• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Charmaine & Jasper - Seriously?


Szomb. Ápr. 21, 2018 11:07 pm
☇ Természetfeletti kisokos


Pént. Ápr. 20, 2018 11:25 pm
☇ Nem vagyok itt!


Vas. Ápr. 15, 2018 8:10 pm

nyerteseink
gratulálunk az ősz legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Understand the lesson?










avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Jan. 13, 2018 11:53 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

Waltz
1325 ♕
Remélem jó. Azt hittem, jobb lesz…♕

Üres. Üres a ház, üres az ágy.  Üres a város, üres a káosz. Üres a testem, üres a lelkem. Üres. Nem érzek semmit. Mászkálok a szobák között, de nincs bennem semmi. Érzések, gondolatok, semmi. A négy fal őrjítő, képtelen vagyok benn maradni, így mikor a nap halálos sugarai eltűnnek a horizont fölött, én mindig kimegyek. A hűs levegő teret ad mindennek, akkor jobban érzem magam, nem úgy, aki céltalan, és egy lakásba van bezárva. De ilyenkor is csak lófrálok a városban, keresek valamit... Választ, személyt, lehetőséget. Valamit. Próbálom megkeresni a helyemet, de mióta a parkban sétáltam Lord Wolseyval, nem találom. És ez nyugtalanít, megüli a lelkem, és mindent elkerget, ami egy pillanatra is eltelíthetne. Mi történt akkor? Mi keletkezett bennem? Miért van az, hogy nem tudom kikergetni gondolataim közül? Mindig ott marad az a világos szempár, ami a lelkemig lát; a finom vonású arc, az ívelt ajak, ami néha oly tanítói dolgokat mond, máskor pedig csak némán nyílik el; a határozott kéz, ami eltűrte a sötét tincset arcomból, ami közrefogta a kezemet, mintha mindig is fogta volna. Miért nem tudom el felejteni? Helyesebben: miért nem akarom elfelejteni?
Ennek ellenére is, a sok sétám alkalmából sem, egyszer sem közelítettem meg az irodát. Nem a négy nyomorúságos nap miatt, amit ott töltöttem - bár nem tudom feledni, és sosem fogom -, lábam nem visz arra. Még csak fel sem merül bennem, hogy odamenjek, pedig Molly küldi a vért. Mindig ott vár az ajtóm előtt, és én egy idő után már csak a hűtőbe rakom el. Kényszerítem önmagam megint csak, hogy viseljem tovább el a vér adta vágyat, próbálom húzni a tűréshatárt, hátha egyszer megszűnik az egész, és újra bármit elfogyaszthatok. De nem bírom sokáig, még mindig nem elég ideig, és ennek következménye, hogy újabb és újabb strigulát húzok meg a füzetben, jelezve egy újabb elveszett léleknek. Nem tudom a nevüket, nem ismerem őket, és minden egyes halottal csak torzulok el. Pedig ott a vér tőlem karnyújtásnyira - finom és tiszta, de nem összeegyeztethető a friss emberből származtathatóval. Tudatosan kezdem önmagamat leépíteni, mintha ezzel megszűnhetne bennem minden, ami még él. Legyek egy üres test, gondolatok, érzelmek nélkül... Legyek örök szobor a végtelen időben... Legyek egy bábu, aki nem érző-gondolkodó lény. Mert így könnyebb. Az ember szereti a könnyebb utat választani. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés...
Gyilkos vagyok, egy-két élet mit számít? És számít, belekarcolják magukat lelkem felszínébe, pont úgy, mint pár éve, mikor az apai kéz megbillentette a poharat tartó kezemet. Az első gyilkosságom... Nem álltam rá készen, és a könnyebb utat választottam akkor is, mint most. Amikor tudatosan tanítják az embert, hogy válassza a nehezebbet, akkor ki akar kerülni a szabály alól. Lelkiismeretem szilánkokban, egészen egy estéig. Egy estéig, mikor nem akartam mást, csak hogy kezdjek magammal valamit. Egy estéig, mikor kiderült mennyire is vagyok gyenge. Egy estéig, amikor nem tudnám az aranyba borult szemeket elfeledni. Egy estéig, mikor a harag pokolbeli alakjával kellett találkoznom. Egy estéig, mikor kiderült a szabályok rám is vonatkoznak, lehettem én királyi sarj, a hierarchiában helyem van. Egy estéig, mikor kiderült, nem maradnék életben saját magamra hagyatkozva. Egy estéig, mikor megtapasztalhattam, hogy a vámpír sem örök, mint eddig oly hittem.
Marta belsőmet, égette a mellkasomat. Elpusztíthatott volna fél kézzel. Sokkal jártasabb volt, sokkal többet tudott, mint én, és mégis hagyta, hogy a zuhogó esőben megmaradjon életem egy szilánkja. Megölhetett volna, és én majdnem tárt karokkal vártam ezt. Helyette csak kihúzta a fegyverét mellkasomból, ami nem találta el a szívemet, és ott hagyott. Nem tudom, meddig feküdtem ott, mennyi idő telhetett el, míg az eső lassan csepergéssé alakult, én pedig eltűntem a félhomályba. Hazaesve azonnal a hűtőt nyitottam fel, tasak számra ittam meg a vért, miközben végig ott visszhangzott a fejemben Wolsey szava: „vadállat”. Igen, engedtem az elkorcsosulásnak, pedig az nem út, nem egy könnyebb lehetőség. Nem is létezik ilyen, hanem az egyenesen egyenlő a halállal. Meg akarok halni? Van miért tovább lépni? És be kellett, hogy valljam, volt miért. Ott bújt meg gondolataim között, ott mocorgott agyam hátsó szegletében, várva, mikor vezethet újra tébolyom falai közé. Lelkiismeretem nem nyugodott, szégyelltem magam, hogy képes voltam tényleg ezt az utat választani. Amit leépítettem magamban, azt újra fel kellett. Másnap eltűnődve néztem mellkasomat, ahol még csak heg sem maradt az est után, de pontosan meg tudtam volna mutatni, mily közel a néma szívemhez, süllyedt el bennem a penge. Tényleg megölhetett volna, és nem tette meg... Szánalmas. Én gyenge voltam, de az ismeretlen nő is. Hagytam, hogy gyenge legyek...
Tétovázás nélkül nyúltam a kagyló után, és csörgettem meg. Már rég kellett volna, nem pedig eddig várni. Már két hét is eltelt a séta óta, ha nem több, pontosan már nem figyelem, milyen napot írunk, mindegyik ugyanolyan. Egybefolynak.
A nő lelkes, és ekkor jövök rá, én ezt vártam eddig. Elkerültem az épületet, mégis be akartam lépni újra oda, ha csak fél percre is, de lássam az arcot, a mesélő szempárt. Akartam, hogy igazgasson... Hogy mutassa, Charlotte nem, nem az az út való neked.
Idegesen és izgatottan vártam az estét, felkészülve - az utolsó tasakot elfogyasztva, hogy nehogy újabb körkalitkában kelljen napokat töltenem. Belépve az épületbe, újra megtalált az emléktenger, de csak elnyomtam egy szégyenérzettel. Tanított és én minden szavát képes voltam figyelmen kívül hagyni, mert létrehozott bennem valami mást. Valami egészen mást, amit nem kellett volna… Magamnak kellett újra talpra állnom és eldönteni, hogy nem fogok újra arra a Pokolba vezető útra lépni. Legközelebb nem lenne szerencsém... Meg kell különböztetnem a tanulást minden mástól. Nem vegyülhetnek, nem alakulhat ki káosz bennem, ami csak kiéget.
- Jó estét, Molly - köszöntöttem a nőre, aki máris elmosolyodott. Hihetetlen, mily könnyen változik meg az összes vonása, szívének dobogásából sejtem, örül nekem. Oh, Molly, ha tudnád, mit tettem, akkor is örülnél? Még több vér tapad a kezemhez... Érdekes, de azt hiszem, előtte jobban szégyellem magamat, mint Mortdecai Wolsey előtt. Talán, mert Molly talált rám, annyi segített és segít a mai napig is és mert ember. Én pedig csak az voltam…
Csicseregve vezet az irodáig, pedig jól ismerem a járást, mégis, örülök, hogy beszél, és nekem addig sem kell egy szót sem szólnom. Egy tünemény teli jó szándékkal, lojalitással. Nyitja előttem az ajtót, én pedig végre szembenézhetek azzal, amit napokon át kerültem. Szívem üressége megszűnik, megtelik valami mással, ahogy belépek és kutató szemeim megállnak az ismerős alakon. Eszembe jut minden, de máris felejtek. Az emlékek meghasonulnak, míg végül az újak leváltják a régieket. Nem változott, mégis az én szememben igen. Vagy én változtam volna? Megkönnyebbülés vagy inkább béke önt el? Nem tudom megmondani, de azt igen, hogy szívem egy része erre várt, hogy újra találkozzunk, hogy a történetünknek ne legyen vége. Végig fut pillantásom vállának vonalán, nyakának ívén, szájának görbületén, orra élén egészen szeméig. Minden, mi a parkban történt, hirtelen valóság lesz, megfogható valóság, ami Ő. Benne összpontosul minden – színek, érzések, cselekvések, érintések, kimondatlan szavak. Minden…
- Jó estét, Lord Wolsey - bólintottam és ezzel el tudtam kerülni a szemkontaktust. Tetteimért meg is van bennem a viselhetetlen lelkiismeret, de egyszer szembe kell nézni a következménnyel, a jövővel, így nem halogatom sokáig, és találkozik pillantásunk. Szinte tudom, hogy kiolvassa belőlem, valami történt, de ennek szót nem akarok adni. Ez rám tartozik és a halottakra, senki másra. Már úgy sem lehet visszaforgatni az időt, már megtettem, már elfordultam az ő segítő kezétől, és most vissza akarok fordulni. Lehet tudja, mi történt, ki tudja... Lehet olvas bennem, pedig arcom nem mesél, vonásaim nem enyhülnek, hanem mereven, rugalmatlanul tündökölnek. - Elnézést, hogy ily sokáig elmaradtam - nyögtem ki végül őt figyelve. Még így is örömmel sütkéreztem szemének kereszttüzében, miközben szívemet elkapta valami sajgás. Távol akartam maradni, akár örökre, mégis itt van meg a legnagyobb nyugalmam. Lord Wolsey, mit művel ön velem?
Az üres lélek megtelik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Jan. 14, 2018 3:16 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Épp telefonon intéztem egy igen kényes ügyet, mikor asszisztensem hangja csattant fel, megtörve a kinti munka monoton zaját. Abban a pillanatban tudtam, valami nincs rendben és ennek részleteit pár másodperc múlva meg is ismerem. Molly heves, ám annál feleslegesebb, hiábavalóbb próbálkozása ellenér egy magas, szélesebb férfi rontott be irodám ajtaján. Nem titkolta foglalkozását, fegyverei ott díszelegtek rajta, és mikor levette napszemüvegét, tekintetünk találkozásakor rögtön tudtam, ismerem ezt a vadászt. Biccentettem jobb kezemnek, aki csendesen távozott, majd elköszönve a telefon másik végén lévő féltől, letettem a kagylót. Hátradőltem székemben, ujjaim összekulcsoltam ölemben.
- Mit tehetek Önért, Mr. Smith. – hangom komoly volt, üzleties. A férfi közelebb lépve egy dossziét dobott asztalomra.
- Mondja meg maga, Mr. Wolsey. – hallani lehetett a megvetést és gúnyt. Előrébb hajoltam, hogy elérve a mappát felcsaphassam és szemügyre vegyem mit hozott e hívatlan vendég. Szemöldököm enyhén összeszaladt, nemtetszéssel és komolysággal nézegettem a tetthelyeken készült képeket, olvastam bele a jelentésekbe – - Egy ideje követem a nyomát. Nem a helyi közösség tagja, így ha van valaki, aki segít neki, az csakis maga lehet. Mondja, ismeri az elkövetőt? – lépett közelebb karba tett kézzel, rá emeltem tekintetem – Maga az alvilágiak közben járója és segítője, az egyetlen, amiért még nem vettük fejét érte, az a hajlandósága minket is pártfogolni. Egy újszülött műve lehet, tudom, mennyire megveti őket, – tenyerelt rá asztalomra – hát állítsa rá az embereit, mielőtt kiírtja a fél várost.
Mélyen szemeimbe nézett, nem tartott igézettől vagy más trükktől. Ezt pedig teljes mértékben megértem, hiszen nem ma kezdte pályafutását, ám elkövette azt a hibát, hogy hírnevemre hagyatkozva jött ide. De, nem vagyok más, mint egy szörnyeteg, egy a sok közül. Az idegességtől megugrott egy izom halántékomnál, ám ettől eltekintve, megőriztem nyugodt, rideg arcom. Lassan felemelkedtem ültemből.
- Egyet kell értenem Önnel, Mr. Smith. A dolgok nem folytatódhatnak így, meg kell állítani ezt a vámpírt. – lépek mellé, majd felé nyújtva karom jelzem felé, közben távozhat is – Biztosíthatom róla, kézbe veszem az ügyet mégpedig… személyesen. – az utolsó szónál megváltozott a hangsúly, és mire észbe kapott volna a férfi, bordái között máris itt termett a hűvös penge, mely kilyukasztva tüdejét lassú halálba küldte. Utánam nyúlt, fegyveréhez kapott, de mindhiába. Ekkor könnyedén ragadtam meg és löktem odébb, megingott lábait, majd az ablak falánál leült a padlóra. Arcizmai mindent elárultak gondolatairól, érzéseiről, fizikai állapotáról. Vére lassan szétterült a padlón, közelebb léptem hozzá, majd mellé ejtettem gyilkos tőrömet. Világos íriszeim végigvándoroltak rajta, talpától egészen megvető tekintetéig. Mondott volna valamit, ha a fulladás nem lett volna erősebb nála. Tüdeje megtelt vérrel, percekbe telt mire nyitott szemeiből távozott az élet. Ott álltam, tőle alig pár lépésnyire és néztem. Csend ült le közénk, átjárta az egész szobát. Fejem az asztalon pihenő képekre, jelentésekre emeltem, s amint megláttam őket, abban a pillanatban tudtam ki tette. Charlotte.
Két hete nem hallottam felőle és ezen idő alatt rengetegszer megfordult fejemben, vajon mi lehet vele és látom-e ismét. Próbáltam teendőimbe temetkezni, noha nem sok sikerrel kötötték le elmém, most mégis úgy éreztem, ha meglátnám, még dühösebb lennék annál is, mint amilyen most vagyok. Gondolataimban próbáltam kifogásokat keresni, őt védeni, de ezek nem változtattak érzéseimen, a csalódottságon és haragon. Úgy éreztem, csak nekem fontos mindez, az, hogy megpróbálom átadni számára a tudásomat, jobbá tenni, mint azok a fajtársak, kiket mélységesen megvetek és gyűlölök. Ökölbe szorul kezem, asztalom mögé lépek és pár másodpercig nézem a Mr. Smith által hozott dossziét, annak tartalmát, majd egy hangos „bah-vháh” szerű kiáltás keretében lesöpröm a bútordarabról, repül mellé a lámpa is, kirántva zsinórját a konnektorból, meg még néhány másik irat. Oldalra fordítom fejem, ott állok, vonásaimon jól kivehetőek az idegesség jelei, a vadász testére nézek, majd tettemre és ekkor lép be a helyiségbe Miss Rowndis. Hangja szinte csicsergett, élettel teli volt, ám ezt nem viszonozhattam felé.
- Hogy tehette? – kérdezem még mindig oldalra nézve - Megérte mindezt? Megérte a kockázatot, hogy egy vadász követte, majd hozzám jött segítségért? MEGÉRTE? – hangom megemelve fordítom felé kicsit sem kellemes tekintetem - Mondja, hajlandó egyáltalán tanulni vagy minden, amit teszek magáért az nem jelent semmit? Ennyire nem lenne tisztelettel a másik iránt, ennyire nem érdeklik a következmények, az, amit okoz? Míg én a számat jártatom, addig maga ide sem figyel! Miért segítsek, ha még annyira se veszi számba a másikat, hogy ne hozzon bajt a fejére? Tudja mibe kerül ezt eltussolni? Az életét próbálom megmenteni és maga még csak figyelni sem hajlandó! – kiabálok, erősen artikulálok, tekintetemből, megjelenésemből jól látható a pillanatnyi düh és jelen momentumban még gondolkodni se vagyok hajlandó, mérlegelni cselekedetem, egyszerűen rosszkor érkezett és így, nem tudom elrejteni érzésemet az üggyel kapcsolatban. Nem, nem vagyok mindig előzékeny, nem tudom mindent megbocsájtani és noha úgy tűnik, mindig kimért és hűvös vagyok, valójában minden egyes pillanatban ott táncolnak bennem saját érzéseim, elveim.
Elhallgatok, egyenesen, szinte szúrón bámulok az ifjú vámpírral, majd egy mély levegőt követő hatalmas sóhaj után fejet csóválva fordulok vissza asztalomhoz. Balom felemelve dörzsölöm végig fél arcom, majd simítom hátra fekete tincseim. Végül, határozottan, lendületesen indulok el a nő felé, már nemigen tudok mit mondani számára, elég volt. Eddigi, megszokott, általános tempómhoz képest mondhatni elviharzok mellette, ahogy kilépek az irodámból, majd odakint megtorpanva oldalra fordítom fejemet. Világos íriszeim az aggódó Molly-éval találkoznak. Vonásaim megváltoznak, egyszerre ül ki rájuk megbánás és csalódás, magam elé nézve hajtom le fejem egy röpke pillanatra, majd felemelve azt, összeszedem magam. Határozottan indulok egy az emelete egy másik végébe, hallom, miként kéri asszisztensem a vámpírnőt maradásra és türelemre, míg én a folyosón eltávolodva és bekanyarodva sarkán eltűnök szemeik elől. Pár méterrel odébb egy helyiségbe nyitok be, egy egyfajta hűtőkamrába, ahol különböző vérmintákat tároltunk. Innen veszek kezembe egy harminc darabot tartalmazó tálcát. Visszacsukva az ajtót elindulok a hölgyek irányába, ám nem nézek rájuk. Kerülöm a kontaktust. Az egyik alkalmazott asztalára teszem le a mai program főszereplőit.
- Ma megmutatom mi a különbség egészséges és fertőzött vér között. Melyik az, ami halálos lehet egy vámpír számára és hogyan különböztesse meg őket íz alapján. – monoton mesélek, semmi hangsúly, semmilyen szerep. Közömbösön szólok egyfajta hűvösséggel, távolságtartással. Nem vagyunk barátok, de még mester-tanítvány sem. Idegenek, akiknek nincs birtokában információ a másikról, néhány apróságot leszámítva. Nemigen tudom, miért folytatom, holott úgy érzem, csak nekem fontos ez az egész. Nem tudom megmondani miért; magamat félteném, azt amit eddig felépítettem? Határozottan nem. Bár, Mr. Smith megölése komoly következményekkel fog járni, de vállalom. Netán, szeretném, ha Miss Rowndis nem lenne olyan alantas, mint a legtöbb vérszívó? Meglehet. Láttam egy lehetőséget, valami új, eddig elképzelhetetlen adatott meg számomra és most úgy érzem, mindhiába. Aggódnék érte? Testi épségét próbálom megóvni, lelkét felkészíteni a vámpírlétre, vigyázni rá? Talán.

Mortdecai Wolsey tollából


Blood run † 1 076 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Vas. Jan. 14, 2018 5:55 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

Waltz
1456 ♕
Lord, mintha nem pihent volna...♕

Elvágták a kötelet. Eddig úgy éreztem, hogy egy kötélen lógok, esetleg mászok fel, és ezt valaki elvágta. Magam? Wolsey? Tetteim? Ki tudja, nem is érdekes, csak annyi, hogy éppen zuhanok lefelé. A végtelen sötétben, ahol nincs kapaszkodó, csakis az ismeretlenség. Végül is... Magamnak okoztam. Minden, amit aznap reggel óta építettem magamban, megrengett és orbitális robajjal dőlt össze bennem. Lehet, már az alap sem volt jó, lehet Wolsey oly erős ráhatással bír... Ez sem érdekes, csakis, hogy merő törmelék maradt csak utána.
Figyelem a fekete szembogarat, mozdulatai kuszák, és ki tudja, hogy mikor fog kitörni.
Nem kell ahhoz oldalra néznem, hogy érezzem. Ismerős, csábító, éhséget ébresztő... A vérnek különleges illata van, főképp az emberinek. Még friss, még szinte meleg. Az arc nem ismerős, úgy sem fogom látni többet, de az, hogy egy holttest van az irodában, elgondolkodtattó. A férfival, az épp robbanni készülő Lorddal együtt vizsgálom át a szobát. Elég egy pillantás csak körbe, én máris látom a részleteket. Egyszer jártam itt, mégis megjegyeztem és a törött lámpa árulkodó. Elárulja, hogy nem kell ahhoz Mortdecaira nézni, itt káosz fog kitörni. De mi történt? A vihar egyenesen a nyakamba zúdul, ahogy megszólal. Sosem láttam ilyennek. Eddig olyan merev volt, hideg, távoli, vagy pedig megfoghatatlan... Most ott duzzadtak benne az érzések, teli volt haraggal, dühvel, csalódottsággal, emlékekkel, elkeseredéssel, aggodalommal. Sosem láttam ilyen emberinek még. Nem is rejtette a maszk mögé, mit érez, hagyta, minden hulljon le. Kitört. Kirobbant. Egy külsős szemével egyaránt mondanám, hogy borzalmas, és gyönyörű. Ezt érezhette Oppenheimer, az atombomba atyja is, mikor meglátta művének következményeit. Veszélyes volt, gyönyörűen veszélyes, és most először láttam és éreztem, hogy képes lenne összetörni. Nem szívesen álltam volna az útjába, azonban nem az átlagos, polgári nők soraiból származtam, akik majd fejet hajtanak és akár ezerszer is bocsánatot kérnek. Meghunyászkodnak előtte... Nem, nem az vagyok. Noha, akár egyike lehetne azoknak, akiknek fejet hajtok, de nem most... Eltorzult vonásain csüngtem, amit a harag megformázott, élővé varázsolt. A vékony vonallá feszülő ajkakat, a világos izzó szempárt, a rakoncátlan éjfekete tincseket, mind csak árulkodott arról, hogy nem oly üres, mint ahogy megjátsza.
Szemem fénye kihunyt, a csillogása elveszett, ahogy csattant rajtam az ostor, és tűrtem szó nélkül. Merev arccal, kihúzott háttal figyeltem. Nem is próbáltam megszakítani, ámbár, nem mindig voltam híve, hogy a tiszta érzelem megoldás bármire is. De ha épp most tört ki, hát törjön ki. Ha valaha is valamiben el fogok pusztulni, az nem ez lesz. Tönkretehet, megölhet, de nem a haragja fogja tenni. Az csak egy érzés, amit minden más érzelem szül. Mi duzzasztotta ily fortyogová a dühét? Nem mondanám, hogy örülök, hogy én, de mégis csak ezzel lett oly közeli nekem. A harag nagy mesélő, szavak nélkül is.
Apropó, szavak. Minden elhangzott mondata... Nem fogta vissza magát, de tudtam, ez messze nem olyan, mint a valódi haragja, amivel eltiporhat mindenkit. Élesen csengett hangja, hasította elmémet, és tudtam, teljesen igaza van. Valamit tettem, és hogy annak következményét megoldjam, idejöttem hozzá... Nagy hiba volt. Magam kellett volna megoldani, és talán akkor a vadász miatt nem kéne újabb strigulát felírnom. Már pedig, ha nem is én öltem meg, én kényszerítettem, hogy meghaljon. Miattam halt meg... Újabb lélek, akinek vérét nem tudom lemosni kezeimről... Az első gyilkosság után zokogva tértem haza, ültem órákat a hideg zuhany alatt, hátha az lemossa rólam valaha is a halott vérét. Kimossa belőlem az elvett vörös folyadékot... De semmi. Nem sikerült. Sosem sikerült. Örökké hordozni fogom. Így aztán a mostani gyilkosságra már mereven tudok magam elé nézni. A lelkiismeretem nem nyugszik, sosem fog nyugodni, és visszatarthat ugyan, de a vámpírhoz hozzátartozó vágyat sosem fogja elnyomni.
Valóban öltem. Megint. De csak most nézem meg tetteimet Mortdecai szemszögéből. Eddig úgy gondoltam, a tasak vér olyan, mint valami mankó, pedig nem vagyok járásképtelen, nem vagyok beteg, mégis úgy tekintettem rá, lehetett akármilyen szépen is szűrt. Betegségre gyógyszer, holott nem vagyok beteg! De mint mindig, az éremnek két oldala van, és én figyelmen kívül hagytam. Micsoda balgaság, pedig nem nekem kéne mindenki előtt egy lépéssel lennem?
Figyelem, szinte hozzásimul a tekintetem ideges, feszült gesztusaihoz, ahogy a haját hátratűri, megrázza fejét,  de még mindig nem nyitottam szóra az ajkamat. Csodálom, és nem érzek semmit. Ahogy már mondtam. Ő teremt bennem valamit, és el is pusztítja azt.
Elviharzik mellettem, felfogni is nehéz és hirtelen a lelkem kongani kezd az ürességtől. Elveszett... Kiveszett. Ennyi volt? Ennyi lett volna? Ily hamar lezárjuk a történetünk és többé nem látjuk egymást?
Ostoba” - visszhangzik végig bennem egy mély, gúnyos hang. Ostoba Charlotte, hogy lehettél ennyire butus? Ostoba... Dalolt, egyenesen énekelt a lelkem falai között, mire összerezzentem. Gerincem mentén futott végig bennem a borzongás, és térített annyira észhez, hogy mozduljak. Nem állhattam örökké a szobában. A holttest felé indultam, de végül nem néztem meg. Valóban, mily ostoba. Hol a sok tanítás eredménye? Hol a sok gondolat? Miért viselkedtem ennyire önzően, csak saját magammal foglalkozva? Életemben másodszor menekültem, ahelyett, hogy megoldottam volna valamit.
Ostoba” - kurjantotta elmém bugyraiból az ismeretlen, mire megráztam a fejemet, és kifelé indultam. Molly termett előttem.
Csak megráztam a fejemet. - Ne aggódjon. Nem történt semmi. Igaza volt a Lordnak. - Nem akarok maradni. Ugyan, szóval nem lettem kidobva, de nem érzem szükségét annak, hogy maradjak. Először is idő, ami a vámpíroknak oly sok adatott meg, másodszor pedig mar valami. Csalódást okoztam, leginkább ez zavar. Épp, hogy elnyertem bizalmát, rávettem, hogy segítsen, és ezek után elfordultam tőle. Pedig tálcán nyújtotta önmagát. Ostoba, valóban ostoba voltam, mert azt hittem, rám a szabályok nem vonatkoznak, pedig igen. Lehetek én akármilyen család sarja, attól még vannak dolgok, amiket önkényesen nem tehetek meg. 28 év alatt elég volt ehhez egy „szóváltás”. 1000 év múlva talán bölcs is leszek.
- Köszönöm. - Gyér mosoly ült meg arcomra. Igaz, ezt nem leginkább Mollynak kellett volna mondanom, de ő is sokat tett értem, nem kerülhetem ki.
Folytatnám, de hallom, hogy visszajön. Visszajön? Miért?
Egy pillanatra lehunyom a szememet. Sírjak vagy nevessek? Veszi a fáradtságot továbbra is, hogy tanítson? Miért? Kivonhatná magát, mint a legegyszerűbb megoldás. Nem kéne olyanokkal foglalkoznia, mint én.
Hálásnak érzem magam, de nem rugalmasnak. Egyik oldalról 100 hálát is mondanék, a másik oldalról egy darabot sem rebegnék. Hogy mi döntött arra, hogy továbbra is a feszült csöndbe burkolóztam? Hogy még csak rám sem nézett. Nem rongy vagyok, lehetek csalódás, de akkor is vegye a fáradtságot és ha beszél, legalább tekintsen fel, kinek intézi szavait. A már-már enyhülő arcizmaimat megállítom, visszaszorítom ugyanabba a formába, miszerint a leghalványabb érzés se látszódjon rajtam, pedig csak úgy csapongok egyiktől a másikig - kétségbeesés, aggodalom, hála, köszönet, félelem, hiány, büszkeség, döbbenet, harag és még valami. Valami egészen furcsa, alig érezhető, de ott van. Ott van és Ő iránta érzem. Halvány, szinte átlátszó, olyan, mint a gyér köd. Nem növekszik, nem csökken, csak van. Ott van.
Lassan közelebb lépek, nem tudni, hogy hozzá, vagy az asztalhoz, miközben összekulcsolom ujjaimat magam előtt. Cipőm kopogása szinte hasogat a feszültségben, irritálja elmémet, mintha csak 100 meg 100 tű szurkálna. Aprók, de sajog utánuk a hely.
Így játszunk? Megértem, miért, és lehet, én is ezt tenném a helyében: monoton ledarálnék valamit, miközben elkerülöm a tekintetétét. Azonban a modor mutatja az embert, ha haragszik, ha csalódott, ha bármit is érez, ne meneküljön előle, mert azzal probléma még nem oldódott meg. Én vagyok ennek az „élő” bizonyítéka. Legalább nézzen rám, még ha undorodva, csalódottan. Ha a szavakkal tudott döfni, tekintetével is tegye meg, különben már itt sem vagyok. Nem kutya vagyok, akinek intjük, hogy ott a csont. Hanem érző lény, pont mint ő.
Akkor játszunk így.
Leszek az ellenfeled. Még...
Húzom a csöndet, míg lehet. - Khm, kinek tetszett mondani? - köhintettem egyet, de hangom képtelen emberi lenni. Hideg. Távoli. Pont mint ő... Igen. Lehet pofátlan voltam, de legalább ember... Vagyis vámpír a vámpírhoz beszélgessünk, mert különben bottal sem ütheti a nyomaim. Akkor legyen vége, ha képtelen viselkedni azok után, hogy a fejmosást már megkaptam.
Lord Wolsey, hogy dönt? Hagyja, hogy a nemes végre magához térjen, vagy elragadja a harag? Tikk-takk.
Reményekkel nézek rá, pedig nem érdemlem meg sem szavait. De ahogy a bölcs szavak tartják, az ember akkor veszi észre, mennyire fontos neki valami, mikor már elveszítette. Az én tetteim építettek le mindent, amit együtt létrehoztunk. A kérdés, hajlandó-e régi pompájukban felhúzni őket megint. Bár... ha nem, az a négy nyomorúságos nap örökre megbélyegezett minket. Lehet, hogy többet nem látjuk egymást, de az emlék meg fog maradni. Örökké velünk. Emlék, mely fakul, azonban lehet a végtelen időben még ő is csak véges.
Tikk-takk-tikk-takk. Az idő telik, a döntés közeleg.



A hozzászólást Charlotte Rowndis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 14, 2018 9:44 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Vas. Jan. 14, 2018 9:37 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Aggodalom, aggály, feszéjek, külső nyomás, féltő szeretet, törődés, odafigyelés, csalódottság ült meg bennem. Nem tudom miért csináltam, nem tudnék kellő magyarázatot adni rá, hiszen számtalan érvet tudnék felhozni, de egyik sem lenne elég jó. S annyi mindent nem mondtam még, elfojtom indulataim, megőrzöm belső mélységemnek a továbbiakat legyenek azok jó vagy rosszak, inkább eltemetem, mintsem mindent képes legyek elmondani a velem szemben álló nőnek, ki próbálja állni a sarat ingerült énemmel szemben. Egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy kitárulkozzak és nem azért, mert nem akarnám megosztani vele mindazt, mi bennem van, sokkal inkább a következményekkel való félelem, a szembesülés hulláma az, ami visszatart. Igyekszek kötelet tenni magamra, ám így sem kerülhetem el a rosszkor volt rossz helyen helyzet, a pillanat heve adta indulatot és végül felemelt hanggal, reám nem jellemző módon adom ki magamból dühöm, érzelem hullámom egy részét. Nem tudom, szavaimból mit vesz ki, érzi-e bennük azt, hogy fontos volt nekem. Még most is az. A gondolat, ezzel talán végleg eltaszítottam magamtól kissé megrémít, így amint elhallgatok haragom célpontja már nem ő, hanem saját magam. Dühös leszek magamra emiatt, ökölbe szorulnak kezeim és ha lehetséges lenne, most megütném magam. Helyette gyors léptekkel hagyom el szobámat. Megtorpanva a küszöbön, tekintetem találkozik asszisztensemével, biztosra veszem, tudja, most jobban utálom önmagam, mint mindazokat az érzéseket, amiket az ifjú vámpírnő kiváltott belőlem. Ezen dolgok egyvelege, a kettősség pedig feszültté tesz. Tovább megyek, elindulok, eltűnök a folyosón, míg a hölgyek egymás társaságába kerülnek.
Alig néhány nappal ezelőtt készítettem elő a terepet arra az esetre, ha Charlotte visszatérne. Bár, minden egyes nappal ahhoz a gondolathoz jutottam közelebb, már nem fogom viszont látni, újra és újra azokat a köröket róttam le, mint a legutóbb, most mégis eljött, az én első dolgom pedig az volt, hogy mindennemű köszöntés nélkül leteremtsem. Ráadásul, így visszagondolva, emlékeimben felkutatva arcának vonásait miközben beszélt, miközben én kiabáltam, rá kellett ébredjek, bántja őt a dolog és volt ott valami más, valami, amit nem tudnék most megragadni. Azért, mert önnön indulataimtól vezérelve nem figyeltem rá, vagy egész egyszerűen ennyire rejtélyes lenne, nem tudom, de nem így kellett volna lennie.
Egy pillanat erejéig megállok a hűvös helyiségben, megpróbálom összekapni magam, majd két kézzel megragadva a széles tálca oldalait, elindulok vissza. Elmémben kavarognak a gondolatok, keresnek valami megoldást, próbálják rendszerezni érzelmeimet, és emiatt kerülöm a hölgyek tekintetét. Megigazítok pár üvegcsét, miközben szóra nyílnak ajkaim. Hűvösen, némileg kellemetlenül csengnek szavaim, melyekre válaszul kérdést kapok. Valamit, ami nem tetszik, ám nem is róhatom fel Charlotte számlájára, hiszen ezen az estén mindketten hibáztunk. Lehunyom pilláim, ajkaim elnyílnak, de nem szólnak. Megfordulok, noha egyenesen az ifjú vámpír szemeibe nézek, tekintetem kicsit sem az a fajta, amitől az emberek elolvadnak és nem is az, amitől komoly üzletfélnek néznek. Valamivel szigorúbb annál. Őt nézem pár másodpercig, mire a feszült csendet két tenyér csapódása szakítja félbe. Az asztala mögött ülő Molly ugrik talpra hirtelen.
- Na, ide figyeljen, Lord William Mortdecai James Wolsey! – megkerüli a bútordarabot és egyenesen felém igyekszik sietős léptekkel, szinte elviharzik a másik nő mellett, közben folyamatosan mondva a magáét – Tegnap még azért sírt a szája, mert nem láthatta a Kisasszonyt, itt aggódott nekem, hogy mi lehet vele és most, amikor itt van úgy bánik vele, mint egy darab szarral! Mind a ketten felelősek a történtekért, de akkor sem róhatja fel Charlotte-nak! Még fiatal és nincs tisztában azzal, miféle lényeg vannak a világban, úgyhogy nehogy már magának álljon feljebb, mert menten kipenderítem úgy, hogy lába se éri a földet! – kikerekedett szemekkel, meglepetten fordultam az egyre közeledő, szinte hurrikánként száguldó halandó felé, akit ha nem ismernék, azt mondanám mérges, pedig tudom, valójában csak megdorgál – Most szépen lemegy a földszintre! – taszigálva fordított a lift felé és hajthatatlanul, ellentmondást nem tűrően tolt, hiába is akartam volna ellenkezni. Persze, férfiként és vámpírként is erősebb fizikummal rendelkezem nála, ám ki tud nemet mondani éppen neki, különösen most?
– Molly… Molly… – próbáltam mondani valamit meglepetten, teljesen feleslegesen - Molly... – tovább tolt és szinte szó szerint behajított a liftbe.
- Ne Molly-zzon itt nekem! Most lemegy, aztán visszajön, útközben pedig kiszellőzteti azt a balga fejét, különben én fogom kilógatni az ablakon, mint valami zászlót és akkor a szél fújja ki magából ezt az ostobaságot. – csípőre tett kézzel folytatta, majd nyomta meg a gombot, de nem ám a földszintit, hanem annál is lejjebb, a mínusz harmadikra, épületünk legalsó parkoló részlegére. Hitetlenkedve vártam, amíg leér a szerkezet. Teljesen kizökkentett ezzel mind gondolataimból, mind az érzéseimből. Elvesztettem a fonalat és ha ez mind nem lenne elég, ki is nézem belőle, megteszi, amit mondott. Bármennyire is aranyosnak és kedvesnek, odaadónak tűnik, valójában egy igazi anyatigris tud lenni, különösen akkor, ha úgy érzi engem kell helyre tegyen. Fejet csóválva mosolyodtam el, ahogy visszaemlékeztem arckifejezésére, mikor meg állt a felvonó előtt. Ellentmondást nem tűrőn, egészen apró idegességgel, határozottan, felemelt hanggal, de nem kiabálva mondta meg nekem a magáét. Nagyot sóhajtottam.
Nem tudom miről beszélgethettek, vagy mit csinálhattak, amíg megjártam az épületet le-fel, de mikor kinyílt az ajtó, a távolban rögtön megpillantottam asszisztensemet, aki úgy ült asztala mögött, mintha mi sem történt volna és gondosan rendezgette dolgait, folytatta munkáját. Ekkor zsebeimben pihent kezem, kérdőn vártam, hátha történik valami, de semmi olyasmi nem volt, amitől menekülőre kellett volna fognom és újra leutazni a földszintre.
Végül, tettem egy lépést előre, megálltam. Még mindig semmi. Nem várható támadás, állapítom meg, így teszek egy újabb, majd még egy és még egy lépést előre, míg már csak alig pár méter választ el Charlotte-tól. Felé fordulok, vonásait figyelem, arcát fürkészem, próbálok olvasni tekintetéből. Nem szólalok meg ugyan, ám jól látható, az elmúlt percekben sikerült megtalálnom magammal a hangot és visszarázódni abba, ami eddig is voltam: angol úriember. Egyetlen ideges ránc nem volt rajtam, örökké simára borotvált arcom nem tarkították dombok. Pillantásom nem volt se megvető, se szigorú, sokkal inkább… kellemes.

Mortdecai Wolsey tollából


Blood run † 948 † Hát, nem sokat. † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Vas. Jan. 14, 2018 11:41 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

Waltz
1280 ♕
Let it go, és pihenj, különben kapsz egy Mollyt a nyakadba. Vettem a bátorságot Mollyhoz, de csak szólj, ha enmnem jó ♕

Van a vihar előtti csend. Az a mély, síri csend, ami oly nyomasztó, hogy az ember beleőrülhetne, mert pontosan tudja, hogy valami mindjárt a nyakába szakad. Pontosan tudja… Szinte érezhető, csak azt nem tudom, hogy kitől. Leginkább Mortdecaitól várom, aki a mai napomat már eléggé felpezsdítette egy kis kiabálással, de akár újabb kört futhattunk volna le… Mint eddig, zokszó nélkül elviseltem volna és csakis a legvégén említettem volna meg, hogy ezzel nem jutottunk előrébb. Pontosan tisztában voltam eddig is, hogy amit tettem, nem éppen fog a Mennybe jutatni, de hogy még ki is mondja... Pont ő? Egyike lett azoknak akaratlanul is, akinek szavára adtam. Tudom, hogy az indulat vezérelte, mégsem tudtam a szavakat csak úgy lerázni magamról – megtapadtak, megragadtak rajtam. Mérgeztek, még ha most oly könnyen is elengedtem őket, tudtam, hogy vissza fognak még jönni kísérteni. Vannak azok a mondatok, amiket nehezen felejt az ember, nem egy-kettő akadt a négy napos tortúrából, amit örömmel elfelejtenék egy amnéziával, de még nem sikerült…
Mérlegelek. Az egyértelmű, a legtöbb dolog az én számlámra írható. Egyáltalán, honnan tudta meg az áldozatokat? Ennyire olvasna bennem? Képtelenség. A vadász… Figyeltetett?  Nem éppen nézném ki belőle, de akár a pakliban is benne lehet. Életemet őrökkel töltöttem, de ezt nem akartam semmiképp sem tovább, azonban ez is későbbre tartozik. Kérdéseimet csakis akkor vagyok hajlandó feltenni, ha emberszámba vesz, ha csak az indulatok fröcsögnek belőle, mint vulkánból a láva, akkor mára be is rekeszthetjük ezt az ülést.
Tekintetünk találkozik, elmélyedek benne. Nem félelmetes, nem olyan a haragja, aminek lenne egy erős magja, és nem lehetne kitépni. Hamar ki fog hunyni a tüze, hamar elveszik… Vissza fog alakulni. Ugyanaz lesz, mint aki volt – hideg, rideg, távoli. Ettől nem félek, hiszen már most enyészik el a tűz. Kár… Mármint, egy részről örülök neki, másrészről viszont különleges élmény volt ilyennek látni – veszélyes, akár lehetne megfékezhetetlen is, akár lehetne szörnyeteg is, de az erő, amit képvisel, bőven elég ahhoz, hogy kihunyjon belőle minden, hogy újra csak egy bábu legyen. Újra ott lesz a maszk, amit egyre inkább csak leszednék róla, de most nem engedhetem meg magamnak a luxust.
Nem vagyok hajlandó egyelőre több szót szólni, ahogy ő sem teszi. Belső csatánk dúl, melynek csak a szemkontaktus a terepe. Ahogy benne megy le a pumpa, szinte bennem fel.
Sosem hagyhatsz teret indulataidnak. Elveszik a józan ész, amire egy nép támaszkodik.” - Cseng nagyanyám szava a fülembe. Szinte mantra a lelkemnek, amire tudom, hogy lenyugszom, most mégis tűnik az utolsó cseppnek a pohárban. A nyugalom nem talál meg, a káosz egyre nő. Kiabáljak? Minek? Lenne értelme? Sértődjek meg? Nem vagyok már gyerek. Azonban, mielőtt bármi kibukna ajkaim közül, a vihar lecsap.
Meglepetten fordulok a nő felé, aki végig harsogja a Lord nevét. Maga a tény is meglep, hogy nem Mortdecai az első neve, ámbár sosem hívtam így. William... Akaratlanul bátyám jut eszembe róla. De sokkal megdöbbentőbb a tény, ahogy a drága, angyali titkárnő kezébe veszi a lehetőséget. Az édes, lelkes csiripelése elveszik, igazi fúria lesz, pedig csak ember erőt képvisel,mégis előbb állnék Wolsey haragjának tűzébe, minthogy Mollyéba. Úgy tűnik, az ember hihetetlen meglepetésekre képes, pedig oly gyenge... Hmm, máris úgy beszélek róluk, mintha sosem lettem volna egy közülük.
Mint valami tornádó halad el mellettem, és nem tudok semmit kinyögni, ámbár talán okosabb is csendben maradni, ahogy leteremti a Lordot. Csodálom, hogy villámot nem szór a szemével. Külső szemlélőnek akár vicces is lehet, én viszont síri csöndben próbálom elkerülni a felhőszakadást Molly képében. Bámulatos, és szegény Lord... Őt is váratlanul érte, és nem tudott semmit mondani, miközben már ki volt adva neki az irány a lift felé. Csak néztem az arcát, ahogy oly hirtelen változott meg, majd Mollyét. Nincs harag, a nő törődik a férfival, csakis ezért teszi, ez pedig szívet melengető. Néha szükséges az ilyen útmutatás is, nem lehet mindent elintézni pihe-puha kedvességgel. Sokat nőt a szememben a mosolygós titkárnő.
Szavaiból nem egyen akadtam meg, de csak szépen elraktároztam, hogy majd kibogozzam idővel. Előbb üljön el a vihar.
Felvont szemöldökkel néztem, ahogy a lift ajtaja becsukódik az értetlen Lordot bezárva. Elindul lefelé, és hirtelen hatalmas csönd támad. Oh, jajj, most én következem?
Molly egy pillanatig áll, majd megfordul, egyenesen rám tekintve.
Felemelem védekezően a kezeimet. Egy uralkodónak eljön életében az a pillanat, mikor tudja, vesztett, vissza kell vonulnia. Az én életemben ez volt az a pillanat. Mollyval nem kísértettem inkább a sorsot.
- Nem szükséges engem is leküldeni. Nyugodt vagyok - kerültem meg minden szót gyorsan, ha mondana is bármit, de csak elmosolyodott. Már nem is látszott semmi az arcán, pont olyan volt, mint mikor bejöttem még. Ugyanaz a lelkesség, talán a szemében csillogott egyfajta aggodalom...Lord Wolsey iránt, aki még mindig lefelé tartott. Hosszú idő, míg visszaér.
A vihar lecsillapodott, és megint csak elandalgott mellettem. Talán, ez volt tőle a legfélelmetesebb, oly gyorsan alakult át a semmiből és vissza. Nem olyan volt, mint Wolsey, akin meglátszott, hogy valami nyomja lelkét, mikor betettem a lábamat.
- Köszönöm, Molly - fordultam felé váratlanul. Nem hiszem, hogy magyaráznom kellett volna, hogy miért. Annyi mindent tett értem már. Tudtam, hogy érti. - És Charlotte, kérem - bólintottam egyet, hogy engedje el a vezetéknevemet és rangomat. Ez a legkevesebb. Tudtam, hogy ezzel azt is megléptem, hogy nem csak egy egyszerű titkárnő-rangos nő viszonyba legyünk. Barátnők sosem leszünk, de mindig lehet enyhíteni a derékszíjon, és ha valóban tanulni akarok, akkor pedig fogok még idejárni nem egyszer.
- Csak kérem, legközelebb...
- Tudom - vágtam szavába. Tudtam, mit akar mondani, és ha nem kaptam volna Wolseytől fejmosást, akkor ő tette volna meg.
Én jöttem segítségért, megkaptam és utána elkótyavetyélem... Ez valóban nem éppen a legtisztességesebb dolog tőlem. És itt semmit sem ér az a magyarázkodás, hogy Mortdecaitól akarok távol lenni... Ő tett üressé... Mert ez nem tartozik hozzá ahhoz, hogy éppen egy tömeggyilkos Charlotte-tól akarnak távol tartani. Ez csak amolyan kedvezmény, amitől majd falra mászok. - Nem fordul elő többet.
Talán jobb, hogy Molly mindent rendezett, különben nagyobb katasztrófa is történhetett volna, mert néha a szavak is oly fájdalmasak, mint egy valódi penge, ami elsüllyed a húsban. Hirtelen lüktetni kezdett a mellkasom, ahol tegnap a fegyver eltalált. Centikre múltak. Na, azt jobb azt hiszem, nem ma elmesélni (ha egyáltalán szót sdok neki valaha), és semmiképp sem Molly előtt. Bár, úgy sem kerülnék a szeme elé, ha meghalok... Szégyenletes lenne tőlem.
- Fontos neki.
- Nekem is ő - csúszik ki ajkamon, pillantok a lift felé. Tudom, nincs idő arra már, hogy rákérdezzek, pontosan mire érti. A Lord tart már felfelé, így a tálca mellett termek a másodperc tört része alatt. Hallom, hogy Molly is visszasüllyed a munkába, így kezdem kiszedni a vérmintákat, egyelőre csak szaglás alapján ítélni, ízlelni majd az oktatóval együtt. Valamelyikek között alig van különbség, míg van olyan, ami már illatra is orrfacsaró. Mindet meg kell kóstolni? Egy élmény lesz... De van, ami viszont nagyon csábító.
Hallatszik a lift ajtó nyitása. Szemem sarkából pillantok az érkezőre. Valóban jót tett a Lordnak a rövid kis út, vonásai sokkal simábbak, ott ül az arcán a maszk, amiről tudom, ma már nem fog lekerülni... Szinte kellemes másnak, nekem inkább csak üres. Olyan semmilyen, amit akár könnyen el is lehet felejteni. Éles ellentétje a pár perccel ezelőttinek.
Molly, maga mire képes!
Fejem a titkárnő felé billen, de ő már csak az előtte lévő munkára figyel. A tanár neki állhat csiszolni a diákot...
- Kezdhetjük? - Hangom tiszta és pont oly üres, mint én magam, amit a köszönet tölt lassan fel. Ki irányába? Azt hiszem, mindkettejük felé. Wolsey szerencsés, hogy ilyen titkárnője van, még ha ember, aki el fog tűnni...
Tabula Rasa, minden tiszta az új esélyre. Vagy legalábbis majdnem...
Kihúztam magam méltósággal, miközben lassan megválasztotta egy vérmintát.
A diák kíváncsi a tudásra. Csak nehogy aztán a vihar újra lecsapjon!



A hozzászólást Charlotte Rowndis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 15, 2018 4:32 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Jan. 15, 2018 3:52 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Visszagondolva egészen ifjú éveimre és az azt követő évtizedekre, elmondható rólam valami, amire annak idején még az ifjú Molly hívta fel figyelmemet. Rögtön a legelső alkalommal, amikor kifordulva magából egyenesen nekem rontott. Akaratlanul bántottam meg őt, még nem ismertem, nem tudtam mi az, ami kifejezetten érzékeny pont az életében és mikor belenyúltam lelkének ezen mély, még vérző sebű pontjába, csúnyán nekem esett. Sírva fakadva kiabált, ordibált, ütögette mellkasomat és szókincsének legkülönfélébb módjain fejezte ki magát. Percekkel később arra eszméltem, ez a kirohanása elősegített abba, hogy önmagamból is megismerjek egy darabot. Valamit, amit azelőtt még sosem vettem észre, mégis, szinte mindig ott volt velem, végig kísért utamon és ez nem más, mint a gyengeségem egyik megtestesülése. Igen, tudok kiabálni, tombolni, intenzíven viselkedni, érzelmeim áradatának engedni, valamint hűvös márványszoborrá alakulni, de sosem tudtam elviselni, ha valaki haraggal dúlva nekem esett. Noha, vannak különbségek az erre irányuló reakcióimban, attól függően ki áll velem szemben, hiszen üzletfeleimmel és ellenségeimmel farkasszemet nézve nem engedhetem meg magamnak, hogy meginogjak, ám, ha az illető nem tartozik ezen kategóriákba, ráadásul még nő is – itt belecsepegtethetjük magyarázatnak mélységes tiszteletemet az ellenkező nem felé – akkor végem van. Az egyetlen reakció, mozdulat, amire képes vagyok az a meghátrálás, meghunyászkodás, önmagam újra értékelése, a vereségem elfogadása. Ebből is látszik, nem vagyok, sosem voltam olyan erős, mint amilyennek a legtöbben hisznek. Az igazság az, hogy nagyon is gyenge vagyok, de ezt elfogadom, megtanulok vele együtt élni és így, kihozni magamból a legjobbat, még ha ez egyesek szemében szánalmasnak is tűnhet.
Teljesen kizökkentett a hirtelen jött megdorgálás, elvesztettem minden addigi gondolatomat, érzésemet, olyan hirtelen jött és bizonyára olyan sebesen is ért véget. Így könnyedén visszarázódhattam perceken át tartó utam során a megszokott nyugodtságba, kiegyensúlyozottságba és mikor megállapítottam, nem fenyeget az ablakon kilógatás veszélye, határozottan léptem közelebb a hölgyekhez. Charlotte felé fordultam, vonásait figyeltem világos íriszeimmel, melyek a kék és a zöld árnyalatában pajkosan játszottak, és minden adandó alkalommal az árnyalatok önkényesen döntik el egymás között melyikük is legyen a dominánsabb fél. Ifjú vámpírhölgyemény töri meg a csendesnek nem nevezhető légkört, melyben természetfeletti hallásunknak hála jól halljuk a ceruza és toll mozgását, a karcoló hangot, mely papíron való táncából keletkezik, a billentyűzet kopácsolását, az egér kattogását. Asszisztensem ismét belemerült munkájába, huszonnégy órás szolgálatban dolgozik, állandóan tesz-vesz valamit és olykor már-már könyörögnöm vagy épp parancsba adnom kell neki, legalább karácsonykor vegyen ki szabad napot. Ha nem vezetem be, hogy a legtöbb munkaszüneti napom nem vagyok hajlandó teendőinkre gondolni, könnyen lehet, sosem hagyná abba amit csinál. De, tudom, szereti, különben már rég felmondott volna. Nem is tudom mi lenne velem nélküle.
Charlotte kérdésére eleinte igenlőn bólintok, majd akaratlanul is elmosolyogom. Ajkaim széles görbületté formálódnak, miközben teszek felé egy lépést, lepillantok a padlóra, kihúzom kezeim zsebemből, és mellé érve felé fordulok. Felemelem fejem annyira, hogy szemeibe nézhessek lágy vonásaim közepette. Nem vagyok olyan, mint akkor éjjel a parkban, de nem is oly’ szikár, rideg fehér szobor, mint első találkozásunkkor.
- Természetesen. Kérem, próbáljon meg nem az orrára hagyatkozni, csakis az ízekre. Mint látja, nincsen sok az egyes mintákból, ám ennek ellenére szeretném, ha egészen apró kortyokban próbálná meg. Lassan, odafigyelve a legapróbb eltérésekre is. Kivenni, elkülöníteni az összetevőket. Siker esetén, összehasonlítani egy másikkal. Nem baj, ha több kortyra van szüksége hozzá, azért van itt, hogy gondosan, alaposan kielemezze őket. – felelek szóban kérdésére, kiegészítve a mai tanítás ismertetésével. Végül, a mögötte lévő székre mutatok, jelezvén, foglaljon helyet, kényelmesen álljon neki feladatának. Függetlenül attól mit választ, jómagam vele szemben, alig két méterre, alig több, mint egy karnyújtásnyira ülök le. Hátradőlve, kezeimet ölemben pihentetve, lábaimat egymásra téve, férfiasan összefonva helyezkedem el.
- Van közöttük olyan, ami mérgező egy vámpír számára és van olyan is, ami halálos. De, ne aggódjon, ebben a kis mennyiségben, nem lesz tőle baja, ám remekül érzékelteti a különbséget azoktól, amiket el lehet fogyasztani. Ne tévessze meg az orra, oly’ a legszebb virág tartalmazza a legvégzetesebb mérget. – teszem hozzá mondandómhoz, majd türelmesen várok, hogy az általa választott első üvegcsét kibontva, megízlelve véleményt mondjon. Nem számítok problémára, ám ha mégis úgy alakulna, van tiszta vérplazma raktáron, amivel megmenthetjük. Bár, tudom, az esély erre az eshetőségre igen csekély.
Egyszerre lágy, érdeklődő, kíváncsi tekintettel fürkészem őt, vonásait, íriszeit, azt, mit árul el magából, miközben ott játszik sima arcomon az enyhe oktatói megjelenés, még sem érzem úgy, szigorral ülnék vele szemben, ez az egész teljesen más. Valahol ott bújik meg benne első két találkozásunk egyvelege, a bennem uralkodó kettősség.

Mortdecai Wolsey tollából


Blood run † 727 † Jaj, csak Molly-t ne! Very Happy † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Hétf. Jan. 15, 2018 7:10 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

Waltz
1066 ♕
Akkor megbeszéltük Wink

Sosem voltam egyedül. Mindig ott volt a család, a testvérek, és hát természetesen a kirendelt testőrség. Mindig volt valaki körülöttem. Ebben nőttem fel, el sem tudtam képzelni, milyen az olyan élet, mikor valaki egyedül van. Most pedig tapasztalhatom. Egy részem vágyott erre, hogy végre a némaság, a csönd, önön személyem hálózzon be, azonban másik részem visszasírja az időket. Talán, ezért is kötök ki itt az irodában legvégül, ezért is kértem meg Lord Wolseyt, hogy segítsen, mert egy ismeretlen ismerősnek számított Anglia által. Így nem éreztem azt, milyen mikor csak egyedül vagyok. Visszagondolva, képtelen vagyok normálisan megbirkózni az ürességgel és a magánnyal. Nem rossz, pár percig, órákig, de örök időkig? Már pedig, bárhogy nézzük, a Sors olyan játékos, aki nem a kegyelméről híres. Lord Mortdecai Wolsey egyaránt testesíti meg a mindent és a semmit. Ledönti és felépíti bennem… Minden, ami eddig körbevett, a pusztulás martaléka lesz, kihunynak, mint a leégett gyertyacsonkok, nem lesznek többé. Bezzeg ez a fehér bőr, az éles szemfogak, ezek még csak meg sem kopnak, a vér utáni vágy sosem változik – részegítő. Felejthetetlen. Éles emlék, érzés, gondolat, ami láncon tartja az embert, főképp az utána lévő extázis, melyre nem létezik szó sem, amivel igazán ki lehetne fejezni. Mi is csak szenvedélybetegek vagyunk…
Nyugodt, türelmes, vagy legalábbis ez látszik az arcán, ez csillog a tekintetében, de én mégsem érzem azt, hogy ez őszinte lenne, mintha csak a maszkját visszerőszakolta volna az arcára, ami bármikor megrepedhet, ha eszébe jut, hogy a holttest ott ül a szobájában, hogy én, aki ezt okozta, éppen itt libben-lebben előtte rákoncentrálva a feladatra. Noha én kértem, hogy kezdjük, kíváncsiságom nem lankadt el, hogy mégis mitől robbant így a bomba, miért volt szükség Molly közbenjárására. Mert nem hiszem, hogy az oly bájos titkárnő naponta osztja ki a főnököt.
A mosoly nem győz meg, legkevésbé sem, azonban ezen rágódni, teljességgel felesleges. Ki vagyok én az ő életében? Néha tényleg elgondolkodom, miért engedte, hogy az enyémébe belerántsam, miért mondott aznap igent… Mit látott meg a személyemben, amit én nem?
Kínomban majdnem felnevettem. Persze, hogy az ízekre, én mégis az illatokkal, aromákkal kezdtem, hátha, hogy van úgy egy kevés jelentősége, hogy megválasszam, mi milyen, hátha van jelentősége… Tényleg még általános iskolásnak éreztem magam, ahogy beszélt hozzám, oktatott ki, pedig nem akartam az lenni a szemébe. Sokkal  másabb…  Sokkal több.
Jó lesz a feladat, elnyomja szívem ürességét, amit pár szavával oly könnyen feldúlt. Káoszt ébresztett, és tűntetett el. Miért képes ilyenre?
Bólintottam, a feladat nem tűnt nehéznek, a kérdés, hogy vagyok-e elég kifinomult ahhoz, hogy észrevegyem a különbségeket. Türelem, precizitás, elsősorban ezekre volt szükségem, és persze, hogy a lehető legjobban kizárjam a Lordot, ami nem nehéz, ha csöndben marad, és nem is mozdul.  Olyan lesz, mint valóban egy szobor.
- Hmpf – nyikkantam fel, mikor megjegyezte, hogy ilyen mennyiségben nem halálos. Mily rendkívül megnyugtató, bár, őszintén szólva, eddig a vámpírokat olyannak gondoltam, mint a követ az esőben – megmozdíthatatlan, ellenálló. Tisztában voltam vele, hogy a napfény nem a barátunk, sem a szentelt víz vagy az ezüst, azonban… Bár, a mostani technológiát elnézve, meg az emberi gyarlóságot, biztos vannak olyan elmék,akik keresik a végzetes fegyvert, amivel elpusztíthatók vagyunk, hiszen az élet törvényeinek mond ellent létezésünk. Ki tudja, milyen fegyverek vannak… Érdekes gondolat, ezen eddig nem is merengtem el. Olyan kövületnek tűnünk, pedig például egy bomba mire képes a kezünkben? A radioaktív sugárzás minket is tönkretesz? És lehetne tovább halmozni a kérdéseket, azonban, nem kéne elfelejtenem, hogy „órán” vagyok, és hogy Lord Wolsey minden egyes mozdulatomat árgus szemmel figyelheti, így végül a hozzám legközelebbit kapom fel, ahogy elfoglalom a helyemet tőle nem messze. Máskor, akár azt mondanám, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, most? Kilométerekre lelkileg.
Megbillentem, látni akarom, hogy van-e valami, amiben más, mint az egyszerű vér. Akármi, amit láthatnék.
Felnyitom, és végül belekortyolok. Hmpf. Elsőre semmit sem érzek, így muszáj újra megkóstolnom, azonban nem rögtön nyelem le, hagyom, hogy elöntse nyelvemet, hasson mindegyik ízlelőbimbómra, megadva a választ, hogy jó vagy rossz. Egy kevéske eufória kap el, de nem az a szokványos, amire emlékszem. Túl régi a vér? Vagy mi van benne? Egyáltalán emberi? Összeráncolom homlokomat, mire csak lehelyezem az asztal sarkába, vessük össze egy másikkal. Újat bontok meg, és kóstolok meg, mire egy mélyről jövő sóhaj szökik ki ajkaim közül. Ízletes és édes, kitölti elmémet ez a pár csepp is, amibe el tudnék veszni.
Újabb és újabb jön, valamilyen minta alapján elkezdem szortírozni őket. Van, amiből rögtön tudom, vagy legalábbis sejtem, amilyen hatást ér el nálam, hogy ember vér, van, amit nem tudok sehova sem tenni, van, ami pedig kellemetlen, összeszorítja torkomat, ahogy lecsúszik. Mindegyik más, valamelyik édesebb, valamelyik keserűbb, valamelyik azonnali vágyat ébreszt, valamelyiket pedig elkerülném, a háromnegyedénél járva már szinte túl sok az íz, amit el tudnék egymástól különíteni.  Nagyon vékony a határ, ami megkülönbözteti őket,  és figyelnem kell, hogy egyáltalán különbséget tegyek. A mostani alkalom olyan, amit semmiképp sem akarok elszúrni. Az első óra elég elborzasztó volt, ez a másik érdekesebbnek tűnik, de nem tudom, hol a vége. Néha, Mortdecaira pillantok, várva talán, hogy megszólal, vagy valami kiül az arcára, de egyelőre csak csöndben hagyja, hogy végig menje az összes mintán.  Pedig valamilyen oknál fogva várom szavait, legyen az bármennyire okító is. Találkozik tekintetünk, de nem sokáig, egyszerűen nem akarom, hogy magával rántson, mert tudom, hogy magával ránthat, és a figyelmem megoszlik, már pedig, most teljesíteni akarok. A koncetrációnak hála, eltűnik.
Megnyaltam ajkamat, ahogy a végére értem. Egyszerre éreztem magamat éhesnek, és telítettnek a sok vértől, de valahogy az nem jött létre, hogy elmúljon az örökké kaparó érzés. Mindig velem volt, sosem múlt el.
- Khm – törtem meg a csöndet, és végül az asztalra helyezett csoportokra néztem. Melyikre mutassak rá? Ostobaság lenne arra, amiről azt hiszem, mind jó ember vér, lehet, ott van a legmérgezőbb, így azt választom ki, amik leginkább nem ízlettek. – Nem tudom mik ezek, de nem finomak. Ez kesernyés – böktem egybe, majd a többire is sorban, ahogy folytattam. – Ez olyan, mintha sós lenne…  Ez egyszerűen nem ízlett… Ez egyáltalán vér? Olyan az íze, mint az égett guminak – fintorodtam el. – Ez pedig… - méláztam el az utolsón. – Ez volt, aminek se íze, se szaga, se semmilye. Csak vörös.
Pillantottam fel rá. Érezhette, hogy mennyire szükségem van rá. És ugyanakkor mennyire nincs.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Jan. 15, 2018 9:02 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Ismét némaságba burkolódzom, csendesen figyelem az ifjú vámpírnőt, ki előtt komoly feladat áll. Most megtudhatja, milyen sokszínű is lehet a körülöttünk élők vére, embereké és természetfelettieké egyaránt. Miben tér el az íz, ha más a fehér- és vörösvérsejtek száma, a vércukor szintje, annak vércsoportja – hiszen ahogy mindenkinek van kedvenc itala, étele, úgy vérszívónak is van preferált testnedv típusa – és miben tér el egy halandóé bármely másik lényétől, kiket egészen mostanáig oly’ távolról ismerhetett. Ahogy választ, belekezd, vonásaim lassan megkomolyodnak, eltűnik belőlük a pajkosság és elemzővé formálódnak. Minden egyes megtapasztalt, megízlelt csepp kivált belőle valamit, egy önkénytelen, befolyásolhatatlan izomrángást, finom karjának mozgását, vékony ujjait melyekkel rendszerezi a megélteket. Figyelem a kupacokat, egy darabig tudtam követni melyik a melyik, ám ahogy egyre több és több, újabb és újabb variáns került elő Charlotte sajátságos katalogizálásába, úgy vesztem el a kihelyezett minták kuszaságában. Már nem tudtam volna biztosan megmondani, melyik volt a melyik, noha az eddigi tapasztalataim alapján jó eséllyel saccolom meg szagukról, még előttem is vannak olyan lények, akiknek csupán vérét ízlelhettem tanulás céljából, de találkozni még nem találkoztam velük. Tanulás volt számomra is, és nincs az a tapasztalat, az rutin, ami után azt mondanám, elég volt. Végső holtunkig tanulunk, frissítjük meglévő tudásunk és ez így van rendjén, különben elveszünk és mire észbe kapunk, a világ kerekedik felül rajtunk.
Hosszú, gondosan kitöltött percekkel később közli velem első megállapítását az egyik különb helyezett csoportját illetően. Szóhasználatától akaratlanul is, leplezetlenül kúszik mosoly arcomra. „Égett gumi.” Mintha tudná milyen is az. Igen, így működik az emberi agy, olyan hasonlatokkal él, amikről fogalma sincs, ám annál élénkebben tudja önnön fantáziája segítségével kipótolni a kelletlen információ hiányát. De, nem ez az egyetlen oka, amiért elmosolyodtam, szélesre húzódtak ajkaim, el is nyíltak. Lepillantottam egy pillanatra, majd az üvegcsékre, végül egyenesen őrá nézve osztottam meg vele gondolatomat:
- Az... az égett gumi egy vámpíré. Egészen pontosan az enyém. – mosolyogva, kuncogást visszafojtva, az ő szavait használva közlöm vele a helyzet kiváltotta környezetben, míg mutatóujjammal a kérdéses mintára bökök - Minden vámpír vére ilyen, ráadásul halálos, összetételénél fogva. Ellenben, a sajátja íztelen, míg azé, aki átváltoztatta negédes és csábító, mivel tőle kapta mindazt, ami végül ebbe a fajba küldte. – egészítem ki némi általános ismerettel, ami még pár éves, tapasztalatlan, vagy legalábbis kevésbé merész fajtársaknak is új információ lehet.
- Egyébként, mindegyik minta szín tiszta vér, eredeti, módosítatlan, csupán annyira térnek el, amennyire a donorok egymástól. – folytatom a magyarázatot - Amelyikről úgy vélte, se íze, se szaga, se más egyebe, egy lidérctől származik. Sajátos védő mechanizmusuk a ragadozó lények ellen. Így, ha meg is sérülnek, nem követhető a nyomuk. – hangom kicsit sem oktatói, inkább barátias társalgásnak nevezném színét, s ahogy végre elkezdtem beszélni, tudtam magamon, már nem vagyok olyan merev, mint mikor csak figyeltem. Sokkal barátságosabb, közvetlenebb, mintha két ember egy kellemes tea és pár sütemény mellett valami egészen másról pletykálna, ecsetelnénk kivel mi történt, netán a klasszikus témáról, az időről vagy a legfrissebb divathírről osztanánk meg véleményünket.
- Az olyan hétköznapi ízek, mint a sós, édes, keserű, többnyire egy egészséges ember vérét jelentik. Az eltérés vércsoportjukban keresendő. Talán, most megtudja melyik az Ön kedvence. – folytattam, noha ezzel részben megismerheti vámpír-önmagát, könnyedén érezhetjük úgy, kissé paradox dolog minderről beszélni, ám ha eltekintünk az emberi tényezőtől és számba vesszük azt, miféle lények vagyunk valójában és tulajdonképpen úgy van előttünk a rengeteg minta, mint egy csemege boltban a kínálat, hamar észbe kaphatunk, ez egy sokkal kifinomultabb társaság, előkelő beszélgetés, valami több amire halandók képesek lehetnek, bármennyire is sok vonását magán viseli az egész, és mindemellett merőben eltér az állatiasságtól. Nem vagyunk emberek, de állatok sem. Többek vagyunk ösztön lényeknél, saját fajtánk korlátai fölé emelkedünk és megmutatjuk miért oly’ lenyűgözőek az Éjszaka Gyermekei, miért is rajonganak értük, mit jelent igazi, valódi vámpírnak lenni, többnek egy vérszopó bestiánál és az angol nemesi rangnál, mi tesz minket halhatatlanná, széppé, felsőbbrendűvé. Ugyanakkor, nem mindenki, aki körülöttünk van, jelent két lábon járó vértasakot, városunk és a világ lakosai nem egyéni, nyitott vérbankok, akiknek oxigénnek dúsított artériája mindig készen áll az éhező szomjának csillapítására. Nem. Minden egyes természetfeletti lény, kivétel nélkül visszataszító, undorító, mérgező ránk nézve. Így, ha az emberi faj megszűnne létezni, a vámpírok faja automatikus velük együtt kihalna. A modern világ betegségeinek, halandóink kedvteléseinek hála pedig a táplálkozásra alkalmas egyedek száma is kevesebb, mint fele teljes népességüknek. Ezért is óvni valóak, mindamellett, hogy egy rendkívül csodás faj, bár alig élnek száz esztendőt, elnyűgözőek sokszínűségükkel, mindazzal, amit adni tudnak és elvenni. Így pedig, becsülendő az oly’ nehezen hozzáférhető tiszta, felső kategóriás kórházi vér is. Persze, ahogy mondani szokás, nem mindig a legdrágább pezsgő a legjobb.
- Mondja, volt közöttük olyan, amely égető, mondhatni csípős érzést hagyott maga után? – érdeklődőn hajolok közelebb - Egy kitsune vére volt. Saját spirituális lángjuk, erejük ott van egész testükben. Úgy tudom, mindegyik kitsune más elemet képvisel, így pedig, mindegyik elem más hatást vált ki a vámpírból. Bár, személyesen nem tapasztaltam, és mintát sem tudtam beszerezni belőlük, de ha az információim helyesek, akkor: a víz elemének uráé kissé kellemetlen, mintha nem is vért, hanem egy folyót innánk szüntelen; a tüzet kóstolhatta, csípős, égető, bár akad akinek éppen ez tetszik – azt hiszem, egy pokolkutyáé is hasonló lehet, ám az esély, hogy megharapjon egyet vagy beszerezzen tőlük mintát… nos, igen csekély –; a levegő fullasztó hatású, mint mikor félre nyel az ember és tüdejébe kerül itala; a földet úgy írnám le, mintha sarat enne; végül pedig, az energia kitsune vére… felpezsdítő. Új erővel látja el a vámpírt, egy egészen apró adag is teljesen felfrissítheti, rápöröghet. Egyszer láttam valakit, aki függőjévé vált, a hatásának, az ízének, mintha egyenesen drogot fogyasztana. Leépíti és egyre többet és többet akar, ám nem könnyű beszerezni, a fekete piacon borsos ára van és aki egyszer rá lép arra az útra, nem tud visszafordulni. – nem élvezettel vagy gyönyörrel írtam le az ízeket, a tapasztalatokat, hallottakat, látottakat, sokkal tárgyilagosabban, mint azt valaki elsőre képzelné. Nem töltött el örömmel e téma megbeszélése, de szükségszerű, ráadásul meglehet benne ragadni a rosszat és közönyösen, de társalkodói egyszerűséggel is ki lehet taglalni. Utóbbiba tartozott saját hangszínem, stílusom. Nem álltam pozitívan hozzá, de negatívan sem. Tudást adtam át, tanítottam, mint egy barátot szokás, nem voltam oktatói, se szigorú, ám annál barátságosabb.
- Mondja, mire jutott még? – böktem fejemmel a többi mintára, majd ismét hátra dőltem, hogy meghallgassam Charlotte észrevételeit. Lerítt rólam a nyitottság, az őszinte megnyilvánulás, az, szinte bármiről hajlandó vagyok eltársalogni, így nyugodtan kérdezhet, és biztosra veszem, rengeteg dologra kíváncsi, legyen szó mai témánkról vagy valami egészen másról. Hallgatlak.

Mortdecai Wolsey tollából


Blood run † 1 069 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Hétf. Jan. 15, 2018 10:15 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

All along the watchtower
1244 ♕


Nem egyszerűen négy féle ízlésünk van – sós, édes, savanyú, keserű, ennél sokkal összetettebb,  sokkal tágabb, sokkal variánsabb, és ahogy kóstolgattam az üvegcséket, egyikben sem volt ugyanaz, ha volt is hasonló, akkor sem két egyforma, ahogy eddig két hasonló vérű embert sem ittam még, mindegyikben más volt az, ami megfogott, ami magával rántott a gyönyörök világába. Ez pont olyan, hogy nincs két hasonló ember, hát akkor vér sem. Groteszk a pillanat, ahogy végig megyek a mintákon, és elbeszélgetünk rajta, miközben mások általában valami ételről, valami borról áradoznak rengeteget, én egy csepp vérről is akár írhatnék egy regényt, hogy pontosan hogyan hatott rám, mit éreztem tőle, milyen volt. Jó vagy rossz, mi felelt meg benne nekem, milyen íz kavalkádot éreztem, és akkor még a fizikai tulajdonságairól nem beszéltünk, hogy mennyire piros, mennyire sűrű, milyen illatú… Meglepően összetett elemezni egy cseppet is, nem lehet csak azt mondani, hogy jó volt, mert még egy olyat úgy sem lehet megkóstolni.
Idegen volt a helyzet, olyan szórakoztatóan furcsa, ahogy így ültünk, ő figyelt, míg én komolyan testnedveken gyűrtem át magamat.
Értetlenül figyelem a megkomolyodott arcot, ahogy mosoly mászik a hívó ajkakra. Rosszat mondtam? De ennyire, hogy kinevet? Ennyire nem lehetek rossz ízlésű… Bár, ha már ma itt vagyok, akkor aztán minden kitelik. Viccet félretéve néztem rá félig felvont szemöldökkel, hogy mi az, ami ennyire mosolygásra bírta, már pedig tudtommal nem szenvedek anozmiában, de lehet, hogy most ki fog derülni, hogy pont ellenpóruson tartózkodom.
De még mindig csak mosolyog olyan mindentudóan, amiért más lehet már lekaparta volna az arcbőrét is, csak nyögje ki. Egyelőre türelmes vagyok. Naaagyon türelmes, míg végül csak elnyílnak azok az ajkak és megszólal.
- Tessék? – nyögtem ki megzuhanva, ahogy a fiolára néztem és annak a kellemetlen tartalmára. Elkerekedett szám akaratlanul is, mert ez váratlanul ért. Ez most vicc? Most tényleg?  Tényleg nem volt finom, nagyon nem. – Az öné? – akad bennem a szó. Eszembe sem jutna, hogy a vámpíroknak egyáltalán van ízük… Mármint, most komolyan? Mégis mitől? Az is nagy szó, hogy nem kövült belénk a vér, nem hogy ilyen… De ennyire? Mert ez borzalmas volt. A kezeimre nézek, hogy vajon nekem is ennyire rossz ízem lehet? Hmm, nos még sosem kóstolt azóta meg senki, hogy átváltoztam, úgyhogy… - Abban biztos lehet, hogy nem fogom harapdálni – grimaszoltam egyet, ahogy visszahelyeztem a csoportba az üveget, majd egy pillanatra elidőzött a tekintetem azok között, amik viszont kimondottan ízlettek. „..negédes és csábító…” Más vámpírtól is szerzett vért? Vajon, mennyi az esélye, hogy itt lenne közöttük Ő is? Konkrétan, szinte a nullával egyenlő, hiszen, még csak nem is itt történt az incidens. Sokszor eszembe jut, de csak most először, mi lenne, ha találkoznék Vele? Mi történne? Hisz tönkretett. Képes lennék bármit is tenni? Egyáltalán, emlékszik-e rám? Oh, ebben szinte biztos vagyok, hiszen nem mindennap kerül hercegnő egy ilyen listára, hogy szikkadna meg a tűző napon! Egy pillanatra elönt a harag, de ahogy Mortdecai megszólal, én máris ráfigyelek, engedem, hogy az érzelem amilyen gyorsan jött, oly gyorsan is távozzon. Nincs szükségem, hogy mérgezze a lelkemet és gondolataimat!
- Lidérc? – szalad csak fel a szemöldököm. Ha be kell vallani, egy kezemen meg tudom számolni, hány természetfelettivel találkoztam eddig, így nem igazán voltam tisztában azzal, mik vannak még rajtunk kívül, de a Harden fiút tudtam. És ő neki egyértelműen nem íztelen vére volt… - Olyan lidérc lidérc? Ami a könyvekben van? Olyan vicces szellem? – néztem rá úgy, mint a diák a jó tanárra. Tisztelettel, kíváncsisággal, érdeklődéssel. Akarhat ennél többet egy tanár? Úgy hiszem, nem.
Meglepően könyed lett a beszélgetésünk. Nem volt akadály a közelmúltbeli kitörés, sem semmi más. Nem volt terhes a ki nem mondott szavaktól, hanem sokkal inkább különleges volt, ahogy elmélyedtem az újdonságokban. Tényleg keveset tudtam a világról, és ezért tudtam ily könnyen garázdálkodni benne, mert fogalmam sincs, milyen veszélyek lapulhatnak meg akár a legközelebbi sarkon is. Így könnyű… Tudatlanul minden könnyű.
- Oh – néztem a keserűre, amit kiszedtem a csoportból, átcsúsztatva egy másikba, de kissé külön helyezve, mert megfejtésre került, hogy már pedig az emberé. Pedig nem volt finom… Nem annyira. Nekem sokkal inkább jött be az édesebb, amiről a sütemény jut eszembe, vagy egy kicsivel fűszeresebb, ami olyan intenzív, és maradandó élményt ad, aminek íze nem egyszerű, és pont ettől jegyzi meg az ember.
Még a lidérc hagyján volt, de a kitsune. Ez is csak a könyvek világában fellelhető lény, amiről még információ is szerintem kevés van, vagy legalábbis a könyvek nem éppen dúskálnak bennük, de úgy tűnik, mindennek van alapja. Nem is annyira a fantázia szüleményei ezek a rettenetek – magamat is beleértve – mint eddig vártam. Vajon, az írók is találkoztak velük? De úgy igazán, mert akkor nem hiszem, hogy olya könyvek kerültek volna napvilágra, mint az Alkonyat és hasonló marhaságok. És én még képes voltam kézbe venni. Komolyan elborzaszt néha, mennyire tudatlan az emberiség, mennyire elbújik a sok szörny, hogy aztán lecsapjanak.
A vérmintákra tekintek, ahogy mesél a kitsunékről, majd már nem csak azokról. A Pokolkutya említésére pedig végképp nem tekintek fel. Tegnap elég volt az aranyló szempárt megtapasztalni, az égő testet, mely olyan forró is lehetne, akár a nap. Borzalmas volt az a nő, de a legvészjóslóbb benne az volt, hogy mintha nem is a szörnyeteg támadott volna meg. Olyan volt, mintha nem egyedül lenne, mikor voltak a saját pillanatai, és voltak azok, amikor egészen mást uralt. Merész, óvatlan, és veszélyes. Újra bizsergett a mellkasom, amitől kissé rossz érzés kapott el. Halált jelenthetett volna, mégsem ölt meg… És ettől érzem azt, hogy az a találkozás nem egy alkalom volt csak. Fogunk még összefutni, és akkor meg akar ölni.
- Feketepiacon? – vontam össze a szemöldökömet. – Maga Lord, nagyon tájékozott, mennyire is borsos ára lehet – jegyeztem meg kis iróniával. Semmi szemrehányás. Alvilág mindig volt, és mindig lesz. Egyelőre nem kívántam tudni, milyen szerepet is tölt be a világban, majd elmeséli ő, ha akarja. Mosolyogva hallgattam. Eddig távol volt tőlem, most ott volt mellettem. Szerettem azokat a pillanatokat, amikor megfoghatóvá válik a személye, amikor olyan emberi. Legyen az harag, aggodalom, vagy egy kedves, kellemes csevej. De tőle olyan volt, mint egy élő.
- Nos – futott végig a tekintetem az üvegcséken. Melyik természetfeletti? És azonnal egyre szegeződött a tekintetem. Nem volt tökéletes, de a meghasonult ízt felismertem. Pont olyan, mint Nicholasé, pont olyan gyomorforgató, mégis van benne valami ínycsiklandozó. De végül egy másik pakkot vettem elő. Ha már megvoltak a rosszabbak, jöjjenek a jók, jobbak.
- Édes, olyan, mint valami csokis süti. Finom… - mutattam a legszélsőre, és haladtam befelé. – Fűszeresnek mondanám leginkább. De leginkább sokrétű, ízes… Ez túl édes, olyan tömény. Biztos, hogy nőhöz tartozott… Ez picit savanykás, nekem a limonádé jut eszembe… - újabb csoport felé mutattam, hogy haladjunk. – Ez leginkább a száraz papírra emlékeztet, olyan karcos… Ebben alkohol van… Ez pedig egy wendigoé… Ez pedig olyan gyógyszer ízű, van az a borzalmas gyógynövénylé, és az jut eszembe róla. Ami, ha beteg az ember finom, amúgy borzalmas… - daráltam kicsit gyorsabban, újabb csoportot letudva, de még mindig sok volt hátra. Végül kifújtam a levegőt, kissé összeszűkült pillantással vizslattam, arca mit árul el.  Mintha vizsgáznék, hogy vajon jó-e a válaszom, vagy sem, pedig ez szubjektív.
- Maga milyen ízt szeret? – bukott ki belőlem a kérdés akaratlanul is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Kedd Jan. 16, 2018 12:17 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Széles vigyorrá formálódtak ajkaim, ahogy szavaimtól Charlotte egyenesen kibukott a meglepettségtől. Már-már kuncogva bólintottam, hogy igen, jól hallotta. Valóban az én véremet ízlelgette oly’ kíváncsian, majd az előkelőtől távol eső stílusban és szavakkal írta le, egyúttal beledobva abba a kategóriába, amelyikbe a nemtetszéssel teliket sorolja. Persze, nem számítottam másra, hiszen saját és mesterünk vérét leszámítva minden egyes vámpír testnedve egyenesen borzalmas, és az egyetlen, mely szinte azonnali halálhoz vezet, szerencsésebb esetben, ha nem, akkor sokáig szenved az alany, mire teste végleg felmondja a szolgálatot. Ennek oka pedig a fajba tartozó és szervezetünket átalakító sejtek okozzák, a mutáció, amely telhetetlen ragadozóként falja fel a többit, és ahogy mondják, két dudás nem fér meg egy csárdában. Ellenben, testünk felismeri önnön tartozékát, mert minden egyes vámpírban máshogyan áll fenn a vámpírsejt, mivel mindegyikünk másként néz ki, más korban érte utol az átok, így előfordulhat, baj esetén saját vérünk elfogyasztása mentőövként szolgálhat, netán közvetlen mesterünké, de mégis kitart magánál egy fiolával belőle, majd cipeli el mindenhová!?
Alapvetően nem dobog a szívünk, így nincs vérkeringésünk, ám mivel egy zárt rendszerről beszélünk, ezért vérünk nem alvad meg, kitölti a rendelkezésére álló teret, az összes eret és helyet, ahová tartozik. Testünk úgymond egy konzervált állapotba kerül, ha megvágnak bennünket, vérzünk és mivel tökéletesen egészségesekké válunk e kórnak köszönhetően, ekképpen a vérből elvonva a vizet képesek vagyunk könnyezni, de izzadni nem – mivel sosem fáradunk el – és tulajdonképpen szervezetünk működik, bár a hölgyeknek nem kell szembenéznie a menstruációval, a férfiaknál jelen vannak a spermiumok, újra is termelődnek, hiszen testünk folyamatosan regenerálja önmagát, pótolja a veszteségeket, javítja a hibákat, ám ehhez mindig friss vér ellátmányra van szükség, ugyanis abból dolgozik. De, még sem lehet gyermekünk, vert e kórt okozó sejtjeink megölik az emberieket, genetikailag pedig képtelen tovább fejlődni, így örökíteni csakis kizárólag más szervezetében bejuttatásával szájon vagy nyílt seben keresztül lehet, nincs más út. Ugyanabba az állapotba, fizikai valóba kerülünk vissza újra és újra.
Próbálom széles vigyoromat mosolygássá alakítani, megfékezni, de ahogy Charlotte hozzáteszi, nem fog harapdálni engem, nem bírom tovább és alig hallhatóan felkuncogok, majd megemberelve magam, nyelve egyet próbálok komolyságot erőltetni vonásaimra. Abszurd, paradox, groteszk az egész, hogy eme téma mellett szinte hangosan nevetni támad kedvem, de vámpírok vagyunk, kik egykoron emberek voltak. Ezen vonásokon nem változtathatunk és legyek én is bármily’ öreg, sok esztendőt élt, személyem, igaz valóm nem változik, ha elengedem magam, ha el tudom engedni magam igenis nyitott, laza és nem csupán udvarias, de vidám személy is lehetek. Szinte úgy érzem most, nincsen semmi gondom az égvilágon, csak mi vagyunk, együtt társalgunk, cseverészünk és e kellemes időtöltést megspékeljük némi tudás átadással is.
Ahogy mesélek, sikerül visszavennem a felhőtlen jókedvből, elmagyarázni pár dolgot, de ahogy megpillantom közben a velem szemben ülő nő reakcióját, meghallom szavait – eleinte nem is lett volna baj belőle, de amit utoljára mondott, „olyan vicces szellem” – hangosan, akaratlanul is felnevetek. Egyszerűen kibukik belőlem és hanyatt dőlve székem támlájának, egy pillanatra a mennyezetre tekintve nevetek fel. Te, jó, ég! Nem is tudom mikor vigyorogtam utoljára ennyit, pláne ilyen önfeledten. Persze, ez nem azért van, mert goromba módon Charlotte ismereteinek hiányát tartanám viccesnek, nem, akkor magamban mosolyognék butus mivoltán és aranyosnak tartanám tőle, de jelen esetünkben nem erről van szó. Az, ahogyan, amilyen hangsúllyal és azt vonásokkal előadja, a hely, a pillanat, ami lehetővé teszi ezt a környezetet, az váltja ki belőlem és a tudat, itt és most, nem kell tartanom semmitől, önmagam lehetek, nincs szükség arra, hogy megjátsszam magam a hölgyek előtt. Igen, szemeim sarkából látom, Molly alig bírja visszatartani kuncogását, próbál munkájára figyelni, a papírokra, de közben szemmel tart minket és természetesen, ajkaiba kell harapjon, nehogy jelenlétének jelzésével megzavarjon minket. Látom, ahogy elpirulva, szabad kezét ajkaira tapasztva fordul inkább el, ne kelljen rám néznie, nehogy megtörjem erőfeszítéseit.
Végül megköszörülve torkomat, igyekezvén megemberelni magamat, erőt venni vigyoromon és megválaszolni az előtte ülő, kíváncsi vámpírhölgy nagyon is komoly kérdését. Többé-kevésbé sikerül komolyságot erőltetni magamra, noha teljesen egyértelműen látszik, ajkaim szélén ott csücsül a görbe, a vidám mosolygás.
- Nem. Nincs szó szellemekről, ők éppen olyan fizikai lények, mint az emberek, csupán képesek ragyogni, rendelkeznek némi varázserővel és másokat mérhetetlenül bosszantó módon szeretnek kisebb-nagyobb csínyeket elkövetni, mert nem képesek meglátni mi a jó és mi a rossz. Teljesen másként látják a világot, inkább csintalan tündéreknek mondanám őket. Bár, bevallom, még sosem találkoztam egyel sem. És, még senki sem mondott róluk jót. – hangom kicsit sem volt komoly, távol állt a szigortól, sokkal inkább lazább – mint akit nem nyom semmilyen teher – és jól érzi magát, barátias vidámsággal magyarázhattam, olyan hangszínben, amiről nemigen tudom, használtam-e már valaha is. Magamat is meglepem ezzel, de ahogy rátérek a további magyarázatokra, visszakanyarodva a vérmintákhoz és a kitsune fajra, sikerül valamivel komolyabbra vennem a figurát, bár ez csak lazán állt meg rajtam. Tisztában voltam vele, bármelyik pillanatban megtörhet, a legapróbb dolog is képes kizökkenteni belőle és akkor ismét nevetésben fogok kitörni. Ah, magamra se ismerek.
Feketepiacos kérdéskörét egy félre biccentéssel elengedtem. Iróniájából is arra következtetek, amit magam is jobbnak látok, egy másik alkalommal beszélni erről a témáról. Igen, el fog jönni az ideje annak, mikor elmondom mivel is foglalkozom pontosan és nem csak annyit fog tudni, üzletember vagyok.
Charlotte kérdésemnek eleget téve egy újabb csoportot vett elő, közelebbi vizsgálat tárgyává tette és rögtön, első mondatán fennakadtam. Csokis süti. Érdekes hasonlatokat használ és ezt egyáltalán nem megrovásnak szánom, pusztán megfigyelés, hozzáteszem, ekkor alsóajkamba kellett harapjak, hogy elfojthassam mosolyomat. Utána, ahogy haladt tovább, volt egy másik megállapítás, amitől azonnal felszaladtak szemöldökeim homlokom közepéig, persze, csak egy pillanatra, amikor megállapítottam kijelentését „biztos nőhöz tartozott”, tovább figyeltem szavaira, észre sem véve mikor hajoltam közelebb hozzá. Végül, elismerőn és egyben kíváncsian rögzítettem magamban, felismerte a wendigo vérét. Tudni akarom honnan?!
- Nos, a tömény édes íz egy diclonius-hoz tartozik. Olyan lények, mint az emberek, csupán van két apró szarv a fejük tetején és láthatatlan karjaikkal szinte bármire képesek. Kifejezetten ritkák, és veszélyes ellenfelek. Egyébként, férfi volt. A vér zamatát alig befolyásolja az alany neme, sokkal inkább életvitele. – kezdtem bele komolyabb hangsúllyal a magyarázat, az információ átadásba - Az édes, ahogy Ön mondta, csokis süti érzését egy jó úton maradt, fehér szívű boszorkánymester vére okozta, ellenben a fűszeresebb, sokrétűt az ebbe a fajba tartozó fekete szívű birtokolja. A száraz pergamen érzését goblinok okozzák. Apró lények, többnyire üzleteket kötnek, persze, számukra előnyös módon. Van némi mágikus erejük, kapzsik és ravaszak. Ha teheti, ne kössön alkut velük, kerülje őket. – itt ismét felültem, magam rendeztem át a csoportokat jobbommal. Külön tettem a megfejtett természetfeletti lényeket és az összes olyat, ami szintén szóba került, de még nem mondtam rájuk semmit, ellenben a kimondatlan ember kategóriába toltam őket.
- A gyógyszer és a limonádé is ember, ám nem csupán vércsoportjuk más, de van közöttük olyan is, és a többi még nem elemzett minta között, amiben van plusz adalék anyag, illetve komoly betegséget hordoznak magukban. Idővel, tapasztalás útján képes lesz megállapítani a halandók vérének ízéből, melyikük rákos beteg, esetleg szívelégtelenségben szenvedő és így tovább. – ekkor ismét a nőre pillantottam, az üvegcsékről rá ugrott tekintetem, ahogy befejeztem mondandómat. Épp leengedtem kezem combomra, mikor feltett egy kérdést. Egy röpke pillanatig meglepetten néztem rá, aztán realizáltam, a téma szinte megkövetelte a kérdést. Kihúzva hátam elgondolkoztam egy kis időre, majd egy rövidebb hüm után szóra nyíltak ajkaim. Azt hiszem, sikerült valamicskét visszaszerezni komolyságomat, miközben megtartottuk a barátias társalgás kereteit.
- Azt hiszem, ez részben a hangulatomtól is függ. Néha előfordul, hogy savanykásabb, keserűbb ízre vágyom. Bár, alapvetően édesszájú vagyok. – néztem oldalra fel, majd utolsó mondatomnál rá emeltem íriszeimet, vonásaira, tekintetére - Talán, még kissé korai megkérdeznem, és ha tippelhetnék, azt mondanám, az édeset szereti, de… Önnek van már kedvence? – adom vissza saját kérdését érdeklődőn, nyílt kíváncsisággal, olyan lazán beszélgetve vele, mintha ezer éve ismernénk egymást és nincsen semmi az égvilágon, amitől feszélyezve kellene éreznünk magunkat.

Mortdecai Wolsey tollából


The Mandragora † 1 276 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Kedd Jan. 16, 2018 5:21 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

Waltz of A.
1350 ♕


Különös a mai nap, biztosan mondhatom, hogy egyáltalán nem átlagos – Molly és Mortdecai teli van újdonsággal, ámbár, az is igaz, nem ismerem őket. Egyáltalán nem állíthatom, hogy akár egy részüket is megismertem volna, viszonyunk nem rúg távolra, mégis néha úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Ismeretlen ismerős vagy ismerős ismeretlen. Attól függ, honnan nézzük.
Beszélgetésünk könnyed, pedig maga a téma annyira nem, mégis csak vámpírlétünk mozgatórugóját vizsgálgatjuk, elemezgetjük, ismerkedünk vele, hátha még több kérdésre mutat választ. Teljesen furcsa, hogy olyan meghasonult, emberi pillanat ez. Azt hinné az ember, azzal, hogy átváltoztunk, teljesen hátrahagytunk életünket, különös viselkedés, beszéd alakult ki, de ez egyáltalán nem így van. Emberek voltunk, és pár apróságot leszámítva, vagyunk is. Tényleg kis különbség, hogy nem fogyasztunk ételt, véren élünk, halhatatlanok vagyunk, szinte ki lehetne vonni ezeket a paramétereket az egyenletből… Szinte.
Sosem láttam ilyennek. Mármint, többször vettem már észre rajta egy halovány mosolyt, de ilyet… Nem. Nem láttam még ilyen önfeledten mosolyogni, kuncogni, nevetni, pedig porrá zúzta a kialakított képet róla. Olyan derült volt, kellemes, eleven, és talán boldog. Vonásait megszépítette a görbült ajak, szemét tündöklővé varázsolta, ha lehet azt mondani férfira, hogy szép, akkor most az volt. Engem lepett meg, mennyire is örültem neki, hogy így látom. Mindig nyomasztotta valami, mindig elsüllyedt a saját világában, és ennek most még csak árnyéka sem látszott egybeolvadó vonásai között. Maga, Lord Wolsey, igazán csalfa! Egyik pillanatban egy robbanó bomba, a másik pillanatban szinte egy édes gyermek. Kicsit sem bántam már, hogy ehhez ilyen út vezetett a mai nap folyamán. Két oldalát is sikerült meglátnom, természetesen, nem teljes egészében, de egyelőre nekem ez is elég.
Zavartan ingatom a fejemet, nem mintha zavarna, hogy engem nevet ki, de azért ennyire nem lennék tisztában a dolgokkal? Én teljesen komolyan kérdeztem, és ő meg kinevet… Olyan ragadós a hangulata, hogy képtelen vagyok sértett arcot vágni, hogy ily rútul szórakozik rajtam, egyszerűen rám is átragad a mosolygás. Mit tesz Ön velem, Lord?...
- Rendben, szóljon, ha kiszórakozta magát rajtam – bólintottam egyet kihúzott háttal és elbújtatott mosollyal, hogy már pedig én mindjárt megsértődöm, mikor hátradőlt, és önfeledten nevetett. Ebben az a szép, hogy én okoztam, még ha a tudatlanságommal is. És mellesleg sikertelenül rejtegettem a vigyort, akkor is görbültek ajkaim, még ha meg is akartam őket regulázni. Ez nem ér! Hogy maradjon így komoly az ember!?
- Csínyeket… - néztem rá felvont szemöldökkel. – Hús-vér Hóborcok, értem én – bólogattam meggyőzve, szinte teljesen komolyan. Szinte.... Nem mondom, kíváncsi lettem, hogy valóban milyenek. Legalább nem olyan bestiák, akik folyamatosan gyilkolni akarnak. Vagy legalábbis, ennyi meséből, nem tűnt annak.
Őt figyelve megint kezdek elkalandozni. Olyan egyszerű vele, nem kell gondolkodnom, hogy most mit mondok, jót vagy rosszat. A családnál sokszor éreztem ezt, ezért imádtam az egyetemet, de természetesen, ott sem engedhettem csak úgy el magamat. Vele viszont nincsen semmilyen megkötés, mintha nem is lennénk annak a felső tízezernek a tagjai, szimpla emberek, akik elbeszélgetnek… A vérről. Vajon, ha nem lennének vámpírok, a Sors valahogy összeakasztotta volna az utunkat? Tudtam, hogy nem, és nem csak azért, mert más korban nőttünk fel. Szimplán nem… Más múltakkal rendelkezünk, azok pedig nem olyan jövőt alakítottak volna ki, ami egy királyi sarjot és egy angol nemest egy térbe vezetett volna. Érdekes, de talán ő az egyetlen, aki miatt nem bánom, hogy vámpír lettem. Vele viselhető a nyomás, ez az átokverte élet, de csakis azért, mert ő is az. Ő is átgyalogolt már azon az ösvényen, amit én most járok. Mert tud újat mutatni, újat átadni nekem, amit néha még meg is fogadok.
- Diclonius? – Na jó, mennyi másféle természetfeletti van még a vámpíron kívül. Erről a fajról még csak nem is hallottam, bár a leírása valamit eszembe juttat, de nem tudnám megmondani, hogy mit. Ehhez képest a vámpírok legalább ősidők óta foglalkoztatják az embereket. – Tehát nem is vagyunk annyira borzalmas lények? Rendkívül megnyugtató – köhintettem egyet szórakozottan, elrejtve vele azt, hogy nőnek hittem. Újabb tévedés, a mai nap, jó sok, de legalább nem érezteti azt, hogy mennyire fogalmam sincsen erről a világról.
- Ergo a boszorkányok ehetőek és finomak – merengtem el. Nah, gondolom az is téves róluk, hogy hegyes sapkát viselnek, hosszú körmeik vannak, és rondák. Teljesen biztos voltam, hiszen a vámpírok sem felelnek meg teljesen a kialakított képről. Bár, akár el tudom képzelni, hogy valaki már csak szórakozásból is koporsóban alszik, azt hiszem, az irónia az, ami talán a legtovább meg marad velünk, és aztán az is kihullik. Mozgó, gyilkos szobrok leszünk, nem több. Mennyi idő múlva? Jó kérdés…
Figyeltem, ahogy a csoportokat megbontja, átrendezi az én logikámhoz hasonlóan. Egész sok megfejtésre került, de még mindig volt egy pár, ami nem, és csak a helye mutatta meg, hogy pontosan mit is analizáltam az ízükből.
- Mmm… - méláztam el, ahogy arra a társulásra néztem, ahova a feltehetően emberiket raktam. A betegség, és adalékanyag csak az ízt változtatja, természetesen, ahogy az ember is a finomat szereti, inkább azt veszi maga elé, úgy mi is. Viszont az emberi vér lehet beteg, de nem mérgező, mert egyszerűen nincs, amire hasson a mi szervezetünkben. Érdekes gondolat… Egy rossz vér is lehet megmentő.
- Édesszájú?Pont annyira gondolnám, mint amennyire nem... – mosolyodtam el, és az információt elraktároztam magamban. Vajon, annak a szőkének is édes a vére, vagy per pillanat savanykás? Biztos voltam benne, hogy édes, elég volt csak előttem elhaladni, már az illata gerjesztően, hívogatóan „cukros” volt. Egyáltalán még életben van? Vagy lassan kezd lejárni a szavatossága? Esetleg már le is járt? Nem voltam oda érte, mert ártatlan életű, de rosszat nem kívántam a számára, főképp nem halált. És mégis, a Lord megöli… Egyszer eljutok ide? És a válasz ott lappangott bennem. Ahogy a gyilkosságokhoz is hozzászoktam, ehhez is hozzá lehet, csak a lélek pusztul bele, de mi magunk egyáltalán nem.
- Azt hiszem az édes, bár… nekem a fűszeres is kellemes volt. A fekete boszorkánymesteré – vontam össze a szemöldökömet, ahogy egy pillanatra próbáltam felidézni az összes ízt, amit kóstoltam vámpírként – nő, férfi, gyermek, idős. Mindegyik más és más volt. De nem tudnám megmondani, hogy melyik volt kiemelkedően jó. Mivel annyira kiéheztettem magam általában, és a tasak vér azért egy teljesen más kategória, így cseppfolyós emléktengerben nem tudtam megragadni, melyik is volt az, amire azt mondom, ízlett. Finomak voltak, volt jobb is, rosszabb is, de azokban a helyzetekben nekem mindegy volt, csak vér legyen, csak mentsen meg az égető érzéstől. De hogy melyik után éreztem, hogy kiüresedtem, mert annyira tökéletes volt? Nem tudom.
Azt hiszem, megint megfogott! Az üvegcséken siklott végig a tekintetem. – Ezek közül… A két boszorkánymesterét választanám, és… - nyúltam egy után. Lassan húztam ki a többiből. Nem volt intenzív íze, hanem inkább olyan kellemes karamellszerűnek lehetett volna mondani egy különleges pikantériával, amit hirtelen nem tudnék megmondani. – Ezt… - adtam kezébe, hogy vajon ő mit szól. Mond rá valamit, vagy csak némán megjegyzi az információt.
- De nem teljesen tudnám meghatározni, hogy mi is a kedvencem. Egyelőre – húzódtam ki a témából. A kérdés egyszerű, de mégis csak sokat elárul a válasz, mivel mégis csak ez az egyetlen dolog, amit fogyasztani vagyunk képesek. Ez olyan, mint mikor a könyvekben azt mondják, a névnek hatalma van… Itt a vérnek. Nincs önuralmam hozzá, könnyen kiismerhető leszek általa… Túl sokat tud megmutatni, elég csak megérezni, megízlelni. Már a gondolattól is felsóhajtok. Az embereknél „ez” magánszféra, intimitás, nekünk az életünk része
- Ezek pedig… - kerülöm meg a csöndet, mielőtt még túlságosan is közénk ülne. – Ez fémes, szerintem emberé. … Ez olyan, mint az olaj, bár az állaga is kissé fura már – ráztam meg az üvegcsét. – Ez kissé krétás… Ez olyan semleges, nem tudnék mit kiemelni belőle, de vér ízű… Ez leginkább prospan gyógyszert juttatja eszembe, olyan borostyános…Ez tipikusan c vitamin… Ez itt megint csak keserű… Ez olyan fanyarkás… Ez pedig… furcsán hangzik, de erőteljesen kellemes – zártam le újabban párat, túljutottunk már a felén, talán a kétharmadán is.
Nincs akadály, nincs megkötés, csakis mi ketten vagyunk. Ketten, aztán egyedül. Ez adja a kettőséget, hogy tudnék élni nélküle, és vele is.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Kedd Jan. 16, 2018 7:48 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Elengedve magam, megszabadulva minden gondolattól, nyomástól, az összes eddigi és elképzelt tehertől, bajtól végre valahára önfeledten adhattam át magam a pillanatnak, annak a helyzetnek, amibe belecsöppentünk mi ketten – Charlotte és én –, hosszú, nagyon hosszú idő után, évtizedeken át tartó felelősségtudattól, aggályoktól, feszéjektől szabadultam meg, először vetettem le a társadalom, munkám, pozícióm, önnön személyem alkotta láncaimat és magának a pillanatnak élve sikerült jól éreznem magam. Ezért egyetlen személynek lehetek hálás, Charlotte-nak, az ő lénye hozta elő belőlem, belé fektetett bizalmam s az, mellette úgy érzem, nem kell tökéletesnek lennem, megtehetem, hogy néha egy-egy rövid időre elengedjem magam, kötelességeimet és mindez nem fog visszaütni. Nem tudom miért érzek így, nem lennék képes megragadni azt a dolgot, kiemelni az egyetlen, legfőbb momentumot belőle, amitől ily’ biztonságban tudhatom magam, egyszerűen, érzem és kész. Az apró részletek egyenként, majd a belőlük összeálló komplex egész, amitől ő lesz ő, ez teszi lehetővé.
Kezdeményez, belevisz a játékba s én hagyom magam. Elfogadom keringőjét, könnyed táncát, nem a formaságok irányítják lépteim, nem egy betanult mozdulatsor, hanem önnön személyem, mélyen húzódó, szinte elnyomott jellemem. Engedek szóhasználatának, az elkelőségek levetésének, rangjaink eldobásának és így, e módon olyanokká válunk, mint két egyszerű ember, azaz vámpír, kik megejtenek egy hétköznapi, könnyed csevejt lényük groteszk valóján.
- Nem… nem úgy értettem. – próbálom tudtára adni, nem rajta nevetek, semmilyen bántó szándék nincs bennem, ám vigyorom közepette kissé nehéz bármit is mondanom. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy érti miről van szó és tulajdonképpen ő hívott táncra, én csak folytattam a lehető legváratlanabb módon. Kifejezetten ritka alkalom tőlem az ily’ fesztelen viselkedés, talán életemben a második alkalom eshetett meg velem, és bármennyire is próbálok némiképpen komolynak tűnni, súlyt adni szavaimnak, eddigi ismereteim közlésének, az információ átadásának, nem sokra megyek, különösen úgy, hogy Charlotte kifejezetten megnehezíti dolgomat azzal, ő sem marad feszült, enged a körénk telepedett légkörnek és levetkőzi azokat a tanításokat, királyi elvárásokat amiket én egyszer sem kértem számon tőle, s nem is fogok. Értékelem az udvariasságot, a tiszteletet, de sosem várnám el azt valakitől, másnak mutassa magát, mint aki valójában. Ha hirtelen elkezdene zsírkrétával színes virágokat rajzolni az épület padlójára, vagy téli havazás idején hó angyalkákat készíteni, hógolyózni, szánkózni, netán tojással dobálni szomszédjai ajtaját és ablakát, nem állítanám meg benne, sőt, buzdítanám is, ha biztos lehetnék abban, ez szíve vágya, ettől érzi jól magát, gondtalannak, szabadnak.
Szóba kerülnek a vámpíri szépséggel rendelkező lidércek, folytatódik a „tanóra” és én újfent nevetve, kuncogva csóválok fejet, ahogy megjegyzésével lezárja az eme fajra irányuló témánkat. Gyerekes, szétszórt, szórakozott lenne tőle? Kicsit sem. Azt hiszem, néha szükség van erre, egy kis bolondozásra, hogy érezzük, élünk és vagyunk, általuk megismerjük saját magunk egy újabb, apró szegletét és ezen apróságoktól megtanulunk megmaradni, élőnek lenni e rút, sötét, keserű, álnok világban. Ismereteimhez némi megjegyzést is fűzök, apró tanácsokat, amik elősegíthetik az ezen lényekkel való első találkozások túlélését. Egy óvatlan, tudatlan személy, legyen az bármelyik fajtatartozó is, könnyen megütheti a bokáját, különösen akkor, ha előtte semmilyen ismerete, tapasztalata, tudása nem volt a vele szemben állóról, nem különösen annak egyéni személyiségét belevéve a pillanatba.
- Igen. – reagálok a boszorkánymesterekről levont következtetésére lehajtott fejjel, majd újra rá emelve tekintetem folytatom - így is mondhatjuk. Noha, alapvetően mágikus erővel rendelkező emberek, ne becsülje alá erejüket. Legyen velük óvatos, és… nem csak nők vannak közöttük. – teszem hozzá, végül hátra dőlve saját szavaimról vonok le konklúziót - Tulajdonképpen, minden lény elővigyázatosságot és éberséget igényel. – nos, igen, az emberek is rendkívül sokszínűek, kreatívak, ám a természetfelettiek, akiknek van némi plusz erő is a birtokában - nem számít milyen mértékű, kicsi vagy nagy – sokkal több meglepetéssel szolgálhatnak, még egy sokat megélt vámpírt is könnyedén tőrbe lehet csalni, elvégre, nem véletlenül van oly’ sok vadász és azok, akik egyszerű emberekként indulnak neki az éjszakának, még nekik is sikerül ledöfni egy több száz éves vérszopót, akkor egy nem-emberi lénynek miért ne sikerülhetne?
- Miért? – dőlök ismét előre, könyökeimmel combjaimra támaszkodva, ahogy felel ízlésemet taglaló szavaimra - Maga mire tippelt volna? Mi az én kedvencem? – érdeklődőn fordulok felé, miközben lassan tovább gördülünk a témákon és újabb adagot, emígy az utolsó előttit vesszük nagyító alá. Jól vettem ki szavait, bár mint mondtam, és ezt ő maga is megerősítette, még korai következtetéseket levonnunk az ifjú vámpírhölgy íz világát tekintve. Ez leginkább akkor fog kialakulni, mikor már haladó szinten elsajátítja vérszomja feletti uralmát és képes lesz kiélvezni, elemezni a vörös nedű összetételét, annak hatását önnön valójára, saját szervezetére, testére. Kiválaszt egy, még nem elemzett mintát és felém nyújtja. Balommal érte nyúlok, közelebb húzódom ültem, ahogy kíváncsian rá pillantok, majd jobbommal kinyitom a fiolát. Karamellás, édes illata azonnal meg csap, már most kialakul bennem egy gondolat, miféle tulajdonosa lehetett, de még nem szólalok meg. Szabad kezem mutatóujjával belenyúlok, hagyom, hadd fesse meg színével bőrömet, végül ajkaimhoz emelve elnyelem az egészet. Karamellizált cukor íze hívogatón, negédesen csábítón hat ízlelőbimbóimra. Mivel pontosan tudom, mi ez, mindent tudó mosoly ül ki ajkaimra és tudom, nem fog tetszeni a velem szemben ülőnek, amit mondani fogok. Ám, egyenlőre húzva idegeit, nem szólalok fel, egyszerűen becsukom az üveget, veszélyét elzárom, s szemmagasságba emelve tájékoztatom Charlotte-ot.
- Ez… egy vérjaguár vére. – hangom komoly ugyan, miként vonásaim is, de nem leteremtőn vagy kioktatón, egyszerűen közlőn - Miként a macskafélék körme, úgy eme vérmacska faj vére is éppúgy mérgező. Mivel íze bódító, a vámpír csak akkor eszmél fel ballépésére, mikor már olyan sokat ivott, hogy teljesen lebénítja vele szervezetét, és ha a jaguár addig nem tépi szét, hát a méreg öli meg, szépen lassan. – eleinte a mintára pillantok világos íriszeimmel, majd ő rá emelem őket. Leteszem az asztalra és hátra dőlök - Egy újabb jó példa arra, miért tekintheti magát szerencsésnek, amiért most egyenként kielemezheti őket. – állapítom meg nyugodtan, aztán kiegészítem szavaimat - De, nem hibáztatom, valóban ízletes. Ha a jövőben mindenképp természetfelettiekből óhajt táplálkozni, azt javaslom, maradjon a boszorkánymestereknél. – pontosan ilyen voltam. Amikor az első ilyen tálcát kaptam meg önnön magam fejlesztése céljából, egyedül görnyedtem a közel harminc minta felett, jegyzeteltem, újra és újra végig jártam a köröket, hogy tanuljak, már a szaguk, látványuk, állaguk elég legyen ahhoz, megmondjam kié, mié e vörös testnedv.  Először azt hittem, vérjaguárokon fogok élni, teljesen új élménynek számított, jobbnak, mint a többi és bármely emberé, - talán ha mindennap egy felesnyit innék belőle kielégítő lenne, ám ahogy azt egyszer egy bölcs mondta: „Olykor jobb nemet mondani éhségünknek, mert ha egy másikat tudunk uralni, tudni fogjuk, hogyan kerekedjünk felül egy nagyobb problémán.” Mindezt úgy, minden hibája az volt, szeretett beszélgetni, mégis lemondott az emberi társaságról, magányosan, elszigetelten élt, így később nemet tudott parancsolni bűnösebb vágyának is – és ez lesz az én csemegém, végül beláttam, jobb távol maradni tőle.
- Ha gondolja, és szeretné, kiegészíttethetem a házához küldött vér szállítmányt boszorkánymesterekétől származóval. Egy-egy liter nem jelenthet akadályt, havonta, szerencsés esetben hetente egyszer. – mondom miközben rátér utolsó előtti kupacának feltárásának, tapasztalatainak megosztásának, így visszafordulhatunk itt létünk okához. Figyelmesen hallgatom szavait, ezúttal valamivel komolyabban, mint eddig. Talán, sikerült kinevetnem magam, letudni a következő évtizedekre és bepótolva az elmaradottakat, ki tudhatja pontosan, különösen úgy, a jövő útjai kifürkészhetetlenek, még egy látónak is.
- Az olajos íz és állag jellemző a vérhiénákra. A krétás prérifarkas, borostyán vérfarkas, a többi pedig, az összes még meg nem beszélttel egybe véve, emberi. Az üvegek alján van egy címke, azon rajta van milyen csoportú, netán milyen betegséggel fertőzött, esetleg ha van mellette gyógyszer, akkor az is. Akad közöttük Ebola, különböző influenzák, rákos megbetegedések, spanyolnátha, fekete pestis, lepra, kolera… szerencsére nincs falánkabb és pusztítóbb a vámpírságot okozó sejteknél, így minden emberi megbetegedést legyűrnek. Bár, nem vagyok orvos, hogy mély szaktudós magyarázatokkal éljek és feltárjam Ön előtt, mi miért van és hogyan… Nem is untatnám vele feleslegesen. Kérem, – mutatok tenyérrel a minták felé, majd kényelmesen hátra dőlve székemben folytatom - elemezze őket bátran. – elhallgatok, és egyúttal tudom, végre valahára sikerült vissza eveznünk azokra a bizonyos komoly vizekre. Persze, a korábban történtek hatása még ott ül vállainkon, így kicsit sem nevezhető feszültnek, netán kellemetlennek a hangulat, ami megnyugvással tölt el. Hosszú perceken át várok egy egészen apró, halvány, bíztató mosollyal ajkaimon, miközben figyelem, miként megy végig újra az emberekhez tartozó mintákon és tudatosul benne, milyen íz mely kórhoz tartozik. Végül, magam töröm meg e kellemes némaságot:
- Van kérdése? Bármi. – teljesen nyitottan állok hozzá, mondván, legyen szó bármiről, ami lelkét nyomja, velem megoszthatja, rá kérdezhet, hiszen mi történhet a legrosszabb esetben!? Nos, letudom a témát annyival: erre nem most van itt a legjobb alkalom, vagy erre nem szeretnék felelni. Bár, megvallom, kicsit sem voltam udvarias, amikor megérkezett, valójában nagyon is finoman tudom elutasítani a másikat, netán elküldeni melegebb éghajlatra, hogy mai kifejezéssel éljek. Ugyanakkor, tudom, Charlotte esetében nem lesz erre szükség.

Mortdecai Wolsey tollából


The Mandragora † 1 420 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Kedd Jan. 16, 2018 9:59 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

Waltz of A.
1711 ♕


Az Élet sokszor volt már szórakozott az eddigi éveimben. Sosem volt olyan, hogy valami sokáig szép maradhatott volna. Mindig érkezett valami, ami mindent romba dönthetett akár, legyen ez megfogható vagy éppen megfoghatatlan – egy elmúló szerelem, a sikertelenség magas foka, az elvárásoknak nem megfelelés, édesanya elvesztés, felvételi elbukás, pozitív teszt, munkakeresés, és akkor erre ráadásul szembesülni kell azzal, hogy egyik pillanatról a másikra az ember már nem is ember. Már nem 37 körüli a testhőmérséklet, már nem dobog az éltető szív, már nem mulasztja el az éhséget egy kenyér falat sem, a szomjat sem egy pohár víz, már a meleg napfény is csak a gyilkos fegyverek közé kerül. Nem beszélve arról, hogy az időtlenség egyszerűen szétszakítja az embert, a vér pedig öl, butít, nyomorba dönt. És mégis, ezek után, van benne annyi ördögi, hogy egy olyan embert hoz az életemben, mint Lord Mortdecai Wolsey. Akiről nem tudom eldönteni, hogy éppen le akar taszítani vagy fel akar húzni. Pár napi ismeretség után is képtelen vagyok megmondani, és nem azért, mert ne lenne teli jó szándékkal. Mert igenis jó ember, lehet, hogy ködös a múltja, lehet, hogy ködös a jelene, lehet, hogy teli van titkokkal, és természetesen, nem egysíkú jellem, de összegezve, akkor is azt kell, hogy mondjam, őszintén jó ember, vagy legalábbis igyekszik azzá válni, mert úgy tekint rám, mint lehetőségre. Én nem mondom, hogy nincsenek rossz pillanatai, mindenkinek lehetnek, mikor éppen bal lábbal „kelt fel”… És most is, elszakadunk a valóságtól, a realitás talajától. Lebegünk, lubickolunk a saját világunkban, mely leszűkült az iroda 17. emeletére. És nincs senki más, csakis mi ketten… illetve hárman, hiszen Molly is oly serényen foglalatoskodik az elé rakott munkával, mint mi a sok vérmintával. Szép ez… Könnyed, laza, mintha a hangulat teli lett volna résekkel, ahol befolyik egy normális ember érzelmi világa is. Nincsenek maszkok, merev szobrok, díszletek, nincs semmi hamisság, nincs hazugság, csak ki nem mondott igazság. Akár olyanok lehetnénk, mint két ismerős, aki csicsereg… Akár, olyanok is lehetnénk
Jó ideje vagyok vámpír, bő háromnegyed éve, de azt hiszem, igazán mosolyogni, igazán szerfelett mosolyogni, még velem sem történt meg. Túlzottan begubózódtam saját problémáimban, elsüllyedtem a hiányokban, mindenben, ami elveszett a számomra. Visszavágytam, ember akartam lenni. Kivéve most. Most viselhető ez az élet is. Most viselhető, hogy vámpír vagyok. Most nem érzem úgy az éhséget, nem vágyok a nap után, sem a tompuló érzékszervek után, talán, mert megtaláltam a saját napom? Kissé kicsi, nem is erős a fénye, de az enyém!
Megjegyzem összes izmának rándulását, mozgását, ahogy kifejezi örömét, kedvét ezekben a mosolyokban. Kevés dologra szeretnék emlékezni, de erre mindenképp, ahogy görbülnek ajkai, tőle arcának éle is megenyhül, szemei szinte játékosan fénylenek a mi homályunkban, homlokát nem barázdálja a sok gond, haját ideges mozdulattal nem tűri hátra. Sugárzik belőle valami. Valami megfoghatatlan, ami tökéletlen valójában teszi tökéletessé. Hangja dallamos, teli van hangsúllyal, egyáltalán nem monoton, és akkor ez még csak a nyaktól fölfelé lévő része. Egész tartása megenyhül, közelebb kerül hozzám, nem csak lelkileg, de fizikailag, és kivételesen, ez sem zavar. Határozott, könnyed mozdulatokkal változik meg testhelyzete, teljesen befogadóvá válik. Nem azt mondom, hogy teljesen rugalmassá is, de megnyílik. Néma valójában, de megnyílik. Pont ettől nem válik a beszéde okoskodóvá, aki bele akarná erőszakolni a tudást a fejembe. Nem. Beszél hozzám, és szavaiba belefűzi a tudást. Áthálózza, beburkolja, hogy legyen információtartalma is, amit szívok magamba, igyekszem minél többet megjegyezni, hátha hamarabb rántódik le a lepel erről a misztikus világról, melynek csak egy apró szegmense vagyok. Nagyon, nagyon apró csücske, pedig azt hittem eddig, hogy egyenlő ez a világ velem. Nem. Megint csak tévedtem. Még mindig csak tévedek. Ami azt hiszem, megbocsátható koromnak, mégsem tudom visszaadni azt a tudást, azt a lehetőséget, azt a gesztust, amit ő ad nekem. Hogy akarom én így majd kiegyenlíteni a számlát? De hogyan?
- Elővigyázatosság, éberség, mert feljebb akarnak jutni. Érdekes, hogy az emberi világ mennyire nyomja a demokráciát, mennyire épül az egyenlőségre, vagy legalábbis ezt próbálják kihozni a nagyobb, fejlettebb országokból, és hogy mellette ez a világ, mennyire egyszerű és hierarchikus… - dünnyögtem csak a hangosan ki nem mondott szavaimat. Harden fiún kívül nem találkoztam olyannal, aki ne akart volna eltenni láb alól, kivéve természetesen Lord Wolseyt, de ez akkor is furcsa. Meg kéne valakit támadnom, csak mert találkozunk? Miért kéne ennyire ragaszkodnom a betöltött helyemért? Mert vagy küzdök, vagy kihullok? Ócska, régi ideológia, ami nem sokáig életképes, ámbár, kiszűri a gyengéket. Hmpf, hol is van pontosan az én helyem? Mortdecai árnyékában?
- Nem is tudom, a márvány ízű, mert néha olyan, mint egy szobor – köszörültem nyelvemet kuncogva. Semmi rossz szándék, sértés nem lapult meg bennem. – Hmm, valami határozott íz, de semmiképp sem az édes. Talán keserű, vagy sós, de lehet, ez inkább sztereotípiákra épülő gondolat. De nem éppen az édest vártam magától, ámbár, most elmerengve rajta, leginkább ezt tudnám önhöz elképzelni, így, hogy mosolyog – adtam meg végül a választ. Tényleg átalakította a mosoly az arcát, szinte gyökerestül. Olyan, mintha eddig egy másik embert ismertem volna, pedig az is az ő lényének egy része volt, hozzá tartozott…
Várom, hogy mit mond, mi a véleménye, van-e jelentősége, hogy pont azt a fiolát húztam-e ki. És ahogy az arcán csüng a tekintetem, pontosan ki tudom olvasni, hogy már pedig van, ott fogalmazódnak meg homloka mögött a gondolatok, agyának fogaskerekei folyamatosan működnek, de szinte lehet látni rajta, ahogy forognak.
- Vérjaguár? – Már alig tudok hinni a fülemnek, milyen csodabogarak vannak még? Vértigris, véroroszlán, vérveréb? Lehet, hogy egész azzal fog zárulni, hogy alig van embervér, és hogy minden állatnak van vér-változata? Egy véregeret adnék… Mit csinál? Farka olyan éles, hogy átvágja vele a lábamat, majd megesz? Túl hihetetlennek hangzik, hogy ez a transzcendens világ ennyi élettel legyen teli. Ennyire másfajta élettel. Nem csak egy fajta van… Rossz szó, hogy fajták közé sorolom őket, de talán ez a legjobban illő. És mindegyik mit akar? Túlélni. Életben maradni a zord körülmények között.
- Milyen lény van még, amiről nem tudok? Volt eddig kitsune, goblin, vámpír, vérjaguár, vérhiéna, pokolkutya, boszorkánymester… - jegyzem meg csúfondárosan. Ennél egy általános iskolás is többet tud a világról, mint én most. Nem egyszerűen tudatlan voltam, hanem halvány, lila gőzöm sem volt semmiről. De mégis ki mondta volna el? Nem ismerek senkit… A felső száz tagjának egyike vagyok, mégsem volt senki, akihez fordulhattam volna, és a segítséget is egy egészen más kontinensen találtam meg. Élet, Sors, akármi, borzalmas játékot űzöl velem!
- Pedig finom, még ha halálos is – néztem rá. Egy tucat fiola volt itt, ami pillanatok alatt véget vethetett volna a vámpír életemnek, és én mégsem nyúltam utánuk, pedig egyenesen gyűlöltem élni ezt az életemet. Utáltam szörnyeteg lenni… Gyilkos, aki másokat tesz tönkre. Akinek az ibolyák alatt lenne a helye. És itt van kezembe a tudás, amivel kezdhetnék valamit, mégsem vagyok képes. Talán, mert azzal végképp gyenge maradnék… A halál nem megoldás, csak egy ideiglenes állapot, azonban továbbra sem állt szándékomban örökké élni. Képtelen vagyok szembe nézni azzal, hogy minden, ami velem nőtt fel, el fog pusztulni… És csak én maradok töretlenül ilyen – sosem fogja arcomat ránc szántani, sosem fogok megőszülni, sosem fog fájni a hátam, sosem fogok csoszogni az erőtlenségtől. Örökké ez az arc fog visszanézni rám a tükörből. Örökké… A jelentését, csak most, vámpírként tudtam felfogni. Végtelen jelentés, de csak egy szó.
- Mindenképp a boszorkánymestereknél… Nem elég az ember, legyen még természetfeletti is – bólogattam szarkasztikusan. – Azt hiszem, bármily csábító is az ötlet, és ittasan biztosan bólintanék, de mivel ez nem történhet meg velem, így azt mondom, köszönöm a lehetőséget, de nem élnék vele. Egyelőre biztosan… - A nyomorúságos tasakokat jobban viseltem, azokat legalább be lehet szerezni egy véradáson, mert nem hiszem, hogy egy boszorkánymester bólint, és egye-fene, adok én a véremből…! Nem hinném… Honnan lettek ezek egyáltalán beszerezve? Hogy jutott hozzájuk Lord Wolsey, és mennyit tart még valahol? Egész észbontó ötletek jutottak eszembe, de gyorsan kidobáltam őket elmém ablakán. Néha túlzottan megindul a fantáziám… Pont most nem kéne.
Vettem az üvegeket, és újra végig kóstoltam, megnéztem az aláírásokat, és próbáltam megjegyezni, hogy mégis mihez mi tartozik. Milyen vírus, bacilus milyen ízt hordoz magában. A feladat nem bizonyult könnyűnek, de most az egyszer, hálát adok annak, hogy ennyire fejlett lett az ízlésem, és nem csak a jól ismert 4-7-t tudom megkülönböztetni egymástól. Pedig, amennyit ma már ízleltem, össze kéne, hogy folyjon az egész, mégis, egy vékony határon túl, de meg tudom különböztetni őket, fel tudom ismerni őket. Ez sokkal könnyebb feladat, mint azt mondani, hogy gyűrd le az éhségedet.
Fellestem rá, ahogy megszólalt, és csak oldalra döntöttem a fejemet, hogy fél szemmel rá, másikkal az üvegcsére nézzek. – Őszintén szólva egy rakat kérdésem lenne, és egész estig is itt ülhetnénk, másik oldalról tekintve pedig egy darab sem – böktem ki az igazságot, miközben újabbat emeltem meg, nyúltam bele, majd lenyaltam az ujjamról, elmélyedve, vajon pontosan hova is soroljam, és mi az, ami alulra rá van írva kacifántos betűkkel. Ismerem az írást, már láttam a Lord betűit a levélben, amik még most is szépen hajlanak egymás után, görbülnek, végül megszakadnak, egymást fonják körbe, adva egy apró mesét a gazdáról, ahogy ívelnek, ahogy futnak egymásba. Nem vagyok kalligrafus, hogy olvassak pár betűből, még néha a kimondott szavak között is elvesztem a fonalat, nem hogy egy-két betű között.
- De azt hiszem, belekezdeni nem baj, maximum kikerüli a kérdést, nem fogom kierőszakolni a válaszokat. – ráztam meg a fejemet. Továbbra is a baráti viszonyt akartam fenntartani, nem a hercegnő és egy nemes közti kapcsolatot. - Első kérdésem, milyen íze volt a szőke nőnek, az áldozatnak, akivel találkoztam két hete? És hogy még mindig életben van-e? Második kérdés, hogy honnét vannak ezek a minták? Harmadik kérdés, mégis, milyen helyet tölt be maga a vámpírok között? Nem, nem arra vagyok kíváncsi, hogy Beacon Hillsben hol van a ranglétrán, hanem az itteni vámpírok között, és hol a többi? Mikről nem tudok még? – Rengeteg kérdés gyűlt fel bennem, de tudtam, a megválaszolásuknak ideje nem mindnek jött el. Pedig tudni akartam mi vesz körbe, ki Wolsey, és mit jelent számomra, mi az a köd, ami tompítja elmém, ha vele vagyok? Válaszokat akartam, pedig azok még váratnak magukra. Válaszok Tőle. A kimondott és kimondatlan kérdésekre egyaránt.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Csüt. Jan. 18, 2018 7:33 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Valahogy más volt. Mellette állva minden megváltozott körülöttem. Külsőre lehettem merev, szilárd márványszobor, valami rideg és dicsőséges néhány egyszerű halandó szemében, az elérhetetlen szerető, kinek harapására oly’ mértékben áhítoznak, hogy közben elfelejtik kik ők valójában, eldobják maguktól az életet és már-már jogosan merülhet fel valakiben a gondolat, valóban szabad akaratukból döntenek így, vagy elcsábulnak egy nagyobb, nyersebb erő láttán, leheletének megérzésétől elvesztik józan eszük s mire feleszmélnek, karjuk élettelen gyengén hull alá, fejüket hátra döntik, lábaik összerogynak, miközben egy lény egyenesen nyakukra tapasztja ajkát, puha bőrükbe vájva hatalmas szemfogait. De, amikor ő velem volt, felbukkant a színen, először észre sem vettem, milyen hatást gyakorol rám, később esett le csupán, teljesen elveszek az általa teremtett világban, környezetében és ha maszkomat sikerül is megtartanom, álcámba kapaszkodva neki hódolok. Csakis ő lebeg előttem, fogja, rabja lettem és ez furcsa mód, nem zavar. Nem bánom, ezen érzést, mindazt, amit bensőm átrendezésével kivált a fejemben megbúvó gondolatokból. Átértékelődnek a fontossági sorrendek, megváltozik mi a számít és mi nem, mi megengedhető, s mi csupán tolerálható. Réges-rég nem nevettem ennyit, nem mosolyogtam ily’ önfeledten és ezt ő váltotta ki belőlem, éreztem, nem megszakítja a letargiát, nem beleránt egy közömbös állapotba, hanem egyenesen felemel. Mintha, egyszerre mutathatnám meg neki önmagamat, azt, ki is vagyok valójában, mit teszek azért, mert én akarom nem pedig a társadalom kényszeríti rám, mint kóbor kutyára a sintért. Nem. Mellette úgy érzem, nincs mit veszítenem, ugyanakkor mindent elbukhatok. Mindent és mindenkit!
- Valóban. Ugyanakkor, ami a halandók között működik, az egyenesen végzetes lehet körünkben. Minden természetfeletti faj egy megszabott hierarchiában él. Némelyek függetlenek társaiktól, de a természet törvényeit, az állatiasságból fennmaradt szabályokat nem vethetik le magukról. Kitörne a káosz, ha ezt valaki megváltoztatná. – felelem a halkan elhangzott szavakra, melyek tulajdonképpen nem nekem szóltak, de saját szavaimra reagáltak. Lassan elült a jókedve, rátértünk az olyannyira komoly vizekre, melyeken nem engedhettük meg magunknak a humort, vagy legalábbis, nem lehetett összefűzni a kettőt. Túl abszurd lett volna, ráadásul, bár vannak örömmel telt pillanatok és azt mondják „Az olyan napok, melyeken legalább egyszer nem nevettünk, elpazaroltak.” én mégis tapasztaltam, láttam, megéltem, figyeltem, az Életben csak legnehezebb fokozat van és éppen emiatt, nem fenékig tejfel. Igenis vannak napok, amikor kő keményen küzdeni kell, harcolni és újból fel kell állni, minden alkalommal, nem számít hányszor és hogyan bukunk el. A kérdés sosem ez, hanem az, képesek vagyunk-e rá?
Visszakanyarodva az ízekhez, ittlétünk okához, új információt tudom meg magamról, még pedig Charlotte szemein át. Érdeklődőn támaszkodok tenyeremmel combomra, majd hajolok közelebb kíváncsian, ahogy meghallom értekezését önnön ízlésemet tekintve. Szélesre húzódnak ajkaim, megnyalom alsó felét, közben elraktározom a hallottakat. Végül hátradőlve fűzök hozzá egy gondolatot: Meglehet. Sosem jó sztereotípiákra hagyatkozni. Előítéleteket szül, amelyek megvakítják az embert. – folytatva a minták elemzését új fajt mutatok be az ifjú vámpírhölgynek, kinek csodálkozó tekintetét látva el kell ismernem, a rengeteg, sokszínű történet mellett az embert így is meglephetik a ritkábban használt fajok, mi több, a vérjaguárok legendája, ha jól tudom, Afrikából származik, így kevesebben ismerik, mint az európai vagy amerikai rémtörténeteket. Nos, igen, vannak meglepetések, különös összefüggések, ismeretek, melyek megváltoztatják az ember legalapvetőbb elveit is, kidobják saját tudatából, lényétől kaparják el, szépen lassan vagy egyetlen csapással vágnak el minden előtte ismert szálat, és így megrengetve benne mindent, rá kell ébredjen, éppen annyit tud, mint mindenki más és kevesebbet, mint egy újszülött.
- Minden ismert fajtól van minta, csak a ma megbeszéltek vannak. – felelek, természetesen jogos kérdésére - A természet már csak ilyen. A legszebb, legédesebb dolgok a legveszélyesebbek. – jegyzem meg szavai hallatán. Utalok itt mindenre, növényre, állatra, lényre, érzésre, alkotásra, minden egyes dologra, az összes minket körülvevő és meghatározó meghatározhatatlanra. Bár, el kell ismernem, félre is érthetné valaki elhangzott mondatomat, mivel éppen úgy néztem rá akkor, olyan légkört érezve közöttünk, mintha róla lenne szó. Elismerem, a vámpírok is ide tartoznak, ő pedig felettébb bájos, vonzó személy, ám kétlem, megtehetném, meg engedhetném magamnak azt a luxust, hogy szerelemről beszéljek, vagy netán utaljak, miközben tudom magamról és életutamról az igazat. Még figyelmére is méltatlan volnék, ha nem születtem volna főnemesnek és nem lennék olyan társadalmi pozícióban lévő vámpír, amilyenben. El is terelem a témát, igyekezvén feltűnés mentesen megtenni. Míg én komolyan beszéltem és ez lesütött vonásaimból is, addig ő szarkasztikusra vette válaszát. Egy röpke másodperc erejéig összeugrottak szemöldökeim, ám hamar kisimítottam vonásaimat, noha a komoly komor megmaradt tekintetemben. Így, szóban nem reagálva feleletére, csupán biccentve felé, rendben van, megkérdeztem tőle, van-e valami, ami nyomja lelkét, szívét. Természetesen ezer meg ezer kérdése lehet, melyekre nem csupán hajlandó vagyok felelni, de kell is, nem is, és most éppen itt a remek alkalom rá. Hátra dőltem komolyan, ujjaimat ölemben kulcsoltam össze, lábamat lazán a másikra vetetem és hallgattam. Eleinte nehezen akart belekezdeni, de végül egy szuszra ledarálta mire is kíváncsi. Már az első hallatán meglepődtem, nem pont erre a témára számítottam, bár tény, szinte vártam mikor hozakodik elő vele, már ha megteszi egyáltalán. Felülve kezdtem megválaszolni mindegyiket.
- Hmm… Mint a mályvacukor. – éltem egy hasonlattal, melyből talán – lévén fiatal vámpír – könnyebben le tudja szűrni, pontosan miféle íz világról lehet szó - Életben van. – folytattam szépen sorjában, ahogy kérdései elhangzottak - Minden egyes mintát az egyik emberem szerzi be. Megvannak a saját módszerei. Goblin. Ellenben, azokat a tasakokat, amiket Kegyed is házhoz kap, Molly hozza el a helyi kórházból. – egészítem ki némi plusz információval feleletemet, hátha ezzel újabban felmerülő kérdéseit tudom megválaszolni - Nincsen kapcsolatom a helyi közösséggel, teljesen független vagyok. Csak a célom… a munkám tart itt. Amint végeztem, tovább állok. Olykor, előfordul, hogy segítséget kérnek tőlem, támogatást, ám ez minden. Nem zavarom az ő életüket, így ők sem az enyémet. Minden bizonnyal, van egy főrejtekhelyük, ahol megszállhatnak és találkozni lehet a vezetőjükkel. – itt jött el a pillanat, amikor felálltam székemből és magyarázkodás közben járkálni kezdtem a hatalmas térben - A természetfelettiek, legyenek vámpírok vagy mások, mind az utcán vannak. Pontosan úgy vegyülnek el, ahogy az emberek. Ha képes lesz megkülönböztetni a szagokat, hamar rá jön, nagyjából minden harmadik ember valami egészen más. Munkájuk, hétköznapi életük van, ugyanúgy részei a társadalomnak, mint bármely halandó. Ez alól gyakori kivételek lehetnek a kisebb rangú, vagy rosszabb esetben, elkorcsosult vérszívók. – enyhe undor jelent meg hangomban, ahogy azokra a förtelmes, alantas lényekre gondoltam, de igyekeztem újra megütni a semleges, tájékoztató jellegű hangszínt - Egyedül vagy csoportokban élnek és a vadászok legfőbb célpontjaivá váltak. Az Éjszaka Gyermekei kifejezetten kevés lélekszámmal rendelkeznek a rendszeres, szervezett irtások miatt. Megpróbálták a teljes fajt eltüntetni, ennek következtében nincsen Nagy Tanács, vagy kifejlett hierarchia, ugyanis alig idősebbek egy-két évtizednél. Egy közösségen belül mindig a legidősebb a vezér, szabályaik eltérőek lehetnek, ekképp életvitelük is. – mióta felemelkedtem ültemből, most először álltam meg és néztem Charlotte-ra. Magam előtt összeérintettem ujjbegyeimet, igyekeztem szemeibe nézni mialatt következő szavaimat mondtam - A munkám az emberiség védelmét szolgálja. Alvilági és magánnyomozói üzleteket kötök, melyeknek az a célja, hogy befolyásomat, tudásomat és vagyonomat felhasználva felkutassam és megállítsam azokat a természetfeletti személyeket, vállalatokat, melyek valamilyen úton módon az emberek pusztulásához vezetne. – avattam be a lényegbe, majd megköszörülve torkomat hozzátettem - És… egyúttal megbosszuljam annak a személynek a halálát, aki nélkül most nem állhatnék itt, Ön előtt. Ahogy Molly sem. – fordítottam fejem az említett nő felé, kire büszkén tekintettem, ő pedig visszamosolygott szerényen - Van még valami, amire kíváncsi, esetleg? Bármi. – emelem világos íriszeimet ismét Charlotte-ra, készen állva minden reakcióra, legyen az pozitív vagy netán negatív, kihúzom magam, szembe nézek az ítélettel, átadom magam neki, válasza elé vetve mindenemet, felajánlva azt is, legyen újabb ezer meg ezer kérdés fejében, én itt vagyok, hallgatok és felelek, ha tudok. Csak remélni tudom, mélyen legbelül, megért és bírálata kedvezőbb lesz egy katasztrófáénál.

Mortdecai Wolsey tollából


The Mandragora † 1 248 † megjegyzés † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Szomb. Jan. 20, 2018 5:57 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Charlotte & Mortdecai
Insanity in the illusion is the reality.

Shadow preachers
1183 ♕


Cseppfolyóssá válik a beszélgetés, beszélgetésünk. Már nem tudom megmondani, hol kezdődött, és mi lesz a vége, mintha ebbe születtünk volna bele, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat. Különös gondolatmenete lenyűgöző volt, ahogy pontosan, precízen fogalmazta meg a szavait. Mindig csak kicsivel engedve magához közelebb. Érdekelt, kíváncsi voltam, mint személyére, mint a tudásra, amit kínálni tudott. Meg akartam ismerni a világot, minden apró szegletét, hogy tudjam, mivel kell szemben állnom, mit kell uralnom, miben kell megtalálnom a helyemet. Mert valamit lépnem kell, nem lebeghetek örökké ebben az állapotban, hogy másokra támaszkodok, kikerülöm a felelősséget, hiszen ezzel csak a véget hozom közelebb, nem a túlélést. Túlélést bármikor. Bárhol. Bárhogyan.
Gyengének éreztem magam vele szemben. Lehet márványbőröm, szobrot túllépő merevségem, de az még nem jelent semmit, abból nem lesz erő. Vele szemben ez nem zavart egyelőre, mert tudtam, nem kell semmit sem fitogtatnom, semmit sem felmutatnom. De a dolgoknak változniuk kell, ahogy nekem, ahogy ő is változik. Egyszer a kép is a szemében, ami kialakult rólam… Charlotte, ideje lenne újra felnőni. Milyen igaz… Egy szirt felé tartottam, amelynek végén két lehetőségem lesz, vagy lezuhanok, vagy pedig visszafordulok. A világ nem fekete és fehér, mégis, néha csak ez a két szín létezik. Vagy ez, vagy az… Vagy hajlandó vagyok a tudás útjára lépni, vagy eltűnhetek a szakadékban. Nos, melyik lesz? A válasz már rég megszületett, itt ültem vele szemben, hallgattam szavait, és nem zuhantam, a világom nem volt fekete, fény költözött belé és vele együtt színek, csak teljes alakkal bele kell lépnem, és elégni melegében.
- Mintha állatok lennénk. – Merül fel bennem a gondolat. Egy ember szemében biztosan azok is vagyunk, fenevadak, szörnyetegek, akik csak egy állat szintjéhez hasonlítanak, csakis belülről lehet ezt a véleményt megváltoztatni, csak így lehet megmondani, hogy pont egyenértékűek vagyunk az emberekkel – lehet, hogy vannak képességeink, de ott vannak az átkaink is, melyek nem tesznek különbözőbbé minket. Ránk néznek, és mi vissza rájuk, teljesen ugyan olyanok vagyunk, hasonló szem, haj, száj, arcforma, testalak… A Sors miért alkotott volna ugyanolyan képűre minket, ha mások lennénk? Ámbár, a kérdés másik oldala is érdekes. Ha mások lennénk, miért kéne különböznünk?
Bólintottam egyetértve vele, miközben pár mintát még forgattam ujjaim között, de a kóstolást mondhatni nagyjából befejeztem. Leginkább csak egymással mértem össze, újra kóstoltam, esetleg fizikai tulajdonságokat kezdtem el figyelni. Értem, hogy ízből a legkönnyebb megkülönböztetni, de ha látszatra is lehetne tudni, hogy jó vagy rossz, könnyebb lenne a helyzetünk. Természetesen, ilyen szerencsénk nincsen…
A legszebb, legédesebb dolgok a legveszélyesebbek.” – Akaratlanul kúszott ajkamra újra mosoly. Valóban, mert a gyarló emberi szív azt akarja magának, örökké csodálni, örökké tartani, örökké elnézni, ameddig lehet: birtokolni, vágyni, megszerezni. Pillantásom lassan a mintáról felsiklott Lord Wolseyra, és találkozott tekintetünk. Én vagy ő hökkent meg ettől? Nem tudnám megmondani, azonban, ahogy eddig elsüllyedtem szívesen szempárjának végtelenjében, most inkább kiléptem volna belőle. Olyan parázslónak éreztem magamon, mintha bőröm felszíne alá tudna látni, megláthatná lényem magját, létezésem szikráját, centrumomat, lelkemet.
Megfejthetetlen volt számomra, szinte már rémképnek éreztem a létrejövő közös szálunk vastagodását, azonban azt tudtam, hogy szeretnék többször is sütkérezni ebben a pillantásban. Több volt, mint egy egyszerű szemkontaktust, és hirtelen nyomasztó súlynak tűnt a fölöttünk keletkező kimondatlan dolgok felhője, melyből bármikor kitörhetne egy káoszt idéző vihar, melyben nem lesz kegyelem.
- Mert azt akarjuk a leginkább – csúszott ki ajkaim közül a gondolat, melynek jobb lett volna némának maradnia, hogy elnyelje a csönd. Mégis, valamilyen oknál fogva kibukott az ajkaim közül, bevonta magát hangom bársonyával, majd szépen kettőnk közé szállt le. Pislogtam rá kettőt, jelezve, ehhez több szót talán nem kéne hozzáfűzni, megvannak saját gondolataink, maradjanak is testünk falai között. Magunk védelmében? Vagy pontosítva magam védelmében? Meglehet. Nem éreztem azt, hogy ezt megengedhetem magamnak, mindig is rugalmatlan szabályok között nőttem fel, ahol már pedig flört és hasonlóra sem időm, sem energiám nem volt, noha ismertem őket, mint a tenyeremet. Példát kellett mutatnom, emberként sem lehettem emberi. Illetve, nem úgy, ahogy a legtöbb civil elgondolná.
Képtelen voltam továbbra is nem mosolyogni, pedig a téma a legkevésbé sem volt szórakoztató, hogy ily könnyedén beszéltünk egy emberi életről, ennek ellenére, akkor is mályvacukor? Túl különböző volt ez a trécselés egy átlagoshoz mérve, hogy az ember végig bírja teljesen érzelemmentes arccal, amúgy is, minek álarc? Csak hárman vagyunk.
- Gondolom, nem szándékozik megosztani, hogy az „embere” mégis honnan szerzi be? – bökte csőrömet, de vannak rejtélyek, melyeknek jobb a homály. Egyelőre megelégedtem azzal, hogy kikerüljön egyes témákat, hiszen bőven van más, amit tanulhattam.
- Tehát akkor a gyér ismeretség ellenére, de tudja, kik ők. – Ennyi elég is volt. Vámpír. Újabb vámpírok. Máris meg akartam őket ismerni, tudni, hogy milyen az ő világuk, mert ha jól sejtettem, csak keveseknek van olyan élete, mint Lord Wolseynak. Nem panaszkodni, csak tisztában akartam lenni velük is, és ismerni másokat, tudni, hogy vannak, léteznek, nem egyedül, még csak nem is ketten vagyunk, hanem többen. Lehet, hogy a viszonyunk nem lenne jó, azonban mégis csak egy fajba tartozunk, az jelent valamit? Nem feltétlenül, azonban ezt a kockázatot hajlandó vagyok elviselni, csak ismerjek meg másokat. Olyan szűk a világom, pedig az teli van természetfelettivel… Azt hiszem, a mai napi beszélgetésünk volt az, amikor az eddigiekhez mérve a legjobban fogadtam el azt, hogy nem vagyok ember. – Megismerném őket. – Szavam tömör volt, és talán most újra érződött az elveszett rang a hangsúlyomban. Egy pillanatra felül emelkedtem, és az lettem, aki régen: hercegnő, királyi sarj, akinek van hatalma.
Figyeltem, ahogy feláll, ahogy megint egy oktató válik belőle, hogy elmesélje a tudást diákja számára. Különös volt, hogy egyik pillanatban ilyen volt, míg másikban olyan – szeszélyes. Lord Wolsey szeszélyes. Fizikailag távol kerültünk egymástól, mégis lelkileg pont ott voltunk egymás mellett, mint az előbb is.
- Mindig a legidősebb? – Mosolyom homályossá vált, ahogy valami csalfa költözött belém. A hierarchiában sosem a legidősebb a vezér, hanem a legerősebb. Vámpíroknál nem egy és ugyanaz a kettő sejtésem szerint. És erősséget nem a fizikum tud csak mutatni, taktikusság, ész, leleményesség, óvatosság, ez tesz valakit erőssé, vezérré pedig az, hogy a többi pedig elfogadja. A kor csak egy szám, de jelentősége sosem volt a történelem során.
Félrebiccentettem fejemet, hajam előre hullott a mozdulattól, de nem különösebben zavart, ahogy csak fejet hajtottam. – Az emberiség védelme vámpírként, úgy, hogy áldozatokat fogyaszt el időnként? Lényének mond ellent szavaival, Lord, még ha árnyaltabb dologról beszélünk is. – Raktam az asztalra az üvegcsét, ahogy lassan felálltam. Nem bíráltam, mert nem volt jogom hozzá, de ha megtettem volna is, mi értelme lett volna, ettől nem változna meg. Hozzá tartozik, így gondolja, így cselekszik… Ha tetszik nekem, ha nem, én megváltoztatni nem akarom. Maradjon csak ilyen, maximum elgondolásra ítélhetem… – Már csak egy kérdésem maradt, és mára azt hiszem, elegendő válasszal szolgált a számomra, Lord – húztam ki magam, emeltem meg a fejemet, fűztem össze kezemet magam előtt. – Ha a feladata az, hogy természetfeletti személyeket állítson meg, mellyel szolgálja az emberiség védelmét, engem miért nem iktatott ki? Hiszen, pontosan tudja, mit tettem. Öltem, nem egyet, nem kettőt.
Választ akartam, tőle. Ejtse ki vékony ajkain, duruzsolja mély hangján, ossza meg velem. Farkasszemet néztünk.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Jan. 22, 2018 11:48 am
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lesson two

To: Charlotte Rowndis

Charlotte, Charlotte, Charlotte. Mégis mit teszel velem? Ha veled vagyok, egyszerre érzem, azt, hogy egy megmentésre szoruló bárány vagy, valaki, kit oly’ szívesen oltalmaznék, kinek minden egyes mozdulatát látni akarom, mosolyogni rá. Ugyanakkor, azt is belém plántálod, levethetem álarcomat, a lovag szerepéből kibújva önmagam lehetek, melletted felszabadulhatok és élhetek. Máskor úgy érzem, egyenesen számon kérsz, okítasz, büntetsz engem, és minden alkalommal azt kérdezem magamtól: miért? De, amikor egyedül hagysz, távol kerülünk egymástól, azt hiszem, én vagyok a fekete farkas, akitől futnod kellene. Szörnyeteg vagyok és félek, téged is azzá teszlek. Minden alkalommal, mikor gyönyörű szemeidbe nézek, mosolyogni akarok, csillogó tekintetedben elveszni egy örökké valón át, aztán ajkaidra pillantok, és te szívembe markolón szólsz. Kitéped belőlem lelkem utolsó darabkáját, nem tudom, azért, mert véded magad e rémtől, vagy netán nagyobbá próbálsz válni általa. Ó, gyönyörű Charlotte, nem kell a legerősebbnek lenned, hogy légy valaki. Nem kell másnak lenned, mint ami belsődből, érző lényedből jön, őszintén és tisztán. Nem akarlak gyengévé tenni, se erőssé. Olyannak szeretnélek látni, aki valójában te vagy. Önmagadnak. Ha megleled a hozzá, vagyis, magadhoz vezető utat, akkor fogsz rájönni igazán, nincsen senki, aki a nyomodba érhetne. Te leszel a legjobb és legrosszabb egyaránt, te leszel te. Én ezt kívánom.
Megjegyzésére nem felelek. Lenyelem, elemzem, de nem adok hangot véleményének. Miért is kellene? Neki is megvannak a saját eszméi, nézetei, véleménye. Mégis, szinte fáj, ahogy kimondja: állatok. Valóban azok volnánk? Tényleg így látja? Mily’ szomorú. Sajnálom, bár nem tudom megmondani, hogy őt vagy a bennem keletkezett keserű érzést. Elhessegetem eme gondolatot, visszatérek beszélgetésünk többi fonalára, igyekszek minél többet elárulni neki. Felelni kérdéseire, oltani kíváncsiságát, amennyire tehetem, közben nem elveszítve önmagamat. Nem is bírok tovább ülve maradni, szükségem van a bennem kavargó dolgok eltereléséhez valami pluszra, így járkálni kezdek, míg beszélek. Próbálok minden érzelmek leküzdeni, mielőtt rosszul érezném magamat. Nem, kicsit sincsen baj kíváncsiságával, érdeklődésével, sokkal inkább válaszai rengetnek meg. Persze, ő is egy lény, saját akarattal és természetesen, nincs két egyforma személy sem, így nem rovom fel neki, nem tehetném meg. Rég nincs jogomban ítélkezni mások felett, noha meg esik, megteszem ettől függetlenül.
Megtorpanok, ahogy szavai elhagyják ajkait. Felé fordulok, rá emelem íriszeimet. Eleinte csodálkozón, majd ráeszmélek, butaságokat beszélek be magamnak. Nem, semmi esetre sem akarom elengedni őt, ott akarok lenni mellette, mert amikor a szobában van, vagy épp közvetlenül mellettem, tudom, történjék bármi, önmagam lehetek. Kimondhatom, amit gondolok, nem kell egy szilárd, rideg, hamis maszk alá rejtenem érzelmeimet, kibontakozhatok és ez fontos. Számít, miként az is, szeretném, ha ő is így érezné magát mellettem. Komfortosan, levetve gátlásait, hiszen nem ítélkezem felette. Se nem illendő, de még nem is tehetném meg. Igen, a ma este nyitánya nem erről tanúskodik, de bízok benne, magunk mögött hagyhatjuk ezt a kis kellemetlenséget, elvégre, Molly-nak is igaza volt, a velem szemben lévő nő, alig egy éve változhatott át, nem helyezhetem hát túl magasra azt a bizonyos lécet és nem is törhetek pálcát elette, ha egyszer félre lép. Nem egy alkalomról volt szó, és úgy éreztem, mindent hiába csinálok, ennek hangot is adtam, igazán mélyről jövő haraggal, ám sokkal inkább csak rajta csattant az ostor. A vadász érkezése mintegy utolsó cseppként hatott a pohárban, legalábbis, most ezzel vigasztalom magam, kifogást, mentséget keresve mindkettőnk részére. Mily’ gyerekes viselkedés.
- Az Édenkert tiltott gyümölcse. – küldtem felé egy mosolyt, ahogy kimondta, a legveszélyesebb dolgokat akarjuk leginkább. Valóban így lenne? Ezt akarjuk? Vagy, mindössze annak hisszük őket? Mivel oly’ távoli és elérhetetlen, ezért azt gondoljuk, a legédesebb. De, vajon Ádám és Éva esetében is erről volt szó? Volt legalább annyira jó, mint a kert többi gyümölcse, vagy keserűbb annál, ám a tudatunk, elménk hamis képet festett le elénk.
Folytatom kérdéseire a válaszadást, ezúttal egy helyben állva, őt fürkészve és meglepetésemre ajkai felfelé görbültek, miközben beszéltem, majd átvette ezt a szerepet. Jómagam igyekeztem megtartani komolyságomat, ám nehezemre esett nem viszonozni pillantását, legalább tekintetemmel próbáltam az ő kisugárzását visszaadni, felhőtlenségét, ha ajkaim nem is lehettek olyan vidámak, mint az övéi.
- Ha tudnám, elmondanám. – feleltem alázatosan kérdésére - Van egy olyan gyanúm, hogy az alvilági feketepiacon vásárolja, de ezt senki sem tudja megerősíteni. Az ő dolga miféle üzleteken át jut hozzá. Nem is avatna be, ha megkérdezném. – egészítettem ki válaszomat. Szavaira enyhén bólintottam, jelezve, igaza van. De, ahogy kijelentette, megismerné a város többi vámpírját is, ajkaimra egy halvány mosoly kúszott fel. Végül, enyhén előre hajolva, azaz meghajolva szólaltam meg:
- Ahogy óhajtja. – felegyenesedve eszembe jutott, hogy talál szólhatnék az emberemnek, adja át az üzenetet az egyiknek, vagy egyszerűen ide hozatom. Valamilyen úton-módon, de teljesíteni fogom Charlotte kérését, ám nem ma és nem is holnap. Ehhez időre lesz szükség, különösen a másik oldalt tekintve.
- A korral mélyebb tudás és nagyobb erő is társul. Különösen a vámpírok esetében. Az ismert vámpírközösségekből egyiknél sem fordult még elő, hogy egy fiatalabb egyed legyen a vezér. Hacsak, el nem árulja sajátját és csalja tőrbe gazdáját, ám ez igen ritka. Amennyiben valakiben fel is merül a gondolat, hamar kivégzi érte mestere. – egészítettem ki a korábban elhangzott szavakat - A vérállatoknál valamivel másabb a helyzet. – hagytam nyitottan a lehetőségét egy alternatívának. Nyeltem egyet, ahogy felállt és szavaival illetett közben.
- Senki sem mondhat ellent önnön fajának. – feleltem elkomolyodva. És, az áldozataim ennél rosszabb sorsra jutnának, ha… De, e már csak magamban elkezdett mondatot nem fejeztem be. Nem lett volna értelme, különösen nem gondolatban magyarázkodni. Nem. Charlotte bár tanult nő, még fiatal. Rengeteg mindent kell még elsajátítania. Bízom benne, egyszer ezt is meg fogja érteni.
- Mert maga más. – határozottan feleltem utolsó kérdésére - Nem azért, mert hercegnő. Hanem, mert egyedül maradt. A mestere elhagyta és nem mondott magának semmit sem. Újszülött még, időbe telik, mire megszokja ezt az életet. Ha megfogadja tanításaimat, akkor azzal bebizonyítja, érdemes az életre, hogy maga különb a többinél. Nem állat. Nem szörnyeteg. Sokkal több annál. – valami mást kellett volna mondanom?! - Remélem, a jövőben sem fogom megbánni, hogy nem vetetem a vadászok elé. – tettem hozzá változatlan komolysággal, majd elindultam asszisztensem felé - Holnap estére visszavárom. Jó éjszakát, Charlotte! – köszöntem el tőle, miközben távolodtam. Elérve Molly-t, nem szóltam, egyszerűen visszamentem az irodámba, becsukva magam mögött az ajtót.
Asszisztensem lassan csóválta fejét, talán egy c-c-c is elhagyta ajkait, mielőtt felállt volna és kikísérte volna a vámpírnőt.

Mortdecai Wolsey tollából


zene † 1 023 † Köszönöm a játékot! † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Understand the lesson?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Alternatív-
Ugrás: