• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Nem vagyok itt!


Hétf. Szept. 17, 2018 6:14 pm
☇ Kingsley Arts School

Vendég

Szer. Szept. 12, 2018 8:28 pm
☇ World of Witchers

Vendég

Hétf. Szept. 10, 2018 7:25 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Dan & Charmie - I'm not a stalker just a crazy artist










avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Szer. Jan. 31, 2018 9:16 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Dante & Charmie

Szombat délután volt és kellemesen sütött a nap, végre nem borús felhők takarták az eget. A hőmérséklet sem volt túl alacsony, ezért úgy gondoltam, kimegyek egy kicsit a természetbe fotózgatni. Anyu éppen New York-ban volt, aput meg lekötötte a gyülekezet, Charline pedig a barátnőivel ment el a városba. A meleg, kötött sapkát a fejemre húztam, felvettem a kabátomat, a gépemet a nyakamba akasztottam és már útnak is indultam. A külváros felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy van ott egy romos, elhagyatott ház, amit mindig is le akartam fotózni. Utamat először rendbeszedett, csinos, színesre mázolt falú házak kísérték, a kerteket pontosan lenyírt bokrok, színes virághalmok és sziklakertek tették gazdagabbá. Ahogy egyre haladtam kifelé a külvárosi rész felé, egyre kevésbé mutatós házak mellett sétáltam el. Végül már csak lerobbant kis kunyhók, lakókocsiparkok mellett kötöttem ki. Ott volt az a rozoga ház is, ami valamikor pompázatos lehetett, talán a viktoriánus korszakban. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen régóta állhatott már elhagyatottan, az idő viszontagságainak és a tolvajoknak kiszolgáltatva. Bár egy tábla hirdette, hogy tilos a bemenet, engem nem állított meg. Átmásztam a kerítésen, majd nindzsakommandóst játszva belopóztam a házba. Amint beléptem a nyikorgó ajtón, megelevenedett a képzelőerőm és már kattintgatni is kezdtem. Egy apró méretű pók ereszkedett le a kezemre a plafonról, kisebbfajta szívrohamot okozva nekem. Nem különösebben kedveltem a nyolclábú teremtményeket, de eleresztettem és inkább róla is készítettem egy képet.
- Ez az! Te vagy a tökéletes modell, pókocska. - mosolyodtam el, majd a falak mentén tovább haladtam, miközben elképzeltem, hogy régen biztosan egy család élt és mozgott itt az ősöreg falak között. Bár akkor a tapéta még nem lehetett ilyen kopott.
- Milyen szép is lehetett valaha. - sóhajtottam fel. Na igen. Az idő vasfoga mindent elpusztít előbb-utóbb. Még engem is. Megöregszem, nem fog kímélni engem sem az idő, egyre közelebb és közelebb táncolom magam a halál kitárt karjaihoz. Megráztam a fejem a gondolatmenetemre. Már megint ilyen sötét gondolatok, Charmie! Kifújtam a levegőt, majd tovább haladtam, fel a rozoga lépcsősoron és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem szakad le alattam. Szerencsére nem így történt. Fent is lőttem jó sok képet, majd a törött üvegű ablakhoz sétáltam és kitekintettem rajta. Egy fiatal srác sétált az utcán, látszott, hogy el volt merülve a gondolataiba, a homlokán barázdák futottak végig. Érdekesnek találtam őt, és szerettem a spontán ellőtt képeket, így csak felkaptam a kamerám és titokban elkezdtem fotózni az idegen srácot.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
20

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Csüt. Feb. 08, 2018 6:54 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




charmie & dan
why can't everyone
just leave me alone for a while?!

Az utóbbi időben szokásommá vált a várostól távol tölteni az időmet.
Féltem emberek közé menni. Nem akartam az ismerőseim, barátaim előtt mutatkozni. De legfőképp azt nem akartam, hogy fékezhetetlenül nekiessek valakinek, mikor rám tör az éhség. Úgy éreztem, minél távolabb vagyok az emberektől, annál jobb.
Az életem amúgy is egyre zűrösebbé kezdett változni, s legszívesebben eltűntem volna a föld alá, míg le nem csillapodnak a kedélyek, vagy csak rá nem jövök, mégis mit kéne tennem, hogy visszakapjam a normális életem. Már ha beszélhetek úgy normális életről, hogy közben emberek húsát kell letuszkolnom a torkomon az életben maradásért.
Mindez talán jóval könnyebben ment volna, ha legalább egy emberről tudom, hogy mellettem áll.
Tény, hogy a körülöttem lévőket sorra taszítottam el magamtól; nem válaszoltam a telefonhívásokra; elérhetetlenné váltam minden közösségi oldalon és nem sűrűn jártam ki a házból, beleértve az iskolát is. De nem is ezekre a személyekre gondolok. Őket nem akartam kitenni semmiféle veszélynek, főleg, hogy a többségük védtelen és könnyedén sebezhető. Emellett pedig véget kell vetnem a magamban vívott harcnak is, s ameddig annak nincs győztese, addig képtelen vagyok úgy folytatni az életem, ahol abbahagytam, mielőtt egy wendigo rám támadt, hogy tönkre tegyen mindent, amit addig gondosan felépítettem.
Azonban a személy, akire én gondoltam, az a bátyám.
Bárhogy is nőttünk fel, bármennyire is különbözünk, már csak ő maradt nekem. S bár ott van velem, mégsincs igazán ott. Így bármennyire is rossz kimondani, de tényleg egyedül maradtam. Persze ez az én küzdelmem saját magam ellen, egyedül csak én vagyok képes felülkerekedni a másik énemen. Mégis úgy érzem, némi támogatás jó lenne. Vagy csak hogy valaki azt mondja, nem vagyok egyedül, még akkor sem, ha így gondolom.
Mindemellett tudom, hogy minden embernek vannak problémái, s nem hiányzik nekik még egy. Főleg nem másé.
Bár az egész napot a gondolataimba merülve töltöttem, így sem akartak elcsendesedni a hangok a fejemben, ahogy egyre közelebb kerültem a városhoz. Sőt, inkább csak egyre hangosabbak lettek a gondolataim, ahogy a félelem kezdte átvenni a testem felett az irányítást, elvégre sosem tudhattam, éppen mikor tör elő a wendigo felem, akit semmi más nem érdekel csak az éhsége.
Végül gondolataimból sikerült kizökkentenie valaminek.
Bár csak tompán, sorozatos kattanások hangját hallottam, valahonnan felülről. Talán az egyik épületből jöhetett, bár elég irreálisnak tűnt, elvégre az itteni házakban már évek óta nem lakott egy lélek sem. A város ezen része eléggé kihalt volt.
Egy pillanatra megálltam, hogy körbe nézzek, végül nem telt sok időbe, hogy kiszúrjak egy rózsaszín hajú lányt fényképezőgéppel a kezében, az egyik ablakban, mely egy romos házhoz tartozott.
- Hé, te! – Kiáltottam fel morcosan, miközben láttam, hogy nem igazán zavartatja magát, amiért lebukott. Már csak a vaku hiányzott, de így is egyértelmű volt, hogy én vagyok a képe főszereplője. – Mégis mi a fenét művelsz?! – Kérdeztem kissé ingerülten.
Egy másik napon talán fele ennyire sem reagáltam volna indulatoktól fűtve, azonban ilyen lelki állapotban képes lettem volna összeveszni bárkivel bármin. Ennek gondolatán pedig még én magam is meglepődtem, elvégre a nyugodtságomról voltam híres világ életemben.
Sajnos az utóbbi időben nem csak önmagamat, de a türelmemet is elveszítettem.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Hétf. Feb. 19, 2018 2:15 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Dante & Charmie

Úgy gondoltam, ez egy ártatlan kis romfotózás lesz a maga kísérteties bájával. Tévedtem. Amint kiszúrtam az errefele kószáló srácot és megláttam az arckifejezését, szinte viszketett a tenyerem, hogy a kezembe kapjam a kamerámat és megörökítsem a pillanatot. Volt valami abban az arcban, amit el akartam kapni az utókor számára, így gondolkodás nélkül fogtam a drága kis gépemet, Sunnyt, a szemem elé toltam, rázoomoltam a srác arcára és bőszen kattintgatni kezdtem. Ám miután ide-oda kezdett nézelődni, majd hirtelen feltekintett és a zoomolt kamerán keresztül láttam ahogy pontosan a lencsébe nézett, vagyis a szemembe, lefagytam egy pillanatra. Vagyis reménykedtem benne, hogy csak egy pillanat töredékrésze alatt történt az egész. De kiszúrt. Jól kiszúrt és máris felordított nekem. Abban a szent minutumban lebuktam, majd a földre csüccsenve a falnak dőltem. Attól a dühös arckifejezéstől, amit a lencsén keresztül láttam, úgy megijedtem, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Beparáztam. Ez a srác most ide fog jönni és kitekeri a nyakad Charmie! Lehet ő az előbb üt, aztán kérdez kategóriába tartozik, neked is pont az ilyen srácokat kell kifognod és hülye stalker lesifotós módjára lefotóznod. Mért nem maradsz egyszerűen a természetfotóknál??? Vagy annál a csinos kis póknál? Nyugi Charmie, lehet nem is foglalkozott vele és már el is ment. Óvatosan feltápászkodtam a földről, majd alulról felkukucskáltam az ablakba, hogy megnézhessem, mi a helyzet odakint. A srác már nem volt ott. Kifújtam a levegőt megkönnyebültségemben. De várjunk csak? Lehet már bent is van a házban! A fülemmel sasolni kezdtem, hogy hallok e valami gyanús hangot, az öreg fadeszkák nyikorgását, de egy kukkot se hallottam. Jobb lesz hazamenned Charmie, ennyit a mai fotózásról, épp elég is volt ez mára. Azért a biztonság kedvéért átváltottam ninjamódba és megpróbáltam hangtalanul eliszkolni. A falhoz simulva indultam meg és mindig óvatosan kikukucskáltam, közben a szívem meg ezerrel dübörgött már a torkomban. De komolyan, most miért félsz ennyire? Talán mert ki tudja, milyen mentalitással rendelkezik a srác, aki ilyen elhagyatott romtelepen cselleng és aki úgy nézett fel rád, mint aki menten megfojt? És te meg egy romos házban vagy, ahol hiába is kiáltanál segítségért, a kis pók barátodon kívül senki meg nem hallaná? És egyáltalán miért vagy ennyire idióta Charmie, mikor tudod, hogy a világ veszélyes hely, és bármikor elrabolhatnak vagy széttéphetnek, mint ahogyan azt a nővéreddel és a szerelmeddel is tették?? Ostorozni kezdtem magamat, mindig ezt teszem, ha hülyeséget csinálok. Sajnos az, hogy el akartam játszani a ninját, még nem jelentette azt, hogy valóban az is voltam. A legnagyobb csendbe is belerondított az öreg deszkák nyikorgásának zaja. A lépcsőn is totál parában, szinte lábujjhegyen osontam lelefe, majd körbenéztem és beszaladtam a valamikori nappaliba, ahol a falnak dőltem és kikukucskáltam az ajtón, majd miután senkit sem láttam, elégedetten csuktam vissza, de csak én lehettem olyan szerencsecsomag, hogy megnyikordult. Most szórakozik velem ez a ház? Abban a szent minutumban, ahogy megfordultam, hogy körbenézzek, hova is bújhatnék el addig amíg tökéletesen biztos nem lehetek abban, hogy egy lélek sem jár erre, ha élő, ha holt, szembe fordultam egy mellkassal. Atyaég! Aztán ahogy a tekintetem egyre feljebb siklott a mellkas tulaján, úgy ért a sokkoló felismerés, hogy az a srác nézett le rám bosszúsan, akit lelesifotóztam. Azonnal az arcom elé kaptam a kezem védekezésképpen.
- Kééééérlek! Ne bánts, nem vagyok sunyi kukkoló és nem is dolgozom az FBI-nak vagy egy megbízottnak sem, aki esetleg fotókat akarna rólad, sőt még ártani sem akarok neked, csak megláttam az arcod...és...és megfogott valami a tekintetedben, ahogy elgondolkodtál és meg akartam örökíteni azt a különleges pillanatot és...- hadartam és közben rájöttem, hogy eléggé cikis kimagyarázást karattyoltam végeláthatatlan sorban neki, míg ki nem fogytam a szuszból és nem kellett újra lélegeznem. Óvatosan kikukucskáltam a kezeim között, még nem lendült az ökle, hogy kiüssön, amiért összehordok itt hetet, havat.
- Amúgy mi vagy te, egy szellem, hogy hangtalanul közlekedsz?? Rámhoztad a szívbajt. - érdeklődtem még mindig a kezeim között kukucskálva és közben azon gondolkodtam, hogy lehetek ennyire dinka, hogy még hergelem is. Te nem vagy százas Charmie, teljesen megkergültél.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
20

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Kedd Márc. 20, 2018 8:35 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




charmie & dan
why can't everyone
just leave me alone for a while?!

Mikor a lány hirtelen eltűnt az ablakból, azon kezdtem gondolkozni, vajon engem néz-e hülyének, vagy csak szimplán ő olyan ostoba, hogy azt higgye, ennyivel ez le van rendezve. Gyerekkorom óta olyan személyiségem van, hogy nehéz felbosszantani és az esetek kilencvenöt százalékában nyugodt vagyok, még akkor is, mikor más már üvöltene vagy őrjöngene. Balszerencséjére sikerült kifognia egy rosszabb napomat. Amúgy sem hagytam volna, hogy megtartsa azokat a képeket, elvégre… ki tudja, ki ez a lány, és amúgy se készítsenek rólam lesifotókat idegen emberek. A probléma a helyzettel már csak annyi volt, hogy nem volt jó kedvem, ezáltal pedig az sem ment, hogy jó pofát vágjak a dolgokhoz.
Céltudatosan elindultam a ház felé lendületes léptekkel, így hamar át is szeltem azt a pár métert, hogy beléphessek az amúgy elhagyatott házba. Direkt próbáltam halk maradni, nehogy meg tudjon lógni valahogyan. Nem kockáztathattam, hogy az arcom rossz kezekbe kerüljön, vagy ilyesmi. Ráadásul az sem lett volna szerencsés, ha egyik képen véletlenül szarvacskát villantottam volna a szél segítségével, vagy bármi. Nem akartam magyarázkodni, az Eichenben kikötni meg még annyira sem.
Szerencsémre velem ellentétben a rózsaszín hajú lány nem volt olyan ügyes, így nem volt nehéz behatárolni, merre van pontosan.
Pár másodperc múlva már ott is álltam vele szemben, és egy tőlem eléggé ritka, morcos, sötét tekintettel néztem le rá. Reakciójára kérdőn húztam fel egyik szemöldököm, miközben szemeim szűkíteni kezdtem. Nem szóltam egyetlen szót sem, gondoltam inkább megadom neki a lehetőséget, hogy magyarázkodhasson.
- Nem mondták még neked, hogy nem illik random embereket fényképezgetni az engedélyük nélkül? – Kérdeztem egyszerűen az helyett, hogy bármit is válaszoltam volna az elhadart monológjára, aminek valójában felét nem is értettem. Arra azonban sikerült felfigyelnem, mit mondott, miért érzett késztetést arra, hogy képeket csináljon, de kíváncsi lettem volna, vajon akkor is ezt tette volna-e, ha a fejembe látott volna. A gondolataim közel sem jó dolgok körül kavarogtak, sőt!
Először arra gondoltam, talán szólnom kéne neki, hogy ne ijedezzen már annyira, és nyugodtan leteheti a kezeit, de úgy döntöttem, egy kicsit még kiélvezem a helyzetet, és nem hagyom egykönnyen megkönnyebbülni. Legalább ez után majd tanul ebből.
Ettől függetlenül nem tetszett annyira, hogy valami pszichopatának néz. Pont engem.
- Nagyon helyes! – Vágtam rá kissé morcosan a kijelentésre, hogy a szívbajt hoztam rá.
Nem akartam túl sokáig húzni ezt a kis "beszélgetést". Nem állt szándékomban kioktatni sem, vagy leüvölteni a fejét. Csak érzékeltetni akartam vele, hogy ez nem oké, kitöröltetni a képeket, aztán szépen hazasétálni, hogy otthon bezárkózva a szobámba puffoghassak magamban a négy fal között.
Ezáltal pedig továbbra sem szándékoztam neki túl sok mindent mondani, vagy túlragozni a dolgokat, csak a mellkasom előtt összefont karokkal szuggeráltam továbbra is, de úgy tűnt, nem akar neki leesni a dolog, szóval egyik kezem felé nyújtottam és ujjaimmal mutattam, hogy adja szépen oda a fényképezőgépet. – Ugye nem gondoltad, hogy egyszerűen csak tovább sétálok?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Csüt. Márc. 29, 2018 12:13 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Dante & Charmie

Én próbálkoztam. Próbáltam jó ninja lenni, aki nesztelenül keresztülsuhan egy nyikorgó romhalmazon, de nem ment. Próbálkozásaim füstbe mentek. Kezdtem azt hinni, hogy a szerencse megorrolt rám. A srácnak nem volt nehéz rájönnie, merre kószálok a házban, akkora zajt csaptam. Charmie, te szerencsecsomag!!!! A szívérgörcs kerülgetett, mikor megfordultam és ott állt velem szemben a srác, akinek a szemei szinte már villámokat szórtak rám. Ösztönösen próbáltam megvédeni magam szavakkal. Merthogy nem voltam se nyurga, erős meg aztán végképp nem, nekem a legnagyobb fegyverem a szavak lehettek. Próbáltam kimagyarázni magam, meg aztán amúgy se akartam, hogy beálljon a csend, mert amíg szóval tartom, addig táncsak nem bánt. Legalábbis nagyon reménykedtem benne. Mert ha szemmel ölni tudnának az emberek, már rég halott lennék. Aztán, amikor megszólalt, kipislogtam védelmezőleg elém rakott karjaim közül.
- Néha az ilyen spontán képek a legjobban sikerült fotók. Természetesen, aki nem szeretné, annak nem tartom meg a képét. - hangom halk volt. Annyira azért még én sem voltam hülye, hogy leálljak veszekedni a semmi közepén egy idegen sráccal, akinek ki tudja, mi jár a fejében. Bár gondoltam, nem csupa kedvesség irányomba nézve. Na jó, már voltam olyan idióta, hogy Jasperrel is kekeckedjek, és még egy monoklit is bevállaltam volna pár jól sikerült fotóért, de aztán mégis szépen berezeltem, mikor már tényleg úgy állt a szénám, hogy úgy gondoltam, na most dekorálja ki a szemem alját. Bár ennek a srácnak nem volt akkora karja meg ökle, mint a morcona mackó Jaspernek, de a tekintete így is megsemmisítő volt. Még ellene is kevés lettem volna. Piskóta vagy Charmie! Meg kellene tanuld megvédeni magad! Egy jól célzott rúgásra még én is képes lennék, de azontúl mit tehetnék?? Használjam a körmeimet? Soha nem voltam az erőszak híve... Felesleges volt ezen gondolkodnom, mert úgy tűnt, a srác nem akar péppé verni. Lengedtem mind a két karom és csak pislogtam fel rá a kijelentése után. Ő is olyan morcona volt, mint Jasper. Manapság minden srác ennyire érdektelen meg életunt? Ha nem a magukat fényező menő  barmokba futok bele, akkor az ilyen morcogó, sivár érzelmekkel rendelkező alakokba. Hol vannak az olyan fiúk, mint amilyen Aaron volt? Megpróbáltam kiverni a gondolatot a fejemből. Ebben az idegen srác viselkedése segített is, ugyanis úgy bámult, mint aki jedi erőt akar rám szabadítani arra kényszerítve, hogy töröljem ki a róla készült képeket. Aztán már saját maga akarta elvégezni a műveletet. Még mit nem!!!! Sunny az életem, nem adom oda holmi mérgesen villogó szemű harcipuffancsnak!!! A végén még darabokban kapnám vissza és nem olcsó mulatság ez. Kérdőn néztem fel rá.
- Te pedig ugye nem gondoltad, hogy majd a kezedbe adom a gépemet? Ha annyira szeretnéd, akkor kitörlöm én neked a képeket. - sóhajtottam fel, majd a kezembe vettem a nyakamban lógó Sunnyt és megnyitottam a menüt.
- Mielőtt kitörölném a fotókat, megnéznéd őket? Ha tetszenek, megtarthatom őket? Vagy legalább egyet? Ha egyik se jön be, akkor ígérem, hogy törlöm az összeset és nyoma sem marad. - érdeklődtem tőle és próbáltam is egyben meggyőzni. Jó lett volna, ha legalább csak egy képet megtarthattam volna közülük, mert az a tekintet olyan megfogó volt, olyan magával ragadó. Annyira igazi volt, annyira élő. Oly sok érzelem tükröződött a szemében, a homloka barázdáin. Persze nem akartam én más bajával ékeskedni, de mit tehettem volna? Ennyire elcseszett voltam, hogy engem a valódi arcok, valódi érzelmek jobban megfogtak egy képen, mint az érzelemmentes tekintetek és a mesterségesen beállított pózok. Mellé álltam és elkezdtem neki mutogatni a képeket. A fókusz az arcán, legfőképpen a tekintetén volt. Ő is láthatta, hogy nem lettek rosszak a képek. Ránéztem és próbáltam leolvasni az arcáról a gondolatait, ám akkor hirtelen becsapódott az egyik ajtó a házban, én pedig úgy megijedtem, hogy felsikkantva megragadtam a srác karját és szinte belé bújtam. Még szerencse, hogy Sunny a nyakamban lógott és nem ejtettem el.
- Uhh, bocsánat! - léptem el mellőle, mert gondoltam, csak a huzat lehetett, de aztán megnyikordult a padló az emeleten. Kandira kerekedett szemekkel pislogtam rá a srácra, mert tudtommal csak ketten voltunk az épületben, a kis pókocskát leszámítva, de az nem csaphatott ekkora zajt.
- Remélem, ez csak egy erre tévedt cica... - szólaltam meg egész halkan, miközben a padló ismét nagyot nyikordult, majd a zaj már a lépcsősor tetejéről jött. A szívem a torkomban kezdett el dobogni. Ilyenkor szoktak a horrofilmekben menekülni, de az én lábaimra mintha betont öntöttek volna, nem akart megmozdulni, így ismét csak megragadtam a srác karját. Kicsit berezeltem, mit kicsit? Nagyon!

ghostbusters?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


won't you tell me
this thing i've come to be?
the monster that you see
is it a part of me?

Join date :
2017. Mar. 28.

Age :
20

Tartózkodási hely :
i'm standing alone in this world that keeps on changing.

Foglalkozás :
fighting against my demons.


Szer. Május 16, 2018 11:22 pm
hibrid: félvér lény, ki áthág minden szabályt




charmie & dan
why can't everyone
just leave me alone for a while?!

Nem voltam jó kedvemben. Egyáltalán nem voltam jó kedvemben, a velem szemben álló, ijedt rózsaszínhajú lány meg nem igazán volt segítségemre abban, hogy ez változzon. Komolyan... Hihetetlen volt, hogy még neki állt feljebb!
Már eleve le sem kellett volna fotóznod! - vágtam rá fejben idegesen, de végül csak csendben maradtam, s helyette morcos tekintettel bámultam rá továbbra is.
- Nem akarlak bántani - motyogtam végül kissé duzzogva, és sértetten, hiszen még a feltételezés is abszurd volt tőle.
Oké, nem ismert, és oké, nem a legkedvesebb arcommal és modorommal álltam elé, de mindig is azt hittem, az arcberendezésemmel - amivel amúgy is leginkább egy 14-16 éves kölyökre hasonlítok - még egy kiscicát sem lennék képes megijeszteni, akármilyen csúnyán is nézek. És persze felejtsük el a hússzaggató énemet, akit egyelőre tökéletesen kordában tudok tartani.
S bár bántani nem akartam, a haragom még mindig az eget verdeste, és nem változtatott a tényen, hogy könnyedén megszereztem volna tőle a fényképezőgépét, ha nem működik együtt velem. Ráadásul nem bíztam benne, hogy valóban kitörölne mindent.
Szem forgatva engedtem vissza magam mellé a karomat, mikor felháborodva lépett mellém, hogy inkább kitörli előttem, minthogy megfoghassam a gépét. Mintha valami szerencsétlen idióta lennék, aki képtelen kézben tartani egy efféle tárgyat. Nevetséges.
Mikor elkezdte mutogatni a fotókat, csak morcosan fordítottam oldalra a fejem kissé felemelve az állam, hogy jelezzem, a legkevésbé sem érdekel, milyen képeket sikerült készítenie. Ismertem magam. A végén még belemennem volna, hogy oké, tartsa meg őket. Elég lett volna pár kedves szó, meg egy kis szempilla rebegtetés. Túl jó szívem volt ahhoz, hogy megfosszak egy művészt a számára kiváló képeitől. Azonban nem tetszett, hogy egy ismeretlen lány fényképezőgépében, aztán majd a laptopján díszelegnek a rólam készült képek, amin minden egyes vonásom a tragikus életemre emlékeztet. Neki mindez persze csak művészet, amit valami elképesztő dolognak tart. A valóság viszont elviselhetetlen, és nem akarok róla semmi maradandó emléket. Elég nekem a létezésem is...
- Sajnálom, de... - kezdtem volna bele, mire hallottam az ajtó csapódást és kérdőn pislantottam a hang irányába, miközben kicsit eltávolodtak egymástól az ajkaim is.
Első gondolatra lehetett volna a huzat is. De hallottam a padló recsegését, amire még szintén találtam volna magyarázatot, de a léptek hangjával összeadva, ez a három zaj forrás már több volt, mint gyanús.
Ahogy homlok ráncolva fürkésztem az épület belsejét, szinte fel sem tűnt, hogy a lány a karomat markolva húzódik egyre közelebb. Legalábbis egészen addig, amíg eszembe jutott, hogy nem csak egyedül vagyok.
- Te mindig ilyen félős vagy?! - Kérdeztem egy kissé unott sóhaj kíséretében, de ezzel is csak azt próbáltam elérni, hogy ne gondoljon egyszerre a legrosszabbra. Bárki lehetett az, és nem volt oka félni.
Vektoraim készenlétben kavarogtak körülöttünk, mintha csak átölelték volna a lányt, hogy senki se férhessen a közelünkbe. Örültem volna, hogyha megúszunk egy természetfeletti kalamajkát, mert egyértelműen embernek tűnt a lány, és fogalmam sem volt, tud-e a természetfelettiről. Első tippre azt mondtam volna, hogy nem. Akiket ismerek, már mind hozzászoktak mindehhez, de ő képes megijedni minden apróságtól. Szerettem volna elkerülni egy kínos beszélgetést mindarról, mi folyik a városban, és mi is vagyok én valójában...


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Vas. Júl. 15, 2018 4:16 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Dante & Charmie

A srác hajthatatlannak tűnt. Nem akarta megosztani önmagát velem. Na jó, most elég hülyén fogalmaztam. Az arcát nem akarta megosztani a művészetemmel, hogy pontosabb legyek és senki nem gondoljon semmi rosszra. Akkor sem mutatott semmi hajlandóságot, mikor a képeimet mutogattam neki. Még a kérdésemre sem válaszolt. Valamibe ugyan belekezdett volna, de megzavart minket valami egészen különös, furcsa jelenség. Az ajtó becsapódott, majd megnyikordultak az öreg deszkák a felső emeleten, aztán a lépcsőnél. Reméltem, hogy csak egy cica költözött be a házba, bár a hangok alapján nagyobbnak tűnt egy cuki házi macskánál. A srác nem tűnt rémültnek, csak engem tartott túl beszarinak, amit finoman szóvá is tett. Ó, ha tudnád, hogy mi történt körülöttem, akkor nem kérdeznéd ezt!
- Csak egy ideje. Mindenkinek megvan a maga keresztje, nekem is. Történt egy, s más az életemben, ami miatt ilyen vagyok.  - feleltem halkan, szinte suttogva, majd elengedtem a srác kezét és egy lépést arrébb léptem. Annyira lerítt róla, hogy nem kedvelt és csak egy idegen nyűg voltam a számára, aki illegálisan lefotózta és még rá is csimpaszkodott. Hát, most így belegondolva, nem is csodálkozom, hogy megvolt rólam a véleménye. Csalódott sóhaj hagyta el az ajkam, de nem volt időm tovább gondolkodni, mert a zajok egyre erősebbé váltak és egyre közelebbről hallatszódtak. Egy lépést tettem hátrafelé, nem akartam a frontvonalban szemlélni az eseményeket. A zajforrás hirtelen elült, majd éles csikaró hangot hallhattunk, mintha valaki a körmével kaparta volna a falat. Ez már elég rémisztőnek hatott, a szíve, hevesebben kezdett dobogni és közelebb húzódtam a morcona srác hátához.
- Nem…nem hiszem, hogy ez egy elkóborolt cica. - suttogtam a hátához halkan, nem mertem zajt csapni, magunkra irányítani a figyelmet. Bár volt egy olyan érzésem, hogy az a valami már tudja, hogy ott vagyunk. A kaparászás megszűnt, majd hirtelen kivágódott az ajtó úgy, hogy csak recsegett, ropogott, és felverte a régi épületben leült port. Köhögve kezdtem elhessegetni a felkavart port a szemem elől, szinte semmit sem láttam a portól, azt sem, mi rejtőzött az ajtó mögött. Miután elült a por, az ajtó felé pillantottam, de semmi. Semmi sem volt ott. Gyermeki kacaj ütötte meg a fülemet és visszhangzott a szobában. Ez meg honnan jött? A kacagás után egy aprócska kis kéz csúszott be az ajtófélfánál, majd egy édes kisfiú kukucskált be az ajtón. Ez a kisgyerek meg honnan került ide? Olyan bájos volt, de a bőre egy kissé sápadt és a szemei beesettek. Vajon mennyi ideje nem ehetett már???
- Mi a neved? - léptem elő a morcogó srác mögül, akinek még a nevét sem tudtam.
- Éhes vagy? Egyedül vagy? Hol vannak a szüleid? - érdeklődtem a fiúcskától, miközben kedves mosollyal megindultam felé.

wolf in a sheep’s clothing

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Dan & Charmie - I'm not a stalker just a crazy artist
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: