• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ @powerofwater


Szer. Május 23, 2018 9:18 pm
☇ Rae x Jasper - A little trouble


Hétf. Május 21, 2018 4:09 pm
☇ Nem vagyok itt!


Vas. Május 20, 2018 11:39 pm
☇ Charmaine & Jasper - Seriously?


Pént. Május 18, 2018 3:14 pm

nyerteseink
gratulálunk az ősz legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Pleasant walk under stars










avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Jan. 08, 2018 12:00 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Több, mint egy hete annak, hogy Charlotte először eljött hozzám. Miután asszisztensemnek segítettem beültetni alvó testét a kocsiba, hosszasan ültem a járdaszegélyen. Könyökeim térdeimen támasztottam, összeérintette ujjbegyekkel támasztottam neki arcomnak és lehunyt pillákkal hallgattam a város éjszakai zajait, az elhaladó járműveket, a pár méterrel odébb sétáló lakók lépteit és a friss levegőt magamba szívva, letüdőzve a káros anyagokkal teli környezetet igyekeztem kiüríteni elmémet. Megszabadulni mindentől, ami odabenn történt. Noha, sziklaszilárdnak mutatkoztam, mélyen legbelül úgy éreztem, mintha egy forró vassal nyúzná valaki lelkem kiterített bőrét.
Amennyiben volt is esély arra, hogy újra láthatom az ifjú vámpírhölgyet, annak ideje három nappal ezelőtt lejárt. Minden egyes perccel elvesztettem a reményt, egyre távolibbnak tűnt emléke és ettől csak nőtt az önmagam irányt érzett ellenszenv. Aznap napnyugtakor Molly, az értünk olyan lelkesen és szakadatlanul küzdő halandó barátom egy kellemes, ám annál kevésbé figyelt masszázsban részesített. Finom, de erős ujjai vállaimon dolgoztak, hozzám beszélt, míg jómagam gondterhelt arccal meredtem előre, balommal székem karfáján támaszkodva, ajkaim érintve.
- Ne legyen ennyire feszült, így nehezebb kimozgatni izmaiból a görcsöt, mint egy testépítőből. – józanított ki csendet megtörő hangja.
- Reménytelen egy eset vagyok, mond nyugodtan. – pillantok oldalra, szemem sarkában érzékelve dereka szélét.
- Már hozzászoktam önostorozó gondolataihoz és a másik irányába mutatott végtelen törődéséhez. De… a 19. századi szóhasználatához három év alatt sem sikerült. – kuncogott fel boldogan, szavaival arra utalva, hogy a kihalt szókincsemhez ragaszkodva van külön szavam a tegeződésre és a magázódásra. Jobb tenyerem a balomon pihenő kézfejére tettem – Jut eszembe! Hamarosan meg jön a ma esti luxus hölgye, kapja össze magát! – azzal kiszabadította magát, sietősen megtett pár lépést az ajtó felé, de hamar visszafordult és meglepetésemre nyomott egy puszit homlokomra. Amilyen gyorsan tette, olyan gyorsan termett az ajtóban és jókedvűn távozott. Pislogni se volt időm, annyira meglepett vele és még inkább, észre sem vettem mikor kúszott fel egyik szemöldököm jó magasra. Hát őt meg mi lelte?
Nagyjából tíz perccel később, kilenc után érkezett meg hozzám az alapos, rengeteg tényezőt figyelembe vevő rostán átesett harmincas nő. Szigorúan kezelem az élő áldozatok szedését, mert csak akkor nyújt nagyobb élvezetet egyenesen nyaki érből táplálkozni, ha testnedve éppoly kielégítő, ízletes, mint a tasakos. Évente mindössze kétszer hagyom életben a Molly által kiválasztott nőt, tavasszal – két hónapig tetszeleg visszatérő vendégként – és ősszel, ugyanannyi időre. Természetesen, a végén egyikük sem tapasztalja meg milyen az öregkor, ráadásul az emlékeiket is megmásítom alkalomról alkalomra.
Épp kilépett irodám ajtaján, lobogó, hosszú, hullámos szőke tincsekkel, koktélruhában és nyakában egy gondosan megkötött szalaggal, ami eltakarta a friss harapásnyomot, amikor olyan dolog történt, melyre a legkevésbé sem számítottam. Reménykedtem, de nem hittem eljövetelében.
- Akkor péntek este. – szinte repült a boldogságtól, mosolya szélesen tetszelgett arcán, szemei csillogtak. Hmph. Milyen közönséges, csupán egy újabb példája a vámpírlét csáberejének.
- Minden jót, Kisasszony! – biccentettem felé, mire sarkon fordulva elindult a lift felé. Molly mutogatását látva szemem sarkából rá pillantottam, aki igyekezett diszkréten jelezni, szám sarkában maradt egy csepp a vörös folyadékból, azonnal odakaptam, hogy letörölve azt immáron teljesen az újonnan érkezett ifjú vámpír felé forduljak. Kihúzva magamat indultam el felé, hogy kezet csókolva köszönthessem és mély alázattal, őszinte örömmel fogadjam.
- Üdvözlöm, Charlotte! – felegyenesedve tekintetét keresem, íriszeim arcának vonásait figyelik, sütkéreznek benne, miközben lelkem hatalmas megkönnyebbülés járja át, ahogy az őt nyomó súly egy hatalmas része leomlik és tovavész egy átható mélységben. Tulajdonképpen én hívtam vissza abban a levélben, ő kért segítséget első alkalommal, most mégis, úgy álltam előtte, a nálamnál valamivel alacsonyabb hölgy előtt, mint aki azt kérdezi alázatosan: mit tehetek önért? A csendet közöttünk végül asszisztensem törte meg torkának megköszörülésével.
- Mára végeztem, Mr. Wolsey. További szép estét Önöknek! – kapta magához táskáját, kabátját és máris elsuhant mellettünk.
- Önnek is, Molly. – szóltam utána, de tekintetem nem vettem le az előttem álló Charlotte-ról - Talán, mi is mehetnénk valami kellemesebb helyre. Mit szólna egy sétához? – ajánlottam fel a szabad teret, a várost, mely minden bizonnyal pozitívabb ingereket vált ki belőle, mint ez az épület, noha minden arra utaló jelet, ami vele történt, tökéletesen eltüntettünk azóta. Még a dühömben, ablakon kivágott gyertyát is összeszedtük, valamint kicseréltük az üveget. Feketében voltam, egyszerű, elegáns, talpig feketében. Hollónak vagy magának a halálnak öltözve, mint mindig márkás, de letisztult ruhát viselve dolgoztam ma. Amennyiben szükség volt rá, ahogyan azt illik, felsegítettem vámpírhölgy társaságomra kabátját, majd az én ében árnyalatú, hosszú szövetkabátomat magamra véve, azt kiegészítve egy sétapálcával, valamint egy sállal, karom nyújtottam Charlotte-nak - Mehetünk?

Mortdecai Wolsey tollából


Blood on my name † 720 † Remélem megfelelő lett. † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Hétf. Jan. 08, 2018 12:20 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
When I break my feelings for you.

Blood
1540 ♕
Jó lett, nincs miért aggódni, Lord ♕

Felfordult a világ. Nem tudom mi a valóság, és mi az álom. Emlékszem, mégsem emlékszem. Ragadós massza az emléktenger, melybe belenyúlva csak én is elsüllyedek. Újra tudom élni minden egyes pillanatot, ami beleégett az elmémbe, lelkembe. A hátborzongató másodperceket, amik csak teltek,teltek, én pedig vártam. Vártam azokat a kis pillanatokat, mikor megint önmagam lehettem. Lehet, hogy hatásos volt a procedúra, mégis az elmém most olyan szilánkos. Fizikailag megmaradtam, mentálisan fáradtam el borzalmasan az őrület és a józanság szélén ingadozva. Még úgy is a nyomást érzem, hogy nem vagyok ott az irodában. Az ágyam mellett fekszik a doboz és rajta egy levél, az én kezem mégsem nyúlt utána, mégsem fogtam meg és bontottam ki. Nem akartam emlékezni, nem akartam újraélni, még csak a hangját sem felidézni, de ott visszhangzott elmém üres falai között a „vadállat”. Tagadhatnám, de visszaemlékezve, csakis olyan voltam, aki a tűréshatárokon átesve próbál életben maradni. Egy kör volt a kalitkám, de mégis nem a térrel, sokkal inkább a nyomasztó csönddel volt bajom. A némasággal, ami most is körül vett, és akarva, akaratlanul juttatta eszembe azt a négy gyötrő napot. Nem tudtam elfoglalni magamat, mert talán nem is akartam, néha elmentem egyik szobától a másikig, de leginkább csak végtelenben ültem, és meredtem magam elé. Ha nagyon éhes lettem, voltam hajlandó inni, de már a vér iránt sem éreztem azt a végtelen vágyat, sőt, inkább elraktam a dobozt, hogy még csak rá se kelljen néznem. Ültem és vártam. Vártam valamire, talán, hogy a lelkem újra összeálljon, hogy a világom egy teljes egész legyen. Lord Wolseyra nem haragszom, az túl kegyes szó, mélységesen gyűlöltem, az érzés még a börtönömben alakult ki, ahogy ő csak ült velem szembe, és minden szó nélkül csak figyelt. Ez az érzés lappangott bennem, miközben már rég megbékéltem vele… Tudtam, hogy segített, tudtam, hogy az az érzelemmentes arc sem volt oly makulátlan, mint tűnt. Tudtam, mégis az érzés megmaradt. Lassan csitult csak el a szívemben. Minden ébren töltött estén visszajátszottam az összes napot, a sötétben játszó órákat, ahogy  minél több időt kellett töltenem minél kevesebb vér társaságában. Olyannak éreztem, mintha egyenesen elpusztulnék, a bennem lévő vámpír mintha haldokolt volna, de lehet, meg kellett volna ölni, úgy barátságosabb, mint most, mikor nem is tudom, hogy álljak a világhoz. Egy biztos, Wolsey munkája jóra sikerült. Nem vágytam úgy a vér után, mintha a bennem lévő vámpírra egy lánc került volna. Nem vágytam semerre sem. Se ki, se be. Nem mentem sehova sem, nem néztem a csillagokat, mint régen, nem olvastam az újságokat, és kapcsoltam be a hírtévét, hogy mi újság a világgal. Tébláboltam, kerestem. Kerestem valamit, vagy valakit. Még magam sem tudom, hogy mit.
Néztem, ahogy kitöltöm a vörös folyadékot, mely kellemesen bizsergette idegszálaimat. Valóban megváltozott a vérrel való szemszögem, másképp tekintettem rá, mint egyszerű folyadékra, ami életben tart… Talán, mert bőröm alá kúszott Mortdecainak minden szava, visszhangzott, mikor leginkább nem számítottam rá, és nem engedett el, hogy felejtsek.
Nem tudom, hogy erre volt-e igazán szükségem, de formált, megcsiszolt erős kézzel. Éreztem a magamban lévő változást, csak éppen ez az új Charlotte, még felnő saját önmagához.
Öt nappal az eset után voltam hajlandó a papír után nyúlni, felbontani a levelet, és a cirádás betűknek nekiállni.

Charlotte!
Kérem, pihenje ki magát, sétáljon a városban, frissüljön fel.
Molly továbbra is el fog küldeni erre a címre friss vérszállítmányt, nyugodtan maradjon itt, tekintse menedékének.
Ön, Charlotte, szabad. Soha nem is volt rabságban és ezentúl sem lesz.
Amennyiben folytatni kívánja, egy héttel később keressen fel. Tudja, hol talál.
A döntés az Ön kezében van, meg értem, ha ezek után látni sem óhajtja az épülettömböt.
Kérem, bocsássa meg Nekem a módszert és a kellemetlenséget, amit okozott!
Mély tisztelettel, szívélyes üdvözlettel kíván Önnek minden jót:
Lord Mortdecai Wolsey

Néztem a sorokat, melyek lassan elfogytak, a szavak értelmét kerestem, mégsem jutott eszembe semmi sem. Összegyűrtem a levelet, szinte sziszegve és fújtatva. Szabad? Bocsássa meg? Hogy  esnél le a lépcsőn! Díszes káromkodás sorozat jutott eszembe rá, amivel oly meleg tájakra küldhetném, mint a núbiai sivatag. Ennek szomorú célpontja pár pohár lett, amit szilánkosra törtem a saját kezemben, de egyik sem sértett fel. Egyik sem vágott meg, nem fájt, nem bugyogott vérem. Semmi nem történt. A napok alatt felgyűlt frusztrációt valahogy le akartam vezetni, mégis csak a saját ágyamon kötöttem ki, és bámultam továbbra is a semmit. Haragom, mint a szél elszállt, tova, messzire. Nem éreztem semmit már, csak a némaság hajmeresztő feszülését. Lord Wolsey iránt sem, akinek levele ugyan megugrasztott, mégis képtelen voltam egy percnél tovább is érezni iránta dühöt. Nem, mert segített. Be kell ismernem, tényleg segített, és ne felejtsük el, hogy én mondtam igent még, mikor a drasztikus módszert emlegette. Ő csak végig csinálta, elkezdte, és be is fejezte, ahogy megegyeztünk, ezért csakis meleg hálával tudtam viseltetni iránta, még ha nem is mentem el hozzá, a hetedik napon. Úgy terveztem, soha nem is fogok, de végül a még meglétező lelkiismeretem nyert. Egy köszönöm a minimum, így aztán három napra rá telefonáltam Mollynak, aki továbbra is küldte a vért, noha nem fogyott oly tempóban már, mint régen. Egyszerűen nem kívántam már úgy, pedig finomak voltak, mégis mindegyik zacskó csak arra a kínkeserves bő négy napra emlékeztetett, ahol a végén már azt sem tudtam mi a fenn és mi a lenn.
Kellemes hangja szinte énekelt a kagylóban, mire akaratlanul is elmosolyodtam, és megbeszéltük, hogy este akkor jövök.
Meg kellett várni, míg a nap elbújik a horizont mögött, de addigra már összeszedtem magamat. Hagytam, hajam hadd omoljon a vállamra, hogy a ruha fodrai lábamhoz érjenek, majd sétálva nekilódultam a városnak. Átvágtam rajta gyorsan, és már a liftnél is jártam. Könnyebben ment az emberek közötti mozgás, mint gondoltam, ámbár direkt ittam valamit vacsorára.
Kiszállva, máris megláttam Molly pirosló, életerős arcát, ahogy szinte megcsillant a szeme, hogy meglátott.
- Jó estét – mosolyodtam el, azonban a gesztusban nem volt meg az őszinteség. Az emeleten nyoma sem volt semminek, én mégis láttam. Ide tudtam vetíteni mindent, pontosan meg tudtam mondani, hol is volt az a kör, még ha a krétát valaki fel is pucolta. Mélyen szívtam be a levegőt, melyben szemernyire sem volt fojtó vérszag, nekem mégis olyannak tűnt. Nyomásként ereszkedett a vállamra, amit próbáltam lerázni.
Nem kellett, hogy Molly megmondja, Wolseynál vendég van, éreztem illatát és szívének gyors verdesését, mely egyre csak gyorsult, de inkább szépen nem vettem róla tudomást. Ahogy kijöttet, először Mortdecai-n állapodott meg a tekintetem, végig mértem a fekete inget, mely rátapadt, a hosszú nadrágot, kezét, amivel kísérni a szöszit, végül arcán állapodott meg. Oldalra billent a fejem, ahogy a vörös szín szemet szúrt az én éles tekintetemnek is. Áldozat? Mintha mondott erről már valamit, bár olyan cseppfolyósak voltak a szavak, hogy nehezen tudnám felidézni, pontosan mit is erről.
Utána a aranyszőke tincses nőre pillantottam – egészséges, szép nő volt, aki per pillanat majd ki csattant, nem kellett  hozzá hallgatnom még a szívének is verdesését, hogy erre rájöjjek. Meg kellett hagyni, szemrevaló volt, illata gerjesztő és édes. Kimondottan finom falat, akit már megcsócsáltak, mert ha a szalag az emberi szem elől takar is az én orromat és látásomat nem tudja becsapni. Két kis apró lyuk tátongott sima, puha bőrén. Lüktetett benne az élet. Az élet, ami oly hidegen hagy minket.
Csiripelő hangja madarat idézett, kis bájos. Bár ne szólalt volna meg… Eddig kíváncsian vizslattam, de most már lassan tovaszállt az érzés a szélben, pedig ha belegondolunk, én is így ugranék egy csepp vérért is. Milyen erős befolyása van egy emberre, hogy ott fénylik az arcán az öröm, azért, amit kapott, miközben fogalma sincs, hogy csak mérgezi ezzel önmagát. Butus, bár elfutnál, és vissza sem néznél…  Tehát, ilyeneket szerez magának Wolsey. Végül is, megoldás… Remélem, idáig nem jutok el, hogy egy embert csalogassak, játsszak vele, használjam ki  sóvárgását, csak azért, hogy az enyémet kielégítsem.
Eltűnt a liftben, és én csak akkor tekintettem vissza a Lordra, aki már jött is felém.
- Üdvözlöm, Lord Wolsey – mondtam elhalóan, ahogy nyújtottam a kezemet. Akartam haragudni, mégsem voltam képes, pedig itt voltam a színtéren, ahol 10 napja még sivítoztam és őrjöngtem. Itt voltam, ahogy ő is. És nem érzem a megvetést, nem érzem a dühöt, a káoszt, amit okozott, hanem sokkal inkább egy megnyugvást.
Arcát figyeltem, szuggeráltam a vonásait, kerestem a kimondatlan kérdésekre a választ a sötét íriszeiben, akármit, ami előrébb noszogat minket az ösvényen, míg végül Molly törte meg a csöndet.
- Viszont kívánom, Molly – ejtettem ki lassan a szavakat, miközben én sem fordultam felé, nehogy elveszítsek akár egy apró rándulást is Mortdecai arcán. Lettek volna kérdéseim, mégsem voltam képes egyiknek sem hangot adni, még csak nyelvemre se csúsztak rá, hogy véletlenül kibökjem őket.
- Ha kedve tartja, én beleegyezem – bólintottam mereven egyet, és közben máris megkönnyebbültem, hogy nem az irodában kell lennem. Nem maradnék ezer örömmel itt. Hagytam, kabátomat segítse rám, miközben a folyosó egyetlen egy pontját fürkésztem, még pedig, ahol a kör volt. Semmi nyoma, mintha sosem létezett volna. Létezéséről is csak ketten tudunk…  Kiverném a fejemből, mégsem tudom. Képtelen vagyok rájuk…
- Igen – karoltam bele egy húzott mosollyal arcomon, de sokkal inkább volt a szokás mosolya, mint az őszinte szavaké.
Csöndben léptünk a felvonóba, mely megindult lefelé, és melynek hangja megint csak fületsértő volt a kettőnk kis némaságában, pont úgy, ahogy minden egyes mozdulat abban a körben, ahogy a szék csattant a falon, vagy Wolsey indult meg valahol. Pont oly élesen hatott a fülemnek.
- Köszönöm szépen – jegyeztem meg végül. – Tényleg hatásos volt - …még ha nem is kellemes. De ez volt az igazság. Hálával tartozom Wolseynak, igaz, őszinte hálával. És rátekintve, most már egy őszinte, kedves mosoly játszott az ajkaimon.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Jan. 08, 2018 4:09 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Vannak lehetetlennek tűnő igények, vágyálmok, melyek sosem teljesülnek be és ennek tudatában, mi mégis ragaszkodunk hozzájuk. Rögeszmésen kapaszkodunk egy elérhetetlen híresség szerelme után, egy hercegért vagy hercegnőért, akiről olyan képet festünk le, ami teljességgel neki ütközik minden ismert törvénynek, a lovagot ki sárkányokkal küzd, a bájos hitvest ki keblére emel. Minden teremtett lénynek – akinek egy kicsit köze is van az emberi léthez – van, volt, vagy éppen lesz egy ilyen időszaka, ez leginkább a fiatal felnőttkori periódusban esik meg, mikor a személy nem óhajt többé gyermek lenni, de felnőni sem akar igazán, társadalmi beosztottságának ellent mondva küzd és képtelen álmokat épít, rózsaszín felhőbe kapaszkodva építkezik egészen addig, míg le nem vetkőzheti ezt a butus tévképzetet. De, mint démonainktól, úgy az ilyen gyermeteg kívánalmaktól sem vagyunk képesek véglett elfutni. Fel-fel bukkannak, előtörnek és hamis reményekkel plántálják tele szívünket, és nincs az a megélt kor, ami feljogosítanak mindezen dolgok hátrahagyására. Ilyennek éreztem a gondolatát, viszont láthatom az ifjú vámpírhölgyet, akár egy pillanatra is. Noha, egyszerre éreztem mellette, hatalmas felelősség, végtelen teher nehezedik vállaimra – szülői gondviselés vagy valami magasztosabb? Nem tudom –, legalább annyira töltött el izgalommal valami új felfedezése. Bolondos gyermek és érett felnőtt egyaránt játszott bennem, ott motoszkált elmémben, elterelte gondolataimat valódi feladatomról és nem ezt a bűntudat váltotta-e ki, vagy valami egészen más. De, vannak még csodák! Egészen parányiak, jelentéktelennek tűnőek és irgalmatlanul nagyok egyaránt, körülvesznek minket, hol megmutatják magukat – figyelem felkeltőn kiáltanak: Nézd, itt vagyok! –, hol elbújnak és csak az veszi őket észre, ki valóban nyitott szemmel jár. Velem is valami ehhez hasonló esett meg.
Felderültem, ahogy megláttam. Olybá tűnik az idei március sokkal több meglepetéssel kecsegtet számomra, mint azt elsőre hittem. Ám, ez csak egészen apró öröm, hiszen látva Charlotte tekintetét, annak őszintétlen mű arcjátékát, megértem helyzetét. Fel is merül bennem a gondolat, nem éppen azért jött, hogy folytassa mindazt melyet együtt kezdtünk el, sokkal inkább elbúcsúzni érkezett. Bár, gyakran lefoglalnak kötelezettségeim, nekem is újra meg újra eszembe jut az együtt töltött négy nap, így minden további nélkül ajánlok fel számára egy valamivel komfortosabb környezetet. Odakint, a tarka ég alatt, a város ezer meg ezer fényében, különböző öltözeteket viselő emberek és természetfelettiek tengerében is fesztelenebb lehet a légkör, mint idebenn. Beleegyezik javaslatomba, így úriemberhez méltón segítem fel kabátját, majd nyújtom felé balom. Nem igazán tudom, mit is mondhatnék neki. Kérjek bocsánatot? Nem lenne helyénvaló, de úgy tenni, mintha semmiség lett volna, még nagyobb balgaság. Ekképp őrlődtem magamban, mígnem ő maga hozakodott fel a témával, melyet jobbnak véltem elkerülni. Felé fordítottam fejem, letekintettem világos íriszeimmel kiengedett hajára, oldalról látott orcájára, ajkaim szóra nyíltak, de egyetlen hang sem jött ki rajtuk. Végül, becsukva fordultam előre, s nem sokkal később nyílt is a lift ajtaja. Biccentve köszöntem el az éjszakás biztonsági őrtől, majd a hatalmas, önműködő üvegajtón kilépve, Charlotte társaságában vágtam neki városi sétánknak. Nem jutottunk messzire, máris orromnak csapódott Beacon Hills pezsgő, kora esti életének rengeteg összetevőből álló szaga. Minden, mit halandó és holt együtt tart kellemesnek és undorítónak: utca szag, kipufogó bűz, alkohol, gyors ételek, szennyvíz, különböző kölnik és dezodorok egyvelege, amibe rengeteg más egyéb összetevő is társul annak függvényében az ember melyik városrészen jár éppen. Itt jelenleg… hmm… virágok orr dugasztó illatáradatának kevert pora gerjesztett elő tüsszentést. Ellenben, remek lehetőséget adott a közöttünk lévő csend megtöréséhez, még akkor is, ha tényleges némaság nem vett minket körbe köszönhetően a járművel, beszédes emberek, mulatók, éttermek közös ricsajának.
- Önnek van kedvence, Charlotte? – teszem fel a kérdést szokásosan halk, előzékeny stílusomban, amint elérjük a virágárus kirakatát. Pár lépéssel később újabb kérdést szegeztem neki, ám semmiféle számonkérés vagy vallatás nem volt benne, egyszerű társalgásnak ígérkezett, bár ahhoz legalább két félre van szükség - Mondja… hol lenne most a legszívesebben? – megakadok, félve teszem fel a kérdést, mely rengeteget elárulhat róla. Azt, mit szeret, milyen a jelleme, mi jár éppen a fejében, milyennek gondolja a várost és még a társaságomat is hozzá vethetem, persze, ahhoz, hogy valaki mindezekre választ találjon egy ilyen egyszerűnek csengő kérdésből, ahhoz sokat kellett éljen és nem csupán évekre gondolok, hanem valódi tapasztalatra. Sokat gondolok bele? Meglehet.
Tempóm nem volt se gyors, se túl lassú. Igyekeztem kiélvezni a pillanatot és meghagyni az irányítást partneremnek, kit éppen elégszer taszítottam képzeletbeli börtönbe, és tartok tőle, nem utoljára. Gyorsan elterelem gondolataim erről, egyszerűen mérgező már egy egészen apró foszlányt is megragadni belőle, bele csimpaszkodni, mint kismajom egy indába.
Kellemesen hűvös volt ezen a késő márciusi estén, több fiatal öltözött lengén, noha az Éj Gyermekeinek kicsit sem kell törődnie mindezzel, nem leszünk betegek, mert már önmagunkban maga vagyunk a betegség. Egy kór, mely mások vérén él és mégis, ezen átok hordozása, a felelősség mellyel jár hatalmas kiváltság is egyben. Megtisztelő és lesújtó egyaránt. Azt hiszem, erre mondják: Isten a legnehezebb feladatokat legkiválóbb harcosainak adja. De, vajon az Ő, vagy valaki egészen más katonái lennénk? Netalán, mint apró istenek volnánk? Kik vagyunk, hogy ítéletet mondjunk e felett, kinek a tiszte mindezt megállapítani?
Megint elgondolkoztam.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 809 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Hétf. Jan. 08, 2018 8:36 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
When I break my feelings for you.

Blood
1084 ♕
Jó lett, nincs miért aggódni, Lord ♕

Színház a világ, benne minden férfi és nő… Álarcot hordunk, kosztümben járunk, mely csupa-csupa dísz, de hol rejtőzik a valóság? Meg lehet látni a sok színjáték között? Van egyáltalán? Vagy az ember oly sok mindent ad a látszatnak, hogy elvész, eltűnik, és már nem lehet megkeresni. A történelem hozta ezt magával, idővel az emberre égett egy maszk, mely beszorítja az arcot, és annak minden vonását, vakká teszi a szemet, és süketté a fület. Ebben nőttem fel, ezek alá kellett belátnom, hogy az oly sok dicsérő, hamis szó között meglássam az igazságot. Most is keresnem kell, röntgensugaras tekintettel kutatni Mortdecai finom vonású arcán? A merev vonásokat feltörni, kirángatni az igaz valót? Szükséges ez? Látni akarom? Úgy vagyok vele, hogy majd ő leomlasztja az én noszogatásomra, ha hajlandó, meglátom, ha nem, akkor pedig soha sem akarom inkább látni. Legyenek a titkok továbbra is a homály ágyasai, övezze őket sötét, melyen nem lehet átlesni. Vannak dolgok, amiket jobb nem firtatni, nem megismerni, ki tudja, kinek okoz károkat. Nem azt mondom, az igazság jó, de fájdalmas is. Inkább ne legyen kimondva, de ne kerüljön rá egy hazugság rétegnyi föld, ami egyszer mindenre ráomlik.
A színdarab részese Wolsey, mint jó magam is, de talán, egyszer eljön az is, hogy a függönyök mögött leoldjuk az oly szilárd maszkokat. Ki tudja… A Jövő kiszámíthatatlan, megmondhatatlan, már abban sem vagyok biztos, mi történik öt perc múlva. Érdekes, de a mi beszélgetéseinket nem akarom vezetni, vagy uralni, nem akarom kicsikarni a szavakat feleslegesen, vagy épp beléfojtani. Beszéljen úgy, ahogy ő akarja. Hmpf. A virágnyelv szépségei, mindent be lehet burkolni, mindent ki lehet kerülni, már pedig mi ezen beszélünk, de mi meg is értjük. Más nem, mert nem ismeri ezt a felső, régi közeget, nekünk mégis ez lett a közös nyelv.
Kiérve levegőt veszek. Az orrom eltelítődik az illatokkal, szagokkal. Különbséget teszek közöttük, még ha nem is oly erősen, ahogy Wolsey mondta, de feladatnak megfelelő. Néha elrévedek a zajokban, vagy színekben, ahogy most szinte az illatokban. „Ne csak nézz, hanem láss is”. Éreznem kell, különbséget tenni a piros és a piros között, hiszen nekünk nyilvánvaló. Az információk mesélnek, sokkal többet, mint amit az ember felfog… Csak türelem kell hozzá és nyitott elme, hogy mi is magunkévá tegyük, ismereteink közé besuvasszuk. Mert nekünk ez jutott, a töménytelen információ halom, ami kiépíti az egész világot. Tökéletessé teszi a parányi Földet.
Szinte hangot adok annak, hogy a virágokat meglátom. Ebben a 10 egyedül töltött napban ingerszegény környezetben maradtam, így aztán a sok szín, illat megrészegít. Különös, milyen szépek is a maguk tökéletlen valójukban.
- Tessék? – néztem rá, és azonnal vettem a lapot, hogy a virágokra gondol. – Hmm… - gondolkodtam el. Anglia híres volt a rózsáiról, mondanám azt, de ez nem igaz. Minden teli van töménytelen mennyiségű rózsával, és a film és könyvipar is túl erőteljesen használja. Gyönyörű a rózsa, ha olyan kezekből származik, amik nem díszítik túl. Lehet jelképe, ha az őszinte gesztus megvan, nem pedig a nő kezébe nyomják, hogy nesze tessék, nyugodj meg. – Nem is tudom. Szeretem a frangipánit, a tulipánt, és néha a rózsának is megvan a gyönyörű valója. Egyszer édesapám szerzett egy Semper Augustus tulipánt, meseszép volt a vörös-fehér mivoltában. Valóban mindig fenséges, ahogy a neve is mondja, azonban ahogy a mai tulipánok is vírusok alkotta szépségek, úgy őt is elvitte, és átalakult… - sóhajtottam fel, ahogy az égre néztem fel. Kimondtam a kulcsszót – átalakult. Átalakult, mint én. Megváltozott, sosem lett oly gyönyörű már, mint régen, pedig még mindig ott van a kertben, meg tudnám mutatni a mai napig is. Igen, én is oly „örök” maradok, de már sosem igazi.
Bágyadt, szórakozott mosoly kúszott az ajkamra, úgy tűnik, a világban is megvannak a párhuzamok, szórakozott lehet a Sors, hogy ilyennel pesztrál.
- Önnek mely kedves? – Végre megtört az aznapi jég, ami egész végig a szívemben ült meg. Nem is ült meg, én lökdöstem vissza, hogy üljön meg. Talán, mert azt hittem, ezzel érezhetek bármit is, pedig mindig érzek, még ha olybá’ tűnik, hogy nem. A kellemes szellő végig fújt közöttünk, az egész ösvényen, elvitte minden rossz érzésemet, ami végig kísért az irodában. Tovaszállt, eltűnt a messzeségben.
Úgy éreztem magam, mint ha egy röpke pillanatra de teljesen élő lennék, teljesen normális, aki csak egy férfival megtesz egy sétát a parkban, a kinti levegőben, és elereszthet minden mást, majd a probléma úgyis előkerül újra, ha visszatértünk, de egy séta erejéig bőven ki lehet szorítani.
- Legszívesebben? – döntöttem oldalra a fejemet. Gondolataim elengedték Lord Wolseyt, és elszálltak messzi vidékre. Túl a tengeren, oda Londonba, oda a család körébe. Ahogy velük együtt vacsorára vagy akármire. Míg végül őket is elengedték. Régen annyi álmom volt, hova megyek, a világon sok helyen voltam, most mégsem tudok neki választ adni, hova is leginkább. Nem mehetek ki a napra, így aztán a világot más lencsén keresztül KELL látnom. Hova is? Hova is… Hol van az én helyem? Az ibolyák alatt egy koporsóban… Oda való vagyok én!
Felnéztem a csillagos égre. Régen nem csodáltam így őket, de most, hogy a nap fényes korongját nem láthatom, ők lettek a napjaim. Saját, kevéske fényükkel elvarázsolnak, más világba repítenek, ahol elég csak lebegnem, nem több. Ahol, még láthatom a napot, ahol még kóstolhatok cukrot, ahol még a múltban járok. Visszamennék arra az estére, és ott maradnék táncolni, hogy ez sose legyen megtörtént. Ámbár, ezzel Lord Wolseyt is felejthetem…
- Úgy tűnik, ezzel a könnyűnek szánt kérdéssel megfogott. Szívemnek sok helyet fel tudnék sorolni, Lord, de egyikre sem mondanám, hogy legszívesebben. talán, mert a szentimentalizmusom oly határtalan, a csillagokat mondanám, hogy a sötétben láthassam még egyszer a napot, de így, csak azt felelem, ez a park megfelelő a virágokkal. – Nem mutatom meg a szívem kulcsához tartozó kulcslyukot. Nem tudom, hogy érdemes-e egyáltalán felnyitni az öklömnyi szervet, mely már csak poros zománcréteg fed, mióta kiveszett az élet belőlem, és csak a haldokló érzelmek dobognak még benne. Mutassak utat? – De ha Ön meg tudja válaszolni a kérdést, én kíváncsian hallgatom, hátha addig eszembe ötlik valami megfelelő válasz – térünk át lassan a park adta ösvényekre, a fák elnyelnek minket, beleveszünk oly könnyen, mint még talán semmibe sosem. Egyszerű, harmonikus, szinte idilli így sétálni, pedig 10 napja még a Pokol bugyrainak voltam tanúja vele, most meg egy egyszerű Beacon Hills-i parkban lófrálunk ketten? Mi ez, ha nem valótlan valóság?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Jan. 08, 2018 10:48 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Mélyen elmerülni a gondolatokban épp oly mérgező, mint az álmoknak hódolni és végleg elhagyni a valóság igaz ösvényét, elfeledni minden egyes csapást, küzdelmet, érzéket, azt, ami élővé tesz mindannyiunkat. Elmerülök Önnön elmém végtelen lehetőségeiben és mégis, annak zárt mivoltában, melyet a koponya ölel.
Lassan andalgunk előre, töretlenül haladunk kisvárosunk járókelői között, s bár érzékeink ostromolják a bennünket körül ölelő részletek, érzékeink kapuit döngetik, igyekszem nem rájuk figyelni, hanem arra a kellemes társaságra, melyet Charlotte jelent számomra. Úgy tanultam, nem is illendő kizárni azt, ki karunkba csimpaszkodva bizalmát belénk fektetve jár velünk. De, tehetnék-e mást, mint sem vonásait fürkésszem. Nem, nem úgy, mint odafenn, egészen máshogy. Határozottan kimerem jelenteni, önnön arcom sem mutatkozik oly’ ridegnek, sokkal inkább sima, ámbár barátságos. Elbűvölő, hogy egy ifjú tinédzser szavaival éljek vámpír szeretőjére tekintve. Ám, hiába mindez, tölthetek akárhány évszázadot hölgyekkel körülvéve, akkor sem fogom tudni, mit mondjak neki. Mit kérdezzek, miként viselkedjek, mit szabad s mi lenne már enyhén túlzó, netán egyenesen felháborító részemről. Ennek nem csupán az emberek egyénisége tesz gátat, hanem a női nem kifürkészhetetlensége, az végtelen szépség, amiért odáig vagyok értük. Nincs üdítőbb, mint egy nő – legyen bármilyen korban – önfeledt mosolya, sugárzó arca, gondtalan kacaja. Ha csak messziről csodálhatnám, nekem az is mosolyt csalna arcomra. Mondja ki bárki, vágynak egy erős, ölelő férfi karjára, nevezze meg a letűnt korok gondolatát idézve nem ők viselnek nadrágot a háznál, írhatják hímek a történelmet, de szememben akkor sem lesznek elnyomottak, sokkal inkább tisztelni valóak teljes egészükben, lényükben, noha eme gondolatmenetet regényekbe illő hosszúsággal folytathatnám, nem fogom megtenni. Jogos tán a gondolat, ettől a nézettől papuccsá válik az illető? Nem. Itt egészen másról van szó. Bár, alázatosan tisztelem személyüket, megmaradok férfinak. Ellenben, ha mindezt összegyúrjuk, egyszerűen annyival lehetne leírni, úriemberi viselkedés, megcsonkítva, tolla fosztott madárként így írható le eme jelenség, még ha messze is áll ettől.
Egy pillanatra megállunk, amint megpillantunk egy virágárust, ki épp szedelőzködik az esti záráshoz. Szerencsémre, felvet egy témát, amely talán éppoly kedves lehet számára, mint fájdalmas és ettől lesz semleges, mégis sokat mondó az egyszerű, ártalmatlannak tűnő kérdésre a válasz. Figyelmesen hallgatom feleletét, reakcióját, melyet kivált belőle a látvány. Elmereng, emlékhez csatolja választását, én pedig gondosan elraktározom agyamba a hallottakat. Csendesen veszem tudomásul rejtett jelentésű szavait, legalábbis egy pillanatig.
- A változás nem mindig rossz. Meglehet, észre sem vesszük, valójában mennyire szükségünk van rá. – osztok meg vele egy gondolatot, mire sétánk folytatásával engem kérdez - Minden virágnak meg van a maga jelentése, de a döntést nem ez határozza meg. Úgy vélem, ezen gyönyörű növények közül a legkiemelkedőbb kiválasztása személyes kapcsolathoz, emlékhez köthető. Minden esetben. Számomra, a fehér liliom legkedvesebb mindközül. Noha, említette a rózsát, melynek igen ritka példánya a genetikailag kifejlesztett kék színben játszó. Jelentése; megbocsátás. Szintén közel áll szívemhez. – válaszoltam lágyan, kedvesen és teljesen őszintén. Nem volt okom mást mondani, ez leír, jellemez engem és Charlotte nem egy ügyfél, se nem ellenség a szememben. Egy bájos, ifjú nő, akivel kellemesen el lehet beszélgetni, miért is ne lehetnék nyílt vele!?
Beszélgetésünk új irányba tereli gondolataimat, egy egészen más ösvényre visz és ez újabb kérdést vet fel bennem. Egyszerű ismerkedésnek szánva, éppen úgy, mint az előbbit. Nem könnyű megválaszolni, valóban némi önismeretet igénylő feladat, ám mondhat bármit. Bármilyen kort, helyet, részletet, vagy egy egészen tág szegletet. Amihez kedve van, ahogyan kedve van. El is gondolkozik kissé, kutatni kezd elméjében, keresi az ideált, a számára legtökéletesebb pillanatot, amiben valaha része volt, vagy éppen része lehet. Nem lepődök meg, mikor válaszába beleszövi a napfényt. Való igaz, magam sem tudom milyen lehet a természet adta jelenségben sütkérezni, halvány emlék csupán, valamint az a csöppnyi engesztelés, látkép, melyet tévém közvetít. Még egészen frissnek mondható az ő szemében ezen élmény, mégis, átérzem e kérdéshez való viszonyát, hozzáállását, vágyát.
Tovább haladunk, kisvárosunk nem rendelkezik hatalmas parkkal, de éppen elegendő egy üdítő sétához. Zöld pázsiton, apró ösvényen, rügyező fák ölében, bokrok takarásában járunk. Egy-egy lámpa ad némi fényt, ám többnyire mint két árny, éjszakai jelenség, szellem kelünk át rajta egyik padtól a másikig. Jogosan kapom vissza a labdát, melyet felé dobtam, egy nehéz kérdést, melyre azonnal tudom a választ, hiába néhány kellemesen megélt új élmény ebben a modern, rideg világban. Szívem minden tragédia ellenére, vissza vágy. Épp mielőtt vámpírrá váltam volna, vagy egy kicsit még korábbra. Megállok. Önkénytelenül, reflexből torpanok meg, ahogy testem nem képes tovább mozogni önnön biztonsága érdekében. Jégszoborrá válva meredek le a földre, ahogy feltör bennem e kedves emlék, egy foszlány. Ajkaim szóra nyílnak, halkan, teljesen elveszve mondandómban felelek, tulajdonképpen, saját kérdésemre.
- Otthon. A feleségemmel, miként boldogan rám mosolyog…. a kisfiúnkkal, látni csillogó szemeit. Szeretném… újra a karjaimban tartani. – szemeim megteltek könnyekkel, szaggatottan, lomhán ejtettem ki a szavakat. Láttam magam előtt a jelenetet, londoni házunk nappalijában ültem, egy fotelben, Emory gondtalanul felém közeledett, karjából átadta az apró William-et és…
Ledermedve meséltem. Világos íriszeim egyenesen lefelé tekintettek, könnyeim homályossá változtatták a kavicsos út képét, szinte nem is azt láttam, hanem a helyet, melyet elképzeltem. Arcvonásaim megváltoztak, átadtam magam az érzésnek. Azt hiszem, erre mondják, hogy valami visszafelé sül el. Ugyan, egyetlen sósvízcsepp sem gördült le arcomon, jól látható volt az elérzékenyülés. Beletelt néhány síri némaságba fulladt másodpercbe mire realizáltam hol vagyok. Megköszörültem torkomat, hosszú időnek tűnt az elmúlt pár másodperc, súlyosnak, így kénytelen voltam pislogni párat, hogy visszarázódjak a jelenbe és visszakapjam testem felett az uralmat.
- De ez… sohasem fog megtörténni. – igyekeztem visszavenni valami emberibb hangszínt attól az érzelmektől fűtöttől, mint amivel korábban válaszoltam. Férfias könnyeimnek megálljt parancsolva emeltem fel fejemet, igyekezvén a hűvös levegőn kijózanodni. Mindez több volt, mint amit ily’ kevés ismeretség után megosztani véltem partneremmel, még sem bántam meg, noha az a tökéletesnek tűnő álarcom leomlott és megmutattam milyen sok gondolat, érzés lapul meg alatta. Felszegve állam, egyenesen előre nézve invitáltam a hölgyet utunk folytatására, kimondatlanul kérve magamnak néhány percet, hogy összeszedjem gondolataim, előtörő emlékeim és ismét ama Lord lehessek, akit elvárnak, egyenesen megkövetelnek tőlem. Ha kimutatom érzéseim, azzal célponttá teszek sokakat, veszélyeztetem az eddig elérteket és nem magamért, hanem másokért dolgozom, nem hagyhatom őket cserben.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 985 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Kedd Jan. 09, 2018 12:47 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
When I break my feelings for you.

Blood
1441 ♕


Minden életben ott van a fájdalom és veszteség, hiszen ez a körforgás. Elmúlik és megszületik, szükséges, kényszerű az öröm és a kín. El kell viselni, túl kell lépni. Persze, mondom ezt én, aki saját köreit járja újra, de mégis csak haladok, mert egyre inkább engedem el, hagyom leülepedni a dolgot, hogy ha az nem enyészik el, akkor én zárjam el, nehogy mérgezzen.
„Luxus a mi érzelmünk.” - Nagyanyám kongó szavai, melyek biztos támpontok. Sosem gondoltam volna, hogy ebben az életben ennyire szükségem lesz rájuk. Nem népet, nem családot, csakis önmagamat kell vezetnem. Megtalálni az utat, amin járhatok, mert a mostani még túl rögös, még meg-megbotlok. Fel kell kelni, és menni tovább. Folytatni, haladni a többiekkel, úgy tenni, mintha élők lennénk, pedig cseppet sem. Színjáték megint csak, hogy elvegyüljünk az emberek között, kihasználva őket, hogy lecsapjunk, de értékes álca, mert milyen egyensúly ez velük szembe? Jobb, az ártatlan világ nekik, mint a tudat, hogy bármelyik sarkon van egy hozzám hasonló. Füllentés, érdemes hazugság... Nem tudom. De egyelőre biztos vagyok benne, ebbe a világba nem akarok belenyúlni.
Hallgatom, és milyen igaza van, általában az emlék az, ami becsessé tesz bármilyen tárgyat az ember szemében. Boldog, boldogtalan, de egy fontos emlék. Meglepődök, hogy a kék rózsát nevezi meg, hiszen az abszolút a módosított rózsák egyike, ami az ő korában még aligha létezett. Mily érdekes, mily furcsa, azt hinné az ember, maradványa Wolsey a múltnak, legkevésbé sem. Halad a korral, fejlődik vele, pedig az mindig csak mellette fog sétálni. Nem tudnak eggyé válni, hiszen kortalanok vagyunk. Az idő vasfoga nem harapott belénk, nem rozsdásítja testünket és elménket, minket sokkal inkább más vezet. Ez jó vagy rossz? 10 nappal ezelőtt minden kérdés nélkül rávágta volna, hogy rossz. Igen is rossz, fertő vagyunk a Földön, aki csak pusztít, aki csak rombol, nyomorba dönt. Most? Most nem vagyok már benne oly biztos, természetesen, nem vagyunk az élet körforgásában benne, ami semmiképp sem jó, viszont látjuk a történelmet, látjuk a világot, a tudást tovább tudjuk adni, csak rajtunk múlik, mire használjuk fel... Úgy tűnik, Lord Wolsey csiszolása jó munkát végzett rajtam, még ha a folyamat nem az életem fénypontja volt. Mondhatnám, hogy elfelejtem, de nem lehet. Követnek az emlékek, ott fénylenek mindig előttem, ahányszor kinyitok egy tasakot,még most is meghasonul, ahogy a Lordra emlékszem, csak hogy a jelen azt koptatja. Nincs ennyi hely a memóriába, így inkább az újat raktározom el. Nem oly komoly, nem oly merev, sokkal inkább érződik élőnek, mint eddig. Én váltottam ki ezt, vagy viselkedik így is, csak éppen mellettem feszül meg, mint egy húr? De erre a kérdésre azt hiszem, jobb nem tudni a választ. Legalábbis egyelőre biztos. De annak örülök, hogy a páncél nem oly rideg-hideg, távoli. Erre is azt hiszem a kellemetlen múlt bélyegett nyomott, a kapocs létrejött, nem mondhatjuk azt, hogy nem ismerjük egymást. Azt, semmiképp sem.
Csapongunk a témák között, keressük a megfogható tényeket, és igazság szerint örömmel is válaszolok. Kíváncsi vagyok a jellemére, egyrészt mert vámpír. A második életemben - az első rútul becsapott, de a második által lehet már egy könnyed képem. Igaz, mindenkire nem feszíthetem rá, de még így is van miből kiindulni. Jó tanító, és ahogy beszélgetünk, tudom, érzem, jó ember is, már ahogy lehet egy vámpírról beszélni. Másrészt pedig mert segített. Ugyan, még nem tudom, mivel fogom visszafizetni a hálámat és köszönetemet, de nem felejtettem el, és nem is fogom. Egyszer, ha eljön valaha is az ideje, szeretném bármily formában leróni a tarozásomat, noha sejtem, az ő fejében ilyen nem fordult meg. Bennem kattog egy ideje, a lelkiismeret játszik velem és tudom, ez a legkevesebb azért, hogy áldozta rám az idejét, és elkísért eddig és még tovább is. Egyszer Lord, még kvittek leszünk!
Megáll, megtorpan, erre még én is önkéntelenül megállok, hiszen karom még mindig az övét karolja át. Nézem az arcát, látom a beállt változást. A szavaim könnyedek voltak, mint egy nyári szellő, miközben gondolataim révetegek, de ahogy meglátom vonásait, én is változom. Tudom, hogy amit mondani fog, nem vicc, nem egy könnyed kis téma, fontossága lesz és valóban.
Feleség, és gyermek... Nem kérdezem meg, mi történt velük, de azt tudom, hogy már nincsenek életben. Túlélni őket, tudni, hogy magunk örökké élünk, ők pedig egyszer koporsóba kerülnek...? Ezzel még én sem néztem szembe. Csak zártam magamtól el a gondolatot, pedig el fog jönni. Olyan álom, ami sosem teljesül...A szavak rám is nyomást gyakorolnak, hisz olyan lányok és nők közé tartoztam, akik mindig is terveztek családot. Nekem is volt, igaz, néha veszekedős, néha szórakozott, néha pedig túl komoly, de igazi család. Olyan kör, ami biztonságot, szeretetet teremt, amibe mindig vissza lehet bújni. Mint a miénk, mint William és Henry. Apa és anya és lehetne sorolni mindenkit, akikhez visszavágyok, akik a családom, akiktől még elbúcsúzni sem tudtam... Most pedig...Sosem lesz gyerekem, sosem fog szív dobogni az enyém alatt, hiszen már az enyém sem dobog. Soha sem lesz, nem fogom látni, hogy miben képeződtem le, miben fogok megjelenni a jövőben. Ez már elszállt. Férj pedig? Oh, minek? Ha ő meghal, ha ő öregszik, én pedig örökké ugyanaz a vonástalan porcelánbaba leszek.
Nézem a megtört arcot, és amit eddig elnyomtam magamban, hirtelen felszínre tör. A vámpírok egyedüli lények. Nincs értelme szeretni, ha a személy meghal, nincs értelme haragudni, ha az illető koporsóba kerül. Nincs értelme senki se felé érezni semmit, hogy ha azok elvesznek. Most üt szíven, most látom csak a sanyarú jövő képét. Mi örökké szobrok maradunk, a többiek pedig por és hamu. Porból leszünk, porrá leszünk. Na hogy is van ez igazán?
Kedvesen, bizalmasan megszorítom kezét, nem azért, hogy kizökkentsem, hanem mert itt vagyok. Ennek súlyát, nem kell egyedül cipelnie, nincsen egyedül. Bár, nem tudom mit jósol a jövő, de most még együtt fogunk visszatérni az irodához.
Nem mondok semmit, nem teszem tönkre a pillanatot, hagyom, hogy a csend és a múlt leüljön közénk. Hagyom, hogy maga szedje össze magát, hiszen én ebben maximum csak erősíthetem, de nem több. De leginkább azért vagyok képtelen beszélni, mert meglepett. Olyat árult el, amit nekem eszembe sem jutott volna. Megnyílt. Lelkét megnyitotta előttem, bizalmába engedett, és ez nagy szó egy olyan mogorva arctól, aki pokerarccal tűri végig, ahogy egy nő őrjöng, hogy hadd kapjon egy csepp vért legalább. Miért Lord? Miért enged közel? Mindig oly távoli, oly megfoghatatlan, mégis most közeli, itt van mellettem, miért?
Az álarc leesett. Én össze akartam zúzni pedig, de nem tudtam, hogy alatta ily mély sebek leledzenek. Nem mintha, bármelyik is befolyásolna miatta, attól még ugyanaz a férfi maradt a szememben, aki teli van célokkal, határozottsággal és erővel, de akinek van egy emberi oldala is. Egy olyan oldala, amit alig ismer bárki is... Miért kaptam jogot hozzá?
Egy pillanatra elgondolkodom, ahogy újra lassan elindulunk az ébredező fák között, talán, mondanom kéne valami hasonló régi emléket, valamit, ami nekem fontos, de azt hiszem balgaság lenne. Nem kell ide felesleges szó, elég ha tudja, figyelek és hallgatom. A legapróbb rezdülését is figyelemmel kísérem, érdekes, de az arcán úgy el lehet időzni, keresni a gesztust, keresni bármi változást. Olyan emberi most, és igazán megtisztel, hogy megismerhetem. Nem gondoltam volna, hogy a vámpírlét egy ilyen lovaggal fog megajándékozni. Azt hiszem, a Sors igazi játékmester, de mégis csak a rosszban is van jó, ahogy fordítva is.
Haladunk tovább a fák között, az út elágazik ugyan, de én húzom az egyik irányba, ami nem oly zajos, de mégis csak valami madár szólal meg fejünk fölött.
- Hallja? - mosolyodtam el. - Ne hagyja, hogy ez az álom elvesszen. Őrizze meg, mert nekünk megadatott, hogy örök időre emlékezzünk. Más feled, de mi sosem. - Naivitásom néha határtalan, néha még magamat is meglepem ezzel. - Amikor átalakultam, azt hittem, a világ az ellenfelem és nekem le kell győznöm. Mindenáron. Maga volt az, aki megmutatta hogy nem, tudja? Maga volt az aki rávilágított arra, hogy vannak elérhetetlen dolgok számunkra, átkok, amikből nem bújhatunk ki, de vannak mellette előnyök, apróságok, amik tovább vihetnek minket. Megadatott az örök idő, használjuk ki. A felesége és gyermeke, ha nem is teljesül, de örökké fog élni önnel. Egy ember erre képtelen. Maga viszont megteheti ezt nekik. - Mert az emlék örök. Fakul, elkopik, de nem a mi fejünkben. Az ember meghal, de az emlék örök. - Hóvirág? Ilyenkor? - engedem el a kezét egy pillanatra, hogy leszakajtsak egyetlen szárnyit. Majd vissza is tértem tempósan. Hogy vesszünk el az időben, ha nem tudunk? Nem barátságot ajánlottam, sem semmi mást, hanem azt, hogy erőt adjunk a másiknak, ha az megremegne. És ennyi.



A hozzászólást Charlotte Rowndis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 09, 2018 6:49 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Kedd Jan. 09, 2018 4:40 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Maszkok. Álarcok. Titkok. Szenvedélyek. Színház. Játszótér. Az élet maga egy hatalmas színdarab, amiben mindenki részt vesz. Milliárdnyi szereplő külön élettörténetekkel, gondosan felépített karakterek, fontos események, jelentős szerepek és elmúló, jelentéktelenek. Nem számít milyen korba születünk, bolygónk mely tájára, mert minden egyes helyen, minden egyes gúnyában megbélyegződünk. Elvárásoknak tesznek ki, úgy nevelnek, meg kell felelni a társadalom elvárásának még akkor is, ha az szöges ellentéte önnön lényünknek. Gyermekként ki kell alakítanunk egy tévképet, egy hamis, sokak által elfogadhatónak tartott szerepet, amit felnőttként csiszolgatva tökéletesen elvegyülhetünk társaink között, részeivé válhatunk a játéknak. Nem csupán a nőktől várják, várták el, hogy asszonyokká legyenek, de a férfiaktól is megkövetelték ugyanazt, noha sokkal lazábbnak tűnt e parancs, nem volt az. Ebben élek, most is benne tetszelgek, vámpírként sem mondhatom el magamról, szabad vagyok. Nem mutathatom ki mély érzéseimet, nem szerethetek, ölelhetek, hódolhatok hobbimnak vagy bármi másnak, úriemberségemet nem vezérelheti önnön gondolkodásmódom és személyem, csakis a rideg maszk, az a csuha, melyet magamra szabtam. Munkámnak élek, hogy azzal segíthessek másokon, megmenthessem az emberiséget, óvjam őket, titkon oltalmazzak és ezt csakis így érhetem el, elrejtve önnön magam, rosszakarók, ellenségek nyomába szegődve teendőimre koncentrálva, minél kevesebb nem-munka kapcsolatot kiépítve. S az ár… elpusztíthatnak időközben, de legalább tudni fogom, tettem valami jót, még akkor is, ha senki se fog emlékezni rám.
Tökéletességet mutató maszkom lehull, miközben elmerülök az emlékben, a képben, mely oly’ kedves számomra és már sohasem lehet az enyém. Elmentek, elvesztettem őket. Arthur elmondhatta volna, altatásom előtt, a fiamat megmentette, de már késő volt. Ő felcseperedett, nem emlékezett rám, az arcomra, nem adhattam meg neki, amit egy apának kellene, így kijelenthetem, azon az estén mindkettejüket elvesztettem, ezért csakis egyetlen személy volt felelős. Haragszom még? Gyűlölöm, megvetem, ritka pillanatokban előjön, ám már nem oly’ heves, mint aznap volt.
Charlotte szorítása segít visszatérnem a jelenbe, oda, ahol jelenleg tartózkodik fizikai valóm. Idegen számomra ez a világ, a fények, ama technológiai előre haladás, melyet elértek az emberek. Lenyűgöző, mégis ijesztő. Megrémít, ezzel mennyire ellustultak és hány, megannyi jó tulajdonságot elhagytak. S még azt mondják, a viktoriánus London volt sötét és rettegett.
Mély levegőt veszek, nem nézek oldalra, inkább felszegem fejem és a hűvös levegőben keresek menedéket érzelmeim elől. Lassan megszáradnak könnyeim, minden egyes lépéssel próbálom visszaépíteni hamis gúnyám, hideg falam szívem, személyem köré. Leül hozzánk a némaság, csendbe burkolózunk, míg egy hang, majd a mellettem jövő nő szavai meg nem törik, éket nem vernek belé és szavaival meggátolja építkezésemet. Elengedve karját, felé fordulok, hogy lássam íriszeit, arcának vonásait, miközben megragad s nem ereszt. Ragaszkodna melegséggel teli alakomhoz, vagy mindössze emberi kíváncsiságból, ártatlan ártalomból tör utat magának, rombolja le maszkomat, ezzel részint belepillantva saját mélységembe.
- Köszönöm, Charlotte. – mondom őszintén, halkan, még egy mosoly is kiül ajkaimra, ahogy meghallgatva kedves szavait örömmel tölt el. Be kell látnom, igaza van. Itt élnek bennem, mélyen szívembe zárva és onnan senki sem veheti el őket, megemlékezem rájuk és így fennmaradnak.
Figyelem, miként csattan fel hangja, lép el mellőlem egy védett, ritka virágért, melynek virágzási ideje rég lejárt. Tekintetem először a növényre, majd az ifjú vámpírnőre téved, vonásait figyelem, majd megosztom ismereteimet: A keresztények Szűz Máriát ábrázolják hóvirággal, a remény jelképe, mivel úgy tartják, hogy a Paradicsomból Ádám és Éva hóvirággal vigasztalódott. Szerelemben tisztaságot jelent, a görög mitológiában a danaidák ősanyjának neve, ezen felül keresztnévként is használják. – jegyzem meg hátul összefogott kézzel, kihúzva magamat, halvány mosollyal ékesítve arcom vonásait – Talán, ahogy eme csodás és ritka virág fennmarad, úgy maradunk meg mi is. Jelképeiként egy letűnt kornak, időtlen állva a változást és miként a fekete szénből is gyémánt lesz, úgy válunk mi magunk is értékké. – teszek szavaimhoz egy gondolatot, mely az örökkévalóról szólt, majd befejeztével leengedtem kezeim és balom nyújtva invitáltam sétánk folytatására egyénként egyedülálló és bájos partneremet. Eleinte őt figyeltem, lágy, barátságos tekintettel, halvány mosolyom még mindig ott ült vékony ajkaimon, eztán elengedve e képet, világos íriszeim körül járta környezetünket, végül a tarka égbolton állapodott meg. Egyetlen felhő sem takarja, Beacon Hills fényein túl, messze a műholdaktól ott ékeskednek a csillagok. Létünk egyetlen természetes fényei, melyeknek nincs köze kapcsolatainkhoz. Szorosan hozzájuk tartozunk, függünk tőlük, s ahogy lassan elvesztik fényüket, kiégnek, olyan mértékben vesznek el az Éjszaka Gyermekeinek lelkei is. Mélán, sokáig tündökölve, de végül megtörve kötünk ki, mindannyian. De, hogy ez a nap mikor jön el, egyáltalán megérjük-e, az már egy egészen más kérdés.
Hosszú percekkel később felmerül bennem egy gondolat, valami, ami megragadt bennem beszélgetésünk közepette. Elmélázok rajta, kérdezzek vagy se, illendő lenne-e vagy netán oly mély sebeket szántanék fel vele, amiket magam sem szívesen tennék meg. Mégis, kíváncsiságom győz, túllép úriemberségemen, tapintatomon és megerősíti a vágyat, mi azért játszik, küzd, hogy jobban megismerhessem az oldalamon jövő hölgyet. Kapcsolatépítés céljából, vagy csupán hosszú évtizedek után jól esik valakivel beszélgetni, nem tudnám megfogalmazni, pontosan megragadni a lényeget, hiszen még csak most találkoztunk másodjára. Legutóbb, bár tisztelettudón kezdtük társalgásunk, átcsapott valamibe, amire egyébiránt nem vagyok büszke, noha nyugtat a tudat, most itt áll mellettem, hajlandó, szabad akaratából velem tölteni egy kis időt, ő döntött úgy, visszajön. Ráadásul, meg is köszönte közös munkák fáradalmait. Ennél többet nem kívánhatok, mint a sikert és önnön elégedettségét.
- Ha meg nem sértem kérdésemmel, szabad tudnom, mi történt az édesapjával? – teszem fel végül a kérdést annak ellenére, könnyedén utána járhatnék magam, sőt, talán a választ is tudom, ám kapcsolatuk alakulásáról ő a legjobb forrás, nem ellenben azt említeni, kellemesebb ekképpen megismerni valakit, mintsem fekete-fehér lapokból, tény adatokból, üres bábokat bámulva, melyek tudatlanul elénk tárnak egy látszatot, de az is éppoly hamis, mint az világ minden emberén lévő maszk. Semmi sem igaz, s mégis van igazság e földön.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 916 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Kedd Jan. 09, 2018 7:57 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
When I break my feelings for you.

A Small Measure of Peace
1228 ♕


Káosz alkotta viharban mit várjon az ember? Miben keresse meg létének igazát? Mi az, ami erőt és életet ad? Mi az, amitől képesek vagyunk tovább lépni? De nem az emberek, hanem mi, vámpírok? Mi lenne az? És most ne oly megfogható dolgokra gondoljunk, mint a vér… Hogy képes 1850-es évek óta talpon maradni? Mi az a mechanizmus, ami tovább lépteti? Miért nem vagy üres Wolsey? A lelked – még ha kárhozott is – teli van élettel, érzéssel, melyből oly keveset mutatsz meg. Háborgó vihar lehetnél, de mégis olyan vagy, mint a tükörsima tónak a felszíne. Sehol egy hullám, sehol egy ránc – letisztult. Úgy megtanulnám, de félek, csak kiüresednék, félek, hogy a halhatatlanság, nem csak a testemet, de a lelkemet is megdermeszti. Tanítasz, mégis a z átadott tudásodat legszívesebben ellökném, hogy maradjak élő, pedig már réges rég nem vagyok az. Csak kapkodok utána, de kifolyik a kezemből, mint a tengerparti homok, elfújja a szél, és máshol gyűlik össze dűnévé.
Annyit teszek, hogy ne vegye ezt észre senki sem, nehogy kiolvassa, nehogy megtudja… Nem volt nehéz életem, mindenem megvolt – család, rang, és a legrosszabb eddig, hogy elvesztettem őket. Ő ennél valószínűleg sokkal több mindent élt meg, nem kell ahhoz szó, hogy tudjam, elég a repedéseket meglátni a maszkon… És mégis, én tűntetem fel magamat úgy, mint egy áldozat. Mondhatom, szórakoztató. Külső szemmel sírva nevetnék magamon. Charlotte, te butus, miért van az, hogy épp hogy mást kéne figyelned, mégis csak magadat elemzed? Elizabeth mama hányszor mondta, hogy pedig… De azt hiszem, ebben halott anyámra ütöttem, ha oly sok másban nem is. A fiúk jobban örökölték anyám vonásait, mint jó magam, inkább voltam az az apja-lánya típus.
Nézem a hófehér szirmokat, melyek oly tiszták, oly ártatlanok, és én önkényesen leszakítottam… Mondhatni, csak egy növény, mégis meg lehet húzni a megfelelő párhuzamokat. Elgondolkodva forgatom ujjaim között, majd felnézek a Lordra, aki engem vizslat, önkéntelenül is oldalra döntöm a fejemet. Mintha a másik akarna mélyen meglátni valamit, ki lesz az első, aki talál?
Végül csak felkuncogtam. – Maga mindig tanít valami újat. – És tényleg mindig. Minden beszélgetésben van burkolt tudás, szavaiban ott az információ, az újdonság, amit az én röpke 27, illetve már inkább 28 évemmel nem tudtam megtanulni eddig. Nem tudtam, ezt a hóvirágról. Valóban, a jó diák, holtáig tanul.
- Ha van az a nyomás, ami a szenet is átalakítsa, akkor lesz csak gyémánt… – fűztem mellé. Érték, csak úgy lehet, ha az ember enged a változásnak, és ez a vámpírra is azt hiszem, igaz lehet. Ha megrögzötten a vért nézzük, az elmúlt életet, és nem tudunk kilépni belőle, nem leszünk gyémántok, megmaradunk grafitnak. Mily szép gondolatmenet, azonban végig is csinálni, már sokkal másabb. Könnyűnek tűnik, amiről elfecsegünk, de tömérdek mást is hordoz magában, csak engedni kell a belegondolásnak.
Bólintottam egyet egy igaz mosollyal, miközben újra belékaroltam, melléléptem, és együtt haladtunk a kijelölt ösvényünkön. Mosollyal, mely megértést, részvétet, kedvességet, hálát, köszönömöt és még egyéb mást hirdetett, ami a szívemet megszállta. Sokáig néztem a virágot, míg végül elraktam, amíg el nem marad, velem maradhat. Az idő elszáll fölötte, és ő lesz az első, akit ilyen tekintettel fogok nézni, egészen a pusztulásáig. De következő tavasszal újra ki fog nyílni, és én ezt szemrevételezhetem. valami meghal, de valami születik, hiszen az anyag nem vészhet el, a körforgás nem szakadhat meg.
Jókedv körbeleng, és ez még akkor sem szakad meg, mikor Mortdecai felteszi a kérdést. Csak halványul, mint a képek színe, melyek megfakulnak a napfényre. halványul, és elgondolkodom. Akarok-e én erről beszélni? Felhánytorgatni annyi dolgot, és a múltban elmerülni, miközben pont most vettem a fáradtságot és elengedtem.
„- Meg ne halljam tőled ezt még egyszer! Nem lesz botrány! – A Hang élesen hasított a levegőbe, miközben a dobogó léptek közeledtek felém, én mégsem tudtam megfordulni. Nem akartam, és összeszorítottam a fogaimat. – Te vagy a brit királyi hercegnő, méltón viselkedj hozzá! Egy ország figyel téged.
- Igen. De mint minden ember, én is lehetek az! Will és…
- Ne hozd ide őket! Kötelességed van, és aszerint kell tenned. Ha én azt mondom, akkor meg is teszed. Nincs apelláta, dolgod van, mint hercegnőként, mint nőként!
Éles tekintettel fordultam felé. Azt hinné az ember, a 21.században már nincs új a nap alatt, de igen, mikor a hagyományok megkötik az embert.
- De Meghan és Catherine nem is…
- De te Charlotte Elizabeth Jane Mountbatten- Windsor walesi hercegnő vagy! Ne felejtsd el, hol a helyed… - A harag lángolt az arcán, mégis szemében észrevettem azt a szeretetet, amivel jót akart. Jót akart a felnőtt lányának…”
A kezdőpont, a történés, amihez visszavezethető minden tettem, egészen, hogy vámpír lettem.
- Remélem semmi és jól van – sóhajtottam fel nyugtalanul. Nem találkoztam a hírekben halálával, úgyhogy az aggodalmon kívül biztosan jól van, csak éppen megfullad az idegességben. El sem tudtam búcsúzni tőle, és azt hiszi, eltűntem dacból. Még csak meg sem tudtam magyarázni neki, hogy nem így van. Nem hinném, hogy megvet, mert a lelke mélyén ott van a szülői gondviselés, de mint rangos ember, nem mint szülő, biztosan azt teszi. Mindig is inkább vele jöttem ki jobban, mint a mostohaanyámmal, édesanyám pedig még idő előtt távozott, de az utolsó pár évünk tényleg kacifántosra sikerült. Kevésszer beszélgettünk úgy, mint régen.
- Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk és azt hitte, hogy azt akarom, amit ő. Nem vette észre, hogy más ösvényen járok, és nem vagyok olyan, mint a bátyáim… Nem akartam az lenni, mint aminek születtem. Azt hiszem, visszatekintve, én sem álltam hozzá megértően – sóhajtottam egyet váll vonva. Ennél többet nem akartam elmondani, nem voltam büszke a baklövésemre, azonban, nem kellett volna hagynom, hogy apám úgy befolyásoljon. Ki kellett volna állnom magamért, és a jövőmért. Egy fruska voltam, de ha az is, akkor legalább méltón kellett volna az lennem. – Pontosítva, későn érő típusként lázadtam, és ostobán viselkedtem sokáig. Addig az estéig…– vittem el egy könnyed mosollyal a témát. Elég nyomasztó a beszélgetés, nem kell még nyomasztóbbá tenni. Elkerültem a tekintetét, és felnéztem a fákra, az égre. Egy világot hozhattam volna létre magamnak, mégis hagytam, hogy az apai kéz irányítson, mégis hagytam, hogy a negédes szó vezessen az ajtó mögé. Már feleslegesen bánom… Már megtörtént. – Tudja, a királyi család, sem olyan tiszta, mint kívülről látszik. De ha jól sejtem, ezzel azért tisztában van – szívtam be mélyen a levegőt. Éreztem, hogy egy ember közeledik felénk, éjszakai futó, ami elég veszélyes is lehetne. Grimaszoltam egyet, ahogy pulzusát meghallottam, szíve vad tempóban dobogott, és mondhatni csábított, de ahogy eszembe jutott a vér, máris csak nyeltem egyet kelletlenül. Nem voltam éhes, azóta nem kívántam úgy, mint régen.
- Mi történik az áldozataival? Nem hiszem, hogy örökre megtartaná őket – figyeltem az embert, ahogy elfutott mellettünk, és eszembe jutott a szőke, aki oly mosolyogva távozott. Oly elégedett volt magával, olyan boldog. Olyan szánalmas, pedig csak vak, nem lát túl a fán, nem látja a veszélyt. – De persze, nem kell rá válaszolni, ha nem most szeretne. Akkor viszont az a kérdésem,mit csinálna, ha egy álló napot eltölthetne a napfényben? – pillantottam rá kíváncsian. Persze, hogy érdekelt, mert így Mortdecairól is kerül napvilágra tények. Egyre közelebb kerül hozzám ezáltal, máris jobban látszik, hogy az oly hideg, merev maszk, ami mai nap során lekerült, nem is oly sziklaszilárd. Élő élettelen, akit saját élete bezárt egy páncélba.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Jan. 10, 2018 12:48 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Őt figyelem. Árgus szemmel, mégis lágy, szerény érdeklődéssel, kíváncsian figyelem mozdulatait, arcának mozgását, követem tekintetét, húsos ajkainak görbületét. Felém tekint, íriszeibe mélyednek, hosszá simulnak, egybe fonódnak enyéim, s arra gondolok, legszívesebben el nem engedném. Végtelen időkön és téren át nézném szemeit, a hozzá tartozó keretet, pilláit, szemöldökének ívét, orcájának simaságát, orra formáját, vaskos ajkait. Végül, egy mosoly kíséretében elengedem az időtlen képet, magam elé, egyenesen a földre tekintek. Egy pillanat, annyi kellett, hogy az óra ismét ketyegni kezdjen, járni, előre ballagni, netán szaladni. Mire ismét felé fordítottam fejem, már talpon is volt. Tudásom egy részét megosztva, önnön gondolataim közkincsé téve szólaltam fel. Szavaimra szinte azonnal felelt, megadón vettem tudomásul megállapítását: „mindig tanít valami újat.” Így lenne?
- De, a nyomásnak nem kell kellemetlennek lennie. – önkénytelenül csúszik ki ajkaimon a mondat, melyről egészen eddig úgy hittem, csak fejemben, elmém letisztult gondolataiban osztottam meg. Ott kongott, s most hangszálaimon keresztül kikiáltott a nagyvilágba. Visszaszívnám, ha megtehetném? Nem volnék ebben oly’ bizonyos. Burkolt célzás volt? Valami titkos gondolat, mélyen elmerülve valahol? Meglehet. Nem kellett volna kimondanom, mégis megtettem. Magától jött, természetesen, könnyeden, mégis, azonnal elkaptam tekintetem. Milyen gyermeteg. Mintha soha el nem hangzott volna, ki nem mondtam volna e halk, önmagukban ártalmatlan, ugyanakkor sokat rejtő, sejtető, megmagyarázatlan gondolatokat rejtő mondatot. Szerencsére, időben észrevettem és nem folytattam a gondolatmenetet azzal: „Lehet kellemes is. Vágyott. Érzéki.” Nem, Fortuna kegyének hála sikerült megfékeznem nyelvemet, mielőtt valami badarságot mond. E tánc… nem megengedett számára. Vagy, csak én félnék tőle, egy keringőtől, melynek pusztán tétován ismerem lépéseit? Ha igen, az elindulástól tartanék jobban, vagy attól, mi lesz a legvégén?
Elhessegetem gondolataim, mély levegőt veszek. Az est, kellemes, tavaszi hűvöse jól eső érzéssel tölti meg tüdőm. Kijózanít, helyre rak. Balom nyújtom Charlotte-nak, együtt indulunk el ismét az éjszakában. Próbálom nem őt nézni, helyette megállapítom környezetünk, végül az égbolton köt ki figyelmem, noha a hozzájuk fűződő gondolataim sem elegek ahhoz, hogy végleg megszabadítsák elmém azoktól, melyek a belém kapaszkodó nőről szólnak. Talán, azért, mert tél óta, de leginkább hosszú évtizedek óta, ő volt az első, aki előtt nem bántam meg, hogy önkénytelenül is elgyengültem. Lehullott a maszk, melyet viseltem és nem lett belőle baj, nem éreztem magam rosszul tőle. Vajon eljön az a nap, mikor nem könnyekkel telt szemekkel fogok visszagondolni arra, ami volt? Ha lehetséges, nem-e azért lesz az, mert már elveszik belőlem a törődés, az emlék őrzése és megóvása nem-e válik teherré, feleslegessé? Miért nem sírunk egy-egy szerettünk elvesztésének gondolatától? Mert emléke olyannyira megfakult, hogy emlékszünk milyen is volt, vagy már nem szeretjük tán, közömbössé lesz az idővel, vagy egyszerűen megtanuljuk elfogadni a hiányt? Sajnos, vannak dolgok, amikre egy több száz éves vámpír sem lelhet választ, akkor sem jó indoklás, ha örökké élünk és mindent látunk közben. Nincs definíció, mindenkinek mást jelent, másként éli meg, akár csak a szerelmet.
Végül, hosszú percek némaságban töltöttsége után ezen témák, gondolatok mellett sikerül találnom valamit, megragadni és felhasználni, még úgy is, nem a legszívmelengetőbb, mint azt szeretném. Fájdalmas lehet, olyan, amiről az ember nem szívesen beszél. Önnön magamon tudom, sokkal nehezebb beszélnem szüleimről vagy tulajdon nővéremről, mint kedvesemről és közös gyermekünkről. Nem csupán a rideg, fájdalmas emlékek miatt nehezebb beszélni róluk, hanem a szégyen és düh miatt is. Emory, William, ők igazi, valódi, maradandó és elvehetetlen boldog pillanatokat adtak, megajándékozták életemet, azt hiszem, az ő kedvességüket szeretném visszaadni azoknak a szerencséseknek, akik előtt képes vagyok beszélni róluk. De, a megnyílás sokkal nehezebb és fájdalmasabb, még így is, mint azt valaha is hittem volna. Nem számít mennyi idő telik el, ha rájuk gondolok, egyszerre fog el a bánat és öröm, könnyeim, érzelmeim tengerét pedig képtelen vagyok visszafogni. Éppen emiatt, kissé félve ugyan, így a lehető legudvariasabb és megértőbb formába csomagolva teszem fel a kérdést, ugyanakkor, őszintén.
Figyelmesen hallgatom szavait, bár tekintetem egyenesen előre, az útra szegeződik, fejem enyhén, alig észrevehetőn a nálamnál alacsonyabb nő irányába döntöm, ezzel a gesztussal is önkénytelen kifejezve, hallgatok, minden egyes elhangzott szót magamba szívok, elemzek, megjegyzek. Eleinte könnyen letudja a dolgot, ám végül, úgy határoz, megnyílik előttem. Ezt kifejezetten értékelem. Mások bizalmát magunkénak tudni az egyik legértékesebb dolog e világban. Nehéz megszerezni, sokan képtelen megbecsülni fontosságát és mikor könnyedén elvesztik, akkor döbbennek rá, mit is jelentett igazán.
- Azt hiszem, tudom miről beszél. – láttam némi párhuzamot az ő, valamint saját esetemben a szülőkkel, ám bárhogy is csűrjük-csavarjuk a történteket, az ő története sokkal szebb, vidámabb és jobb, mint amilyen az enyém akkoriban volt. Megértem mit jelent a társadalom, a rang nyomásában élni, aszerint cselekedni, hiszen átéltem és még most is, vállaimon cipelem súlyát. A királyi családot emlegeti, szavaira bólintok, mintegy feleletként, ám világos íriszeim, pillantásom megragadja valami egészen más. Léptek zaja, egy közeledő melegséget adó lény, pulzálja magából a hőt, melyet mozgása vált ki. Erei dagadnak, gyors mozgású, egészséges szívének hála áramlik benne, lüktet testében vére. Elhalad mellettem, noha nem mozdulok, folytatom utunkat, mintha mi sem történne, tekintetem egészen vállamig követi őt. Távolodik.
Hirtelen fordulok Charlotte felé, ahogy következő kérdését felteszi nekem. Rá emelem íriszeim, majd kíváncsi hallgatagságát látva ismét magam elé nézek. Vártam, mikor hozakodik elő a témával, hány óra, nap, hét múlva, vagy inkább magában tartja-e véleményét és hallgatagan elnyeli, mint aki ott sem volt, bár önnön gondolatai mérgezőn felemészthetik közben. Szerencsére, nem volt szó ilyesmiről.
- Nem, valóban nem. Általában két hónapig jár hozzám ugyanaz a személy, de csak kettő évente, egy tavasszal, egy ősszel. Minden más esetben, ha nem tasakból táplálkozom, az első alkalommal meghalnak. Ugyanaz a sorsa mindegyiknek, ezt egyetlen vámpír sem másíthatja meg. Pusztán, az idejük lejártába van némi beleszólása, ám abba sem mindig. – magyarázom társalkodós hangszínben, hiszen nincs mit titkolnom előtte, ebben a témában nyílt vagyok és őszinte, na nem mintha valaha is hazudtam volna - Mindegyik hölgy alapos, gondos munkával kerül kiválasztásra. Olyanok, akiknek nincsen senkije, akik elveszettek és mégis… tiszták. – teszem hozzá. „Tiszták.” Talán ez a legmegfelelőbb, legátfogóbb szó rá, és nem, nem szüzek. Se dohányzás, se alkohol, se drog, se betegség. Nem hiányoznak senkinek, se sehonnan. Odafigyelek rá, hogy ne egy anyát ragadjak el gyermekétől, és ne a polgármesterasszony legyen az. Azok, akik hosszabb ideig vannak alkalmazva pénzjuttatást kapnak, hogy addigi életük kényelemben telhessen és felkarolásukkal megóvjuk őket az utca veszélyeitől, idézettel pedig önmagamat a bajtól. Ráadásul, nem szokásom minden éjjel megölni valakit, és mikor megteszem, nem fáj nekik. Ám, mindezt már nem mondtam ki hangosan.
- Mit tennék, ha lenne egy napom… a napfényben? – kérdezek vissza másik, felvetett témájára. Feltekintem az égboltra, egy pillanatra elgondolkozom, majd feleletre nyitva ajkaim, ismét lepillantok - Nem tudom. Sajnálom, még sosem gondolkoztam ezen. – olyan arcot vághattam hozzá, mint kisgyermek, ki rosszat csinálva szülei engedékenységében bízva áll ki eléjük, mégis bátran kimondja: ő volt - És, Ön? Ön mit tenne? – kérdezek vissza érdeklődve, ezúttal vajon mit árul el magából. Mit tár fel elém, amivel érdekesebbé teheti személyét.

Mortdecai Wolsey tollából


The Rains of Castamere † 1 116 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szer. Jan. 10, 2018 8:42 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
When I break my feelings for you.

A Small Measure of Peace
1092 ♕


Beszélgetésünk lángja fel-felcsapott, égette a témákat, kerüljön bármi is elébe. Égetett és perzselt, felemésztette a gondolatokat, akár még a szívet is megégethette volna, felmelegítette az öklömnyi szervet. Izzásba hozhatta volna a testet,melyben lángra kaphatott volna az a bizonyos szikra. A szikra, mely két ember között kialakul, melyet táplál a szenvedély, szeretet, és valami olyan bensőséges intimitás, amit elfelejteni nem lehet. Akár ilyen is lehetett volna… Akár szellő is lehetett volna, mely a parazsat feltüzeli… Azonban úgy éreztem magam, mint aki alól kicsúszott volna a talaj, és a jeges vízbe zuhant volna bele. Hideg valóság csapott arcul, tartott a felszín alatt, hogy megfullasszon, hogy ne lélegezhessek tovább és a jégpáncél miatt nem tudtam a felszínre úszni. Valóság, miért kreálod ezeket az illúziókat, amik szépek lehetnének, de tudom, hogy oly hamisak? Miért mutatsz olyan világot, ahol nem vagyok egyedül, pedig örökké az leszek?
Szürkés pillantásomat rávetettem, ahogy ívelt ajkai elengedték a mondatot. – Valóban, nem kell – értettem vele együtt elhalóan. A nyomás bármi lehet, de kell, hogy a változás létrejöjjön, hogy a kölcsönhatás kialakuljon. Bármerre is fordul a mérleg nyelve, valami létrejön, hiszen az egyensúly csak egy álombeli kreálmány, nem létezik.
Ahogy a világos szempár elmenekül önön gondolatai elől, máris pillantásom kereszttüzében érezheti magát, ahogy egy apró szemöldökrándulással figyelem az kis mozdulatot. Mit mesél az arca? Miért nem engedi, hogy a végtelen szemében megtaláljam a titkot? A rejtélyt, mely ott van, mely tükröződik az én tekintetemben, mégsem tudom felfedni.
Hagyom, hogy lábam vigyen, hagyom, hogy tovább lóduljunk a témában, hogy a történések vigyenek minket tovább, miközben észrevétlenül rátekintek újra. És újra. És újra. Pillantásom végig vonul állának éles vonalán, ajkának határozott ívén, orrának élén, szemének sötétjén. Ki maga Lord Wolsey az én életemben? Milyen helyet foglal el benne?
Akár engedhetném is, hogy az igaz, hamis gondolatok tovább haladjanak agyam fogaskerekein. Igen, akár hagyhatnám is, de tisztába vagyok, kislány álmokban nem dédeleghetek, nem tűrhetem a világ illúzióit, melyek csak mesébe illenek, de a realitás tér-idő dimenziójába semmiképp sem. A csönd fátylat borít mindenre, letakarja az éppen kikívánkozó szavakat, ámbár, hang nem társulna mellé. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy még a témánk fonalát is elveszítettem, pedig végig szorongattam.
- Ha tudná, annak én örülnék …– sóhajtottam fel álmatagon. A múlt nem fogja megismételni önmagát, már csak azért sem, mert már nem vagyok eleven. Más sebeket viselünk, megérthetjük azokat, azonban nem tudjuk átérezni. Csak igyekezhetünk. Ahogy én sem fogom sosem igazán látni, tudni, érezni, hogy milyen neki a család, amit most is maga köré kíván, úgy ő sem fogja megérteni azt, amit nagy szavakban vázoltam. Apám, hogy rettegett a botránytól, melyet összesen hárman tudtunk, és mielőtt még akár csak a bátyáim is megtudták volna, én megszüntettem minden gondot. Vagyis… Megszüntették velem. Mai napig megértem édesapám véleményét, de nem hiszem, hogy ez volt a helyes út, még ha fiatal is voltam hozzá, még ha nekem mást szánt a sors. Nem tehettem meg, mégis megtörtént, utána persze, hogy nekem kellett a „mocskot” feltakarítani. Mostohaanyám nem haragudott, ő nő volt, ő megértette, hogy ezt nem szabadott volna eldobni. De ez már a múlt, már egy letűnt idő emléke, melyet visszaváltoztatni nem lehet. Bánom, nagyon is bánom, hogy engedtem a szülői befolyásnak, de azt is tudom, nem feleltem volna meg a feladatra. Akkor még nem. Most pedig már sosem felelhetek meg…
Érdeklődve lesek rá, ahogy felém fordul. Vizsgálom az arcára ült vonásokat, melyek talán kissé megkomolyodnak, ahogy egy egészen más témára evezünk át. De mégis csak érdekel, még ha szavaitól nem is libbenek táncra. Kicsit sem… Kiválasztja a nőket, míg végül mindegyikkel végez. Mondanám, ejnye-bejnye, de azt hiszem, nincs jogom ilyen szavakra. Tettem eleget szülői indíttatásra, gyilkoltam eleget az étvágynak köszönhetően. Ki vagyok én, hogy bíráskodjam felette, azonban, egy dolog érdekelt még ezzel kapcsolatban, annak ellenére is, hogy nem ujjongtam, hogy újabb nőt tűzött kardélre. És még ők behódolnak, meghajolnak, mert azt hiszik, egy vámpírharapástól övék a világ. Mert az élvezet túl nagy számukra is…
- Milyen az ő életükkel rendelkezni? Milyen a kezében tartani, és egyenként elengedni őket? Kiválasztani, elvarázsolni őket, miközben a végén úgyis egy a vége? Természetesen, azon kívül, hogy gondolom a vérük… – nyeltem egyet elmerengve. A szöszinek kimondottan jó illata volt, eltekintve a parfüm felhővel amivel távozott. Elhiszem, hogy gondosan lettek kirostázva. – Élvezetes.
Kíváncsi voltam. Hangomban nem érződött megvetés, gúny, lenézés, szánalom, sajnálat, akármi, szimplán érdekelt. Ha valaki is bíráskodni fog Lord Wolsey fölött, az nem én leszek. Sem jogom, sem szándékom. Az ő élete, ő jár az ösvényen, és azt hiszem, ez hozzá tartozik. Jó ember, segítőkész, kedves, szórakoztató, de tisztában vagyok, hogy nem csak ennyiből áll, ott van benne a kegyetlenség is magjában, különben nem bírta volna ő sem elviselni zokszó nélkül, ahogy négy napig vergődöm a saját kis körömben. Kell hozzá egy fikarcnyi könyörtelenség. Ami úgyis mindenkiben megvan, csak más mértékben, még bennem is.
- Nem azért kérdezem, hogy szemére vessem, és nem is kell rá válaszolnia, csak néha a kíváncsiság nagy úr. – Nagy úr, hogy mégis mire képes Wolsey, mégis milyen helye van Beacon Hillsben? Ki ő? Mit csinál? Semmit sem tudok róla, mégis derűsen sétálok az oldalán, mert van egy aprócska fonál – oly vékony, mint egy hajszál -, ami minket egybeköt. Az én kérésem. De mi lesz akkor, ha már nem lesz az ajánlat? Ha már nem lesz, ami minket összekapcsoljon? Képes leszek hátat fordítani és elsétálni ? Élni a magam életét? A magamban feltett kérdésre újra az arcának vonásait nézem, mintha csak örökre megőrizhetném, mintha lefesthetném lelkem vásznára. A világos, vizslató szempárt; a vastag szemöldököt; az ébenfekete, rakoncátlan hajtincseket, melyek keretezik jellegzetes arcát; hófehér bőrét, mely pont ugyanolyan, mint az enyém; finom metszésű ajkát. El lehet feledni? Vagy a kérdés inkább az, el akarom én feledni?
Vagy éppen, ez nem számít, és ő veszik ki még az emlékekből is?
Felnevettem az arcát látva. Milyen ártatlan… Pedig ez a kérdés is egyszerű, de a válasz is oly zsigerből érkezik? A nap, amit sosem láthatunk, ahogy szivárványt varázsol a tájból, mely mindent fénybe borít, mely a legborúsabb felhőket is át tudja szakítani…
- Nos, azt hiszem, én búcsúznék. – Tömör, és egyszerű a válaszom,de a mögöttes tartalom sokkal több, sokkal lényegibb, mégsem pazarlom rá a szavakat – felesleges. Búcsúznék az élettől, a naptól, a családtól, mindattól, amit többé nem láthatok, és nyugodt szívvel hagynám, hogy a sötét elnyeljen végleg. Hiszen mi vagyok én? Az Éjszaka Gyermeke…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Szer. Jan. 10, 2018 11:07 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Kicsúszik kezeim közül az irányítás, önmagam ellen vallok kudarcot, mikor nyelvem megered és hangot ad gondolataimnak. Néhány gondolatnak, melyek kedvességből, odaadásból és figyelmességből jönnek, ugyanakkor tudom, érzem, ez nem olyan, amit általában adni szoktam az arra érdemeseknek. Ez valami egészen más. Ismerős idegen, kit nem tudok nevén nevezni, képtelenség megragadni, nem látom, mégis pontosan tudom, ott van velem, egy légtérben, figyel és fondorlatos módon, folyamatosan csepegtetve elmémbe és szívembe mérgét befolyásolni óhajt, s én, sőt, senki sem tehet ellene semmit. Tudom, hogy ott van, megfogni még sem tudom, ezért nem lehet megállj parancsolni számára, önkényes, győzedelmes és ha létezik is megoldás ellene, az nem jár mással, mint keserűséggel, fájdalommal, a szív megszakadásával, ellenkező esetben pedig, végtelen boldogsággal. Nincs köztes állapot, vegyes érzéseket kelthet ugyan, de a mellkasomban lévő, mozdulatlan szerető szerv akkor is megkeseredik.
Egyszerűen, megtörténik velünk. Nem lehet rá felkészülni, nincs meghatározva egyetlen fokozata sem, mindenkit máskor ér utol, egyeseket sosem, másokat többször is megcsap és sohasem lesz kétszer ugyanolyan. Egyedi, utánozhatatlan, leírhatatlan, váratlan és nem lehet védekezni ellene. Megtörténik, gyökeresen kiforgatva áldozatát, mássá téve szemében a világot, egyszerűen csak lesz, s mire észbe kapsz, már réges-régen benne vagy a kellős közepében. De, sohasem bánod meg. Ha fáj, ha jó, tartson bármeddig is, egy pillanatig vagy örök időn át, nem fogod azt mondani, kár érte. Megszakadhatsz alatta, felszabadíthat, ám a tapasztalat, az érzések amiket nyersz általa, olyan emléket adnak, amitől tudod, megérte. Nem mondhatsz nemet neki, megtörténik, mindenkivel. Nem válogat jó és rossz ember között, élő és holt sem akadály számára, hiszen egyesek a síron túl is kapaszkodnak belé. Az érzés, a pillanat, a hév, a kaland s vágy, az elszakítás után is, maga az egész komplexitásával… egyszerűen… csodálatos.
Menekülök. Elkapom tekintetem, igyekszem másra fókuszálni, vajon miért teszem önkénytelenül is ezt? Futok, de mi elől? A csalódástól, egy rossz végkifejlettől vagy önmagam elől? Netán, a másik felé irányuló tiszteletem jeleként? Badarság. Roppant egyszerű a válaszom, bár könnyen lehet ez is csak egy kitaláció, egy menekülő útvonal: alkalmatlan vagyok. Vagy… Gyorsan elhessegetek minden gondolatot. Üres elmére fókuszálok, mély levegőt veszek, környezetem vizsgálom, ám fogaskerekeim közé, mintha beragadt volna valami, újra és újra eszembe jut Charlotte, bármerre puhatolózom, mindig rá terelődnek gondolataim.
Utunk nem ér véget, nem állunk meg, haladunk előre, tovább a kitaposott ösvényen, s míg igyekszem valamivel lekötni figyelmem, érzem, miként kerül rám újfent és ismét a mellettem jövő ifjú, bájos nő tekintete. Be kell valljam, magam is lopva pillantottam rá egyszer-egyszer, és e titkos leseknek, végül meg lett a maga ára; találkozott tekintetünk. Küldtem felé egy félmosolyt, s talán most nem én kaptam el pillantásom, hanem ő, míg önnön tekintetem továbbra is figyelte. Végül, valami egészen másra leszek figyelmes, egy futóra, egy új beszédtémára és az ember ettől azt hihetné, valamivel könnyebben sikerül tovább siklanunk, leginkább saját koncepciómból kiszakadni, de ha ezt mondanám, hazudnék.
Beszédhez nyitom ajkaim, felelek kérdésére, mintegy közömbösségbe kapaszkodva, noha érzem, nem sikerült felvennem ezen álarcot. Maszkom imbolyog, tétován áll arcomon, építkezne, miközben folyamatosan ostrom alatt van, ám nem tudnám megmondani melyik oldalról. Újabb kérdést kapok, maradunk a témánál, valahogy egyszerűbbnek tűnik, egyfajta menekülő útvonalnak, még ha nem is lépünk rá egészen. Elengedem a nőt, finoman kiszabadítom karomat szorításából, hogy felé fordulhassak, egyenesen beletekintsek íriszeibe, azokba a sokat mesélő, élő szempárba, amikben még ott a csillogás, az élet, melynek e átváltozással csupán még szebb lett kerete. Ettől pedig, fel sem tűnik, kettőnk között, nem egészen mellmagasságban tenyereim közé fogtam ujjait. A felé fordulás része volt, vagy egy pillanattal utána kelt életre kezem? Nem tudom, nem is érdekel, hiszen íriszei láttán sokkal inkább érzem azt, megállt az idő, úgy ténylegesen és nem, mint vámpír öröklét, hanem valami más módján.
- Ez nem ilyen egyszerű. Talán, egy másik alkalommal… idővel meg fogja érteni. – feleltem, majd mentegetőző szavaira is választ adtam - Semmi gond, nem veszem magamra. – halkan, lágyan szóltam hozzá, miközben egyik kezemmel elengedtem az övét, lassú mozdulat volt, könnyed, ahogy arca mellől kiengedett, csodás haját odébb tűztem. Ujjaim alig értek finom bőréhez, és csupán ekkor engedtem el tekintetét – ha eddig nem szabadult volna ki belőle – ám eme mozzanat után, kezem ismét övéhez tért vissza, szemeim pillantásához, majd feleltem második kérdésére, mely a napfényre vonatkozott. Visszakérdeztem, kíváncsian várva válaszát, melytől egy halvány mosoly ült ki ajkaimra.
- Nem kell búcsúzásnak lennie. – reagáltam az elhangzottakra - Egy boldog, felhőtlen időtöltés is lehet, melyet megőrizhet az idők végezetéig. Valami, amit magával vihet, és akárhányszor eszébe jut, megmosolyogtatja. – telt ajkaira pillantok az ide tűzött szünet alatt, és megtartva eddigi hangszínem, hozzá teszem - A mosolya a legszebb. – térek vissza pilláihoz, majd egy pár másodperces némaság után megköszörülöm torkomat. Megragadok egy ide illő, hasonló, de mégis más témát, noha a testtartásomon nem változtatok, - hacsak ezen idő alatt ő ki nem szabadította magát – továbbra is lazán fogom ujjait, vele szemben állok, fejem enyhén lehajtva, hogy jobban szemügyre vehessem vonásait.
- Van rá mód, hogy a hóvirágot is magával vigye. Megőrizze jelen formájában, úgy emlékezzen rá, ahogyan most ott tündököl Önnél. Időtlen időn át.

Mortdecai Wolsey tollából


The Rains of Castamere † 822 † Nem szabad ennél többet írnom! † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Csüt. Jan. 11, 2018 10:17 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
When I break my feelings for you.

A Small Measure of Peace
1054 ♕
Senki sem állítja meg, Lord ♕

Pászma, pont, csík. Fény. Apró, de egyre növekvőbb, hogy azt nem lehet nem észrevenni. A ragadós sötéten áthatol, felemészti, feloszlatja. Élesen hasítja a homályt, színt, életet teremtve. Melegsége, fénye még ily távolból is érződik. Egyre inkább vonz, oda akarok állni, meg akarom nézni, ki akarok jutni ebből az ismeretlen káoszból. Lassan lépek felé, mintha még én sem tudnám mi az, pedig igen. Az AZ. Nincsen formája, nincsen alakja, se színe, csak a fény. Egy pontból kiinduló fény, melybe bele akarok nézni. Tudni akarom, felismerni, megjegyezni, örökké emlékezni. Egyre nagyobb, és egyre közelebb érek hozzá. Szinte mosolyogva nyúlok ki, kezem kiszakad a sötétből, és végre meglátom. Megláthatnám, azonban elrántom a kezemet. Fájdalom kúszik végig bennem, beleborzongok, felszisszenek. Megégetett. Vékony ujjaimat nézem a homályban, ahol a seb látszik, bőröm vörös és megperzselt, azonban lelkem felmelegszik. Nem kéne hagynom, hogy újra megégessen, én mégis belesétálok. A melege megolvaszt, egyenesen lángba borít, elemészt, én mégis örülök neki, én mégis hagyom, pedig fáj. Forró, izzó, azonban képtelen vagyok kilépni belőle. Tönkretesz, megöl, de nem engedem el. Ott állok, míg végül nem marad semmi, hanem már én is a fény részese leszek. Együtt hunyunk ki.
Az oly simán haladó jelen hirtelen megcsavarodik, hirtelen elkanyarodik, megfordul, és nem tudom, mi az előre, mi a hátra. Haladnék, de nem tudom, melyik irányba. Fenn, lenn, merre? Wolseytől várom a választ, de az ő tekintete utat tör, elfordul tőlem hirtelen. Miért nem mutatod tovább az irányt? Miért nem vagy oly sziklaszilárd, miért érzem, hogy ahogy te meginogsz, úgy én is? Ennek a szálnak nem kéne ily erősen összekötnie minket… Keresem a válaszokat, azonban tekintete nem fordul vissza, nem akadunk össze egy pillanatig, de akkor én nem bírom elviselni a világos íriszeket. Olyan kézenfekvő a válasz, mely ott lebeg bennem is, mégsem vagyok képes kiolvasni a szeméből, és ennek ellenére újra, és újra rátekintek. Újra és újra érezni akarom, ahogy a tűzbe nyúlok, ahogy megéget, ahogy a bőröm vörös lesz és megperzselt. Újra és újra, pedig a választ nem akarom látni. Nevetséges, miért nem akarom elviselni? Ilyen gyenge lennék? Vagy ennyire félek valamitől? Önmagamtól, vagy a lehetőségtől, hogy… De mi hogy? Mit várok? Mit érzek? Mit akarok? Muszáj lenne magamban nézni, de ahogy megteszem, ujjaim közül kisiklik a válasz. Megfoghatatlan, érezhetetlen. Csak létrejön, még csak észre sem vesszük. Én sem vettem észre… Fel sem tűnt, hogy gondolataim között megbújt, hogy szívem egy részét kitöltötte, dobogásra bírta, pedig az öklömnyi szerv még csak meg sem mozdul. Még most sem látom, pedig láthatnám… Megül, nyugtalanít, valami újat hoz létre bennem, valami egészen mást, mint valaha. Valamit, ami ismeretlen. Valamit, amiről azt hittem, már sosem fogom érezni. Valami lényegit, egyszerűt, melynél már csak az élet pofonegyszerűbb. És lám, felém fordul, létrehozza a kapcsot, amiből kiszakadni már nem lehet. Keresem a választ, kutatom íriszeit, de már-már felesleges. Pont önön magamat látom meg benne. A végtelennek tűnő szemekben, melyekben annyi a titok, a rejtély, és még oly sok más is. Teli van jósággal, akarattal, lehetőséggel, és egy fajta melegséggel. Amik oly sokat mesélnek nekem, mégsem tudom vele megfogni Wolsey jellemét. De ahogy én nézem őt, ő úgy is engem. Mintha egy könyv lennék, melyet felcsapott, és minden sort kiolvas belőle – nyílt vagyok, és érdekes módon, kicsit sem zavar, hogy beleláthat a sorokba, hogy elolvashassa akár az egész életemet, meg tudhat mindent… Nem zavar, ahogy az sem, ahogy a kezemet megfogja. Észre sem veszem, olyan ösztöni, olyan egyszerű, ahogy hasonló testhőmérsékletünk egybeolvad, ahogy már kapcsolódunk, nem pedig csak ruhák rétegein át. Olyan emberi, és ahogy itt állunk, döbbenek le, hogy mennyire is az… Emberré tesz, emberré varázsol, pedig már egy ideje nem dobog a szívem, egy ideje nem folyik bennem a vér adta élet. Élővé változtat…
Fülnek oly kellemes volt, ahogy megszólalt, ezt akár örök időkig is el tudnám hallgatni, ahogy oly lágyan, szinte duruzsolva beszél, legfőképp hozzám. Oly kellemes, olyan más a mostani rideg világban. És hirtelen fülemben zúg, ahogy az idő kattog, ahogy kinyújtja a kezét, ahogy minden látok, majd pedig megszűnik létezni. Lelassul minden, olyan, mintha elkerültünk volna a parkból, és a végtelenben lebegnénk addig, míg a rakoncátlan tincset, mely előre kúszott az arcomba, most visszatűri. Megégetett, pedig pont olyan fagyasztóan hideg, mint én, mégis úgy érzem, hogy bőröm vörös és megperzselt. Megégetett ebben az alig létező mozdulatban, pedig az emberi érzéknek szinte észrevehetetlen, ahogy érintkezett egy pillanatra bőrünk, én bennem mégis csak egy parázsló emlék maradt ezzel kapcsolatban. Egy aprócska szikra, mely meggyulladt, és ki is hunyt, elveszett a tér-idő kontinuumban. És csak mi őrizzük a képet, hogy megtörtént.
Szinte már követelem, hogy tekintetünk újra találkozzon, de amennyire üres ő, pont annyira én is. Elvesztem.
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Akkor sosem nyugodna lelkem, akkor még vágynék vissza. Úgy viszont, el tudom engedni. – Szükségem van egy lezárásra, hogy tudom, ez a vég, akkor el tudom fogadni, de így, hogy hirtelen mindent elvettek tőlem, nem tudok szabadulni saját lelkem által épített börtönből. Így még látni akarom a napot, a családomat, a régi életemet. Így még vágyok vissza rá, hátha még megfordítható az idő kereke, de úgy sem.
De a bókra, dicséretre, legyen az akármi, képtelen vagyok válaszolni. Nyitnám ajkaim, azonban a hang nem akar kiszökni. Nem tudom rámondani, hogy köszönöm, nem tudom kifejezni azt, ami létrejön bennem, így végül csak szótlan maradok, befogom számat. Mindent közvetítenék, és semmit sem, mindent megmutatnék, és semmit sem, mindent átadnék és semmit sem, így végül aztán a lágy mosoly ott lebeg ajkaimon, kifejezve mindent, amit akarok, de nem akarhatok, érzek de nem érezhetek, és nem tudok, nem tudhatok.
Lassan nyúlok zsebembe, emelem ki a törékeny növényt, mely most is oly szép, de a vízhiányt lassan kezdi észrevenni. Közénk emelem, és vizsgálom. Időtlen időn át? Elpusztul, mint minden más, csak mi maradunk örökké. Lassan forgatom ujjaim között, míg végül tekintetem visszatér eddigi pillantásaim tárgyára. Kutatom arcának vonásait, melyekben oly könnyen elrévedek. Annyit mesél szótlanul, de a tudást kigobozni oly nehéz, én mégis akarom… - Mi vagyunk, csak örökké. Időtlen időkön át. – Nyúlok keze után, elvesztve a szemkontaktusunkat. Tenyerébe helyezem a virágot, és lassan rácsukom az ujjait. – Csakis mi…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Jan. 12, 2018 6:42 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Lágyan, kedvesen szólok hozzá. Mélyen belerévedek tekintetébe, elveszek benne, lelke legtávolibb zugába pillantok, mely a rengeteg jellemzőn – kedvesen és rúton egyaránt – túl egy teljesen új világot tár fel elém. Fekete űrt, ami nyitott egy másik én elfogadására, ami érintetlen, nem pusztított benne ember, szín tiszta, tele van mágiával, lehetőséggel. Formálható, alakítható és ennek alapfeltétele az őszinte nyitottság, az odaadás és gondos munkával elérhető, hogy egy megszenesedett, elhalt szív ismét dobogni kezdjen. Újra megindul a vérkeringés, új árnyalatba szökik, vörössé válik, élni kezd, érezni, megmutatni igaz valóját és így lesz két teljesen külön világ, melyekben végtelen a hasonlóság s különbség, két lény talál egymásra, mindketten adnak valamit önmagukból, feláldozva egy másik szeleltet annak érdekében, hogy valami egészen mást, egy harmadikat hozzanak létre. Egyesülnek, új világot teremtenek.
Eme pillanatot láttam fekete szembogarában, az azt körülölelő gyűrűben, annak fehér ágyában, pillái keretében. Lélegezni is elfelejtettem. Megakadt, valamikor, de nem tudnám megmondani pontosan hány momentummal ezelőtt. Észre sem vettem, miként nyúltam kezeiért, hajtincsével mintegy ürügyet keresve ahhoz, hogy azt a csodálatos világot, ha csak egy rövid, egészen eltűnő, múló pillanat erejéig, de megérinthessem. Bőrének simaságán, puha felszínén át kapcsolódhassak hozzá, mint mikor az ember egy tükör sima tóba érintve ujjait, belenyúlva nemhogy megzavarja annak nyugtát, ám kiemelve tenyerét, néhány cseppet abból a kristálytiszta, természetes csodából, a gyönyörűségéből magáévá tehessen, majd elengedve azt, hagyja visszahullni a kerek egészbe. Félve értem hozzá, nehogy a kelleténél jobban megzavarjam e békés szépséget, majd hosszadalmas, öröknek tűnő percekbe tellett, mire visszahúzva kezem – közben finoman, lágyan érintve mutatóujjammal orcájának felszínét – ismét tenyerembe zártam kézfejét. Eközben íriszeim őt figyelték, lélegzet visszafojtva, pislogás nélkül – mintha attól tartanék, abban a röpke századmásodpercben képes lenne semmivé válni a pillanat, a látkép – egyenesen íriszeibe süllyedtem.
Szavaim a szokottabbnál is halkabban szóltak, negédesen csengtek az éjszakában, magam is úgy éreztem, csak mi vagyunk, senki más. Szerettem volna mosolyogni látni, témánk hatásának hála elképzeltem, miként táncol a napfényben; boldogan, önfeledten kacag bele a napsütötte égboltba, széttárt karokkal, mezítelen lábakkal éli át a lehetőség gyönyörét, egy kivételes, egyszeri alkalom élvezetét. A szellő belekap kiengedett, hosszú fürtjeibe, s semmi sem gátolja meg a szabadság érzetében. Virágok között jár, kel, és úgy igazán, tényleg boldog lehet. Noha, ez nem marad több egy álomnál, egy általam kreált, elképzelt, költői pillanatnál, mégis úgy érzem, melegség jár át, ha erre gondolok. Nincs szebb, mint mást boldognak látni, gondtalannak, szabadnak.
Elenged, furcsa mód, ezt rögtön észre veszem, érzékelem, és ennek hatására magam is ellazítom egyébként sem szorosan kapaszkodó ujjaim, majd kicsúsztatom kezem övéi közül, melyek oly’ puhák, kellemesen hűvösek, ugyanakkor egy cseppnyi melegséget adók, hogy legszívesebben elvesznék egy gyengéd ölelésben. Leengedem karjaim, magam mellé, egyenes tartásomhoz igazítva őket, noha fejem még mindig enyhén lehajtom, hogy ezzel is csökkentsem a kettőnk közt bújó távolságot. Képtelen vagyok elengedni vonásait, így alig érzékelem mozdulatait, akkor tekintek el, szakadva el a minket összekötő fonáltól, mikor megérinti kézfejem, finoman ösztönöz – és én hagyom –, hogy megemelje alkarom, vízszintesre, szétbontja laza ujjaim hálóját és belehelyezze a nagyra tartott, becses kincset, melyet alig pár pillanattal – időtlen idővel ezelőtt – szakított le száráról. Beszél közben, dús, csábító ajkai mozognak, ám mindössze az utolsó szónál emelem meg kissé fejem, hogy újra, ismételten íriszein kössek ki. Ott csüngjek szemein, míg ujjaim lassan összecsukódnak és óvó ölelésbe fonják az apró növényt. „Csakis mi…”
- Mi… – ismétlem meg az utolsó szót elhalón, botorkáló gyermek módjára, mint aki éppen most tanul járni. S míg szabad kezemmel felé nyúlok, egyenesen arca felé, valamicsként közelebb hajolok hozzá, tekintetem nem ereszti az övét, és bár van még jó pár centi, szinte szakadéknak mondható távolság, a gesztus mindent elárult. Szándékot, hajlamot arra, hogy az én vékony és az ő szépen ívelt, vaskos ajkait összeforrasszam. Finoman, óvatosan, belülről mégis hévvel fűtötten csókoljam, míg fel nem kel a nap és mindkettőnket el nem nyel, hacsak addig el nem égünk önmagunktól. Teljesen elvesztem, belefeledkeztem a pillanatba, abba, ami éppen most, itt történt és kizártam a külvilágot. Elhagytam minden tényezőt, a helyet s időt, a részleteket, amik körülöttünk táncoltak, mert megbabonázott, elvarázsolt az ő világa, személye, teste, jelleme, minden, mi őt jelentette. Csakis Charlotte állt ellőttem, a világ egészen összezsugorodott, míg csak ő maradt. Ám megtorpanok. A mozdulat félbe marad, válláig emelt kezem lassan leereszkedik, eltávolodva tőle megint csak egyenesbe állok, újfent kihúzva magam veszem fel a távolságot, noha tartásom messzire kerül, és a világ újfent kitárulkozik előttem, érzékeim ismét befogadják az információkat, tekintetemen látszik, ott ül benne az ezernyi érzelem, azok kuszasága, és tartásom ellenére tudom, nem ridegen állok előtte, hanem egy érző lény módjára, kinek íriszeiben – no meg gondolataiban – milliónyi variáns lobog.
Megköszörülöm torkom, hangom élesnek hat a hosszú csend után. Egy pillanat erejéig cipőm orrára nézek, majd összekapva magam – már amennyire az lehetséges mindezek után – ismételten az ifjú vámpírnő felé fordulok, balom nyújtom számára, mindeközben a kapott hóvirágot kabátom gallérján, egy gomb helyére tűzöm, olyan hatást keltve, mint mikor az emberek a zakó elülső zsebére tesznek egy-egy virágot.
- Ha megengedi… és óhajtja, szívesen hazakísérem. – hangom erősebb volt, visszanyerte eredeti színét, ám így is halkabban szóltam, mint az átlagemberek. Ez is egyfajta bájommá válhatott, nyugodt temperamentumom lényévé. Szavaim továbbra is tisztelettel csengtek, kedvesen, és közben reméltem, egy igennel esélyt kapok arra, hogy még néhány percig, óráig, amíg az út gyalogszerrel eltart, élvezhessem társaságát, megnyerő személyét.

Mortdecai Wolsey tollából


The Rains of Castamere † 862 † Sajnálom, nem tehettem meg. † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Pént. Jan. 12, 2018 9:58 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
When I break my feelings for you.

A Small Measure of Peace
1055 ♕
Smile

Béke, harmónia, nyugalom. Valami hihetetlen mélységben önt el, az eddig felfodrozódott lelkem tava hirtelen kisimul, mintha csak le- vagy épp felkapcsolták volna a villanyt. Gondolataim megállnak, elhalnak, elenyésznek lelkem viharába, ahogy az is elcsöndesül. Megnyugvás megtalál, és megfogja a kezemet. Megfogja, ahogy Ő. Vagy éppen ők ketten lennének egy személy? Egy és ugyanazon személy? Olyannyira kikapcsol, hogy érzékszerveim hatóköre leszűkül, nem érdekelnek az információk, nem is fogadom be őket, hanem szinte, lebegek. Könnyűnek érzem magam, és mindent, ami körülöttem van. Szívem egyensúlya helyreállt, ha nem is hosszú időre, de erre a pár percre igen. Végtelennek érzek mindent, ami történik körülöttem, mintha az idő nem fogna rajtuk. Nem csak rajtam, rajta, hanem mindenen. Olyan örök, olyan, amit megállítanék, és örökké csak újraélnék. Újra, ahogy a mozdulatlan szívem feldobban. Szinte alig kapok benne levegőt, olyan erősen kondul meg a mellkasom közepén. Visszhangzik a testem falai között, mutatja, hogy az eddig a márvány valóság életre kel. Én is életre kelek. Szinte belerázkódok, és kivájnám testemből, hogy csodáljam, ahogy dobog, ahogy él. Pedig pont oly néma, mint eddig.
Szinte már-már meglepetten nézek rá. Ő is érzi? Látja, hogy megtörik a porcelánbőr, el kezd mozogni a test. Látja, hogy ő okozza, észreveszi? Észre kell, hogy vegye, szinte ki tudom tapogatni a fonalat, amely elindul a szívemből, és vezet valaki máshoz – vastag, erős, átszakíthatatlan. Mégis mikor jött létre? Mikor kapcsolódott valakihez hozzá? Ily vak lennék, hogy még önön magamat sem veszem észre? Bár, meglehet, hogy az érzés oly csalfa, de lassan kezdem észrevenni, hogy igenis létezik, még ha kezemből ki is csúszik. Ott van, tudom, hogy ott van. Ott lebeg kettőnk között, mindig ott fog lebegni. Ha kilométerekre leszünk egymástól, vagy épp milliméterekre sem. Ott fog maradni…
Nem tudnám megmondani, hogy ez jó vagy rossz, hiszen pontosan elmém sem tudja feldolgozni. Valóban, létezne? Vagy csak a bennem meghalt kislány akarja, hogy létezzen? Milyen lehetőségei vannak egy vámpírnak, aki csak azt nézheti, ahogy minden elpusztul körülötte, majd belőle élet teremtődik? Számunkra minden elmúlik, csakis mi maradunk, az életben merev oszlopok vagyunk, akik nem részesei az oly megszokott körforgásnak, a törvényszerűségnek. Többek vagyunk ennél, azok, akik felborítják a világot. Kimaradunk ezekből, és ez tesz minket élettelenné, nem az, hogy hideg a bőrünk, testünkben nem csordogál a vér, nem dobog az öklömnyi szerv mellkasunk közepén. Nem, fizikailag lehetünk halottak, de lelkileg nem. Lelkileg haldoklunk csak…
Bólintottam egyet. Igen, mi. Mi leszünk örökké. És igen, kimondta a kulcsszót, hogyan ne haljunk meg, hogyan ne legyünk egy rothadó porhüvely, akit a vágy irányít. Egyedüli lény a vámpír, de ha csoportokba verődik, vagy legalább párokba… Ha létre tud valamilyen érzés jönni, legyen az örök időkre szóló gyűlölet, vagy épp szeretet, azzal mondhatni, életben maradhatunk. Lelkünk még élhet egy ideig, nem tagadom, hogy nem örökké, de egy ideig biztos, lehet, az mindörökkönön is túl. A végtelen idősíkon, mikor már se lelkileg, se testileg nem vagyunk…
Bekapcsolódtam tekintetébe. Újra összeolvadtam vele, és csak néztem, ahogy keze lendül. Tudtam miért… Nem tudatosan, de tudtam. Nem, ez nem helyes. Éreztem. Egy húron pendültünk meg, harmónia jött közöttünk létre, és ahogy az egyik hullámzott, úgy a másik is. Olyanok voltunk, mint gömbnek a két fele, csak éppen még nem találtuk meg a kapcsolódási pontokat, ahol összerakva, elválaszthatatlanok leszünk. Egy teljes egész…
Ajkam lassan elnyílt, mint egy válasz a ki nem mondott kérdésre, mely ott lebegett fölöttünk, mint egy kard, hogy aztán lecsapjon. De nem csapott le. Nem éreztem ajkának puhaságát, sem kezének érintését, hogy magához vonjon, el ne engedjen. A köztünk lévő űr megmaradt, és idővel kitágult. Még több levegő költözött belénk, és a kikapcsolt elmém csak egyetlen egy kérdést tett fel: miért? Mire vonatkozóan, kinek célozva, és hogyan, azt nem tudom, de csak ezt érzékelte. Miért. Miért jött közelebb? Miért lett oly távoli? A meg nem történt pillanat kilökött magából, mintha csak elengedtem volna egy fonalat, és hirtelen a lebegésem is annyi maradt. Szilárd talaj volt a talpam alatt, felettem a zöldelleni kezdők fák lombkoronája vont réteget, bezárva minket ide, ahol ketten voltunk. Két megégett lélek. A seb fájt, pulzált, lüktetett, de visszarántott a valóságba. Ha el tudtam volna pirulni, lehet, megtörtént volna, így csak becsukva a számat néztem fel rá. Oly közeli volt az előbb, most pedig végtelen távol került tőlem. Félő, megégetett volna csak még jobban, hogy el is enyészek, és lehet, hogy én is őt. Mindenünk megvan és mégis semmink sem, de nem azt mondom, hogy bánom, és szomorú vagyok, vagy akármilyen hasonló érzet. Egyedül csakis a békét érzékeltem. Így történt, ez történt, és ezzel nincs gond. Lehet, ha szobám falai között, már másképp gondolnám, de most? Vele? Csakis egy mélyről jövő nyugalom uralkodik el bennem, amit ahogy ő teremt, ő is tud elpusztítani bennem.
Mondhatni megilletődök, ahogy az idő kereke elindul, ő pedig a virágot feltűzi, és kezét nyújtja. Haza? Hova haza? Hol az én otthonom? Hirtelen, meg sem tudom mondani, míg végül eszembe nem jut a Molly által mutatott kis menedék. Egyszerű lakás, messze nem olyan, mint régi szobám, nekem mégis kellemes, pedig nem egyszer gyűlt meg a bajom dolgokkal, hiszen nem ehhez voltam szokva, azonban az, hogy ezzel egy saját, teljesen önálló „életet” építhetek ki magamnak, az céltudatossá tesz. Hercegnőnek születtem, de más hercegnőnek lenni saját életem felett… más felett…
Mélyen beszívom a levegőt, ahogy szemrevételezem, az én válaszomra vár, pedig én elsüllyedtem az ő általa nyújtott világban, szemének végtelen tengerében, arcának tömérdek meséjében, lelkének látványában.
Elkísérjen? Azonnal a nemre gondoltam, akartam magamnak időt és teret, hogy az irodától én tegyem meg a hazafelé vezető utat, és aztán csak bámuljam a félhomállyal teli szobát, míg nem virrad, míg nem nyugszik újra le a nap, akár örökké is.
- Igen – bukott ki ajkaim közül a válasz, mielőtt átgondolhattam volna. – Mármint… - hezitáltam egy pillanatig. – Természetesen. Örömmel veszem – bólintottam egyet rá, azonban már nem néztem szemébe, hagytam, hogy a csönd körbeborítson minket, elválasztva egymástól. Belékaroltam, oldalára álltam, ahogy eddig, olyanok lettünk megint, mint eddig azzal, hogy nem néztünk egymásra. Mint két egyszerű vámpír, az egyik a tanítvány, másik a tanár, csak két ismeretlen ismerős, akit négy borzalmas nap köt össze. És egy pillanatra belerázkódott lelkem. Én ezt nem akartam… Csak újra égni, akár elenyészni.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Pént. Jan. 12, 2018 11:41 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




And we meet again

To: Charlotte Rowndis

Ismerős ismeretlen kerített hatalmába. Úgy éreztem, egyszer már jártam ezen az ösvényen, mintha valaki – leginkább jómagam – már kitaposta volna, keskeny nyomot hagyva maga után tetszelgett előttem az út, én ennek ellenére úgy hittem, elmémben ez fogalmazódott meg: vad, rögös tájra tévedek vele. Egyszerre éreztem egy nosztalgikus, kellemes bizsergést, és az idegen, ismeretlen fenyegető, ám hívogató, csábító erejét. Újonnan régi, tragikusan boldog pillanat volt, egy egészen más világba varázsolt, ahol nem jár idő, nincsen tér és teljes mértékben, egész lényemmel egyetlen, csakis egy személyre tudtam koncentrálni. Nem jutott eszembe más, nem asszociáltam, nem gondolkodtam, agyam minden egyes gondolata elhalkult, minden hang elrejtőzött, csak az előttem álló nő részletei s kerek egésze létezett. Érzéseimet nem tudtam elrejteni, képtelen voltam megszokottan hideg, rideg arcom felölteni. Nem éreztem magam feszélyezve, kimondottan kellemes, mi több, kényelmes volt számomra, de rá kellett ébredjek, még a valóságban állok. Nem szakadhatok el spirituálisan egy másik világba, ahol nincs se nyűg se baj, leginkább rosszakarók, s cselszövők, álnok hazugok miatt. Nem tehetem, mert védenem kell az enyéimet, mindenkit, ki kedves egy kicsit is számomra, az emberiséget, mindent. Emiatt nem gyengülhetek el és én ennek ellenére érzem, e ismert ismeretlen egyszerre tesz végtelenül gyengévé és erőssé. Szinte tapasztaltam már, megragadni mégsem tudom. Megfogalmazni, leírni, megérinteni, csak azt tudom, Charlotte hozta magával. Otthonom, hazám – mely oly’ sokat adott s vett el – vagy valami egészen mást jelentene számomra? Jöttében, felbukkanásában mit látok, mit veszek észre, mi tart mellette? Jellemem, nevelésem, egy letűnt kor, netán egy teljesen más csíra, mit még meg nem határoztam?
Bármi legyen is a válasz ezen kérdésekre, bármerre is kelljen keresni őket, nem fogok a nyomukba eredni, mert nem tehetem és ha igaz is volna, szabad-e engednem neki!? Ezen estén nem lelhetek magyarázatot, semmiféle képen és van, mit csakis az idő, egyedül az idő múlása oldhat meg. Rejtvényt, érzelmeket, egyszerű s összetett kérdéseket, egy bizonyos mennyiség után tulajdonképpen mindenre gyógyír lehet, társ, mely mély melankóliába, önpusztulásba vezet, de azon az úton végig ott marad melletted. Veled lép, ott ül vállaidon, fogja kezed és el nem ereszt. Reményed ellene nem lehet más, csak egy valódi kéz, mely felránt.
Felé nyúlok, érte fojtom el lélegzetem, ajkaim miatta nyílnak el, pillantásom nem tudom levenni róla, már majdnem magával ragad a pillanat, mikor feleszmélek és megállj parancsolok az úton, melyen megtettem egy lépést, közelebbről vizsgáltam, érdeklődtem irányába, ám ráeszmélek, se nem illendő, se helyénvaló nem lenne. Eltávolodok, hátrébb lépek, maszkom, álarcom keresem, noha tudom, szemeim immár nem rejthetem el előtte. Túlságosan is kifejezőek, túl mélyre ásott benne, lelkemért nyúlt, melyről azt hittem régen elveszett a fekete mocsokban, és tudom, ezentúl próbáljak bármily’ kemény lenni, nem fogok tudni elrejtőzni önnön érzelmeim elől.
A párja nélkül maradt, egyetlen szál, szinte túlélőként küzdő virágra tekintek – kitartása példastatuáló, lenyűgöző és erőt adó –, miközben szövetkabátom gallérjába tűzve ismét balom nyújtom az ifjú nőnek, majd hangom megkeresve felajánlom neki, hazáig kísérem. Látom szemeiben a vágyat, a késztetést, mely némi hezitálás és tiltakozás mögé bújik. Ekkor küldtem felé utoljára mosolyt, ajkaim többé nem húzódtak görbületté, bejem biccentésével jeleztem szavai eljutottak hozzám, s onnantól kezdve, némán léptem mellette, kísértem, mintha csak két angol előkelőség lennénk egy kellemes esti séta közepén – tulajdonképpen, azok voltunk.
Magam elé néztem, egyenesen az útra figyeltem, próbáltam megemberelni magam és érzelmeim, felölteni a rideg gúnyát, a megszokott márványszobrot, porcelán babát, míg csendesen el nem értünk a tulajdonomban lévő házak egyikét, azt, amelyiket Molly fenntartotta Charlotte részére. Megálltam küszöbén.
- Köszönöm a ma estét! – elengedve őt fordultam felé, hogy láthassam arcát, még egyszer - Bízom benne, kellemesnek találta. További szép estét! – s azzal kezet csókoltam, majd sarkon fordulva határozott, valamivel lendületesebb léptekkel elindultam. Pár lépést tettem a járda felé, mikor eszembe jutott valami - Charlotte! – hirtelen emeltem meg hangom, ahogy nevét kiejtve ajtaja felé fordítottam fejem, hiszen hallottam, még nem lépte át menedéke határát, tekintetemben éreztem, egy egészen apró, reménnyel teli könyörgés is belefért következő szavaim elhangzásakor - Remélem, még látjuk egymást. – kerestem tekintetét, ám nem találtam. Arca vitte volna tévútra íriszeim, vagy ő nem akarta megmutatni övéit, nem tudom, így alig pár másodperc, egy röpke pillanat telt el, és újra hátat fordítva neki, megtettem a következő lépést. Nem álltam meg, csak mentem, míg vissza nem értem az irodába, nem tudtak feltartóztatni, szükségem volt levegőre, egy hatalmas lélegzetvételre, gondolataim tisztázására és csak visszaérve a tizenhetedik szintre vettem észre, nálam marad… a hóvirág.

Mortdecai Wolsey tollából


The Rains of Castamere † 715 † Köszönöm a játékot! † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Pleasant walk under stars
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Alternatív-
Ugrás: