen még családot is alapított, miután otthagyta Angliát. Anyám előítéletei az egész Harden kolóniát megmérgezték, még talán én voltam az egyetlen kivétel, az egyetlen, aki legalább egy minimális szinten megértette Mattet.
Ezek szerint nem csak én voltam ilyen. Ez a pasas... Biztos voltam benne, hogy tud valamit, amit én nem. Ő ott lehetett az elhunyt utolsó éveiben, láthatta, milyen volt akkor. Azt kívánom, bárcsak bennem is lett volna annyi, hogy eljöjjek ide és megnézzem, hogy van az öreg. Ehelyett inkább az egyetemen, vagy a lakásom sötétjében rejtőzködtem, mint kaszáspók a vécé sarkában. Talán ennek köszönhetően néztem ki úgy, mint egy holdkóros.
A közénk ülő csend csak néhány percig tartott ugyan, mégis volt benne valami nyomasztó. Az eső kopogása, a holtak közelsége és ez az esőáztatta fickó megadta azt a pluszt, ami az egész helyzetet egyre sötétebbé tette. Az ilyesmit igyekeztem taszítani magamtól, a borongósság nem az én világom volt. Jó, nem állítom, hogy a könnyzacskóimat elhagytam valahol útközben, és sose szoktam magam alatt lenni, mert még velem is előfordul néha, de ez teljesen normális. Aki semmitől se lesz szomorú, annak valami nincs rendben odafent, ez biztos.
- Lord? - kérdeztem, majd a kézfogást követően folytattam - Mégis mit keres egy lord Beacon Hillsben? - egy efféle kisvárosban számítottam rá a legkevésbé, hogy valamiféle nemessel fogok összefutni.
Szabad kezemet zsebre vágtam, miközben Mr. Wolsey tudtára adtam, ki is volt nekem Matt. Nem csináltam belőle nagy ügyet, csak azt közöltem, amit tudtam róla. Nem kívántam se őt, se magamat becsapni mindenféle kedves szavakkal, hisz ettől a halott nem fogja jobban érezni magát. Volt, aki volt, ezen már senki nem tud változtatni. Hazugságokkal pedig csak rontani lehet a helyzeten, erre különös figyelmet fordítottam, ha már Matt emlékéről volt szó.
Homlokom ráncba szaladt Mr. Wolsey szavai hallatán. Először bele se gondoltam, mit is jelenthetnek, csak arra tudtam gondolni, hogy talán nagyobb volt a baj, mint azt állították. A démonok, amikről beszélt nem csak félelmek, érzések vagy tettek lehettek, akár személyekre is utalhatott velük.
Nem. Hülyeség. Ez csak egy teória volt, amit a veszteség okozta trauma kreált. Nem volt ott semmiféle démon, ellenség, vagy ki tudja mi. Matt egyszerűen túl sokat ivott, és belehalt. Ennyi, le van zárva, nincs mit vitatni ezen.
- Ami volt, elmúlt. - feleltem, miközben az előttem letaposott, ázott talajt kezdtem bámulni. Tudatom erősen tagadta, hogy Mortdecai utalni akart valamire, esélyt sem adott az esetleges igazságnak.
Pillantásom ismét a lordra emeltem, ő azonban másfele figyelt. Mögöttem talált valami érdekeset, de nem fordultam meg, hogy én magam is szemügyre vehessem. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, el is árulta, mit lát.
- Ugyan... - most már én is hátrapillantottam esernyőm mögül, de épp csak egy pillanatra, hogy ne legyen feltűnő - Hát lenne bármi oka rá, hogy kövessen? - értetlenkedtem, hangomban aggodalomnak semmi nyoma nem volt. Ha tényleg igaz volt, amit Mr. Wolsey állított, hát kész voltam szembenézni az illetővel. Gondoltam magamban: legalább itt házhoz szállítja magát a kaja. Ráadásul ingyen, ami csak mókásabbá tette az egész szitut.
Jó, nem minden esetben volt ez az első gondolatom, ha valaki a közelembe került, de még nem voltam túl a napi adagomon, és az idő teltével egyre nagyobb űrt éreztem a gyomromban. Ez van, ha az ember wendigónak születik, folyton csak zabálna, mint egy disznó.
- De ha magának van igaza, mit kéne csinálnom? Fussak el? - tettem hozzá, ismét elővillantva azt a fura mosolyomat. Volt benne valami ördögi, amit imádtam. - Netán harapjam meg, hátha megijed? - ezt nem célzásnak szántam, egyszerű poénnak. Ekkora esőben nem tudhattam, Lord Wolsey miféle teremtmény, ember e egyáltalán, vagy valami más, így nem akartam elsőként lelepleződni előtte.



A hozzászólást Nicholas Harden összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 30, 2017 6:26 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Dec. 20, 2017 1:14 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Common grief brings us together

To: Nicholas Harden

Világos íriszeim nem vettem le a távolban álló alakról. Férfinak nézett ki, szélesebb, nagyobb termetnek, ki önnön testi adottságaiból kiindulva is sokkal erősebb lehetett az előttem lévő ifjúnál. Nem láttam okát, miért követhetné eme fiatalembert, ugyanakkor ott mocorgott elmém egy szegletében a gondolat, köze lehet Matt-hez. Megtudván, Nicholas rokona, mi több, az egyetlen lehet, ki kicsiny városunkban tartózkodik, egyre több kérdés merül fel. Kevés a válasz, s ha mégis meglelem az egyik kérdőjelre a megfelelő feleletet, az, az eddigieknél még több kétséget vet fel.
Bemutatkozván egy kérdést kapok, melyre egy mosolyt válaszolok. Nem áll szándékomban szavakkal kitérni a magyarázat elől. Bár, tény, nem sok milliomos él ebben az egészen apró, ám annál népesebb városban. De, ahogy engem jó okkal hozott erre a sors, úgy egykori barátomat is észérvek vezették ide. Biztos vagyok benne, van valami, ami miatt nem egy nagyváros mellett tette le voksát. Talán, mert ellenségei ide gyűltek össze, vagy volt valami, ami bosszújánál is sokkal jelentőségteljesebb volt, mintsem hagyta volna elveszni. Meglehet, az előttem álló fiatal férfi éppen most vetett fel egy érdekes problémát, melynek alaposan utána kell járnom, mielőtt megelőznének olyanok, akiknek élni sem lenne szabad. Hmm. Erre mondják, olykor a legnagyobb bolondok is mondhatnak értékes, igaz szavakat s bölcsességeket. Éppen emiatt kell kifejezetten figyelmet fordítanom másokra, az apró részletekre és azok tanulmányozására.
- Noha múltunk határozza meg, honnan indulunk, csakis rajtunk múlik milyen úton járunk s meddig jutunk általa. – pillantottam ismét egykori alkalmazottam és sorstársam emlékfeliratára - Nem szabad elfeledi kik voltunk, ám való igaz, nem szabad beleragadni sem. – osztottam meg véleményemet Nicholas-al. Hosszan beszélhetnénk még erről, ám lenne értelme hagyni, hogy a gyász és az elhunytak közelsége mély melankóliát borítson szívünkre. Egy pillanattal ezután vettem észre az ismeretlen, gyanús alakot, kiről tekintetem onnantól kezdve egy pillanatra sem vettem le. Az ifjú szavai aggasztóak voltak.
- Ne becsülje alá önnön fontosságát és szerepét eme világban, Mr. Harden. Azt nem is említve, fogalma sincs róla, elhunyt családtagja miféle életet élt. Remélem, önt nem sodorta veszélybe. – hangom komoly volt, tekintetemben enyhe szigor ült meg, s mikor folytattam, elengedve a megfigyelőt íriszeimet Nicholas-éra emeltem - Ha megfogad egy tanácsot, ne maradjon a városban. – szavaimból, hangszínemből egyértelműen kivehető volt, többet tudok, mint amennyit közlök vele, ám semmi esetre se szerettem volna ennél jobban belekeverni. Minél kevesebbet tud, annál több esélye van túlélni, talán még békésen is telhetnek hátralévő napjai.
Alig telt el újabb pár perc, a végtelen folyásúnak tűnő, szakadatlan, csendes eső elállt. Noha, a borús felhők megmaradtak, olyan volt, mintha a gyász véget érne és elkezdődne valami új. Teljesen átáztam, facsarni lehetett belőlem a vizet, mint gyümölcshúsból a levet. Cseppek hulltak alá az ernyőről, rólam, minden kiszögelésről. A látás viszonyok lassan kiélesedtek, javultak. Bár, az erős zuhatag utáni illat megmaradt, a természet igyekezett kibontakozni és spóráit elszórva visszaadni minden élőnek önnön érzékszervi tökéletességét. Beletelt néhány percbe ugyan, de végül kitisztultak a receptorok és most először megtudtam állapítani miféle lény áll előttem. Rezzenéstelenül fogadtam az információt, miszerint egy wendigo-val társalgok. Matt is az volt, s amennyire tudom, az egész családja is. Nem lepődtem meg. Íriszeim ismét az ifjút megfigyelő felé terelődtek, de már nem állt ott. Legalábbis, nem láttam és túl messze volt ahhoz, hogy az időjárás okozta tompításban érezni lehessen őt. Ám, szerintem, még nem ment el. Nem is fog. Csupán bizakodni tudok, a velem való találkozás nem sodorta ennél is nagyobb slamasztikába, különben vagy egy újabb holttest formájában vagy személyesen az irodámban, de fogom még látni őt. Ebben biztos vagyok.

Mortdecai Wolsey tollából


Lilium † 572 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Pént. Dec. 22, 2017 5:55 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & mortdecai
the graveyards are full of indispensable men
zene: background music • szószám: 666 • megjegyzés: hei


Sokan aggatták már rám a „későn érő típus” jelzőt. Ennek alapja valójában az az egyszerű tény volt, hogy képtelen voltam ugyanolyan borúsnak és komornak látni a világot, mint a többi korombeli, ahogy ahhoz is értetlenül álltam hozzá, miért minden olyan szürke körülöttem. Minden szituációból igyekeztem kihozni valami szórakoztatót, akár apám üzleti ügyeit is képes voltam kicsit megbabrálni, hogy legalább egy jót nevessek rajta. Persze sose tettem kockára családunk megélhetését, csupán egy kicsit hosszabbra nyújtottam az elintéznivalókra szánt időt. Régen még a szüleim is nevettek rajta, de egy idő után már kezdték belátni, hogy sose fogok megkomolyodni. Na tessék, ennyit arról, hogy „milyen életvidám ez a gyerek, legalább ő jól érzi magát a bőrében”, meg hogy „irigylésre méltó ez a sok energia”. Ma már csak annyit hallok, hogy milyen gyerekes, éretlen, felelőtlen vagyok. Arra senki se gondol, hogy inkább csak egy kicsit máshogy gondolkodom, mint a többség... Az túl bonyolult magyarázat lenne, és sok kérdést vetne fel.
Épp ezért nem gondoltam egyből arra, hogy veszélyben vagyok, amikor Mr. Wolsey figyelmeztetett az engem követő alakról. Kezdetben még arra se találtam igazán jó magyarázatot, hogy egyáltalán mi oka lenne rá, hogy szemmel tartson engem. Nem vagyok egy multicég fejese, nincs mit ellopni tőlem. Jó, azért a szüleimtől érkező havi „zsebpénz” nem kevés, de arról senki se tud hármunkon kívül. Sőt, talán még anyám sincs beavatva, ezt apa nem közölte velem.
- Van benne valami. - feleltem a magam egyszerűségével. Nem állt módomban hasonlóan cifra szavakkal élni, belém nem veszett se költő, se pedig egy több száz éves férfi lelke. Átlagos fiatal voltam, más étrenddel, de ennél nem több. Ha akartam se tudtam volna hirtelen átváltani Mortdecai stílusára, és egyébként se állt volna olyan jól, mint neki. Ötletem se volt, mi egyebet mondhattam volna erre, bár valamivel azért értelmesebb választ vártam volna magamtól.
- Matt is ehhez hasonlókkal próbált biztatni. Hogy sose tudhatom, mennyire leszek fontos a jövőben. - vontam vállat - Veszélybe? Mikor utoljára láttam, egy üveg házi szilvapálinka jelentette a legnagyobb veszélyt, bár a hangsúlyából ítélve Ön nem ilyesmire gondolt.  - tettem hozzá meglepetten. Mégis milyen életet élhetett Matt bácsikám, ami még engem is bajba sodorhat? Nem akartam előre ötleteket gyártani, de az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy a sok pia miatt jó pár kemény ellenfelet összeszedett magának valami kocsmai verekedés által. - Sajnos nem vagyok túl jó abban, hogy másokra hallgassak, remélem megérti. Főleg, ha olyasmiről van szó, ami ellentmond az elveimnek.
Eszem ágában se volt elmenni. Több okom is volt rá, hogy maradjak, de kifogásnak Matt volt a legjobb ezek közül. Ha bárki kérdezte, nyugodt szívvel mondhattam, hogy „ezáltal úgy érzem, közelebb kerülhetek a nagybátyámhoz”. Mint aki rájött, hogy hülye volt, amiért kimaradt egy kedves rokona életéből, és most szeretné bepótolni az elvesztegetett időt - azáltal, hogy gondját viseli a síremlékének, megismeri a helyet, ahol élt. Vagy ez csak az én logikám szerint jó ürügy? Lehet, hogy mások azt hinnék, hülye vagyok, amiért ezt használom indoknak? Talán. De soha nem érdekelt igazán, mit gondolnak rólam a többiek.
Az eső lassan elállt. Ernyőmet leeresztettem és összecsuktam, hogy ne foglalja feleslegesen a helyet, tekintetem bácsikám sírja és Mr. Wolsey között járt felváltva, figyelembe se véve, hogy a megfigyelőt is szemmel kell tartani. Akárki is volt ő, nem nagyon tudott meghatni, hogy bámészkodott.
Érzékeim befogadták az érkező illatokat, s az esőáztatta fűtől a páradús levegőig mindent érezni kezdtem. Közöttük pedig egyre csak kiélesedett a Mortdecai felől érkező aroma, ami egyből felidézett bennem néhány érdekes emléket. Már találkoztam hasonlóval azelőtt, így pontosan tudtam, mivel van dolgom. Fajaink mondhatni testvérek voltak, még ha az egyik kevésbé is volt visszataszító, mint a másik. Természetesen a vámpírok is képesek voltak néha hasonlót produkálni, mint mi, csak nekik nem állt érdekükben, hogy teljesen szétszedjék áldozataikat. Az már mind csak indulat műve volt, ha mégis megtették.
Próbáltam szavakat találni kusza gondolataimra, de nem igazán sikerült. Láttam ugyan, hogy újdonsült ismerősöm pillantásával ismét a leskelődőt keresi, mintha akkora veszélyt jelentene ránk, mégis képtelen voltam megfogalmazni a kérdést, amire kerestem a választ. Félnem kellene attól az alaktól?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Kedd Jan. 09, 2018 7:54 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Common grief brings us together

To: Nicholas Harden

Lassan kitisztult az ég, felhagyott a melankólia és bár a felhők önkényesen, vastag dunyhaként elfedték a teljes égboltot, megóvva a nap égető sugaraitól, fel nem szabadított minket környezetünk adta rabságból, mint egy bilincs, úgy nehezedett vállainkra a temető hangulata, a közös gyász egy barát, egy családtag síremléke felett. Ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt, hogyan festhetek, mint egy ázott madár, ki haza vágyik, ám roppant furcsa mód, semmi ilyesmiről nem volt szó, ez pedig tekintetemből, annak komoly szigorából tökéletesen lerítt. Tekintetem elengedte a Nicholas-t figyelő alakot és a fiúra ugrott. Szavaimra felelt, én pedig azokra. Beszélgettünk, még ha gyökeres ellentétét is képviseltük a világ, pont mint Matthew esetében, ám ő pont ettől volt oly’ remek csapattag és még annál is jobb feladatának elvégzésében.
- S milyen igaza volt. Ha az én szavaimat nem is, az övéit illendő lenne megfogadnia. – értettem egyet Matt tanításával - Valóban nem. Az eddigiek alapján, rá sem ismert volna, ha látja őt egy évvel ezelőtt. – noha tisztában voltam vele milyen negatív képet alkotott családja egykori alkalmazottamról, bosszantott a gondolat, előítéletesek voltak vele szemben és ezt a bélyeget rányomták, akkor is, ha az már nem volt igaz. Elutasították a változást, a jobbá válást, ez pedig, ellenszenvet váltott ki belőlem. De, ilyenek az emberek, ilyenek maradnak a természetfelettiek is. Egy átalakulás során kevesen változnak meg gyökeresen, legtöbbjük ugyanolyan marad s nem fogadja el az igaz, új tanítást akkor sem, ha a saját szemével látja, önnön bőrén tapasztalja azt. Szemöldököm ráncoltam egy pillanatra, majd tovatűnt, mintha ott se lett volna szigorú arcomon. Nos, igen, az ifjú Harden sem sokban különbözik vérétől, tipikus jegyeket mutat, ám ez nem jelenti azt, reménytelen eset volna. Pusztán, hozzászokott egy adott környezethez és még nem adódott lehetősége felfedezni valami jobbat, tán, nem is akar.
Világos íriszeim visszavándoroltak Nicholas-ról egyenesen vállai fölé, azon túl arra a helyre, ahol korábban felügyelőjét láttam. Sehol semmi, de másfelé sem. Tekintetem egyik helyről a másikra vándorol, kutatok, fogaskerekeim járnak, ám semmi. Egyetlen pisszenés, egyetlen illatfoszlány, de egy oda nem illő apró darabka sem tűnik fel. Nem kezdő, ami több baljós elméletet ült el fejemben, de nem hagyatkozhatok ilyen kevés információra. Egyszerűen, nem engedhetem meg magamnak, hogy ingoványos talajra lépjek. Ellenben, nem is hagyhatom figyelmen kívül az árulkodó jeleket. Mielőbb vissza kell térnem az irodába, már csak azért is, mert bármelyik pillanatban odébb állhatnak a báránygyapjas felhők, rétegeik eltűnhetnek és akkor végem. Kínkeserves halálban lesz részem, noha a fájdalom, mely vele jár nem rémít meg. Azok után, ami annak idején történt efféle gondolat nem riaszt el, sokkal inkább az élők és a nekik okozott csalódás, a kudarc az, ami küzdésre sarkall. Nem magam miatt, hanem miattuk kell tovább mennem.
- Ahogy gondolja. – ráz vissza a wendigo hangja, ismét az ő arcát fürkészem - Ebben az esetben; Minden jót, Mr. Harden! – nyújtom felé jobbom egy kézfogásra, ezt követően pedig víztől súlyos lábam megemelve indulok útnak, elegáns cipőm nem sajnálva haladok át a sáron, melyet az eső hagyott maga után. Az egykori ösvényt teljesen elmosta, magáévá tette, eggyé az anyafölddel, sok-sok emberszabású talpa által közösen létre jött munka eredményét. Tisztában voltam vele, süket fülekre találnának szavaim, üres locsogásnak vélné, bármit is mondok s lévén, idegenek vagyunk a másik számára, fel nem róhatom neki e hozzáállást, még akkor sem, ha nem értek vele egyet, még ha ember lenne, talán elnézném neki, de így, hogy mindketten természetfeletti lények vagyunk, be tudom felelőtlenségének.
Valamivel távolabb, éppen a fák elérése előtt megállok egy pillanatra, oldalra fordítom fejem, íriszeim járnak, de sehol semmi. Hmph. Már körülmények között azt mondanám, túl nagy a csend, túlságosan is. Megemelkedik sáros lábam, folytatom utamat a kocsiig, mely a terület túlsó végén vár rám. Ideje folytatni a munkát, nekilendülni hadjáratomnak. Talán… lenne valaki, aki utána járhatna mi is történt pontosan, és kik figyelik az ifjút. Talán, még hasznomra válhat.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 628 † Köszönöm a játékot! † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Csüt. Jan. 11, 2018 4:06 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & mortdecai
the graveyards are full of indispensable men
zene: background music • szószám: 625 • megjegyzés: see you in the next round!


Az idő enyhülni kezdett. A madarak ismét csiviteltek, szépen lassan beindult az élet - bár a temetőre ez nem volt teljesen igaz. A holtak nem keltek fel, és nem indultak el megkeresni egykori szeretteiket, helyettük csak néhány szerencsétlenül járt giliszta került a felszínre. Kimosta őket az eső, és csak vergődtek lábaink alatt. Küzdöttek a túlélésért, próbáltak visszaásni a föld alá, de... Tudtam, hogy az emberek figyelembe se fogják őket venni és rájuk taposnak majd, mint valami jelentéktelen szöszre. Számukra nem értek semmit, ők is csak lényegtelen fénypontok voltak az élet hatalmas égboltján, mint mi. A kannibál szörnyetegek, akik hullaként több hasznot hoznak, mint élve. Talán egyszer majd minket is csaliként fognak bedobálni a halak közé, hátha egy szép darab ránk harap...
Fejemben összevissza kavarogtak a gondolatok, érzések. Matt bácsikám emléke, a zuhatag, ami áztatott minket és ez a férfi... Teljesen lehangolódtam, ugyanakkor kérdések ezrei kezdték kitölteni az elmémet. Legszívesebben ott helyben kifaggattam volna a Lordot mindenről... A városról, nagybátyámról. Sóvárogtam a válaszok után, bár ebből kívülről semmit nem lehetett észlelni. Merev voltam és hátborzongató, akár egy poros márványszobor, aminek valaki letörte néhány testrészét. Egykor pompás volt, most meg nem ér semmit sem.
- Fontolóra veszem. Családom egyetlen értelmes tagjaként neki ért is valamit a szava. - bólintottam - Meglehet... De túlságosan el voltam foglalva a nem létező kis életemmel, hogy meglátogassam. Így visszagondolva nagyon bánom, hogy nem jöttem el előbb. - ráncoltam a homlokomat. Nem voltam túl büszke magamra, amiért még kedvenc rokonomat is elhanyagoltam, főleg, mert ez teljesen váratlan volt a részemről. Jóban voltunk, sokat dumáltunk régebben, aztán amint ő lelépett az Államokba, vége. Képszakadás. Erre ott álltam a sírja felett és próbáltam megbocsájtani magamnak, amiért ilyen hülye voltam. De hiába, ettől még Matt nem volt boldogabb. Nem volt már semmilyen, és ez bosszantott. Azt se tudtam, mi történt vele az elmúlt években, hogy került ebbe a szerencsétlen kisvárosba és egyáltalán Mr. Wolsey milyen emberként ismerte őt. Vagyis... Wendigóként.
Ahogy beszélt róla, sejtettem, hogy megváltozott. A neveltetésem végett viszont képtelen voltam elhinni, hogy tényleg annyira más lett, nem akart az agyamig eljutni, hogy már nem az a Matt volt, akinek mi hittük. A francba is, mindenről lemaradtam!
Hirtelen a biztos talaj eltűnt a lábaim alól, ahogy elkezdtem összerakni a képet. Minden eddig szerzett ismeretemet egy helyre pakoltam, egy polcra, ahol mindig megtalálom őket, és igyekeztem kialakítani valamiféle rendszert. De a sok hiányzó darab miatt egyre csak felforrt az agyvizem, idegesített az érzés, hogy mennyire tudatlan vagyok. Hogy az arcomba vágott új információ foszlányok teljesen felőrölték a Mattról kialakított képemet és csak kérdőjeleket hagytak maguk után. Mégis mit kezdhettem volna ilyen kevés tudással? Valószínűleg semmit.
Ez is csak még inkább maradásra késztetett. Meg akartam tisztelni a bácsikám emlékét azzal, hogy legalább így utólag jobban megismerem... Mert ez a sok rejtély teljesen összezavar.
- Önnek is, Mr. Wolsey. - fogadtam a kezet, bár a búcsú teljesen váratlanul ért. Aztán feltűnt, hogy voltaképpen már csak a felhős égbolt miatt volt újdonsült ismerősöm életben. Bölcsen tette tehát, hogy sietősre fogta a dolgot, gondolom nem kívánt spontán elégni egy temető közepén. Meg tudtam érteni.
Tekintetemmel egészen addig követtem lépteit, míg a távolban sziluettje el nem halványodott. S még ezután is, néhány hosszú másodpercig bámultam ugyanabba az irányba, mintha arról vártam volna valami csoda érkezését. Pedig nem, egyedül maradtam Matthew Harden jól ápolt síremléke mellett, rajtam kívül senki nem járt a környéken. Másnak eszébe se jutott volna esős időben kijönni a temetőbe... Csak mi, természetfelettiek vagyunk ennyire elvetemültek.
Végül még vetettem egy utolsó pillantást nagybátyám nevére, majd egyik kezemet zsebre téve, másikban fekete esernyőmet lengetve indultam a kijárat felé. A gyomromban pedig ott motoszkált egy furcsa megérzés, ami folyamatosan azt súgta: nem most láttam utoljára Mr. Wolseyt. Találkozni fogunk még, bár a körülmények akkor egészen mások lesznek, ebben biztos voltam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
2018. márciusa
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Alternatív-
Ugrás: