• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 44 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
9
Diclonius
3
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
6
Hibrid
4
Incubus
2
Kitsune
3
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
4
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




nyerteseink
gratulálunk a nyár legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Reveal your secrets - Lottie & Nick










avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szomb. Jan. 06, 2018 11:28 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & lottie
everyone has a secret, princess. what’s yours?
zene: where the river goes • szószám: 835 • megjegyzés: so beautiful (click)


Van úgy, hogy a wendigó csak egy kis társaságra vágyik. Néha napján velünk is előfordul, hogy nem akarunk egyedül kuksolni otthon, a sötétben és azon gondolkodni, hogy vajon miért csak a zabálásról kell szólnia az életünkre. Nekünk is jól esne egy kis törődés, vagy bulizás a helyi klubban, netán egy korsó sör, aminek mindenhogy szar íze van... De persze mellettünk általában nincs senki, aki hajlandó lenne belevinni minket az ilyesmibe. Akiket ismerünk, azok is vagy tartanak tőlünk, vagy szintén dögunalmasak.
Egy kis szórakozás reményében lépek ki otthonom kellemes melegéből, hogy a hűvös éjszakai várost felfedezzem magamnak. Jelen helyzetemben még annak is örülni tudnék, ha egy csöves leszólítana, hogy adjak neki egy kis aprót. A világ minden pénzét odaadnám neki, ha megtenné, annyira hiányzik a társaság. És itt most nem Nelsonról, a szomszéd néni kakadujáról beszélek, aki néha átkiabál hozzám egy darab kekszért... Ó nem. Sokkal inkább élő, lélegző embereket szeretnék végre látni, akik nem árasztják magukból a szilvalé szagot, és nem csesznek le, amiért szerintük „suttyó” módjára öltözködöm. Olyan nagy kérés lenne ez?
Tekintetem folyamatosan a hatalmas belvárosi épületeket fürkészi, a köztük járó részeg fiatalokat, és azt a sok idiótát, akik két verekedő barmot körülvéve visonganak. Hát igen, ha kocsma van a környéken, ott normális embereket nem nagyon lehet találni éjszaka. Mondjuk nagyon máshol se... Kellett nekem ilyenkor kijönnöm. Egész nap megvolt rá a lehetőségem, hogy kimozduljak, mégis csak tizenegy után voltam képes megtenni. Azt hiszem, a sok semmittevés éjszakai bagollyá tett... No meg ilyenkor az árnyékok közt könnyen el lehet bújni. Nem hiába jönnek elő ekkor a természetfelettiek.
Hiába nézelődök, fejben teljesen máshol vagyok. Folyamatosan a gondolataim közt lebeg az a kis incidens legutóbb... Amikor kimentettem Charlotte-ot a vadászok karmai közül. Majdnem ottmaradtunk mindketten, tisztában is voltam a helyzet kockázataival, mégis segítettem. Honnan volt a nagy önzetlenségem? Azelőtt sose jutott eszembe ilyesmi, főleg nem a hercegnővel kapcsolatban. Sose csíptem, tipikus kis úrilányka volt, és a mai napig úgy is viselkedik. Még a szökése ellenére is simán elvárja tőlem, hogy uralkodómként kezeljem. Tudhatta volna, hogy régen se voltam rá képes, nem hogy most, amikor már nincs is ott a tiara a fején.
Mire ismét visszatérek a jelenbe, már egy padon találom magam, valami édességbolt előtt. Pár perc múlva éjfél, de még mindig nyitva áll... Érthetetlen, miért. Talán ez is olyan null-huszonnégyes üzlet, mint az az étkezde Londonban. Hogy is hívják? Teljesen kiment a fejemből. Pedig tudom, hogy volt ott egyszer egy kedves csaj, aki utána a tányéromon végezte... Franc se tudja már, mi annak a helynek a neve. Ez is csak egy olyasféle emlék, amit az elmém nem akart sokáig megőrizni, hisz csak foglalta volna a helyet a többi elől.
Orromat ismerős illat csapja meg. Kellemes női parfüm, elegyedve bőrének természetes aromájával, és a samponnal, amivel haját megmosta. Egy pillanat alatt elsuhan előttem, de ennyi is épp elég, hogy felismerjem. Épp rajtad járt az eszem, drága, véletlen lenne?
Azonnal felpattanok, és kezeimet szokás szerint zsebre vágva érem utol, hátulról a nyakába hajolok és így suttogok a fülébe.
- Az éjszaka ismét előcsalogatta a mi kis hercegnőnket? - még így is hallani lehet, hogy végtelenül örülök, amiért újra találkozunk. Talán tényleg megkapom a szórakozást, amire annyira vágytam? - Kellemes meglepetés, hogy újra láthatom a csinos kis hátsóját. - teszem hozzá, hozva a szokásos formámat.
Tisztelet? Sehol. Még így se, hogy továbbra is magázódok, mint legutóbb. Ez is csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy mi mennyire különbözünk egymástól. Lefogadom, hogy most is ugyanolyan higgadtan fogja kezelni a kis megjegyzésemet, mint mindig.
Így, hogy közelebb kerülök hozzá, szinte fejbe vág az őt körbelengő illatáradat. És most már a benne csörgedező kesernyés vért, a bájos pofija mögött lapuló természetfeletti rémséget is érzem. Amilyen szép, olyan halálos is, ezt bármelyik fajtársam könnyűszerrel kiszagolja. Nem mintha engem érdekelne, a játszmánkat ez sem ronthatja el.
- Ha nem ismerném, azt hinném, hogy bajt keres idekint, ebben a kései órában. - bevágok elé, hogy szembekerülhessek vele. Egyenesen hatalmas szemeibe nézek, jókedvemet még csak meg se próbálom elrejteni.
Talán ma este végre leróhatja a tartozását? Hát... Ez most kivételesen nem rajta múlik, hiszen amíg fogalmam sincs, mit követeljek jótettemért cserébe, nincs esélye. Bár szerintem nem fogja egykönnyen megadni magát a kérésemnek, valószínűleg hozzám vág majd valami olyasmit, hogy „örüljön neki, hogy szóba állok önnel”, vagy „a hercegnője vagyok, nem parancsolgathat nekem csak úgy a kedve szerint”. Lehet, hogy még beveti hozzá azt a felsőbbrendűséget árasztó tekintetét is, amikor felhúzza az orrát és szinte szó szerint lenéz engem. Valahol imádom ezt a nézését, utánozhatatlan és izzó. Kicsit anyámra emlékeztetett, csak neki nem állt olyan jól, mint Lottie-nak.
Csak most sikerül felfedeznem azt a kis anyajegyet az arcán. Igazán bájos... Legalább ő külsőre nem olyan vérfagyasztó, mint én, így neki talán van esélye barátokat szerezni. Nincs karika a szeme alatt, írisze nem rikít még a sötétben is, és nem parázik be tőle az ember, ha elmosolyodik. Bezzeg én... Simán játszhatnám a pszichopatát egy horrorfilmben, vagy valami. Tökéletes alany lehetnék, és még csak ki se kell sminkelniük, hogy megfelelő fejem legyen hozzá. Köszi gének, ezt jól elcsesztétek!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Vas. Jan. 07, 2018 5:06 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lottie & Nick
The truth is comig

Devil, Devil
1003 ♕


A vér adta késztetés ösztöni, kizárhatatlan, és mikor elszakad az a bizonyos húr, akkor megállíthatatlan. Csak az irányít, csak az ad célt, csak az határozza meg a keserves életet, ami akár lehetne más is. Mégis, vagyok oly gyenge, hogy engedem, hogy behálózzon, magába bolondítson. Csak egy csepp, mely megszüntetné ezt az égető érzést, mely felrobbantaná agyam minden szegletét, és csak az extázis adta gyönyörrel foglalkozhatnék. Melyhez hasonlót nem tudnék mondani az emberek világában, nincs ott ilyen mámor, ámbár, ha lenne, a legtöbben csak megvesznének miatta, és végképp a romlásba zuhannánk bele. Felejthetetlen. Bizsergető. Örök. Az örök élet adta rablánc, melyet nem akarok levetni magamról, mert ilyen gyönyörűséggel jár. Melyet, ha nem kaphatok meg, a mozdulatlan szívem is belesajdul, beleőrülök. Olyan lényegi, és éltető. Mert az élet nekünk nincs megadva, csak az, hogy más életét kioltva lehessünk egy pillanatra oly elevenek, mint még az emberek sohasem.
Nem tudtam magamba zárni az érzést, nem tudtam elnyomni, elkergetni, épp fordítva, ő ragadott magával. Maradék eszemet szépen előrölte, darabokra szaggatta és ennyi volt. Annyiszor éltem át, most újra kellett…
Mert Hang. Más nem venné észre, én nekem mégis elmémbe hasít. Élet. Ember. Valaki erre jön... Érzem az illatát - édes parfüm, egy nő, kopog a cipője. Ne! Menj innen! Ne gyere erre! Fordulj vissza! Amint meglátom, még a pólusokat is ki tudom venni az arcán a sok réteg smink alatt a homályban. Te balga, miért jöttél erre? De késő... Hallom szívének dobogását, vérének lüktetését ereiben. Istenem... Fenséges. Részegítő. Az ingerek behatolnak elmém legmélyebb bugyraiba, elveszik a józanságom és gerjesztik az étvágyat, felébresztik a szörnyet. Éhezem. Szomjazom. Akarom őt. A vérét... Az isteni nedűt, ami életben tart. Olyan édes... Szinte érzem a számban, de csak a torkom kapar továbbra is. Késő... Vissza kellett fordulnia már, el kellett volna mennie, el a szemem elől, sőt, ma ki se kellett volna tennie a lábát a házából. Ne! Én ezt nem akarom.
Fél másodperc alatt mellette termek, magamhoz rántom. Édes illata elborítja elmémet. Véred, a véred kell. Csak az ösztön marad, az uralkodik felettem. Szükségem van rá... Akarom őt. Nyakához hajolok, fogaim már várják, hogy húsába süllyedjenek... Olyan finom. Olyan éltető. Vörös vére végig csörgedezik torkomon, kioltja a szomjat, ahogy mohón kortyolok belőle, és nem hagyok egy cseppet sem elveszni. Az extázis szétrobban bennem. A gyönyör élvezetes, szinte egy szexnél is jobban. Drog sem tudná létrehozni azt a vágyat, azt a gyönyört, amit okozni képes akár egy csepp is, nem hogy több liter. Elveszek benne, megszűnök létezni, csak a vágy marad bennem: még, még és MÉG.
Remegve engedem el a halottat, akiben szinte alig maradt vér. Az ajkamon legördül pár csepp, de azt sem hagyom kárba veszni. Mit tettem a szerencsétlennel? Nem érdemelte meg. Miért? Minden jog nélkül oltottam ki életét. Miért? Élet nem leledzik benne. Miért? Mit műveltem? Hagytam, hogy eluraljon... Nincs már bennem semmi erő, kitartás, elegancia, csak a mohó, éhező vágy, hogy még többet. Beharapom ajkamat, hogy nekem is fájjon. Miért? Vörösesbarna hajamba markolok, megtépek pár hajszálat, hogy legyen józanító. Megint megtettem, mindig megteszem… Kibírhatatlan, őrjítő ez a kör. Zokognék, de nem tudok, csak a lelkiismeretem mar belülről, emészti a lelkem még élő részét. Szörnyeteg vagyok, és megint megtettem, már megint! Az étvágy ugyan elmúlt, de nem teljesen, nem volt még elég, de akkor is. Beharapott ajkakkal lépem át a testet, és hagyom ott. Találja meg valaki, és temessék el az én bűnömet. Ennyit megérdemel legalább, az életét úgy sem adhatom vissza. Elvettem… Pedig épp hogy éltetnem kéne hercegnői mivoltamból…
Járok-kelek a város kihalt részében, kerülöm az embereket, de nem akarok hazatérni, ahol csak konganak a szavaim a falak között. Teret akarok, ahol járhatok, mintha normális ember lennék, pedig ez nem segíte, érzem az emberek fojtó illatát, meg tudom különböztetni az autó motorjának hangjától a szívük ritmusát, nem tudom őket elfelejteni, még éhes vagyok, még akarok többet. De nem lehet, Charlotte, egy élet már megvolt…Nem, nem,nem! Nem lehet! Fogd vissza magadat!
Telik az idő, én pedig csak kóricálok tovább magamba mélyedve, próbálok megnyugodni, de nehéz. Újabb strigula, aki a falra kerülhet fel, mint halott, az én kezem által. Újabb és újabb, mert képtelen vagyok magamat visszafogni.
Egészen addig megy, míg ismerős illat csapja meg az orromat. Sietnék el, még csak ő hiányzik újra. Pont ne most, ne gyere közelebb! Menj innen, tűnj el a fenébe4 Legszívesebben a képébe ordítanám, hogy térjen észhez már, ne kövessen, hanem fusson, ahogy csak tud, és akkor nem eredek a nyomába. De késő… Utánam jön, én pedig csak beharapom alsó ajkamat. Ne figyelj oda Charlotte… Ne figyelj oda, koncentrálj másra!
Mégis képtelen vagyok kizárni szívének dobogását, ott csörgedezik benne az éltető vér, és én bármennyire is nem kedvelem személyét, mégis megkóstolnám…
Nem válaszolok egyik mondandójára sem, csak meredten figyelem csalfa fénnyel a szememben. Képtelen vagyok nem úgy nézni rá, mint egy falatra, aki ehető. Neeee, Charlotte. Saját könyörgésem visszhangzik fejemben egészen addig, míg elém nem áll. Ostoba Harden, hát nem érzed!?
Megfeszül állkapcsom, próbálom visszanyelni a vágyat, ami a torkomban kiütközik, túl sokáig éheztem, hogy egy test elég legyen. Túl sokáig…
Kinyúlva ragadom meg a kezét, jéghideg ujjaim ráfonódnak, és nem emberi erővel szorítom meg. Darabokra szedhetném, az utolsó csepp véret is kiszívhatnám belőle. Egy dolog állít meg, hogy ismerem. Így a tükörbe nem tudok nézni végképp. Minden reggel egy szörnyeteget látok, de ha olyat ölök meg, akit kicsit is ismertem, akkor végképp nem tudnék saját magamra nézni. Undorító vagyok. Egy szörnyeteg, egy fenevad…
Mielőtt megszólalhatna, elengedem, és eltűnök előle, azonban pontosan háta mögé kerülök. Ujjam végig csúszik a nyakán, kirajzolva az artériát, megszorítom vállát, hogy ne tudjon elmenni.
- Futni kellett volna, fiú… - búgom nem a régi, ismert lágy dallamomon, hanem sokkal inkább karcosan, éhezve, sóvárogva. Fogaim végig karcolják bőrét. Hallom, ahogy lüktet a vér, érzem a bőrén át…
Ha nem ellenkezik, süllyed el fogam a nyakában.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Hétf. Jan. 08, 2018 7:09 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & lottie
everyone has a secret, princess. what’s yours?
zene: dark side (csak mert tetszett) • szószám: 1007 • megjegyzés: <3


A fájdalom olyan sokszínű, nincs belőle két egyforma. Lehet akár csak egy aprócska szúrás, vagy gyötrő, kínzó és kegyetlen, mintha kést forgatnának a gyomrodban. Sőt... Létezik olyan fajta is, ami fizikaliag nem bánt ugyan, de belül teljesen szétrombol. Ledönti a lelkedben épített váraidat, összetöri a ládát, amiben szívedet őrzöd, megőrjít és magával ragad. Ez utóbbit kivétel nélkül mindenki gyűlöli, és kerüli messziről, mint ördög a kápolnát. De van olyan elmebeteg állat, aki imádja azt a hatalmas energiát, az adrenalint, ami a valódi fájdalommal jár. Aki könyörög, hogy húzzunk be neki egyet, vágjuk le a fülét, vagy dobjuk le a harmadikról. Neki mindegy, csak érezze.
Mások pedig... Ha csak valaki felemlíti nekik, hogy milyen rossz volt, amikor véletlen belerúgtak az asztal sarkába, kirohannak a világból. Mert még attól is rosszul lesznek, ha el kell képzelniük a dolgot. Én személy szerint teljes mértékben ki vagyok békülve az ilyesmivel, bár többségében inkább én okozok fájdalmat másoknak, nem pedig ők nekem. Ez is velejárója az életvitelemnek, nincs mese. Ha lenne lehetőségem inkább otthon elterülve tortillát zabálni ketchuppal, természetesen megragadnám, mert állítólag annál jobb buli nincs is, de... Nem, nekem nincs ilyesmire esélyem. Valószínűleg beleharapni se bírnék, annyira szar ízűnek találnám, ha pedig mégis magamba erőltetném, elég hamar vissza is dobnám az egészet. Aztán meg takaríthatnám a lakást naphosszat... Vagy a szobalányom, ha végre sikerül találnom egyet.
Hiába születtem így, igazán kíváncsi voltam, milyen lehet ember módjára élni. Normális kajákat enni anélkül, hogy rosszul lennék tőle... Újabb dolog, amit elcsesztek bennem a gének, hát köszönöm szépen! Az hiányzik, amit nem is ismerek, ez azért eléggé gázos. Jó, nem mondom, hogy megőrülök nélküle, de azért bennem ott van az az egészséges kíváncsiság, ami anyámékban sose volt meg. Őket nem érdekelték az ilyesmit, számukra ez olyan volt, mintha valaki a macskatápot akarná kipróbálni. Undorító, elviselhetetlen. Nem volt nehéz kitalálniuk, hogy én nehéz eset leszek. Bezzeg az öcsém... Maga a tökéletesség, Elizabeth meg aztán pláne! Sose ellenkeztek, a szüleim meg mást se hajtogattak, csak azt, hogy „Örülünk, hogy ti nem vagytok olyanok, mint a bátyátok. Ő még mindig nem értékeli az örökségét.” Süket duma...
Pedig nagyon is értékelem, csak nem fogom egész nap azt hangoztatni, hogy milyen jó wendigónak lenni és felzabálni a szomszédomat... Ezzel nem hiszem, hogy jó ötlet lenne felvágnom. Még az Alvilágban is elég alacsony helyet foglalok el, így valószínűleg minden más természetfeletti hangosan kiröhögne, ha benyögném, hogy milyen menő dolog olyannak lenni, mint én. Pontosan ezért nem tervezem beavatni Charlotte-ot, még a végén jobban lenézne, mint alapból. Pedig tudom, hogy ki fog derülni előbb vagy utóbb, de szeretném minél tovább elhúzni. Bár, ha így haladunk, elég hamar le fog neki esni.
És lám, véletlen pont elhalad előttem, ami egyből arra késztet, hogy kicsit szórakozzak vele. Természetesen hamar beérem, bele is kezdek mondandómba, amit nem enyhén eltúlzok, ezzel kigúnyolva úrinősködő stílusát. De talán nem kellett volna... Amint elé kerülök, elkapja a kezemet. Erre se volt még példa, így mosolyom azonnal megfagy az arcomon, és szemeimben az elégedett csillogás átcsap meglepettségbe. Mégis mi lelte? Korábban a közelembe se akart jönni, most meg fogdossa a kezem. Legutóbb lehet, hogy havibaja volt... Vagy mindig az van neki, és most valamiért pont nincs. Nem vágom, nem értek a női témákhoz. Elég volt egyszer látnom a húgom tamponkészletét, többet nem kérdeztem erről az egészről.
A szorítása... Erős, bár mivel én magam is hasonlóan nagy erőben vagyok, nem igazán rémít meg. Sokkal inkább a tekintete aggasztó, felvet bennem néhány kérdést, amikre a válasz ott lapul az emlékeim között. Csak épp sehogy se tudom befejezni a kirakóst.
- Na de hercegnő, hát illik így bánnia szeretett alattvalóival? - kérdezem szórakozottan, bár legbelül azért motoszkál bennem a rossz előérzet.
Charlotte egy pislogás alatt eltűnik a szemeim elől, de jó érzékeimnek hála sikerül felfognom időben, hogy a hátam mögé került. Nyakamon érzem, ahogy végighúzza az ujját, majd lefog, mint valami kiéhezett ragadozó. ”Futni kellett volna, fiú...” Fiú? Hány év is van köztünk? Kettő, három?
Most már valami egészen más piszkálja a nyakamat. Szúrósabb, élesebb, keményebb. Szemeim elkerekednek, ahogy szépen lassan leesik, mi is történik éppen.
- Ó baszd... - nem is tudom befejezni, mert már belém is mélyeszti a fogait. Úgy tudtam, hogy vámpír, annyira tudtam! Vagyis csak sejtettem, de a fene se gondolta volna, hogy a nagy sóvárgásban le is leplezi magát előttem...
És ahogy egyre csak szipolyozza ki a vérem, szép lassan lepörög előttem az életem. Hogy miket értem el, kikkel találkoztam, hol jártam... És a variációk száma elég kevés. Magyarán még szinte nem is éltem, pedig már a huszonötödik évemet taposom. Ó nem, nem, a történet nem fog ma véget érni. Pláne nem így!
Mivel nem úgy tűnik, hogy Charlotte meg fog állni, kénytelen vagyok közbelépni. Értem én, hogy éhezik, vagy mit tudom én, de belőlem nem csinál ingyen vacsit, az biztos. Nagyjából sikerül az egyik kezemnek mozgásteret kapnia, így tenyeremet óvatosan Lottie feje búbjára fektetem, és elkezdem magamtól eltolni. Ellenkezni fog, az biztos, de szerencsére engem is megáldottak emberfeletti erővel, ráadásul mögöttem több tapasztalat van, így egy kis erőlködéssel sikerül leválasztanom a nyakamról.
- Ejnye, Lottie... - csóválom a fejem - Tch! Nyilvános helyen? Nagyon ki lehet éhezve, ha ennyire nem bír magával. - fordulok felé, és pislogok rá, mint valami ártatlan kiskutya. A szája szélén még ott csordogál egy-két csepp vér, azt hüvelykujjammal letörlöm, mielőtt észrevenné valaki.
Azt hittem, izgalmasabb érzés, amikor egy vámpír megharapdál. Annyiszor hallottam már, hogy milyen izgató meg minden, de én ezt valamiért nem így éreztem. Épp csak fájt egy kicsit, de a gyors gyógyulásomnak hála most már a sebhely sincs meg. Nemrég ettem, így teljesen jól működnek a képességeim.
Elnézve Charlotte-ot... Egy kicsit sajnálom őt. Amennyire meglepte a vadászok létezése, valószínűleg nem olyan rég változhatott át. Talán még egy csomó mindent nem is ért a természetfelettiekkel kapcsolatban, magáról meg aztán pláne nem biztos, hogy sok mindent tud. Mi legyen, mi legyen? Mit tudnék én tenni az ügyben? Én, Nick Harden, a suhanc, az idióta, a kegyetlen wendigó, aki a tiszteletet hírből se ismeri..? Esélytelen, és talán lennék is olyan makacs, hogy azért se segítsek neki. Pedig biztos ráférne...
Rád férne, ugye?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szer. Jan. 10, 2018 9:23 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lottie & Nick
The truth is comig

Devil, Devil
955♕
:3 ♕

Van a küszöb, amit ha átlépsz, egyenesen a káoszba lépsz be, ahol nincs fenn és lenn, és nem lehet kisétálni, hanem ő ránt magával, addig, míg a vihar le nem csendesedik. Velem is ez történt, ahogy átléptem azt a bizonyos küszöböt az önkívületben, érezve az illatát, mely kissé kesernyés volt. Bőre könnyen adta meg magát fogaimnak, húsa puha, meleg volt és vére…
Nyeltem, és nyeltem, de az íze… Nem is tudnám igazán megmondani, hogy milyen volt. Volt benne valami emberi, de érezhetően nem az övé volt, ő… Ő sokkal inkább volt olyan, mint én, csak egy emberi testbe beleültetve. Mi vagy te Harden? Azonban a gondolat olyan nehezen állt össze, sokkal inkább ízleltem tovább furcsa vérét, és mikor elkezdett eltolni, nem kapkodtam vére után. Torkomat nem éppen marta, de olyannak tűnt, mintha szappanba haraptam volna, gyomrom liftezett, bár ezt be tudom egy egészen más érzésnek is. Érzésnek, mely lelökött arról a bizonyos szirtről. Érzés, mely berántott a sötét örvénybe. Mit tettem? A világ megszűnt létezni a számomra, ahogy nézem a nyakát, és a két lyukat, amit okoztam. Heged, gyorsan heged, de a szemeim elől már sosem fog eltűnni. Pontosan tudom, mit tettem. Hányinger kerülget. Rosszul vagyok, a vértől is és önmagamtól is. Én képes voltam… Én képes voltam. Megharaptam, megízleltem, mintha csak a vacsora lenne, nem is egy élő személy… Jézusom! Amint hozzám ér, úgy ugrok hátra, mintha villámba nyúltam volna bele, mintha a nap érintkezett volna a kezemmel. Bántottam. Megharaptam. Én… Nincsenek szavaim. A világom csöndes, és csak egy dolog visszhangzik bennem: „fenevad”. Egy szörnyeteg vagyok, aki még az ismerőst is egy sorba sorolja. Még őt is?! Nem kedveltem, sosem kedveltem, de mégis képes voltam a fogaimat süllyeszteni a nyakába. Gyomrom bukfencezik, számat ellepi valami keserű – lehet az érzés, de lehet a vérének íze. Undorodom magamtól, nem akarok ebben a bőrben élni, én nem… De nincsen mentségem. Én megtettem, én tényleg megtettem. AZ étvágy oly erős, hogy nem tudok megkülönböztetni sem ismerőst, sem ismeretlent. Akár a saját apám is lehetett volna, és én neki ugrottam volna. Micsoda szörnyeteg vagyok…
Körmeimet végig húzom arcomon, le akarom tépni a bőrt, hogy érezzek valamit, ne csak a lelkiismeret marcangoljon. Valamit, bármit, ami fáj. Ennyire elvesztettem az önuralmamat…
- Én… Én – hebegtem, de nem találtam szavakat, miközben tekintetem csak a nyakán jár. Nem akarok a szemébe nézni, nem akarom látni a megvetést, és nem is tudom, hogy mit mond nekem, csak tátog. Nem értem, nem jut el hozzám. Kikapcsolt a saját agyam a sokktól, a hüledezéstől. Tényleg szörnyeteg vagyok. A legrosszabb a legrosszabból.
- Én nem… - kezdtem volna bele, miközben egy-egy lépéssel hátrébb mentem. – Én egyáltalán nem akartam… - nyaltam meg ajkamat. Grimaszba torzul arcom, és méltóságom lehullik. Minden a porba hullik hangtalanul. Méltóságomat, eleganciámat, mindenemet ebben a pillanatban elvesztettem. A könyörtelen, éhes fenevad tombolt bennem. Nem vágyott a vérére, de tudtam, akár ki is szívhattam volna, még ha annyira íztelen, és kesernyés.
Pedig Harden sem ember, de ez a gondolat valahogy nem ver éket a fejembe. Közelednék, azonban minél távolabb akarok tőle lenni. Nem bánthatom újra, én… én. Nincs semmi, ami miatt menekülhetnék saját tettem elől, hanem szembe kell néznem vele. Uramisten, mit tettem?! Mire vagyok képes?!
Tönkretehetek akárkit, elvehetem akárki életét, hogy én éljek. Milyen élet ez? Tényleg ezzé kellett változnom? Akit az erkölcsre, békére, a népre neveltek, komolyan azt kell néznem, hogyan veszek el újabb és újabb ártatlant a világtól? És most még...
- Nicholas, én… - keresem a szavakat, de azok csak nem jönnek nyelvemre. Nincs olyan szó, amivel bocsánatot kérhetnék, és nincs olyan szó, amivel felmentődhetnék tettem alól. Nincs menekvés, megtettem. Éhezve, a vágy ködében, de tényleg képes voltam vérét ízlelni, és egy pillanatra úgy nézek magamra, ahogy ő szokott – megvetéssel, gúnnyal. Ki vagyok én? Milyen jogom volt ehhez? Majd sokkal jobban kezdem gyűlölni magamat, mint ő engemet is valaha.
ismeretlent sem ölhetek meg, de ismerőssel még nehezebb a lélek. A seb megejtődött, és nem fog hegedni, örökre viselni fogom tettem nyomát, örökre emlékezni fogok, és örökké tudni fogom, hogy egyenlő vagyok egy szörnyeteggel. Nincs mentség, az vagyok. Magyarázhatom magamnak, de a tényen nem változtat. Akkor este én megszűntem embernek lenni, elcsökönyösödtem valami fenevaddá, és nem akartam ezt elfogadni, pedig itt a kész tény előttem. És itt a bizonyíték, még ha az oly gyorsan tűnik el Nicholas nyakáról. Nézem a bőrét, nézem a két kis apró seb helyét, melynek nyoma sincs, de én mégis pontosan tudom, meg tudom mutatni, hol hajoltam hozzá, hol mélyesztettem fogaimat testébe.
Tekintetünk találkozott, és tudtam, tudja. Igen, az vagyok. Vártam, hogy mélyről jövő dühvel nézzen rám, hogy mégis mit műveltem, mégis mi a fene vagyok, és miért? Azonban egyik kérdés sem merült fel, vagy legalábbis nem hallottam, hogy kiejtettem volna. Képtelen lennék elmesélni, pedig legalább ennyivel tartozhatnék.
Kétségbeesés, könyörgés és valami új csillogott a szememben. Charlotte lettem. Charlotte Rowndis, egy egyszerűnek tűnő nő, aki vámpír, aki képtelen megfékezni magát, és csak az áldozatok maradnak a nyomában. Nicholasszal ez nem történhet meg. Nem kerülhet be a sorba, nem akarom az ő striguláját is meghúzni.
- Szörnyeteg vagyok. – Hangom nem volt higgadt, de valami végig hullámzott bennem, mely a viharos tavat is tükörsimává varázsolta. Igen, ez vagyok én. Ha teszek ellene, ha nem. Ez maradok örökké. Elfordultam tőle, hogy legalább ne legyek a szemének kereszttüzébe. – Én… nem akartam. Én… - Nincs semmi, amit mondhatnék. A tett beszélt helyettem eleget is.
Jobb ha nem találkozunk.
Jobb, ha sosem látjuk egymást.
Érte, és miattam.
Ez a védelmünk.
Az egyetlen esélyem.
Mert vámpír vagyok.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Csüt. Jan. 11, 2018 5:10 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & lottie
everyone has a secret, princess. what’s yours?
zene: background music • szószám: 984 • megjegyzés: a zene csak úgy jött, mert imádom <3


Leírhatatlan a pillanat, amit megéltem. Ahogy próbált megfosztani az élettől, ahogy cseppenként vált eggyé vérem az övével... Én nem érezhettem, amit ő, de sejtem, milyen lehetett. Hiszen hasonlók vagyunk, szinte egyformák, épp csak a rólunk állított kép más. Az enyém torz, az övé ragyogó és vonzza a szemet. Még természetfelettiek közt is ő volt a nemes, én pedig az ő alacsonyabb rendű, állatiasabb változata. Valaki, aki irányításra szorul, akit kordában kell tartani, ha a város érdekeit vesszük előre. Persze Charlotte... Ch, ő egészen más még a vámpírok között is. Olyan, akár egy kiéheztetett gyerek, aki mindent megtesz azért, hogy néhány falathoz juthasson végre. Ő valóban segítségre szorul, valakinek a szárnyai alá kell vennie, hogy túlélhessen. Lehetnék én is ez a valaki, de sajnos több ok is van rá, hogy miért nem vagyok megfelelő erre a feladatra. Bennem nincsenek gátlások, nekem nem célom az ölés mentes élet és ami a legfontosabb... Én nem állok meg a vérnél. Az csak maximum öntetként szolgál a főfogás mellé, de nem helyettesíti azt. Az én fogaim erre fejlődtek ki, nem csak a bőr átszúrására. Én tépek, zúzok és összeroncsolok mindent.
Amikor sikerül végre lekaparnom magamról, arcára valami egészen új érzés vetül ki. A nyakamat figyeli, de nem támad. Csak áll, és bámul, mintha a világ legnagyobb bűnét követte volna el, és valószínűleg fel se fogja, amit mondok neki. Érintésemre pedig ugrik egyet, mire szemöldököm felszalad a homlokom közepéig. Gondolom rájött, hogy nem vagyok egy finom falat, vagy mit tudom én... De azért ennyire nem lehetek undorító, vagy igen? Bár, a hercegnő ízléséből ítélve valószínűleg most azon gondolkodik, hogy hova hányjon...
Látom rajta, hogy ez a szitu nem igazán tett jót a lelki világának. Bár egyelőre fogalmam sincs, mi lehet az, ami ennyire kiakasztotta. Éhezett, én meg pont jókor voltam jó helyen, de ennyi. Nem haragszom, hiszen nincs miért. Teljesen átérzem a helyzetét, tudom jól, milyen is az a fékezhetetlen vágy, ami benne tombol a nap minden egyes percében. De ő... Láthatóan nem fogadta még el a vámpír életet.
Megszólalni is alig bír, így harapásának helyét dörzsölve próbálok összerakni valami értelmes mondatot a fejemben. Mit lehet ilyenkor mondani? „Nyugi, ma úgyis jótékony kedvemben vagyok...” Nem, ez túlságosan Nick stílus. Most nem való ide az ilyesmi. Öhm... „Ha ez könnyít a lelkeden, én ennél sokkal durvábban bánok az itteniekkel.” Ó, nem, ez sokkal rosszabb.
- A hercegnő talán nem, de a vámpír nagyon is akarta. Nem mintha haragudnék érte... - gratulálok, Nick, ez aztán megnyugtató! Elmehetnél pszichológusnak, zseniális! Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?
Most legszívesebben megtapsolnám magam. „Nem mintha haragudnék érte...” Mert az majd enyhít a lelkiismeret furdalásán, hogy én nem vagyok rá mérges... Ez olyan, mintha valakinek letépném a karját, erre azt mondaná, hogy „csak nyugodtan, amúgy is a másik kezemmel írok.”
Ha tudná, én miket művelek nem valószínű, hogy sajnálná, amit tett. Egészen addig fog bűntudatot érezni, amíg rá nem jön, hogy kettőnk közül ki is az igazi fenevad. Akkor meg aztán az eddigi undor ötszörösével fog rám nézni, plusz még ennél is jobban gyűlölni fog. Nem mintha érdekelne, de... Azért nem érezném magam túl jól a bőrömben, ha folyton gyilkos tekintettel fogadna, amikor összefutunk az utcán.
Még mindig fogalma sincs, mit mondhatna. Pedig általában elég jó a beszélőkéje, most azonban épp csak ki tudja ejteni a nevemet. Próbálom elképzelni, hogy vajon most mi járhat a fejében, de... Sötétség. Gőzöm sincs, ilyenkor mit gondolhat egy vámpír, főleg egy olyan bonyolult női jellem, mint Charlotte. Valaki, aki emberként erkölcsösséget reggelizett, és desszertnek a népe iránti szeretetet kapta aranytányéron. Borzalmasan érezheti most magát... Már csak azért is, mert nyilvánvalóan nem én vagyok az első, akinek a vérét vette... Ilyen gyenge önuralommal valószínűleg elég sokat is ölt már. Kész roncs lehet a csaj.
Nem mondom, hogy innentől átmegyek puha párnába és inkább cuki leszek vele, mert az teljesen kívül esik a komfortzónámon, de annyit megtehetek, hogy a körülmények javulásáig visszafogom magam kicsit. Elég baja lehet így is, nem hiányzom még neki én is. Ha már így összecuppantak az útjaink, legalább annyi legyen bennem, hogy nem csesztetem egy darabig. Képes leszek fegyverszünetet tartani, de akkor neki is ugyanezt kell tennie. Hacsak nem akar inkább az ellenfeleként tudni. Nekem az is teljesen megfelel, ha úgy adódik. Végül is nem az én érdekem, hogy jóban legyünk. Azért csak van mögöttem huszonöt év tapasztalat, így jelenleg én vagyok a keményebb kettőnk közül. Bár, Charlotte is hamar bele fog rázódni a természetfeletti életbe, ebben biztos vagyok.
- Ugyan már, hercegnő. - ajkaimat enyhe nevetés hagyja el - Csak egy harapás volt, nem a világ vége. Ettől még nem lesz szörnyeteg. - nem ismeri az igazi szörny fogalmát... az ugyanis élvezi, amikor öl. Én pedig egyenesen imádom.
Szerintem a szülők otthon a rólam szóló rémmesékkel ijesztgetik a gyerekeiket. „A fenevad, ami éjszakánként szétmarcangolja azt, aki nem marad ágyban... És csak a csontjaidat hagyja hátra! Mi tehát a tanulság, gyerekek? Hogy időben lefekszünk aludni.”
Hátat fordít nekem. Ó, hát tényleg ennyire megviseli, hogy megharapott? Alig hiszek a szememnek.
- Nem tett semmi rosszat. Egyáltalán nincs gond, de tényleg. - fogalmam sincs, miért próbálkozok ennyire - Higgye el, hogy van, aki már rosszabbat is megtett a túlélésért. - célzok ezzel magamra. Ez az egész város erről szól... Az életben maradásról. Arról, hogy mennyire vagyunk képesek levetkőzni a gátlásainkat a céljaink eléréséért. Én már megtanultam, hogy a saját életem mindig legelöl áll a sorban, és eszerint élek. De ő... Talán sose lesz erre képes, és ez fogja majd felemészteni.
Tenyerem úgy viszket, mintha hangyák ezrei másznának végig rajta. Kényszerít, hogy csak azért is próbáljam meg valahogy helyrerázni az előttem álldogáló nőt, hogy segítsek neki... Na de az csak úgy fog menni, ha megtudja, mi vagyok. Kell lennie más megoldásnak! Nem mondhatom el neki... De miért is nem? Mi tart vissza? Hisz ő nekem senki... Csak egy folt a múltamból, nem igaz? Valaki, akivel sose voltam jóban. És most mégis képes lennék beavatni, csak hogy segítsek neki. Mi legyen hát?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Hétf. Jan. 15, 2018 6:02 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lottie & Nick
The truth is comig

Devil, Devil
936 ♕


Tudtam, hogy a valószínűsége annak, hogy én kerüljek a trónra, elég kevés. Nem mintha vágynék rá, de nem egyszer képzeltem már magam oda, ahogy magas fővel nézek le az emberekre, akik bennem látják az ország oszlopát, a döntéshozót, az uralkodót. Sokszor méláztam rajta, hogy lennék-e jó királynő, aki a döntéseivel boldog életet hoz, amit lehet, később akár fel is emlegetnek. De bármennyit is tanultam, bármennyit is beszélgettem nagyanyámmal, pontosan tudtam, alkalmatlan lennék rá. Döntést tudok hozni, határozott vagyok, de mint minden ember, önző is, már pedig egy király/királynő ezt engedheti meg magának a legkevésbé.
Nick az elit réteg egyik tagja, mégis oly szakadék választ el minket, ami nem biztos, hogy áthidalható. Közel volt, de már távoli, köszönhetően magamnak. Charlotte, mit teszel? Olyan gyenge vagyok, pedig az acélos lélekre oktatott apám is, mégis, olyan erőtlen, hogy önön magamat képtelen vagyok megállítani, és csak akkor eszmélek fel, mikor a katasztrófa megtörténik – túl későn. Már nem lehet az idő kerekét visszafordítani, már megtettem… Nincs mentség, nincs menekülés a tény elől, hogy szörnyeteg vagyok, aki másokon él. Elveszem az ő életüket, hogy magamét tovább hosszítsam. Elkorcsosult fajzat, aki csak sír-rí a következmények miatt, de tehetetlen. Nem tudok mit csinálni, még csak ölbe tett kézzel sem tudok várni, mert az étvágy jön, leépít, és végül távozik, miután megkapta az adagját. És ez egy körfolyamat, nem lehet belőle kilépni, nem tudok belőle kilépni…
Az íze más volt, mint egy emberé, nem azt mondom, hogy rossz, de nem szívesen kóstolnám meg újra. Talán, ha lett volna egy kis józan eszem, meg tudnám pontosan mondani, mi az, ami nincs az ínyemre benne, de így félig a józanság, félig a téboly világában… Nem tudom. Nem tudom megmondani, pedig gyomrom mocorog. Bár, az betudható annak is, hogy önmagamtól is undorodom már. Tényleg képes voltam belemélyeszteni a fogaimat a nyakába. Minden zokszó, gondolkodás nélkül megtettem, még csak fel sem merült bennem, hogy ne tegyem meg, meg sem álltam. Nem csináltam semmit! AZ ÉG ADTA EGY VILÁGON SEMMIT!
Beszélhet hozzám, nem különösebben érdekel, egyik fülemen be, másikon ki. Túlzottan lefoglal, hogy mégis mit tettem. Nem öltem meg, hála a jó istennek, különben azt hiszem, szilánkokra estem volna. Egy ismeretlen más, pedig ő is csak áldozat, de egy ismerős… Első gyilkosságom után órákat áztam a zuhany alatt a hideg vízben, hogy lemossa rólam a mocskot, a halált, a vért, hogy kimossa belőlem mindazt a vért, amit elvettem mástól, most? Most nem is tudom, úgy érzem, mintha egy lépés választana el attól, hogy saját bőrömet kaparjam le, tépjem le a vénákat, artériákat, hajszálereket, míg az összes vért ki nem csorgatom belőlük. Mégis, milyen jogom van ehhez? SEMMILYEN! Ő tett azzá, ezzé a… a fenevaddá. És még csak itt sincs, hogy kinevessen, vagy szánjon. Azóta sosem láttam a délceg férfit, aki elvarázsolt, és aki tönkretett… Hibáztam, és azóta a hibáimat egymásra halmozom csak. Ostobaaaa, ostoba Charlotte, miért nem álltál sorba, mikor az észt osztották?!
- Egy harapás, nem volt semmi? – villámgyorsan fordulok meg, oly hévvel, amitől akár meggyulladhatna a gally is. Mégis mi ütött belé? Eszénél van?! - Megölhettem volna! Fel tudja foni?! Egy hajszálon múlt az élete… Nem volt semmi?! – Értetlenül, mélyről jövő haraggal néztem rá, azonban dühöm célpontja egyáltalán nem ő volt, hanem saját magam.
- Egyáltalán mi maga, hogy így sejti, hogy ez nem volt semmi? Másrészt, Mr. Harden, rosszabbat? Mi rosszabb a halálnál… - torkolltam le. Nem, nem is akartam tudni a válaszokat. Nem is akartam a szeme elé kerülni, és ne legyen a környezetembe, mielőtt még újra áldozatul esik. Most nem tudom behatárolni magamat, nem tudom, hogy mi lesz a következő lépésem, saját mozdulataimért képtelen vagyok felelősséget vállalni. Még ott duzzad bennem az éhség, még mindig hallom szívének verdesését, bármennyire is az előbb már kizártam. Élő… Vér csörgedezik benne. NEM! Ökölbe szorult a kezem, körmeim tenyerembe vájtak, azonban nem fájt. Nem fájt… Nem volt, mivel vezekelnem. És ez már nem a rangról, nem a névről, semmi ilyesmiről nem szól, hanem, hogy ember és vámpír… A szakadék örökre ott lesz.
Nem volt sosem szívem csücske Nicholas, de most még csak gyűlölni is képtelen voltam. Bántottam, akár elvehettem volna az életét. Ezek után, hogy nézzek a szemébe? Egyáltalán hogy beszéljünk? Nincs semmi, amivel a bűnömet füsté tehetem, semmivel sem tudom megszüntetni, csakis a Pokol fog elégetni kínzó lángokkal. Nem hittem sosem a túlvilágban, de reméltem, hogy ez vár rám, akkor talán könnyebben elviselem tetteimet, mert nincsen semmilyen mentség arra, hogy valaki elpusztítja embertársát, egy érző-gondolkodó lényt… Ez a másik oka, hogy nem lettem volna jó a trónra, ahhoz túlzottan ragaszkodok az élethez. Ha háború lenne, hogy kezelném, hogy parancsomra ezrek fognak fegyvert? Nem, ez nem való nekem… Elég a saját életem… Igen, azt hiszem, William sokkal jobb lenne nálam… Neki való a trón, legalábbis sokkal inkább, mint nekem. De ő ezt tudja.
Kezeimet nézem, lelkiszemeim előtt bíborban játszik, mások vére tapad rá, és a csoda folytán, még nem került rá Nicholasé… Megállított… Mert én képtelen voltam önmagamat. Micsoda szégyen, hol itt a Windsor név, mi jelent? Az ég adta egy világon, semmit sem. Még csak emberszámba sem vagyok vehető… Szükségem van rá, ámbár, pont annyira nincs is.
- Sajnálom, én… - nem tudok mit mondani. Képtelen vagyok kimutatni a bennem dúló harcot, ahhoz túl vastag bőrömnek fala, amit megedzett a családom.
Sajnálom, Nick.
De ennek véget kell venni.
Jobb, ha nem beszélünk.
Nem találkozunk.
Mintha sosem léteztünk volna egymás számára.
Ez a te védelmed.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Kedd Jan. 16, 2018 11:06 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & lottie
everyone has a secret, princess. what’s yours?
zene: background music • szószám: 880 • megjegyzés: imádom az új alád *-*


Milyen egy jó szónok? Nos, egyértelműen egy olyan ember, aki képes a szavaival, gesztusaival vagy hanglejtésével meggyőzni másokat az igazáról. Valaki, aki néhány sorral háborúba vezényli a közönségét, vagy elhiteti az esküdtszékkel, hogy ügyfele ártatlan. Szenvedélyes előadó, határozott, igazi vezető egyéniség, aki pontosan tudja, mit akar, és azzal a pár jól megfogalmazott mondattal el is éri azt. Bezzeg én... Nem vagyok se Hitler, se Martin Luther King, hogy kiváló szónoki képességeimmel meggyőzzem Charlotte-ot, miért is nem érdemes hibáztatnia magát. Nekem nincs egy jó metafora se a tarsolyomban, még csak egy jól hangzó mondatot se tudok kinyögni a kétségbeesés mélyébe süllyedő nő felé. El se tudom képzelni, miféle lehet az a bűntudat, amit érez. Csak sejtem... Nagyjából. Mert belőlem ezt kinevelték. Talán soha nem is volt ott. Wendigónak lenni sokak számára teher, de én megtanultam élvezni, együtt élni a tömegmészárlás gondolatával. Ha ez kell a túlélésemhez, hát üsse kő, engem aztán nem zavar. Hogy más mit gondol, az az ő baja, nem az enyém. Számomra csak az életben maradás létezik, a tetteimnek ez az egyetlen céljuk. El kell hagynom az együttérzést és a sajnálatot, különben a saját éhségem fog az őrületbe kergetni. Inkább vájjam bele a fogamat másba, minthogy aztán én kerüljek a sírba... Szerintem mindenki így tenne a helyemben, ha az lenne, ami én.
Csak állok, és figyelem a hercegnő minden egyes kis rezdülését. Ugyan már észhez tért, azért még mindig aggódok egy kicsit. Megölni nehezebben tudna, de magának annál könnyebben okozhat fájdalmat azzal, ha megint a véremre akaszkodik. Látom rajta, hogy ettől a pár kortytól rátört a bűntudat, mi lenne, ha a szakadék széléig táncolna velem? Bele se merek gondolni.
- Egy harapás... - ismétlem utána, hirtelen kifújva a levegőt a tüdőmből. Ha tudná, ez milyen kevés hozzám képest... Hogy én egynél sose állok meg. - Azért ennél jóval több kell, hogy megöljön, hercegnő. Az életem egy másodpercig se volt veszélyben, higgye el. - legalább is ebben bízom - Próbáljon meg lenyugodni szerintem... - teszem hozzá, hangnemem változatlanul nyugodt, és szokásomhoz híven laza.
Mi vagyok én? Óh, azt jobb, ha nem tudod meg... Elég, ha tudod, hogy kettőnk közül nem te vagy a nagyobb szörnyeteg.
- Az nem fontos, hogy én mi vagyok, a lényeg, hogy semmi bajom! Nem kell ennyire túlreagálnia. - kérdése megfog. Hogy is magyarázzam el, hogy az ölésnél rosszabb, ha még élvezettel fel is falod az áldozatodat? A wendigóban egy csepp emberség sincsen... - Azt egyelőre jobb, ha nem tudja. Előbb fogadja el végre, hogy ez az új életmódja, aztán beszélhetünk a rosszabbról. - teszem hozzá hűvösen.
Nem kéne ennyire akarnom, hogy lenyugodjon. Az igazi Nick már rég felhúzta volna az agyát, hogy aztán őrülten rohangáljon a városban egész éjjel és öldököljön... Az igazi Nick kinevette volna, és eszébe se jutna soha az életben kedvesnek lenni vele. Tartanom kellene magamat az iránta érzett ellenszenvemhez, nem pedig idióta módjára még az ő malmára is hajtani a vizet. De ahogy itt áll előttem, kétségbeesetten, bűntudatosan, önmagából kifordulva... Nem is tudom. Valami a gyomrom legmélyén megmoccan és arra ösztökél, hogy ne akarjak rontani a helyzetén. Ez nem én vagyok... És mégis úgy teszek, mintha ez tőlem elvárható lenne. Az angol úriember, aki a bajbajutott hölgyön próbál segíteni. Hah, ennél még azt is könnyebben el tudnám képzelni, hogy beálljak sztriptízelni valami idétlen leánybúcsúra. Lehet, hogy azzal jobb kedvre tudnám vidítani Charlotte-ot... Lószart! Egyáltalán hogy juthatott ilyesmi az eszembe? Vannak hülye gondolataim, az biztos.
Sokkal égetőbb a kérdés, hogy mégis hogy győzzem meg őt arról, hogy egyáltalán nem gáz, amit csinált... Látszik rajtam, hogy nem haragszom, ő mégis úgy érzi, hogy valami világot megrengető szörnyűséget követett el ellenem. Ahj, te nő... Sose fogom megérteni.
- Komolyan nincs mit sajnálnia. - szívesen elmondanám neki, hogy ha fordított helyzetben lennénk, neki már esélye se lenne azt mondani, hogy nem haragszik... Éreztetnem kellene vele, hogy vannak nagyobb szörnyetegek is? Vagy hagyjam a fenébe? Amióta csak megharapott, folyton kétségek közt találom magam.
Mi legyen, mi legyen? Ha csak itt álldogálunk egész éjjel, nem jutunk sehova se. Nem maradhatunk itt az utca kellős közepén, akárki megláthat. Ha be is gyógyult a fogai okozta seb, a pólómon ugyanúgy ott van a vérfolt, és Charlotte öltözéke se szenved hiányt a vörös folyadékból. Elég, ha egy józan ember kiszúrja, nekünk lőttek.
- Nem kellene itt maradnunk. - szólalok meg egy kis idő után - Nem beszélhetnénk meg ezt valami kevésbé feltűnő helyen? - biccentek a még mindig nyitva álló édességbolt felé, ami tőlünk alig néhány méterre rikít a hülye neonfényeivel. Lassan már kiszúrja a szemeimet ez a sok rózsaszín.
Csak remélni merem, hogy belemegy a dologba. Akárhol jobb lenne, mint itt. Ahj, Nick, mibe keveredtél? Miért kellett neked pont ma éjjel kijönnöd? Bár... Ha úgy vesszük, ez mindenképp bekövetkezett volna. Charlotte láthatóan nem tudja még kontrollálni a vérszomját, úgyhogy előbb vagy utóbb úgyis megtámadott volna.
- Nem fogom megharapni, becsszó. - kezemet a szívem tájékára helyezem, mintha tényleg megesküdnék, hogy nem bántom. Így is van, nem tervezek vámpírhúst kóstolni... Csak az embereknek van jó ízük, ennyit erről. Persze Lottie... Hercegnő, friss vámpír, tiszta bőrrel és ragyogó szemekkel. Látszatra ő tűnik mind közül a legfinomabbnak, és talán így is van, de nem szívesen kockáztatok meg egy rosszullétet. Nem egyszer fordult már elő, hogy a rossz íze miatt jött vissza az aznapi vacsorám, nem akartam emlékeztetni magamat erre az érzésre.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Sponsored content



Vissza az elejére Go down
 
Reveal your secrets - Lottie & Nick
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» The secrets of Los Angeles

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: