• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Silhouette FRPG

Vendég

Yesterday at 10:56 pm
☇ Hírek


Csüt. Jún. 14, 2018 2:11 pm
☇ Sheilah × Matthias


Vas. Jún. 10, 2018 3:01 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Spring specials










avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Dec. 16, 2017 3:19 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Az irodában ültem, mélyen elgondolkoztam Matt és Nicholas ügyéről. Összefüggéseket kerestem, válaszok után kutattam. Rengeteg kérdés felmerült bennem azóta, hogy találkoztam az ifjúval, ki sejtésem szerint wendigo, ahogy az, az egész csalódról hírlik. Asztalomon szerteszét hevertek egykori bizalmasom utolsó hónapjának cselekedetei, minden egyes nyom amit így utólag, hónapokkal később meg lehetett találni. Valami nem hagyott nyugodni és ebből a mély elmélkedésből végül egy kopogás hozott vissza a valóvilágba. Molly lépett be nem sokkal ebédidő után. Nem volt szokása csak úgy elkéredzkedni, különösen nem ilyen nagy titoktartás közepette. Ha netán nekem intézett valamit, legyen az akár vacsora, ruha, plusz információ valamely ügyünkkel kapcsolatban, mindig elmondta miről van szó, akkor is, ha az teljes mértékben jelentéktelennek tűnt. Persze, könnyen lehet, neki is van olyan magánéleti teendője, mely nem tűr halasztást és mivel ő huszonnégy órában dolgozik, nem is rovom fel neki ez az alkalmat, különösen úgy, tudom, nincs nála hűségesebb és hozzám közelebb álló személy ismeretségi körömben. Útjára bocsájtom, noha megígérteti velem, nem megyek el, amíg vissza nem tér. Kérdőn kúszik fel egyik szemöldököm homlokom közepéig, de nem faggatózom.
Napnyugtára ért vissza bájos asszisztensem, aki mit se törődve azzal, épp mit olvastam, egyszerűen lepakolt minden feleslegesnek ítéltetett dolgot íróasztalomról, elegáns rendet teremtett egy pillanat alatt. Értetlenül pislogtam rá, mire csak annyit felelet, az elmúlt hónapokban szerzett egy igen kivételes és érdekes kuncsaftot. Ugyan, nem volt elárulni kit, miféle szerzetet, csupán annyival lezárta a dolgot, valamikor este tíz után várható érkezése, addigra viszont rendbe kell szedjem magam és mindenképp hallgassam meg a hölgyeményt. Nah! Legalább a nemét tudom. Viszont, szedjem magam rendbe? Hiszen, mindig öltönyben járok, márkás ruhákban, igazi úriemberként, hova lehetne ezt még fokozni? Ám, Molly sürgés-pörgés közben, miközben teljesen beleélte magát a jövevény személyébe, ezt is tudta hova fokozni. Már tudom miért ment el. A lehető legelegánsabb, leginkább hozzám passzoló ruha szettért, amit szabómtól ki tudott csikarni. Ellenkezni se volt lehetőségem, egyszerűen felállított a székből és átöltöztetett minden további nélkül. Az öltöny egyszerre tükrözte az egykori legelegánsabb és legelőkelőbb viktoriánus divatot és a mai legfelsőbb tízezer által használtat. Ezüst, díszes mandzsettagombok, hozzá illő nyakkendőtű, mellény és minden más apróbb kiegészítő is rám került amitől férfiasabbnak és sármosabbnak tűnhetek. Különböző arckifejezéseket öltöttem magamra, már-már unottat, ahogy hagytam magam öltöztetni.
- Tényleg szükség van erre? Idiótának érzem magam tőle, bohócnak. – néztem le az alacsony nőre egy sóhaj közben.
- Bízzon bennem, igazán térd rogyasztó lesz. – azt az arcot, amit ekkor mutattam nem lehet leírni, azt látni kell. Hogy mi leszek? Egy egyszerűbb, márkás öltönnyel is képes lennék egy nő lábai közé kerülni, ha muszáj lenne, de eszem ágában sincs ilyesmire vetemedni – Biztos vagyok benne, amint meglátja, tudni fogja a hölgy nevét, még ha személyesen sosem találkoztak, akkor is. Visszafele ez már nem így lesz, hiszen az egész családját kitörölték a történelemből… Amíg maga távol volt, szállást és élelmet biztosítottam neki, remélem nem szúrja el. – de mit, hogy jött ide az én nevem? Ötletem sincs miről van szó, aztán kaptam némi kölnit, mely ugyan kifejezetten passzol hozzám és az egész szett mind stílusában, mind színvilágában engem tükrözött, ezt a hatalmas eleganciát mégis soknak találtam. Megtévesztőnek, mintha az ősellenségem egy partijára akarna elküldeni és ott kellene felsőbbrendűnek mutatkoznom. Tény, rajta lehetek a világ tíz legöregebb vámpírját tartalmazó listáján, ám ez még nem ok erre a cicomára. Molly, ki mindig is igyekezett érzelmei fölé kerekedni, ma különösen furcsán viselkedett, ez nemtetszéssel töltött el. Nem vagyok benne biztos, hogyha az amerikai elnök felesége jönne el hozzánk, akkor kiöltöznék-e így. De, most mégis mit tehetnék? Asszisztensemnek majdhogynem lehetetlen nemet mondani.
Bár, kellemesen összhangban volt az iroda berendezése önnön megjelenésemmel és a szétáradó illatokkal, kényelmetlenül éreztem magam. Túlzásnak éreztem az egészet. Homlokom ráncolva, zsebre tett kézzel álltam a hatalmas ablak előtt. Az épület tizenhetedik emeletéről remek kilátás nyílik a városra. Fényeit, az alant buzgó lakóit néztem, miként indulnak buliba, miközben a hatalmas irodaház teljesen kiürült. Csend honolt mindenütt, egyedül a bejáratnál üldögélt az éjszakai portás, aki már réges-rég hozzászokott ahhoz, személyem – eseteként Molly is – olykor kifejezetten későn, vagy egyáltalán nem is tér haza. Nem volt újdonság számára a mai sem. Próbáltam elterelni gondolataim, míg el nem jött a tíz óra. Utolsó mentsvárként fordultam meg és indultam el az ajtóhoz, melynek túloldalán állt asszisztensem asztala. Épp kinyitottam az ajtót, szóra nyíltak ajkaim, ahogy félig kiléptem kuckómból.
- Nem lehetne mégis… – itt elhallgattam. Azt szerettem volna megkérdezni, nem e vehetném le legalább ezt a sok kiegészítőt, ám nem értem mondandóm végére. Kilépve a hatalmas térbe, mely világos színekben pompázott a félhomály ellenére is, hiszen nem volt szükség minden lámpára. Rengeteg asztal, polc ékesítette a folyosót és mellé társuló teret. Asszisztensem asztala mögött állt és bíztatón mosolygott valakire. Elkéstem, már nincs esélyem megszabadulni eme cicomától. Behajtva az ajtót, kilépve a hölgyek közé követtem barátom tekintetét. Egyenesen álltam, mint mindig, tartással és hűvös, mégis hívogató kisugárzással. Világos íriszeimmel nem volt szükség arra, alaposan végigmérjem az éppen ebben a pillanatban érkezett nőt. Pontosan tudtam ki áll előttem.
- A hölgy… – kezdett bele Molly, ám mielőtt befejezte volna, megtettem helyette.
- Charlotte Elizabeth Jane Mountbatten-Windsor hercegnő. – léptem közelebb, majd meghajolva felajánlottam az illendő kézcsókos köszöntést - Lord Mortdecai Wolsey. – mutatkoztam be, majd felegyenesedve folytattam - Az irodámban kényelmesen beszélhetünk. – alaposan meglepődtem, ám ezt igyekeztem elrejteni. Tisztelettudón, úriembermódjára viselkedtem, nem azért, mert így illendő, sokkal inkább, mert is a részem volt. Erre neveltek, tanítottak és angol vagyok. Ez jól hallható akcentusomból, s minden bizonnyal megjelenésem is tükrözi. Ugyan, most már értem mire volt ez a nagy előkészület, még mindig túlzásnak érzem, kényelmetlen, feszélyez. De, már nem tehetek ellene semmit. A felajánlásom után odébb léptem, hogy illendőn előre engedjem az ifjú hölgyet, megmutatva neki a néhánylépésnyire, csupán behajtott ajtajú helyiség felé az utat.
Molly… ezért még számolunk.

Mortdecai Wolsey tollából


Penny Dreadful † 940 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Dec. 16, 2017 4:47 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Dream on (vintage)
1585 ♕
Nyugalom, lord ♕

Kínzó. Gyötrelmes. Elviselhetetlen. Kibírhatatlan. Felejthetetlen. Minden egyes alkalommal egyre rosszabb, minden egyes alkalommal egyre rövidebb. Az éhség, a szomjúság megöl. Darabokra szed, sötétbe taszít. Saját testem a börtönöm. Képtelen vagyok védekezni, megállítani magamat, semmi sem tud megállítani, ha az a bizonyos szál elszakad. Már pedig elszakad. Bezárhatom magamat, az ágyhoz köthetem kezeimet. Nincsen megoldás. A fenevad kiszabadul, mindig kiszabadul. Nem találom a megoldást. Képtelen vagyok saját magamat megmenteni. Mert nem is ismerem saját magamat. Ki vagyok? Már nem a walesi hercegnő, annál sokkal több. Ebben a világban nincsenek uralkodók, nincsen semmilyen törvény. Ez egy hierarchia, az erősebb marad életben. Ennyi. Ilyen egyszerű. Lehet ilyen egyszerű?
Az ő arca nem ezt árulja el. Beszéde nem ezt támasztja alá. Gesztusai nem ezt bizonyítják. Érzem az illatát – parfüm ugyan keveredik benne, de nem tudja elnyomni azt, ami emberré teszi. Édes, részegítő, ami felébreszti a legmélyebb étvágyat is. Zene füleimnek szíve egyenletes dobogása – nyugodt. Miért ilyen nyugodt? Nem hallok mást, csak a szívverését, de az kitölti minden egyes idegszálamat. Nem hallom beszédét, cipőjének kopogását. Csak az öklömnyi szerv összehúzódását, amit megállíthatnék, ami minden egyes mozdulatra élteti, pumpálja a vörös vért testében. Tekintetem nem a szemére fókuszál, nem az ajkára, hogy olvassak szájról, nem a kinyúló kézre, hanem a nyakán lüktető érre. Csak erre vagyok képes, szinte érzem, ahogy szemfogam átszakítja bőrét, elsüllyed húsában, torkomon folyik végig a bíbor folyadék, hogy kioltsa a szomjamat. Mindig ezt csinálom, várom a csodát minden egyes alkalommal, mikor határaimat feszegetem, azonban testem nem enged. Nem. Az ösztöneim rabja vagyok! Azok irányítanak, befolyásolnak, elveszik az ítélőképességemet, olyan vagyok tőlük, mint egy bábú. Madzagon rángatnak, bármennyire is ellenállok. Hát erre lettem nevelve? Ilyen gyenge vagyok? Mit mondana nagyanyám? Mint mondana apám? William, aki a váromány, akiből nagyszerű uralkodó lesz majd, hogy én még a saját vágyaimnak sem tudok ellenállni? Illik ez hozzám?
Késztetés marad minden, testem nem mozdul, hogy elvegye az ő életét. Hogy megkapjam az adagom, amiért úgy áhítozom. Amitől függnek napjaim. Amitől függök én is. Nem mozdulok. Nem ragadom meg. Valami nem engedi, csak a téboly egyre rosszabb – éget a torkom.
Mollynak hívták. Igazán kellemes arca volt. Céltudatos, tudta, hogy mit akar, és ebben nem állíthatta meg senki. Addig mondta, míg végül már csak a hangja csengett a fejemben. Mondta, és mondta. Újra és újra. Tudta, hogy mi vagyok, nem lepte meg, de nem magyarázta meg, miért. Kérdeztem, és csak annyit mondott: el fog jönni az ideje. De mikor? Miért? Miért segít nekem egy ember? Miért ajánlotta fel? Mikor talált meg? A napok kezdtek egybe folyni, csak azokra emlékeztem tisztán, ahol frissen ettem, de ez maximum egy-kettő volt. Az ördögi körforgás nem állt meg, mindig kerültem mély pontra, aztán hegytetőre. Akartam, hogy vége legyen már, de a bennem élő vámpír nem. Ő élni akart, és élt is.
Teltek a napok, teltek a hetek, teltek a hónapok. Nem mondanám, hogy jobban lettem. De legalább a csomagolt vér próbálta elhitetni velem, hogy nem vagyok gyilkos. Nem oltottam ki mások életét. De ez a vér honnan van? Kerestem, de nem találtam választ, mindig csak egy hűtőládában érkezett, amin csak a címzett volt rajta, se feladó, se bélyeg, se semmi. Csak az utca és a házszám. A hely, amit ajánlott. Több volt, mint eddig bármi, igaz, messze nem olyan, mint a palota, de egy hely. Hely, ahol nem kell szem előtt lennem. Hely, ahol csak én vagyok. Hely, az én börtönöm. Hely, az én mentsváram. Kényelmes lehetett volna ez az élet, kényelmes olyannak, aki normális. Nekem? Mindent tanulhattam meg. Őszinte leszek, soha nem kellett mosógépet használnom, most viszont, már akár mosónőnek is elmehetnék. Annyi mindent tanultam az egyetemen, de nagyja egy normális életben használhatatlan. A család sosem próbált az életre nevelni, mert sosem volt erre szükség. Elvileg, más sors rendeltetett nekünk. Nekem nagyon más.
Beacon Hills vesztett varázsából az idővel, de még mindig megmaradt szépnek, másnak a számomra. Egy vérbeli angolnak Amerika vagy az álom, vagy a borzadály. Még nem tudtam eldönteni, melyik is. Néha éreztem álomnak, néha pedig a Pokol bugyrának. Város, ahol új életet kezdhettem. Város, ahol meg kellett szakítanom a kapcsolatot a múltammal. Meg kellett volna… De olyan zsigeri. Erre neveltek, ezt tanították nekem, és van, aki nem felejti el. Molly nem felejtette el. Molly nem Rowndisként kezelt, amiért egyaránt voltam hálás, mert nem engedi, hogy groteszké váljak, másrészt pedig gyűlöltem érte, mert olyan vágyat keltett, amit nem ragadhatok meg.
Ősz, tél, tavasz. Lehullottak a levelek, a fákat hó borította el, majd végül a rügyek nyíltak. Vánszorgónak éreztem az időt, mégis visszatekintve hamar eltelt. Túl hamar. Úgy, hogy csak lebegtem egy ideiglenes állapotban. Egy állapotban, ami nem visz semerre sem, aminek egyszer a héja meg fog repedni, és ki kell belőle kelnem. De miként fogok? Megtalálom önmagam, vagy elveszek a homályban, eggyé válok a köddel?
Nem láttam Mollyt. Kételkedtem a szavában, és ahogy egyre inkább kételkedtem, úgy hagytam el egyre többször a menedékhelyet. Látni akartam a világot, nem pedig csak a híreket olvasni. Tudni akartam, mi történik. Beacon Hills, mint egy nyüzsgő hangyaboly, rántott magával. A forgatagban képes voltam elveszni esténként. A város még akkor sem aludt. Egyre több dologgal találkoztam, egyre inkább pillanthattam bele egy olyan világban, melynek részese lehetnék. De én nem akarok.
A szállított vér mindig ugyanannyi volt, mégis… Egyre kevesebbnek éreztem. Egyre többet akartam, vágytam éjjel-nappal. Képtelen voltam megfékezni a gondolatot, hogy elég. Nem… Minél többet fogyasztottam, annál inkább részegültem meg, annál inkább függtem tőle. A vér… Csodálatos. Nem lehet leírni, hogy milyen tökéletes. Már nem csak éheztem rá, már nem csak a szervezetem akarta, hanem elmém is azt az érzelmi hatást, amit előidézett. Észre sem vettem, de függője lettem testileg és lelkileg. Nem volt senki, aki kirántott volna ebből az állapotból…
Hang ébreszt, mely olyan éles, hogy így is, úgy is mindenből kirángatja az embert. Pocsék, hogy ilyen kifinomultak az érzékeléseim – szagok, ízek, hangok, látvány… Ember. Meg sem lehetne téveszteni az édes szívverést, melyre rááll az agyam, miközben Molly arca úszik be a látképembe. Eljött. Mégis eljött. Ahogy mondta. Én lepődök meg, hogy mennyire is akartam, hogy eljöjjön. Ott volt, jelenléte kitöltötte minden érzékszervemet, agyamat romba döntötte, de ott volt.
- Hercegnő! – Ez az ami ébreszt. Ránt vissza a talajra. Hercegnő. Igen, az vagyok. Még mindig az vagyok. A szó, ami összetör minden gondolatot. Annak kell lennem. Uralkodó. Lehetőség. Egy világ. Egy személy. Nagyanyám, erre varrj gombot…
Meglepő, hogy mikre képesek a szavak. Felrántják az embert, vagy porba tiporják. Velem előbbi történt meg. Lehullott minden kétségbeesés, elástam önmagamban. A maszk visszakerült az arcomra – törhetetlen, erős. Ennek kell lennem. Tudtam, mit kellett tennem.
Este tíz, szokás szerint pontos voltam, sosem késtem. Mondanám Gandalf szavait, hogy én mindig időben érkezem a saját órám szerint. Általában, másoké szerint is.
A régen vörösesbarna hajam már barnában fénylett, ahogy jó pár hónapja átfestettem. De végre valamibe belezárhattam a rakoncátlan tincseket. Eddig hagytam, hogy magával sodorjon az életképtelenség, ma mégis szinte régi pompámban kerülhettem elő. Persze, nem volt olyan ruhatáram, mint régen, de azért adtam magamra. A számlámról még idő előtt el tudtam tűntetni egy mennyiséget egy másik számlára, amivel sokáig ellehetnék, azonban a tétlenség őrjítő. Képtelen vagyok rá. Muszáj valamit csinálnom…
A régi dicsfény messze nem lengett körbe látszatra, de kisugárzásra csak kicsit koptam meg. Még mindig fel tudtam idézni az órákat, amik ecsetelik, hogyan is lehet pár mozdulattal kifejezni, hova is illik az ember – vonalzó egyenes tartás, fej kissé felfelé emelkedik, arcon semleges, de lágy vonások tükröződjenek, mintha megmozdíthatatlan lennék. Mint akibe lehet kapaszkodni. Nagyanyám mennyiszer megfedett érte, hogy hajlamos voltam görnyedni, most mégis örültem, hogy olykor megcsipkedett.
Molly mint valami tündér, sürgött-forgott, beszélt hozzám, de a szavak szinte süket fülekre találtak addig, míg felmértem az irodát, és nyugtáztam, körülbelül üres, így nem kell újabb tortúrán átesnem, hogy hallgassam az emberek vérének vágtázását, a szívek dübörgését – elvonta volna a figyelmemet. Az iroda kellemes volt, sötét, amit annyira megszerettem mostanában, azonban nem volt nyoma a modern vonásoknak, aminek én kifejezetten örültem.
Amint kettőnk beszédébe egy harmadik vág bele, azonnal arra kapom a fejemet. Egy magas, szikár férfi jelenik meg az ajtóban, aki el is hallgat. Felmérjük egymást, ahogy én őt, úgy ő is engem. Végig mérem az elegáns öltözetet. Ha a palotában jelenne meg így, egy rossz szavam sem lenne, de egy irodában olyan irreálisnak hat, olyannak, mintha egy szobor lenne. Nem kell sokáig néznem, ahogy a hófehér bőr, az élettelen szív hangtalansága mesél. Nincs kifejezetten illata, amibe meg lehetne kapaszkodni, ami oly erős az embereknél. Egyértelműen más. Mint én… Vámpír? Vámpír.
Szinte megrezzenek, ahogy kiejti a teljes nevemet olyan angolsággal, amit már elfelejtettem, amit nem is hittem, hogy van Beacon Hillsben. Olyan régi, olyan eleven, olyan ismerős. Azóta nem hívott senki sem az igazi nevemen… Végtelennek tűnik az idő, ahogy akaratlanul nyújtom a kezemet. Mégis? Nem az lep meg, hogy felismer, hanem a modor, az akcentus, az oly ismerős vonások, az a közös szál, ami összeköthetne minket – Anglia.
- Örvendek, Lord Wolsey – Azonnal megtalálom a hangomat, mert ez az én helyzetem, ezt ismerem, ezt tudom uralni. Ez az én világom, ebben nőttem fel. Udvariasság, etikett, illem – minden, ami hamis, és ami igaz lehet.
Mindenre számítottam, csak erre nem…
Bólintottam. Nyugodt tudtam maradni, pedig a néma szívem szinte repesett. Komolyan andalogtam át, a bőröm alatt csak úgy szét tudtam volna robbanni ettől az új ingertől. Beacon Hills annyi mindent mutatott, de egy angol lovagot eddig elrejtett a szemem elől.


A hozzászólást Charlotte Rowndis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 16, 2017 7:24 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Dec. 16, 2017 7:16 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Már-már rosszul voltam magamtól. Attól, amibe Molly belekényszerített, szinte szabadulni akartam belőle, letépni a giccses kiegészítőket és meglazítani a szoros nyakkendőt, kényelmesen hátradőlni székemben, ám ezt nem tehettem meg. Asszisztensem felé irányuló tiszteletem sem engedné, arról nem is beszélve, a társaság, melyet hozzám vezetett még annyira se tolerálná, mint az, kinek hála bosszankodhatok magamban. Meg tudom érteni miért választott így, hiszen nem csupán illik hozzám, de a mai modernség mellett azt a bizonyos évszázadot is visszatükrözi, elménkbe csepegteti, melyben felnőttem. Ugyan, a királyis család számára mindig is mindennapos volt az illem magas fokú ismerete, a kimért mozgások, hamis bájolgások, én egy olyan kor születte vagyok, melyben az egyszerűbb polgárnak is tudnia kellett ezt-azt, különösen egy olyan magas rangú személynek, mint amilyenné családom által váltam.
Hallottam hírét, hogy Charlotte hercegnő eltűnt, ám azt a legkevésbé sem gondoltam volna, lesz alkalmam találkozni vele. Különösen nem egy ilyen eldugott, félreeső kisvárosban, mint Beacon Hills. Volt idő, mikor alkalmam adódott személyesen is megismerkedni legmagasabb feljebbvalóimmal, viszont erről a kiváltságról rég lemondtam modern, gyökeresen átalakult – nem éppen javára – világunkban. Meg kell vallanom, meglepődtem és bár igyekeztem ezt eltűntetni vonásaimról, tartok tőle, ha az ifjú hölgy nem is vette észre, Molly, ki rémesen jól ismer már, biztosan felfigyelt rá. Biztos vagyok benne, magában mélységesen mosolyog, mert tudja, ez a találkozás, ha csupán egy pillanatig is tart, vagy kiderülne róla, álmodom, akkor is felér egy valódi ajándékkal. Számomra sokat jelent, különösen úgy, lehetőségem van segíteni számára. Talán származásom tehet róla, akárhogy is, megtartom szokásos, hűvös, kimért stílusomat, melybe ugyan belecsempészek némi kedves előzékenységet, megmaradok annak az elegáns úriembernek, akivé lettem az évtizedek alatt. Tökéletesen illik vámpírságomhoz, mindahhoz, melyet képviselek. Ám, nem vagyok balga, tisztában vagyok vele, szörnyen unalmas lehet ez a Hercegnő számára, melyet talán sajnálok is, de nem fogom másnak mutatni magam, mint aki vagyok. Finom úriember, ki hűvössége ellenére melegséget ad a női nemnek. Legalábbis, az eddigi közelembe került hölgyek reakciójából úgy vélem, így kellene leírnom magamat, noha pont ez lesz az, mi ellenérzéseket kelthet egy olyan különleges személy szemében, mint amilyennel Molly összehozott. Megint… ritka alkalom, hogy nem vagyok biztos abban, hogyan is viselkedhetnék, hogyan maradjak semleges a másik szemében, ám ennek nem adom jelét. Tudom, csak azért, mert a királyi családból való egyszerre kell kivételezni vele és nem szabad elfelejteni, ő is ember – vagy legalábbis az volt – és vágyik arra, ne egy álarcot mutasson meg neki valaki, hanem a valódi énjét. Tartok tőle, a szörnyetegemet nem ereszthetem szabadon, de az nem is én lennék. Nem lehetek bizonytalan, még ha elmém legsötétebb bugyraiban ezer meg ezer gondolat kavarog, akkor sem.
- Enyém a megtiszteltetés. – egészítem ki köszöntését, majd irodámba invitálom, ahol kényelmesen helyet foglalva beszélgethetünk feszéjek nélkül. Amerika földjén ugyan megfordulnak dúsgazdagok, hatalmas elitek és ez eme aprócska városra is igaz, vannak kimondottan eliteknek rendezett régi típusú bálok, melyeken nem csupán halandók, de természetfelettiek is megfordulnak, némelyik éppen emiatt kimondottan a gyengébbik faj elfogyasztásáról szól – lásd vámpírok bálja –, ám azok nem mérhetők fel az igazi eleganciát adó angol rendezvényekhez. Nemzetünk keringőjének finomsága, könnyedsége, ahogy a gyertya lángja el nem alszik kezünkbe – akaratlanul is Sheilah jut eszembe, vele is sikerült megcsinálnom, pedig életében először táncolhatott azon az estén – és az általam használt régi, már kihalt szavak, szóhasználatok, az ott fellelhető viselet, a berendezés milyensége, semmi sem fogható az otthoni körülményekhez így teljes mértékben megértem milyen kívülállónak érezni magunk, idegennek ilyen távol mindattól. Mintha ezt a felismerést véltem volna felfedezni az ifjú nő szemeiben, mikor megpillantott és eszébe jutott hazája. Történhetett bármi múltamban, sosem felejtettem el büszkének lenni arra, hogy abban a korban éltem, születtem és teljes mértékig angol vagyok. Büszkén vállalom fel s már-már megmosolyogtat, ahogy a nosztalgikus felismerést észreveszem Charlotte íriszein át.
Ahogy a nő előre megy, kitárom előtte az ajtót, egy köszönő pillantást vetek Molly felé, ki egy biccentéssel jelzi, nem is zavarna tovább. Későre jár, itt az ideje haza mennie, ráadásul, ahogy őt ismerem, még ennél is többet tett ma mindkettőnkért. Figyelemre méltó odaadása, hűsége, kitartása. Akkor is velem maradt, mikor már nem számított az alkalmazottamnak. Önzetlenül állt ki mellettem újra és újra, így az a legkevesebb, nem szúrom el a ma estét és megpróbálok nem kellemetlen nyomot hagyni az általa felkeresett nő szemében.
Odabenn klasszikus mélybarna színek tomboltak, vastag, faragott és lelakkozott bükkfa íróasztal állt közvetlenül az ajtóval szemben, ugyanolyan színben illet hozzá egy könyvespolc, fotelek mély bordó színe, egy hatalmas szőnyeg gazdagon szedett puhasága. Kifinomult ízlése volt a szintén angol arisztokrata boszorkánymester, ki elődömként maga rendezte be eme helyiséget. Több kisasztal, lámpa, néhány zöldellő növény egészítette ki a kellemes, otthonos látványvilágot, melyet ékesített a hatalmas, padlótól mennyezetig érő ablakok nyújtotta hatalmas kilátás. Túl a városon minden sötétbe borult, míg alattunk parányi fények játéka egyenesen a csillagos eget idézte. Ezeken kívül egy ember magasságú, faragott fakeretben tündöklő tükör, és egy fekete fali tévé található már-már lakhelyemül szolgáló munkahelyiségemben, ahol az üzleteim részleteit bonyolítom le sok egyéb mellett.
- Kérem, helyezze magát kényelembe. – mutatok az egyik fotelre, mely asztalom előtt várakozik, majd amint helyet foglal úgy követve őt, vele szemben, a bútordarab túloldalán teszem le alfelemet. Kihúzva magam dőlök hátra, bíztatón tekintek rá, mivel úgy vélem, hiába az ismerős megjelenés, a környezet valóban új számára, különösen ez az életforma. Kezdem összerakni a kirakóst, melyet asszisztensem készített elő. A fejtörő végére járni, ahogy megállapítom fajtáját. Vonásait elemezgetve, viselkedését, legapróbb mozdulatait, melyet halandó jelenlétében produkált és mindazt összevetve eddigi tapasztalataimmal, nem kell hozzá sok idő, mire rájövök, kifejezetten fiatal vámpír. Összeillesztve eltűnésével, érthető is a dolog. Megmagyaráz sok mindent. A kihagyott időt, néhány korábbi emberáldozatot, pletykákat a helyi alvilág körében, és a listát még sorolhatnám a végtelenségig, ám biztosra veszem erre nincsen szükség. Megfordul fejemben, megkínálom a készleten lévő vérrel, de hamar lemondok róla. Túl fiatal, túléretlen. Voltam a helyében, nem bírtam leállni, nem voltam tisztában képességeimmel, miként a városban lévő többi vámpír nagy része sem. Ők is ifjak még, rengeteg tanulnivaló áll még előttük. Hiába élnek kis közösségben, családban, melynek nemhogy része nem vagyok, de nem is óhajtok azzá válni. Meg van a magam oka az itt létre s ha egyszer sikerül befejeznem a munkát, azzal távozom is, jó eséllyel. Noha, még merőben egykori hatalmam visszaállításán dolgozom, kellően nagy befolyásom van már most is, így ha szerény személyemből nem is kér hosszútávon, talán keríthetek valakit, aki segíthet neki. Mindenek előtt, szeretném tőle hallani, mit gondol erről az egészről és ő mit hisz, mire lenne leginkább rákényszerülve.
- Mit tehetek Önért? – teszem fel kérdésemet, ezzel mintegy megtörve a csendet. Ugyan, még fejben a Molly által kreált kirakóst rakom össze, a másodpercek előre szökésével egyre világosabbá válik számomra miről lenne szó. Azon túl persze, semmi esetre sem szeretném magára hagyni a hölgyet, és számíthat támogatásomra, legyen szó bármiről is – noha asszisztensem biztosított már számára hajlékot, egyfajta menedéket, valamint rendszeres ellátmányt – igyekszem kényelmesebbé tenni ezt az időszakot, ugyanis ha nem fogják a kezünket, mikor a legnagyobb szükségünk lenne rá, hamar elragadhat minket a mélység, az ár. Tudom, tapasztalatból, legalább háromszor éreztem önnön bőrömön milyen is ez. Azt is, milyen egyedül maradni és azt, mivel jár, ha van valaki, aki segít kimászni a szakadékból. Vajon, ezt a szerepet szánta nekem a sors? Legyek én, ki támasza lesz az elveszettnek? Méltó vagyok-e rá, különösen azok után, mely idáig juttatott? Netán, pont a megélt dolgok tesznek alkalmassá eme feladatra? Számtalan kérdés, megannyi üresen hagyott rubrika és csak egyetlen személy, azazhogy kettő irányból várhatok választ erre a sok kérdőjelre. Az egyik éppen velem szemben van, a másik sokkal kevésbé megfogható. Egyszer elszalad, elsuhan, mint egy ember élete, máskor vánszorogva ragaszkodik a megálljhoz, mint egy pillanat. S ez nem más, mint az idő maga. Legyen bármi is, készen állok szembenézni válaszaikkal, legyenek bármily’ kellemesek vagy éppen kegyetlenek, szívet szakítók.

Mortdecai Wolsey tollából


Penny Dreadful † 1 269 † tetszik a zenéd † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Dec. 16, 2017 10:04 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Dream on (vintage)
1341 ♕
Köszönöm <3 ♕

Meglepetés. Ha élnék, valószínűleg szívem zakatolna, de most? Most? Még inkább nyugodt tudok maradni. Már nem úgy fogom fel az ingereket, mint régen. Már nem úgy reagálok, mint régen. Mindent elnyel a szürke köd, mindent, kivéve a vért. Vér. VÉR. Olyan központi. Olyan fontossággal bír, hogy azt képtelen vagyok elengedni. Minden más mellette elenyészhet. Hazudnék, ha most sem így lenne? Már pedig, ahányszor találkozom Mollyval, minden elgondolkodom ízén, milyen lenne megharapni, karjaim között tartani és az éltető vérrel lassan megölni. Kiszívni nem csak a vérét, hanem a lelkét. De van valami. Valami, ami távol tart. Ugyan, gondolkodom, de nem érzem azt, hogy meg akarnám harapni, mint a legtöbb embert. Távoli. Messzi, akit nem érhetek el. Nem tudom, hogy csinálja, de lenyűgöző… És már feltűnt. Van valami… Valami, ami távol tudja tartani, amitől nem úgy tekintek rá azonnal, mint valami falatka…
Borzalmas vagyok, hogy még most is a véren jár az eszem. De képtelen vagyok eltávolodni tőle, gondolataim közé beásta magát, és mindig felszólal, ha megfeledkeznék róla. Mindig ott van, kitölti koponyámat, hogy minden más kiszoruljon. Elfelejtsek gondolkodni. Csak az ösztön maradjon meg. Milyen rút élet…? Rút? Ez nem rút. Csak nem tudom elfogadni. Nem megy úgy, hogy emlékszem a régi életemre, még ha olybá tűnik, mintha egy nehéz lepel takarná le. Én mégis felemelem ezt a leplet. Szükségem van a múltamra. Kell valami, ami meghatározzon. Kell valami, ami emlékeztessen. Valami. Akármi. Bármi…
Betérve már nem lepődök meg. Wolsey olyan, mintha a múltból lépett volna ki, így a sötét színek, a szépen faragott bútorok, a gyönyörű fényesbarna színek, melyek kissé koptatottak a használattól. Palotát idézi, melynek egyes szobái olyanok, mintha visszautaznánk az időben. Kellemes, melengető. Még az én üres lelkemet is megtölti. Emlékeztet. Nosztalgia. Amitől csak rosszabb lesz a vágy, hogy vissza akarok menni Angliába. Itt nincs meg igazán a helyem, mégis ehhez ragaszkodom, mert tudom, itt nem okozhatok bajt, itt nem történhet semmi. Angliában nem bírnám elviselni a közelséget. Olyan lenne, mintha a tűzhöz közel mennék. Megéget. Fájdalmas. De itt… Ide nem ér el a melege. Itt minden hűvös, merev, és mégis, a Lord betekintést mutat egy aranyközépútba. Miért ne lenne lehetséges? Miért kéne feladnom? Sosem lehetek gyenge, egy Windsor sosem lehet az. Bennünk összpontosul az ország, a nép akarata, nem engedhetjük meg magunknak az erőtlenséget. Én mégis megadtam magamnak ezt a luxust… Szégyenletes. Mit mondana apám? Az egyik szeme fénye elengedte magát, hagyta, hogy az önzőség magával rántsa? William és Henry? Akikhez olyannyira fel akartam nőni? Halott édesanyám? Nagyanyám, aki uralkodik? Ezek azok az apró peremek, amik által meg tudok kapaszkodni, nem pedig az ismeretlenbe zuhanok. Szükségem van a múltra, hogy emlékezzek, ki voltam. Nem lehet a vérnek ilyen ereje. Nem lehet. Én uralom az életemet, nekem kell irányítanom. Az ösztön nem befolyásolhat. Hányszor mondom magamnak, még sincs értelme? Nem tudom megszokni, hogy nem dobog a szívem, nem kell levegőt vennem. Olyan vagyok, mint egy halott… Képtelen vagyok rá, hogy élni akarok élettelen módjára. Micsoda paradoxon?
Helyet foglalok, mielőtt még túl sokáig hagynám, hogy állnia kelljen a jelenlétemben. Nem most akarom fitogtatni rangomat. Rangomat, ami szinte nem is tartozik hozzám, ami megszűnt azon az estén, mikor megharapott a jóvágású férfi, amikor figyelmetlenségemnek végre meglett a kellő következménye, hogy tanulhassak hibámból. Vámpír lettem. Ez megváltoztatta az egész életemet. Az egész világomat. Már nem vagyok ugyanaz a személy. Akkor valaki meghalt, és valaki született, mint az élet körforgásában. Csak az a különbség, hogy Rowndis egyáltalán nem élő. Nem dobog a szív, nem csörgedezik a vér, nincs szükség emberi táplálékra. Egy halott testet töltök ki, mozgatom valamilyen „varázs” hatására. Lábamat egymás mellé helyezem, hátam továbbra is kilencven fokot zár be lábaimmal, miközben kezemet ölembe helyezem, a jól betanult társalgási forma. Mert természetesen minden témára megvan az uralkodói pozíció, nem lehet ám csak úgy ülni, ahogyan az ember kénye-kedve tartja. Mindegyik ülésforma mást hangsúlyoz ki, mindegyiknek van értelme…
Tekintetem rá vándorol, ha eddig nem mértem fel igazán, most megtehetem. Ébenfekete, dús hajkorona, világos szempár, kissé hegyes orr, ami élt ad az arcának, vékony ajkak, markáns áll, elmondható, hogy jóvágású illető, azonban nem a külső az, ami elvarázsol. Hihetetlenül örülök, hogy egy angolba ütközhettem, aki tudja milyen London, aki nem olyan, mint a Harden srác, hogy csak fitogtatja nem létező erejét, hanem ismeri a felső tízezer világát, amiben felnőttem. Ez a láthatatlan madzag köztünk a kötelék, amire rátesz egy lapáttal kiléte. Vámpír. Hogy lett az? Mi történhetett vele? Megannyi kérdés, mégis a válaszokat nem most fogom megkapni jól tudom. Nem most kaphatom meg. Most más miatt találkoztunk. Kíváncsiságom bármennyire lyukasztja oldalam, mégis csak el kell nyomnom. Ez egy más téma, erre később kerül sor.
Pislantok a kérdésre, de semmiképp sem hajtom meg fejemet, tartom a szemkontaktust, tartom a helyemet a beszélgetésben. Nem tinédzser vagyok, aki csak hablatyol összevissza, lehet, hogy a téma, ha kibontom, gyerekes, de számomra mégis fontos. Szükségem van valamire – legyen az a megoldás, vagy a teljes kudarc. De valaki mondja meg, hogy milyen kiút van ebből labirintusból, különben saját tébolyom fog meglátogatni. Elveszek a káosz forgatagában, szele felkap és eltűnök benne, nem lesz semmi, ami megláncoljon, nehogy az érkező vihar elkapjon. Ott állok a küszöbön, már csak egy lépés választ el attól, hogy elnyeljen… Meg tudok maradni?
- Maga Lordom, talán… – Nem is igaz tudom, hogyan fogalmazzam meg a kérésemet. Egy kérést, ami válaszra vár. Egy kérést, amire segítség kell. Vámpír a vámpírhoz, ember az emberhez, úgy fordulok hozzá, semmiképp sem valami alacsonyabb létformához, cselédhez, szolgához, akinek kötelező teljesítenie minden szavamat. Nem, én a gondolatait akarom, és azt nem lehet csak úgy elnyerni, durva szóval semmiképp sem.  – Először is, mindenképp a diszkrécióját kérem. Szeretnék továbbra is inkognitóban maradni, még ha ez a családom számára nem kellemes. Azt hiszem, megérti miért, hiszen… Hiszen, több a hasonlóság ön között és köztem, mint szimplán a származás. – Vállam megereszkedett… Ez nem egy kis probléma, ami fölött fejet lehet hajtani, ez annál sokkal nagyobb. Ami túl nőtt rajtam, bekebelezett, én mégis a maradék józanságommal utat keresek. Megoldást. Lehetőséget. Kevés épeszű pillanatom van, lehet, mire kiérek az utcára majd, étvágyam előbukkan az emberek hatására, és megint csak magam és az idő rabja leszek. Elveszek benne addig, míg minden gátlásom össze nem omlik, és akkor újabb áldozat vére fog tapadni kezemhez. Megint egy és megint egy. Újra, újra, amit már nem lehet lemosni. Akármennyi ideig is sikálom, nem tűnik el lelki szemeim elől. Nem változtat a tényen, hogy gyilkos vagyok. Gyilkos maradok. Nincs az az ima, az a könyörgés, ami feloldhatna a bűnöm alól, ez örökké a lelkembe égett, nyoma megmarad, ezek után úgy kezeljen a jó isten, ha a végső halálom pillanata eljön.
- A titkárnője igazán kedves volt. Kitett magáért, de azt kell, hogy mondjam, ez csak egy ideiglenes állapot. Nem tartható fenn, egyre többre vágyom… – sóhajtottam fel, és már-már megint majdnem el tudtam volna süllyedni a vérnek a gondolatában. Vér…  Arcomon a maszk nem törik meg, de szememben bőven lehet látni a sóvárgást, a mély vágyat, ami csak a gondolatra keletkezik, és akkor még nem került elém élő ember. – Maga, hogy vészelte át? Hogy tudta… – Tudatlannak érzem magamat, olyannak, mint egy kisgyerek. De ha úgy nézzük, valóban, háromnegyed éves vámpír vagyok még csak. Nagyon fiatal. Tudatlan. Széttárom a kezemet, annyi kérdés, amit egyszerre nem tudok feltenni. Amire annyi válasz van, de ki tudja, melyik a jó? Ő a második vámpír az életemben. Eddig csak pár természetfelettivel találkoztam, de tőlük semmit sem tudtam kicsikarni. Ő viszont birtokában van a tudásnak, tapasztalta. Ez nem olyan kérés, mint a hercegnő megkéri a lakosság egyik darabját. Nem, ez olyan, mint két ember, pontosabban, itt két vámpír között, akik egyenlőek. nem a hatalom beszél, nem az erő, hanem csak két meghasonult lélek… Lehetek én hercegnő, de a tapasztalatom idáig nem fajult, neki viszont igen. Vágyom a tudást, de azt is megértem, ha nem akar semmiben sem belebonyolódni. Nos, Lord Wolsey, mi lesz a válasza?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Dec. 17, 2017 12:01 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Vámpírlét. Mi lehet oly’ csodás, miért áhítoznak földi halandók foggal s körömmel az Éjszaka Gyermekeiért? Örökifjúság; hibátlan, hófehér bőr, mely hűvösségével kellemesen hat a legforróbb estén is; extázis, amit a hatalmas szemfogak váltanak ki, midőn a puha kültakarót felsértve húsba vájnak és a vöröslő, bíborszín vér előserken alóla, az ízletes, mámorító folyadék, melynek megálljt parancsolni nem lehet. Rendkívüli gyorsaság; kifejlett érzékszervek, melyekkel olyan szépséget is észrevehetünk, ami emberi szem előtt láthatatlan; megnövekedett erő, hogy legmerészebb álmainkat is valóra válthassuk; rendkívüli gyógyulás, ellenállás minden betegséggel szemben, így nem keserítheti meg mindennapjaink egy rosszkor jövő megfázás vagy tartós megbetegedés. Nincs kór, ami szervezetünkre hathatna. Ezeket tapasztalhatják az ifjak is, majd az idő múlásával rájönnek az alakváltás képességére is, mely remekül kiegészíti lehetőségeinket. Könyvekbe illő klisének mutatkozik a denevérforma, mely egészen apró termetével könnyed átjárást biztosít szűk helyeken, édesen tetszeleg külsejével, míg szárnyai adta lehetőséget használva felrepít a csillagos égboltig. Ám, nem ez lenne alakváltásunk korlátja, számtalan más forma áll még előttünk, képzeletünk és gyakorlatunk szab határt, semmi más. De, belegondol-e az egyszerű, hétköznapi életet élő halandó abba, vérszopónak lenni nem csupán kiváltság, hanem átok is. Egy gyönyörű átok, mit hordozni felelősség. Nem gyengének való. Hatalmas lemondást követel meg ez az erő, mert testünk örökre olyan marad, mint első halálunk pillanatában volt. Hajunk nem vághatjuk le, s nem is növeszthetjük tovább. Arcszőrzetünk megmarad olyannak, amilyen volt. Nem lehetünk se soványabbak, se teltebbek. Érzelmeink felfokozódnak, noha idővel teljesen elhalnak. Kihuny a fény az öreg vámpír szeméből, ahogy újra és újra átéli a halált. Nem lehetnek barátai, mert megöregednek és eltávoznak erről a létsíkról. A világ felfedezése idővel semmi újdonsággal nem szolgál, csupán monoton ismétli önmagát. Nem lesz több érdekesség, minden szín elszürkül, az történetek agyonrágott klisékké alakulnak. Ölés… vérszomjasabb társaink is ráunnak pár évtized, évszázad elteltével. Mások kínját látni nem lesz többé szórakoztató, így lassanként elfelejtünk élni, érezni. Oda lesz mindaz, mi ajándéknak tekinthető és ha ez nem lenne elég, a vér iránti vágy megmarad. Megtanuljuk uralni magunkat, elviselni tetemesebb mennyiséget, netán kevesebbet vagy jobb minőségűt fogyasztani, de az érzés megmarad. Sóvárogni fogunk utána akkor is, ha ezer évet élünk, nem számít hány csatát vívunk meg, idővel elfásulunk. Az izgalom elmúlik, extázisba nem ejt más, csak a vörös lötty, hacsak nem ununk rá arra is egy idő után. Hiábavaló lesz mindenpróbálkozás, nem lesz hobbi, nem lesz kedvenc időtöltés, mely figyelmünk felkeltheti. Bús melankólia lesz rajtunk úrrá, megrökönyödünk, magányossá válunk – olykor nem fizikailag, hanem lelkileg – és ez ellen nem tudunk tenni semmit sem, mert az idő nem áll meg, tovább fejlődik a világ s mi megrekedünk egyetlen korban, egyetlen pillanatban – halálunk momentumában – s nem szabadulunk e lánctól, míg egy napon testünk hamuvá nem válik.
Ezt nevezik ők ajándéknak? Ez lenne, mi oly’ csodás, felemelőn, páratlanul gyönyörű, hogy eldobják maguktól a halandó létet? Sokan, ha előre tudnák, hacsak egy kicsit is sejtenék vagy megállnának egy pillanatra és megértenék mit is jelent valójában vámpírnak lenni, nem lenne annyi könyv, nem lenne annyi ifjú hölgy, ki halhatatlan szeretőre vár szobába ablakában. Sokan vagyunk úgy, hogy nem akarjuk, nem ezt az életet választjuk. Mennyivel szebb, egyszerűbb leélni egyetlen emberöltőt, szerencsés esetben száz esztendőt és tudni, adtunk valamit a világnak. Legyen az egy család, melynek tagjait boldoggá tehettük. Örökség, bármely formában, ám öröklétünkkel ez is elveszik. Üres porhüvelyekké leszünk, és nem adunk semmit a társadalomnak, az emberiségnek. De, még fajtársainknak sem. Egyedüli lényeg vagyunk. Hiába szegődnek páran kis közösségekbe, akkor sem tagadhatják le, az Éjszaka Gyermekei magányos farkasok.
Elengedem fülem mellett a birtokló jelzőt megszólításomnál, hiszen semmi különleges nem akad benne. Sokkal inkább figyelek arra, amit mondani próbál és amit nem. Teste felett bár igyekszik uralkodni, tekintete sok mindent elárul számomra, nem hiába létezik a mondás: szem a lélek tükre. Nem tudjuk egymást megigézni, elmejátékot nem űzhetünk, legalábbis nem befolyásolhatjuk egymást oly’ módon, ahogy azt egy halandóval vagy más természetfelettivel tennénk. Természetfeletti képességünk nem alkalmazhatjuk, ám az előkelőségünkből fakadó befolyásgyakorlást igen. De, vajon szükséges-e? Kétlem. Egy elkeseredett ifjú vámpír ül előttem, aki bármennyire is igyekszik tartást vinni megjelenésébe, tisztán látom rajta milyen nagy szüksége van egy nála jóval többet megélt fajtársa segítségére. Lenne eset, mikor elutasítanám, ám van valami, ami nem engedi. Származása tenné? Vagy, önmagam tragikus sorsát látom benne visszaköszönni? Nem tudom megmondani, csupán azt, bár szívem nem dobban mellkasomban, hajlok afelé, hogy kezem nyújtva felrántsam a szakadék mélyéről, elé állva megakadályozzam őt zuhanásában, mielőtt végleg elveszik és mester nélkül, tapasztalatlanul végül egy vadász karójára tűzve végezze feje.
Szavaira bólintok, hogy fojtassa. Nem óhajtok közbe vágni, bármennyire is elakad szava egyszer-egyszer nem foglalkozom vele, szeretném, ha kimondaná mire vágyik, és ha ehhez tíz percig kell megfogalmazzon egyetlen mondatot, ám legyen. Végtelen türelemmel, nyugodtan ülök helyemen és figyelem minden egyes apró rezdülését, vonásait, íriszének mozgását, annak kifejező pillantását. Elhallgat. Elakad szava, ahogy visszatér a témában átváltozás. Nem tetszik neki az, mivé lett és ezt teljesen megértem. Jómagam még most el-elmerengek néha azon, mennyire gyűlölöm a szörnyeteget, ami mélyen legbelül megbújik bennem. A lényt, mely csak ölne újból és újból, vérre s halálra éhesen tombolna, szakítana, marcangolna, nem csupán életben maradás céljából, hanem puszta szórakozásból is. De, én tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke és egyik oka, amiért ilyenné váltam egy borzalmas mester jelenléte volt. Önnön érzelmeim kerítettek hatalmába, elmém harca a felfoghatatlannal. Könnyebb felejteni, tagadni, mindazt, mi a múltban történt, mint szembenézni vele. Ám, ha legyőzzük saját démonaink, sokkal erősebbé válhatunk általuk. Bekebelezve a sötétséget, eggyé válva vele nem csak mások felett arathatunk győzelmet, de hatalmunk lesz saját magunk felett is. S ez a legfontosabb, hogy kontrolláljuk önnön testünk, önnön mivoltunk. Bevallom, olykor még nekem sem megy. De, ahogy mondani szokták, az ember holtáig tanul és ha csak százévente egyszer sikerül valami újat felfedezni ebből a világból, valami egészen aprót, akkor is tanulunk valamit. A kulcs a nyitott szemmel és elmével való járás. Noha, rengeteg helyről tanulhattam, még van, amit csak most értek meg igazán azoktól a bölcs, öreg mesterektől. Ím, itt egy újabb példa. Azzal, hogy nem öregszik meg a vámpír, képes lesz-e egyáltalán valaha elérni azt a híres tapasztalt, bölcs öregember kort, vagy fiatalságába ragadva jelleme nem változik?
Szóba kerülök. Talán éppen múltam az a legkényesebb pont életemben, melyről végtelenül nehezen tudok beszélni. Zárkózott, hűvös férfi vagyok, éppen azért, mert mély sebek értek akkoriban, nem csupán neveltetésem kiváltó oka, egyesek által megnyerőnek nevezett stílusomnak. Vajon, ha tudnák az igazat, mit gondolnának? Továbbra is tetszene nekik azaz arc, mely rájuk néz, vagy viszolyognának, sajnálattal néznének rám, amiért többet tudnak a külsőségeknél? Szemöldökömnél egy aprócska izom megugrik, ahogy eszembe jut vámpírlétem első időszaka. Szüntelen éhség, állandó vérontás, hullák egymás hátán, vér mindenütt. Lepillantok az asztalra, ádámcsutkám megmozdul, ahogy nyelek egyet. Ajkaim szóra nyílnak, de kell egy egészen apró pillanatnyi késés, mire ismét megemelem fejem s tekintetem ismét Charlotte arcát fürkészi.
- Rossz példát mutattak. Higgye el, nem azon az úton akarja elkezdeni, amelyen jómagam. – képtelen vagyok mesternek hívni nővéremet, ki elvett tőlem mindent. Szerelmemet, gyermekemet, szabadságomat, az életemet. A szó minden értelmében tönkretett.
- Minden ügyfelemnek teljes diszkréciót biztosítok, ez alól Kegyed sem kivétel. Teljes mértékben megértem aggodalmát az ügy kapcsán, és számíthat támogatásomra, efelől biztosíthatom. – hangom komoly volt, rideg és határozott. Pontosan tudtam mit akarok és az elmúlt percek alatt végre valahára összeraktam a kirakóst, melyben sokat segítettek a hercegnő érzelmektől fűtött szavai. Nem úgy kezeltem, mint egy uralkodót, sokkal inkább lettem a téma rabja, így olyan hűvösen, érzelemmentesen fordultam felé, mint bármely más komolyabb ügyfelemhez. Ám, ő nem volt egyszerű üzlet számomra, sokkal több volt annál. Lehetőség, hogy olyat adjak a világnak és ezáltal neki is, amiről egészen eddig úgy hittem csak az élőknek adatott meg.
- Az egyre növő éhsége normális. Idővel csillapodni fog. – szigorú, rideg apa vagy inkább maximalista, kegyetlen mester szerepében tetszelegnék előtte, netán komor üzletfélként? Bármelyik előfordulhat, ahogyan egyik sem és mindegyik egyszerre. Egy normál ember hangjához képest halkabban hagyták el ajkaim a hűvös szavak, mint általában mindig és ehhez igenerős angol akcentus, valamint régies, ugyanakkor elit szóhasználat társult. Tekintetem a tőlem jobbra található fiókos szekrényre vándorolt, melynek egy lezárt bokszában Lord Ondenburg néhány tulajdona pihent meg. Új ötletet adtak - Ámbár, meglehet, van másmódja is annak, hogy valamivel előbb elsajátítsa az uralmat szomja felett. Bármit is válasszon, legyen az akár egy hosszú időre szóló búcsú, egyetlen dolgot nem szabad elfelejtenie: rengeteg dolgot kell megtanuljon és mindegyikhez annál is több időre, valamint türelemre lesz szüksége. – teszem hozzá szavaimhoz változatlanul, majd újfent tekintetét keresem.

Mortdecai Wolsey tollából


Penny Dreadful † 1 329 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Kedd Dec. 19, 2017 9:36 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Dream on (vintage)
1240 ♕
Nyugalom, lord ♕

Van egy vég, van egy kezdet. Néha akár egybe is eshet a kettő. Néha nem. De most? Azt hiszem, nem kezeltem helyén a helyzetemet, amit úgy éltem csak meg, mint egy vég. Egy vég, ami után van valami, de nem számomra. Észre sem vettem, hogy ez egy kezdet volt, egy tiszta lap, amit én tölthetek meg olyan tartalmakkal, amikre büszke is lehetek. Ösztönlény vagyok? Meglehet, pont annyira, mint minden lény e kerek Földön.
Azzal, hogy szemben ül velem, hogy figyelhetem, hogy elemezhetem, hogy végre felfogjam, nem vagyok egyedül. Mások is átestek ezen, és nem korcsosultak el… Akkor miért én lennék a buktató tényezős? Természetesen, emellett ott vannak azok is, akiket elragadott a szörnyeteg, akiket már csak a vér iránti vágy irányít. Sok döntésem volt már, de összességében, egy sem olyan, ami után igazán szenvednem kellett volna – jó család, biztonságos környezet, nulla anyagi gond. Tényleg eddig a csúcson éltem, ahol tanulnom kellett, és megfelelni egy világnak, de nem több, hiszen nem rám nehezedik az öröklés, és valószínűleg sosem, így aztán nem mondom, hogy rossz életem lett volna valaha is.Meglehet, pont ezért is idegen tőlem ez az új helyzet, amiben Lord Wolsey az első, akit fajtársamnak nevezhetek és tudakozódni tudok tőle. Noha, lehet, ha a vadászok célpontja lennék mindig, lassan kiderülnének a dolgok, mint, hogy mi sebesít meg. Az a penge nem volt valami kellemes, és nem tudom eldönteni, hogy azért, mert ezüst lehetett, vagy előszeretettel mártogatják fegyvereiket szenteltvízbe. Átgondolandó… Nem a bőrömön szeretném megtanulni, ha lehet választani.
Egész elmerültem a vizsgálódásban, ahogy világos szemét tanulmányoztam, sütött róla a határozottság, céltudatos volt, és rideg, olyan, mint a régi korok lovagjai. Vajon, ő mikor is? Amit nem láttam rajta, ami rólam sütött – az étvágy. Egy cseppért meg tudtam volna veszni, ő viszont tökéletesen uralta önmagát. Csak még jobban tudni akartam, hogyan is érte ezt el. Lehet, rossz úton, de sikerült. Célt ért… És ez több, amiben eddig reménykedtem. Van megoldás. Van lehetőség… Az a fénypászma, amit eddig csak az én elveszett reményeim éltettek, most felerősödött, volt kiút, volt fény. Arra kell haladnom…
- Köszönöm - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbültem meg, hogy nem leszek világgá kürtölve. Mégis csak angol, a beszédén látszik, hogy az elit réteg tagja volt és még most is az, így aztán meglehet, fontos számára a királynő és a királyi család, akik még mindig folyamatosan kerestetnek. Meg tudom érteni… Szégyent hoztam rájuk, amit nekik kell eltusolniuk, másrészt pedig aggódhatnak. Ugyan, már csak néha kerül be egy-egy spekuláció a hírekbe, de még mindig elő tudok kerülni. Vannak, akik nem adják fel az ötletelést, és van a család, aki minden szálat meg akar mozgatni. Én is ezt tenném. Bárki is tűnne el a családból. Keresném. Nem csak a médiabeli nyomás miatt, hanem, mert kimondottan összetartóak voltunk. Vannak nézeteltérések, mint minden családban, de pont a név az, ami oly láncot alakított ki, amit nehéz elszakítani. És én megtettem, bár, mit nem adnék, ha visszafordíthatnám az időt, és nem megtörténté tehetném. Felesleges ezen gondolkodni. A hajó elúszott, már itt vagyok az Államokban. Megtörtént. Amit el is fogadok. Már csak az erőt kéne megtalálnom, hogy ebből jól jussak ki. Ne egy kontroll nélküli szörnyetegként, aki akárkit bánthat a környezetében.
Elsüllyedek a pár hónapom emlékének tengerében. Már csak ezek élnek bennem élesen. De oly élesen, hogy pixelekre tudnám bontani őket. Illatok, hangok, színek, érintések, ízek… Mindet fel tudnám idézni még a legsötétebb pillanatomban is, mikor valakinek a torka felé indulok.
Felsóhajtok. Ez nem igaz. Egyszer lennék képes elszakadni a vértől. Csak egy pillanatra, mikor nem gondolok rá.
- Idővel? Mennyi idővel? – Egy kérdés, amire a választ nem lehet megmondani. Tudom. Mégis tudni akarom. Talán, megnyugtatna. De az biztos, nem most fog csillapodni. Még nem. Még lesznek percek, órák, amiket nem fogok kibírni. De egyelőre ez a legtisztesebb ötletem arra, hogy egyek. Kiéheztetés, mert akkor legalább átérzem, bűneim súlyosságát. Egy kicsit… Gyilkolok, hogy életben maradjak. Élet ez? Más azt mondaná, persze, hisz ilyen az állatok világa. A legerősebb van a csúcson, a többi pedig a táplálékláncban valahol. De ez azt jelentené, hogy a vámpírok többek, mint az emberek. Többek lennénk? Lehet azt többnek mondani, hogy ugyan „halhatatlanok” vagyunk, de csakis, mert más életét vesszük el? Sosem fogunk öregedni, örökké ilyen csinos pofim marad, nem lesz szükségem zöldségekre, gyümölcsökre, semmi ilyesmire, ahogy a betegség sem fog rajtunk, de ez mind csak fizikailag. Lelkileg többek vagyunk? Pont ugyanolyanok, akik a végtelen idővel végtelen ideig tanulhatnak, de akkor sem fogjuk lekörözni a géniuszokat… Az elme nem változik, hanem elsorvad, kihunynak egyes részei, mert nem vagyunk élők, nem hatnak ránk már azok az apró örömök, amik a rövid életet boldoggá tehetné…Kialszik fényünk, és bábuk leszünk, akik ellebegnek az időtlen térdimenzióban.
Wolsey egyre inkább lesz megfoghatatlan. A beszélgetéssel egyre közelebb kerül hozzám, mégis oly távoli. Nem tudnám eldönteni, de egy biztos, bizalmam nő az irányába, még ha óvatosan is. Nem vagyok naiv, nem lehet csak úgy megvenni a beszéddel, de Molly viszont őszintén kitartott velem. Egy titkárnő azért leképezi a főnököt is kis mértékbe, mert mégis csak vele dolgozik, még ha teljesen ellentétesek. Igen, Molly egy élő nő, egy vidám, kedves, őszinte, intelligens nő, míg Wolsey… Hideg, nem fejezi ki könnyen az érzelmeit, pedig precízen fogalmaz. Olyan, mint aki egy páncélt öltött magára. Illik hozzá, igazi lovaggá varázsolja a szememben. De ez a lovag az én oldalamon áll, vagy valaki másén?
- Milyen más módra utal? – vonom össze szemöldökömet érdeklően, ahogy megbillen fejem, jelezve, megfogott. Noha eddig is kíváncsian vettem részt a társalgásba, de azzal, hogy valami módszerre utalt, amivel a rémálomból kiránthat, igazán felcsigázott. Milyen mód? Milyen gyorsan? Mondanám, hogy mindennek alávetem magam, de voltak elvi kolrátaim. Már megszegtem őket éhezéseim során, de más esetben ragaszkodom hozzájuk. Nem olyan vagyok, aki könnyen hajlik mindenre. Pontosan tudom, mit akarok, és körülbelül milyen úton, még ebben a káoszban is. Nem lennék Windsor, ha ez nem lenne igaz. Ő a mezsgye, amin haladnom kell, ez biztos, de más nem. Még nem.
Mereven figyelem, fenn tartom vele a szemkontaktust, sőt, szinte nem akarom, hogy elengedje. Határozottsága ne ezen görbüljön meg, mert egy Windsorral beszél.
- Türelem? Idő? Idő, mint a tenger. Türelmet pedig azt hiszem, elég jól elsajátítottam, de ki fog derülni – Csak e két feltétel? Tanulásra adom én bármikor a fejem, csak jelentse azt, nem a saját ördögi köreimet élem újra és újra. Eredményeket szeretnék, ha kell, lassú tempóban. Akármilyen lassú tempóban, csak legyen vége. Mert valóban, az idő örök a számunkra – nem fog rajtunk. Türelem? Ez egy jó kérdés, de azt hiszem, van annyi, amennyire szükség van. Nem mondom, képes vagyok elveszteni ítélőképességemet, de ki nem? Ki lenne tökéletes? Azonban, szinte ebből is tanóráim voltak, hogyan viseljek el zavaró tényezőket, és volt két bátyám. William és Henry mellett felnőni igazán türelmet próbáló volt, pedig papíron én voltam a legfiatalabb. William és Henry… Vajon, ők most mit csinálhatnak? Vajon, már túltették magukat rajtam? Az lenne a legjobb.
- Tanulok, ha arra van szükség, Lord. Míg eredményt érhetek el. Hálás vagyok, ha elvállalja a tanítást. Lekötelezne – bólintok tisztelettel egyet. Hála? Van ennek értelme egy ilyen életben? Azt hiszem igen, míg a szavaim mellett kiállok, míg maradok önmagam. Megéri. Azt hiszem, ráléptünk a közös ösvényre mindketten. A kérdés, végig is megyünk rajta együtt?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Dec. 20, 2017 12:15 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Szinte mozdulatlanul, sírdombok ridegségével, egy porcelánból készült, üres szemű baba hűvösségével ülök, tökéletes kényelemben. Ahogy belelendültünk a beszédbe, a téma komolyságából adódóan minden, az öltözetemre irányuló gondolatom megszűnt, helyette valami más furakodott be elmémbe. Átvette az irányítást, s külső látszatja nem akadt, belülről úgy éreztem, mintha széttépne. Sosem fordult meg fejemben, hogy bárkit is átváltoztassak, erre az életre ítéljek, így egy szinte újszülöttnek nevezhető vámpír tanításának felelősségével sem kellett szembe néznem. Egészen mostanáig. Noha, a velem szemben ülő finom úri hölgy nem az én vérem volt, mégis nyomta vállaim eme teher. Nem küldhetem el, ám ettől még nem gondolom azt, jobb tanár lennék bármely fajtársamnál. Olyan váratlan, ugyanúgy nem lehet felkészülni rá, mint a szülőségre. Ez talán egy új esély arra, hogy megpróbáljam, megtapasztaljam, de ez nem nyugtatott meg. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha Lord Ondenburg ülne itt, én a szobában állnék és mindössze asszisztálnék és az igazi mester szerepét boszorkánymester barátom venné át. Viszont, ő nem lehet itt, elhunyt. Meggyilkolták azok, akik ellen ismét hadba menni készülök, ez a hatalmas felelősség nem hiányzott, ugyanakkor semmi esetre sem mondanék le róla. Arthur se örülne neki. Éppen ő az, akinek hála van egy alternatíva, valami ami hatékonyabb lehet a puszta várakozásnál. De, egyúttal kegyetlen is. Nem szívesen folyamodnék ehhez a módszerhez, de ha elkezdjük – természetesen csakis Charlotte beleegyezésével – akkor nem fogom kárba veszejteni bizalmát. Ellenérzéseimből adódóan elmém folyamatosan jár, kattog, keres. Kutat új lehetőségekért, más módszerekért, szüntelen forognak fogaskerekeim, de mindig ugyanabba a probléma ütközik az elmélet: idő. Bármit is válasszon célja eléréséhez az ember, egy örök, állandó tényező mindig bele fog szólni terveibe és ez nem más, mint maga az idő. Noha, a halandóknak kevés áll rendelkezésre, önnön végtelenségünkben magához rántja az egyik legemberibb természetet, azt, mi ebben a korban sokkal inkább jellemző: türelmetlenség. Hiába áll rendelkezésünkre az örökkévaló, türelmet nem nyerhetünk, olykor úgy sem, hogy sokáig élve már nem fog érdekelni merre tart minket a világ vagy mennyi évet kell várnunk egyetlen dolog eléréséhez. Bár, természetünk formálódik, különösen az Éjszaka Gyermekeié, mi sem vagyunk teljesen felülírhatók.
A köszönömre alig észrevehetően lejjebb hajtom fejem, ezzel biccentve és átadva a kimondatlan feleletet: nincs mit. Mondhatni természetes, hogy diszkréten kezeljem helyzetét. Nincs okom kiadni őt másnak, sőt, annál több van megérteni helyzetét, azt, amibe belecsöppent és az oldalára állva segíteni önnön képességeimből kihozva a legtöbbet. Nem csupán neki lesz jobb tőle, de értékes tapasztalatot is szerzek vele. Arról nem is beszélve, egy napon, néhány év múlva talán még haza is térhet. Ha így lenne, büszkeséggel töltene el, azt hiszem. Persze, ezt neki is akarnia kellene, ám a lehetőség, miszerint elszakadhat a múlttól sokkal csábítóbb lehet és önnön bőrömön tapasztalva átérzem. Nem tudok elképzelni olyan döntést, amit meghozva, amilyen ösvényre lépve általa, ne tudnám megérteni az érveit. Hmph. Legyen bármily’ rideg, tűnjek kegyetlennek s kőszívűnek, éppen az, mi ilyenné formált tett egyúttal érző lénnyé is, ki képes elfogadni másokat, olyannak amilyenek és megpróbálni felfogni az ő nézetüket, oldalukat is, nem csupán az enyémét.
Hirtelen kapok kér kérdést, melyek bár költőiek és választ nem igényelnek, a nő szemeibe nézve mégis szója nyitom ajkaim - Ez nagyrész önön múlik. Figyelembe véve az átlagot és némi szerencsét, egy évet tudok mondani, ám ez nincs kőbe vésve. Könnyen lehet, évtizedekre lesz szüksége, de erre nem adnék sok esélyt. – osztom meg vele véleményemet közömbösen, továbbra is tartva eddig, érzelemmentes vonásaimat, határozott megjelenésemet. Folytatom a beszédet, miközben folyamatosan azt figyelem lassú és halk beszédstílusomban, a pontosan és régi korokat idéző szavaimban mikor talál valamit. Látom, ahogy tekintete változik, testének legapróbb, önkénytelen rezzenését, ívelt nyakának lejtését, majd tartásával nem küzdve tovább őszinte kifejezését.
- Ez, egy elég drasztikus módszer. Úgy vélem beválhat. – legalábbis ezzel nyugtatom magam. Persze, ezt már nem tettem hozzá. Csendesen ülök, míg ő beszél. Nem vágok gondolatába, nem szakítom félbe. Némi hatásszünetet is hagyok, hátha eszébe jut még valami, mielőtt felelnék az elhangzottakra - Remélem akkor is ilyen pozitívan fog hozzáállni, mikor már javában benne lesz. – tisztában voltam vele, meg fog változni a véleménye és tartottam tőle, noha még nem ismerjük egymást, meg fog utálni. Bármennyire is a jó szándék vezéreljen, ez az út semmivel sem lesz könnyebb, mint amin én átmentem, ellenben gyorsabb. Talán, ebben a pillanatban lehetett látni szemeimben az aggodalmat.
Lassan felemelkedtem székemből, ahogy valamivel hozamosabb ideig csend telepedett le. Hátat fordítva indultam el a hatalmas, egész falat kitöltő ablakig. Kezeimet hátam mögött kulcsoltam össze, lazán fogtam ujjaim, míg egyenes, határozott tartással merem le a városra. Tekintetem, noha elveszettnek hatott az elé táruló látványban, valójában nagyon is ébren álltam, agyam szüntelen dolgozott. Egyre több és több megoldásra váró kérdés, akadály, és válaszok helyett csak több tényezőt találok. Ekkor szólalt meg ismét, finom, nőies hangján. Lekötelezném. Hmph. Ha nem remélhetnék semmit mást, csupán az ezzel járó tapasztalatot, nekem az is elég fizetség lenne. Hiszen, ez nem egy üzlet, nem olyasvalami, amiért borsos árat szoktam kapni. S nem is olyan egyszerű. Utolsó szavaitól lelkem ajkára mosoly kerül, míg jómagam változatlan szilárdsággal, komor tekintettel vizslatom a város fényeit.
- Mikor óhajtja kezdeni? – nem fordulok meg, nem rezzenek. Komolyan teszem fel a kérdést némi csend után, ezzen merevséggel törve meg a félhomályba leült némaságot.

Mortdecai Wolsey tollából


Penny Dreadful † 847 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Dec. 30, 2017 12:26 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Dream on (vintage)
1038 ♕
Egyre jobb *-*♕

Hajmeresztő. Hihetetlen. Igaz lenne? Csak egy pillanat, míg gondolataim megugranak, akár a lovak a versenypályán. Elszelelnek másik világba – térbe, időbe. Most nem a vér az, ami fogollyá tesz, sokkal inkább az az élet, amit eddig éltem. Én nem akartam abból szabadulni. Persze, mindig vágytam másra, de ahogy a mondás tartja: akkor jövünk rá, milyen fontos volt valami, mikor elveszítjük. És elveszítettem.
Azonban… Ha nem is úgy térhetek vissza, mint régen, de még visszatérhetek. Láthatom őket, nem csak egy képernyőn át. Ez több, mint amit eddig vártam.
Lelkemben lejátszódik, ahogy újra végig sétálok mezítláb a centiméter pontosan vágott pázsiton, látom a szivárvány ezer színében játszó virágokat, majd a díszes épületet, ahol Ők vannak. Az egyetlen kapaszkodó az életemben: a család. Akikben tudtam, eddig bízhatok. Még a halott szívet is akár képes lett volna megdobogtatni ez az álomkép, mely még a legvadabb álmokban is életképtelen volt. Elhalványodott, minden fényét elvesztette, kiégett, elenyészett. És nem azért, mert nem lehetne igaz, hanem pont azért, mert valóság lehet. Megtörténhet? Megtörténhet. Visszamehetek… Idővel, de visszamehetek, és mi lesz, ha együtt élünk? Ők öregednek, én pedig minden képen ugyanúgy néznék ki, egy vonásom sem változna. Ők kimehetnek a napra, én csak épületen belül mozoghatok. Ők enni fognak, én meg turkálom a tányért… És helyette ölni fogok. Nagyon baráti kép, és pont ezért akarom lehetetlenné tenni. A vágy erős, de az elme lehet erősebb, szilárdabb, amit semmi sem törhet meg, szakíthat át. Ezt kell nekem elérnem. El fogom érni.
Tengerként hullámoznak érzelmeim, amik elérnek engem a Lord beszéde hallatán, átcsapnak rajtam – most még elevenek, de meddig? Egyszer megfakulnak. Testem belseje ki fog égni, el fog rothadni, nem leszek más, csak egy élő-mozgó báb, amit a vér irányít. Sosem akartam örökkévalóságot. Természetesen, olvastam róla, láttam filmekben, de nem fordult meg a fejemben, hogy többet éljek, mint mások. Amikor az idő nem fog rajtunk… Minden egyszínű lesz. Az apró örömök eltűnnek, nem lesz, ami színt hozzon az életbe, mert úgyis tapasztaltuk.
Wolseyra tekintek továbbra is. Azt hiszem, ridegsége máris magyarázható – nem csak egy kor, nem csak egy nevelés adta, hanem az idő, és annak hiánya. A makulátlan arc, a mély tekintet, melyben nem lobog tűz, melyben nem szikrázik az élet múló parázsa. Nem. Ő már meghalt egy ideje. Hogy képes élni?
Év, évtized? Régen soknak tűnt, most? Nem tudom. Olyan semmilyen. Nincs jelentése. – Rendben. – Úgy sincs jobb dolgom egyelőre. Pedig próbálkoztam munkakereséssel – jó esélyekkel indulnék az egyetemi képzettségemmel, azonban képtelen vagyok még sokáig elviselni az embereket. Az égető érzés szinte exponenciálisan nő, minél többen vannak körülöttem. Hangjuk, illatuk tébolyító, agyam oly könnyen megadná magát, csakhogy akaratom még ott van. Ott van addig, míg a kiéhezés szélére nem sodródom – várom, hogy egyszer a szakadékba kössek ki, de a bennem élő szörnyeteg élni akar és él is. Túlél. Ha kell ezért engem szaggat darabokra. Meddig viselhető ez el? Van olyan a számunkra, hogy vége? Hogy a mi életünk filmjében legyen The End felirat és a stáblista?
- Lehet drasztikus, addig nem számít, míg produktív is. Bízom az Ön szavaiban. – Tisztelettel fordulok felé, hajlandó vagyok átadni magamat a módszereinek, míg segíthet. A bizalom egy roppant törékeny dolog – nem könnyen teszem meg -, olyan, mint egy aprócska virág, amit óvni kell, vigyázni kell, mert ha túl sok vizet adunk neki, vagy túl keveset, lassan elfonnyad, elhullajtja leveleit, és még ha meg is akarnánk menteni, sem lehet igazán. Elpusztul. Hajlandó vagyok átadni neki a bizalmamat, de ha összetöri – az őt minősíti, és nem vagyok benne biztos, hogy nem jár következményekkel általam. Nem, nem vagyok a bosszú embere, ahhoz eddig is legalább túl kevés volt az időm, de ki tudja, hogy mivé változom – már pedig a folyamat elindult. Nem tudok tisztán az maradni, aki eddig. Mindig minden változik, bármennyire is úgy tűnik, a vámpírok a letűnt korok maradványai… Változok én is, a kérdés, merre is pontosan… Mert ezt még én sem tudom.
Szemöldököm enyhén megmozdul. Optimista lennék? Nem az lenne a dolga, hogy minél inkább megnyerjen, vagy éppen aggódik? Miért is?
- Én pedig remélem, minél előbb elmondja a módszert. Nincs szükségem pátyolgatásra. – Hangom céltudatos. Igen, akarom tudni, végig akarom vinni – biztos lesznek áldozatok. Nincs mit ezen tagadni, eddig is voltak. Ezzel szembesülni kell, és helyén kell kezelni. Utóbbi kérdőjeles nálam, néha képes vagyok megragadni egy-egy momentumban, miközben a világ tovább megy rajtam.
Akaratom az egyetlen fegyverem, de ez is csak akkor működik, ha nem vesztem el önmagamat. Elveimre, gondolataimra szükség van, ők vezetnek tovább. Nem tudom, pontosan mivel is kell szembesülnöm, milyen is ez a módszer. Lehet, mindent le kell dönteni, hogy tiszta alapra építsek, ki tudja? De meg akarok próbálkozni vele. Esély, hogy ne egy vágyak által irányított fenevad legyek, hanem gondolkodó lény. Esély egy élettelen életre.
Figyelem, ahogy feláll, ahogy gyűrődik a ruha mozdulataira. Mozog, mégsem érzem azt, hogy élne. Nem azért, mert nem hallom a szívének verdesését, vagy a vérének dübörgését. Nem, a kisugárzás, a mozdulatai… Olyanok, mint egy mozgó szobor – élettelen, sziklaszilárd, felboríthatatlan. A látásommal nem szimplán összemosott vonalakat látok, hanem hajának szálait, a bőrén lévő pórusokat. Illat csak annyi, amennyit magára fújt, és amit a ruha áraszt magából. Valószínűleg nekem sem több.
A kérdésre elmosolyodom akaratlanul is. Napok, hetek óta ez az első mosoly, ami játszik rajtam. Megkönnyebbülök, hogy tényleg hajlandó elvállalni, én csak annyit ígérhetek, hogy minél jobban igyekszem… Végig simítok a szoknyámon – a szövet meglepően érdesnek érzem. A tapintásom is más, míg magamat normálisnak érzem, tudom, hogy kezem jéghideg, olyan vagyok, mintha márványból lennék. Normálisnak tűnik, de semmiképp sem az.
Követem a példáját, és én is felállok, pont olyan hangtalanul, mint ő, csak a ruha surrogása adja, hogy én is mozdulok. Fejem enyhén oldalra billen, miközben megteszek egy lépést előre megemelt állal, határozott tekintettel.
- Hmm… Most? Én ráérek. – Ez valóban kérdés volt? Költői kérdés. Minél előbb, annál jobb. Legyen bármilyen borzalmas, gyötrő, kínzó, akkor is bele akarok vágni, és ettől nem tántoríthat el. Már késő. Már elültette a bogarat a fülemben. Már eldöntöttem. Lord Wolsey, Ön mikor szándékozik kezdeni? Most vagy halogat?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Dec. 30, 2017 4:18 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Vele szemben ültem s bár ridegnek hatottam, belülről majd széttépett minden egyes felszínre törő érzés, az összes gondolat, mely az elém, nem, elénk táruló közeli és távoli jövőt taglalta. Bármilyen irányból is közelítem meg a helyzetet, nagy felelősség nehezedik vállaimra, hiszen önnön kezeimmel kell megváltoztatnom egy érző lényt. Csak remélni tudom, balsorsom nem most fog újra lecsapni rám és lesz oly’ kegyes a sors eme ifjú, bájos hölgyeménnyel, hogy nem szörnyeteggé, egy teljesen más teremtménnyé fog válni a hosszú procedúra alatt, hanem megtanulja elfogadni önnön belső énjét és erőt kovácsolva belőle tündöklő szépséggé válhat, azzá, akire ő maga is büszke lehet.
Az Úr irgalmazzon Nékünk!
Bizalmát belém fekteti, én pedig Arthur-ba. Alig észrevehetőn bólintok, tudomásul véve szavait, mindazt mit jelentenek. Előzékenyen fojtatjuk a társalgást, mint egy megunt vendéget szokás. Hűvösen társalgunk, ráérősen, nem vágunk egymás mondanivalójában, hiszen bár nem mutatjuk, módfelett kíváncsiak a másik mondandójára. Egyetlen félre siklott rag, egyetlen apró mozzanat, rosszul használt hangsúly is képes lehet új elemet tenni kirakósunkba és ezt a lehetőséget nem veszíthetjük el. Minden hasznos lehet a közös munka, a fejlődés és a cél elérésének érdekében, minden egyes információ morzsa, mely a másikról árul el valamit.
Bizonyára kétségbeesett lehet, hogy hozzám fordul segítségért, éppen hozzám, ám könnyen lehet, ez az ő szerencséje. Mindkettőnk megváltása, egy reménysugár, melyet meg kell ragadnunk és általa jobbá lehetünk. Nem felelek. Még nekem is végig kell gondolnom, hogy a számtalan módszer és lehetőség közül melyiket alkalmazzuk elsőként, de talán a legkevésbé barbarisztikus volna a legmegfelelőbb kezdés. Felemelkedem székemből, a város felé fordulok, mintha oly’ érdekes lenne vagy talán benne keresnék válaszokat, ám helyette egyetlen kérdést teszek fel csupán. Mozdulatlan várok, hallgatózok, érzékelek, megfigyelek, konklúziót vonok le, míg a zajos csendet meg nem töri Charlotte hangja. Azonnal. Számíthattam más feleletre? Volt egyáltalán egyéb alternatíva az úgynevezett pakliban? Kétséges.
- Nos, hát… kezdjünk hozzá. – fordulok felé, továbbra is hátra tett kézzel, majd megindulva irányába elmegyek mellette, hogy a széke túloldalán lévő fiókos szekrény előtt leguggolva kinyissam annak különleges zárját és elővegyek belőle egy régi, már-már széteső állapotban lévő noteszt, egy mágikus erővel átitatott sötét lila színű krétát, egy tálat, valamint egy doboz fekete gyertyát - Mikor táplálkozott utoljára? – teszem fel az egyszerű kérdést mély hangsúllyal, barátias közönnyel. Amennyiben nem találom megfelelőnek a választ, úgy előkészítek egy pohárkával a tartalékon lévő, tisztított, kórházi vérből, mely magas minőségével hozzájárul a vámpír egészségéhez, ám annál kevésbé ízletes. Azt hiszem, ez elmondható az emberi étkezésről is. De, ha a választ elég jónak találom, úgy nem adok neki inni. Kétlem, lenne olyan mennyiség, amitől tele érezné magát, ám teljesen kiéhezett sem lehet, nem tenne jót a procedúrának. Semmiképp sem szeretnék ártani neki, segíteni akarok, ám ez az ösvény teljesen ismeretlen számomra, ráadásul, minden egyes vérszopó másként reagál az átváltozásra, arra, amivel ez az egész jár és még sorolhatnám a tényezőket, variánsokat, mind felesleges volna. A jelenhelyzetből kell kihoznunk a legjobbat, mit csak lehet. Ez is egy olyan alkalom lehet, mikor nem marad másunk csak a remény.
Az előkészített holmikat egy tálcára teszem, majd kimegyek velük az irodából, egyenesen abba a nagy térbe, amin az egész szint elhelyezkedik. Középen, a széles folyosón helyezem el. Kigombolom zakómat, majd levéve azt egy üres irodai szék támlájára téve behúzom a széket középre. Tőle közel tíz méterre előkészítek egy másikat. Utóbbi közé a noteszban látott mintás, ékes boszorkánykört felrajzolom a padlóra, méghozzá a lila krétával.
- Nem lesz más dolga, mint helyet foglalni a körben és figyelni. – egyenesedem fel az utolsó vonal meghúzása után. A belső tér négy méteres, épp elég nagy és kicsi egyszerre egy tomboló vámpír számára - A szomj uralásának egyik alapköve, hogy ki tudjuk zárni elménkből az éhséget, a vér illatát. Nem egyszerű feladat elterelni gondolatainkat, de megtanulható és idővel, nagyobb mennyiségek esetén is képesek lehetünk önuralmat tanúsítani. – magyarázom nyugodtan, barátias hangvételű oktató módjára. Visszafordulva a megfelelő helyekre elhelyeztem a gyertyákat, miközben folytattam a magyarázatot.
- Nem fog tudni kilépni belőle, nem szakíthatja meg, éppen ezért, szeretném még előtte, ha letisztáznánk a szabályokat. Van valami kritériuma? – természetesen a sikeresség egyik fontos eszköze, hogy az alany bármennyire is könyörögjön a feladásért, nem szabad hagyni magunkat megtörni. Ugyanakkor, ez se nem börtön, se nem tiltott kísérleteket végrehajtó intézmény, így jobb szeretném az efféle kellemetlenségeket elkerülni. Amennyiben úgy alakul, hajlandó vagyok ezt a szintet lezárni, megtehetem, hiszen az én birtokomban van és a redőnyökkel a nappalt is sötétségbe zárni, amíg szükséges. Természetesen itt maradok, tapodtat sem mozdulok, pár méterrel odébb, vele szemben fogok ülni és figyelni, mi több, beszélgetni vele, vagy éppen hozzá, segítve a módszert. Lord Ondenburg ezen gyűrött notesze a vámpírokról és különféle eljárásokról tartalmaz feljegyzéseket. Bizonyára találunk benne olyat, ami hatásos. Remélem, nem kell durva módszerekhez folyamodni. Nem csak ő, de lelkem apró, érző darabja is megsínylené.
- Ha készen áll, kérem, foglaljon helyet. – mutatok tenyérrel a székre.

Mortdecai Wolsey tollából


Crimson Peak † 791 † örülök, hogy így érzel † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Dec. 30, 2017 5:55 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Devil, Devil
1264 ♕
És azon ne aggódj, hogy rossz lenne Smile

Felléptünk egy útra ketten. Nincs kikövezve, a homály elnyeli, így nem lehet tudni, merre tartunk. De szerintem mindkettőnknek megvan egy célja, amit el akar érni. A kérdés, végig ugyanazon az úton? Vagy kinek kell meghajlani közben? Mert természetesen sosem fedik le a gondolatok egymást, mivel mindenki más – nincs két egyforma személy, jellem, lélek.
Olyanok vagyunk, mint egy lefelé és egy felfelé haladó lift, mely megáll egymás mellett. Vajon a következő utas merre nyomja meg a gombot? Úgy tűnik, egyelőre mindkettő felfelé indul meg. De meddig? Lesz ennek vége?
Hála. Hogy fogadott, hogy hajlandó beszélgetni velem, hogy veszi a fáradtságot, és segíteni szeretne. Igaz, az ok kétes, nem biztos, hogy tiszta háttérrel szándékozik nyújtani a kezét, azonban ez egyelőre félrerakható. A Kétségnek nincs helye, már pedig megüli a lelkemet így is. Mert nem ismerem. Nem tudom elmondani róla, hogy belelátok szavak nélkül is a lelkébe. Olyan, mint egy páncélos – hogy az idő, vagy a múlt tette ilyenné, lényegtelen. Nem lehet olvasni benne. Nem is engedi. Elzárkózik. Védelmi mechanizmus, mint nálam? Nem tudom, de így is, úgy is az a vége, hogy egy személy marad a szememben, aki segít ugyan, de sötét köd veszi körbe. Kiismerhetetlen homály. Beszédével rátéve egy lapáttal. Bizalom. Melyet adni akarok, mégsem oly könnyű. Hinni akarok benne, olyan kézenfekvő lenne. Egyszerű, de pont ezért rágom meg a szavait, mozdulatait, keresem a kapukat. Emlékezz Charlotte, a vadászokra is normális emberként tekintettél, aztán máris visszakaptad. Vámpír, első, akit látok átalakulásom óta. Vagy olyan, mint az a férfi… Vagy ő egy ellenpórus.
Félelem. Hazudnék, ha nem érezném. Zavar, hogy általában mindig én vagyok egy lépéssel előrébb, mert tudnom kell a dolgokat. Mert nekem kell döntenem, most mégis, kezébe adtam önmagam. Kockázatos, mert összezúzhat, és ha ilyen jól bán a szavakkal, még idő előtt tehet szörnyeteggé, és én észre sem venném. Orromnál fogva vezet?
Izgalom. Egy új kezdete. Valami más, valami ismeretlen, valami lehetőség. Aminek vége lehet jó is, de végződhet tragédiában is. Halál? Nem, az már nem létezik. De eltűnhetünk. A lélek elenyészhet, mert a vér azt nem tudja táplálni. A lélek máson él. Él, egy darabig… meddig?
Felvillanyozva figyeltem. Most! Jobb is, hogy most, mielőtt még igazán gondolkodnék, és mérlegelném a lehetőségeimet.
-Tegnap este. – Ennyit az ésszerű gondolkodásról. Eddig félig-meddig kizártam a gondolatot, de így, hogy előhozta… Étvágyam előjött. A kaparó érzés megnőtt, foszlányokra tépte szét a gondolataimat a vágy. Istenem… Molly illata, még ha egy csukott ajtó is választott el tőle, máris agyamba égett újra. Kinn volt…
Nem tudom, hogy csinálja, de mindig, ha találkozom vele, szívesen megharapnám, mégsem teszem sosem. Mintha testem nem akarna engedelmeskedni. Egyszerűen nem… Ha ő lenne az egyetlen ember már csak, még akkor sem. Nem tudom, mi okozza ezt, de valami biztosan. Annyi irreális dologgal találkoztam, ez miért ne lehetne lehetséges. Lehet, nem is ember? Vagy van valami, amivel a vámpírok ellen védekezhet? Nem most kéne latolgatni talán ezt a kérdést… - Molly… Ő hogy csinálja, hogy…- keresem a megfelelő szavakat, de minek ide virágnyelv? Minek köntörfalazni? – Nos, hogy… Nem érzek késztetést hozzá, hogy megharapjam? Érzem, de ha közel is volt, el tudtam könnyen viselni, mert… Mert nem akartam megharapni. – ingattam a fejemet. –Ő sem teljesen ember, vagy van valami más? – Nem tehetek róla, hogy kíváncsi vagyok, de ha már itt tartottunk, akár meg is tudhattam volna, nem?
Követem két lépéssel mögötte. Nem értettem, hogy mégis milyen módszer lesz ez. Azt hittem ki megyünk az utcára, és tesztelget, vagy nem tudom. Nem is nagyon tudtam, mégis, hogy tanulhat a vámpír visszafogni magát. Idő, gyakorlás. De mit gyakorolni? Hogy poharakat helyezget elém, és meddig bírok ott ülni? Hogy váratlan eseményekkel sokkol, és meddig vagyok képes nyugodtan tűrni? Nem, őszintén szólva, csak most jöttem rá, hogy a kérésem nem kis feladat. És hogy állna neki Ő? Már pedig valami drasztikus módszere van, de honnan? Gondolom, a vámpírok ha összefutnak, nem erről bájcsevegnek. Bár, mivel nem nagyon tudom megsaccolni, hány éves lehet, csak évszázadra belőni, így akár láthatott olyat, ami valóban segíthet.
Érdeklődve tekintettem rá, ahogy egy ismerős-ismeretlen kört rajzol fel. Interneten láttam hasonlót, de az csak krikszkraksza ennek, és az is csak egy szórakozott fiatal egyik játékához tartozott. Nem, ez sokkal részletesebb volt, és még nem tudtam, hova is tartozik pontosan.
Felhúztam a szemöldökömet. – Csak ennyi? – kérdeztem számítóan, hogy ha van valami, azt még most árulja el a számomra, mert ez így túl egyszerűnek tűnt. Ülni és várni…? Ülni. Várni. Belegondolva, nem hangzott nehéznek, majd rájőve, hogy pontosan pár nap múlva hogy néznék ki ebben a körben? Beesett, kiéhezett arc, csapzott haj, és a Vér után áhítozó szörnyeteg? Egy iroda közepén?
- Aham – feleltem a szavaira. Ugyan, figyeltem, de nem eléggé, mert mégis hogy jutunk el várva, ülve a végeredményhez? Itt valami nem stimmelt. És nem örültem, hogy ennyire kevés információval látott el.
Hmm? Elterelni a gondolatok a vérről? Ilyen pillanatom eddig még nem volt, úgyhogy örömmel várom, mikor lesz! Kicsit hitetlen voltam a feladattal szemben, már ha valóban az lesz, amire én gondolok. Lord Wolsey arca továbbra is merev maradt, noha hangján változtatott, nem kellett figyelnem, hogy meghalljam, a barátságos hangsúlyt. Kicsit jobban éreztem magam tőle, de a zavar egyre nőtt.  Káosz a lelkemben viharrá akart tornyosulni, amit úgy kellett elnyomnom. Mindennek eljön az ideje, nem lehetek türelmetlen. Azzal nem érek el semmit, főképp, ha Ő szán rám időt. Nyugalom, erre van most szükségem.
- Hmm, kritérium? – nézte élénk szemébe elgondolkodva. – Nem, ha már belementem, akkor legyen minden úgy, ahogy Ön szeretné. – bólintottam. Vagy semmit, vagy mindent alapon… Legyen hatásos, nem kell ahhoz könnyítés. Ha gyenge vagyok, az derüljön ki, jobb szembesülni, mint takargatni az igazságot, még ha fáj is. Körre néztem. Valóban nem tudnék kijönni belőle? Reméltem, igaza van, mert ha úgy esne, semmiképp sem akartam bántani. Más olyat sérteni, akit nem ismer az ember, és más olyat, akit igen, főképp, ha az segítő jobbot nyújt. Ámbár, ha elnézzük az életemet, így is elkárhozom már – eggyel több vagy kevesebb, számít? Azt kell, hogy mondjam, számít. Főképp számít.
Mély levegőt vettem, bár minek is? Ez is csak valami megszokás, valami jel a múltamra, utal arra, hogy valaha ember voltam.
Minek halogatni? Kezdjünk bele!
- Készen! – Jöjjön, aminek jönnie kell. Nem egyszer kínlódtam az éhség adta súlyos láncoktól. Csak éppen most célom is van már!
Elsétáltam a körig, elég nagynak tűnt, amibe úgy mozgolódhat az ember. Végül átléptem a felrajzolt vonalat. Mondanám, hogy nem éreztem semmit sem, de ez nem lenne igaz – kicsiny nyomás különbség, majd eloszlott, mintha sosem lett volna ott. Szinte érzékelhetetlen, de mégis csak ott volt. Helyet foglaltam, a szék kényelmes volt ugyan, mégsem éreztem annak a helyzetet – Nyugtalanság tombolt bennem. Fel kell valamit mutatnom… Sokszor nem tettem meg, de most mégis teljesíteni akartam. És már nincs kiút… Ebből nem lehet visszafordulni.
Szemébe néztem határozottan.
- Bárhogy alakul is, de ha nem úgy végződik, ahogy eltervezte ez az egész… Hogy, képtelen vagyok megtanulni, akkor, ha kérhetem…Valahogy likvidáljon, ha tud. - Tisztában voltam vele, hogy a kérésem eléggé morális, és már bőven túltesz azon, amit kértem tőle. És nem szívesen mondtam ki, de inkább ne éljek eszeveszett szörnyetegként… Biztos pontosan tudja, hogyan lehet egy vámpírt kiütni. Nem kérem, hogy ő szemtől szemben oldja meg, lehet másod-harmad-negyed kézből is akár, csak ne kelljen egy ösztönlénynek lennem. Ezt nem a hercegnő mondja bennem, hanem az ember – nem akarok másokat bántani.


A hozzászólást Charlotte Rowndis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 31, 2017 11:26 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Dec. 30, 2017 8:43 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Hátra döntöttem fejem, vérszínezte ajkaim közt szemfogaim előbukkantak, szemhéjam megemelkedett, ahogy feltekintettem a mennyezetre, karom lejjebb engedtem a halott könnyed súlya alatt. Nem tudtam másra gondolni, csakis a fémes, mámorító ízre, arra a bizonyos vörös folyadékra, melyből többet és többet akartam. Elöntötte elmém az érzés, olyan volt mint egy felerősített orgazmus. Érzelmek hatalmas impulzusa, ami nem akart elcsendesedni. Egyre csak akartam, újra és újra. Átélni miként folyik végig torkomon, telíti el elmém, borítja be testem, egész lényem. Nem akart elenyészni, nem akart tovatűnni a vágy. Szomjúság, drogként ható nedű vagy netán magának az érzésnek váltam volna függőjévé? Talán mindegyik és egyik sem igazán. Legyőzhetetlennek éreztem magam, elevennek, olyan élőnek, mint azelőtt még sohasem. Minden egyes apró illatpórus, szemcsék a levegőben, az anyag legapróbb részének felnagyított tapintása és hallás, mellyel megtaláltam a sarokban szövő pókot. Megújult színek, élénkebb világ, amiből egyre többet és többet akartam. Nem gondolkodtam, tudatomat teljesen elnyomta az újdonság varázsa, kikapcsolt, agyam leállt a rengeteg új információtól, megfagyott, beleragadt, mint légy a lószarba. Rátapadt, kívánta és el nem eresztette. Láttam a repedéseket a méterekre lévő mennyezeti gerendán, az apró vonásokat, mindent. Észre sem vettem, időközben hány holttest került körém. Több tucatnyi ember, kiket teljesen kiszipolyoztam, múmiává szürcsöltem, összeaszottá váltak, s én egyre csak azt éreztem: nem elég. Magas sarkú lábbeli koppan, hosszú, vastag ruhát viselő elegáns, sápadt és mégis gyönyörűséges nő lép mellém. „Az étvágyad kielégíthetetlen. Sebaj. Szerzünk még finom falatokat.” Leguggol hozzám, miközben karjaimból kigurul az élettelen test. Közel hajol, ajkain fekete rúzs díszeleg, mely fehér bőrétől rettentő mód elüt. Mégis, szépséges. Megbabonáz, elragad, térdre kényszerít. „Büszke vagyok rád, én Mortdecai-om.” Önelégült szavai teljesen lebontották falaimat, nem láttam túl a bájon. Egyszerűen akartam, s mikor megcsókolva ellopta ajkaimról a vörös mázt, nem gondoltam semmire, csakis arra, akarok. Akarok még többet, többet és többet. Mérgező érintése beszennyezett, elfeketítette szívemet, ám az éhség és a mámorhoz való vágyakozás még nála is erősebb volt. Jobban akartam szüntelenül, vértengerben térdepelni és átadni magam neki, szakadatlanul szürcsölni, mint magát A NŐT.
Összekészítek pár dolgot, némán, miközben szemeim előtt üresség lebeg. Meggondolatlan cselekedet most elkezdeni? Van-e még lehetőség visszafordulni, vagy már késő? Jól döntött volna, én lennék a legalkalmasabb ebben a városban? Kötve hiszem, de bíznom kell önmagamban. Mindabban a tudásban, melyet összeszedtem hosszú évek alatt, amit különböző tájakról, népekről származó mesterek adtak és legfőképpen arra, milyen sokat jelent, ha valakinek van egy barátja, aki fogja a kezét, támogatja, akkor is, ha önmagamnak be sem ismertem sokáig, a rengeteg tragédia ellenére még mindig volt egy barátom. Arthur. Őt elvesztettem, de rám hagyott valaki mást, egyfajta hagyatékként, hogy ne maradjak magamra. Ez többet jelent mindannál, mit remélhettem. Talán, ha kudarcot is vallok, s marad még egy cseppnyi emberség Charlotte-ban, legalább azt elmondhatom, történjék bármi, nem fogom elengedni a kezét, ott állok majd mellette legsötétebb óráiban, mert ez a legkevesebb, amit adhatok. A magány minden teremtmény legnagyobb ellensége.
- Molly… egy különleges ember. Hiszen, még nem hagyott itt. De, valóban, jól érzi. Előző mesterétől kapott egy kis ajándékot, mely megvédi őt ebben a kegyetlen munkában. Egy ékszert, amit ha visel, visszatart minden lényt, mely embereken él. Elsősorban vámpírokat, ám hatásos wendigo-k és más teremtmények ellen is. Olyan érzést kelt, mintha mérgezett lenne. Illata csábító ugyan, de képtelenség a közelébe férkőzni. – magyaráztam halkan, miközben elindultam kifelé. Asszisztensemről beszélni más volt. Hangom önkénytelenül is lágyan csengett, ahogy arra gondoltam, milyen önfeláldozón és kitartóan próbál minden létező módon támogatni engem.
Folyamatosan tettem-vettem, apránként készítettem elő a kört, a helyzetet. Időközben eszembe jutott, talán nem üres gyomorral kellene neki vágnia Charlotte-nak, így ahogy felelt kérdésemre, hosszúra nyújtott léptekkel máris visszamentem az irodába, hogy az elzárt, teljesen szigetelt és a bútorzatba beépülő hűtőből kivegyek egy tasak vért, illetve egy tiszta pohár társaságában átnyújtsam az ifjú teremtménynek. Mozdulataim továbbra is kimértek maradtak, ugyan folyamatosan jártam, egyenes tartásom megmaradt. „Csak ennyi?” Jött a kérdés, amitől megtorpantam egy pillanatra. Megállva a fiatal nő felé fordultam és egészen apró mosollyal ajkaimon válaszoltam - Ne becsülje alá feladatát. Olykor a legapróbbnak, legegyszerűbbnek tűnő dolgok a legnehezebbek. – osztottam meg egy egészen apró bölcsességet vele továbbra is tisztelettudó, finom úriember módjára, majd visszatértem teendőimhez. Időközben, remélve a Kisasszony elfogyasztotta mai reggelijét, befejeztem az előkészületeket. Felajánlottam, hogy lehet bármiféle megkötése, de visszautasította. Ez aggodalommal töltött el. Jól esett, megpróbál bízni bennem és szabad kezet ad, ám annál idegesebb lettem ettől. Persze, ezt igyekeztem a lehető legjobban elrejteni, szerencsére, volt benne gyakorlatom. Miután Charlotte helyet foglalt, meggyújtottam a kihelyezett gyertyákat, melyekkel a varázs készen állt. Most már nem tudja elhagyni a kört, hiába próbálkozzon is és nincs szellő, mely elolthatná a lángokat.
- Hmph. Nincs rá semmi szükség, hogy ilyen gondolatokkal terhelje magát. Képes rá, csupán a közben eltelt időt próbáljuk felgyorsítani, semmi több. Ne kételkedjen magában. – feleltem utolsó szavaira, miközben kezembe vettem a tálat. Felé fordultam, hogy őszintén nézhessek szemeibe és láthassa rajtam, nem csupán komolyan gondolom, de így is érzem következő szavaimat - Bízzon önmagában… én bízom Önben. – a melegség, melyet e két mondat igaz jelentése magához vonzott, kiült arcomra, megjelenésemre.
Ezt követően a kezembe vett tálat megtöltöttem olyan vérrel, amiben alvadás gátló volt. Így az íze borzalmas, de nem is az a cél, hogy bárki elfogyassza, sokkal inkább az illatára van szükség. Eme keveréket a körtől egy méterre helyeztem el, ahol a nő nem érheti el, ám annál inkább érezheti csáberejét. Tudván, noha vérszomja olthatatlan állapotokhoz közeli, mivel most ivott meg egy pohárkával, az első pár percben még nyugton fog ülni, de utána!? Vele szemben, tíz méterre tőle, ahol a korábban kikészített széken pihent zakóm, ott foglaltam helyet és néztem őt. Rezzenéstelenül, ám annál több érzelemmel belsőmben.

Mortdecai Wolsey tollából


Crimson Peak † 921 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Vas. Dec. 31, 2017 12:47 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Devil, Devil
1264 ♕


Borzalmas. Mérgező. A hit, ami berágta magát bőröm alá, a remény, ami fényesen világított lelki szemeim előtt. Én hittem, hogy tényleg segíthet. Naivan, lelkesen, hogy van kiút ebből a veremből. Ha van, akkor én ki akarok jutni, és ezért minden lehetőségen végig megyek. Ha ez az egyik…
-Előző mester? – érdeklődök tovább. Valóban, Molly különleges, ha ennyi mindent kibír ember létére, én nem tudom, hogy állnék ahhoz, ha kiderülne, főnököm egy vérszívó… Azonban az ékszeren elmélázok. Tehát, van, amivel megvédhetők az emberek, mondjuk a családom? Máskor érdekelt volna, de lezártam ezt a fejezetet magamba és kiskulccsal elzártam szívemtől, lelkemtől. A múlt, amihez nem ragaszkodhatok. Már meghoztam a döntést, nem fordulhatok vissza megváltoztatni azt. Vajon, milyen varázslatok vannak még? Kell keresnem valakit, aki jártas ebben…
Elégedetten, jóllakottan foglaltam helyet, mérlegelve, mik az esélyeim. Esély… Hetek, hónapok óta az első. Nem is értem, miért nem tettem én se semmit. Talán, mert túl tudatlan voltam? Senki nem volt mellettem, aki elmagyarázta volna, hogy az élet, amit élni kezdtem, nem csak nyűg és kín. Hogy az éremnek két oldala van, és ennek is. Mikor felébredtem, senki sem volt ott. Ő sem… Ő sem, aki átváltoztatott. Miért tette? Mire voltam jó neki? Vagy mindenhol hagy egy szerencsétlen áldozatot? Mire jó ez neki?
Fel tudom idézni azt a gyönyörű kék szempárt, amivel áhítattal nézett. Áhítat? Vagy sóvárgás a vérem után? A vastag szájat, amivel annyit bókolt. Hogy elcsábítson és tönkretegyen? Olyan naiv voltam, olyan könnyű volt hinni neki. És pont ilyen naivan, ilyen hiszékenyen jöttem el ide is. Lord Mortdecai Wolsey egy kimondottan megnyerő embernek számított, de a szépen faragott álca alatt más is lakozik. Nem ismerem ehhez, nem tudnám megmondani, hogy mi, de ahogy már említettem, az éremnek két oldala van – neki is. Lehet angol lovag, senki sincs színtiszta jóságból – egy vámpír főképp nem. Milyen út lehetett az, hogy ide eljutott? Hogy ez a maszk az arcán olyan összetörhetetlennek tűnik? Össze kéne zúzni, hogy legyen sebezhető, hogy lehessen látni az embert, hogy legyen valódi. Kirakatbeli szobornak való, pont ez adja a fényét. Szobor, mely a hideg felszín alatt él. Minden vámpírra ez lesz igaz? Belőlem is csak porcelánbaba lesz? Vagy már vagyok is? Vámpírok erősek… Még sem mondanám azt, hogy ez tényleg erő. Fizikailag meglehet, de úgy, hogy egy dolog irányít minket örökké? A szó szoros értelemben örökké? Eltűnt korokat fogunk látni, halálokat, pusztulásokat, születéseket, újdonságokat, és nem fognak ránk hatni… Mert míg mi örökök leszünk, addig ők nem.
Néztem, ahogy meggyújtja a gyertyákat. Jó kis tűz… Még ha csak ujjnyi, akkor sem vagyok elragadtatva tőlük. A kör kész és én benne, mi lesz a következő?
Rápillantottam, már-már mondtam volna valamit, hogy a szavaiba közbevágjak. Miért ilyen biztos benne? Miért nyújt ilyen hitet a számomra? Mert én képtelen vagyok ebben hinni oly erősen, mint ő. Saját magamban… Mert nem egyszer láttam felébredve halottal a kezemben, hogy megállíthatatlan vagyok. Tényleg hinni akartam benne, különben bele sem ültem volna a székbe…
-Rendben – bólintottam is mellé egyet, jelezve, hogy köszönöm a szavait. Reményt keltenek üres testemben. Reményt, hogy valóban van esélyem. Ha eddig elviseltem, nem most kéne feladni. Charlotte, miért most akarod elengedni? Kihúztam magam – önmagamért, a családomért, az emberekért kell erősnek lennem. Mindig is ilyennek kellett volna lennem, de csak most éreztem meg, milyen nehéz feladat. Nem az embereknek kell erőt adni királyuknak…
Apró mosoly még ott ül arcomon, egészen addig, míg a tasak elő nem kerül. A vér színét semmivel sem tudnám összetéveszteni. Bíbora gyönyörködtető, olyan szín, amit bármikor örömmel viselnék. Az élet és a halál színe egyaránt.
Meredten bámulom, ahogy kihelyezi nem is annyira messzire tőlem. Áh, tehát a játék elindult. A mosoly már rég lekerült arcomról, ahogy minden kedves vonás, ahogy a skarlátszínű folyadékot figyelem egészen addig, míg felszíne nyugalmas nem lesz. Olyan gyönyörű… Illata eljut hozzám, pedig most ettem, mégis, mintha gyomrom kondult volna. Előbb ettem… Csak pár perccel előbb. Nem hiszem el, hogy máris… Pedig torkom égett, nyelvem mintha feldagadt volna – szomjas vagyok. És nem tudom kiverni a fejemből, minden gondolatomat kitölti, ott kong koponyám falai között – testem, lelkem erre vágy.
Grimasz tolul számra, ahogy lassan felállok, no nem azért, hogy a kör széléig sétáljak, és egy méterről sóvárogjak utána, nem. Megrúgom a széket, hogy az hátrébb csúszik, még távolabb, majd szépen megfordítom, és a tálnak hátat fordítva leülök. Nem, nem akarom látni, legkevésbé se hasson még a látásomra is, elég a szaglás. Bőven elég! Nem mondom, hogy elfordulva könnyebb lett volna, de legalább a vörössel nem kell szembenéznem.
Érzem, hogy szemfogaim mocorognak, egy idő után elviselhetetlenek lesznek a számban, szúrni fogják ajkamat, jelezve, hogy minél előbb süllyedjenek el valakinek a testében. Ismerem a fázisokat, míg olyan állapotban nem kerülök, hogy saját akaratom megtörik, és a repedéseken át kijut a szörnyeteg. Ismerem…
A csönd elviselhetetlen, minden idegszálam megfeszül, nincs senki, aki hangot keltett volna, egy szív, egy test, semmi… Wolsey is csak ül, nem mozdul, engem figyel… Elviselhetetlen, hiszen saját gondolataim a hangjaim. Mindegyik csak egy szót zeng, de folyamatosan, ritmusra, egyre hangosabban. Vér. Vér. Vér. Ez tölti ki minden másodpercemet, mert tudom, pár méterre van tőlem egy tálnyi. Illata részegítő, bódító. Nem tudom, hogy az íze vagy az okozott mámor az, amibe beleszerelmesedtem. De mindkettő tökéletes tud lenni…
Ujjaimat tördelem, az legalább lefoglal.
-Mióta vámpír? És honnan ez az ötlet? Természetesen, ha nem szeretné, nem kell elmondania – Csak azért töröm meg a csöndet, hogy legyen valami, akármi, ami másfelé tereli a figyelmemet. Most nem látom, nem tudok olvasni arcáról, hogy mégis érez valamit, csak várom, hogy vékony ajkai mozduljanak meg, adjon ki hangot, legyen hangosabb, mint a bennem zengő szavak.
Tudtam, ezzel csak ideiglenesen oldom meg az állapotot, az idő teltével egyre inkább belegabalyodom az éhségbe, egyre inkább szükségem lesz rá. Percek, órák? Ki tudja, de nem fogok végig egy helyben ülni. Ezt csak kitolhatom egy ideig. Húzhatom-vonhatom, de nem lesz megoldva. Mikor lesz vége? Meddig megyünk el? Mikor már a padlón fogok könyörögni ádázul? Vagy megpróbálom megtörni a kört? Külső szemlélőként azt mondanám, érdekes. De mint a tesztalany…
Megnyaltam ajkamat.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Dec. 31, 2017 2:17 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Sóvárgás. Vágyakozás. Extázis. Mint mikor két szerelmes egy meghitt pillanatban egymás ajkai után áhítozik, testük lágy érintéséért kiált, majd hangos sóhajokkal adják át magukat a gyönyörnek. Elbódult pillantások, részeg vonaglások, kéjjel telt nyögések. Férfi és nő egyesülésének pillanata gyertyafényes, selyemmel bélelt szobában. Ezzel s mindezzel ér fel a vér, a vörös folyadék, mely egy vámpír torkán végig haladva a legapróbb érzékeket is megélénkítve orgazmikus állapotba juttatja fogyasztóját. Akarja, kívánja, rabjává válik és soha többé el nem szakadna tőle, parancsára bármire hajlandó, csak hadd kaparintsa meg az újabb adagot. Még, még, még. Erre nyög fel a lény, színével összekenné az egész helyiséget, magáévá tenné, erőszakkal és gyengédséggel egyaránt. Megtöltene egy kádat, megmártózna benne, kívánja.
De nem kaphatja meg!
Csendesen, komor tekintettel ülök székemben. Egyenesen őt figyelem, idegszálainak önkénytelen rángatózását, arcának finom mozgását, ajkának görbületét. A távolság nem akadályoz meg benne, őt nézem, figyelem… netán elemzem. Szigorú, kegyetlen hóhér, kínzómester egy földalatti cellában, ördögi mester, ki irgalmat nem ismer. E jelzőktől tartok leginkább. Most ismertem meg csupán, mégis, a legkevésbé sem szeretnék gyűlölnivalóvá válni tekintetében. De, ha ezzel elérem, amit szeretne, ha erősebbé tehetem, vállalom. Ha utálnom is kell magam érte, legalább elmondhatom, segítettem neki. Egy újabb dolog balsorsú életutamban, melyből nem jöhetek ki jól. Szakadékom egyre nagyobbá válik, egyre több kísértet húz belé, s csak egy üveglap, mi felszínen tart. Ez az ifjú hölgy, származásától függetlenül, nem ezt a sorsot érdemli. Kellett volna legyen választása, az öröklét nagy felelősség és erős lelket kíván. Senkinek se lenne szabad erre az útra lépni, senkinek. Ám, ha már itt van, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neki. Charlotte rám bízta magát, Molly rám bízta őt, hát nekem is hinnem kell. Hinnem, mert ha ez is elveszik, tényleg nem marad már semmi, érzem, egy vékony kötélen táncolok és vajmi kevés választ el attól az állapottól, amiben télen voltam. Szerencsés vagyok, amiért asszisztensem megtalálta és odaküldte Lynne-t. Ha ő, tudatlan emberként kiránthatott engem önnön magam által kreált mocsaramból, akkor én is mutathatok egy szebb utat a velem szemben ülő ifjúnak. Egy ösvényt, melyben megláthatja a világot, felfedezheti, megízlelheti milyen csodás is tud lenni a vámpírlét.
Megfordul, majd pár momentummal később megtöri a csendet. Előző kérdésére sem feleltem, mégis igyekszik. Azt mondtam, meg kell tanulnia kizárnia a vér szagát, annak hatalmát teste felett és neki kell nyeregben maradnia. Igen, jobb, ha beszélgetünk.
- A céget egy nagyhatalmú boszorkánymester vezette, Lord Arthur Ondenburg, ő karolta fel Molly-t is, engem is. Bizonyára hallotta már e nevet, hiszen generációk óta támogatja az uralkodó családot, nagy befolyással rendelkezett. – meséltem halkan, mégis tökéletesen érthetően - Nem, nem volt szüksége álnevekre. A Királyi család tud a természetfeletti lények létezéséről. Mindig is tudott, legalábbis, a mindenkori uralkodó. – adtam némi magyarázatot arra, nem álnéven mutatkozott be újra és újra Arthur, hanem önmagát adva állt Charlotte családjának oldalán.
- Lord Ondenburg jegyzete alapján próbálok segíteni, ez az ő hagyatéka. Ha van valaki, aki remek tanítója lehetne, akkor az ő. Sajnálatos módon, három évvel ezelőtt meggyilkolták, azóta vezetem munkásságát. – feleltem másik kérdésére, majd folytattam - Bizonyára észrevette rajtam a viktoriánus vonásokat. 1852-ben változtattak át. – amint kimondtam az évet, azt a bizonyos dátumot melyre mai napig tisztán emlékszem, mely oly’ mértékű fekete foltot hagyott lelkemben, tekintetem megváltozott. Keserűség, fájdalom. Hangom elhalkult e véres éjszaka gondolatán. Még sosem mondtam ki, senkinek sem beszéltem róla. Túl intim lenne? Vagy az emlék maga oly’ gyötrő, hogy képtelen vagyok szembenézni vele? Egy kicsit mindkettő és még több. Ennek ellenére, úgy érzem a korábban elhangzottakat, ami nem ennyire személyes, joga van tudni, ám az ennél részletesebb beavatás még várhat. Idővel mindent el fogok magyarázni, születése okán tudnia kell, ráadásul, ezen információk erőt is adhatnak neki, ám nem kapkodhatjuk el, egyikünk sem. Most dőlök hátra ültemben, az eddigi feszült figyelésemet, önnön érzelmeimet próbálom lenyugtatni, éppen ezért témát is váltok. Valamire, ami legalább annyira fontos, ugyanakkor kevésbé megterhelő, mint az előzőekben elhangzottak.
- Próbáljon koncentrálni. Érezni a körülötte lévő világot; a falak távolságát, a bútorok anyagát, magát az épületet, annak egész struktúráját tegye magévá, mintha egyek lennének. Válassza szét a levegő összetevőit egymástól, hallgatózzon. Vegye észre az óra kattogását, keressen egy bogarat, mondjuk egy pókot, mely hálóját szövi a sarokban. Különböztesse meg az alattunk lévő járműveket, hagyja, hadd ragadják el az érzékek ezen mivolta, azok finomsága, aprólékos kidolgozottsága és fedezze fel milyen élénken lát annak ellenére, hogy sötétben ülünk. Nem tűnt fel, igaz? Hogy nincs felkapcsolva a lámpa, mégis, milyen élénken lát, még a színeket is új árnyalatban köszöntheti. Álljon meg egy pillanatra és ne csak nézzen, hanem lásson. Ennek az újvilágnak a szépségeit lássa, a részleteket és akkor rá jön, mennyi minden van még azon a dolgon kívül. – noha utolsó szavaimmal a vérre céloztam, szándékosan nem mondtam ki, azt akartam, hogy koncentráljon a korábbi szavaimra, megtapasztalja egészen pontosan mit is jelent vámpírnak lenni, hová fejlődtek az érzékek és ha megtanulja szétválasztani a rengeteg impulzust, az információ halmazt, akkor megtanulhat egyetlen dologra összpontosítani belőle. Segít a támadók korai észlelésében, a keresett dolgok megtalálásában és még sorolhatnám hány, végtelen előnye van. Ha sikerül neki, akár úgy, hogy befogja a fülét, lehunyja szemét és csak az illatokra összpontosít, vagy befogja orrát és pilláit lehunyva a hallásra, netán csak a látásra, úgyis is jó. Egyszerre csak egy vagy mind, most még nem számít, az eredmény a fontos és a csoda, melyet felfedezhet vele. Emberként, sokszor más teremtményként is elveszünk a nagy kupacban, nem látjuk a részleteket, csak a nagy egészet és annak is valami eldeformált korcs változatát, ám az Éjszaka Gyermekeként egy egészen más. Itt valódi részletekről van szó, mintha egy festmény egészen közelről, a vászon pórusain át elemezve figyelnénk, nagyítóval lesnénk a vonásokat és azok megértésével jutnánk el a nagy egészig. Igen, halhatatlanok vagyunk, magányosak, átkozottak, s idővel megroskadunk, részint a vér rabjaként létezünk, de nem élünk s mégis, egy másik oldalról közelítve ott van az, hogy egy hatalmas csodát hordozunk magunkkal, olyan szépségét látjuk a világnak, ami csakis nekünk adatott meg, senki másnak. Mi nem szaladunk el a részletek fölött, nem egy ferde egész köti le íriszünk, hanem az aprólékosság gyönyöre. Ezért van az, hogy egy vámpír szerelme sokkalta több, mint egy halandóé. Nem csupán örök, de teljesen más módon lát, új érzékeket bizserget meg és e szépség az, miután az emberek oly’ módon áhítoznak.
Charlotte, hallgasd szavaim, elemezd őket, figyelj a betűk ívére, minden apró kanyarra, hangom halk suttogására, annak bódító összképére, amivé a részletekből egy egésszé lesz. Hallgass. Figyelj. Érzékelj. Láss.

Mortdecai Wolsey tollából


Crimson Peak † 1 057 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Jan. 06, 2018 4:57 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Devil, Devil
1116 ♕


Kizárni valamit, ami benne kígyózik elmékben? Felszisszen, ha elfelednénk? Éltet, erőt ad? Ami a lényegünk központja? Hogyan is lehetne igazán? Mintha más gondolatra való áttérés megoldaná? Nem igaz… Eszembe jut ezernyi más, csak egyszerű nap kinn a kertben, de máris bíborban játszik az összes szín, vagy egy könyvet idézek fel, de lapjára máris fröccsen a vörös nedű, nehogy elfeledhessem. De nem járok sikerekkel a hangok felidézésével sem, melyben megjelenik a szívdobogás, az ízek világában már végképp nem. Elfeledtem, milyen a kenyér íze, milyen lehet a Pavlova torta cukros máza, vagy egy egyszerű, de fenséges Merlot lágy mivoltja. Nem tudom előrángatni, hogy a kép éljen bennem, csakis egy dolog maradt meg erőteljesen, de az olyannyira, ahogy a függő vágyik egy újabb adagra. Csak az irányít, csak az ad célt, csak az határozza meg a keserves életet, ami akár lehetne más is. Mégis, vagyok oly gyenge, hogy engedem, hogy behálózzon, magába bolondítson. Csak egy csepp, mely megszüntetné ezt az égető érzést, mely felrobbantaná agyam minden szegletét, és csak az extázis adta gyönyörrel foglalkozhatnék. Melyhez hasonlót nem tudnék mondani az emberek világában, nincs ott ilyen mámor, ámbár, ha lenne, a legtöbben csak megvesznének miatta, és végképp a romlásba zuhannánk bele. Felejthetetlen. Bizsergető. Örök. Az örök élet adta rablánc, melyet nem akarok levetni magamról, mert ilyen gyönyörűséggel jár. Melyet, ha nem kaphatok meg, a mozdulatlan szívem is belesajdul, beleőrülök. Olyan lényegi, és éltető. Mert az élet nekünk nincs megadva, csak az, hogy más életét kioltva lehessünk egy pillanatra oly elevenek, mint még az emberek sohasem.
Tudom, hogy még mindig ott ül, hogy figyeli minden egyes mozdulatomat. Szemmel tart, elemez, mégis oly könnyen tudom elfeledni jelenlétét, máskor pedig elmémbe villan, mint egy villámcsapás, és akkor pedig elfelejthetetlen. Én kértem a segítségét, ő megadta, most rajtam a sor. Nekem kell tennem valamit, per pillanat éppen semmit. Az lenne a legjobb, ha nem is mozdulnék, és csak kivárnám a végét, de nem tudom… Nem tudom, meddig bírom, meddig tudom azt a lényt megállítani, ami én vagyok. Ha tehetném, sosem kerülne felszínre, mert ezzel megőrizhetném méltóságom azon maradványát, ami még megmaradt belőlem. De tudom, csak percek kérdése, és minden felőrlődik bennem, nem fog érdekelni jelenléte, csakis egyetlen egy dolog. Érdekes, hogy nem zavar, milyen leépített fenevadként fog látni. Nem leszek erre büszke, de attól még ez vagyok én, és pont ezért fordultam hozzá. Vagyis hát… Molly által. De bizalmat és önmagamat helyeztem kezébe, hátha tud valamit változtatni, csiszolni rajtam, ha nem is, egy próbát tökéletesen megér, és biztosabban fogom tudni, mivel is kell szembenéznem már örök életre. Az idő fogságában.
- Tud a mindenkori uralkodó? – kapom oldalra a fejemet, hiszen ez a tény még engemet is meglepett. Legalábbis a Windsor-ház tagjai között nem éppen vettem észre, hogy ennek a tudásnak a birtokában lennének, bár nagyanyámból aztán mindent kinézek. Tapasztalat adta neki a tökéletes maszkot, amit visel. Akár, tudhatja is. De ez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Ez azt jelenti, visszamehetnék! Legalábbis hozzá, ha csak… Ha csak egyszer is, de le tudnám mosni a nevemet előtte, tudná, hogy mit kéne lépni. Ő tudná, én nem tudom. Egészen új dolog költözött lelkemben, most hogy ezzel tisztában voltam. Remény. Lehetőség. Nem azért, hogy velük éljek, ez teljességgel elfelejthető, hanem, hogy még egyszer láthassam őket, és akkor már nyugodt szívvel tudnám elhagyni őket. Szükségem van a búcsúra, bármennyire is fájdalmas, de legalább nem hagyna kétes helyzeteket, megválaszolatlan kérdéseket. Ha csak egy személynek is, de már az is több, mint a mostani szituáció.
1852… Rég volt, nagyon rég. Azóta élni, azóta csinálni valamit, tudva, hogy a körülöttünk élő emberek ideje telik, és eltűntek, mások születnek helyükben. Az elmúlás és a születés körforgásának kimaradt tagjai leszünk, akik csak kívülről nézhetik a machinációt. Megfigyelők, azok vagyunk mi. De a megszerzett tudást már nem tudjuk úgy birtokolni, mint ahogy az emberek tehetnék. Nekik hatalom lenne, számunkra csak egy újabb információmorzsa, mely hozzátevődik a világnézetünkhöz. Lényegesen többé varázsolna minket? Nem biztos… Inkább lassan kiégünk tőle, kiüresedünk, elveszünk az örök semmiben, lebegünk az élet és halál között, miközben a földben a helyünk…
A csönd letelepedik közénk, amire csak újra orromba tolul a szag. Eddig, hogy beszéltünk, egész felejthető, noha egyre inkább kap főszerepet, de viselhető. A csönd viszont gyötrő, mert nincs, mire koncentráljak, csak keresem a kapaszkodót, még sem tudom megtalálni…
Hangja újra felcsendül – lágy, és kellemes, baráti, és mégis egy oktató szavai, aki az ostoba diáknak szép szóval akar útmutatást adni. Hallgatom, mégis csak fáziskéséssel jut el agyamig mondandója… Szúrnak a szemfogaim, én pedig csak ingatom a fejemet, bár ezzel nem éppen segítek magamnak. Lassan kezem megfeszül a karfán – a fa nem hideg, nem is érzem, nem vág a kezemben, hogy valami ingert kiváltson, mégis valóságba tart. Mire nem képes egy egyszerű karfa, nem igaz? Tart, de meddig? Nem sokáig járhatok a földön józan ésszel, és a visszaszámláló vészesen kattog, azonban nem tudom, mikor is indította el valaki. Mikor ér a nullára? Mennyi időm van még?
- Koncentrálni… - szűrtem a fogaim között. Noha nem mondom, érdekeset mondott, mégis leginkább a pár méterre lévő vérre tudtam koncentrálni, ahogy a tömény illat súlyként ereszkedett rám. Mégis, hogy figyeljek így másra? Mikor már saját elmém kezdi az illúziókat generálni, szinte szívdobogást hallok, szinte érzem az édes ízt, ami lefolyik a torkomon, kezemre csöpög a meleg folyadék. Hogy lehet így másra figyelni? Reccsen a szék, ahogy szorítom a karfát, minek hangja hasítja a csöndet. Élesen repeszti a dobhártyámat, de van annyira más, mint a vér adta képzetek, hogy el tudok merülni benne. A szemközt lévő falra tekintek, próbálok ráfókuszálni, ahogy festését elnézem, szinte látni, merre vonultak az ecsetek, csakhogy a világos szín kezd vörösben világítani. Ezt nem hiszem el?! Haladok tovább a tárgyakon, színét, anyagát próbálom szétválasztani, megérezni, hogy mégis mi milyen tulajdonsággal bír, hogy legközelebb már hasonlítgatni tudjam egymással őket. Mit nem adnék, ha a szaglásomat most elvennék, mert a vért ugyan meg tudom különböztetni a könnyed levegőtől, mégis csak előbbire tudok reagálni, minthogy utóbbira, amire nincs szükségem – nem úgy, mint az embereknek. Haladjunk tovább, élőlények, járművek, noha utóbbihoz nem fűlik a fogam, mert általában az ember vezeti a járművet, ami pedig eleven, élő, dobogó szívű.
Charlotte, koncentrálj! Sokszorosan mantrázom magamnak, hogy elnyomjam a vér utáni vágyam hangját. Charlotte, KONCENTRÁLJ! Nincs más dolgom, csak elszakadni tőle, nem? Ennyit kéne teljesítenem, mégis, a feladat nehezebb, mint ahogy hangzott.
Megráztam fejemet, hogy nyugtassam magamat, míg végül lehunytam a szemeimet, és egy felesleges levegő vétel után, szépen nekiláttam a környezetem csodálásának, még ha az vörös volt, vér szagú, és ingerlő.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Jan. 06, 2018 7:13 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Hosszú monológom után elcsendesedek. Charlotte kérdésére bólintok ugyan, ám ő ezt nem láthatja. Feszülten ülök, egyenesen őt nézem, az egész látképet elemzem, végül rátérek annak részleteire. Világos íriszeim a lila kör mintáit pásztázzák, kanyargós vonásait lesik, majd tovább siklanak a padlón, egyenesen a szék lábára, felkúszik erezetén, sötét színét követve jár, felfelé tör egy könyékig, rátérve a néhány méterre ülő nő karjának izom rángása kerül elém. Szemeim összeszűkülnek egy pillanatra, ahogy karja mentén próbálok több információt kiszűrni. Önnön magának szól, próbálkozik. Egyetlen hangot nem adok, türelmesen várok, s tudom, ez senkinek sem sikerül elsőre. Hogy lehetne lehetséges?
Tekintetem elveszem róla, egyenesen a kihelyezett tálra ugrik, ívét követem, nyugodt felszínű tartalmát, távolságokat figyelek meg, miközben az egyre leülepedő csendet, melyben úgy érzem önnön elnyomott feszültségem egyre nagyobb hangot kap, egy éles hang töri meg, egy hang, mely nem más mind a bútordarab lassú, keserves szenvedése, sikolya a némaságban.
Tovább várok. Egyetlen pisszenést sem adva figyelek, várok valamire, egy jelre, csodára, előre lépésre, bármire, ami megszüntethetné növő aggodalmam, ami ellazítja izmaim és időközben ökölbe szorult kezem megenyhíti. De, semmit sem érkezik. Látom magam előtt Charlotte lelki szenvedését, tökéletesen átérzem minden gondolatát, noha háttal ül nekem, van róla fogalmam milyen lehet az ő helyzetében. Nem számít, milyen mélyre nyúl a sötét kéz spirituális valójában, hogy mennyire szorongatja meg, mert tapasztalatból mondhatom, sokkal rosszabbul járna, talán össze is törné őt szellemileg, visszafordíthatatlanul apró szilánkokra szedné, ha az én utamra lépne. Egy csodának köszönhetem, hogy most itt ülhetek. Sokkal rosszabb felébredni a mámorból és ráeszmélni, mit tettünk. Mi veszett oda és vörösben ázó kezeinkről többé nem moshatjuk le mindazt, ami volt. Szívünk elfeketedik, megöl bennünket a felismerés, ettől óvnám őt. A momentumtól, mikor hosszú idő elteltével rá ébred, elvesztette önnön magát, mindenkit elvesztette, akit szeretett és egyedül maradva még a halál gondolatával sem tud megbirkózni, egyszerűen képtelen rá. Próbáltam, pisztolyt szegeztem szívemhez, annak helyéhez, mellkasomhoz ért a hideg fém, ám nem tudtam megtenni. Kócosan ültem ágyam szélén, bús melankóliába zuhanva, majd másnap betörtek otthonomba. Lord-nak neveztek, s nem sokkal később ráeszméltem, se Isten, se Ördög nem törődik velünk, csakis egy őrangyal, ki hősiesen küzd eme világ borzalmaival. Molly küldte hozzám az ifjút, és egyenesen Molly volt az, ki elvezette hozzám Charlotte-ot. Talán… Arthur szelleme él benne, az ő tanításai és reméli, mint valaki, aki azonos fajba tartozik eme ifjú kisasszonnyal, neki én lehetek őrangyala. Így lenne? Vajon e szerep azzal is együtt jár-e, hogy önmagam gyűlölöm meg közben? A felelősség hatalmas terhe alatt képes leszek-e teljesíteni?
Nagyjából hajnali kettő lehetett, egészen pontosan hét perccel múlt el, közel három és fél órája kezdhettük el, ezen idő alatt nem szóltam hozzá, egyszerűen vártam, hagytam gyakorolni az általam elhangzott tanácsot, elmerülni kavargó gondolataiban, amik felett meg kell tanulnia uralkodni. Ha szükséges, lehúzom a hatalmas ablakok redőnyét és egész nap itt tartom, ám bízom benne, mire fel kel a nap, haza vitethetem, de ez csakis az elmúlt és eljövendő idő közben produkáltaktól függ, ő rajta áll minden. Segíthetek neki, ám a nagy lépést neki kell megtennie. Fokom kezét, miközben járni tanul. Noha, nem hagyhatjuk figyelmen kívül – legyen bármilyen erős személyiség is - szomja fokozatosan növekedett, egyre őrjítőbbé vált, míg a vér nem akart megalvadni, itt tetszelgett, flörtölt érzékeivel, cirógatta orrát, hívogatta, bár ha meg is próbálta, el nem érhette.
Lassan megemelkedem, felegyenesedve teszek egy lépést közelebb. Egyik szemöldököm felsiklik, miként oldalra tekintve korábbi ülőhelyem mellett megpillantom Arthur noteszét. Lehajolva érte kezembe vettem, majd egyenletes, komótos léptekkel elindultam társaságom felé, körívben tettem meg a köztünk lévő távolságot, egyetlen egyszer sem vettem le róla tekintetem ezen idő alatt. Alig egyetlen méter lehetett köztem és az őt rabságban tartó kőr között.
- Szeretne beszélgetni? – kegyetlennek tűnhet, hogy éppen most szólok hozzá lágy, aggódó hangon, míg ha eddig igényelte volna is hangon, nem feleltem semmilyen módon, csupán ridegen ültem és pislogás nélkül, rezzenéstelen arccal meredtem rá - Hogyan jutott el idáig? – apró darabkákból, információ morzsákból ismerni egy történetet egészen más, mint egyenesen tőle hallani. Természetesen, ha nem szeretné elmondani, megértem, de talán, ha kiönti az érzéseit vele kapcsolatban, ha van valaki, aki töviről hegyire meghallgatja, az segít rajta. Valamilyen módon, vagy több rétűen, de jobb lesz tőle. Hangom halkan csengett, kedvesen, lágyan, benne finom, angol úriemberséggel, törődéssel telt, melyben egyetlen egy cseppnyi ridegség, sznobizmus vagy bármi egész nem keveredett. Amennyiben úgy dönt, elmondja történetét, egy közeli székért nyúlok, hogy azon helyet foglalva, két kezemben még mindig a régi, gyűrött noteszt tartva, gondosan odafigyelhessek Charlotte összes rezzenésére, szavainak hangsúlyára, azok mondanivalójára. Ellenben, ha elutasítón kezel – amire minden oka meg van, különösképpen az elmúlt órák milyenségét tekintve –, akkor annyiban hagyom a témát és tovább álldogálva térek rá valami másra, mégis ide kapcsolódóra. Persze, története elmondása után is ezzel folytatom.
- Mit tud a vámpírokról? Nem a regényekben szereplőkről, hanem a valóban létezőkről. – megpróbálom felmérni tudását, hátha azt kibővítve segíthetek megérteni önmagát, azt, amivé lett és nyújthatok számára valami többet annál, mint amit most teszek - Netán… szeretne másról társalogni? – habozva ugyan, de udvariasságom megtartva ajánlom fel neki a témaválasztást arra az esetre, ha nem óhajtana ilyenekről tárgyalni. Persze, ha időközben úgy dönt, mindezek után nem kér szavaimból, úgy csendben maradva figyelem tovább.

Mortdecai Wolsey tollából


Crimson Peak † 848 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Jan. 06, 2018 9:19 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Devil, Devil
1540 ♕


A csönd őrjítő, ahogy táncol az idegeimen, ahogy a tompuló érzékszerveket kiélesíti. Valami ilyesmi lehet a magáncella, ahol nincs semmi, csak jó magad, és még a falakról is a kimondatlan szavak kongnak vissza. Tébolyító, észveszejtő. Meddig viselhető? Nem ez az első alkalom, hogy magammal meg kell küzdenem, mégis, talán most a legrosszabb, mert valaki másnak kell bizonyítanom azt, hogy már pedig elbírom viselni ezt a tébolydát, pedig eddig sem tudtam. Kognitív disszonancia. Tipikus mintapéldánya vagyok, ahogy a hercegnő és a vámpír küzd bennem, de mindig utóbbi győz. Hisz az vagyok inkább, mint a walesi hercegnő. El kéne fogadnom, meg kéne barátkoznom a gondolattal, pedig már háromnegyed éve majdnem, hogy történt, mégis… Mégis minden keserves nap után, amikor holttesttel a kezembe térek magamhoz, el fog a rosszullét.
Mindig céltudatos voltam, most mégsem tudom, hogy mit akarjak és mit ne. Olyan helyzetbe csöppentem, amikről nem írnak a könyvek, amikről nem mesél senki sem, amit nekem kell meglépnem minden tudás nélkül. A szerencse ostoba játéka, mely most rajtam is lecsapódik. Sírjak vagy épp nevessek?
Néha mozdulok, mintha csak egy tűzforró bélyeget tolnának az arcomba, és el szeretném vele kerülni a találkozást. De ez nem segít, úgyis az étvágy jelet fog hagyni rajtam, ha nem is láthatót, de lelkem papírjára fel fog kerülni az újabb strigula egy kioltott életért. A némaságunkat csak is a ruha anyagának súrlódása töri meg, ahogy felhagyok egy-egy mozdulattal, pedig akár örökké is ülhetnék ugyanabban a pózban, nem fájna. Nem is érezném, nem történne velem semmi sem, akár lehetne is, ha az étvágyomnak jelentkező féreg ne vájta volna már be magát elmémbe és testemben.
Újra és újra neki futottam Lord Wolsey ötletének, miszerint ne a vérrel, sokkal inkább a környezetemmel foglalkozzak, csakhogy egyik a másikat magába foglalja. Minél jobban éheztem, annál kevesebb ideig bírtam figyelni, annál inkább hagyott fel a koncentrációm, annál inkább terelődött minden figyelmem egyetlen pontra, ami tőlem oly négy méter körül lehetett csak. Négy méter, mégis annyira távoli volt, hogy nem tudtam oltani a vágyat. Miért nincs valami telekinetikus képességünk, ami megoldana mindent? Egyre inkább kacskaringóztak a gondolataim veszélyes területeken, ahol a józanész már nem volt vezető. El fog tiporni a vágy, és én mit sem tehetek. Tehetetlen vagyok… Hogy lehet ez? Hercegnőként képtelen vagyok önmagamat megfékezni mások elől? Pont ez lenne a feladatom, pont, hogy az embereknek kéne segítenem… Charlotte, szedd már össze magadat. Ilyen gyenge nem lehetsz! Egyszerűen nem engedheted meg magadnak! Mondanám, hogy megacéloztam a szívemet, de hogyan, ha az nem is dobog, ha az nem is érez, csak egyetlen egy dolgot? Hogy lehet így megfékezni?
A színek, alakzatok élesen vágnak elmémbe, mégsem fogom fel. Nem is akarom? Az illatot már nem tudom kizárni, oly lehetetlen, mint azt kérni, hogy ne létezzek, így inkább azon ötletekkel próbálkozom, amik más érzékszervemre hatnak, leginkább a hallásra. Keresni egy élőlényt, keresni a pókot a sarokban. Az ő hangja semmi hozzánk képest, mégis valami motoszkálás üti meg lassan a fülemet. Vagy már az agyam játszik velem? Mert ezt akarom hinni? Tömérdek információt szívok be, mégis oly keveset fogok meg, pedig lehetne. Ahogy a Lord mondta: „…ne csak nézzen, hanem lásson. Ennek az újvilágnak a szépségeit lássa, a részleteket és akkor rá jön, mennyi minden van még…” Látni a világ szépségét? Valószínűleg, én még közelebb állok ahhoz, hogy az emlékekből merítsek, és azokat újítsam meg vámpírként, mint hogy meglássam tényleg őket. Látnom kell, de minden oly vörösben cikázik, hogy csak az erőteljes fókuszálásra találom meg a tárgyak igazi színét. Barna, fehér? Nem, ennél sokkal összetettebb, sokkal árnyaltabban érzek, sokkal több mindent, amiben el lehetne veszni, és egy másik alkalommal el is vesznék. De ahogy telnek a percek, egyre inkább sétálok a szakadék felé, hogy aztán leugorjak megint. Régen nem éltem meg ennyire a leépítést, ahogy a vágy és a józanság harcol, végül előbbi leépíti a másikat. Nem… Agyam idő előtt feladta, de most nem tehetem meg. Nem akarom. És lépésenként tapasztalom az egyre növekvő égető érzést, ami nem hagy abba, ahogy az összes gondolatom kifordul, és már csak egy lebeg helyettük. Nem adhatom meg magamat! Nem lehet!
Charlotte, még bírnod kell! Kérlek… Konkrétan már saját szörnyetegemnek könyörögtem. Saját magamnak.
Én magam is megrezzenek, ahogy meghallom, hogy mozdul Mortdecai. Reflex, vagy a maradék ösztön? Vagy szimplán túl hangosnak érzem ezt a zaj mennyiséget is? Ki tudja… Fülelek, ahogy közeledik. Mit akar tőlem? Valahogy saját józanságomon egyensúlyozva nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy bizalomgerjesztő személyre. Ellenfél, aki a vér és köztem van. Pedig tudom, hogy ez nincs így, mégis az éhség ezt akarja elhitetni velem. Engedem?
Lassan oldalra fordítom a fejemet, és szinte rávicsorgok hófehér fogaimmal, mire úgy megszorítom a karfát, hogy az végül enged nekem, és szilánkosra törik, én pedig kénytelen leszek elengedni a… semmit. Ökölbe szorulnak az ujjaim, és azokat ejtem az ölembe, ahogy próbálom összeszedni magamat és ránézni, azonban a tekintetem már semmiképp sem az a lány, nyugodt, mint mikor érkeztem, sokkal másabb csillog benne. Ahogy a vonásaim is enyhén torzulnak egy fenevadéba, bármennyire is meg akarom regulázni őket. Figyelem, de végül aztán nem jön közelebb, meg áll a körön kívül, tisztes távolságba, én pedig nem tudom eldönteni, hogy ezért a Pokolba kívánjam, vagy hálát rebegjek neki. Olyan nyugodt, hogy képes az lenni? Hogy képes megőrizni ezt a makulátlan álcát, amit legszívesebben apró darabokra zúznék? A válasz egyszerű, pont úgy, ahogy még én is, mikor éppen nem vagyok az éhezésem szélén – kontrol, tapasztalat, nevelés, csak nála jóval régebbi távlatokban.
- Idáig? – böktem ki rekedten a kérdést, mert nyelvem szinte feldagadt, pedig erről szó sincs. A hang, hogy nem a némaságban visszhangzik minden rezzenésem, kicsit jobb, még ha fület sértő is. A fogas kerek megindulnak fejemben, tovább tekernek a vér adta vágyon, és engedélyeznek egy kis kitekintést. – Repülőn. Nem mondom, hogy egy élmény volt… - húztam el a számat mellőzve az udvarias formulát, azonban képtelen voltam hosszan beszélni és összetetten, de gondolom, kicsit sem erre volt kíváncsi, sokkal inkább arra, hogy mégis, hogy lett egy hercegnő vámpír. Nem mondanám éppen büszkének magamat, hogy nem tűnt fel, hogy a férfi milyen. Nem akart feltűnni, és olyan könnyű volt követni, egyszerű, hogy nem az én döntéseim irányítanak egy pillanatra, és tőle olyan cinkosnak éreztem magamat, hiszen nem csaphattunk felhajtást. Tilosban jártunk. Olyan volt, mint Évának az alma – mérgező. Nos, itt is állok, nem otthon, Londonban… - Ostoba voltam, aki le akarta vetkőztetni azt, ami. De nem szabadott volna… - szisszentem fel, mert alsó ajkamat már tényleg szúrták a metszőfogaim, és csak emlékeztettek, hogy már pedig ezzel nem jutok közelebb a célhoz. A vérhez. Kalandozott a figyelmem, mire idegesen egy kiszaladó hajtincset akartam volna visszatűrni a kontyomba, azonban végül csak körmeimet végig húztam az arcomon, hogy a beszélgetésben még jelen legyek. Hátha még a valóságban tart… Mondhatni, de nem különösebben segített, csak tőle még inkább kezdtem elhagyni önmagamat. Fortyogott bennem valami, ami ki tudja mikor akart robbanni, lehet, fél perc múlva, lehet, csak egy óra múlva, hogy kiszakadjak ebből az átokverte körből, noha még nem álltam fel, nem törtem darabokra szegény széket, ami már így sem volt teljes értékű…
- Semmit. Maga a második, akivel találkoztam… – böktem ki az igazságot. Így is volt, volt az átalakítóm, és onnantól semmi, csak a vadászok által jöttem rá, hogy van valami olyan fegyverük, amikkel árthatnak, és hogy éppen a nap nem a kedvelt barátunk, no meg a Harden gyerek, de ő nem ide tartozik. Nagyon kevés volt a tapasztalatom, és ez igazság szerint zavart is. Olyan voltam, mint egy kisgyerek tőle, akire rászorul a nevelés. Nem mintha így lenne, csak éppen felnőtt nőbe bújtatott tapasztalatlan gyerek. Lehetek emberileg 27, vámpírkor szerint egy évesnek sem számítok. Szinte kész röhejnek érzem, de így is van különbség. Nagy különbség. A természetfeletti világból rendkívül kevés dolgot ismerek, és ki tudja milyen csoda árán voltam képes eddig életben maradni, elbújni…
- Nem – nyögtem ki. Tényleg kezdtem feladni a beszélgetést, de még mindig ez volt a legjobb kapaszkodóm, no meg Wolsey figyelése – újra és újra végig mértem, a színeket válogattam, néztem, ahogy változna az arca, és a szemében kerestem a megmentést. – Csak tartson szóval – csattant fel, de nem volt oly hangos, mint aminek tűnt a számomra. Kétségbeesés, harag és a visszafordíthatatlan vágy elegye bújtatott ki a bőrömből, amire most még fel eszméltem egy pillanatra. – Mármint… - ráztam meg a fejemet lágyabb hangon, de a mozdulat során már megint másfelé kalandoztam el. Nem igaz! Nem uralhat ennyire! És mégis… Uralt. Oldotta el a láncaimat, hogy aztán kitörjön belőlem az ösztöni lény, ami ott bújik a bőröm alatt. Egyre nehezebben ment ott gubbasztani a széken, végül felpattantam, és a bútorba rúgtam, ami oly erővel csattant a falnak, hogy darabokra esett és kopogva ért talajt. Nem igazán haragudtam a székre, mégis a bőröm alatt fortyogó vágy egyre viselhetetlenebb volt, egyre jobban morzsolt szét. – Én nem… - kezdtem bele, de elfulladt hangom, ahogy a művem és Wolsey között ugrált a tekintetem. Charlotte, gyere… Gyere… Visszhangzott az édes szó, mely csak ösztönzött, gerjesztett. A maradék emberségem kezdett a porba hullani Wolsey szeme láttára, ahogy tőle is távolabb kerültem, besomfordáltam a kör közepébe, mintha megóvhatna. Önmagamtól? Ugyan…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szomb. Jan. 06, 2018 11:29 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Apránként megtörni látszott. Szenvedett. Keserves harcba fogott önmagával, ám ez még mindig a jobbik út, mint sem a másik, az egyetlen, mely még előttünk állt. Rengeteg munkába fog telni, mire megteszünk egy jelentős, nagy előre lépést és ahogy végignézek rajta, nem tudom eldönteni – látván küzdelmét, amiről pontosan tudom miként írhatnám le, mit érez, milyen téveszmék merülhetnek fel elméjében s mire lehet képes – jobb lenne-e számára ha elengedném minden nap, hajnal előtt vagy tartsam itt, amíg el nem érjük a kívánt hatást? Arthur tudná, segítene rajta, és akaratlanul is eszembe jut nővérem, az, ki ilyenné tett, ő mihez kezdene: összetörné. Elpusztítaná, megmérgezné elméjét és szívét, addig amíg nem marad belőle más, csak egy csúf korcs, egy tákolmány, ami fölött uralkodhat és nevetve a vörösre festett éjszakában elmosna minden mentsvárat előtte. Előbb pusztítanám el saját magam, mintsem íly’ módon tegyem tönkre Charlotte-ot. Nem érdemli meg, senki sem. Ezért is határoztam el, ideje megtörni a csendet, felkelni székemből, ökölbe szorított kezemet ellazítani és határozottan, hűvös fegyelemmel nézni vele szembe. Noha, elrejtem előtte, látván mindezt, tudva min megy keresztül, vele együtt sínylődöm meg e perceket, de neki nem kell tudnia róla. Csak… tartson ki.
Kimérten közeledek felé, tőle nem messze torpanok meg, elegáns cipőm talpa súrlódik a padlón miközben fordulok. Alaposan végigmérem ebből a szögből, cipőjének sarkától egészen feje búbjáig. Nem tetszik a látvány, ám nem is számítottam másra. Elfogadom. Ha kiereszteném szörnyetegemet, minden bizonnyal vigyorogva tépném szét ellenfeleimet, vagy pusztán kedvtelésből ölnék halandókat, vérrel festeném be a teljes szintet, ellenben, nem engedhetem meg magamnak. Nem lazulhatok el ennyire, muszáj szorosan fognom láncaim, rabságra ítélnem magam és ezzel együtt, józanságom megtartva élvezni az életet. Talán, ha elmondanám neki, meglehet, segítene elfogadnia önmagát. Nem, nem tehetem meg vele. Noha, kivetkőzve magából később illetlennek gondolván mindezt rosszul esne neki visszaemlékezni, és így segíthetnék, megnyugtathatnám, mégis, ellent kell parancsoljak önnön gondolataimnak. E nélkül is tudnia kell, megbízhat bennem, számíthat rám és tegyen bármit, nem fogom elítélni miatta. Meg kell értenie, ő nem egy szörnyeteg, hanem hercegnő és a vámpírráválása ezen semmit sem változtat. Úgy, miként én angol arisztokrata vagyok, úgy Charlotte is lehet királyi sarj.
Beszélgetésre invitáltam, felvettem egy témát, majd egy másikat is, sőt, kezébe adtam a döntés teljes jogát. Eleinte hátra dőlve hallgattam, két kezemben ölembe fogva a noteszt, majd előre dőltem, egyenes hátam új szöget vett fel, könyökeim combjaimba vájtak, ahogy közelebb húzódtam a velem szemben ülő nőhöz - Hát tegye most is azt! Vetkőzze le a démonait, aggályait, a múlt minden egyes terhét és elvárását, szabadítsa fel önmagát, legyen az, aki. Maga nem szörnyeteg, Charlotte. Nem a vér uralja, hanem a végeláthatatlan szomj mozgatja izmait, hanem Ön. Csakis, kizárólag, Ön. Ne hagyja, hogy megkötözze, bilincsbe verje és megszabja korlátait, mert ez csak egy illúzió. Nincs fogva tartó, nincsenek láncok, csakis Önmaga. Nem a tálban lévő folyadékkal küzd, nem a vámpír és az ember harcolnak egymással, saját elméje kreálja a csatát, de nincs semmilyen harc. Ön van. – végig az íriszeit keresem, egyenesen, komolyan megmondom neki, még csak bele sem pislogok, hogy elhiggye szavaim. Határozottan, komolyan beszélek hozzá, előre dőlve, ezzel is tudtára adva, nincs egyedül. De, nem enged, feláll és messzire vágja a széket, amely a körből kikerülve jóval odébb megsemmisül. A gyertyák lángja megélénkül tőle, ahogy áthalad a belőlük alkotta kör szélén, majd ismét nyugodt táncot lejtenek. Hmph. Legalább ő nem tud kilépni belőle. Lassan, elnyílt ajkakkal, kevéske csalódottsággal szemeimben húzódom hátrébb, miközben az ifjú hölgy középre lép. Ismereteiről kérdezem hát, válasza nem okoz meglepettséget, számítottam rá. Mielőtt szóra nyílnának vékony ajkaim nehézkesen kezd beszélni, tőszavakban, befejezetlenül, miként kusza gondolataiból alig lát ki. Hosszabb csendet hagy közöttük, így türelmesen megvárom, amíg elhallgat. Mikor úgy veszem észre, nem mond többet, végül magam töröm meg a csendet.
- Semmi gond. A szék pótolható, egy emberi élet nem. Ezért csináljuk. Emlékszik még, ugye? Mert nem akar több olyan holttestet látni, akik nem érdemelték volna meg, vagy ne lennének elfelejthetőek. Nem az a cél, hogy abba tudja hagyni a táplálkozást – idővel arra is képes lesz ugyan, ha szolgálót fogad –, de most az a célunk, hogy képes legyen megválogatni az áldozatot, és ha valaki megsérül a közelében, meg tudja őrizni hidegvérét. – nyomatékosítottam komoly hangsúllyal a lényeget - Ha az segít, gondoljon arra mi lenne, ha elvesztené a fejét. Hány árva gyermek lenne, vagy gyermekét elvesztett szülő. A szomj nem válogat kor alapján. Kapaszkodjon ebbe, emelkedjen felül rajta. Vegyen mély levegőt, szívja be az Ön előtt álló tál tartalmának illatát és mondjon rá nemet. – felállok ültemből, úgy figyelem testének rángatózásait, melyet ő maga talán észre sem vesz az éhség okozta bódulattól. Időközben eldöntöm magamban, nem ma éjjel fogok arról mesélni, milyen képességei vannak az Éjszaka Gyermekeinek. Jobb lesz várni vele, egy-két alkalom éppen elegendő lesz.
„De még csak nyolc éves volt!” Kiabálok véres ajkakkal, vörösre festett viseletben nővéremmel. „Na és? Finom volt, nem?” Jött a válasz tőle, ahogy legutóbbi áldozatom elfogyasztása után megjött a józan eszem, megláttam kilépve a vér alkotta ködből, mit tettem. „Hogy mondhatsz ilyet?! Még csak egy gyermek volt! EGY GYERMEK!” Utáltam magam érte. Gyűlöltem a tettet, az érzést, mely vérének ivása jelentett, Bridget hozzáállását, önnön gyengeségemet. Nem az volt az utolsó eset, több másik követte, fiatalabb, idősebb ifjú egyaránt, és én minden alkalommal mélyebbre süllyedtem haragomban, utálatomban, undoromban. Kezdett kicsúszni lábam alól a talaj és fejem fogtam, de mára már vége lett. Elmúlt, megszabadultam tőle. A nőtől is, és a szomjúság okozta tébolytól is. Húsz alatt senkit sem harapok meg, senkit!
A folyamatosan kattogó, falra szerelt órára pillantok. Meddig tarthatom itt? Haza kellene engednem, de még oly’ sok teendőnk lenne, ráadásul, nincs is túl jó állapotban. Ugyanakkor, ez még csak az első alkalom. Íriszeim a noteszre emelem, majd úgy döntök, várok, várok még pár percet. Megvárom, miként reagál szavaimra, hogyan változik állapota egy újabb fél óra elteltével, majd a földre pillantok. Lábam emelem, megindulok irodám felé, eltűnve annak falai közt végül egy tiszta poharat újonnan feltöltök vérrel. Ezt kezemben fogva térek vissza Charlotte-hoz, közelebb megyek hozzá, egészen a kör szélén állok meg. Nem nyúlhatok át rajta, miként ő sem nyúlhat ki.
- Megtenne a kedvemért valamit? Tudom, nehéz kérés, de megpróbálná kis kortyokban? – számítok rá, nem fog eleget tenni kérésemnek, hiába lágyult el hangom ahhoz képest, mint amivel korábban szóltam hozzá, ha szándékában is állna, túlságosan ifjú és éhes ehhez a feladathoz. Leguggolok és a notesz segítségével áttolom a körön, mely sértetlenül, erősen tartotta magát ez idáig és mind tovább. Felegyenesedve emelem tekintetem ismét őrá, ki lassan kezdi elveszíteni önmagát. Nem sok, pár deci, de több a semminél, amit most kapott. Talán, hagynom kellene, hogy végleg elveszítse a kontrollt, hogy megzuhanjon és utána, amikor már veszett ügynek, egy fenevadnak tűnik, akkor nyúljak érte a szakadék mélyére és rántsam fel onnan? Nem. Örökre elveszíthetném. Ráadásul, többet ártana, mintsem segítene ez a megoldás, hiszen, én is valahol onnan kerültem elő. Nem. Küzdeni fogok, harcolni érte, s ha ő maga úgy is érzi feladja, még ha meg is tenné, én nem eresztem, mert van remény, van esély és tudom, hogy képes rá. Hiszek benne. Bármily’ nehéz is legyen ez az utazás, nem számít milyen hosszú, Miatta, nem adhatom fel. Nem tehetem.

Mortdecai Wolsey tollából


Penny Dreadful † 1 174 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Vas. Jan. 07, 2018 6:33 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
This is a beautiful beginning of a friendship

Devil, Devil
1256 ♕


Vér. Vér. vér. Kong a szó, egész belsőmet kitölti és hív, csábít, hogy megtörök. Már csak percek kérdése, és végleg vége lesz. Vér. Vér. Vér. Elmém sikoltja fejemben, és én nem tudok tőle megszabadulni. Mindent megszüntet körülöttem, és legszívesebben könyörögnék, hogy egy cseppet legalább, nem többet, csak egy cseppet. Mégsem teszem meg. Vér. Vér. Vér. Már nem tudom a környezetemet darabokra szedni – levegő, színek, illatok – semmire. Csak egy dolog tölt ki. Egyetlen egy dolog.
- Nem… Nem… - mormogom magamnak, és hátratűrnék egy tincset, pedig nem lóg az arcomba. Hajamba kapok, húzom hajszálaimat, mintha az visszafoghatná a kezemet. Nem lehet vége. Még Charlotte bírnod kell. De ismerem ezt a köröket, ahol lassan elfelejtek emlékezni is, ahol remegve kapaszkodom valamiben, vagy éppen az ágyhoz bilincselem magamat, akkor is egy a vége. Elszabadulok, kijutok, és keresek valakit. Valaki élőt, akit elpusztíthatok, csak azért, hogy én éljek.
Keringek magam körül, botorkálok erre-arra, már magam sem fogom fel, merre is igazán.
- Ne mondja ki! – de késő, amint elhagyja azokat a szép ajkakat a Vér szó, bennem minden leomlik, mintha csak a külvilág is ezt hangsúlyoztatná. Vér. Vér. Vér. Ez volt az egyetlen, ami beleégett tudatomba a szóáradatából, ösztönző szavai süket fülekre találtak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy levessek mindent, mert csak szörnyeteg maradok. NEM ENGEDHETEM MEG MAGAMNAK! Üvöltöznék, pusztítanék, ami legalább egy kicsikét visszarántana, de nincsen ebben a körben semmi sem, semmi, amit megragadhatnék. Üres, kihalt, mint az én lelkem.
Az eddig barátságos szavak csak szurkáló tűk a fejemben, amiket egyesével tépnék ki. Csönd legyen, fogja már be a száját, nem akarom hallgatni. Nem is tudom, hogy már mit is szeretnék igazán. Némaság vagy csend? Nem oly mindegy, ha a vérrel teli tál csupán 2-3 méterre van tőlem?
- Ez nem igaz! – sziszegem, vicsorgom, miközben tehetetlenül mozgolódok össze-vissza. Kezem kalimpál, néha megakad a levegőben, vagy a ruhám egy akadályozó szegletében, végül utat tör magának. – Tudja, hogy nem igaz! – vicsorgom, mint valami űzött vad, aki még a Lordban is azt látja, aki épp el akarja pusztítani. A gondolatok szétszórtak, de annyi még megvan, hogy amit mond, az mind hazugság, biztos vagyok benne, hogy ő sem így élte meg, mikor kontrollt tanult, biztos nem egy átokverte csettintés alatt, hipp-hopp máris fegyelmezte önmagát. Nem mondhatja ezt! Mert ez nem IGAZ! A szomj mindennel szembe megy, és nem hagy semmit életben, ha túl erős. Összetör minden érzést, erkölcsöt, hogy azt hozza ki az emberből, ami a földön csúszna egy csepp vérért is.
Képtelen vagyok irányítani, minden érzékszervemet megüli, és nem. Tudom. Lerázni. Nyomaszt és hergel.
- Nem… lehet… igaz… - Az élet szabályaival megy ellent egy vámpír, és én az vagyok. Miért nem haltam meg? Miért kell minden adandó alkalommal végig menni ezen a rögös úton, ami csak ugyanoda vezet. Olyan ördögi kör ez, melyből nem tudom, hogyan lehet kiszökni.
Visszafoghatatlan kezdek lenni, ádáz és tajtékzó, akit csak a kör választ el a céltól. Valóban elválasztana?
Hirtelen a remegésem elmúlik, kihúzom magamat, és szemem szinte üveges és merev lesz. Nincs már bennem akadály, nincs semmi, ami visszatartana. Mintha teljesen letisztultam volna, minden eddigi botorkálás, morgás és görcs elmúlik.
Mint a szélvész, termek a szélénél, figyelem a gyertyák lángját, melyek csak égnek rendületlenül. Nem lehet átjutni rajta, valóban? Biztos lenne? Figyelem a fényeket, míg végül megteszek egy lépést előre.
Hideg és meleg önt el ugyanabban a minutumban, egyszerre érzek fagyot és forróságot, ami elviselhetetlen és fájdalmas. Hidegebb, mint én, forróbb, mint a kinti napfény. A fájdalom belém mar és fogát elsüllyeszti, miközben teljesen megugrok tőle hátra, és csak egy állatias sivítás hagyja el a torkomat. De még így is végig fut a testemen és eláraszt, az utolsó csepp lesz a pohárban…
Átkozott féreg, ki létrehoztad ezt?! Mérgesen, őrjöngő haraggal fordulok Mortdecai felé, hátha a tekintet old rajta. A pillanatban el nem tudom dönteni, hogy mélységesen gyűlölöm, vagy éppen megvetem. Átkozott! Legyen átkozott a neved!
A gyertyák bármelyikét próbálom feldönteni, de csak ugyanazt érem el. A körön belül maradok, és sajog kezem, pedig nincs rajta seb, mégis fáj. Fáj. Ami leomlasztja a haragot, ami kétségbeesést szül. Ide vagyok bezárva, képtelen vagyok kijutni… Képtelen vagyok eljutni addig az istenverte tálig! Felmérem börtönömet, gyengepontot keresve, de az égő fények állnak, sehol sincs megtörés, és még mindig égnek, még mindig benn vagyok és egy ideig benn maradok. Egy vámpír ki tud éhezni? El tud jutni addig a pillanatig? Bele tud halni? Már pedig a torkom lángol, fogaimat feleslegesen rejtegetem, csak alsó ajkamat sértik fel, és fejemben ritmikusan zeng: vér,vér,vér. Vért akarok!
Azzal, hogy újra megszólal, ötlik fejembe megint jelenléte, felé kapom fejemet. Nem tudok rá lágyan nézni, nem tudok égő dühvel sem, hanem a harag egy foszlánya és a könyörgés vegyül a tekintetembe.
- Igen, emlékszem – sziszegtem. Noha most nem éppen a legkönnyebb akár egy arcot is felidéznem, de amúgy általában mindegyikre emlékszem. Nő, férfi, gyerek, idős, akit épp találtam, aki a legközelebb volt és finomnak tűnt a vére. Ennyi. Nem kíméltem meg senkit sem, sem Angliában, sem itt. A lista nem rövid, csak párról tudtam a nevét, akinek megtaláltam igazolványát, striguláztam őket, de a szám már engem is csak a romokba döntött. Túl sok… És egyre csak több.
Ahogy kiejti a gyerek szót, egy arc ötlik az eszembe, amitől meg is tántorodom. Volt gyerek is, és ezt sosem mosom le magamról. Túl sokáig voltam Angliában fegyelmezetlen, túl sokáig voltam ott, mint friss szülött, és ennek meg is lett az áldozata. Sok ember.
De ezt már nem tudom neki elmesélni, és igazság szerint, nem is akarom. Olyan sötétség ez az életemben, amit sosem lehet semmissé tenni, és nem lehet eléggé vezekelni érte. Nem fordítható vissza az a megannyi élet, már mindnek én tettem pontot a végére. Csak mert éhes voltam.
Mint most is… Vér. Vér. Vér.
Ki akarok innen jutni.
Ki.
Oda.

Nem akarok többet.
Nem nyúlok bele újra a falba, megtanultam két próbálkozás után, hogy nem érdemes, de csak valahogy ki lehet kerülni, ki lehet jutni belőle. Talán a padló és a mennyezet, ha valamelyikben olyan kárt tudnék okozni… Csakis ezen kattog az agyam, miközben összekoccannak fogaim. Charlotte már rég a múlté, már nem leledzik a testben, valahova beszorult és csak néma sikolyokkal ordíthatja, hogy nem. Már a vámpíré a terep, aki csak mulasztani akarta az éhséget, és ezért minden követ meg akart mozgatni.
Frissebb vér illata tölti meg a levegőt, mire azonnal a kör azon pontján termek. Valamit mond Wolsey, de nem jut el a tudatomig. Ha megkérdeznék, nem is igazán emlékeznék rá, hogy akármit is mondott, csak a vörös folyadékot nézem a pohárban, ami lassan átkerül a vonalon. Alig, hogy átért, én már ragadtam is meg és döntöttem magamban. Egy húzásra mindet kiittam. Lehunytam szemem, ahogy a vér a torkomat érte, ahogy megizlelhettem az édes folyadékot, amire eddig vágytam. Robbantotta az érzékeimet, világom szétesett és én csak benne lebegtem. Nem volt sok, mégis, több, mint a semmi. A mámor elöntötte agyamat, idegszálaimat feszítésig töltötte, és egyszerűen nem vettem tudomást senkiről, csak az érzés maradt velem. Csodálatos. Felejthetetlen.
Egy kicsit lankad az étvágy. Egy kicsit önmagam leszek.
Ahogy felnyitom a szememet, Wolsey arcát látom meg elsőnek, azonnal elszégyellem magamat. Cseppfolyósak az emlékek, de emlékszem, szinte kívülről láttam önmagamat.
Nem sikerült. Nem bírtam ki.
Tudom.
A poharat visszacsúsztatom cipőm orrával, nehogy újra megrázzon, majd pedig megint középre ülök be, de tekintete kereszttüzétől nincs hova mennem, szembe kell néznem vele. – Sajnálom…



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Jan. 07, 2018 9:03 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Unusual people's meeting

To: Charlotte Rowndis

Rezzenéstelenül, porcelánba csomagolt arccal figyelem miként tűnik el a nő, az épp ésszel rendelkező érző személy, az élő, és veszi át teste felett az uralmat a fenevad. A lény, mely nem ismer irgalmat, kegyelmet, melyet ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: démon. Démon. Ez a neve, ez volna ő, ott él mindahányunkban és nem lehet megölni, nem lehet örökké tartó időn át levetkőzni, de meg lehet tanulni a helyesnek vélt úton maradni és átvenni felette az irányítást. Szüntelen dolgozik. Szűz apácában bűnös gondolatot ébreszt, sóvárgást a test felfedezése felé, a férfiú megismeréséhez, szégyenbe vitt anyának ösztöneit elsöpörve tettre készteti, gyermekét megfullasztja, a férfi nem tud parancsolni indulatainak, ölni kezd és ölni fog szakadatlan, ifjú szabályt szeg, s vétkének mértékével bűnhődik meg. A Démon ott él mindenkiben, folyton folyvást beszél hozzánk, csábít, rosszba hív, míg végül önnön lelkiismeretünk eltűnik, háttérbe szorul és elengedjük a gyeplőt, átadjuk a kormányt, alámerülünk a szurokban, mocskos vágyainak eszközévé leszünk. Nincs senki, aki legalább egyetlen egyszer ne élné át, ne lenne rabja, szolgája a sötétségnek, ám néhány személlyel ellentétben a legtöbben képesek megállj parancsolni a függőségnek, a drogoknak, leszoknak róla, megjavulnak, önnön bűnös teteikért vezeklésbe kezdenek, de fel nem fogják, meg nem érthetik, ezen tettek nem az ő cselekedeteik, hanem a démoné.
Beszélek hozzá, komolyan hangsúlyokkal, elszántan, szigorú tekintettel, kifejezéstelen arcizmokkal. Semmi. Látom, amit látnom kell és hiába minden próbálkozása – hogyan is sikerülhetett volna neki már az első alkalommal, hiszen ez a feladat az egyik legbonyolultabb, amit a vámpír megtanulhat, sokkal kifinomultabb, sokkal könnyebb kizökkenteni belőle, mint az alakváltás művészetének megtanulásából, egyszerűen a létünk része, rabjai vagyunk és úgy gondolkodunk, ő irányít minket, nem pedig mi őt, pedig ha megnézzük, alaposabban megvizsgáljuk az embert, pontosan ugyanígy működik. Éhes lesz, szenved, ki is lyukadhat gyomra, súlyos következményei, fájdalmai lesznek, majd végül a halál, pontosan így megy ez vámpírnál is, mi több, éppen annyi idő kell a teljes kiszáradás eléréséig is, ellenben a kényszerérzet nagyobb, de halandó is nemet tud mondani éhségére, ő irányít, ő diktál, ekképpen működik egy vérszívó is, csupán észre kell vennie, nem a vér, nem az étel az úr, nem a szükséglet határozza meg, hanem önnön személye. Egy vadász elfelejthet enni, inni, aludni, de fegyverét sohasem hanyagolhatja el. Így megy ez itt is, nem felejthetünk el emberek maradni, hiába változott meg testünk funkciója, annak létének feltétele és korlátja, képessége, továbbra is humanoid lények vagyunk, emberek, éppen úgy, mint bármely más természetfeletti lény, ez nem veszik ki belőlünk –, úgy érzi veszített, démona el uralkodik rajta és nincs kiút, nincs megállás, ám mindaz, mely szemem elé tárult és szavaim üres fülekre találása megalkotta bennem a döntést. Az órára pillantok. 5 órával ezelőtt táplálkozott utoljára. Töltök neki egy pohárral, szigorú, érzéketlen és hűvös arccal találja magát szembe, mihelyt visszatérve a mámorból találkozik tekintetünk. Nem veszem el a poharat, nem hajolok le, egyenesen, oszlop szilárdságával állok. „Sajnálom.” Hmph. Valóban így lenne? Érzi, bensőjében gondolja ezt, vagy csupán udvariasságból, kelletlen formaiságból mondta?
- Úgy látom, nincs tisztában azzal, mi a vámpír. – noha még mindig kezemben a notesz, hátul összefogom csuklómat, kihúzva magam, felsőbbrendűnek ható komolysággal tetszeleg hangsúlyom, noha inkább gondolom azt, idősebb, tapasztaltabb, többet átélt Éjgyermekként szólalok fel, mintsem egy beképzelt alak képében - Állat módjára viselkedett, s ha ezt hajlandó is lennék betudni szomjának, akkor sem magyarázza meg, miért itta ki a poharat állat módjára. – lassan megindulok a kör szélén, néha magam elé, olykor rá pillantok szúrón - Maga nem wendigo, se nem vérállat, hogy fejetlenül habzsoljon, mint egy megrészegült fenevad. Tudja, nem csupán a természetfeletti szépség és nem is az örök ifjúság gondolata vonzza a halandókat hozzánk, hanem az érzékek kifinomultsága és ridegségünk megnyilvánulásának bája. A hidegen rájuk pillantó, távolságtartó, elérhetetlennek tűnő személy, kiben ott lapul a végetlen hév és forróság, mely tökéletessé tesz egy szeretőt. – itt megállok, felé fordulva egyenesen rá nézek - Sokkal többre képes: erősebbé, magasztosabbá, uralkodóbbá válhat. Mint egy gyönyörű porcelán szobor, ugyanakkor egyetlen egy fajnak sem olyan kifinomultak az érzékei, mint az Éjszaka Gyermekeié. Maga az imént nem oltotta szomját, nem táplálkozott, ivott, evett, s nem is csemegézett, hanem habzsolva falt, mint egy vadállat. Abban a pillanatban se nem ember, se nem vámpír nem volt. – újra elindulok, hangszínem nem változik közben, enyhén kioktató, magyarázó, ám sokkal inkább felvilágosítás, a látottak egyfajta véleményének kimutatásának van szánva, persze, mindenki azt lát bele, a hozzá fűződő tartásba, az egyenes, határozott járásba is, amit akar és nem feltétlenül azt, ami valójában - Amikor egyetlen lendülettel leküldte, olyan volt, mintha egy bárban inna a barátaival és tudja, ha megáll ízlelni az alkohol keserves érzést hagy maga után. De, a vér nem marja a torkunkat, nem keserű, nem is túl édes. Egy igazi vámpír, aki tisztában van létével, képességeivel, azt is tudja, hogyan táplálkozzon. Lassan. Még ha valakinek a torkára is harap rá nem egyetlen szuszra szívja ki belőle mind az öt litert, hanem hosszú perceken át ízleli, olykor több, mint egyetlen órán át, holott képes lenne fél perc alatt végezni. Miért? Mert a minden lénynél ezerszer fejlettebb érzékeinknek hála egyetlen étkünk a legmámorítóbb, legkiválóbb szakácstól elkészült mestermű is egyben. Noha, minden ember vére más, köszönhetően az eltérő életmódnak, egy minőségibb példány elejtése páratlan élményt nyújthat. Jobb, mint az orgazmus. – utolsó mondatomnál megállok, ránézve ejtem ki szavaim, fokozva a hatást egyik szemöldököm megugrik, miként fejem mellé mozdítom, eztán folytatom a kört - Biztosra veszem, alig vette észre a különbséget az emberekből szívott, és a Molly által küldött vér között. Utóbbit gondos munkával tisztítják, nem mérgezi alkohol ittas állapot se más egyéb, úgyis mondhatnám az öt csillagos étterem mesterszakácsától való. Keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy ilyen vérhez jusson. De, nem csupán az íze vagy a minősége ami számít, ugyanis ha fejét vesztve rossz emberből iszik meg is mérgezheti vérével önmagát. Ezért nem iszunk természetfeletti lényekből. Beteg lehet tőle, felborulhat szervezetének működése és a legrosszabb esetben, meg is ölheti. – sikerül megtennem az egy egész kört, egyenesen vele szemben állok meg, rezzenéstelen arccal bámulok rá, íriszét figyelve, majd vonásait. Hátam mögött, összefogott kezemben ott a notesz, melyben a vámpírokról egy egész tanulmány olvasható. Eszembe jut az egyik módszer, melyet vérszívók idomítására, kezessé tételére alkalmaztak, egy a sok kínzásból. Mérgezett vérrel teli kádban való mezítelen fürdetés, feje erőszakosan lenyomva a folyadék felszíne alá, minden egyes lenyelt csepp savként mar, a tüdő megtelik vele, fulladás, átmeneti halál, kijövetel belőle akkor sincs, ha a fogva tartó elhagyja a hófehér csempével bélelt helyiséget, rozsdás, égető vasláncok tartanak benn és az idő teltével olyannyira meggyengülsz, hogy örülsz, ha ajkaid kinn tarthatod a levegőn. Remek módszer vallatáshoz, idomításhoz, valamint a vér megutáltatásához. Hallottam róla, volt olyan lény, aki ezek után inkább éhen halt, megőrült vagy végzett saját magával s mindez csupán egyetlen módszer a sok másikból, amit Arthur egy intézetben végzett tudományos kutatás címszó alatt. Rá gondolok és ökölbe szorul kezem, hiába volt minden jó szándékú tette, ha közben a felszín alatt íly’ kegyetlenségeket tett. Nem fogom követni példáját és Charlotte sem fogja tapasztalni ezen elképzelések belőlem kiváltott reakcióját. Izmaim ellazulnak, visszaállnak korábbi állapotukba, miközben a velem szemben álló nő semmit sem látott belőlük.
- Egy felesre való mennyiségű vértől totális mámorba lehet kerülni és teljesen elnyomhatja vérszomját, kielégítheti, mintha reggelizett volna. – mesélem neki valójában mennyire nem rabja a vér mennyiségének, hogy a szomjúság leginkább elméjének végeláthatatlan, megfékezhetetlen kreálmánya - Ízlelje, különítse el a csoportokat, az összetevőket, adja át magát minden egyes cseppnek. Akkor megtanulja, igazán értékelni, és még inkább, visszafogni magát, mert tudja milyen előkelőn enni, átérezni legapróbb mozzanatát eme folyamatnak, lábai megrogyhatnak közben, teste egészen megváltozik. Onnantól kezdve nem fogja érdekelni a szemétből előhalászott névtelen senki. Rá fog érezni arra, mit jelent vámpírnak lenni, miért tekinti őket halandó felsőbbrendűnek, uralkodónak, rá eszmél, eddig állatként viselkedett, de maga valami egészen más. – elindulok visszafelé, követve a kör vonalát, közben a noteszt arra a székre dobom, melynek támláját zakóm pihen - Hozzáteszem, nem sok vámpír tudja mit jelent az Éjszaka Gyermekének lenni. – értem el Molly asztaláig, ahol kezembe véve egy kapcsolót leengedtem a teljes szint összes, egész falas ablakának redőnyét. Charlotte felé fordulva, nekidőlve asszisztensem asztalának kiszedtem ingem ujjából a mandzsettagombokat, majd elkezdtem feltűrni. Most először emberien, halandóhoz méltó mozdulatokkal és sebességgel cselekedtem.
- Úgy döntöttem itt marad, eleinte öt óránként kap egy pohárral, majd fokozatosan tágítom az időt, végül csökkentem a mennyiséget. – közöltem a procedúra elkövetkezendő menetét, és miután befejeztem ingem feltűrését küldtem egy üzenetet Molly-nak, hogy meghatározatlan ideig senki sem jöhet dolgozni, a teljes tizenhetedik szintet lezárom, csak mi ketten leszünk. Felettünk és alattunk folytatódni fog az élet, de itt, téren és időn megállva folytatjuk a munkát, melyet nevezhetnék... kiképzésnek is.

Mortdecai Wolsey tollából


Penny Dreadful † 1 408 † Köszönöm a játékot! † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Spring specials
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Alternatív-
Ugrás: