• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Emma Stone


Today at 4:38 pm
☇ Game - Nero &Ivy


Szer. Okt. 10, 2018 11:13 am
☇ touch of glory

Vendég

Szer. Okt. 03, 2018 11:25 pm
☇ Ivy Levan


Szer. Okt. 03, 2018 10:59 am

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Avery & Nick - Let's save some lives










avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szer. Dec. 13, 2017 8:21 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & avery
let’s save some lives
zene: darkest part • szószám: 734 • megjegyzés: hei


Milyen érdekes, hogy alig pár perc alatt mennyi minden történhet, nem? Az egyik pillanatban még szépen lassan sétáltam az utcán, a másikban meg már azon voltam, hogy ne robbanjak fel, miközben egy alig hét éves kölköt próbáltam kihámozni egy összeroncsolt autóból. De mégis hogy a fenébe jutottam el ideáig?
A wendigók természetüknél fogva zabagépek, legalább is így tapasztaltam a közös családi vacsoráknál. Apám is úgy tömte magába annak idején anyám húsos palacsintáját, mintha az élete múlt volna rajta - persze ez csak formaság volt, valójában a tészta sem abból volt, aminek látszott. Ha nem akartuk a leskelődő szomszédokra a frászt hozni, kénytelenek voltunk rendes kajának álcázni mindent. Nem hiányzott, hogy kérdezősködni kezdjenek.
Persze én se fogtam vissza magamat, ha nagyon gyötört az éhség. Nem ismertem kegyelmet, a kés és a villa fogalma nem létezett számomra. A szüleim tudták jól, hogy ebből még nagy baj lesz, hacsak meg nem tanulok végre úriember módjára táplálkozni - azóta se sikerült persze. Kivétel, amikor otthon jött rám az ehetnék, ilyenkor általában előkapartam egy kis maradékot a hűtőből, és kiraktam valami tányérra, hogy ne kelljen hetekig súrolni a padlót. De vadászatkor... Mint valami vadállat, komolyan. Tetőtől talpig csupa vér mindenem, rám se lehet ismerni, emberi szemmel nézve nincs ilyenkor nálam gusztustalanabb lény a földön, főleg, ha még a beleket a nyakamra is akasztom poénból. Koszos, rusnya teremtmények vagyunk mi, és teljesen biztos, hogy Isten nem a saját képére teremtett minket. Ha pedig mégis, akkor nagyon beteg lehet a fazon... Vagy skizofrén, bármelyik megeshet. Ő se tökéletes, különben az emberek is azok lennének. Nem vagyok hívő, de a többiek helyében elgondolkodnék ezen kicsit.
A sötét utcákat járva tekintetem összevissza cikázott a kint kóborlókon. Mivel korábban a hűtőmet tök üresen találtam, kénytelen voltam kimenni, hogy szerezzek magamnak valami ehetőt. Nyilván nem volt túl sok opcióm, épp csak a minőséget tudtam kiválasztani. Nem volt túl sok hangulatom hozzá, hogy megküzdjek a kajáért, de ha nem akartam később elveszteni az önuralmamat, muszáj volt időben nekilátnom a műveletnek. Beacon Hillsben nem volt kit lefizetni, hogy szerezzen ellátmányt, nem voltak feketén dolgozó barbár idióták, akik szívesen elém vágtak volna egy élő, ficánkoló csajt, hogy nyammogjam el. Angliában a családomnak megvoltak a kapcsolatai, így nem volt esélyünk az éhen halásra. Beteg világban éltem, és örülök, hogy kiszabadultam onnan.
Célpontom egy magányosan kóborló, csajokat zaklató ürge lett. Már pár nappal korábban felfigyeltem rá, minden este lement a bárba, hogy befűzzön magának valakit. Nem volt finomkodó típus, a lehető legrosszabb fajta volt: túl közvetlen, túl egyértelmű és nyers. Utáltam az ilyeneket, már csak a közelükben lenni is irritáló volt.
Arcvonásai alapján biztos voltam benne, hogy legalább félig ázsiai a pasas. Nem voltam túlzottan oda a kínai konyháért, a japánt még egészen elviselhetőnek találtam. A kedvencem mindig az olasz volt, bár abból Beacon Hillsben nehezen hiszem, hogy találhattam volna. Kénytelen voltam beérni a zsíros, egészségtelen amerikaiakkal, akik mindent összevissza felzabálnak, ami a közelükbe kerül. Mondom ezt én, aki szinte pontosan ugyanezt csinálja.
Egy pillanatra se tévesztettem szem elől. Tekintetemet tarkójára szegeztem, rezzenéstelen arccal, zsebre tett kézzel követtem a járdán. Gondolataimat mélyen elnyomtam a tudatomban, utat engedtem az ösztöneimnek, hadd vigyenek amerre akarnak.
Már majdnem megvolt. Pont, mielőtt befordulhattam volna utána a sikátorok felé, fékezés hangja ütötte fülemet, majd ezt hatalmas csattanás és sikolyok követték. Sejtelmem se volt, mi történt. A zaj felé vettem az irányt, a szemem elé táruló látvány rémisztő volt: a teherautó eleje totál kár volt, a tartály, amit szállított a földre borult. Megsérülhetett, ugyanis lassan szivárogni kezdett belőle az olaj. A szemben lévő kocsi majdnem kettészakadt, akkora erővel ütközött össze a másikkal. Benne pedig négy ember, köztük két gyerek. Csodáltam, hogy túlélték, legalább is bíztam benne, hogy így volt.
Azonnal felment bennem a pumpa. Választás elé kerültem: segítsek és kockáztassam meg a lelepleződést, vagy csak figyeljek távolról. Úgy éreztem oda kell mennem, hisz akinek van annyi hatalom a birtokában, hogy képes legyen egy ilyen helyzetben helytállni, használja ki.
Ahogy csak tudtam, rohantam a helyszínre, a balesetet körülvevő tömegen eszeveszettül áttörve érkeztem meg. A teherautó sofőrje magánál volt, de látszólag beragadt a biztonsági öve, így nem tudott kimászni. A másikban egyedül az apa és a kisebbik fiú volt eszméleténél. Egyértelmű volt, hogy a gyerekek az elsők, így értük indultam először. Hülye voltam, nem riadtam vissza egy kis balesettől. Csak épp azt nem sejtettem, hogy az az olaj bármelyik percben a levegőbe repíthet minden közelben lévőt - beleértve engem is. Egyedül esélyem se volt mindenkit időben kivinni onnan.



mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Csüt. Dec. 14, 2017 6:24 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ave & Nick
Fire is my friend and for you?
Nekiállni emberi munkával foglalkozni, egészen új dolog volt… Nagyon elszoktam már én ettől az élettől, ámbár valóban nehézkesen fizettem a számlákat. Csak a bérlő jó szívén múlt, hogy még nem rakott ki, de aztán, ahogy egyre több katasztrófa történt a lakás körül, jobbank láttam lépni onnan. És egybe költöztem egy csajjal, eddig nem is lett volna gond, de ott volt a hiba, hogy felesben mennek a költségek, már pedig nekem ennyi keresetem nem volt szabadúszóként… Az egyetemet sem fejeztem be, így aztán újra beiratkoztam, hogy legalább valami ösztöndíjat kaphassak, bár tudom, hogy így aztán a minimális alvásnál is kevesebbet kell aludnom, mert nem hogy esténként leszek lefoglalva, de még nappalonként is. De mindegy is, kellett valamit magammal kezdenem, nem lehetek mindig csak tolvaj, gyilkos… Itt vagyok 26 évesen, és nem csinálok mást, mint a természetfelettieket keresem és sorjában gyilkolom le, már amikor a Blöki engedi magamban, mert amúgy nem olyan jó a viszonyom vele… Bennem él, de amikor megszállt, valamilyen okból megtartotta az én lelkemet is, nem nyomott el. Vagy csak nagyon néha… Ilyen életben nem szívesen élek… De muszáj. Ez nem olyan, hogy megszoksz vagy megszöksz. Itt nem lehet hova szökni, és ha én meghalok, úgy ő is. Ha ő is, akkor én is. Furcsa egy függés alakult ki közöttünk, amiben lassan leépít, lassan be kell látnom, hogy a vadász élet, amit 20 éves koromig űztem, már rég befejeződött, már Pokolkutya vagyok, már más az életem. De szokás szerint fejjel megyek a falnak, maximum fájdalmasan le is pattanok…
Elmerülve az egyik jegyzetben, hogy ezzel is kevesebb legyen az otthon lévő tanulnivaló, sétálok az utcán hazafelé. Egy utcányira történt meg a dolog, mikor éles fékezés, nyikorgás, csapódás, puffanás, kiabálás, ordibálás szeli át egymás után a levegőt. EZ mégis mi volt? Ez még a mostani analízis jegyzetemből is kiugraszt. Zavarja a fülemet az érkező zaj, ami felé haladni kezdek, leginkább a kíváncsiság miatt, mint más ügyben. De amint kiérek, csak felszalad a szemöldököm. Olajoshordó, ami bármelyik pillanatban meggyuladhat, és akkor az utca nagy része meg is tudja, mi az a tűz… Végig mérem az eddig keletkezett károkat, ahogy az áldozatokat is, akik felé elindul már egy srác. A kutya mordul egyet bennem, de nem igazán értem meg, hogy mire is gondol.
Emberségem egy része bukkan a felszínre, ahogy ott állok. Rég éreztem ezt már. Természetfelettieket pusztítani könnyű… Gyilkosnak lenni egyszerű, azon az úton már elindultam, de ott fut mellette egy másik, amire átléphetnék, ami még visszafordíthatna… Még ha van is bennem ez a dög, attól még a szívem nem lett hideg, nem lettem volna képes végig nézni, ahogy ott ragadnak. Gyerekek, egy család, ártatlanok, akik nem is érdemelték ezt meg.
A tűztől nem kell félnem, de az nem jelenti azt, hogy őket is meg lehetne védeni tőlük. Akaratlanul is mozdulnak lábaim, már addigra egy elveszett énem parancsol, nem a kutya, de nem is akarom megállítani. Megyek és megyek… Belecaplatok a folyó olajba. Öröm lesz, ahogy búcsút mondhatok majd a ruháimnak… megint. Mint mindig.
Míg az ismeretlen srác a kocsi egyik feléhez siet, addig én a másikhoz, ahol az édesanya és a nagyobb gyerek akarna kievickélni, azonban nem tud.
- Mentő és tűzoltó – rivalltam rá egy oldalt álldogáló emberre. Ha eddig nem tették meg, akkor most már bőven itt az ideje. Behajoltam a gyerekhez, hogy fogja meg a kezemet, és kihúzom. Nem is bizonyult olyan könnyű dolognak, mint vártam. Úgy eldeformálódott a kocsi… Az elől ülő nő pedig csak pánikolt, azonban nem vethettem a szemére, csak nyugtattam magam, hogy időben megcsinálom. Megcsinálható, nem olyan vészes, az olaj nem is olyan gyors… Csak szemem sarkából tudtam figyelni, ahogy egyre jobban beborítja a az utca kövét… Kifutunk az időből. Megragadtam a gyerek kezét, és húzni kezdtem kifelé, utána remélhetőleg már tud mozogni, hogy távolabbra kerüljön, hogy az anyját is kirángassam, és minél távolabb vigyem az éppen gyulladni készülő folyadéktól, ami tovább szivárgott csak. És még volt a sofőr is…
- Gyerünk már… - szisszentem fel, de aztán meg is lett az eredmény, ahogy a gyerek kikerült a jármű maradékából. – Menj kifelé – hagytam csak meg neki, reméltem, járni tud, vagy valami, mert nem tűn olyan sebesültnek, persze a törött üveg és a lökés meghagyta a nyomát rajta, de nem vagyok orvos, aki végig vizsgálja, hogy vajon minden csontja ép.
- Fogja meg a kezem, hölgyem – mosolyogtam bizakodva a nőre, próbáltam kitölteni a teret, hogy másra ne figyelhessen, pedig ketyegett az óra. Reméltem, az ismeretlen srác is hasonló tempóban halad, mert akkor még akár sikerünk is lehet. Ha viszont nem, és meggyullad ez az egész…



× szavak száma: 861 × megjegyzés: lesz ez még jobb is… × music: itt ×
[/b]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Vas. Dec. 17, 2017 7:13 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & avery
let’s save some lives
zene: darkest part • szószám: 855 • megjegyzés: nem a legjobb, de remélem tetszik :3


Döntések, döntések... Melyik műsort nézzem a tévében? Hánykor keljek holnap? Kit egyek meg ma este? Megmentsem őket, vagy hagyjam a fenébe? Sok kérdés, amivel - az utóbbi kivételével - minden nap szembesülnöm kell, akarom vagy sem. Aztán jöhetnek az olyanok is, mint „Hova menjek dolgozni? Menjek egyáltalán, vagy üljek itthon a seggemen, amíg el nem fogy a pénzem?”, bár ezekkel szoktam a legkevésbé foglalkozni. Igaz, eredetileg azért költöztem az Egyesült Államokba, hogy itt végezhessem el az egyetemet, aztán a saját lábamra állva kezdjek el dolgozni, mint minden normális ember. De amíg apám minden hónapban utalja a több tízezer dollárokat, addig nehezen tudok elszakadni az otthoni kényelemtől. Ez van, ha már nincs mire költeniük, halmozzanak el engem a lóvéjukkal - ezen az elven működnek. Nem mintha engem zavarna, de úgy rémlik, hogy ilyesmiről egyáltalán nem volt szó, amikor megbeszéltük, hogy elmegyek. Ejnye, apa, neked aztán hiába beszél a wendigo.
Az iskolában már mindenki megkapta élete során a szokásos kérdést: ”Nicholas, te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?” Már ezerféle válasz megfordult a fejemben, az űrhajóstól kezdve a sztriptíz bár csaposáig minden - de a kamikaze életmentő sose volt közöttük. Nem szándékoztam kockáztatni az épségemet és a kis titkomat azért, hogy valaki túléljen egy katasztrófát, most mégis épp erre készültem. Bevetettem volna magam a veszélyzóna kellős közepébe két gyerekért... Mi jött rám, fogalmam sincs. Általában miattam halnak meg az emberek és nem fordítva. Persze nem terveztem ott hagyni a fogamat, de azért ez is benne volt a pakliban. Ha viszont mégis meghalnék, kérem valaki emeljen egy Superman ruhás szobrot a tiszteletemre! Mindig is akartam egy olyat, bár eddig csak mini verzióra gondoltam, amit a polcomra kitéve nézegethetnék, mint valami egoista idióta.
Ugyan fülemet erősen lefoglalta a bajba jutottak sikolyának szimfóniája, azért sikerült kiszűrnöm, hogy nem csak én vagyok hajlandó tenni valamit az érdekükben. Tompán ért egy női hang, amely ugyan nem nekem lett címezve, mégis úgy hallottam, mintha közvetlenül mellőlem szólna - csak épp nem értettem, mit is mond. Nehezemre esett ilyen apró részletekre koncentrálni, kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Ezután mobil pittyegése érkezett, vagyis végre valaki észbekapott, és hívott segítséget. Hurrá, már épp ideje volt! Bámészkodó barmok...
Ahogy csak tudtam, siettem kiráncigálni a kocsiból az apát meg a kisebb gyerkőcöt. A kölyök még egész jól ki is csusszant, már rohant is kifelé a tömegbe, de a sofőrről nem mondhattam el ugyanezt. Nem elég, hogy az öv rászorult, még a lába is beragadt... Felajánlhattam volna, hogy kirágom őt onnan, de szerintem nem örült volna neki annyira, mint én.
- Figyelj, haver... Nem baj, ha tegezlek? - szóltam az apához, aki még mindig az övvel próbálkozott. Csak bólintott, azt se tudta, mihez kezdjen a helyzettel. - Megpróbálom eltépni az övet, de neked is segítened kell. Mehet? - megragadtam a szíjat, és elszámoltam háromig. Ekkor mindketten húzni kezdtük, mint az őrült, és hála a természetfeletti adottságaimnak sikerült is eltávolítanunk a helyéről. Remek, egy gond letudva. Már csak a lábát kellett kihámoznom valahogy...
Na de... Ez a szag. Csábító volt, édesebb, mint a méz és töménytelen mennyiségben érte érzékeny orromat. Mámorított, megbódította az elmémet, elvesztem saját sötét vágyaim rabságában. Vér... Nem is. Tiszta hús aromája, ami lassan elkezdte belengeni az egész helyet, elnyomta még az olaj undorító szagát is. A büdös istenit, ez nem lehet igaz! Miért akkor, amikor épp hősködni próbáltam? És miért akkor, amikor már egy falat se volt a gyomromban és egyre csak eluralkodott rajtam az éhség? Nick, te idióta, egy baleset helyszínén vagy! Persze, hogy itt vér is van!
De ekkora mennyiségben? Valaki csúnyán megsérült, és nem az apa volt, az biztos. A teherautó... Onnan jön a szag.
Gyorsan visszarázódtam a jelenbe. Nem foglalkozhattam semmi mással, csak az emberek életével. Nem játszadozhattam, itt most nem csak valami utcán keringő suhanc épsége forgott kockán... Ártatlanok voltak veszélyben.
- Hátra kell feszítenem az ülést, próbálj meg nyugton maradni egy kicsit..! - ezt igazából magamnak mondtam, de egyben a férfinak is céloztam.
Erősen megragadtam a sofőrülés hátulját, és elkezdtem magam felé húzni. Nem nagyon akart mozdulni, de végül pont annyira sikerült odébb rángatnom, hogy ki tudjam szabadítani a pasast. Ő pedig kigördülve a kocsiból állt talpra, de láthatóan nem tudott nagyon elindulni. Gondolom nem tett túl jót a lábának, hogy így beszorult.
Alig néhány percünk lehetett hátra... És még ott volt a teherautó sofőrje, plusz a nő a másik oldalt. Észre se vettem, hogy a másik gyereket már kiszabadította egy lány. Valószínűleg az ő hangját hallottam korábban, de nem gondoltam volna, hogy ő is beveti magát a dolgok sűrűjébe. Épp csak egy pillanatra néztem rá, egyből elkapott egy furcsa érzés. A levegőbe keveredő újabb ismeretlen szagok között pedig az övét is kiszúrtam - de határozottan nem volt emberi. Ó nem, ez valami egészen más volt, olyasmi, amivel korábban még nem találkoztam. Mégis mi lehet ő? Számít ez egyáltalán egy ilyen kilátástalan helyzetben?
Mennyivel egyszerűbb dolgunk lett volna, ha a mentősöket előbb kihívják... Akkor nem kellett volna azon agyalnom, hogy mégis hogy vigyem ki az apát és mentsem meg a másik sofőrt egyszerre, miközben még a szerencsétlen anya sincs a veszélyzónán kívül. Csajszi, most rajtad a sor. Döntsd el gyorsan, mi legyen, különben mind az öten a levegőbe repülünk!


mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Hétf. Jan. 22, 2018 4:43 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Nick
Fire is my friend and for you?
Tömény gyönyör egy baleset. Ez az első alkalom, hogy igazán részt is veszek benne, de nem bánom. Csak mert a többi bambul, mint az idióta, az nem jelenti azt, hogy nekem is az ő sorukba kéne beállnom. Nem mintha nagy bajom lenne a tűzzel, mert rajtam nem fog, de az embereken igen, és elég furán nézne ki, hogy csak úgy kisétálok egyetlen égésseb nélkül. Hatalmas szenzáció lenne, majd bedugnának egy kísérleti laborba, hogy megnézzék mi is vagyok. Wow, nagyon hívogató a dolog, másnak is rögtön megtetszett, nem?
Megszorítottam bizakodva a nő kezét, majd el kezdtem húzni teljes erővel kifelé. Segítettem, hogy egyre inkább kerüljön kívülre. Egyre több seb került is a szem elé. Mivel elöl ült, így jószerivel őt kapta el leginkább a kamion. Nem nézett ki valami jól, de ha a mentő majd jön, és remélhetőleg, úton van már. Nyílt törés volt a lábán, amit akár vissza is rakhattam volna, de az elég nagy fájdalommal járt volna.
- Jöjjön – suttogtam, miközben erősen átkaroltam a derekát és a vállát, majd el kezdtem húzni leginkább. Jó fizikumomnak hála és mert bennem van a Blöki, könnyen meg tudtam emelni, és gyorsan kivittem, átadtam egy civilnek. – Vigyázzon rá! Próbálja ellátni a vérzéseket addig – adtam parancsba a férfinak aki bólintott is, én pedig nekiláttam a kamionos kiszedésének. Ő volt a nehezebb eset, hiszen fentről kellett leszedni, másrészt, ha meggyullad az egész kóceráj, akkor mi robbanunk először. – Hogy állsz? – rivalltam rá az ismeretlen srácra, aki segített a maradék sebesültet kiszedni a járművekből, majd elvinni arrébb. A folyó olajra néztem, ahogy egyre közeledett a kocsihoz. Fenébe, ez nagyon necces lesz, és csak egy szikra kell összesen! De nem pazarolhattam erre az időmet, ahogy próbáltam kinyitni az ajtót, ami a deformáció végett megint egy külön feladatnak tűnt. Oh, hogy basznád meg! Addig rángattam, míg végül engedett és a félig ájult pasihoz nem jutottam hozzá. – Uram? – kérdeztem, ahogy a homlokán lévő horzsolásokat figyeltem. Na ná, hogy még csak be sem volt kötve, így egész felső teste teli lehetett zúzódásokkal, és térde beszorult a kormány alá. Néztem a helyzetet. Gyorsan, Avery. Gyorsan! Bemászva, átmásztam rajta, és a széket nagy nehezen hátra tudtam annyira tolni, hogy a lába a szorításból kiszabaduljon. Szilánkosra törhette valószínűleg a térdét, ebből már nem lesz többé vezetés. De ez már nem az én problémám volt. – Uram! Uram! – próbáltam keltegetni, azonban tekintete tompa volt, valamit motyogott, de meg nem értettem. Jól beverhette a fejét. Átkarolva, húzni kezdtem magammal lefelé, hogy aztán én tartsam meg a súlyát. Nagyszerű! Nem igaz, hogy ennyire nem vagy magadnál?! Azonban felesleges volt minden szitok, koncentrálnom kellett. Lenn voltunk, és csak akkor láttam meg, hogy az olajat már csak centik választják el a tűztől. Picsába!
Azonnal megragadtam, és húzni kezdtem el a járműtől, hogy jussunk távolabb. Szemem sarkából láthattam, ahogy a narancssárga láng életre kap, felcsap, és pár másodperc alatt végig száguld a folyó olajon. Jézus uramisten. Magam elé rántottam férfit átkarolva, hogy a tűz ne őt érje azonnal. A robajjal egyetemben kapott fel minket a lökés hullám, a kicsapó tüzet éreztem, ahogy megnyalja a hátamat, majd ellökődtünk a talajon egy jó méterrel arrébb, ha nem többel. Puffanva fogtam talajt és baromira sípolt a fülem. Látásom eltorzult, minden narancssárgában égett, és éreztem a hőt, ami nyomakszik felénk. Állj talpra! Fel kell állnod! Azonban nem tudtam, úgy éreztem, mintha minden erő, levegő távozott volna a testemből, mintha egy traktor legalább egyszer ha nem kétszer átment volna rajtam. Zsongott a fejem, képtelen voltam az ingerek befogadására, csak az orromat facsarta a keserű köd és az égett szag.
- Gyerünk! – mormogtam magamnak újra és újra, míg izmaim hajlandóak nem lettek a működésre. Lassan, szinte robotszerűen mozdultam, térdeltem fel, és úgy kezdtem el vonszolni az ájult férfit, pedig látásom nem élesedett, a hangok pedig elviselhetetlenek és értetlenek voltak. Nem tudtam eldönteni a tűz ropogását hallom, vagy beszélnek hozzám. Ezen az pedig pláne nem segített, hogy szirénák zsongtak fel a távolban. Azonban a regeneráció kezdett életbe lépni…
- Mindjárt… - csak sejtettem, hol lehetünk. MI lett a sráccal? Mindenki kijutott? Vagy feleslegesen erőlködtünk és valaki maradt benn? Nem tudtam, egy cél lebegett előttem, hogy kivigyem a sérültet a szélére, ahol már nem lehet semmi baja sem.

♛ 796 ♛ uhh, volt ennél jobb is már. Remélem… ♛ Music

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szer. Feb. 14, 2018 7:42 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & avery
let’s save some lives
zene: darkest part • szószám: 710 • megjegyzés: <3


Lehetett volna ennél szebb estém? Egy kis baleset, közben majd’ éhen pusztulok... Kellemes, mi? Nem volt túlzottan könnyű dolgom, miközben legszívesebben körbeszaladtam volna a város utcáin, hogy végre haraphassak valakit. Ezt pedig csak az tette jobbá, hogy mindenütt vér- és olajszag keveréke lebegett, természetesen ez utóbbi pedig szart se tudott javítani a helyzeten. Hiába volt ott mindenütt, szinte észre se vettem a vörös folyadék illata mellett. Valahogy sokkal inkább érdekelt, hogy milyen íze lehet, mint a gazdájának az épsége. Pedig bizony rengeteg néző várta, hogy végre karjaim közt kicipeljem az utolsó bajbajutott lelket is, nem törődve a hátamat nyaldosó lángokkal, a közeledő robbanással, és mindezt megfűszerezve arcom átváltson drága jó Daniel Craig stílusba. Ennek természetesen semmi esélye nem volt, valószínűleg csak annyit láttak volna, hogy szaladok kifelé, mint egy őrült, és próbálom kicibálni a veszélyzónából valamelyik sérültet. Sokkal reálisabban hangzik, még egy magamfajta önfejű, hősködni vágyó baromtól is.
Egy kérdést hozott magával a szél, méghozzá az idegen lány felől, aki túloldalt segített az egyik sebesültnek. Minden apró pillanattal egyre inkább elfogott az érzés, hogy mindjárt nekitámadok valakinek, és ez egyáltalán nem volt előnyös az amúgy is káosz felé sodródó szituban. Éhségem feszült válaszomban nyilvánult meg, miközben épp alátámasztottam az apát, hogy kikísérjem a családjához.
- Óh, remekül! Csodásan! - feleltem, enyhe iróniával a hangomban.
Elindultunk kifelé a pasassal, de a zsigereimben éreztem, hogy egyre csak fogynak a perceink. Az olaj sebesen terjedt szét az úton, egyenesen a lángok felé véve útját. Hát persze, miért is ne?! Miért lenne egyszer az életben mázlim?! Ugyan már, hát életveszély nélkül túl könnyű dolgom lenne! A büdös életbe, csak egyszer lenne végre egy nyugodt éjszakám! Nem túl nagy kérés szerintem. Vagy talán igen?
Már csak néhány lépés választott el a biztonsági zónától, ezt érzékeltetve kezdett mellettem az apuka gyorsítani. Minél előbb ki akart jutni, és meg is tudtam érteni. Hiszen bármelyik pillanatban...
Hatalmas fényözön, hirtelen narancssárga színben úszott minden, távoli sikítások hallatszódtak. Egyre gyorsabban és gyorsabban futott végig a lángözön az olajon, majd robbanás, és a vele járó löket szépen elrepített minket pár méterrel odébb. A lángok már nem érdek el hozzánk szerencsére, de nem sokon múlott. Viszont a lány...
Ó a franc essen bele!
Talpra álltam, és gyorsan kirángattam a férfit a népekhez, majd tekintetemmel a csajszit kezdtem keresni. Hol vagy, hol vagy? Sehol se láttam, szememet elvakította a tűz erőteljes fénye, minden homályos és zavaros lett. Az emberek javarésze elfutott, vagy hátrébb sietett. Micsoda hősök... Csak néhányan maradtak ott, hogy segítsenek a kimenekülteknek, a csőcselék meg csak lesett, mintha valami cirkuszban lettek volna. Na, közülük valakit biztos szívesen elkaptam volna egy vacsora erejéig. Haszontalan banda...
Aztán sikerült kiszúrnom Őt. Próbálta kivonszolni a másik pasast a tűzből, de látszólag nem volt könnyű dolga. Gondolkodás nélkül rohantam oda, nem is törődve azzal, hogy a wendigók sajnos nincsenek jóban a lángokkal. Életemben először mások érdekét helyeztem magam elé, még a saját életemet is kockára tettem azért, hogy a többiek kijussanak.
- Fogom! - szólaltam meg, amint odaértem, és már meg is ragadtam az ájult férfi lábait. Minél előbb ki akartam pakolni őt, életben akartam tartani... De valami nem volt rendben. Éreztem... A gyomromnak nem tetszett ez a döntésem. Ő inkább elvitte volna a testet egy sikátorba, hogy aztán az életben maradás utolsó esélyeitől is megfossza. Olyan jó lett volna... És olyan jó lett volna, ha nem akartam volna megsülni, mint valami retkes csirke!
Szemeim egy pillanatra elváltoztak, két pislantás között hófehéren villantak fel. Fejemet próbálták behálózni az állati ösztönök, gondolataim közt néhány szó visszhangzott. Hús. Vér. Ölj. Hús. Vér. Ölj.
- Ne edd meg, ne edd meg... - mantráztam magamnak. A zajoktól úgyse hallhatta más, de ha mégis, az se számított volna. Úgy terveztem, hogy ezt a pasast is biztonságos helyre viszem, aztán lelépek. Semmi kedvem nem volt beszámolni a zsaruknak erről a kis incidensről, az éhség miatt pedig már attól is begurultam volna, ha valaki megkérdezte volna, hogy „Nem sérültél meg?”... Nem, de rohadtul kajálnom kéne már!
Ínyem feszülni kezdett, a fogaim váltani akartak, számban összefutott a nyál. Kezdtem elveszteni az uralmat a testem felett, már szinte remegtek a végtagjaim, hogy végre nekiugorjanak valakinek. Hiába folytattam a mantrázást, semmi nem használt. Csak idő kérdése volt az egész... Még ha a tűz már nem is jelentett akkora veszélyt, én még mindig ott voltam a képben.


mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Pént. Feb. 16, 2018 8:43 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Nick
Fire is my friend and for you?
Mint egy filmbeli jelenet, minden aranysárgában játszott és lángolt és nekem valahonnét elő kellett volna lépnem, csakhogy az impulzus hullám még rajtam is kifogott és talajt értem. Mint akin áttapostak volna, csakhogy elmém nem állt meg ezen, az adrenalin ahhoz még túl erős volt, hogy érzékeltem volna a fizikai hátrányokat igazán, ahogy először hasra fordultam, hátra, végül négykézláb és abból húztam fel az embert, akinek a súlya egyre inkább volt tollpihe szerű. Oh igen, Blöki… Húzni kezdtem magam után, elengedve a hőt, ami mindkettőnket ostromolt, de még a lángnyelvek nem értek el hozzánk. Nem mintha engem az zavarhatna, mégis emberek előtt nem szívesen járkáltam volna lángokkal egyetembe. Azt hiszem, kicsit fura lett volna… Így egyre jobban fókuszáltam arra, hogy vigyem ki. Már csak 5 méter… 4,5… 4… egyre közelebb volt, mégis olyan érzést keltett bennem, mintha egyre távolabb kerülnék a végvonaltól. Fura… Gyerünk már! – mormogtam magamnak, ahogy újabb lökettől vezérelve húztam magammal az ájultat, aki még csak magához sem akart térni. Oh, az én drága jó szívemet, hogy nem égnél el a Pokolba! Na jó, rosszat nem kívántam neki, de ilyen állapotban nehéz nem szitkozódni, miközben az a forró lángnyelv nem sokra van tőlünk. Én elviselem, de egy ember nem, és most nem figyelhetek magamra, ritka alkalmak egyike, hogy másra kellett összpontosítanom, de igyekeztem. Megfeszültem az idegességtől, ami ilyenkor el szokott önteni, de az ő életét előrébb helyeztem, mint a magamét. Én úgyis túl élek, mint mindig, de ő?
Végül könnyített valami a súlyon, megjelent oldalt az az ismeretlen srác, aki segített nekem. Közelebbről szemügyre vehettem volna, de még mindig azon voltam, hogy az ismeretlen eszméletlent kivigyük, aztán legyen vége ennek az egésznek és a hatóságok előtt meglépek. Még az hiányozna, hogy azok megjelenjenek, már pedig nem sokára ki fog érni a mentő, utána pedig a rendőrség, és addigra az én nyomomat bottal kéne ütniük… Kéne.
„Ne edd meg, ne edd meg.” – ütötte meg a fülemet az alig hallható szó, amit egy ember biztos nem értett volna meg, az én fülem azonban vette az adást. Mi? Ne edd meg? What? Máris fordultam felé, hogy szemügyre vegyem a sápadt arcot. Nem kiugró vonások, körülbelül egyidősek lehettünk, valószínűleg ő valamennyivel fiatalabb, de pontosan nem tudtam volna megmondani. Bár, nem is ez volt a lényeg! Ne edd meg?
Szippantottam mélyet a levegőből. Érkezésemkor is éreztem ezt a fanyarkás illatot, de most már jobban megmozgatta az agyamnak kereteit, hogy mit jelenthet. Ne edd meg és egy természetfeletti? Nem kellett Eisteinnek lennem, hogy tudjam, wendigó a kedves. Baszki! Olyan, mintha egy vámpírt vezettem volna egy véradásra, már pedig az ájultból folyt még a vér, igaz, egyben volt, de azét a sérülések mentén húsa kibukkant. Fenébe!
Amint kiértünk a vonalra, azonnal elengedtem az ájultat. Ennyi, biztonságban volt, innen már biztosan túléli, nem kell őt figyelni. Csakhogy a pihenő idő nem jött el, ahogy az sem, hogy gratuláljak önmagamnak, hogy jó döntésre hajtottam a fejemet… Nem, még itt volt ez a srác, aki ki tudja mikor evett. Nem tudom, hogy a gondolat bennem ébredt, vagy a Pokolkutyában, de biztos nem a vadászban, aki szétszedte volna az ismeretlent.
Gyerünk! Minél távolabb a sérültektől! És valami kaja kéne, mármint, olyan hús, vagy valami… Öhm, ebben nem éppen voltam jártas, de azt tudtam, őt azonnal el kell vinni a helyszínről, így amint elengedtem az eszméletlent, máris mellé masíroztam, elkaptam a karját, és már húztam is magammal. – Gyerünk! Most! – böködtem meg az arcát, hogy rámókuszáljon elsődlegesen. AZ én illatomat úgy sem fogja csipázni ha minden igaz, ha abból indulunk ki, hogy a vámpíroknak nem vagyok egy ínyenc falat. Bár, fogalmam sincs, de akkor is, nagyobb esélyem van kipofozni, mint az ártatlan embereknek. El kezdtem magammal húzni, hogy távolodjunk el a többiektől, hogy tűnjünk el, és megoldjuk magunk között, minthogy mindenki szeme láttára! Gyere már!

♛ 730 ♛ Remélem… ♛ Music

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Vas. Feb. 18, 2018 2:06 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & avery
let’s save some lives
zene: darkest part • szószám: 688 • megjegyzés: <3


A büdös francba! Nem elég, hogy majd’ megpusztultam az éhségtől, tele volt vérrel a helyszín és nyílt sérülések is akadtak... Óh nem, még ki is kellett gyulladnia annak a szaros olajnak! Hogyne! Szegény wendigo meg próbálja túlélni, mi? Persze volt választásom, el is mehettem volna, de azok után, hogy ennyit segítettem, nem nézték volna jó szemmel, ha lelépek. Mivel elég egyedi fejszerkezettel áldott meg a genetika, tuti felismernének később is, aztán hozzám vágnák, hogy mekkora gyáva alak vagyok, amiért otthagytam mindent az akció kellős közepén. Nem hiányzott, hogy ezt hallgassam még hónapokig, vagy akár évekig.
És persze ahelyett, hogy a sebesültekkel foglalkoztam volna, visszamentem a buli kellős közepébe. Egy csaj, az ájult teherautós pali, és egy kiéhezett vadállat menekülnek a tűz elől. A jó viccek mindig hülyén kezdődnek... Úgy éreztem, életem poénjával szembesülök éppen, és volt is ebben életigazság. Máskor előbb kapom el az egyik sérültet egy vacsi erejéig, minthogy kimenekítsem a bajból... Mi üthetett belém? Gőzöm sincs, de ha tehetném, most egy jó nagyot lekevernék magamnak. Hiszen ezek után már csak egy veszélyforrás akadt, az pedig pont én voltam. Retek egy nap ez, én mondom...
Ahogy tudtam, odasiettem az idegen csajszihoz, felkaptam a sofőr lábát, és már vittük is kifelé, minél messzebb az egyre csak közeledő lángoktól. Utáltam a helyzetet, utáltam, hogy éheztem, és utáltam a lány felől érkező különleges illatokat, amikről fogalmam se volt, mégis mit jelenthettek. Életemben nem találkoztam még azzal az aromával, és ez egyre csak bosszantott. Mi a fene vagy te, áruld már el?!
Próbáltam magam nyugtatni néhány egyszerű szóval. A civileknek nem hallhatták meg, az ájult fószer se, de a csaj... Ha tényleg természetfeletti volt, elég nagy rá az esély, hogy eljutott a füléig, amit mondtam. Nem mintha érdekelt volna, de... Nem szívesen lepleztem le magam ilyen hamar.
A percek egyre csak fogyatkoztak, és egyre erősebben éreztem a forróságot a hátamon. Ugyan egyelőre épp csak kellemetlen volt, tudtam, hogy pillanatokon belül sült wendigo lesz belőlem, ha nem váltok gyorsabb tempóra. Nem volt sok kedvem elégni, hisz az ilyen sérüléseknek nem öt perc kell a begyógyulásukhoz. Még egy magamfajtának is nagy kihívás az ilyet elviselnie, pláne üres gyomorral. Köztudott, hogy a wendik teli pocival sokkal hatékonyabbak minden értelemben. Bezzeg ha éhezünk... Óh, Isten irgalmazza azokat, akik ebben az állapotunkban futnak össze velünk!
Kiértünk. Hála a magasságosnak, megcsináltuk! Megkönnyebbülten tettem le a pasas lábait, és nagy örömmel mondhattam el magamról, hogy egyszer az életben segítettem végre valakinek. Már ezt is kihúzhattam a nem létező bakancslistámról... Talán még nagybátyám is megveregetné a vállamat, ha kikelne a sírjából.
Csakhogy... Drága gyomrom ismét jelzett, hogy sürgősen keresnem kell valami ehetőt. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, de a testem nem. Homlokom ráncba szaladt, ahogy orromat hirtelen érte a rengeteg vér és frissen vájt hús szaga. Nem voltam boldog. Egyáltalán nem. A nagy tömeg, a távoli szirénák zaja, a nyomás, ami minket ért... Nem sokat segített, az biztos. Ha nem lett volna a hátam mögött az a huszonöt éves tapasztalat, már rég nekirontottam volna valakinek, így viszont egy kis ideig még képes voltam kordában tartani a vadállatot. De mégis meddig..?
Hát nem kellett rajta sokáig gondolkoznom, az tuti. Egyik pillanatban még görcsösen álldogáltam egymagam, a másikban meg már valaki szorongatni kezdte a karomat, és húzott el a tömegtől. Egyből az ismerős hang irányába fordítottam a fejemet, és szembe is találtam magam a korábbi csajszival.
- Hé, hé, mi van? - hebegtem, de semmi esélyem nem volt ellenkezni. Vagy azért, mert erősebb volt, vagy csak mert én voltam túlságosan elgyengülve. Éhesen mentőakciózni nem túl egészséges rám nézve...
Lépteim egymást követték, anélkül, hogy irányítottam volna őket. Zavart. Zavart, hogy nem tehettem semmit, az meg pláne, hogy egy csaj hurcolászott odébb.
- Megkérdezhetem, hogy mégis mi a fenét csinálsz? - vágtam oda ingerülten. Próbáltam nem kajaként tekinteni rá, és ezen segített is a belőle áradó furcsa illat is, de mégis... Abban a percben nem biztos, hogy annyira válogatni akartam volna. Már kezdtem átesni a ló túloldalára, onnan meg aztán tényleg nincs visszaút. Az a változatom nem gondolkodik, nem ínyenckedik. Csak öl, és öl és öl. Ő az igazi szörnyeteg, én épp csak az alternatív verziója vagyok. A srác, aki nem ont vért feleslegesen.


mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Kedd Jún. 19, 2018 9:20 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Nick
Fire is my friend and for you?
Őszintén szólva finom sincs milyen lehet vámpírnak vagy wendigonak lenni, akik aztán a hús és vér illatára repülnek, mint keselyűk a dögre. Elképzelni nem tudtam azt az éhséget, amivel nap mint nap küzdhettek, és nem is akartam Mindenkinek megvan a maga keresztje, az övék ez, cserébe nem kell egy lompos kutyát a testükben őrizgetni. De melyik a nagyobb átok? Sosem elmélkedtem ezen, a természetfeletti örök ellenségem maradt, miután magam is az lettem, egyszerűen nem tudtam megbékélni ezzel a világgal, oly nagy hévvel nevelték belém, hogy a természetfeletti nem ebbe a világba való, el kell pusztítani, akkor hát lássunk neki! De fordult a kocka. Az a kibaszott kocka, és rá kellett jönnöm, hogy a természetfeletti egy része is ember... Képesek érezni, tenni, nem csak gyilkolni, és csodálni a pusztításukat, ennél többek, különben magamat is degradálhatnám le, nem igaz?
És akkor itt áll előttem ez a sötétszőke, kékszemű, akiről fogalmam sincs, hogy mi, de biztos vagyok, hogy bármelyik pillanatban elveszti az uralmát. Ajka remeg, szeme vágyakozva forog üregében, mozdulataiból sikolt a túlélés, a vágy, ami ösztönzi a pusztításra. Nem vérfarkas, nem is lidérc, mivel nem vámpír mert az napra aztán ki nem merészkedne, így a lista egyre inkább csökken, hogy mégis mi a fene. Nem mintha éppen kedvelném érte, de most nem is ezen van a hangsúly, hanem hogy a francba is, itt aztán senkit se zabáljon fel! Ha már úgy sem ölöm meg, akkor ő se tegye ezt senkivel, de akkor honnét szerzünk neki húst? Jajj ne mááár... Az ötletek sosem pártoltak el tőlem, ahogy most sem, mert máris eszembe jutott valami. Más bankot rabol, vagy múzeumot, mi egy hullaházat fogunk! Ilyet sem pipáltam még, de itt az ideje hozzászoknom, itt semmi sem kézenfekvő és normális! Mivel nem hagyom, hogy egy ujjal is emberhez érjen, akkor egy állatboltot faljon fel, de embert az én szemem előtt nem, és mivel jószerivel én vagyok az erősebb... Na csak óvatosan!
- Gyere már! - mormogtam. Úgyis el akartam tűnni az emberek elől, nem szerettem a hatóságokat is. Nem egyszer tűntem el már a szemük elől, félő még valaki felismerne, a mai hőstett így is megvolt, négy élet köszönheti. Tapsot, tapsot! Jól van!
Egyszer pillantottam hátra még, ahogy elhagytuk a nem éppen szép helyszínt, ahol égett-fémes-véres szag terjengett. Gyomorforgató, legalábbis nekem rossz értelemben, neki biztos jobb...
- Mi az hogy mi van?! - türelmem nem éppen véges most nekem sem, így hangnemem nem lesz szebb. - Itt nem zabálod fel a közönséget, gyerünk! - vonszolom magammal, mit valami babát. Négy évvel ezelőtt csak röhögtem volna magamon, de azóta megedződtem fizikailag, lelkileg és mentálisan is. Változik a világ.
Minél távolabb csak innen! Fejemben már megjelent egy térkép és tudtam, hogy hova is akarok tartani, gyere csak! Hát bizalomból nem voltunk ötösek, de a helyzetet eltekintve ez részletkérdésnek tűnt, nem volt erős ahhoz, hogy ellenálljon. És ha bántani akartam volna, már rég kihasználtam volna az alkalmat ilyen gyengével...
- Kaját szerzek neked, inkább köszönd meg! - volt valami ironikus az egészben, amitől csak vigyor keletkezett a szám sarkába, miközben egy kocsinak döntöttem és feltörtem a zárat. - Ne engem próbálj oké, nem biztos, hogy olyan finom falat leszek, mint aminek tűnök - noszogattam be a járgányba, miközben körbenéztem, hogy senkinek sem tűnik fel a kocsi eltűnése, de nem. Jól van... kb öt perc lenne. Csak kibírja, nem? Vajon wendigonak is olyan a pokolkutya? Vagy csak a vámpíroknak elborzasztó? És egy kannibál ember mit érezne? Persze, nekem is most jutottak ilyen dolgok az eszembe, mikor máskor?! Valahol baromi érdekes is lett volna, míg máshol pedig gusztustalan. - Meddig bírod? - indítottam el a kocsit és faroltam ki az útra.


♛ - ♛ Remélem… bocsi hogy ily sokáig húztam >< ♛ Music
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Vas. Jún. 24, 2018 4:20 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & avery
oh no...
zene: darkest part • szószám: 544 • megjegyzés: <3


Túléltem! Ezaz! Hála annak a magasságos ég egy adta Atyaúristennek, aki állítólag megteremtett minket! Nem lett volna kellemes ropogósra sülni egy baleset kellős közepén, pláne nem ennyi civil szeme láttára. Így is elég könnyen beilleszkedtem volna egy horrorfilm kellékei közé, nem volt szükségem további szépítésre. Pláne, mivel egyre csak éheztem, ami gyengébbé tett, ezzel együtt pedig a gyógyulási képességemet is enyhítette. Hülyét kapok ettől, de ez van, a wendik ilyennek születtek. És hiába vagyok ilyen sikeres, na meg ilyen szépségesen gyönyörű, még én se fogok tudni változtatni ezen. Na jó, túlzásokba nem akarok esni.
Próbáltam valami ésszerű megoldást találni az éhségem csillapítására, de semmi nem jutott eszembe. Csak annyit tehettem, hogy kivártam, amíg lezajlik ez az egész balhé a zsarukkal és a mentősökkel, meg minden egyéb ezekhez hasonló egyenruhás fószerekkel, aztán ha lecsillapodott minden, húzhattam a dolgomra. De a gyomrom egészen mást akart, ő legszívesebben nekirontott volna a leskelődő társaságnak. Az igazság az, hogy egyre nehezebben tudtam ellenállni a kísértésnek, már éreztem, hogy az ösztöneim elöntik a tudatomat. Csakhogy...
Az előbbi csaj elkezdett félreráncigálni, én pedig nem győztem hangot adni értetlenségemnek és felháborodásomnak. Nem ő tehetett róla, csupán már kezdtem feszültté válni a kajahiány miatt. Egy átlagember is elég ideges tud lenni, ha nem kap ennivalót, hát akkor milyen lehet egy wendigó, aki alapból rá van kattanva a zabálásra? Áh, senki ne akarja megtudni.
- Na de..! - még csak ellenkezni se tudtam, annyira rángatott. Hihetetlen, ennyire elgyengültem volna, vagy neki van ekkora ereje? Elképzelésem sincs.
Kénytelen voltam utána vánszorogni, még ha nem is volt ínyemre a dolog. Csak remélni mertem, hogy nem valami kilátástalanul gusztustalan ötlete támadt, mint egy temető vagy ilyesmi. Lehet, hogy éhes voltam, de azért válogatni még volt erőm. Mindegy, majd meglátjuk, mivel áll elő az ismeretlen csaj.
Egészen egy kocsiig vonszolt, aminek aztán nekidöntött. Csak ekkor tűnt fel, mennyire nincs bennem semmi erő, magamtól talán egy métert se tudtam volna tenni. Ajjaj, ajjajjajj! Ez nem lesz jó!
Ezután jön majd az a rész, amikor hirtelen átkapcsolok vadállatba és nekiugrok az első emberi lénynek, aki szembejön velem. Nagyon gyorsan kaját kell kerítenünk... Jesszus, jó rég nem voltam már ilyen helyzetben.
- Öhm... Köszönöm? - pislákoltam az idegen felé, miközben ő próbált betuszkolni a kocsiba - Nyugi, nem tűnsz annak. Amúgy is fura illatod van. - tettem hozzá. Összevissza kavarognak a gondolataim. Visszaemlékszem a mentőakciómra, és szidom a családom minden egyes tagját, amiért nem ragadtam meg a lehetőséget.
Valószínűleg a korábbiak annyira lefárasztottak, hogy könnyebben elveszthetem az önuralmamat. Ha egy pillanatra is lelankad a figyelmem, az őrült kannibál szörnyike átveszi felettem az irányítást, aztán mindenki futhat, amerre lát..! Aztán majd pár nap múlva szakadt ruhákban fogok ébredni az erdő közepén, vagy egy sikátorban, körülvéve bensőségekkel.
A csajszi kérdése riasztott fel. Egy pillanatra bekómáztam volna? Vagy csak a gondolataimban merültem el?
- Gőzöm sincs, de szerintem nem sokáig. - a visszapillantóból néztem az arcára. Szép, amennyire onnan láttam.
Mégis mi lehet ő? Egyáltalán nem tart tőlem, szóval biztos erősebb nálam. De az illata... Életemben nem éreztem még ilyesmit, pedig elég sok fura lénnyel találkoztam már. Az ösztöneim pedig egyre csak azt súgják, hogy ennek a csajnak nem érdemes ellenállni.
Megöl a kíváncsiság...
- Amúgy Nick vagyok. - szólaltam fel, hogy addig is lekössem magam valamivel. Nem szabad elkókadnom, különben vége a dalnak!


mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Aug. 26, 2018 8:49 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Nick
Fire is my friend and for you?
A természetfelettiek között volt egy két csoport, mint például azok, akiknek a túlélésükhöz ember kellett. Hát ez gusztustalan, de nah... Azért ilyen sorsot nem akarnék magamnak. Blöki is kellően, de hogy sóvárogjak egy csepp vérért vagy egy cafat húsért? Valamiért forog tőle a gyomrom... de nagyon! Fuh, baszki!
És most az én harci feladatom lett, hogy leszedáljam ezt itt magam mellett. Csak imádkozni tudtam, hogy ne akarjon megenni, míg odaérünk. Nem örülnék egy harapásnak... Komolyan, képzeld el, ahogy a nyakamra cuppan, majd fogaival kitép belőlem egy húsdarabot... pfhhuj... elvérzek. Na jó, Blöki nem hagyná, ugye? Nem hinném, hogy engedné, hogy egy ilyen harapdálja azt a testet, amit megszállt. Jól is nézne ki... ha ha ha... Sajnos, a helyzetnek nem volt meg ez a vicces mivolta, ahogy fél szemmel méricskéltem szegény srácot, aki tényleg úgy nézett ki mint egy kóválygó éhező.
- És te hülye még odajöttél a kocsihoz... Ha tudod, hogy nem ettél, akkor nem megyünk oda. Nem zabáljuk fel őket... - Valószínűleg borzalmasan irreálisnak tűntek halk szavaim, végül is egy fenevad gondolkdodik ebben? Akinek élete szerves része, hogy hamm, megeszünk egy embert?
- Ne ellenkezz, nincs benned annyi erő sem, hogy talpon maradj... - bár fogadjunk, hogy ha itt suhanna el egy finom falat, azonnal utána sprintelne.
Így aztán könnyedén sikerült rácsuknom a kocsiajtót. Reméltem, hogy ez a fémszerkezet kellő védelmet nyújt a külvilág felé, még egy vérengzés kéne ide... minek mentem meg egyáltalán? Pusztulnia kéne... És érdekes, csak most, mikor beültem mellé, fogalmazódott csak meg a gondolat. Eddig eszembe sem volt, hogy megfojtsam, leszúrjam, vagy akármi. Hát, ha nem tesz semmit, továbbra sem lesz, de ha egy kisujjal is, akkor kitöröm a csuklóját - nyammogja azt.
- Majd akkor köszönd, ha jól laktál - egész rutinosan nyúltam a sebváltó után és a sebességhatárt figyelmen kívül hagyva kezdtem el fokozatosan gyorsítani. Ha lekapcsolnak is, addigra eltűnök, mint mindig... - Jó, akkor mondjuk 4 perc csak - és beletapostam a gázba. Az útról csak néha napján került az ismeretlen felé a figyelmem, hogy még bírja-e. Meglepett még engem is az együttérzésem, pedig fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet ennyire éhezni, de a nyúzott vonásokból azért valamit lehet látni.
- Repesek, Nick. Avery, de csak Ava - élesen berántottam a kocsit - Bocsi - ahogy zökkentünk egy nagyot, de lehet, ez még ébren is tartja. Kellően frusztrált voltam, de nem olyan fajta frusztráció lebegett körbe, mint mikor mondjuk Jackkel szembe kerülök, vagy hazamegyek Ravenhez és magyarázok, hogy mitől lett több lila foltom. Nem tudom, de nem kívántam különösebben rosszat neki, csak akkor, ha bántana valakit, és pont az volt a cél, hogy nem. Most édesem nem élőt fogsz megzabálni, azt hiszem azt nem tudnám végig nézni... Borzongató, ahogy ez komolyan megesz, harapdál egy embert.
- Bírd még - böktem oldalba gyorsan. - Mindjárt... Mióta vagy wendigo? Kevés kontroll, vagy ennyire rég ettél? - bizonytalan volt a kérdés tőlem. Szoktak ilyet kérdezni? Érdemes? Fogalmam sincs, sosem istápoltam egy vámpírt vagy wendigot sem. Eszembe sem jutott, akkor most miért? Blöki gondolata ez vagy az enyém?
Több kanyar és zökkenő után csikorogva fékeztem le. - Szállj ki - pattantam ki a lopott járműből, amit megkerültem, majd pedig megragadtam, hogy jöjjön utánam, ahogy csak tud. Egy épület oldalsó ajtaját feszegettem ki. Benn a hűvös csapott meg és a fertőtlenítőszag, majd vonszolás, két lecsapott ember után bevonszoltam a hűtő szekcióba. - Válasz egyet - mutattam felé a fiókokat, ahol egy-egy hulla volt rejtve. Hisz a hullaházba jutottunk be.


♛ Remélem… bocsi hogy ily sokáig húztam ><  ♛ Music
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szer. Aug. 29, 2018 2:44 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & avery
oh no...
megjegyzés: remélem tetszik!


Eleinte nem volt ínyemre, hogy az az ismeretlen lány elrángatott magával. Nem tudtam, mit tervez, csak azt, hogy nem akarja, hogy mészárszéket csináljak az utcából. Egy részem sajnálta, mert már olyan mélyre süllyedtem az éhség tengerében, hogy örültem volna egy tömegirtásnak - a másik részem pedig hálát adott neki, amiért kiszúrta, hogy mi a bajom.
Szavai furán értek. Mint egy anya, aki leszidja a gyerekét, amiért rosszat csinált. Szóval rosszat tettem azzal, hogy segítettem a balesetnél? Talán hagynom kellett volna azt a családot, vagy a teherautó sofőrjét meghalni? Azzal jobban jártunk volna?
- Nem akartam „felzabálni” őket. - tudod, kedves idegen, a wendigók is enni szoktak, nem zabálni. Csak épp van, aki nem tud úriember módjára táplálkozni.
Miket beszélek... Ha nem otthon eszek kellemes magányomban, én se szarakodok késsel-villával meg szalvétával. Vadászat közben természetes, hogy ételmaradékkal vagyok beterítve és mindenhova fröcsög a vér. Francba, Nick, ne gondolj ilyenekre!
Igaza volt. Annyi erő nem volt bennem, hogy önállóan haza tudjak sétálni. Az viszont egyértelmű, hogy ez csak egyfajta energia-takarékos üzemmód, ami egészen addig tart, amíg egy ehető falat fel nem tűnik a közelben. Olyankor ugyanis hirtelen felszökik az adrenalin szintem, és már rohanok is az áldozat után, hogy végre visszanyerjem a legjobb formámat.
A kocsiajtó becsukódott, mi pedig már el is indultunk, ki tudja hová. A lány gyorsított, én pedig szétterültem a hátsó ülésen, mint valami tengeri csillag. Apró fényfoltokat láttam a fejem fölött, amik ide-oda keringtek a levegőben. Némelyikük kettényílt, és az egyik fél egy másik folttal olvadt össze. Betudtam annak, hogy hirtelen túl sötét lett körülöttem, az utcai lámpák pedig megbolondították a látásomat.
Mielőtt még válaszolhattam volna, zökkentünk egyet, amire a szemem előtt lebegő foltok eltűntek. Szerencsére nem vertem be a fejemet sehova, de azért nem volt kellemes huppanás.
- Szép neved van. - szólaltam meg végül, hangomban fura kókadtság hallatszott. Mintha már ezer éve nem aludtam volna, a bennem lapuló szörnyeteg ösztönei viszont elég erősek voltak ahhoz, hogy ébren tartsanak. A vele való küzdelmem jól lefoglalta a fáradozó elmémet.
- Bírom, bírom! - feleltem, mint akit felriasztottak álmából. A bökdösés teljesen váratlanul ért, úgyhogy kicsit még meg is ijedtem. Akarom mondani, meglepődtem. - Amióta megszülettem, vagyis.... Hmm, nagyjából huszonöt és fél éve. - számolgattam. Az utóbbi néhány szülinapom elég unalmasan telt, szóval már nem is nagyon tartom számon az éveket. - Mondhatjuk, hogy az utóbbi. Nem olyan rég ettem, de az a baleset tökre lefárasztott. Amúgy kontroll van bőven, ezért nem csüngök még a nyakadon. - tettem hozzá, kissé humoros hangnemben. Jó, hogy még az éhezéseden is ilyen jókat röhögsz, Nick! Kicsit se beteg!
Egyszer csak lefékeztünk, majd két erős kéz megragadott, és kihúzott a kocsiból. Nagy nehezen megindultam Averyvel, majd egy épület ajtajánál megálltunk. Amíg ő a zárral bajlódott, én próbáltam beazonosítani a helyet, ahova kerültünk. Nem jártam túl nagy sikerrel.
Amint bejutottunk, hűvös levegő csapott arcon, ezzel együtt pedig rengeteg fura, valahol igencsak ismerős szag sodródott felém. Agyam leghátsó szekciójában bizsergést éreztem, ahogy a felismerés lassan eljutott a tudatomig. Óh, na ne már..!
Az utasításra körbepislogtam, de nem volt túl sok kedvem választani. Éhség ide vagy oda, úgy éreztem magam, mint aki épp mirelit halat akar zabálni. Úgy hallottam, szörnyű érzés, és a sokévnyi luxus után nem nagyon volt ínyem kipróbálni.
- Mindjárt rosszul leszek... - forgattam a szemeimet, de kénytelen voltam hallgatni Averyre. Ha már ennyire nem akarta, hogy élőt egyek, hát megkeresem a legfrissebb hullát, ami nem volt hajléktalan élete során, aztán jó étvágyat!
Egy darabig csak nézelődtem, majd rámutattam az egyik fiókra. Még két napos sincsen, és a neve alapján valami jómódú lehetett.
- Ez még nem olyan vészes. - pislogtam a lányra, majd kihúztam a holttestet a helyéről. Meh, nem lesz ez annyira rossz... Elég, ha a negyedét tűnteted el, azzal már kibírod egy darabig..! Elvégre nem csinálhatom folyton ezt. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy több napos hullákat eszegessek, a maradékaimat is csak egy, maximum két napig tárolom otthon.


mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Avery & Nick - Let's save some lives
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Thomas "Tom" Avery
» Tessa & Jamie - Save me from myself

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: