• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Charmaine & Jasper - Seriously?


Szomb. Ápr. 21, 2018 11:07 pm
☇ Természetfeletti kisokos


Pént. Ápr. 20, 2018 11:25 pm
☇ Nem vagyok itt!


Vas. Ápr. 15, 2018 8:10 pm
☇ Avatarfoglaló


Vas. Ápr. 08, 2018 8:16 pm

nyerteseink
gratulálunk az ősz legjobbjainak!

Avery

Sardothien
női karakter
Mortdecai

Wolsey
férfi karakter
William

Rofocale
előtörténet
Stella

Argent
művész
Kol

Mikaelson
bohóc
Malachai

King
rosszfiú
Tessa

Gray
szépség
Lynne &

Malachai
párkapcsolat
Baby &

Kol
játék
Avery &

Malachai
őrangyal
Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 More and less - Ave & Charmie










avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Kedd Jan. 30, 2018 9:22 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Charmie
Photos and you
Papírokkal megpakolva hagytam el az egyetem épületét. Nem gondoltam volna, hogy valaha is vissza fogok térni még a falak közé, de most, hogy ott jártam, bántam, hogy eldobtam magától ezt a lehetőséget. Igaz, már csak az álmaimban lesz jelentősége annak, hogy ember voltam valaha, de olyan furcsa, nosztalgikus az, hogy megint az próbálok lenni, ahogy munkát keresek, hogy a lakbért fizessem. Szürreális az egész, mintha bármikor kiperegne az ujjaim közül, mint a homok finom szemcséi. Igazság szerint, várom is, hogy kiperegjen és felébredjek, hogy egy újabb nap, egy újabb éjszaka és a Blöki bennem útnak indul. De nem így történt, ahogy róttam az ismerős utcákat hazafelé. Minden egyszerű volt, és átlagos. Már engem zavaróan átlagos. Mikor volt ilyen nyugodt napom? Mikor csak az ügyintézés miatt kellett hajat tépnem, nem pedig, hogy éppen mikor akarnak kést döfni a hátamba.
Laza léptek kongtak az utcána, ahogy fordultam be, és most először vettem szemügyre igazán a feliratokat. Orvosi rendelő, kisbolt… Olyan helyek, ahova csak szükség esetén megyek be. Ha vásárolok, akkor hónapra előre szinte, hogy ne húzzam magammal a bajt az emberekre.
Most, ettől nem tartottam. Egyrészt, fényes nappal volt, igaz, ez nem kizáró ok, de most valahol lelkem mélyén éreztem, hogy nem kell a legközelebbi szembejövőt azonnal megütnöm.
Végül egy galéria előtt álltam meg. Nem tudom, hogy miért pont előtte, de mikor is művelődtem én utoljára? Még a neten sem néztem ilyen képeket, általában kutattam Jack után, kutattam a régi életem után.
Végül csak kinyitottam azt az ajtót és beléptem. Csönd fogadott, és a falakon végig fotók sorakoztak fel. Nem ismertem a művésznőt, de volt valami a képeiben… Valami megfoghatatlan, valami egyszerű, amit nem tudtam volna kiemelni igazán. Pillanatok, a világból… Melynek én egy egészen más szegmensét ismerem, mint ő. Vajon akkor is fotózna, ha tudná kik járnak az utcákon, hogy a halál közelebb van, mint gondolná? Lehet, ő lesz a következő wendigo falat, esetleg egy vámpír kapja el, vagy valamilyen vérfarkas marcangolja szét?
Nem sokan lézengtek benn, aminek kimondottan örültem, nem kell ide tömeg, az is biztos, ahogy haladtam egyre beljebb, észre sem vettem, hogy az egyik papír szállingózott le a paksamétámról. Elmerültem a képek adta világban és kizártam a környezetemet. Ki tudja, hány percig, óráig tartott, miközben mindegyiken végig mentem, kerestem bennük a lényeget. Godolataim addigra szabad folyást kaptak és egészen más dolgokon járt az eszem, mintha az eddigi elnyomott viharom kezdene kiszabadulni. Felmerültek a szüleim, de Raven és Jack is, mindenki, akinek jelentősége lett az életemben, és még annál is több. Kész káosz voltam, ami csak ott tombolt némán a bőröm alatt. A művészet, mennyi mindent ki hoz az emberből. Mikor rajzoltam utoljára? Mikor fogtam a kezembe papírt és tollat, hogy valamit lerajzoljak, ki rajzoljak az életemből? Évek óta… Régen.

♛ 554 ♛ Remélem… ♛ Music

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Kedd Jan. 30, 2018 10:41 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



Ave & Charmie

Influenza. Mi is lenne velünk nélküled. Ilyenkor mindig végigsöpör a városon, mint egy hurrikán és leteríti, akit csak tud. Pont év elején kellett nekem is elkapnom. Már lassan két hete otthon vergődöm. Ám az elmúlt két napban már jobban voltam, így a dögunalom elkerülése végett úgy döntöttem, besegítek anyunak a galériában. Minden lecke kész van már, volt mit bepótolni. Szerencsére Charline a mentőangyalomnak bizonyult és segített összeszedni a házit Alicia segítségével. A két őrangyalom. Mi is lenne velem nélkülük! Nem is kell nekem más az életembe, inkább legyen kevés, de igaz barátom, mint tíz szedett-vetett. Anyu vonakodva, de belement abba, hogy segítsek neki, nem kaptam nehéz feladatot, igazából a képeit kellett szétválogatnom, míg ő a rendeléseket intézte. El kellett szaladnia egy fél órára elintézni valamit, amit természetesen nem részletezett, addig rám bízta a helyiséget. Ott ültem bent az irodájában már vagy egy órája és már elgémberedett mindenem. Még nem voltam teljesen jól. Kellett egy nagy bögre forró tea, így kislisszoltam az irodából, hogy készítsek magamnak egy mézes-citromos zöld teát. Ám észrevettem, hogy valaki volt az épületben és épp anya új kiállításának képeit nézegette. Anya új témája az emberi arc és különlegességei, érzelmei voltak. A legkülönfélébb korosztályból válogatta össze a legkülönlegesebb arcokat, tekinteteket. Némelyik direkt színes, némelyik fekete-fehér volt. De mégis jól összepasszoltak, a szemekből kivehető volt a lélek, szinte megszólítottak a képek és egy egész élettörténetet elmeséltek. A fiatal nő épp az egyik kedvenc képem előtt állt meg, amelyen egy háborús övezetben felnőtt tinédzserfiú szerepelt, aki elvesztette a szüleit és a kishúgát egy robbantás alkalmával 8 évesen. Elindultam az idegen felé, de véletlenül ráléptem egy papírlapra. Felvettem a földről és leporoltam, majd megnéztem, mi volt rajta. Egyetemi jegyzetnek tűntek, gondoltam a betévedő vendégünkhöz tartozik, így odasétáltam és mosolyogva nyújtottam felé a papírt.
- Ez gondolom hozzád tartozik. Üdvözöllek a Wilson galériában! - köszöntöttem egyúttal a hölgyet, majd a képre tévedt a pillantásom.
- Gyönyörű szemei vannak ennek a srácnak, nem igaz? És mennyi fájdalom tükröződik benne. Szomorú...de épp emiatt ez a kedvenc képem. - jegyeztem meg egy sóhaj kíséretében, majd visszafordultam a vendégünk felé.
- A nevem Charmaine Wilson, a galéria tulajának a lánya vagyok. Édesanyámnak el lekkett szaladnia valami fontos ügyben, de nemsokára visszatér. Addig nyugodtan nézzen csak körbe. - mosolyogtam a fiatal nőre, majd köhintettem egy aprót. Reméltem, hogy a következpő héten már suliba is mehetek, nem szerettem a bezártságot és az ágyhoz kötöttséget.


A hozzászólást Charmaine Wilson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 31, 2018 1:48 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szer. Jan. 31, 2018 1:47 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Charmie
Photos and you
Nem volt kifejezés az arcon, mégis úgy éreztem az a kép mesél a legtöbbet nekem. Mintha én tükröződnék vissza benne. Persze, nem háborúban élek, mégis olyan vagyok, mint egy katona, aki egy vékony mezsgyén sétál, aminek egyik oldalán a régi vadász mivolta van, míg másikon a Pokolkutya. Két teljesen ellentétes elvű lény. Hát, szó mi szó, a Sors pofátlan egy játékos, hogy ilyen sorsot vert rám. Elidőztem a szemekben. Csak egy kép, mégis… A fotós pont úgy kapta le, hogy a 2D még így is mesél valamit. Valamit, amit csak a lelkem ért meg, nem pedig az elmém. Érdekes kiállítás volt… Vajon, ezekből mennyi ember? Beacon Hillsben minden harmadik körülbelül természetfeletti, de ez globálisan is igaz? Nem tudom, nem nagyon jártam máshol az országon kívül. Nem azt az életet éltem, amit a legtöbb ember. Csak anyámék erőltették az iskolát, egyetemet, de most, belegondolva, hogy már nem vagyok vadász, valóban nem volt rossz ötlet. Valamivel még kapcsolódhatok a világhoz.
A hangra azonnal mozdultam, nem tehettem róla, hogy a minden sarokból veszélyt éreztem. Kicsit, azt hiszem, kezdek paranoiás lenni.
- Oh, köszi – vettem át a lapot és becsúsztattam a többi közé is, miközben nem vettem le a lányról a tekintetemet. Ez a rózsaszín haj igazán megfogó volt. Igaz, utáltam magát a színt, de valakinek jól áll. Én nem ítélkezem, már ettől is színesebbé vált az ismeretlen, mint a körülöttem lévő világ.
- Igen, valóban szép – pillantottam vissza a képre. – Fájdalom? Inkább a hit elvesztése és a kétségbeesés – mormoltam félig hangosan. Fájdalom más, a fájdalom érezhető és egy idő után szertefoszlik, de a veszteség örökre megüli az ember szívét. Szavakban nem lehet kifejezni, csakis érezni lehet.
- Oh, a te édesanyád fotózta? – Nem tudom, hogy miért lepett meg a tény. Talán, mert nem szoktam „hírességekkel” találkozni, és azoknak a rokonaival. Talán, mert teljesen más világban élek, és az ilyen kézzelfogható dolgok kimaradnak az én életemből. – Amúgy Avery – tűrtem hátra egy tincset, miközben elmosolyodtam. Én voltam az idősebb, mégis, hirtelen olyan gyereknek éreztem magamat. Egy ideje nem voltam extroveltált személyiség, így meglepett, hogy Charmaine azonnal beszélni kezdett hozzám. Mesélt. – És… - böktem a képek felé esetlenül. Na jól van, keressük meg azt az elveszett embert bennem! – Te is fotózol? – mosolyodtam el. Könnyen jött a gesztus, és valahogy az idegen, rózsaszín lányból máris egy ismeretlen ismerős lett. – Már láttam a nagyját, de megvárom édesanyádat – bólintottam egyet. Édesanya… Fura volt kiejteni a szót. De minden embernek meg vannak a maga sebei, neked Charmaine mik azok?

♛ 512 ♛ :3 ♛ Music

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Szer. Jan. 31, 2018 5:15 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



Ave & Charmie

Furcsa. Furcsa, hogy igazából nem is szeretek suliba járni, mert a társaim nagy többségét nem kedvelem, mégis visszavágyom a helyre, ahol sokan már csak azért is beszólnak, mert nem szeretem a kommersz, megszokott dolgokat, mert színes egyéniség vagyok és mert nem sokat tudnak rólam, csak annyit, hogy a lelkész lánya, az eltűnt Cheryl Wilson húga és egy halott srác barátnője vagyok. Ez az alapja a sok idióta pletykáknak. Annyira sok az ostoba, irigy, rosszindulatú, áskálódó ember, hiába élünk egy Isten háta mögötti kisvárosban, ez mit sem változtat a szomorú tényeken. Pedig azt hinné az ember, hogy csak a nyüzsgő nagyvárosokban eshetnek meg érdekes dolgok, de nem. Beacon Hills talán valami mágnesként, termékeny táptalajként szolgál a furcsa, érthetetlen dolgoknak. Több eltűnés történt itt az elmúlt 10 év során, mint Los Angelesben vagy New Yorkban. De mégis mindenki éli tovább az unalmas kis életét, mintha mi sem történt volna. Már mindenki elkönyvelte magában, hogy Cheryl Wilson bizonyosan halott, így továbblapozott. Nagyon kellett az a tea, mert minél többet gondoltam erre vagy Aaronra, az eredménye mindig egy kiadós fejfájás lett. Már azon is gondolkodtam, hogy talán el vagyok átkozva, hogy időről-időre elveszítem a számomra fontos embereket. Talán nem ártana egy átoktörés vagy hogy is nevezik ezt a wiccák. Apu badarságnak tartja az egészet, de az a baj, hogy én már semmiben sem vagyok bizonyos, ami körülvesz az életben. Még szerencse, hogy valaki betévedt a galériába kirángatva ezzel különös gondolataimból. Mosolyt erőltettem az arcomra, mert az első mindig a látogató, vevő, vendég, bárki is legyen az. Szóba elegyedtem a hölggyel, akinek barátságos, kedves arca volt. És gyönyörű szemei voltak, az írisze belül barnás, kívül zöldes színben pompázott. Szívesen lefotóztam volna. A tekintete szelíd volt, mégis kicsit megtört. Vagy lehet csak én láttam bele már túl sokat. A szavai zökkentettek vissza. Jujj, talán egy kicsit túl sokat bámultad őt Charmie!
- Pedig a hit ad erőt. Ha nem hiszel semmiben, akkor milyen életcélod lehet? Ő azt hiszem újra megtalálta a hitét egy szerető nevelőcsaládban. - feleltem és kérdeztem is egyben. Bár én is sok mindenen mentem már keresztül rövid életem során, nem vesztettem el a hitem. Mert hiszem, hogy a gonosz mellett ott él a jó is. Mint a yin és yang a kínai filozófiában. Felborulna az egyensúly, csak együttesen képesek létezni, elvesztenék a céljukat a másik létezése nélkül.
- Igen, az édesanyám Laura Wilson. Örvendek az ismerettségnek Avery. - mosolyogtam rá. Szimpatikus volt nekem fogalmam sincs miért.
- Ismét igen a válasz, bár én még a nyomába sem érek és csak hobbiból fotózom. És általában tájképeket, állatokat, ritkábban embereket. Csak ami vagy aki megfog. - válaszoltam. Talán túl sokat fecsegtem, pedig általában elintézem egy udvarias bemutatkozással és magára hagyom a vevőket. De ez a lány olyan kedves volt, hogy egy kicsit felbátorodtam.
- Kérsz esetleg egy csésze teát vagy kávét? - érdeklődtem tőle, miközben ismét köhintettem egyet. Fránya influenza! Még szerencse, hogy most már csak az utórezgéseit érzem.
- Bocsi, csak most voltam beteg, de ne aggódj, már lecsengett. - szabadkoztam Averynek. Nem akartam, hogy azt higgye, valami tüdőbajos dolgozik itt a galériában. Nem vetett volna jó fényt anyura.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Szer. Jan. 31, 2018 6:09 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Charmie
Photos and you
Mindig meglep az emberi naivitás. Pedig, lehet, én is ilyen voltam hat évvel ezelőtt még. Sőt! Biztosa. Teli céllal, vággyal, álommal, hogy nagy vadász leszek, hogy segíteni fogok, hogy boldog családom lesz, gyermekeim, életem. Mit sem kívánhatna az ember? És huss, mintha kirántották volna lábam alól a talajt, minden egy pillanat alatt porladt el. Üresek lettek az álmok, a vágyak már csak szívem elásott pontján léteztek és célok? Túlélni minden egyes napot. Könnyűnek hangzik, de néha nehezebb, mint gondolná az ember.
Vajon, akkor is ilyen kedvesen fordulnál felém, ha tudnád, mennyi lény vére van a kezemhez tapadva? Hogy valakinek eltörni a nyakát, már nem okoz lelkiismeretet? És hogy a bennem élő kis szörnyike a holttesteket viszi a Nemetonhoz, hogy a lelkeket felszabadítsa? Hogy nem egyszer láttam már a Poklot, csak éppen nem emlékszem rá? Hogy a bennem lévő valami egy hatalmas, fekete, lángokkal játszó kutya? Pont így mosolyognál? Pont így elegyednél velem szóba? A tudatlanság néha áldás, néha pedig hatalmas átok. Charmaine, örülj, míg nem kell a hátad mögé sem nézned! Örülj, és éld az életedet.
- Hit? – nem tudtam elrejteni a gúnyt. Nekem senki se jöjjön a jó Istennel, mert féltéglával dobom agyon. Egy Pokolkutya az Isten műve? Egy vámpír? Egy vérfarkas? Nekem ne adja senki elő, hogy a drágalátos istenünk a hecc kedvéért, hogy jó legyen az életünk, ezeket is megteremtette… Nem, nem létezik Isten az én világomban. Charmaine-ban lehet, de az enyémben biztosan nem. – Abban, hogy nem létezik – jegyeztem meg erős szarkazmussal, hogy gyorsan lépjünk túl a témán, mert ez nem olyan terep, ahol meghajlok.
- Mondanám, hogy kíváncsivá tettél, de gondolom, nem fogod megmutatni egy két perce megismert személynek – fűztem tovább a beszélgetést. Jé, ilyet is tudok?! Néha, komolyan meglepnek a képességeim, hogy szociálisan is tudok viselkedni, nem rögtön a másik nyaka felé ugrani, hogy eltörjem… A nappali élet… Más, sokkal másabb, mint az éjszakai. Bennem van ez az izé, mégis…Csak vágy marad embernek lenni. Most, hogy itt állt mellettem, amit oly sok ideje elzártam lelkem legmélyén, most akart a felszínre jutni újra. Neh…
Felszaladtak a szemöldökeim. Ez a lány… Teli van meglepetéssel. Gyorsan helyreráztam arcizmaimat. Kávé vagy tea? Őszintén szólva, mindig kávézom, hogy nappalra felrázzam magamat, mikor ittam én teát? – Egy teát, megköszönöm – köhintettem.
- Engem nem zavar – ráztam meg a fejemet. Mióta van Blöki, annyira nem voltam beteges típus, bár egy nátha keresztbe tudna húzni rajtam, de amilyen szervezetem lett. Hozzászoktam már esőhöz, jéghez, hideg talajhoz. Ha most fogok elkapni valamit, megeszem a kalapomat.
Furcsa volt az egész helyzet, egyrészt, nosztalgikus, másrészt, pedig, hogy a Pokolkutya némán tűrte az egészet. De semmi… nem reagált a testemben. Elméje nem feszült az enyémnek, nem történt semmi. Különös… De ahogy a levegőt beszívtam, nem éreztem, hogy a lány valami más lenne. Ember. Ember illata volt. Nekem nem, de mégis, embernek éreztem magamat.

♛ 567 ♛ :3 ♛ Music

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Csüt. Feb. 01, 2018 1:49 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



Ave & Charmie

Úgy éreztem, olyasvalamire tapintottam rá, mit tapintottam, rátapostam, amire nem kellett volna. Remek Charmie! Ezért sem szerettem ismeretlenekkel huzamosabb ideig társalogni, mert halvány lila ideám sem volt, hogy mit szabadna mondanom és mit nem, mi az ami már tabunak számít? Mert minden egyes embernél más és más.  Tapintatos próbáltam maradni, erre tessék. Ő nem osztotta a véleményemet a hittel és célokkal kapcsolatban, sőt, úgy éreztem még bírált is a megosztott gondolataim miatt. Gondolom azt hihette, hogy valami hülye kis vallásos picsa vagyok. Én pedig szó nélkül elfogadtam a véleményét, mert ugyan mit kellett volna válaszoljak neki? Soha nem akartam mások véleményét megváltoztatni és a szüleim is ilyenek voltak. Apu szívesen vette, ha valaki érdeklődni kezdett az egyház iránt, illetve próbált segítséget nyújtani olyan lecsúszott családoknak is, akik nem hittek az Úrban, de soha nem akarta a vallást senkire sem rátukmálni, elfogadta hogy az embereknek önálló akaratuk, gondolataik és véleményeik vannak. És bennünket is így neveltek, hogy fogadjuk el azt, ebben a világban nem mindenki hisz az Úr létezésében vagy egyáltaláb bármiben, a buddhizmusban, hinduizmusban, muzulmán vallásban, ésatöbbi. Mind megütköző téma. Csak álltam ott egy pillanatig szótlanul, mire szerencsére más mederbe terelte a beszélgetést, és mintha az előző pár pillanat meg sem történt volna, ismét fesztelenül érdeklődni kezdett, méghozzá a képeimről. Kandira kerekedett szemekkel pislogtam rá. Valóban kíváncsi lenne a fotóimra vagy csak a kínos témát igyekszik terelni? Ez a kérdés villogott a fejemben, mint valami gusztustalan neonreklám. Charmie! Talán válaszolnod kellene neki! Vagy tán elfelejtetted, hogyan is kell beszélni???
- Öhhm...bocsáss meg a hallgatásért, csak megleptél. Én szívesen megmutatom bárkinek, akit érdekel, bár előre szólok, hogy anyukámhoz hasonlítva az én képeim nem olyan jók. - néztem ismét fel a megosztó képre, majd vissza Avery-re.
- De előbb jöjjön a tea. - szökött egy zavarodott kis mosoly az arcomra.
- Foglalj helyet a kanapén, addig én elkészítem a teádat. Milyen fajtát szeretnél? Kamillásat vagy gyümölcsöset? Cukorral, édesítőszerrel vagy anélkül iszod?  - soroztam meg a kérdéseimmel, miközben odavezettem a kanapéhoz, majd miután válaszolt, már el is tűntem az ajtó mögött és egy mély sóhaj hagyta el ajkaimat. Nagyon nehezen ment ez az ismerkedés dolog. Nekiálltam lefőzni a teát, de közben végig azon kattogott az agyacskám, hogy vajon mit fog szólni a képeimhez? Ha galériába szokott járni, akkor valószínűleg nagyon kritikus lesz velem szemben. És akkor mi van Charmie? A rossz kritika is kritika, ugyanúgy kell fogadni, mint a jót. Tudod, yin és yang. Elvégre nem tetszhetnek a képeid minden egyes élő embernek ezen a bolygón. A kritikák hozzásegítenek a fejlődéshez. Bizony-bizony. Ezzel a gyors magamban lefolytatott csevellyel meg is nyugtattam magam, és a tea is elkészült. Kitöltöttem a forró vizet a bögrékbe, amikbe már előzőleg beleugrattam a teafüvet, elővettem egy kiskanalat, az édesítéshez használt dolgokat, mindet rápakoltam egy tálcára és kivittem a látogatónknak. Aki szerette volna megtekinteni a képeimet.
- Mindjárt előkeresem a képeim, csak egy kis türelmet. - mosolyogtam rá, miközben leraktam a tálcát az asztalra és elécsúsztattam a bögréjét.
- Bocsi a bögre miatt, nem tudom, hova tette anyu a csészéket. - szabadkoztam a fehér porcelán miatt, amin egy fekete, bolyhos kutya mosolygott rá vissza kilógó nyelvekkel. Visszasétáltam az irodába és elkezdtem keresgélni a mappák között, mert emlékeztem arra, hogy anyu itt nézegette pár hete a képeimet, amiket egy barackvirág színű dossziéban nyújtottam át neki.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Csüt. Feb. 01, 2018 10:03 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője






Ava & Charmie
Photos and you
Érdekes, hogy pár képtől máris mennyi minden bukkant elő belőlem, hogy néhány fotó hogy hatott rám. Mozdult bennem valami, amiről azt hittem, már nincs. Olyan könnyű volt így, olyan egyszerű volt visszaintegrálódni… Milyen életem lenne most emberként? Lediplomázott, biztos anyagi helyzetű barátokkal egy pasival, most mi van ebből? Egy Pokolkutya, egy lakótárs és rengeteg ember aki hátba akar szúrni… Tömör gyönyör, igazán. Nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek… Pocsék az életem. Nem vagyok már nyitott személyiség, sokkal inkább lettem paranoiás, és az életemet harmincig sem terveztem el, nem hogy a következő évig. Így olyan könnyű a halálról gondolkodni, mikor bármelyik utcasarkon megjelenhet… Pont ezért fura, hogy betérve egy galériába, ilyen emberbe futok. Semmi hátsószándék? Semmi ellenszenv? Még csak azt sem mondanám, hogy éppen barátkozunk, olyanok vagyunk, int két fél, akik egymás mellé léptek azonban örökké csak háttal vannak. Háttal, hogy ne lássa az igazi arcomat. Maszk, megjátszás. Ez lennék én is? Ez, akiket úgy elítélek? Lehet, saját félelmeimmé kezdtem válni, hogy észre sem vettem…
- Persze, ha nem gond. Nem olyan jó relatív – feleltem bölcsen és halkan. Nem különösebben érdekelt, hogy jó vagy sem, hanem az, hogy megfogja e valaminek a lényegét. Mesél-e valamit a kép. Csak az jó fotós, aki tud fokuszálni, lát szépet a rútban is, lát valamit, amit szükséges megőrizni az utókornak.
Az arcát figyeltem, ahogy változik. Meglepett, zavart, majd valami barátságos. Olyan, mint egy könyv, mely mesélhetne. Fuha, az ember csakis a nyugodt pillanatokban tud a részletekre koncentrálni. Felkaptam a fejem a gondolatra. Nyugodtan a részletekre… mikor nem siet sehova. Mostanában nem volt egy nyugodt percem sem. lehet, erre van szükségem, hogy a Jackhez tartozó szálakat kibogozzam, és végre a maszk mögé lássak, Lehet, ez kellene, hogy a Blökit megfejtsem? Hogy megtudjam, mi az a kéz ami irányítja Beacon HIllst? És erre ő világított rá, ahogy elmerültem a környezetemben és magamban… Az embereknek néha milyen képességekkel tudnak rendelkezni, azt hiszem, nem véletlenül említik a könyvekben, hogy néha a leggyengébbek a legerősebbek…
- Gyümölcsöst, ha lehet, és nem kérek hozzá semmit – foglalok helyet a kényelmes kanapén és onnan futottam végig a képeket. Minden nézőpont fontos tud lenni… Végül csak leraktam a papírokat, és hátra dőltem. Elengedhetem magam? Megengedhetem magamnak ezt a luxust? Úgy tűnt, ahogy elkényelmesedtem, és lassan a tartásom meglazult, megenyhült, befogadó lett.
- Köszönöm szépen – néztem, ahogy kihozta. – És igazán nem baj, így jobb is talán – néztem meg a mintát, mintha a Sors nevetne ki. Kutya? Egy fekete kutya? Akaratlanul is elmosolyodtam erre. Oh, Sors, mondd, miért játszol mindig velem? Akár a Blöki is lehetne ilyen… Akár, lehetne…
Kézbevettem, ujjaim máris felmelegedtek, ahogy kezembe fogtam néztem a sima felszínt, és szippantottam a levegőből. Igen, gyümölcsös illata volt, igaz, az aromák lényegesen másabbak, ha nem a kertből származnak, de a gyümölcsös beütés nem veszett el benne.
Megkóstoltam. Nem is volt rossz, azt hiszem, megkoronáztam a napomat. Elvesztem az emberiség adta kavalkádban, és észre sem vettem, hogy önmagamat is elsüllyesztettem.
Átvettem a mappát, és felnyitottam. – De csak, ha tényleg engeded… - hangom távolinak csengett a számomra.

♛ 597 ♛ :3 ♛ Music

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Szomb. Feb. 03, 2018 3:34 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



Ave & Charmie

Miután odacsúsztattam Avery elé a teát, elszaladtam az irodába megkeresni a képeimmel teli dossziét. Hol van? Hova töketlenítette el anyu? Kerestem szinte már mindenhol, de mintha elnyelte volna a föld. Gyorsan előkotortam a mobilom a kardigánom zsebéből, majd tárcsáztam anyu számát. Kicsengett.
- Szia kicsim, minden rendben? - hallottam anyu aggodalmasan csengő hangját a túlvégről.
- Igen, minden rendben, csak betévedt egy látogató. És hát...meg szeretné nézni a képeimet. Hova tetted a dossziét, amit adtam neked? - érdeklődtem tőle.
- Ott van az íróasztalom bal fiókjában. De már nem a rózsaszín dossziéban. Egy sárgában találod. Dugóba kerültem, de sietek vissza. Addig is tartsd szóval a kedves vendégünket. Szeretlek! És Charmie...- válaszolta anyu, de nem tudta befejezni, mert egy "Én is szeretlek!" után kinyomtam a telefont véletlen. Hát ezért nem találtam én meg azt a dossziét. Mert meg sem volt már. Kinyitottam az íróasztal bal oldali fiókját és megtaláltam a dossziét. Felnyitottam és leellenőriztem, hogy valóban az én képeim voltak e benne. Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem más tollával igyekszem ékeskedni, visszasétáltam a csarnokba, majd lehuppantam Avery mellé és elétoltam a kartotékot.
- Itt vannak. Bocsi, hogy sokat kellett rá várnod, csak sehol sem találtam. - szabadkoztam ismét. Charmie, Charmie! Lassan te leszel a mentegetőzés királynője! Idegesen beharaptam ajkaim, ahogy kinyitotta a dossziét és előhúzta a képeket. A legtetején egyszerű tájképek voltak. Egy szuperhold, aztán a hegyi tó, mely felett az éjszakai csillagos ég csak úgy ragyogott, mint ezernyi apró ékkő. Egy bokor egyik ága mögül fényképezett hegyi falu, ami nyugalmat sugárzott, szabadon szárnyaló galambok, egy esőben fürdőző cuki kis levelibéka, egy idomított, üvöltő hegyi farkas, egy husky kutya csodaszép szemei premier plánból, egy napfényben fürdőző orchidea, egy gyermekláncfű, melynek a kis bolyhait felkapta a szél. Aztán már kicsit durvább témájú képek következtek. Egy fekete özvegy, ahogy épp elfogyasztja a hím párját, egy döglött hollótetem, melynek a szemei üresen merednek a semmibe, egy elhervadt, elszáradt rózsafej, egy kékes-lilás rózsaablak előtt. Pár fotómanipuláció került elő ezek után, melyeket photoshoppal buheráltam meg kicsit. A sötét kompozíció közepén egy koponya volt, természetesen nem igazi, csak a suli Samujának fejét használtuk fel a fotó kedvéért. Körülötte mindenfelé tabletták, gyógyszerek, egy injekciós tű, fehér por csíkban kihúzva, egy cigis doboz és egy kupica tömény, ami valójában vörös áfonya dzsúz volt. Erre ráhúztam egy zöldes-lilás színsort, amitől csak még durvább lett az összhatás, mintha a shotos pohárban méreg lenne, mintha minden, ami a képen lenne mérgező és veszélyes lenne. És ha ez még nem lenne elég, úgy fényképeztem, mintha nem lenne tiszta a fotó, mintha valaki már illuminált állapotban látná az egészet. Ezután egy gy rozsda színű kép került elő, melyen egy félig kidőlt, kopott sírkő látszódott és egy férfikar furcsa árnyéka, mintha a kép szellemjárta lett volna. Emlékszem, a  kéz Jackhez tartozott, azt akarta, hogy legyen egy árny is a képen, én pedig jobb ötletnek találtam, ha csak a karjának a körvonala látszódik a képen, mintha most nyúlna ki a sírból. Jól elökörködtünk aznap. De már ennek is vége. New Yorkba költözött és néha ugyan még ír, de már semmi sem lesz olyan, mint régen. Elvesztette a gyerekkori legjobb barátját, én pedig életem szerelmét. Szerencsére egy másik kép következett. Egy sötét, nyirkos alagút, aminek végén kékes-fehéres fény hívogatott, középen pedig valakinek a sötét árnysziluettje állt. Azt egy egyszerű sóbarlangban fotóztam az egyik kirándulás alkalmával, Alicia haladt éppen előttem. De a képen mégis elég horrorisztikusan hat. Ezért szeretem a fotó manipulációkat. Ezután következtek a random ellőtt személyfotóim. Egy egymáshoz bújó, boldogan nevető emo vagy goth párocska. Olyan aranyosak voltak. És jó volt a kedvük, titokban lekattintottam őket. Ezután egy sötét kendőbe burkolózó, de csodaszép zöld szemű asszony, majd egy magányosan a stégen álldogáló sötét alak, melyet télen fotóztam a szomorú fűz csupasz, lekonyuló ágai mögül. A képet fekete fehérben készítettem el,  a háttér a homályosabb és a fűz ágai élesek. Ezután egy a tavaszi szélben, kitárt karokkal, boldog mosollyal álldogáló lány, akinek a hajába belekapott a szél. Majd egy utcán sétáló járókelő, kinek barázdás homloka, fáradt szemei arról árulkodnak, hogy magában viaskodik. Mind-mind csupa idegen voltak, akiket titokban fényképeztem le, de akiknek megmutattam a képet, miután ellőttem és azt mondták, megtarthatom, mert tetszett nekik. Ezek voltak a kedvenceim, a spontán fényképezett képek, és nem a beállított stúdiófotók, ahol a modellek pózolgatnak. Imádtam elkapni és megörökíteni egy-egy röpke pillanatot az életből az utókor számára. Ám az utána következő és egyben utolsó képre nem számítottam. Nagyon nem számítottam. Nee, csak ezt ne!!! Hogy került ez ide???? Én ezt nem...nem adtam oda anyunak. Honnan szedte????
Egy derűs, angyali arc szerepelt rajta, fülig érő, sugárzó mosollyal és égszínkék, csillogó szemekkel. A nap fénye megcsillant arcának egyik oldalán és olyan volt, mintha glóriát vont volna a feje köré, mintha az aurája jelent volna meg a szemeink előtt. Aranybarna haja csak még világosabbnak tűnt. Csodálatos volt. És annyira élő. És olyan boldog volt. Olyan boldogok voltunk. És mikor ránéztem a képre, mégis összeszorult a szívem. Könnyezni kezdtem. Ő nem egy idegen volt. Ő Aaron volt. Az én angyalom. A srác, aki a világot jelentette a számomra. És már nincs többé. Az a mosoly soha nem lesz már az enyém, az a tekintet soha nem néz már rám úgy, mintha csak engem látna és senki mást ezen a földön. A könnyeim patakokban törtek elő, zokogva kaptam ki Avery kezéből a képet.
- Bocsáss meg...de...ez a kép...ez nem...publikus. - szipogtam az orrom alatt, majd a fotóval a kezemben beszaladtam a konyhába és becsaptam az ajtót. A mellkasomhoz szorítva lecsúsztam a földre és csak zokogtam. Megállíthatatlanul, ahogy előtörtek belőlem az emlékképek. Miért nem tudok tovább lépni??? Miért nem? Már fél évvel ezelőtt történt és még mindig úgy fáj, mintha csak tegnap vesztettem volna el. Mintha csak tegnap szakadt volna rám a sötétség és távozott volna a fény az életemből. Anyu, hol vagy már! Siess vissza, kérlek! Elrontottam...mindent elszúrtam. Nem voltam képes abbahagyni a bőgést, feltápászkodni és visszamenni a kedves lányhoz. Össze voltam törve, a szívem rettenetesen fájt mellkasom mélyén. Anyu kérlek, gyere meg gyorsan!  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Hétf. Feb. 05, 2018 8:57 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője



©️redit




Charmie & Ave
photos and you



K
épek néha sokat tudnak mesélni. A színek, a kompozíciók, a kimondatlan szavak, melyek látványba vannak foglalva, néha többet jeentenek annál, mintha kimondanánk. Nem voltam fotós, nem láttam sosem bele a látvány adta lehetőségekbe, igaz, régen imádtam rajzolni, de lassan kikopott, ahogy az az ártatlan Avery haldokolni kezdett. Elfordultam a művészettől, mert egyszerűen csak önmagamat láttam benne és mindazt, ami lettem. Egy bájos külső és egy rothadó jellem teli vággyal. gyarló lettem, mint a legtöbb ember… Tönkretettem másokat, megöltem másokat, hogy én éljek tovább…
Az első párat átlapoztam, nem különösebben fogtak meg a tájképek, persze vannak hihetetlen szépek, de nincs jelentsük. Szépek, látványosak, gyönyörűek, de nem több, annyira nem hoztak lázba, de mikor aztán a képek témája is felváltódott, egyre több értelme volt az albumnak. Charmaine nem csak jól fotózott, hanem meglátta a dolgokat egy-egy kompozícióban. Jobban érdekelt két bogár harca, mint egy tájkép, ez biztos. Talán, a jelentés, talán mert én is hasonló vagyok csak emberbe kivetítve… Hmm, nem szerettem saját magammal lelkizni, most mégis azt kellett észrevennem, hogy ott kötöttem ki, saját lelkivilágomat nézegetem, és továbbra sem örülök amit látok, pedig rajtam múlna a változás, és… mégis. Nem hogy javulnék, hogy fejlődnék, hogy kilábalnék lelkem posványából, hanem egyre inkább süllyedek el. Hirtelen a nap fénye kifakult, nem éreztem olyan melegnek, olyan édesnek, sokkal inkább szürkének. Hirtelen másképp kezdtem látni a világot, úgy, ami nem tetszett nekem… Ennek a napnak nem ilyennek kéne lennie, és mióta felkeltem, most éreztem először, hogy nem vagyok való ide. Egy kiállításra, ahol nézegetem más könyvét, miközben este kijutok az utcára és valakit megölök, micsoda feszültség az életemben…
Lapozgattam tovább, valamelyiken megakadt a tekintetem, valamelyiken nem. Az embereket pedig átlapoztam nagy sóhajjal. Nem akartam látni azt az életet, amit én nem élhetek. Tudom, önző egy dög vagyok, de minek szenvedtessem magamat?
Elértünk az utolsóhoz, és én már csuktam volna is be, mikor meghallottam, hogy Charmaine sírni kezd rá, majd kiszedi kezemből a könyvet. Mi? Valami rosszat tettem? De hisz nem csináltam semmi…
- Mi… én nem, csak… - kezdtem bele, ahogy a fiúra siklott a tekintetem. Nagy szerelem, akivel történt valami? Hála a jó istennek, semmi ilyenbe nem csaarodtam bel jó ideje. Mármint persze, voltam szerelmes, de nem mondanám, hogy azt éreztem volna, hogy nem tudnék élni tőlük, talán emiatt vészeltem át inden időszakot utánuk, de a lányt így látni, aki minden zokszó nélkül elrohan és becsukja az ajtót, én pedig csak értetlenül ülök tovább. Miért? Mit keresek itt?
Felsóhajtottam, miközben megdörzsöltem arcomat és talpraálltam. Nem tudom, hogy mi vezérelt az ajtó felé, de arra indultam el, ahelyett, hogy leléptem volna innen a fenébe már…
- Bocsi én… - álltam meg az ajtó előtt, majd kopogtam egyszer és kétszer. Mit mondjak? Sajnálom? Miközben rázza a zokogás? – Beengedsz? – bukott ki ajkaimon a furcsa kérés. – Nem fogok semmit sem kérdezni vagy mondani, beengedsz? – kérdeztem meg újra tisztességesen. Ki tudnám rúgni az ajtót, de most még emberi szinten játsszuk ezt a szituációt. Én kérek, ő pedig helyesel vagy megtagad, mint a normális emberi kommunikáció, hát nem?
Nem kell elmondania, hogy ki volt, nem kell egy árva szót sem mondania, nem is különösebben érdekel, de valahogy mégsem akartam úgy távozni, hogy tudom, közben ő sír… - Charmaine… - próbálkoztam újra barátias, kellemes, nem éppen hangos hanggal, de azért meg is hallja, remélem, veszi a fáradtságot legalább figyelni. Újra kopogtam, majd az ajtónak dőltem. Na, kinn vagy benn?

- || 553|| :3 ||







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Szer. Feb. 07, 2018 11:01 pm
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



Ave & Charmie

Összeomlottam, nagyon rosszkor jött. A lehető legrosszabbkor. Mikor lesz már ennek vége???? Talán soha nem fogok túllépni Aaron halálán, talán örökre emészteni fog a métely, belülről felfal és örökké azon fogok rágódni, mi vagy inkább ki lehetett a tettes. Azt hittem, azok után, hogy elvesztettem a kontrollt magam felett, majd szépen fogja magát és itthagy, de nem így történt. Hallottam a lépteit, ahogy az ajtóhoz közeledett. Bár az lehetett volna anyu is, de ő már a bejáratnál a nevemet kiáltaná. Nem tudtam abbahagyni a sírást, mintha már vagy egy éve nem hullattam volna egyetlen egy könnycseppet sem. Már azon is elgondolkodtam, hogy vajon honnan jön ez a sok könny, miért nem apadt még ki, mikor Avery hangjára lettem figyelmes. Nem ment el, nem hagyott magamra. Megkérdezte, bejöhet e hozzám. Charmie! Szedd össze magad, de nagyon gyorsan! Nem lehetsz ennyire gyenge és béna, nem!!! Aztán megkérdezte még egyszer. Szipp, szipp. Már a nevemet is hallottam az ajtó túlfeléről, mikorra sikerült annyira lenyugodnom, hogy erőt vegyek magamon és megszólaljak.
- Mindjárt...- szipogtam, miközben feltápászkodtam a földről, majd a két kezemmel megtötöltem a szemem sarkát, ami körülbelül annyit ért, mint múmiának a Nivea, mert a szemeim feldagadtak és elképzeltem magam, hogy megijednék, ha a tükörbe néznék. Még mindig szipogva, óvatosan kinyitottam az ajtót, majd kikukucskáltam. Avery az ajónak támaszkodott, csoda, hogy nem esett be rajta, ijedten húzódtam hátrébb.
- Bocsiiiii, nem tudtam, hogy nekidőltél!!! - szabadkoztam. Ismét. Hogy ez engem miért is nem lep már meg? Miután bebengedtem őt, úgy éreztem, ha már vette a fáradtságot, és nem hagyott faképnél, akkor elmondom neki, hogy miért is akadtam ki.
- Sajnálom, hogy látnod kellett ezt...néha megesik velem, de csak akkor, ha sokat gondolok rá. Ő volt a barátom. - mutattam meg neki Aaron fotóját.
- Aaronnak hívták. De meghalt. Nyáron. Megölték. Előttem. - foglaltam össze nagyon röviden és tömören a kiborulásom okát, majd kifújtam a levegőt. Azt mégsem mondhattam el neki, hogy szerintem nem ember tette, hanem valami nem emberi, valami ördögi teremtmény. Egyenes úton az Eichen-házba küldött volna. De minimum itt hagyott volna egy szó nélkül.
- Azt hiszem rám férne egy kis édesség. Miért nem megyünk el sütizni, miután anyu megjött? A vendégem vagy valami finomságra. - vetettem fel az ötletet és halvány mosoly jelent meg arcomon.
- Csak kérlek ne áruld el anyunak, hogy mi történt, ha megjön! Nem akarom,
hogy emiatt is aggódnia kelljen.
- kértem őt a nőzim alatt szipogva. Előkotortam egy zsepit a zsebemből, elfordultam, kifújtam a nózim, majd kinyitottam az ajtót
- Azt hiszem, most már jól megleszek. Gyere, igyuk meg a teát, míg anyu vissza nem tér. Talán már ki is hűlt teljesen. - kiléptem a konyhából, majd visszasétáltam a kanapéhoz, ráhuppantam, majd két tenyerem közé fogtam a bögrét és belekortyoltam a teámba. Még éppen langyos volt.
- Ha szeretnéd, megmikrózom neked a teát, hogy melegebb legyen. - ajánlottam fel, majd hirtelen eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hogy tetszettek neki a képeim. Megköszörültem a torkom.
- Mit szóltál a fotókhoz? Még meg sem kérdeztem. - tettem fel a kérdést. Igazából semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, miközben a képeimet nézegette, néha sóhajtott egyet, hümmögött, de nem tudtam mire vélni. Talán unalmasnak találta? Vagy elgondolkodtatónak? Vagy vegyesfelvágott, egyik tetszett neki, másik nem igazán? Izgatottan elkezdtem morzsolgatni az ujjaimat. Hülye szokásom, de mikor kicsit vagy nagyon ideges vagyok, mindig ezt csinálom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Apr. 14.

Tartózkodási hely :
♛ Hell and Earth ♛

Foglalkozás :
♛ Not want to know ♛


Pént. Feb. 09, 2018 3:19 pm
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló őrzője



©️redit




Charmie & Ave
photos and you



N
em is tudom, hogy mit kéne csinálnom ilyen helyzetben. Olyan életidegen tőlem, hogy valaki máson gondolkodjak úgy, hogy nem a halálát tervezem. Hanem, olyan emberien… És ez furcsa. Ez ténylegesen furcsa, nem megszokott a számomra, mégis ott ácsorgok az ajtónál, mint egy idióta és remélek valamit. Kinyitja? Talán. Istenem, de hülye vagyok, hogy reménykedek. De azt hiszem, nincs is jobb dolgom… Úgyhogy belefér igazán!
Végül csak megszólal, mire majdnem hangosan felsóhajtok. Ez már jó, legalább nem zárja ki a külvilágát. Akármi is történt, egy biztos, rosszat én nem akartam. Sok mindenkit átkozom, kívánom a halálát, de most teljesen ártatlanok voltak a szándékaim.
Csak nyílik az az ajtó, mire épp hogy nem dőltem és terültem el a padlón, de volt annyi reflexem, hogy a másik irányba hőköljek meg, így talpon maradtam. Huh, ez hajszálon múlt.
Szemügyre vettem újra az ismerős arcot, kinek szemei most vörösek voltak és enyhén feldagadtak, arca is kipirosodott, pedig csak pár perce rohant el. Még csillogott bőre a könnyektől, de nem volt miért szánnom. Mindenkinek van az életében mélypont, amit nehezen felejt, nekem is volt, csak éppen én elástam, mivel túllépni sosem fogok tudni rajta. Könnyeket már nem ejtek, de nem mondom, hogy könnyű erősnek lenni. Sosem könnyű annak lenni, mindig vannak körülmények, amik rántanák az embert… És ezeket kell megtanulni kezelni. Lehet, neki még viszonylag friss az élmény és ezért, vagy túl mély? Ki tudja, semmi közöm sincs hozzá, azonban ő mégis elmeséli. Szemrebbenés nélkül hallgatom a rövid beszámolót. Aaron és meghalt előtte…. Sors, milyen játékot űzöl te a világgal, hogy egy ilyen ártatlan lánnyal is ezt műveled.
- Sajnálom – böktem ki. Veszteség… Egy költő egyszer felírta egy kőre, majd azt összekarcolta, mivel a veszteséget nem lehet elmondani, csakis érezni… Én mit vesztettem? A szüleim és a múltam, de 6 év alatt képes voltam új lappal kezdeni, azt hiszem.
- Ne aggódj, nem történt semmi – jegyeztem csak meg. Nem akartam ráneheztelni, sem nyomást gyakorolni, mielőtt még a légkör rossz irányba fordulna el. Így is beszélt hozzám, bizalmat adott nekem és én ezt a bizalmat képtelen voltam visszanyújtani neki. Sajnálom, Charmaine, de ha azt várod, hogy megnyílok előtted, tévedned kell… Nem azért, mert nem tehetném, csak rettegek, hogy a felépített világom egyszer összeomlik. Elmosolyodtam csak. – Rendben van, köszönöm a meghívást és örömmel veled tartok – bólintottam rá. És tényleg, jókedvvel tartottam vele, még ennek az incidensnek ellenére is… Furcsa, de olyan egyszerű volt vele beszélgetni, még ilyen témákkal is.
- Nekem nem jár el a szám. – húztam végig ajkamon az ujjamat és úgy tettem, mintha lelakatolnám és a kulcsot eldobnám. – Biztonságban van nálam a titkod, ne aggódj – kacsintottam. Kinek mondanám el? Senkire sem tartozik, csakis rám és Charmaine van annyira felnőtt, hogy eldöntse, kinek miről beszél, én nem avatkozhatok bele az életébe. Jobb is, hogy nem teszem meg…
- Nem szükséges, teljesen jó így, legalább nem ég le a torkom -kuncogtam fel szórakozottan, miközben visszasétáltunk és a teámért nyúltam. Nem kellett sok, hogy megigyam, és annyira kihűlt már valóban, hogy pár korty alatt be is végezze sorsát. Elfogyott. Finom volt amúgy.
- Öhm… Nem vagyok egy művész, hogy bármennyit is érjenek szavaim, de nekem tetszettek. A tájképek annyira nem, mert nem különösebben voltak többek a szépségeiken kívül, de a közelebbi természetfotóid nagyon is. Bár, érdekes, hogy arcokkal nem foglalkozol mint édesanyád – böktem a kiállításra, ahol száz arc is velem szemben állt, és mégis Charmaine egyetlen egy arcot sem fotózott Aaronon kívül. Lehet ezért? Ki tudja, ő tudja… Lehet, ez még változni fog. Még bármi lehet, ebben a szerkezetbe én nem látok bele, saját életemet is nehezen koordinálom, nem hogy másét akkor.
- Remélem, egyszer a te képeid is falra kerültem – Itt ez a kiállítás, akár Charmaine képei is kinn lehetnének. – Arra a kiállításra szeretnék elmenni – vigyorogtam rá jóízűen, szinte elfeledve, hogy éppen két perccel ezelőtt sírta vörösre a szemeit, de inkább túllendültem a dolgon, ha ez neki is megfelelt. Ha nem, én hallgatóságnak tökéletes vagyok, de nem több, beszélni nem nagyon fogok magamról…Sajnálom, Charmaine.

- || 553|| :3 ||








Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Hétf. Feb. 19, 2018 4:27 am
ember: erőtlen személy, köztünk mégis a legerősebb



Ave & Charmie

Szerencsére még azelőtt sikerült összeszednem magam, mielőtt faképél hagyott volna és mielőtt anyu visszatért volna. Tudom, hogy tudja, hogy még fáj nekem ez a seb, még nem tudtam túllépni Aaron halálán, de se ő, se apu nem piszkálnak vele. Viszont azt sem akarom, hogy fölöslegesen aggódjanak miattam, így is van elég problémájuk. Nekik is. És mindenki másnak ezen a bolygón. Mindenkinek megvan a maga keresztje, ez az enyém, nekem kell megbirkóznom vele. Egyedül. És Averyt sem akartam belerángatni a kesze-kusza, kattant gondolatfoszlányaimba. Ígyis nagyon kedves volt hozzám, nem hagyott magamra és még meg is ígérte, hogy ez a kis incidens nem lát soha napvilágot. Elmosolyodtam, mikor elhúzta az ujjait ajkai előtt, mintha lecipzározná és még le is zárta. Máris nagyon megkedveltem őt.
- Köszönöm! És szólíts nyugodtan Charmie-nak, az a becenevem. - kértem tőle, majd megittam a teám maradékát. Az övé is elfogyott hamarosan, majd miután kiürítette a bögréjét, elmesélte, mit gondolt a képeimről. Ideges voltam, közben végig az ujjaimat morzsolgattam. Hülye egy szokás és igazából azt sem értem, minek is vagyok ideges az ilyen pillanatokban, lehet lassan már Xanaxra lesz szükségem, mert minden apróság miatt a gyomrom görcsbe rándul. Végül megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mert nem kaptam rossz kritikát. Igaz, nem mindegyik képemért volt oda, de ugye nem tetszhet minden egyes képem minden egyes élő embernek ezen a földön. Bennem volt ez a megfelelési kényszer és tudtam ugyan kezelni a negatív kritikát is, csak mindig letört először. Mert jó akarok lenni valamiben. És most nem a tanulásról beszélek, mert az alap a mi családunkban. Örültem mikor megjegyezte, hogy szívesen elmenne az én kiállításomra is. Reméltem, komolyan is gondolja, és nem csak azért ilyen kedves velem, hogy meg ne bántson. Még bele is pirultam. Éreztem, mikor történik meg a folyamat, abban a szent minutumban, ahogy az arcom lángolni kezdett.
- Jujj, köszönöm szépen! Bár annyira még nem vagyok jó, hogy önálló kiállításom legyen, de igyekszem folyamatosan fejlődni. Ígérem, ha eljutok arra a szintre, te leszel az első, akinek elküldöm a meghívót! - csacsogtam vidáman, miközben elképzeltem, ahogy saját galériát nyitok és ahogy kirakják a képeimet a falra, dirigálhatok nekik, mint anyu szokott, hogy kicsit jobbra, kicsit balra, kicsit ide, kicsit oda. Na jó nem. Én nem fogok dirigálni senkinek sem és amúgy sem úgy rendezném el a kompozícióimat, ahogy anyu szokta, más az ízlésünk. El is gondolkodtam Avery szavain, hogy arcokkal nem foglalkozom. Vajon miért preferálom inkább a természetet, semmint az embereket?
- Ritkán, de szoktam embereket, még ritkábban arcokat fotózni. Én a spontaneitás híve vagyok, nem a megrendezett fotóké. Jobban szeretem úgy elkapni az emberek pillanatait, hogy nem tudnak róla. Hogy nem kell megjátszaniuk magukat, hogy csak önmagukat adják. Mert mikor az ember a kamera lencséi elé kerül, megpróbál felhúzni valami maszkot, megpróbálja a legjobb képet festeni magáról, amit másoknak is láttatni enged. De én az emberek reális lényét szeretem megörökíteni, az érzelmeiket átadni egy képpel. A boldogságot, szomorúságot, szerelmet, fájdalmat, kételyt, félelmet és mindent, amit önmagába fojt, mikor megpillantja, hogy fotózzák. És nem sok ilyen pillanatot engedtek megörökíteni eddig. Voltak akiknek tetszett a kép, amit készítettem róluk titokban és megengedték, hogy megtartsam, sőt el is kérték tőlem, hogy nekik is meglegyen és sajnos voltak olyanok is, akik kitöröltették velem és már perrel fenyegetőztek. Ezért preferálom a természetet. Az sosem hazudik, soha nem bújik álarcok mögé, mindig a saját lényét adja. És az állatok is.- hosszadalmasan feleltem a kérdésére. Igaz, lehet manipulálni már szinte minden képet, de a fotómanipulációt nem sokszor használom és nem is arra, hogy valakiből elvonjak vagy hozzáadjak. Mert a képről eltüntetheted ugyan a narancsbőröd, azt láttathatod másokkal, hogy tökéletes vagy, de a való életben nem tudod csak úgy kiradírozni se a narancsbőrt, se a problémáidat. Ezeket neked kell megoldanod, hogy eltűnjenek. Hosszadalmas és talán unalmas elmélkedésem után anyu meg is érkezett és bocsánatkérések közepette köszöntötte Averyt.
- Sajnálom kedveseim, de hatalmas dugóba keveredtem, azt hittem, soha nem érek már vissza. - magyarázta, miközben lettette a kávéját az asztalra, majd levette elegáns vászonkabátját és a fogasra akasztotta.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Laura Wilson vagyok. Miben segíthetek Önnek? Gondolom a lányom már minden információt megosztott Önnel a galériával és a kiállítással kapcsolatban. - mosolygott Avery-re a hatalmas kék szemeivel. A szemeimet anyutól örököltem, ahogy Cheryl is. Charline apa zöld szemeinek színét kapta meg. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy bárcsak úgy mehetnék haza egyszer, hogy a nővérem ismét ott lenne velünk és a kacagása újra visszhangzana a házban. És ha meg is halt, amibe bele sem akarok gondolni, legalább kapnánk vissza őt, hogy el tudjuk temetni tisztességesen. Emiatt sír folyton anyu és imádkozik apu. Anyu azt hiszi, Cheryl még él, apu pedig szeretné megadni a lányának a végső tiszteletet, egy rendes keresztény temetést. Én már nem tudom, mit higgyek. Él még vajon a nővérem? Ha igen, hol lehet? Ki miatt nem tud hazajönni? Mi történhetett vele? És ki az a fura férfi, aki már szinte kísért álmaimban? Akivel utoljára láttam beszélni? Akit már az utcára is haluztam többször? És azt valóban csak haluztam, vagy tényleg ott volt, tényleg feltűnt? És ha már nem él Cheryl, miért nem találták még meg a testét?? Egyáltalán miért rabolták el vagy miért ölték meg, ha megölték??? És Aaront vajon ki vagy mi gyilkolta meg??? Ugyanaz a személy lenne?? Az a férfi, akit haluzok? De akkor ő nem is ember?? Vagy tényleg egy állat ölte meg és én már kezdek teljesen becsavarodni???? Megannyi kerdés visszhangzott a fejemben, a kérdőjelek csak úgy gyűltek és gyűltek a fejem felett. Ki akartam kapcsolni, nem akartam ezekre az abnormális gondolatokra fókuszálni, mint ember, nem ember, halott, nem halott. Miután anya és Avery befejezték a beszélgetést, megszólaltam.
- Anyu, Avery megnézte a képeimet és nagyon tetszettek neki. Meghívtam sütizni a Patisserie Valerie-be. Úgyhogy, ha nem baj, most el is mennénk. - néztem rá kérlelően, tudtam, hivatalosan még beteg vagyok és otthon kellene feküdnöm, nem cukrászdákba járogatnom, de ki kellett szellőztessem egy kicsit a fejem, friss levegőre vágytam és valami édes dologra. Jó habos sütire.
- Rendben, elmehetsz vele, de utána gyere ide vissza, mert hazaviszlek. Nekem még el kell mennem nagybevásárolni a vasárnapi ebédhez. - felelte, mire mosolyogva arcon pusziltam és szedelőzködni kezdtem.
- Meglátod Avery, a Valerie az édes édenkert, isteni sütemények vannak ott, mindig onnan rendeljük a tortát is és nyáron fagyiért is oda járunk. - locsogtam neki kedélyesen. Valóban meg akartam hálálni a kedvességét és ha szereti az édességet, akkor a Valerie maga lesz a megtestesült sütimennyország a számára.
- Charmie! Tekerd a nyakadra a sáladat is! És ha már ott jártok, kérlek hozz nekem egy Charlotte szeletet. - kacsintott rám anyu, mire visszakacsintottam és jól körbetekertem a nyakamon a sálat, a végén már majdnem bele is fulladtam. Ő is imádta az édességet, de igyekezett vigyázni az alakjára, így csak ritkán bűnözött velem, apuval és Linnel. Miután kiléptünk az ajtón, csípős hideg csapta meg az arcomat. Avery felé fordultam.
- Még szerencse, hogy a Valerie csak egy sarokkal arrébb van. Elég zimankós ma az idő. Neked mi a kedvenc süteményed? - érdeklődtem tőle. Ha már szert teszek egy új barátra és reméltem, hogy igen, akkor már kicsit meg szerettem volna ismerni, és ez a kérdés épp kapóra is jött.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
More and less - Ave & Charmie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: