• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Emma Stone


Csüt. Okt. 18, 2018 4:38 pm
☇ Game - Nero &Ivy


Szer. Okt. 10, 2018 11:13 am
☇ touch of glory

Vendég

Szer. Okt. 03, 2018 11:25 pm
☇ Ivy Levan


Szer. Okt. 03, 2018 10:59 am

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 25th December - Midnight






 :: Specials :: Múlt




avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere

Foglalkozás :
actor of life


Vas. Jan. 21, 2018 1:17 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete



+16






Whore, whore, whorehouse



Vér. Vöröslő folyadék mindenütt. Vagy, netán ez mindössze a bordélyház berendezését képezné? Karmazsin vörös kanapék, fotelek, szőnyegek, függönyök, szövetek. Alul öltözött ifjú és érett leányok, vénségek fürödnek rútságukban, beledőlve különböző korú hímek ölébe. Egymás társaságát jöttek élvezni, de még nem sejtik, lesz egy új látogatójuk ma este.
Nem volt nagy a forgalom, három paraszt jutott nyolc kurvára. Skarlát díszek, aranyozott füzérrel kerítve, itt egy szép mosoly, ott egy görbe. Kicsinosítottam őket, erre jártam, betértem. Ember széles vércsík padlón, falon, fröccsenések, spriccelések itt, ott, amott… mindenütt. Késsel jöttem, távoztam, egy fityinget, annyit nem áldoztam. Kétszintes volt az épület, külvárosi rejtek. Kóborolt erre minden állat, be is fordultak páran, ki is estek párban. Karácsony éjjelén, úgy mint azt illendő, magam is ajándékot hagytam. Csak épp nem fa alatt. Hátra maradt e remekmű, felügyelő úrnak pontban hű!

Tizenegy után értem ide, szokásos öltözetemben. Cipőmre sár ragadt, járdán, útfélen olvadni kezdett a hó, dagonyázhattam. Alaposan felszerelkeztem, mint mindig, bár ma nem számítottam senkire sem. Kesztyűs kezemben ott csillogott késem, mikor zsákos fejemre húzott kalapommal beléptem. Elszökkent egy-két sikoly, ám nem hallhatta senki. Beacon Hills ezen eldugott részén, miközben mindenki otthonában ünnepli a béke és szeretet estéjét, egy ilyen olcsó helyre nem marad se idő, se figyelem. Nagy mészárlásba kezdtem, nem jutott ki senki élve. Egyfajta végső búcsúnak szántam, mielőtt elhagyom a várost. Egy levél, egy üzenet lesz a rám vadászó rendőrtisztnek címezve, eme gondosan elkészített díszdobozban.
Éjfélt ütött az óra, hangosan kondult, megtörve a csendet, elmém kuszaságát. Megálltam. A lépcsőfordulóból körbe néztem: egy a pulton feküdt, széttárt karokkal tekintett fel, bár hanyatt döntött fejének hála fennakadt pillantása az egyik ablakra nézhetett. Torkán hatalmas vágás éktelenkedett, jó mélyre sikeredett. Oh! Vaginától felfele is sikerült egy, kicsit nagyobb lett a barlang szája, gyomorig széttárta. Amott, a kanapé támláját áthajolva hever egy másik. Kettő a földön alszik. Egy a fürdőbe menet hasalt el szépen. Vörös folyadék csík, tenyér nyomok haladnak felfelé a falon, követi a lépcső fokait, melye megcsúszni művészien egyszerű. Az első szinten ketten ágyban fekve hevernek, hasukon több vágás, nyakukon egy metszet, míg egy a vékony folyosón hempereg. Hetedikként indult még feljebb, nem jutott messzebb Henage Court-nál. Az utolsó szinten, hol Madam kéne legyen, csak egy vén szipirtyót találok. Kivágtam a méhét, szívét, levágtam melleit, torkát csontig metszettem. Arcán csinosítottam, egészen szép lett. Eltávolított részeit mellét tettem, polcon díszeleg. Mélyet szívok a levegőből, vér tömény szaga borítja be, egyeseknek orrfacsaróan fullasztó, nekem mennyei virágoskert.
A földszint közepén állt a főgerenda, mereven magasodott felfelé, szemmagasságba egy megsárgult papírlapot szegeztek rá. Vörössel állt rajta a következő – tinta volt, netán vér, számít egyáltalán?:

Nyolc kicsi ribanc a mennybe nem mehet,
Egyet megment Gladstone és hagy nekem hetet.
Hét kicsi ribanc betevőért teker,
Az egyik máris hulla Henage Court-nál hever.
Hat kicsi ribanc örül, hogy még élhet,
Jack beirdal egyet, ötön nem vág léket.
Négy kicsi ribancra nincs rím, legyen három legott
egybe belevágtam, London lángra kapott.
Két kicsi ribanc párban addig retteg,
míg Jack a késivel szab belőlük egyet.
Utolsónak maradt a legvénebb kurva:
kit más csak döntöget – Jacky tönkrekúrja.

Megneveztem úti célom, búcsút intve hagyom hátra ajándékom. Kivetem magam az első szint ablakán, az épület mögötti utcán indulok el. Lassan, ráérősen ballagok. Egyetlen lélek a szabadban, külvárosi magányban. Talpamról a latyakos hó lépésről lépésre szedi le az alá ragadt vörös folyadékot, egyre halványodik, még egy utca és eltűnik. Nem marad követhető nyoma Jacky fiúnak, ám addig messze még az út, egyenlőre jól követhető nyomom, bár a távolból még látszik, kalapos férfi halad komótosan a sötét, kivilágítatlan utcák felé. Elég volt a vörös lámpákból, az ajándékom készen áll. Holnap reggel vagy két nappal később, ugyan mit számít, mikor találják meg?
Itt az ideje búcsúzni, Beacon Hills. Jack hazatér.


music for 610 bloody words


©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Jan. 21, 2018 2:05 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Malachai
The blood never lies.
Karácsony. Másoknak családot jelent, együtt töltött pillanatot? Számomra? Újabb üres napot, mikor nem otthon ébredtem fel, hanem fázva az az erdő közepén. Ruhám összefagyott, engem csak annyi mentett meg a hidegtől, hogy nem vagyok ember. Izmaim sikoltoztak, ahogy fel akartam állni, úgy éreztem, mintha minden egyes mozdulattal lassulnék csak le, és egyre inkább válnék egy jégszoborrá. Jézusom, remélem Raven nem aggódta magát halálra, bár, szerintem lassan megszokja, hogy ideiglenes ideig eltűnök minden szó nélkül. Kiszámíthatatlan vagyok…
Foltos a ruhám, de nem tudom eldönteni, hogy véres vagy éppen sáros. Mit műveltem már megint? Fogalmam sincs, egy dolog volt, ami más volt, most először tompán sajgott a fejem, mintha bevertem volna, azonban púpot, ütésnyomot nem tapogattam ki, bár amilyen rossz most az érzékelőképességem a hidegtől…
Összébb húztam magamon a kabátot, hogy ne fagyjak meg, nem mintha olyan sokat segített volna. Nekivágtam Beacon Hills üres utcáinak. Azonban a fejfájás nem akart elmúlni, és nem, hogy nem múlt el, jóval inkább erősödött fel, ahogy haladtam. Kezdtem elveszni az utcák forgatagában, pedig a várost ismertem, mint a tenyeremet. Mi ez? Masszíroztam halántékom, de azzal már szinte csillagok táncoltak be a szemeim elé. Egész tartásom megfeszült, nem inkább én, mint a kutya bennem. Ő hangulata változott meg, nyomást gyakorolt rám, hogy haladjak. Nem hazafelé mentem, amerre terveztem, hanem jóval inkább más irányba.
Egy utcába érve, nem kellett gondolkodnom, mit érzek. A vér aromája megcsapta az orromat, még ilyen távolban is, csak a lüktető fejfájás mögött fogtam fel, hogy érzékszerveim mennyire is kiélesedtek. Szemfüles lettem, figyelmes, minden zajt elemeztem, ahogy a látványt is ezer árnyalatra tudtam volna felbontani, ha nem lett volna ez a koponyámban. Mintha szét akarna robbanni a fejem. Közeledtem, míg egy ajtó előtt meg nem álltam, nem is volt csukva, de itt csúcsosodott ki a kín a fejemben, és innen jött a vérszag is. Jézusom… Beléptem. Bár ne tettem volna. Sok mindent láttam már – széttépett holttestek, kiszívott hullák, összemarcangolt hátak, mellkasok, kiharapott csonkok, de ez… Vörösben vibrált az egész épület, ami amúgy egy bordély lehetett. Bár, nem különösebben hozott zavarba a hely, főképp, hogy élő személlyel nem találkoztam, de hullával igen, ahogy egyre beljebb férkőztem az épületben. Kiforgatott, felhasított testek saját vérükben ázva…  Nem kellett hozzá semmi, hogy a kézjegyet felismerjem, pedig ott volt a vers. Nyomoztam eleget már Jack után, szobámban a szekrényem fala teli van jegyzetekkel. Nyilak mutattak egyik helyről a másikra, vonalak kötötték össze egyes lapokat. Először csak egy kép, aztán egyre több került fel, egy egész rendszert létrehozva. Elkülönítettem az 1888-as eseményeket a mostanitól, míg régen volt ráció azok között, mit művelt, most nem találtam meg a gondolatfonalat, nem tudtam, milyen rendszer szerint keres áldozatokat, és, hogy én ebben milyen szerepet is játszok. Mert van szerepem. Anyámék miatt is, másrészt pedig, egyetlen egy alkalommal sem ölt meg, pedig lehetősége adódott rá. Még ma is felgyullad bennem valami, ahogy a tetőbeli incidensünkre gondolok, végig futottam utána, és ő neki csak csettintenie kellett. Játszott velem, de miért? A szekrény falán jó magam igazolványképe is helyet foglalt, ahogy a szüleim is, azonban nem volt meg a kapocs, nem tudtam összekötni a szálakat, hogy kiadják a teljes szisztémát, a gépezet darabjai hiányoztak, kulcsfontosságú tényeket nem vettem még észre, és nem vagyok egy detektív fajta, hogy azonnal rálássak mindenre. Csak elméleteim voltak, de azok is három lábon tudtak maximum megállni, nem négyen… Ki vagy Jack? És mit akarsz Beacon Hillsbe? Ki küldött? És mi a célja?  Sokszor elmerengtem azon, hogy visszamegyek a házhoz, ahol éreztem azt a tömény energiát, de rá kellett jönnöm, hogy még nem állok készen rá. Muszáj volt edzenem, és ez egyedül, képzetlenül, nem ment a legkönnyebben. Először is fizikumomon kellett javítanom, ami egyre jobb volt, kezdtem visszaszerezni régi erőmet, ami sokkal több lehet, ha Blöki is hajlandó lenne, azonban ő csöndes, tartózkodik.
Hosszanti vágások, torok, alhas, szervek eltűnése. Úgy tűnik, visszatért az 1888-as jeleihez. És természetesen, mindegyik prostituált, mily meglepő. Jack, kinek hagyod ezeket a nyomokat? Hiszen, egy letűnt kor martaléka vagy, nem több. Nyolc áldozat, ami egyszerre sok, és egy levél. De a levél kinek? Elolvastam a régieket is tőle, mármint a neten fellelhető másolatokat, mindegyikben volt benne tartás, de ez a vers egy vicc, egy elmebeteg vicc, amitől érződik inkább Hasfelmetsző koppintásának az egész. Noha tudom, erről szó sincs, mégis, a régi Jack már nem ugyanaz. Csak nem beleöregedtél? A kabátom ujjával fogtam közre a levelet, és jártam végig újra az egész helyszínt. Elborzasztó, azonban inkább állatias a műve, mint művészhez tartozó, noha köztudott, mindegyik művész egy meg nem értett lélek.
Élvezet, vagy valaki szava áll mögötte? A kérdés nagyon is lényeges, ahogy az eltúlzott vágásokat figyelem, és a megcsonkított nőket. Ártatlanok, akik ebből tudtak megélni, de még csak meg sem kell élniük már.
Csapot-papot itt hagyott, de merre ment? Kizárt, hogy ne lenne foltos a ruhája, ámbár a sötétben nem látszik, de akár nekem látszódhatna. Kipillantottam az ablakon, miközben a levelet szorongattam és majdnem megakadt bennem az ütő. EZ túl könnyű! Ezt nem hiszem el! Már pedig a karima megvillant a gyér fényben, egy sötét alak vágott át az utcán a távolban. Azt a kurva élet! Pedig, nem terveztem vele találkozni, de a lehetőség adott volt, vagy mindent, vagy semmit sem! Követem a pontot, hátha fénybe lépne, de elkerüli. Végig tocsogok a vérben, cipőm cuppog benne, de már nem is érdekel, a levelet levágom a pultra, hogy majd a kiérkező rendőrség megtalálhatja. Kiérve arcul csap a csípős hideg, az éjszaka majdnem leghidegebb pontján vagyunk, mégis mit vártam? Majd arra megyek, ahol láttam, ahol sejtem, hogy lehet. Zajtalanul, hangtalanul, elkerülve a fényeket, hogy ne legyek észrevehető.
Nyugtattam önmagam, nem engedhetem el az irányítást, szemfülesnek kell lennem, nem szabad az indulataimra támaszkodnom. Egyszer már elég volt a babajátékból, még egyszer nem ránt úgy, mint ha zsinóron lógnék a szemében. Tisztes távolból követem, hogy még se legyek feltűnő, hiszen az utcák kihaltak. Igaz, ezzel könnyen kockáztatom, hogy el is tűnhet a szemem elől… Mi lesz a vége ennek, Hasfelmetsző? Már pedig, nem kerülheted el a felelősséget ezek után.

♛ 987 ♛ hát ez csak jobb lehet ♛   Later
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere

Foglalkozás :
actor of life


Hétf. Jan. 22, 2018 11:42 am
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Whore, whore, whorehouse



Lassan ballagok, határozottan lépdelek a lacsakos járdaszélen. Nyolc kicsi ribancról szól a vers, három férfinak nem nevezhető egyénnel ékesítve művemet, ám az igazság az, hogy a bordélyban kilenc bájosan rút kurva lakott. Ott éltek, ott dolgoztak, ott árasztották magukból a szennyet. Gyűlölöm őket! Megvetem mindet, az összes hűtlen disznót, különösen, ha emberek. A természetfelettiek legalább kereshetnek kifogást, állatias ösztönöket, no, nem mintha ezzel kevésbé vetném meg őket.
Ez az egy év kihagyás, az a sokévnyi eltűnés, szinte úgy érzem, teljesen berozsdásodtam, holott pontosan tudom, sokkal jobb a fizikumom azóta, felkészültebb és erősebb vagyok, minden téren. Napi szinten edzek, fejlődtek ismereteim, jobb a felszerelésem – nehezebb is, mégis könnyebben mozgok, mint előtte – és mágikus erőm is fejlődött. Ennek ellenére, ott van bennem a gondolat, mintha valami olyannyira megváltozott volna bennem, annyira eltompította volna sötét elmém, hogy eme csuklya alatt kézzel tapinthatónak találom Malachai jelenlétét. De, nem, ő nincs itt. Egy puhány alak, gyáva féreg gyerekes hóbortokkal, ostoba álmokkal és vágyakkal. Érzelmei legalább annyira pulzálnak, mint nekem, de ettől még nem leszünk közelebb. Teljesen más, szinte az ellentétem, egy valódi lovag, egy jóra való szerelmetes ifjú, ki olybá tűnik, nem tanul az élettől. Ch! Rá fog jönni, meg fogja tapasztalni, át fogja élni azt, amit kkor, ismét megtanulja mi a valódi szenvedés, eszébe fog jutni mi alkotott engem, hogyan jöttem létre és milyen szórakoztató volt a közös munka. Igen. Rendbe fog jönni. Gondoskodom róla.
O-ho-hó! Ha már a gondoskodásnál tartunk, éppen ideje kezelésbe venni az utolsó kis ribancot.
Két utcával távolabb az előkészített bordélytól, attól a remekbe szabott kis ajándéktól, egy ház ajtaja nyílik, hirtelen fény szökik az útra, és én abban a pillanatban nem csupán megtorpanok, de azonnal be is fordulok a sikátorba. Háttal a célszemélyeknek, egyenesen a falhoz simulva, eggyé válva az árnyakkal, miközben óvatosan, hangtalanul nyúlok késem felé, melyet egészen idáig övembe csúsztattam. Elpillantok az ellenkező irányba, oda, ahonnét jöttem. Hmph. Mintha követtek volna, egyel több a lábnyom. Érdekes. De, vajon ki lehet az? S most miért nem látom? Nem érdekes. Elkapom, éppen a kis luvnya után. Tökéletes macska-egér játék lesz, ha addig el nem szalad a kíváncsi-fáncsi. Nem tanították meg a szülei, hogy ne lopakodjon idegenek után, főleg, ha azok véres lábnyomot hagynak és maszkot viselnek. Ejnye, de majd! Majd Jack bácsi megmutatja neki mi is azaz illem. Előtte viszont, térjünk vissza a házból kilépő ifjú hajadonra, ó igen, alig lehet tizenhat. Szeplős, kerekded arc, hátra fogott barna fürtök, nem mai viselet, kora ellenére dús keblek, vaskos ajkak. Igen, igen. Ez a kurva.
Elköszön a férfitól, szívélyesen, mintha lenne bármi amiért előzékeny lehetne. Hmph, kezdő! Elindul a félhomályos utcán, vékony lábaival a havat tapossa, távolodik, az ajtó becsukódik. Megszűnik az éles fény, ötétség ül le közénk. Egy-egy utcalámpa pislákolja sárga lángját, mind hiába. Az ifjú lányka már nem jut el következő kuncsaftára. Kilépek a sarok mögül, kesztyűs kezemben késem markolatát szorítom. Valamivel sietősebb léptekkel, de nem túl feltűnően kezdem megközelíteni a nőszemélyt, ki tökéletes elő jele lesz ajándékomnak, egyfajta figyelem felkeltés, kinek testét a járda szélén tervezem hagyni, természetesen saját kézjegyemmel, még szebbé varázsolva és ha megtalálják – de meg fogják! Meg ám! –, akkor a nyomok el fogják vezetni a drága felügyelő urat, lelkes második követőm – hiszen azt, kit eredetileg megbíztak megtalálásommal, megöltem, mikor volt az a levél, annak a másik nőnek, de nem érdekes – egyenesen a kiindulópontig, a díszbe öltözött ajándékomig. Remélem, bírja majd a gyomra, kár lenne érte, ha maga elé csinálna. Hmm… Kíváncsi vagyok, oda szól-e Londonnak, hogy megyek.
Egyre fogy a távolság, alig van pár méter közöttünk, és még csak nem is sejti, ki jár a nyomában s miért. Neeem, gyanútlanul sétál, kifejezetten lassan, de oda se neki, kényelmesen be fogom érni és a megfelelő helyen, a jó pillanatban, meglendül kezem. Ha odaérünk valaha, persze. Ahj, mozogj már, te kurva!


music for 625 words


©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Hétf. Jan. 22, 2018 1:45 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Malachai
The blood never lies.
Túl egyszerű, hogy így bukkantam rá. Eddig mindig vágytam rá, hogy megtaláljam, én pusztítsam el, most viszont nem voltam biztos önmagamban. Túl sok volt a kudarc, nem éreztem elégnek az erőmet még hozzá, többet kell edzenem, készülnöm ellene, és ki kell ismernem. Egy rakat cikk van róla, mégsem tud senki semmit róla – név, arc, lakcím, semmi. Egy kóbor gyilkos, boszorkánymester, aki újra fel akart támadni hamvaiból. Nem látod, hogy a technikával kéne fejlődnöd? Elengedni a múltat, és új Jacket alkotni meg? Bárki elméjében is éljél, a mai történések ugyan brutálisak voltak, de nem éreztem többet, mint 1888-at. A múltból nem lehet jövőt teremteni.
Követtem, tartson is bármerre, ugyan, pontosan tudtam, merre járunk, azt még sem tudtam meghatározni, hogy Jack célja mi. Hazamenni? Vagy a mai napra még nem fejezte be? Esetleg örökösen kóborol az utcákon?
Sietősebbre veszem a lépéseimet, ahogy eltűnik a sikátorban, de nem kell sok, hogy lássam. Lelassult, szinte megállt, miért? Ahogy bepillantottam a homályos sikátorba, már meg is láttam a kilépő nőt, akinek csivitelő hangja alig hallatszott. Majd Jacket kerestem, mivel mozgott, így nem volt nehéz kivenni az árnyékok közül. A nő lesz az újabb áldozat? Bennem rekedt még a levegő is, hogy pont itt akarja eltenni lábalól az ártatlant civilt. Mégis mi baja van ezzel a nővel? A válasz azonnal megjelent elmém hátuljában, hát persze, egy újabb prostituált. De nem volt elég egy egész bordély? Nem volt elég, hogy nyolc nőt tűzött kardélre, plusz három személyt még, mint járulékos veszteséget?
Hirtelen elmém üres lett, ahogy leesett, mindjárt egy gyilkosság szemtanúja leszek. És nem. Nem akartam látni, ahogy Jack precíz mozdulatokkal húzza végig kését a nő torkán, kibuggyan a vörös, meleg vér, és szépen a túlvilágra száll a lelke. Beharaptam ajkamat, ahogy mozdultam. Öngyilkos küldetés? Meglehet, azonban a nő nem lesz újabb áldozat. Villámgyorsan léptem ki az árnyakból önön gyorsaságom, és talán a kutya is segített, hogy már pedig mára elég volt az öldöklés.
- Fussson! Fusson! Meneküljön! – kiáltottam a nőre, aki egyelőre túl messze volt még tőlem. – Rohanjon, ahogy csak tud! – rivalltam rá, és hogy valóban szedje villámgyorsan a lábait, egyenesen hozzávágtam egyik tőrömet markolattal fordítva, hogy ne okozzon benne kárt, de feleszméljen, és végre tűnjön el a helyszínről. Szaladj, te idióta, ahogy csak tudsz!
Tekintetem addigra már Jacken volt. Nem így terveztem, nem is így akartam, de a szükség elképzelést bontott. Újabb áldozattal nem lehet gazdagabb, és ha ennyit meg tudok állítani, hát legyen! Az már félsiker. Az idővel futottam versenyt, ahogy meg akartam állítani a boszorkánymestert. Lassúnak éreztem magam, mintha maguk a percek is vánszorogni akarnának, ahogy egyre-egyre közelebb jutok az ártatlan ismeretlenhez. Megragadtam kezét, hogy magam felé rántsam, elkerülje Jack kezét, és mögém kerüljön. Onnan már el tudna menni, el tudna futni, és ha van esze, azonnal rendőrséget is hív. Bár, belegondolva, inkább ne, míg Jack itt van, addig nem kéne megtennie, mert felszaporodna az áldozatok száma még jobban.
Saját vesztembe rohantam, és érdekes mód, ez megnyugtatott. Minden félelem, harag, aggodalom kihunyt bennem. Olyan lettem, mint egy fehér vászon, melyen nincs még festék, pedig a csuklyás arccal néztem szembe. Megint.

♛ 615 ♛ hát ez csak jobb lehet ♛ Saw

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere

Foglalkozás :
actor of life


Hétf. Jan. 22, 2018 4:01 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Whore, whore, whorehouse



Talpam alatt ropogott a hó, mégsem fordult meg. Egyszerűen haladt tovább előre, óvatos, ráérős léptekkel, karját összefogva mellkasa előtt, fázhatott. Ó, már nem sokáig lesz gondja a decemberi hideggel, ezt garantálom. Amint vörös vére ráfröccsen a szűz hóra, nem fog tovább gondolkodni csekély öltözetére illet volna legalább egy kabátot vennie. Íriszeimet rá emelve, le sem véve róla úgy érzem, mintha egyenesen a nyomornegyedből lépett volna elő, s lám, talán így is van.
Egyre közelebb érek hozzá, ujjaim erősebben fonják körbe a markolatot, még pár lépés és… mielőtt kezem emelhetném, épp mikor felkészültem a tizenéves meggyilkolására, szembesíteni végzetével, egy hang harsant fel az éjszakában. A körénk gyűlő csendet egyenesen megtörte, végigszántva a hangulatot, belegázolt számításaimba. Hmm… ismerősen csengett. Megtorpantan, félig megfordultam, hogy lássam az egyre közeledő sietős lépteket. Avery. Nevét bosszúsan ejtettem ki elmémben, ahogy megláttam világos íriszeimmel arcának ismerős vonásait. Tudhattam volna, hogy ő az, aki oly’ merész, nem, inkább ostoba, aki elég bolond a Hasfelmetsző követéséhez.
Hirtelen esett le, miről van szó. Azon nyomban visszafordultam, balommal nyúltam a kurva után, de addigra már rám nézett. Megfordult, kikerekedett mogyoróbarna szemekkel realizálta, miféle szerzet követte őt. Elnyíltak ajkai, ám egyetlen egy szót sem hallatott, egyetlen egy hang sem hagyta el torkát, egyszerűen megfordult és futásnak eredt. Nem értem el, hiába kaptam érte. Fenébe!
Ekkor ért mellém a vadász, kinek rögeszméjévé vált a keresésem. Nem jött még rá, hogy csakis miattam van még életben, mert én úgy akartam, és sokkal jobban tenné, ha nem tenné tönkre munkásságomat?! Belekontárkodott, megzavarta játékomat, ezért pedig, számolni fogunk! A csúszós, lucskos havon még nem sikerült megállnia, futó lendülete vitte tovább, amit én szépen ki is használtam. Felkarommal dőltem neki, hogy ellökve őt a földre küldjem, ezzel nyerve egy kis időt. Egyenesen a luvnya után eredtem, nem juthatott messzire, apró lábának nyomai tökéletesen követhetők. Méterekkel odébb, egy sötét utcába fordult be. Majdnem elestem, mikor talpam megcsúszott az olvadó havon, egyedül szabad kezemnek köszönhetem, hogy megtudtam állni, befordulni a ház sarkán, ugyanis sikeresen elkaptam vele egy kialudt lámpaoszlopon, ami jó támaszpontnak bizonyult a derékszögű forduláshoz. Végig sprinteltem, amennyire környezetem engedte, és nem lassítottam le, átugrottam egy feldőlt szemetest, szinte érzetem prédám közelségét, hallottam szapora légzését, sovány lábainak tapicskolását. Kiérve egy rendesen megvilágított utcába, a lámpa alatt kaptam el. Rávetettem magam, fölé magasodtam, egyenesen felém fordult, szemeiben ott ült a rettegés. Halálfélelem járta át, mely örömmel, gyönyörrel melengetett. Reszketett félelmében, míg hanyattfeküdt a hideg havon, már nem is érezte annak hűvösét, testéből áradt a hő, melyet a futás, életének megmentésének reménye váltott ki belőle. Ha-ha! Senki sem menekülhet el előlem! Balom torkára fontam, ujjaim erősen markolták vékony testrészét, mintha ki akarnám szorítani belőle az utolsó szuszt is, de mindketten tudtuk, nem leszek ennyire kegyes vele. Neeem. Nem illene hozzám. Ha azt akarnám, hogy megfulladjon, kiszúrom a tüdejét és végignézem, ahogy megtelik vérrel, lassan kihuny szeméből az élet, tekintete elüvegesedik, arcát fájdalom tarkítja és meghal. Szenvedve, perceken át sütkérezhetnék eme látványban, ám ennél sokkal mulatságosabb dolgot tartogatok számára. Jobbom a magasba emeltem, sujtásra készen. A mellettük lévő élénken világító oszlop fényében megcsillan a penge.
- Sikíts nekem! – hangom kifejezetten mélynek hatott a zsák alatt, gonoszan parancsolónak, ahogy szinte vigyorogva néztem le rettegéssel telt szívű kurvámra. Persze, amíg el nem engedem törékeny nyakát, nem fogja egy hang sem elhagyni ajkait, de majd fog, fog ő sikoltozni, visítani, mikor lesújtok rá. Ó, igen, Jack elkapott!


music for 553 words


©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Hétf. Jan. 22, 2018 8:11 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Malachai
The blood never lies.
Életemben nem örültem még ennyire, hogy valaki elfut. Fuss, vissza se nézz. Fuss, akár a világból is ki, csak menekülj. Jack felé közeledtem, nem is tudtam, hogy mit csináljak, olyan üresnek éreztem magam, csak kezem nyúlt ki, de minek is? Megfogjam? Mit csináljak vele?Gondolataim eltűntek, izmaim ösztönösen mozdultak. Láttam, hogy jön, azonban a lendületem nagy volt, túl nagy, hogy a lányt elérjem előtte, így már késő volt megállni. Próbáltam, azonban a havas úton cipőm talpa semmin se talált fogást, nem tudott megtapadni, súrlódás nem lassított, és ő pedig tovább lökött. Nem hiszem el… Elvetődtem, csúsztam a gatyámon, és a kezemen egy sort. Fenébe! Ez meg eltűnik? Újra talpon voltam, és már ugrottam is be a következő utcába, ahol bizony ott jártak előttem. Nem igaz, hogy nem tud leszakadni a lányról?! Úgy éreztem magam, mint Halloweenkor, ahogy követem őt, csakhogy ez a macska-egér játék három főn múlott most. Csak a lány ne álljon meg! Azonnal sprinteltem utánuk, tüdőm megtelt az éjszakai hideg levegővel, ami szinte égetett, azonban meg sem kottyant, pont ezért edzettem, futottam naponta több kilométert, és ezt éreztem is. Állóképességem sokkal jobb volt, sokkal gyorsabb voltam, tudtam tartani a tempót, nyomában tudtam maradni, és akár, be is hozhatnám… Be tudnám hozni, ha a blöki segítene, de ő megint csak a csendes figyelő szerepében díszelgett. Nem hiszem el, hogy megint ezt csinálja?! Bár, az érzékszerveim talán jobban élesedtek ki, mint eddig valahogy éreztem. Noha köze lehet az adrenalinhoz is, ami vágtázott ereimben. Nem érdekelt, hogy mennyire csapok zajt az utcán, miközben haladtam. Csak a cél maradt előttem, hogy már pedig a lány nem halhat meg. Nem fogom hagyni. Jack, rossz lóra tettél megint. Tudhatnád, hogy nem fogok rólad leszakadni, te idézted ezt meg, akkor hát miért nem szembesülsz a következményekkel?
Egyenletesen vettem a levegőt, miközben a hármunk között lévő méterek egyre csak csökkentek, ugyan, kerültem hozzájuk közelebb is, de Hasfelmetsző is a lányhoz! Fenébe, el fogja kapni! Bár, ha belegondolok, ez sejthető is volt, hiszen egy egyszerű nő, még ha fiatal is, valószínű nem készül olimpiára, hogy tudjon jól futni.
Látom, ahogy leteríti a szegénynőt, befogja a száját. Mégis miért? Gyorsabb lenne azonnal megölni, tök mindegy, hogy torkon szúrni. Oh, Jack, csak nem hiú vagy a munkáddal kapcsolatban? Vagy ennyire megöregedtél volna?
Nem álltam meg, még akkor sem, mikor a penge megvillant a sötétben. El tudom érni. El fogom érni. Az idő vészesen kattogott: tikk-takk-tikk-takk szívemmel egy ritmust ütve meg. Tikk-takk-tikk-takk. Csökkentek a méterek, és tudtam, lesz egy hatalmas előnyöm. Méghozzá a lendületem, és gyorsaságom. Tömegem sem elhanyagolható, így a Newtoni formula alapján jól indultam. El tudom választani őket! El kell választanom őket! Meg tudom csinálni. Vettem egy mély levegőt, már csak két lépésre voltam. Tikk-takk-tikk-takk. Kinyúltam. Tikk-takk-tikk-takk. Derékon ragadtam, hogy a súlypontján lökjek egyet rajta. Tikk-takk. Nem ordítva, legkevésbé sem hangot adva érkezésemnek, noha az erőfeszítés közben így is felükiáltottam. Nem fog talpon maradni, azonban, ügyelnem kellett arra, hogy az előbukó penge ne a lányba álljon bele, így megcsavartam a mozdulatot, és félig én dőltem bele és haránt dőltünk ki. Tikk-takk. Letaszítottam, nem engedtem el, ne tudjon a lány után kapni. – Fuss! – förmedtem rá, ahogy földet fogtunk mindketten. Van esélye, most több, mint az előbb. Csak tűnjön már el a fenébe! Nem akarok rá is figyelni végig. Nem engedhettem meg a luxust, hogy pihenjek, azonnal támadást mérnék rá, leginkább olyan pontokat ütve, aminek van is értelme, érezni fogja a fájdalmat tőle. Mozdulataim összetettebbek, kevesebb rést hagyok magam felett, azonban tisztában vagyok a ténnyel, ezzel csatát nem nyerek. Ráadásul volt egy apró bökkenő, amivel szembe is kellett néznem, a kés a kezében még mindig ott volt. Már pedig nem szeretnék én lenni az a kilencedik áldozat. Túl közeli volt… Valahogy ki kellett csavarnom a kezéből. Nem, Jack, ma nem lesz áldozat a lány. Engedd el és figyelj rám. Elég volt!

♛ 724 ♛ - ♛ Saw

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere

Foglalkozás :
actor of life


Kedd Feb. 06, 2018 2:57 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Whore, whore, whorehouse



Extázis, mámor lesz úrrá rajtam. Zsákom alatt ajkaim széles vigyorrá formálódnak, szemeim csillognak az izgalomtól, az ölés keltette bizsergés örömmel tölti el testem minden egyes porcikáját, szinte már húsában érzem pengémet. Vöröslő vére ráfreccsen e szétterült fehér, néhol lucskos hótakaróra. Kesztyűvel fedett ujjaim végighúzom orcáján, üveges tekintetén, talán meg is mozdítom élettelen szemgolyóját is, miközben győzelmemben fürödve elkezdhetem szertartásomat. Igazi, régi stílusjegyeket hagyva, feltrancsírozva, meg lehet, még fel is kacagok hangosan, és mikor a helyi rendőrség meg az FBI fotókat készít remekművemről, a vérfoltok és drága kis kurvám kapcsolatai szépen elvezetik őket szépen csomagolt ajándékomhoz. Ó, igen! Ezt nevezem igazi Karácsonynak!
De nem. Mindez nem történt meg. Nem, mert az a nyomorult féreg, az a kotnyeles, megszállott kis kölyök nem képes abbahagyni! Nem tudja mikor kell feladni, elszánt egy kis lányka, ám nem fogom hagyni, hogy az utamba álljon. Pont egy ilyen kis semmiség, még ha van is vele egy pokolbéli kutyuska, kinek elég egy csont, egy konc mit marcangolhat, nem tud megállítani. Avery egy porszem, nem több. Egy ostoba, buta lány, ki elvesztve szüleit azt hiszi körülötte forog a világ, hogy olyan nagy tragédia történt vele, magát sajnáltatja, és nem veszi észre, képtelen önnön hazugságából kikelve túltenni magát veszteségen és tragédián meglátni azt a valóságot, amelyben most van. A rideg, igaz valót, hogy ami volt nincsen többé. Véget ért!
Oldalra vetődve hasalok el, ahogy rám veti magát a kicsinyes kis vadász. Nincs időm megállni bosszankodni, arra gondolni, ezzel esélyt adott az újabb macska-egér játék kialakulásának, ám hiába minden próbálkozás, akkor is el fogom kapni. Ha kell megölöm ezt az ebet is vele együtt, de művembe nem rondíthat bele, terveim nem fogja senki ember fia vagy leánya megmásítani, eltörölni. Neeem. Én vagyok az aki eltörölni, megszünteti a régi rendszert és egy teljesen új világot épít fel, melyben az a mocsok, ami most is körülveszi, gyökeresen irányítja ezt a világot meg fog változni. Igen, megváltozik még pedig olyan könnyedén, ahogy balom lendítve erőteljesen orrba könyökölöm a hátamon fekvő Avery-t. Vére kiserken, mellém fröccsen pár cseppje, megfesti szépséges színével a havat. Meglepődtél, kislány? Balom felé fordulva, nem törődve azzal mennyire veszíti el egyensúlyát, vagy mennyi időbe telik a csúszós úton egyáltalán lábra szökkennie riadt őzikévé vált luvnyámnak, jobbom lendítem mozdulatomhoz, benne felcsillan késem pengéje, hiszen még most is alig pár lépésnyire a hideg fémoszlop, mely fényével eláraszt minket. Nem találom el, sikeresen hátra tud hőkölni, vagy épp elesni ellenfelem, ki sosem tudja mikor hagyja abba. Amilyen gyorsan csak lehet, talpra állok, enyhe terpeszben keresek stabilitást, tekintetem egyenesen őrá szegezem.
Egyszerre lendülünk támadásba, egymás ütéseit kivédve, késemmel hiába hadonászok előtte, tudja, ha csak egyszer is sikerül eltalálnom vele, elég egyetlen vágás és azzal vége ennek az ostoba, gyermeteg küzdelemnek. Sokat fejlődött legutóbbi találkozásunk óta, de ez még nem elég, közel sem elég ahhoz, hogy megállítson. Régebb óta edzek nála, mind technikát, mind testi erőt tekintve. Malachai-nak hála nem is egy mozdulatát sikeresen megtanultak, néhány cselt, fogást ismerem már tőle, amitől csak nehezebb dolga van, nekem pedig annál könnyebb. Add fel, mielőtt komolyabban megsérülsz. A kis kurva úgy se futhat el, hát miért tolod el szenvedését? Ennyire kegyetlen vagy… Avery?


music for 516 words


©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Kedd Feb. 06, 2018 3:25 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője



©️redit




Jack & Avery
the blood never lies


A
nnyiszor találkoztam vele, annyiszor akartam már megölni, tervezgettem, ahogy lehúzom az az ostoba csuklyát róla, ahogy végre egyszer megölöm, olyan könnyedén engedtem a haragnak, a pillanatnak, most pedig, most, hogy más kell védenem, most ingok. Mintha a talpam alól kicsúszna a talaj, nem érzem azt, hogy mindent beleadnék, mert agyam másik fele azon pörög, hogy fusson már el a lány. Tűnj el! Hagy egyedül Vele! Vele, kinek már fala lett a szobámban, kit nem tudok csak úgy elengedni, és ahányszor áttekint rajtam, egyre jobban érzem a késztetést, hogy megmutassam nem az vagyok, mint akinek lát. Nem egy elfuserált vadász, oh nem, Jack tanulhatnál… Láss tovább, mert egyszer ez lesz a végzeted. Én leszek a végzeted, bármilyen út is lesz a vége, nekem van a legnagyobb jogom ahhoz, hogy kiszorítsam belőled az életet és örömmel fogom a hulládat a Nemetonhoz vinni, hogy égjen el és legyél csak a múlt egy apró szilánkja. Jack, a Hasfelmetsző, a halott, aki már nem jön többé kísérteni semmilyen várost… És mégis, leginkább szánalmat tudok érezni felé. Ebben éled ki a vágyaidat, hogy kurvákat darabolsz fel? Folyatod ki a vérüket? És hagyod ott őket, mint mestermű? Azt kell mondjam, egy elmebeteg is nálad művészibb. Jack, lépj túl az árnyékodon, és legyél valaki, mert így csak önön ismétlésed vagy, aki elveszik az idő forgatagában. Veszni kell azokat, akik nem méltók az életre, te még gyilkosnak sem vagy méltó, csak egy egyszerű metszőnek. Kurvák? És ki tudja kik? Ennél rendhagyóbb is lehetnél, de te nem akarsz… inkább ördögi körödben maradsz, hát sok sikert!
Az ütés egyenesen orron ért, éreztem, ahogy megered azonnal a vérem. Neh! Baszki, most komolyan orrba?! Nem nyúltam arcom után, különben azzal csak időt vesztegetnék el és mindent összekennék, már pedig, most még nem csúszos kézre van szükségem. Rávillan a tekintetem, és valami összeránt minket, ahogy egyszerre támadunk, pedig mehetne a lány után is, de nem, ő felém mozdul.
Mély levegő, próbáltam kirekeszteni a tényt, hogy már elment a lány, így aztán magam épségéért nem különösebben kell izgulnom, fog azért a Blöki, valamit csináljon is. Érezhető, hogy javultam, méghozzá egész sokat a röpke két hónapban, mióta találkoztunk, de tisztában vagyok vele, figyelmem az, ami egyelőre megment, ha ebből hosszú harc alakul ki, akkor annak a végén én leszek a földön, ahogy fáradni kezdek. Ki tudja mikor, addig kéne valahogy kiütnöm és elkerülnöm a fénylő pengét, amitől csak hajszálak választanak el. Küzdöttem már vele, mégis, most először érzékeltem, hogy támadásai nem védekezések, ennél összetettebbek és nem zavarná, ha az a penge elsüllyedne a mellkasomban. Kezdett életre halálra menni a küzdelmünk, ki akart szedni a képből? Kísérteni is visszajönnék hozzá, az is biztos…
„- Egyszerű. A harc kétfélen áll – mély, dörmögő hangon szólalt meg Dimitri, ahogy felállt velem szemben. – Nem az a dolgod, hogy legyőzd, hanem, hogy kiismerd és tudd a lépéseit előre. Megmutatom – Megindult, kezem lendült. Először egy jobb horgos, amire reagáltam, majd bal oldalas, végül a fájdalom szikrája a lábamban… - Figyelj, sose lankadj…”
Mint valami robbanás, jutott elmémbe a foszlány, és elléptem, mielőtt a kés eltalált volna. Ő ismer engemet… De én őt nem… És ezért vesztettem mindig. Mert ő pontosan tudja, hogy fogok reagálni… Én is ismerhetném, ha nem hagynám hogy elvegye a figyelmemet. Valami más szikra lobbant fel bennem, ahogy újabban kitértem a támadásom alól. Kezére, lábaira, felállására pillantottam elemzően, és hagytam, hogy minden más lényeg eltűnjön a képből egyelőre. Csak mi vagyunk és a félhomályos utca, otthoni terep Hasfelmetszőnek. És egy ordítással rúgtam felé. Szinte éreztem, ahogy orrom rosszallja ezt a mozdulatot, de nem érdekelt. Ismerjük meg Jacket!

Saw || 613|| - ||









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


I love my work,
and want to start again.



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
218

Tartózkodási hely :
everywhere

Foglalkozás :
actor of life


Kedd Feb. 06, 2018 10:02 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete








Whore, whore, whorehouse



Pontosan tudom, mire készül, mikor egyik kezét így, másikat úgy helyezi, lábát és egyensúlyát hova billenti, következő mozdulata merről lendül és hogyan védhetem ki. Igyekszik kitérni támadásaim elől, és érzi, ahogy elszántan rá tekintek. Csuklyám résein keresztül őt figyelem, rá összpontosítva adom tudtára, mozdulataimmal már nem csupán védekezek, hanem egyenesen támadok. Szerencséjére, nem akarom megölni, sokkal inkább megalázni van kedvem, tudtára adni milyen gyenge és nem érhet fel hozzám. Ezúttal nem úgy ér véget találkozásunk, hogy kicselezve őt elmegyek, utamra, dolgomra térek. Elég volt ebből. Téveszmékkel él elméjében és most mindent, az ő kicsiny kis világát egyenesen porba fogom tiporni, elpusztítom, megsemmisítem az illúziót melyben eddig élt. Hitegette magát, Jack után áhítozott, hát most megkaphatja. Összezúzom, mint egy tükröt, porrá válik, mint a csont és szertefoszlik, akár egy tó sima felszíne, mikor valaki belelép. Igen, belefogok gázolni lelkébe. Eltörlöm azt a hamis, buta vágyat, miszerint azt gondolja magáról, van esélye, akár egy egészen cseppnyi is, ami az ő oldalára fordítaná ezt az idegesítő játékot. Már nagyon unom, hogy folyton belébotlok. Gyűlölöm, amiért az a félnótás Malachai egy kicsit is közel akart kerülni hozzá, még inkább, amiért sikerült neki. Hogy fog fájni a kis Avery-nek, ha rá jön, ha rá ébred arra, az, kiben egy kicsit is megbízott, ki oly’ sokszor mentette meg az életét, valójában az, akit hajthatatlanul és ostobán üldözött. Csakis miattam van még életben. Eleinte úgy gondoltam, tetszik ez a kis játék az érzéseivel, az elméjével, a csalfa nyomok hagyása, amik nem vezetnek sehová, de elég volt. Éppen elég hosszú ideig tartott már így is, ideje befejezni. Megmutatni, a kiskutya egyenesen egy nála sokkal nagyobb vad üldözésébe fogott, s mikor az a fekete árny megfordul, ő visítva fog elmenekülni. Igen. Itt a pillanat, beletaposni mellkasába.
Taktikát vált, tesztelni próbál, rájött, hogy ismerem minden mozdulatát, vagy legalábbis a legtöbbet, most csalogat, cukkolni próbál, hátha elárulok magamról valamit, de nem fogok. Túl késő, döntöttem. Balommal elkapom lábát, közelebb húzom magamhoz, ezzel kibillentve őt egyensúlyából, hátrébb lépek, megkönnyítve saját dolgomat és jobbommal lesújtok. Kezével ha meg is próbálná megállítani enyémet, egyensúlyát ellopva tőle arra kényszerítettem ezzel, hogy azért kapjon, ne értem. Van rá mód, hogy ebből kiszabaduljon, de akkor a késem egyenesen a nyakába állna bele, válla mentén fúródna testébe és azzal egyenesen saját halálát idézné elő. Noha, ez a végkifejlett nem zavarna, sőt, talán még élvezném is, ám nem ez a célom. Túl hamar véget érne a dolog, és én azt akarom, átérezni, látni tekintetében a vereségét, fájdalmát, önnön győzelmemet, és a mámort, mely egy újabb diadal okoz. Belebizsergek e gondolatba is. Kezemben megfordítom a pengét, egyenesen ő felé, majd belevágom balommal tartott, kikészített combjába. Mélyen belevág húsába, ha kellően szerencsés nem ért artériát, különben pillanatok alatt elvérzik és nincs kötés, ami megállítsa halálát. Mázlista, de nem eléggé. Balommal elengedem vádliját, cipője talpát ragadom meg helyette és lökök rajta egyet, egyenesen a hátára taszítva őt, legyűrve a sáros hóba, eközben pengém végig lábában, s bár a késem egyre kijjebb jön, miközben ő esik, így is végigszántja hosszában. Bokája előtt rántom fel kezemet, őrült pillantást vetve fájdalomtól eleső üldözőm felé. Azt hitted, volt egy kicsi kis esélyed is? Nem azért jártál a nyomomban, mert olyan jó voltál, hanem mert ÉN hagytam.
Időközben a sokkos állapotban lévő húszat sem megélt, fiatal ribanc észhez tért és sebesen, bár gyöngén és reszketegen felállt. Igyekezet, de későn jutott el tudatáig a lehetőség, alig jutott pár méterrel távolabb, egyszer el is esett a csúszós, lucskos havon, annyira igyekezett. Aprócska lábai és cipellője nem épp meneküléshez lettek tervezve, ellenben saját cipőmmel, mely üldözésre kiváló. Felé fordultam, elindultam egyenesen utána, nem siettem, lassan léptem.
- Fuss csak. Úgy sem jutsz messzire. – hangom kifejezetten mély volt, felismerhetetlenül, kellően hozzám illő. Szavaimat hallva hátra fordult, kikerekedett szemekkel látta meg társnőjét, tudatosult benne, ő a következő s mikor megfordult, nekem háttal került, meglendítettem karomat és egyenesen felé dobtam késemet. Egyenesen beleállt a hátába. Lendületből bukott előre, arccal a hóba és akkor, mikor látómezőmből kikerült az ifjú luvnya, a tapasztalatlan kis kurva, abban a pillanatban láttam meg és vettem észre egy harmadikat, ki egyenesen errefelé sétált. Egy szemtanú? Újabb áldozat? Neeem. Ez a nő más. Érzem rajta, még ilyen messziről is. Boszorkány. Öltözködése egyszerre modern és viktoriánus kori. Érdekes. Nagyon, érdekes. Hirtelen megfordultam, világos íriszeimmel Avery-t kerestem, megkönnyebbülten vettem tudomásul, még mindig a földön fekszik. Lehetetlen feladat számára, hogy felálljon és bár nem ért komolyabb eret pengém, ha itt marad, már pedig itt fog, akkor elvérzik és meghal. Hmph. Jó lesz nézni bosszankodásodat, hiábavaló átkozásodat. Életben hagylak hát. S ezzel a gondolattal, egy váratlan pillanatban tértem ki oldalra, futásnak eredve tértem be egy mellékutcába, ahol láthatatlanná válva egyszerűen tovatűntem az éjszakában. Köddé, éjsötét árnnyá, eggyé a feketeséggel, Hasfelmetsző Jack, Jacky ismét lelépett.


music for 780 words


©redit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
33

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Kedd Feb. 06, 2018 11:58 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete







Avery & Illirya

K
ifejezetten jól esett arcán az éjszaka hűvös, csípős levegője. Normál körülmények között ezen a jeles estén nem egyedül lófrálna az utcán, hanem az őt mindig bosszantó, de szeretett testvérével töltené az időt. Eddig, ha volt bármilyen oka távollétüknek, legalább egy képeslapot, annyit tudott küldeni neki. Most, még annyit sem, hiszen Geralt ebben az időpontban bárhol lehetett. Még mindig New York-ban, esetleg útin ide, vagy ami még rosszabb és nem állt tőle távol, összeverve az út szélén valahol két névtelen város között. Gondolni sem akart erre az opcióra, inkább elhessegette a dolgot és reménykedett abban, legalább fedél van fivére feje fölött. Ha itt is lenne, az sem biztos, legalább ezen az estén kibírták volna egymás piszkálása nélkül. Emiatt Rya néha úgy érezte, valójában ő az idősebb, sőt, Geralt alig lehet több tizenhatnál. Remélte, vannak pillanatok, percek, amikor képes józanul és felelősségteljesen viselkedni a férfi, még ha ennek sohasem láthatta eddig jelét.
Hosszúszárú, magas sarkú csizmájában, combjáig érő, fekete kabátjában és kapucnijában egyáltalán nem fázott, kivéve lábszárát, ahol csőnadrágja alig nyújtott némi védelmet ezen a decemberei estén. Haját most is kontyba fogta, mint általában, kezeit zsebre vágva lépdelt határozottan, félelmet nem ismerően, mintha világ életében ezeket az utakat, házakat, táblákat látta volna. Ez inkább megjelenéséhez tartozott, mint sem valódi ismeretének, hiszen most először jár kinn a lámpafényes utcákon. Felfrissülésre vágyott, gondolatai letisztázására, amire hotelszobája, néhány meleg takaró kifejezetten alkalmatlannak minősült. Újra és újra az asztalon szétterített papírokat, megsárgult dokumentumokat és poros, vaskos könyveket találta meg tekintete, ezért menekült ki onnan, csendes magányt keresve, vagy legalábbis valamit, ami nem csak családjának felkutatásáról, de a helyi rémtettekről is kellően elterelte gondolatait. Legalábbis, ez lett volna a cél, helyette viszont… belecsöppent egy kifejezetten nagy ügybe.
Először észre se vette a három lámpányi távolságban lévőket, miként az egyik lő elhasal, a férfi ráveti magát, majd lekerül egy másik nő hatására. Megemelte vállait, hogy nyakát védje a kihűlés veszélyétől, hiszen még túl messze járt ahhoz, bármit is realizáljon az előtte lévő eseményekből. Mindenki egy egészen aprócska pontnak tűnt, míg meg nem hallotta a mély hangot. Erre kapta fel fejét, megállt, hogy jól megnézze magának tulajdonosát. Kék szeme gyorsan beazonosította ruhája szabásmintáját, kalapjának stílusát, széles, de erős tartását és a méterekkel elfekvő nő testét. Suttogva, elnyílt ajkakkal ejtette ki a szót, mely egy nevet takart. Egy titulust, címet, minek jelentése súlyos, tulajdonosa veszélyes: Jack. Ahogy mozdult ő, Rya izmai is dolgozni kezdtek. Futva közeledett az elterült nő felé, tekintetével követve gyilkosát. Eltűnt. Nem is lett volna értelme üldözőbe venni, ezt hamar levonta, mint következtetést, mivel perifériájába egy másik, hasonlóan fiatal nő került, de ő még ülni is tudott. Lelassított, leguggolt ahhoz, amelyik közelebb esett hozzá és kés volt hátában. Még lélegzett.
- Ne mozdulj! Itt a segítség, csak várj. – szólt enyhe aggodalommal, még ha tudta is, a fiatal, szinte még gyermek nő olyannyira gyenge, nem lesz rá képes. Ha eltávolítja a kést, azzal megöli, addig jó, amíg az eltömi a vérzés útját, ráadásul, nem tudni milyen mély pengéje. Ezért, felegyenesedve inkább a másikhoz igyekezett, akinek azonnali, gyors segítség kellett.
- Te se ficánkolj! – guggolt le ahhoz, amelyiknek egy hosszanti vágás éktelenkedett lábán. Lehajtotta kapucniját, levetette sálját és azzal combtűnél elszorította az ereket. Nem a legjobb megoldás, de több volt a semminél – Próbálj nem mozogni. – szólt Rya, ki ugyan nem először látott nyílt sebet, sőt, rosszabbal is találkozott már, vesztett is el barátot hasonló helyzetben, de ez még nem akadályozta meg érzéseit, hogy kiüljenek arcára, vonásaira. Aggodalom jelei voltak, miközben levetette kesztyűjét, nyitott tenyereit a seb fölé helyezte és lehunyt pillával összpontosítani próbált. Restitutio, suttogta latinul a helyreállítás szót. Tenyereiből sárgás fény jelent meg, a vérzés elállt, a szövetek egy része helyreállt, de ettől még nem gyógyult meg a láb. Érzékeny volt, fájhatott is, segítség nélkül nem is lehetett volna rá állni, és komolyabb megerőltetéstől ki is nyílhat a frissen gyógyult rész, viszont megteszi addig, amíg rendes orvos nem tudja kezelésbe venni.
Rya kinyitotta szemeit, megnyugodva vette tudomásul, volt elég ereje ehhez a varázslathoz. Mindig is a gyógyító mágia volt a legnehezebben elsajátítható, ő legalábbis így vélte, ráadásul, nemegyszer vallott kudarcot benne. Nem tudta, ember-e vagy sem, akit kezelésbe vett, de nem volt ideje gondolkodni. Nem is akart ezen filozofálni, helyette egy bíztató mosolyt küldött a nála jóval fiatalabb nőnek. Arcáról az aggodalom szertefoszlani látszott, ám a gondok egy jó része még mindig megoldatlan maradt.


dark music ⋮ 716 ⋮ megjegyzés ⋮
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szer. Feb. 07, 2018 9:46 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője



©️redit




Jack & Avery
the blood never lies


A
 múlt megismétli önmagát? Megismétli, csakhogy más befejezéssel, mással, mint amit eddig vártam tőle. Mély levegővel készülök fel, csakhogy Jack rövidre zárja az egész meccsünket, ahogy elkapja a lábamat Ne adj olyat, amit vissza akarsz kapni, tartja a mondás, és csakis akkor értem ezt, ahogy rám villan sötét szempárja élénk csillogással. Neeeem! De minden késő, ahogy elsüllyed lábamban a penge és bennem akad a levegő. Hirtelen nem is érzem meg a fájdalmat, ahhoz még vágtázik ereimben az adrenalin, de ahogy ő is meg akar szabadulni tőlem, úgy én is tőle. Ellök, mire kikerekedik a szemem, és fel sem fogom, ahogy a penge végig siklik a lábamon. Ereket, izmokat, szalagokat ér, amiből egy normális embernek esélye sincs felépülnie. Nekem? Nem tudom. Egyben biztos voltam, hogy az égő, izzó fájdalom átszakította minden gondolatomat, végig futott minden egyes porcikámon és elöntötte elmémet. Fájdalom cikázott végig bennem, és fel sem fogtam, hogy közben talajt fogtam. Mintha mindent kitöröltek volna belőlem és csak a kín maradt volna hátra. Sem harag, sem szánalom, sem bosszú, csakis a gyökeres gyötrelem, ahogy vörös vérem megeredt, és az én ajkamat csak néma sikoly hagyta el. Minden idegszálamat eltelítette a fájdalom, képtelen voltam másra gondolni, ahogy lüktetett lában, és még lélegezni is keserves volt. Sok mindent megélt, mégis, a mostani nem egyszerű vágás volt, annál sokkal több, ahogy egészen bokáig le lehetett volna tépni a húsomat is akár. Ez nem egy mély vágás volt, hanem ha tovább futott volna kés, akkor levágott volna belőlem egy cafatnyi húst. Mindent betöltött a bíbor, a kezemet, a nadrágomat, a kabátomat, a talajt alattam. Ömlött és csak ömlött, mellette pedig fáj. Fáj. és FÁJT.
- Kurva élet – semmi sem volt, hogy megállítson. Képtelen voltam talpra állni, sőt, még mozdulni sem tudtam, ahogy bal karom óvatlanul nyúlt a sebhez, mintha ezzel megállíthatnám a vérzést. Pedig nem, csakis rontottam állapotomon.
Ziháltam, kapkodtam a levegőt, próbáltam megnyugodni, de hogy, ha éppen egy égő csonk volt a lábam a fájdalomtól?
Mozdulnom kell, nem maradhatok itt, úgyis regenerálódni fog – hitegettem magamat, mégis egy apró mozzanat és üvölteni tudtam volna. Helyette véresre harapott ajkakkal tűrtem el a kínt. Nem veszíthetek! Ennyi nem lehet a vége! Nem hagyom! Mondom, nem hagyom! Jack, lebecsültél, nem lehet ennyi a vége?! Nem. Lehet. Ennyi! Nem akartam elhinni…
Ebből egy nő ébresztett ki, ahogy odakerült mellém.
Ne engem, te idióta! Hanem a lányt… A lányt, aki ostoba volt menekülni, akit nem tudtam megmenteni, és ez fájt a legjobban. Én meg akartam menteni, ez meg hülye volt futni, és késsel végezte… Mit tehettem volna? Mégis mit?!
- Neh... a lány... – szisszentem fel ellenkezve, ahogy a seb fölé hajolt. Éreztem, hogy boszorkánymester, csakis azoknak van ilyen illatuk, mégis, olyan érdektelen volt az információ, hogy nem akartam tudomásul venni. Ne segíts! Basszus, ne! De mégis, a bizsergés egy kicsit enyhített, ahogy hirtelen beforrasztotta a hosszú vágást. Ezzel ugyan nem mentett meg, de elvérezni nem tudtam… Egyelőre.
- Mondom ne! – löktem el a kezét, és oldalra fordultam. Fel kell állnom. FEL KELL ÁLLNOM! Hanyatt vágódtam a földön, és oldalamra fordultam, hogy a súlyom a másik lábamon összpontosuljon. Avery, állj fel. Fel kell állnom. Nem maradhatok lenn, ha nem nyerhetek, akkor is fel kell állnom. Mert én mindig felálltam. FEL KELL ÁLLNOM! Mindig ezt mondták anyáék, hogy az akarat az acélos, fel kell állnom. Nem maradhatok lenn. Egy Sardothien nem maradhat lenn!
Kezemmel a hideg, nyirkos, koszos talajra támaszkodtam, és épp lábamat magam alá húztam, hogy arra álljak fel. Fel fogok állni. Mert nekem fel kell állnom. Nem engedhetem magamnak meg a veszteséget!
Vörösben vibrált a környezetem, minden olyan homályosnak tűnt, csak az nem, amire fókuszálltam. Hallottam saját szívem heves dobogását, ami csak ösztönzött. Fel fogok állni. Újra és újra és újra. Mindig. Több vagyok, mint egy összeverhető bábu.
Vonszoltam magam után a lábamat, ahogy húztam a talajon, hogy kiegyenesedjek, de egyre rosszabb lett. Nem, nem, NEM! Ki fogom bírni, ez csak egy vágás. Mondom, FEL FOGOK ÁLLNI!
Könnyek marták a szememet és sűrűn pislogtam, ahogy mély lélegzetekkel akartam magamat visszabillenteni a normális állapotban. Felállok és minden rendben lesz.
„Avery” – jött egy vékony, ismerős hang, édesanyám hangja, mégis, nem akartam és képtelen is voltam reagálni rá. Felállok. Mindjárt, de felállok. Mély lélegzettel egyenesedtem ki, ahogy a kín belevájta körmét a testemben és üvölteni tudtam volna, de a hang megint nem talált meg. Mindjárt, mindjárt, mindjárt… Ki akartam húzni magamat, hogy előre evickéljek egy lépéssel, mégis, térdem megbicsaklott, hiszen egyik oldalt alig tartotta bármi is a porcokat össze. Késő volt… Megbillentem, és előre vágódtam, két oldalt is felnyílt újra a seb és éreztem, ahogy a meleg vérem megint csak megindul. Neeeem! Mondom nem!
Fel kell állnom. Fel kell állnom! Nem maradhatok itt! FEL KELL ÁLLNOM! Vasmarokkal kapaszkodtam ebbe az egyetlen gondolatba, az egyetlen kapaszkodóba, ami elnyelne a mélyben. Nem eshetek le, nem veszthetek el a káoszban, nem lehet ennyivel vége! Nekem még fel kell állnom, hogy Jack után iramodjak, hogy a lány… FEL KELL ÁLLNOM!
Belevájtam körmeimet az utca mocsokjába, miközben megerőszakoltam elmémet a fájdalom ellenére is, hogy nem maradok talajon. Mindig felálltam, most miért lenne másképp? Sosem maradtam alul, mert én nem engedtem, mert nem lehet csak úgy semmibe venni. FEL KELL ÁLLNOM! Folytak a könnyeim, összekeveredtek az arcomra száradt vérrel, miközben az össze akaratomat latba vetettem csak ebbe az egy elképzelésbe, pedig a kín egyre rosszabb lett, mintha meggyújtották volna a lábamat. Ilyen lehet a tűzhalál.
Avery, állj fel, fel kell, mert ennek nem volt ennyivel vége, mert Jack nem nézhet ennyire át rajtam. Nem történhet ez meg! Ennél több vagyok… akartam, de mint utolsó halálhörgés a sikolyban… Minden izmomat megfeszítettem a felállásra, mégis összeestem, mégis képtelen voltam, miért. Miért? Nem adhatom fel. Fel kell állnom, fel kell állnom! Akartam, próbálkoztam, de testem nem akart behódolni akaratom előtt. Acélosan tűrtem, mint mindent az életben, de mi értelme volt mindennek? Hirtelen elveszett az összes értelem, amit eddig cselekedtem.
FEL KELL ÁLLNOM!
Történjen bármi is…
És nem tudtam felállni.
Üvöltöttem, újra és újra nekifutottam, minden akaratomat bevetettem…
Nem tudtam felállni…
Vörös.
Halálsikoly.
Fájdalom.
Nem. Tudtam. Felállni.  

Veszteség || 993|| - ||







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
33

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szer. Feb. 07, 2018 11:09 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete







Avery & Illirya

N
em akart hinni a teljesen tiszta, egyértelmű látványnak. Egész egyszerűen képtelen volt megállni az arcára kiülő döbbenetet, ahogy elhúzódva szemtanúja lehetett annak, mennyire erős is az a nő, akihez olyan gyorsan odasietett. Figyelte miként nem bírja feladni, hogyan küzd újra és megint a lehetetlennel, képtelen volt felfogni nincs esélye lábra vergődni, az égető fájdalom, ami megbénította elméjét és csak egy hajszál választotta el az ájulástól, sőt, a vérveszteség okozta haláltól. Rya-t lenyűgözte a nő ereje. Szinte büszkeséget érzett irányába, elismerést, némi csodálatot is. Érezte rajta mennyire erős a spirituális megnyilvánulása, ami vagy azt jelentette, egy kifejezetten acélakaratú ember lehetett, akit tisztelni kell, vagy természetfeletti volt. De, ha az utóbbi, akkor is kivételes egyed közülük, így bármi is volt ennek a titoknak nyitja, véleményén nem változtatott.
Hirtelen ütötte meg a felismerés, egyedül nem lesz képes ellátni mind a két sérültet, ráadásul nem orvos, hogy teljesen naturális, már-már hétköznapian egyszerű, halandó eszközökkel mentse meg őket. Azt is tudta, meg akarja védeni őket a haláltól, segíteni szeretett volna, és a makacs, igazi harcos szellemű nőhöz hasonlóan, Rya is igen nehezen mondott le elhatározásairól. Sietősen kutatni kezdett kabátja belső zsebében, ahol mobilja lapult meg. Tárcsázta a mentőket, és legnagyobb szerencséjére, a városnak volt saját kórháza, így nem jött messziről az orvosi ellátás. Eltéve készülékét guggolva az időközben odébb kúszott nőhöz lépett.
- Hé! Figyelj rám! – szólította meg határozottan, és látva, szavai semmit sem érnek erőteljesen arcon csapta a sérültet, hogy kijózanítsa sokkjából – A másik nő jól van. Még lélegzik. Úton van a mentő, te pedig hagyd ezt abba. Tudom, hogy küzdeni akarsz, de már vége van. Nyertél. Hallod?! Győztél. Megvédted őt. Időt adtál neki a futásra, arra, hogy megérkezzek. – próbálta más szemszögből vizsgálni az itt történteket, hátha ezekkel a kicsit sem hazug szavakkal, ha csak egy pillanatra is, de megnyugtathatja a nőt. Azzal fogta a még mindig rajta lévő sálat és jobban megszorította, ezzel is csökkentve a vérzést és segítve a kiérő mentők esélyeit.
- Maradj nyugton, ezzel csak rontasz a helyzeteden. – próbálta helyben maradásra bírni az ismerősen elszánt, makacs idegent, és valamilyen oknál fogva úgy érezte, ez valami sokkal komolyabb dolog kezdete. Könnyen megeshetett, nem a véletlen, nem is a szerencse, hanem a végzet, a Sors vezette el őt ide. Már, ha van, aki hisz az ilyesmiben. Folyamatosan beszélt hozzá, hogy elterelje gondolatait, figyelmét és ébren tartsa, kivezetve őt a sokkból, annak ellenére, fájdalmai elviselhetetlenek voltak. Dicsérte, amiért ilyen kitartó, bátor, hogy küzdött, és önmagát feláldozón próbálta megmenteni a másikat, aki minden bizonnyal vadidegen volt neki. Ezt abból következtette ki, hogy a „lány”-nak hívta és nem egy nevet mondott. Elmondta, erre nem mindenki lett volna képes, még egy képzett katona se ugrott volna bele egy ilyen helyzetbe, és hozzá tette azt is, tiszteletre méltó volt tette. Újra és újra elismételte szavait, közben próbálta egyhelyben tartani. Megismételte, hogy győzött, illetve a másik nő életben van. Mind a ketten meg fognak gyógyulni, rendbe jönnek. Egészen addig csinálta, ott maradt velük, amíg ki nem értek a mentők és persze, az általuk hívott rendőrség is. Azonnal kezelésbe vették a sérülteket, beadták a morfiumot a lábán vérző nőnek, minek hatására teljesen lenyugodott. Az erős gyógyszerek hatásuk alá vonták. Még a hátba szúrtat is sikerült stabilizálni. Mind a kettőt ellátták, kocsiba pakolták, közben megkérdeztek pár adatot, alapvető információt Rya-tól, aki talpra állva egy sokkal nagyobb gonddal nézhetett szembe most, hogy már senki se fog meghalni.
- Miért van az, hogy akárhányszor történik valami, maga mindig ott van? – indult meg felé a most érkezett FBI ügynök, akivel eddig három tetthelyen találkozott New York-ban és egyen Miamiban.
- Véletlen? – kérdezte ártatlan hangsúllyal, ellenben ajkait elismerőn legörbítve, egyik szemöldökén kérdőn felhúzva.
- Kétlem. Maga vonzza a bajt. Esküszöm, ki fogom deríteni mi köze van ezekhez a sorozatgyilkosokhoz, és akkor el fogom kapni. – a halandó férfi ingerült volt. Fenyegetőn emelte fel mutatóujját Rya-ra, aki végig nyugodt maradt. Biztosra vette, hogy ő és testvére titkolnak valamit, és egy egészen nagyszabású dolog miatt kerülnek az útjába, állandóan. Bosszantotta, miért nem jön rá, miért nincsen a testvérpáron fogás és még inkább, hogy a látszat úgy festet, kettejük közül az egyik szemtanúvá vált élete egyik nagy ügyében. Lehet, valójában ez bosszantotta leginkább: a gondolat, miszerint együtt kell dolgozzanak, és a nő minden segítséget meg fog tagadni tőle.
Hosszú percekkel később végre Rya is elszabadulhatott, és egyenesen a kórházba vezetett útja, ahol már minden bizonnyal ott aludt a két beteg. Biztosra vette, mint a ketten elfáradtak, így nem bajlódott felébresztésükkel, sőt, az összes látogató rendőrt elküldte, a személyes adataikat meg meghamisította. Nyilvánvaló lépésnek tűnt számára, hiszen semmit sem tudott a két személyről. Legalábbis, az egyikükről. Azt, amelyikben a kés volt, egyértelműen férfiak szórakoztatásával foglalkozott, így az ő személyi adatait könnyedén megtalálta a hatóság, ellenben a másikéval. Csak idő kérdése volt, mire az FBI ügynök talál valamit, de ezzel nem akart foglalkozni. Még nem. Alkalmatlanná vált az idő hozzá.
Egész éjjel benn ücsörgött, egyetlen ápoló sem tudta elmozdítani az idegen nő mellől, aki egészen másnapig aludt. Sebeit kitisztították, összevarrták, bekötötték és nyugtatókkal enyhítettek fájdalmán. Szokásos eljárás, de legalább szakszerű és így biztosan fel fog épülni. Amikor a nő ébredezni kezdett, Rya épp egy nagy adag kávét szürcsölgetett, másik kezében a reggeli újság volt, minek főcímlapján egy borzalmas hír kapott helyet. Egy teljes bordélyház lemészárlása, és egy levél, amit nem más, mint a tettes hagyott hátra. Szinte érezni lehetett már a fekete-fehér lapon is, ez a rettenetes tett mennyire lázba hozott egyeseket, különösen a sajtót. Alig egy-két másodperccel később vette észre, hogy az eddig őrzött nő magához tért, így gyorsan eltette a lapot, ne kelljen annak tartalmával szembesülni.
- Hogy érzed magad? – letette hosszúszárú, magas sarkú csizmás lábát, viktoriánus kabátja még mindig rajta volt, begombolva, kontyba fogott hajából pár tincs kiszabadult, de még mindig helyén volt. Enyhe karikák ültek meg szeme alatt, alig aludhatott pár órát, talán annyit sem. Közelebb dőlt, igyekezett bíztató, barátságos arcot vágni – Ne aggódj, biztonságban vagy. Mindent elintéztem. – hangja kedves volt, bizalomgerjesztő. Ekkor jutott eszébe, milyen elszánta akarta védeni a másik nő életét, így hozzá tette szavaihoz – A másik nő is jól van. Mindketten fel fogtok épülni és akkor kiengednek titeket. Bizonyára sok kérdésed van, de a pihenés a legfontosabb. Vissza kell nyerd az erődet. – engedett el egy halvány mosolyt, majd hátra dőlt székében és belekortyolt kávéjába.


dark music ⋮ 1031 ⋮ remélem 00
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Csüt. Feb. 08, 2018 8:36 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője



©️redit




Illirya & Avery
the blood never lies


F
elfogni sem voltam képes a veszteséget. Nem is akartam. Így nem lehetett vége. Ennyivel nem, mert nem vagyok gyenge! Ennyivel nem intéztél el Jack! Ennyivel a kurva életbe sem intéztél el, legalább lettél volna annyira tökös, hogy megölsz, de neeeem! Nincs vége, rosszul tetted, hogy nem szíven találtál el!
A betonra támaszkodtam, zihálva, könnyezve kapkodtam a levegő után, miközben a lábamat akartam helyrehozni, hogy felállhassak! Csak még egyszer! Még egyszer hadd tudjak… Nem lehet ennyivel vége… Miért lett ennyivel vége?!
Észre sem vettem, ahogy mellém jött a nő, csak a szavai csengtek tompán a fülemben, így vettem a fáradtságot, hogy felnézzek, de azonnal eltalált a váratlan pofon, amitől elengedtem magamat és visszadőltem a koszba. Égett az arcom, de ettől még nem éreztem úgy, hogy figyelnem kéne. Nem… Jack. Jack után kell mennem, meg kell állítanom és a lány…
Először lesápadtam, ahogy a mentőket említette meg, szinte a maradék vér is kifutott arcomból. Még csak a kórház hiányzik a nyakamban. Nem, a regeneráció… Észre kellett volna vennem, hogy már pedig az nem volt gyors, mint régen, csakhogy a fájdalom lekötötte minden figyelmemet. – Győzelem? – böktem ki rekedten, ahogy fél karomra feltornáztam magamat és visszatartottam könnyeimet, nehogy tovább folyjanak… Győzelem? Hol, mikor? Ez győzelem, hogy KÉPTELEN vagyok felállni?! Hogy egyszerűen semmit sem ér az akarat, ha a test feladja. Fel kell állnom, mert… mert fel kell állnom. Nem engedhetem meg a luxust, hogy feküdjek a földön és Jack… Győzelem… Hol? Ezt nevezed győzelemnek, hogy éppen él, én pedig itt heverek, miközben ő minden karcolás nélkül megúszta? Hogy megint kifutott a kezeim közül? HOGY MEGINT? Nem tudtam racionálisan gondolkodni a fájdalomtól, ami hullámokban tört rám újra és újra. És egyre rosszabb volt. Egyre jobban éreztem, hogy fáradok. De nem fáradhatok el. Kérlek, csak hadd álljak fel, csak hadd… Újra megmozdítottam a lábamat, reménykedve valamiben, de csak mordulva hétszentségeltem egy sort, ahogy az ordítást elnyeltem. Gyötört, a fájdalom vaskarmokkal tartott és szorította össze lábama, hogy csak a levegővétel legyen békés a számomra. De ez nem állapot, ez nem az… Tehetetlen nem akarok lenni. Fel kell állnom…
A gondolat egyre halványult, erőm távozott véremmel egyetemben is a testemtől, amitől tagjaim, főképp felvágott lábam súlya lett egyre nagyobb, pilláim is nehezedtek el, mégis egy pontot szuggeráltam hogy a hangok lassan kifolytak a valóságomból. Tudtam, hogy beszél hozzám, de a legkevésbé sem érdekelt. Szavak, amik nem fedik el a történteket, miszerint Jack elfutott. elbuktam és még csak a nyomába sem tudok eredni… Elbuktam. Megint.
Kijöttek a mentők és jobb híján, mivel semmit sem tudtam tenni, így összeszedtek, valahogy befektettek és ideiglenesen ellátták a sérülést, de addigra már csak tudatom pislákolt. Utoljára még az ismeretlen nőt láttam. Ki vagy? És miért segítesz?
Majd a sötét berántott magával. Tudatom elhomályosodott, végül kikapcsolt. Sötétben lebegtem, ahol nem volt semmi és senki. Nem érzékeltem semmit sem, még magamat sem, csak úgy voltam minden gondolat vagy tett nélkül. Léteztem és mégsem léteztem.
Nem tudom, mennyivel később éreztem a puha matracot alattam, és annak huzatának kellemes tapintását, majd környezetemet tágítottam. Hangok, szagok és érintések. Egy gép pityegett mellettem, ami rendületlenül jelezte szívem egyenletes dobogását. Kezem puhát tapintott, a takaró is kellemes volt és meleg. Hol vagyok? Az illatok nem sok mindent árultak el magukról, enyhe fertőtlenítőszag lepte be a levegőt, nem több. Mi történt? És azonnal eszembe jutott minden, mire szemeim kipattantak. Fehér mennyezettel nézhettem szembe, majd egy viszonylag üres szobába, melyben egy szekrényen és egy ágyon kívül semmi sem volt. Tipikus fehér színekben játszott az egész világ. Kórház. Mi más? Mi történt azóta?
Tekintetem a mellettem lévő nőn állapodott meg. Magas kiállás, fekete, vagy sötétbarna fürtök, éles tekintet, semleges arc. Mit keresel itt? Miért maradtál mellettem?
Nem mondtam semmit sem, nem akartam megszólalni, nem akartam hallani, hogy itt fekszem, ahelyett, hogy Jack után mentem volna. Nem békültem ki önmagammal, sőt! Alul maradtam…
Ahogy megkérdezte,  hogy vagyok, tekintetemet lesütöttem. Hogy vagyok? De hála a jó istennek, nem kellett válaszolnom, ahogy folytatta. Miért? Miért segítesz nekem? Mi vezérel? Hátba akarsz szúrni? Összevont szemöldökkel figyeltem, próbáltam arcának maszkja mögé látni, hogy tudjam, mire számítsak tőle. Lehet, mindjárt a párnámba fojt? Bár, minek várt volna idáig? Akkor mégis mire kellek neki?
- Felépülni… - ragadtam meg a szót. Örültem, hogy a másik is jól van. Legalább nem halt meg, de ettől még nem lett jobb a szájízem. Milyen áron mentettem meg? Jacket még csak megkarcolni sem tudtam! Még csak megkarcolni sem… Apropó, karcolás. Lábamra tekintettem, melyet takaró választott el, majd megmozgattam lábfejem, mire azt hittem, hogy menten félreharapom a nyelvemet, ahogy az égető fájdalom újra visszakúszott a testemben. Pulzált a varratok alatt a seb, meg tudtam volna mondani a kínból, hogy merre  húzódik, merre lett húsomban egy szakadék. De hisz… A regeneráció. Akármennyit is aludtam, akkor is kellett volna…? Mi?
Azonnal felültem, mint akibe villámcsapott volna és lerántottam a takarót lábamról. Hosszú kötést viseltem végig, lábamat nem egy-kettő lila véraláfutás övezte, ahogy látszott a megduzzadt, vörös bőr. De hisz… Miért? Ennek… Azonnal a kötés után nyúltam. Összeszorítottam állkapcsomat, ahogy agresszíven nekiestem, hogy feltépjem. Ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg! Körmömet vájtam az anyagba, téptem, húztam, cibáltam, és egyre jobban rázkódtam a fájdalomtól és a hitetlenségtől. Nem, ez nem… ennek nem így kell lennie. De ahogy lefejtettem felülről, láthattam az összevarrt vágást, mely még csak összébb sem húzta magát testemen, nem is alakult heggé, nem történt vele semmi sem az ég adta egy világon. Olyan volt, mint mikor szereztem, csak nem folyt belőle vér és talán a gyógyulás periódusába léptem. Nem, ez nem lehet igaz! Húztam tovább mérgesen vagy inkább megtörve? Téptem, pedig testem sikoltozott ellene, de talán ezzel bűnhődtem... Megugrott a pulzusszámom, szinte eszementé válltam, ahogy csak arra fókuszáltam, hadd szedjem le, hadd lássam meg az igazságot. Őrjöngve, zihálva ráncigáltam, mire valahol a vér újra megindult...
Nyomás nehezedett rám, alig kaptam levegőt, mintha fulladoztam volna a tudattól, miszerint nem regenerálódok. A Pokolkutya? Kerestem magamban megdermedve, de nem éreztem a feszülését, nem éreztem a kisugárzását, nem éreztem a helyét, amitől szabadulni akartam hat év óta. Nem volt bennem semmi. Csakis én voltam…. A sokk hatására talán, a fájdalomtól? De megeredtek a könnyeim.
Üres voltam… Ember voltam.

Veszteség || 1000|| - ||








Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2017. Apr. 13.

Age :
33

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Kedd Júl. 03, 2018 8:30 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete




Avery & Illirya


A
z ember azt hinné minden lecsendesedik pusztán néhány perc alatt és utána nyugodtan, békésen pihenhet mindenki. De ez egyáltalán nem így volt. Rya rengeteget tett-vett és rengetegszer meg kellett ismételnie saját, kreált hazugságát mire végre leülhetett a stabilizált nő ágya mellé. Nem sokkal korábban egy másik szoba üvege előtt álldogált és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az örömlány rendben van. Alig néhány órája tartózkodhatott hát a másik, egyébként barna hajú ifjú mellett, akit alaposan ki kellett ütni a gyógyszerekkel. Hatalmas fájdalmakkal kellhet szembenéznie ébredésekor, ám ha ennél is több nyugtatót kapna félő, többet nem verne szíve.
A boszorkánymesternő legalább a hetedik kávéját issza annak ellenére inkább kedveli az erős, igazi angol teát, de az nem segít fáradtság ellen. A tiszta feketekávénál maradt, bár az automata nem ad valami ízletes italt, a büfé pedig túl messze volt és igyekezett minden egyes percet megspórolva inkább többet maradni az ágy mellett.
Próbált barátságosnak, támogatónak hatni ahogy érzékelte az őrzött személy lélekjelenlétét. Nem telt bele sok időbe, alig pár perccel később az említett személy már fel is ült és mint valami veszett állat esett neki lábának. A mozdulatra a szívritmust jelző gép előrébb gurult, a csövek egy rövid időre megfeszültek és az éjjeliszekrényről épp legurulni készült egy aprócska, kerek tárgy ám mielőtt az földre térhetett volna és eltörne a becsapódás következtében, Rya hirtelen utána nyúlt és elkapta az ugrás megkezdése közben. Gondosan visszahelyezte a helyére, hiszen ez az ágyban lábadozó egy személyes tárgya volt, amit csak azért nem raktzak félre a többi holmija közé, mert a boszorkánymesternő bízott abban, ez segít erőre kapni és megnyugvást keresni egyszerre. Vagy, egyszerűen csak jól fog esni a látványa, legyen bármilyen története. Eztán egy másodpercre elnyílt ajkakkal hőkölt hátra székében és figyelte a kibontakozó eseményt, ám hamar észbe kapott és ismét cselekedni kezdett.
— Hé! Hagyd abba, ne csináld. Minden rendben lesz. Figyelj rám, figyelj… — emelkedett fel ültéből és nyúlt a nő karjai után, hogy megragadva alkarjait lefogja kezeit, talán még hanyatt is fektesse. Hangja enyhén erősebb lett, majd kikiabált az orvosért. Bele telt némi időbe mire a folyosón valaki felfogta mi is zajlik odabenn, így egy kisebb küzdelmet kellett lefojtasson a hirtelen hevessé vált nővel.
— Minden rendben lesz. Ne aggódj. Biztonságban vagy. Minden rendben lesz. — hajolt a hátára fektetett és erőszakkal lefogott nő arca fölé. Vonásai bizalom gerjesztőek voltak, hangja megnyugtató, de a másodállásban vadászattal foglalkozó nő tudta, hogy nem szavai csitították le az idegent, hanem az időközben beadott erős nyugtató, ami egy pillanat alatt álomtalan álomra szenderítette.
Néhány órával később, mikor már kezdett elmúlni a gyógyszer hatása a nő ismét magához tért. Ezúttal lassabban kezdett ébredezni, a leszedálás következménye lehetett. Rya most is a székben ült, ezúttal nem olvasott, nem iszogatott. Mi több, viktoriánus, elegáns, egyébként sötét színű és mintás kabátján egy barnás folt éktelenkedett. Egyszerre volt észrevehetetlen és feltűnő. Olyan, amit az ember lát, de nem vesz róla tudomást. Egy jobb vadász az ilyeneket is megjegyzi, vagy egy hasonló beállítottságú személy, de ez nem izgatta a nőt. Ráborult a kávéja a pár órával korábbi kirohanás következtében. Figyelmetlen volt. Nem. Egyszerűen jobban érdekelte a nő állapota, mint a ruhája. Na, ezt a testvére biztosan nem hitte volna el.
— Az orvos növelte a fájdalomcsillapító adagodat és azt mondta, ha többet nem szakítod fel a sebedet pár héten belül rendbe jössz. Beletelik egy-két hónapba mire futni tudsz, de ez nem is fontos igaz. Néhány nap múlva teljesen be fog gyógyulni, hála a különleges képességednek. Igen, a seb kifejezetten mély és pontos. Nem az volt a célja, hogy végleg tönkretegyen. Persze, egy hétköznapi pengével nem is lenne lehetséges. — hangja tárgyilagos volt, határozott és egyenes. Ezúttal nem kérdezte finomkodva, hogyan is érzi magát a páciens. Monológja végén enyhén utalt a tettesre is, ám szándékosan nem ment bele túlzott részletekbe. Egy halvány mosolyt küldött.
— Makacs vagy és erős. De tudd, mikor kell taktikai visszavonulót fújni. Sokkot kaptál és ez kihatással volt az erődre. Blokkolta, így nem tudtál regenerálódni. Ne aggódj, amint összeszeded magad újra elérhető lesz számodra. De... Gondolom nem akarsz beszélni róla. Talán jobb is. Pihenésre van szükséged. Illetve… éhes vagy? — az egészen apró szünetet követően ismét barátiasan szólalt meg. Érezni lehetett rajta, hogy nem színjáték. Tényleg törődik valamicskét az idegennel és nincsenek hátsó szándékai. Bár, az ember sosem lehet elég óvatos. Ki tudja? Lehet épp a Hasfelmetsző kirúgott jobb kezével társalogna éppen, ha kap valamiféle választ egyáltalán. A pakliban fellelhető lehetőségek tárháza végtelen és mindig, mindenre fel kell tudni készülni. Lehetetlen, ez igaz, de meg lehet próbálni.


medicine ⋮ 743 ⋮ remélem... :3 ⋮

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Vas. Aug. 26, 2018 7:31 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Avery & Illirya
The blood never lies.
Nem. Ez nem történhet meg. EZ nem fordulhat elő. Ez lehetetlen. Nem veszthetek. Az előbb történt meg, újra nem lehet... Ennyire gyenge nem lehetek... nem. lehetek. És mégis... A saját nyomorúságom, az élő emlékek, ahogy Jack élvezettel teli és mindentudó szemei meséltek. Gyűlöltem, megvetettem, ha csak egyszer hallottam volna újra a hangját, a rugó megugrott volna bennem. AZ élmény túl friss, a fájdalom túl zsigeri. Elbíztam magamat, azt hittem képes vagyok rá, ha a szüleimet el tudtam veszíteni és utána is talpon maradni, mi ahhoz képest egy gyilkos? Túl keveset bíztam a kutyában, túl bizalmatlanul álltam a világba, így hogyan építkezzen az ember?
Most pedig egyenesen megtébolyultam. Nem akartam felfogni. Nem tudtam felfogni. Ez nem lehet igaz! Nem velem történik ilyen. Miért? MIÉRT? Miért érdemlem? Nem volt elég? Miért én, mikor ő ujjaira tűzheti az áldozatait? Miért én, aki csak valamit meg akar menteni? Miért Ő? MIÉRT? MIÉRT? És itt hagytál? Itt hagytál? Még csak időt sem adsz nekem?! Fortyogtam, dühöngtem, zihálva kapkodtam a levegőt, saját indulataim akartam megfojtani. Régóta nem adtam nekik teret, és most egyenesen a nyakamba zúdult a veszteség érzetével. Miért versz a sorssal? Nem volt elég? NEM VOLT ELÉG A GYILKOSSÁG?
- Nem - nyögtem fel, ahogy az egyik csuklómat erősen megragadta valaki és visszakézből rántottam ki. Védelmi mechanizmus, végül is, erősebb én vagyok elviekben, más kérdés, hogy most még csak felfogni sem tudtam semmit, és pont emiatt elvesztettem a racionalitásomat. Mozdulataimban nem volt több, mint a saját mély fájdalmam, a világgal szemben érzett igazságtalanságom és Jack iránti gyűlöletem. Nem érdekelt semmi több. Egyszer már földre kerültem, miért kéne újra? - Nem, ne... - Vállon kaptak el, miután észrevették, hogy a kezeimmet könnyedén kirántom, és többen egyhamar rányomtak az ágyra. - Nem tehetik... Nem értik... Nem... - ráztam a fejemet, és rendellenes helyzetbe kicsavarodtam, amitől égető fájdalom csikord végig a testemben. Olyan volt, mintha tüzes vasat nyomtak volna a bőrömbe, amitől feljajdultam csak, de inkább valami szürreális, állatias morgásnak tűnt, mintha fenevad lennék, nem is ember. Nem is volt messze az igazságtól.
Fölém hajolt a nő, aki az utcán is ott volt. Mit keresel még itt? Kinevetsz? Károgsz szenvedésem felett?! - Nincs... - kapkodtam levegő után. Hát mi nem érthető, hogy nincs semmi sem rendben? de SEMMI sem?! Miért nem lehet felfogni? Gyilkos szabadon mászkál és a Blöki? Ez a rendben?
Szúró nyomást éreztem, mire csak a pánik hangján hördültem fel. - Ne tegyék... Ne.. kérem... - ráztam a fejemet, de éreztem már a zsibbadást. Tömény erővel ment ellenem, és elfoglalta a testemet. Mire felfoghattam, addigra minden izmom megadta magát, már csak a tudatom maradt ébren, de az sem sokáig. Mosódott a világ, a szürke massza pedig mindent összekent. A sötét pedig jött, bármennyire is rettegtem. Jött. Látott és Győzött. Elragadt magával és nem maradt semmi ami pislákolhatna...
Gyenge vagyok.
Nehéznek éreztem magamat, nem volt könnyű a lebegés, ahogy a kórházi illat az orromba tolult, ujjaimmal megéreztem a gyűrött lepedőnek szövetét, és a lassan emelkedő pilláim alól halványfehéres fény égette a retinámat. Nem éreztem jól magamat, mintha elütött volna egy traktor, majd pedig visszatolatott... Zsongott a fejem, de nem az emlékek miatt, hanem csak az ébredés adta szörnyűség miatt. Még itt vagyok? Sehogysem álom a múlt? Nem lehet igaz...
Sokkal megfontoltabban pillantottam a mennyezetre, miközben érzékeltem a mellettem ülő nőt is. Még mindig itt... Miért? Miért nem tudsz elmenni és magamra Hagyni? Tűnj már el! De ahelyett, hogy minden indulattal a képébe ordítottam volna, csak vettem egy mély levegőt. Aki veszít, viselje a következményeit is...
Hét? Hónap? Kinek van annyi ideje? Nekem nincsenek heteim és hónapjaim. Jack addigra lecsap és ki lesz ott? Egyszer elvert, de újra nem fog... Nem, nem ennyi idő nem lehet. Kizárt, hiszen a blöki... Nem, ez nem lehet, ez nem lehet igaz! Könny tolult a szemembe, de nem tudtam eldönteni, hogy a legyőzöttség a hiány vagy egyszerűen a fájdalom és a düh könnye volt-e. - De kellően sikerült neki - szorult ökölbe a kezem. Jack, egyszer találjalak meg... csak egyetlen egyszer és megbánod, hogy valaha is világra jöttél.
- Mit keres itt? Még mindig... - kerültem meg a kérdéseit. Blokkolni? Ennél valami sokkal rosszabb érzés költözött belém. Ha még a Blöki is elhagy? Mi vagyok én? Azt tudtam, mi voltam egykoron, egy ambiciózus vadász, de azóta... nem találtam a helyemet és ez a kedvesség csak gerjesztette bennem a tudatot, hogy fogalmam sincs mi vagyok, mi lehetek, hogyan tovább. De nem ülhetek egy retkes kórházi ágyon, várva, hogy egyszer felépüljek. Képtelen vagyok...
Egyik kezemre tornáztam magamat, hogy jobban szemügyre vegyem a nőt, a vonásait, a szemét, öltözékét, testtartását, hogy mégis mit várjak tőle. Hátba szúrsz? Mit akarsz? - Inkább szomjas... - adtam meg egy picit magamat, de csak tapogatózva. Tökéletes célpont voltam az ágyban igaz, mondjuk ott hagy az utcán, ha meg akart volna ölni... De az nem jelenti azt, hogy ne legyenek szándékai.

♛ lesz ez jobb és kedvesebb is RazzCold
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
25th December - Midnight
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Specials :: Múlt-
Ugrás: