• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Nem vagyok itt!


Hétf. Szept. 17, 2018 6:14 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Seth & Charmie - The prisoners of the Guilty camp










avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Hétf. Feb. 05, 2018 2:12 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Seth & Charmie

Eljött az éves végzős kempingezés ideje, amikor mind a három végzős osztály együtt elmegy a tavi kempinghez és jóformán kibulizzák magukat. A hír engem egy cseppet sem töltött el örömmel. Inkább sorscsapásnak éltem meg. Mert mit is csinálhatnék én ott? Hiszen nem szoktam házibulikba, klubokba járni. Mielőtt elindultunk, apu vagy egy órán keresztül magyarázott nekem a felelősségteljes viselkedésről, az alkohol, cigi és a drogok káros hatásairól, stb. Megbíztak bennem a szüleim, de biztos, ami biztos alapon apu azért elintézte, hogy még jobban elmenjen a kedvem az egész kiruccanástól. Mikor rátért a szex témára és az ártatlanságom elvesztéséről kezdett papolni, a kézfejemmel leállítottam őt. Sok volt már ez nekem. Főleg úgy, hogy már régóta nem is voltam szűz.
- Na jó, apu, elég ennyi! Tudod, hogy nem csinálom azt, úgyhogy kérlek, ezt a témát hanyagoljuk! - feleltem, majd felálltam a helyemről. Már csak azért is kínosan éreztem magam, mert nagyon sok mindent elhallgattam előlük, köztük ezt a házasság előtti szex dolgot is. Szerencsére nem forszírozta tovább a témát, hanem utamra engedett.
A sulibuszon legelöl ültem Alicia mellett és végig egy könyvet olvastam, miközben a fülesen át hallgattam a zenét. Miután megérkezdtünk, mindenki lepakolt, majd következett a sütögetés. Persze akkor már hallgathattuk Brittany Hayes és az agyatlan kirakatbarbi barátnői csipkelődését, de foglalkozni sem volt érdemes velük. Mi félrevonultunk Aliciával és elvoltunk a magunk elvont világában. Este viszont elkerülhetetlen volt, hogy ne csöppenjünk bele a partyba, ugyanis sajnos két hálóterem volt, egy a lányoknak, egy a fiúknak és mi hiába maradtunk a lányszobában, este 10 után már senkit sem érdekelt, hogy melyik volt a szoknyás, melyik volt a nadrágos szoba. Már a fejemre húztam a takarót, úgy olvastam zseblámpával, ám nem bírtam elviselni a hangokat. Bosszúsan lerántottam magamról a takarót.
- Most komolyan itt fogjátok felfalni egymást előttem? - világítottam a zseblámpával két ággyal arrébb, hát kár volt. Már csak a látvány miatt is. Maradtam volna inkább sötétben. Akkor talán nem láttam volna meg Sam Walford micsodáját. Sikítani tudtam volna.
- Akarsz csatlakozni Charmie? - kérdezte, mire elszörnyedve fogtam magam és kirohantam a szobából. Gusztustalan! Jézusooom! De a szobán kívül sem volt jobb a helyzet. Az egész kemping egy nagy partyhellyé változott. Úgy kellett szlalomoznom a kisvukokon keresztül, már majdnem az én vacsorám is visszaköszönt a földön. Micsoda buké!!! A zene dobhártyaszaggatóan üvöltött és már senki sem volt szomjas. Tekintetemmel Aliciát pásztáztam a tömegen keresztül, de sehol sem találtam. Valaki átkarolta a vállaimat.
- Heyy! Micsoda meglepetés, Charmie Wilson megtisztelt szerény személyével! - Mark Dickinson hangja csapta meg a fülemet, a sörgőzös lehelete meg az orromat.
- Engedj el Mark! - vakartam le a kezét a vállaimról, mire felhorkant.
- Ugyan már Charmie, lazulj már el egy kicsit! Igyál valamit! - azzal az orrom elé nyomott egy sörösüveget.
- Mark! Szent Johanna nem fog lealacsonyodni hozzád, ő túl tökéletes itt mindenkihez, nem igaz Charmie? - jelent meg Brittany a színen, mintha hiányzott volna. Felsóhajtottam.
- Különben is még mindig azt a halott gyereket szereti, hogy is hívták... - kapta a mutatóujját az orra elé és úgy mímelt, mintha gondolkodóba esett volna. Vagy mintha lenne mivel gondolkodnia. A gusztustalan viselkedése nagyon felhúzott.
- Fejezd be Brittany! - csattantam fel.
- Ne merd még egyszer a szádra venni Aaront! Tiszteld az emlékét! - sziszegtem az orrom alatt. Add uram, hogy őrizzem meg az önuralmam, méltóságom és ne akarjam megtépni ezt az ostoba plasztikbabát.
- Vagy mi lesz, hmm? Megtépsz? - a szája elé kapta a műkörmös praclijait. Hánynom kellett tőle.
- Hagyd már Brittany, inkább igyunk mindannyian! - nyögte be Mark, de én elléptem mellőle, majd válaszra se méltatva otthagytam őket. Mark még valamit utánam böffentett, de szerencsére már nem hallottam. Kisiettem a friss levegőre, a hideg jól megcsapott. Közelebb sétáltam a hatalmas tábortűzhöz, majd felvettem egy bontatlan sört, letelepedtem a tűz mellé, felkaptam a mellettem pihenő pokrócot, magamra csavartam, kibontottam a sört és belekóstoltam. Borzalmas íze volt. Uram atyám! Add, hogy túléljem ezt azt a kirándulást, kérlek, könyörgöm!


A hozzászólást Charmaine Wilson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 06, 2018 9:40 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


escaping to you for h o p e was too early:
you are only the continuation of the
p a i n


Join date :
2017. Apr. 19.

Tartózkodási hely :
beacon freaky hills

Foglalkozás :
writer


Hétf. Feb. 05, 2018 6:32 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




it's supposed to be funny?
because i'm not laughing

Máshogy képzeltem a szabadságot.
Igazából nem tudom, mit vártam pontosan, de nem ezt. Nem ezt a nagy semmit, amit kaptam.
Az ég innen nézve sem kékebb, ahogy a fű sem zöldebb. Az éjszakák ugyanolyan sötétek és hidegek. A csillagok épp olyan fényesek, mint múlt éjjel. A város pont olyan zajos nappal és csendes éjjel, mint képzeltem. Túl nagy ez a hely nekem egyedül.
Bele se merek gondolni, hányan próbálnak most a nyomomra bukkanni, hogy visszazárjanak. Állítólag veszélyes vagyok az emberekre nézve. Nem mintha bármikor is csináltam volna valami szörnyűséget. Azokon a biztonságos helyeken, ahol úgy, ahogy felnőttem nem is volt rá okom. A vadászok nem piszkáltak, más természetfelettiek pedig nem érhettek el. Mondhatni a lehető legjobb helyeken voltam. Bármennyire is szomorú ezt kijelenteni fejben. És valójában eközben a világ legrosszabb 21 évét tudhatom magam mögött. Ezt a magányt nem kívánnám soha senkinek. A szeretethiány ölelésében aludni el minden egyes éjjel maga a pokol.
Talán megkereshetném a családom - kúszott aztán elmémbe a gondolat, hogy be is fészkelje oda magát, mintha mindig is oda tartozott volna. S valójában tényleg vágytam a szeretetükre, de közben ki tudja, hogy reagálnék, ha most előttem állnának. Egyáltalán milyen emberek ők? Emberek egyáltalán? Beszélhetek jelen időben? Van testvérem? Nagyszüleim? Bármi?
Nem. Nincs senkim, csak Te.
Arcomra egy halvány, melankolikus és fájdalmas mosoly húzódott, ahogy öntudatra ébredtem ismét. Kezeim a farmerom zsebébe csúsztattam, miközben kifújtam a levegőt, és figyeltem, ahogy leheletem füstszerű nyomot hagy a hideg éjszakai levegőben. A mosolyom a végére megváltozott. Mintha boldog lennék. Pedig ez is csak keserédes mosolyként hatott az arcomon. De nekem elég volt ennyi is. Megtanultam már az élettől, hogy talán jobb is boldogtalanul élni, hiszen ha egyszer megismered a boldogságot, sóvárogsz utána, majd ha megkapod, úgy érzed, képtelen lennél nélküle élni. S egy idő után mindenképp elhagy, akkor pedig csak sokkal rosszabb lesz, mint előtte.
Inkább ne legyek boldog soha, ha utána a fájdalom a kétszeresére nő.
Ahogy haladtam előre, fülemet tompa zaj ütötte meg, ami egyre csak hangosabbá vált. Aztán már némi fényt is kezdtem látni, de az inkább egy tűz lobogására emlékeztetett, mintsem lámpafényre. Kicsit szűkítettem a szemeim, miközben kutató tekintettel próbáltam vizsgálni a távoli kemping területet. Mire kitisztult előttem teljesen a kép, és megszabadultam minden akadálytól, mely a látásterembe zavart, már magamtól is sikerült rájönnöm, hogy egy csapat kamasz szórakozik ott. Valószínűleg a hangos zenéhez pedig rengeteg alkohol – meg még ki tudja, mi egy, s más is társul.
Fáradtan fújtam ki a levegőt ismét, de ez most inkább egy sóhajnak hatott. Tekintetemmel ismét a járdát kezdtem pásztázni, majd pár pillanattal később az enyhén illuminált állapotban lévő kortársaim felé néztem. A vágyakozás messze állt a szemeimben felcsillanó fénytől. Legalábbis ami a bulizást illette. Jelen kedvemben a hátam közepére sem kívántam volna még közelebbről a hangos zenét a sok részeg emberrel. Tehát ebbe az ivászat is bele tartozott. Azonban az már teljesen más téma volt, hogy láttam, milyen jól szórakozik mindenki, miközben én az éjszaka közepén keresem a helyemet a világban.
Észre sem vettem, de megálltam a kerítés mellett, mely körbe vette a kemping területét, és csak álltam ott némán hosszú másodpercekig, hátha észrevétlenül átpréselhetem magam a lyukakon, hogy legalább két olyan párbeszédben részt vehessek, ami nem a fejemben zajlik a belém zárt rókával. Azért ez mégsem az Eichen Ház színvonala, nem igaz?
Már épp indultam volna tovább, mikor egy ismeretlen hangot hallottam meg, méghozzá egy olyat, melynek tulajdonosa egyenesen hozzám beszélt. Kérdőn fordultam a lány felé és csak annyira futotta tőlem hirtelen, hogy felvontam egyik szemöldököm.
- Te nem a mi sulinkba jársz – jelentette ki egyszerűen, miközben lépett felém párat kihívóan. – Talán idősebb is vagy, mint én. Az jó – folytatta, miközben elért hozzám és az egyik kezét felcsúsztatta a mellkasomon, aminek mozdulatát végig kísérte a tekintetével, végül felnézett rám.
Úgy éreztem, jobb is, hogy sötét van, mert egyre inkább zavarba jöttem.
Mikre képes az alkohol – állapítottam meg fejben, ahogy megfogtam a lány kezét, hogy félre tolhassam.
- Naa, ne legyél már ilyen elutasító! – Hangszíne egy vagy két fokkal feljebb kúszott, és szomorú tekintettel, lebiggyesztett alsó ajakkal bámult rám. – Inkább gyere, ülj le hozzánk egy italra. Hidd el, nem fogod megbánni – azzal kacsintott egyet, s hátat fordítva elindult a társai felé, mintha nem is érdekelné a válaszom, helyette ezzel akarna ösztönözni, hogy menjek utána.
Vonakodva ugyan, de végül követtem.
- Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet, de egy sör még senkinek sem ártott és legalább szocializálódok kicsit – próbáltam magam nyugtatni, persze a szavakat csak az orrom alatt dörmögtem. Nem kellett hallania senki másnak.
Tekintetem akarva, akaratlanul is megtalált egy lányt, aki csendesen iszogatott valami sör félét, és totálisan látszott rajta, hogy bárhol máshol szívesen lenne most, kivéve ezt a helyet. Nem tudom, a haja, vagy a hozzáállása volt-e feltűnőbb, de egyből éreztem valamit mocorogni a mellkasomban, mert végre nem azt láttam, amit egész nap és egész este a városban. Egyforma, műanyag kirakat babákat. Élő példa volt erre az a csaj, aki letámadott – akinek nem mellesleg feltűnt, hogy más jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint a nyomulása.
Pár pillanattal később már el is tűnt mellőlem, s kissé zaklatottan újságolt valamit egy srácnak. Értetlenül pislogtam magam elé, és fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, de mire észbe kaptam, már mindketten ott voltak mellettem egy-egy ördögi mosollyal az arcukon, aztán már olyan gyorsan történtek az események, hogy szinte fel sem fogtam.
Lánccsörgés.
Zár kattanás.
Aztán még egyszer ugyanez, s mire leesett, mi történik már a rózsaszínhajú lány mellett kötöttem ki. Automatikusan fordultam a páros felé, de ahogy közelebb akartam lépni, a bal kezemnél fogva valami visszarántott. Homlokráncolva, zavartan néztem a csuklóm felé, s csak akkor tudatosult bennem, hogy tényleg, TÉNYLEG összebilincseltek valakivel.
- Mi a… - motyogtam, mire idegesen fordítottam feléjük fejemet ismét. – Hé! Szedjétek ezt le rólam! – Kezdtem el rángatni közben a kezem, hogy felmutathassam a bilincset, mivel meg is feledkeztem róla, hogy a másik felén is egy ember van. – Mi a fene bajotok van?!
- Ő – mutatott a velem szemben álló lány a mellettem állóra. – Meg te, amiért jobban érdekel egy ilyen kis senki, mint én.
Olyan erősen kezdtem forgatni a szemem, hogy attól féltem, látni fogom az agyam. A falra másztam a beszédstílusától és attól a beképzeltségtől, ami belőle áradt. De hamar rájöttem, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkit is elküldjek melegebb éghajlatra, hiszen nála volt a kulcs.
A szabadulásom kulcsa.
Egek. Még csak most jutottam ki a dili házból, miért tartok ismét itt?!


©

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Kedd Feb. 06, 2018 1:24 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Seth & Charmie

Ingerült voltam. Haza akartam menni. Én nem is értem, minek kényszerítenek minden végzős diákot el erre a pár napra. Nem mindenkinek élmény ez a három nap. Miért nem gondolnak azokra, akiknek ez kemping felér egy rémálommal? A gondolataim ezerfelé jártak, miközben azt a borzalmas habos löttyöt iszogattam, ami olyan keserű volt, hogy ahányszor a számba került, egy hatalmas fintor jelent meg az arcomon. Sokan szerintem nem is fognak rá emlékezni, mi a fészkes fene történt itt velük a teleportáción kívül, vagy csak a detox jut majd eszükbe. Kellemetlen. Minden esetre sokaknak meggyőződésem szerint már vér helyett alkohol folyt az ereiben. Mint páldául Alex Carternek, aki majdnem nekiment a tábortűznek. Ez most komoly? Ki kezd el acsarkodni egy tábortűzzel? És még meg is akarta rugdosni. Neeee...megtette. Komolyan. Csak akkor vette észre, hogy a tűznek mégsem kellene hadat üzennie, mikor  egy kósza lángcsóva aleperzselte a zoknit a lábujjáról. Káromkodott egy sort, ráadásként, gusztustalanul beleköpött a tűz közepébe, majd tovább imbolygott. Eskü, ez...kész diliház! És sajnos itt még korántsem volt vége. Már egy kicsit kezdett a fejembe szállni a folyékony kenyér, ki is zártam a külvilágot és mélyen belebámultam a melegséget nyújtó lángoszlopba, mikor egyszercsak valaki rángatni kezdte a karomat.
- Hééé! - néztem fel az illetőre bosszúsan, ám utána rögvest kandira kerekedtek a szemeim, ahogy a hideg fém a csuklómon kattant. Egy bilincs??? Egy bilincs van a csuklómra zárva????Csak pislogtam fel Brittanyre, aki össze-vissza hablatyolt részegen.
- Most már hivatalosan is házasoknak nyilvánítalak benneteket! Csókold meg a mennyasszonyod! - nyögte be egy idegen srácnak, aki ugyanazzal a "Ez teljesen meggárgyult???" arckifejezéssel meredt rá, amivel én is. Mi vaan? Miről beszél Brittany? Ránéztem a bilincsbe fogott kezemre és akkor esett le a tantusz. Hozzá lettem bilincselve a tök ismeretlen sráchoz, aki ingerülten rángatni kezdte a kezét és azzal együtt az enyémet is, mivelhogy a karjához volt bilincselve az én karom.
- Hééékás, ez kellemetlen! - szóltam oda a srácnak, aki körülbelül annyit értett az egészből, mint én. Semmit. Ahogy végignéztem rajta, nem tűnt ismerősnek, biztos voltam benne, hogy nem a mi évfolyamunkra járt, mert még életemben nem futottam össze vele futólag sem. Azért arcról már ismertem az évfolyamtársaimat és ő nem volt közöttük. Szóval nem ismerte Brittany kegyetlen játszmáit. Hát nem kellett sokat várnia, hogy kimutassa a foga fehérjét az a hárpia. Brittany amúgy is élvezi, ha másokat szekálhat, beteges, részegen meg sajnos még jobban fokozódik az agybaja. Mikor a srác megkérdezte, hogy mi a fene baja van, rám mutatott.
- Hogy ez mért is nem lep meg engem. - mormogtam az orrom alatt halkan. Brittanynek már elsős korunk óta szúrtam a szemét és fogalmam sincs, miért. Talán mert nem nyaltam be neki. Ám mikor rólam a srácra szegezte az ujjait és közölte, hogy azért bilincselt össze vele, mert a srác nem szentelt elég figyelmet neki, megcsóváltam a fejem és összevont szemöldökkel néztem rá.
- Most komolyan Brittany??? Az a bajod, hogy a srác nem mászott a szádba és véletlenül rám pillantott? - értetlenkedtem. Fel nem fogtam, mire sérülhetett be ennyire.
- Nem csak rád pillantott, téged bámult folyton! Nem tudom, mit esznek rajtad a srácok Charmie, mert azon kívül, hogy beleestél egy festékes vödörbe, semmi extra sincs rajtad. Az alakod nem lenne rossz, csak a fejed. Hát az sajna fényévekre van a széptől. De ez nem a te hibád. - lenézően pillantott végig rajtam, de már megszoktam és körülbelül annyira izgattak a szavai, mint vakot a némafilm. Rólam az ideges srácra esett a pillantása.
- Mivel látom, hogy neked a csúnya lelkészlányok jönnek be, így adtam egy esélyt, hogy megismerd. Anélkül nem tudnád, hidd el nekem. - bökött a bilincsre a fejével.- Lehetnél akár hálás is nekem szépfiú. - gunyoros mosolyt villantott, én pedig felsóhajtottam, majd Markra szegeztem a tekintetem, aki röhögni kezdett.
- A bátyád tudja, hogy bilincseket lopkodsz tőle? - érdeklődtem tőle, mert tudtam, hogy Mark bátyja rendőr. Ami azt illeti, mindenki tudta a suliban, mindig vele dicsekedett.
- Nem loptam, ajándékba kaptam. És mondtam Charmie, hogy megkapod a magadét azok után, hogy faképnél hagytál. Pedig én próbáltam kedves lenni veled. Te is lehettél volna kedvesebb. Na de majd az újdonsült pasidat elszórakoztathatod, mert a kulcsot azt nem kapjátok egyhamar vissza. Csak akkor, ha látjuk a fejlődést a kapcsolatotokban. Ha ingyen pornót produkáltok, akkor azonnal szabadultok! - röhögött fel, mint egy bulldog, Brittany pedig szintén kuncogni kezdett. Elhűltem teljesen. Ezek most komolyan gondolják???? Ezek totál komolyan gondolják....na neeee.
- Nem hiszem el...Nektek teljesen elmentek otthonról! - csúszott ki a számon, mire Brittany abbahagyta a nevetést.
- Vigyázz a szádra Charmie, ha nem akarsz rosszabbul járni! Ellenem soha sem nyerhetsz! - csúsztatta a kulcsot a mellei közé.
- Gyere Mark, hagyjuk itt az ifjú gerlepárt! - csettintett a srácnak, majd kedélyesen eltámolyogtak.
- Hééé! Nem tehetitek ezt velem!!! Nem is ismerem a srácot!!!! Hééééé!!! - utánuk akartam indulni, de a bilincs visszarántott és nekizúgtam újdonsült bilincstársam mellkasának.
- Uhhh...Bocsi. - a homlokomat simizve húzódtam el tőle.
- Mindenért. Ezért is. -  emeltem fel a bilincses karomat.
- Brittany utál engem, szerinte mindenről én tehetek, még a globális felmelegedésről is. És miattam te is szorult helyzetbe kerültél. Sajnálom. - biggyedtek le ajkaim lemondóan.
- Tudod, amúgy is kattant. Sértett barbie egóval meg még veszélyesebb. - folytattam, miközben azon gondolkodtam, hogyan is szabadulhatnánk meg a Brittany féle bélkyóból.
- Mindjárt keresek valami csatot vagy valamit, amivel kinyithatjuk ezt a vackot. Ki lehet egyáltalán nyitni ezt kulcs nélkül? - érdeklődtem a sráctól, mintha ő tudná a választ. De úgy tűnt, ő is pontosan annyira össze volt zavarodva, mint én.
- Amúgy Charmie vagyok. Charmie Wilson. Neked mi a neved? - érdeklődtem az ismeretlen "cellatárstól". Úgy látszik, az a folyékony borzalom kicsit a fejedbe szállt Charmie, nem szoktál te ilyen beszédes lenni!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


escaping to you for h o p e was too early:
you are only the continuation of the
p a i n


Join date :
2017. Apr. 19.

Tartózkodási hely :
beacon freaky hills

Foglalkozás :
writer


Szomb. Feb. 17, 2018 10:00 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




it's supposed to be funny?
because i'm not laughing

Ahogy pörögtek az események, s én csak szép lassan sodródtam velük, egyre inkább éreztem valamiféle deja vu-t. Mintha még mindig az árvaházban lennék. A folytonos harcok a semmiért. Egymás piszkálása és szivatása… Nem hiányzott ez. Ráadásul szinte már felnőtt emberekről van szó – elvileg. Körülbelül velem egyidős lehetett mindegyikük, így mertem feltételezni, hogy az intelligencia szintjük is megüti a korukat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem szabad elsőre ítélkeznem. Ezek egyszerűen idióták voltak. Persze, értem én. Alkohol. De az illuminált állapotuk ellenére sem tűntek annyira részegnek, hogy efféle gyerekes „bosszúval” kelljen lereagálni egy… igazából fogalmam sincs, mit. Fel sem fogtam igazán, mi miért történt. A lány magyarázata baromság volt. Egyszerű, színtiszta hülyeség.
Jó ideig csak hallgattam a két lány veszekedését, én pedig értetlenül pislogtam csak rájuk felváltva. Próbáltam valahol megtalálni a fonal végét, amit igazából nem is ismertem soha, hiszen úgy tűnt, kettejüknek múltja van. Egész addig jobbnak láttam, ha csendben maradok, amíg ismét felém nem szegezte szavait az az állítólagos Brittany.
- Nincs neked valami bajod különben? – Kérdeztem komolyan kételkedve, miközben szűkítettem is kicsit a szemeimen, ahogy rá bámultam.
Isten hozott a való életben, Seth – gondoltam magamban, és kezdtem megbánni, hogy a biztonságos fehér falakat hátrahagyva inkább ezt választottam. Az Eichenben is épp elég idióta volt, de úgy tűnik, itt is vannak súlyos esetek.
- Befejeznétek végre a… – kezdtem bele a kérdésembe két szó közötti szünetben, de befejezni már nem tudtam. – Hahó! – Próbálkoztam újra. – Muszáj veszekedni a jelentéktelen dolgokon most? – Ezután pedig már fel is adtam.
Látszólag meg sem hallották, hogy egyáltalán megszólaltam.
Lemondóan sóhajtottam egyet, miközben a cicaharcra kezdtem koncentrálni, ami azonban egyáltalán nem érdekelt. A legkevésbé sem. De sajnos nem volt választásom. Hirtelen négyféle öngyilkossági módszer is eszembe jutott, amit ott a helyszínen könnyedén el tudtam volna követni. Azt hiszem, a halál is kellemesebb lett volna annál a sok ostobaságnál, ami elhagyta a körülöttem állók száját.
Végül már csak arra eszméltem fel, hogy az a két idióta hátat fordítottak nekünk, a rózsaszín hajú meg futott volna utánuk, ami a bilincsnek köszönhetően nem sikerült neki.
- A sajnálat nem elég ahhoz, hogy kikeveredjek ebből – céloztam a csuklómon lévő bilincsre, meg úgy az egész helyzetre, mikor végre alkalmam nyílt megszólalni. – Mond csak Charmie, mindig ennyit beszélsz? – Kérdeztem végül, miközben szemöldökeim kíváncsian a homlokom közepére kúsztak, bár kérdésem inkább költői volt. Nem vártam rá választ, egyszerűen csak arra akartam célozni, hogy jobban örülnék, ha egy kicsit befogná, hogy tudjak gondolkozni, mégis hogy szabadulhatnék. – Amúgy Seth vagyok – mutatkoztam be én is kicsit egyszerűbben, tekintetemmel azonban már a környezetünket pásztáztam végig azon gondolkozva, mégis mi lehetne a segítségünkre.

- Hm – fejemben kárörvendő hang kezdett visszhangozni. – Ugye tudod, hogy pillanatok alatt el tudnánk szabni azt a láncot? Egyelőre annyi is megtenné.
- Te is tudod, hogy nem lehet – zártam le röviden a beszélgetésünket célozva ezzel arra, hogy nem buktathatom le magam. Embernek kellett tűnnöm.
Képzeletben hátat fordítottam neki. – Nem érek most rá veled beszélgetni.


- Nem tudnál beszélni a kis barátnőddel, hogy legyen már annyi esze, hogy ne bilincseljen össze idegeneket? Mert ez nem annyira vicces. Sokkal inkább kínos – pillantottam Charmie-ra, bár egyáltalán nem is reménykedtem benne, hogy ez beválhat, vagy egyáltalán megpróbálja. Az előző párbeszéd elég volt ahhoz, hogy rájöjjek az egész éjszakát így fogjuk tölteni. Abban az egyben bíztam, hogy talán holnap reggel, ha kijózanodnak, kicsit észhez térnek.
Kicsit megemeltem a bal kezemet, hogy alaposabban szemügyre vehessem a bilincset, de nem lettem sokkal okosabb. Esélytelen volt, hogy ettől megszabaduljunk a kulcsa nélkül.
- Talán bocsánatot kérhetnél attól a sráctól. Úgy tűnt, valamivel megsértetted az egóját és azért csinálja, amit csinál, szóval gyerünk – vigyorogtam rá, és meg sem vártam a válaszát, csak elkezdtem húzni – pontosabban ellentmondást nem tűrően rángatni - abba az irányba, amerre nem rég indult a páros.
Éreztem, hogy Charmie-nak ez az ötlet nem fog tetszeni, de nem érdekelt, hogy mit akar, vagy mit sem. Ennyire igazán kiveheti a részét a csapatmunkánkból a siker érdekében. Így úszhattuk volna meg ezt az egészet a leghamarabb és legkorábban.
- Ó, és ha lehet, kicsit bedobhatnád magad. Úgy értem, dekoltázs meg ilyenek – pillantottam rá hátra a szélesedő vigyorommal.
És most egy kicsit sem tűnsz perverznek – gondoltam magamban, amitől kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam, mert rájöttem, hogy a vészcsengő nem véletlenül kezdett jelezni a fejemben. De már késő volt hallgatni rá…


©

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Kedd Feb. 20, 2018 1:54 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Seth & Charmie

Ezt nem hiszem el!! Ez csak valami rémálom lehet, nem lehet a valóság! Soha nem lehet már ezektől nyugodalmam? Miféle kegyetlen játszmákat fog még kitalálni Brittany míg le nem érettségizünk??? Mennyit kell még tűrnöm és benyelnem tőle? Normálisak ezek, hogy összebilincseltek egy vadidegen sráccal, akinek még csak a nevét sem tudom? Rápillantottam az idegenre, aki feje felett szintén csak gyűltek és gyűltek a kérdőjelek. Próbáltam hozzá kedves lenni, megnyugtatni, hogy ki lesz nyitva ez a hülye bilincs, mert szegény végülis miattam csöppent bele ebbe az egész rémálomba. De ő nem volt valami kedves velem. Megértem, végülis én se örvendeznék, ha részeg vadidegenek egy másik vadidegenhez bilincselnének egy elmeháborodott poén kedvéért. Ilyet is csak Brittany tud kitalálni!
- Bocsi. Igyekszem megoldani. - mondtam halkan az orrom alatt. Mi mást mondhattam volna neki? Ráadásul megkérdezte, hogy mindig sokat beszélek e. Csak megráztam a fejem és inkább hallgattam. Aztán bemutatkozott. Seth volt a neve. Elgondolkodtam. Egyáltalán hogy került ide Seth?? A kemping le van foglalva a végzős osztályoknak, de ő nem is jár a sulinkba. Még életemben nem találkoztam vele. Elkezdtem jobban szemügyre venni, míg ő erre is, meg arra is nézelődött, de semmi. Se a szája vonala, se a szemei, semmi nem volt ismerős rajta. Még az a hatalmas füldugasza sem a tátongó lyukkal a közepén. Vajon tudja, hogy egy néger törzs szimbólumát használja divatolásból? És vajon azt is tudja, hogy öregkorára a fülei majd szépen megnyúlnak, mint Dumbónak, ha tovább tágítja? A gondolati útról való letérésemből Seth szavai zökkentettek ki. Hogy mi?? Felsóhajtottam.
- Nem a barátnőm. Pont ez a lényeg. Ki nem állhat engem, csak mert én nem követem őt úgy, mint egy pincsikutya és vannak önálló gondolataim, véleményem. És agyam is. Én se örülök ennek az állapotnak, hidd el. Szívesebben lennék otthon a saját ágyamban, mint ebben a züllött pokolban. - a homlokom elé kaptam ujjaim és megdörzsöltem, mert éreztem a kezdődő fejfájást. Talán tényleg a fejembe szállhatott a sör. Egyáltalán minek ittad meg azt a borzalmas, habos löttyöt Charmie, hmm? Aztán valami olyat mondott, amitől kandira kerekedett szemekkel pislogtam fel rá, de nem volt időm visszakérdezni, mert vigyorogva elkezdett magával rángatni abba az irányba, amerre Brittany és Mark távoztak borzalmas tettük színhelyéről. Aztán még rátett egy hatalmas nagy lapáttal, olyannal, amit a viselkedése után legszívesebben elégedetten vigyorgó arcába csaptam volna. Felment bennem a pumpa. Talán a sör miatt is lehetett, de sokkal merészebb lettem, mint általában szoktam lenni. Megrántottam a láncot és megálltam. Engem ugyan nem fog ez a bunkó itt láncon ráncigálni! Mit képzel magáról? Megragadtam a kezét, hogy felém forduljon, majd egy istenes nagy pofont kevertem le neki, csak úgy csattant az arcán, még az én tenyerem is belebizsergett.  
- Bedobni magam??? Dekoltázs, huhhh?? Mégis minek nézel te engem, valami agyatlan ribinek??? - kérdeztem az orrom alatt fújtatva. Hát nem látta, hogy nem buliruha volt rajtam, hanem egy farmernadrág és egy kötött pulóver??
- Nem fogok bocsánatot kérni olyasmi miatt, amit el sem követtem. Vagy azért, amiért nem borultam a lábai elé és bele az ágyába!! És épp eleget tűrtem, nem fogok még meg is alázkodni előttük. Szóval, ha meg akarsz szabadulni ettől - húztam fel a bilincses kezemet kettőnk közé - akkor vagy te mész oda Brittany-hez és varázsolod le róla a bugyit az önelégült vigyoroddal, vagy megvárjuk míg kidőlnek és ellopjuk a kulcsot tőlük. Választhatsz. - osztottam meg vele a tervet, majd kifújtam a levegőt, miután befejeztem. Ez a srác is pont olyannak tűnt, mint a többi agyatlan barom, aki azt hiszi, hogy minden a külső. Ó, mit vétettem édes Istenem, hogy egy ilyen tanulatlan tengeri tahóval kapcsoltál össze??? Miért? Ha már ilyen kényelmetlen állapotba kényszerültem, miért nem egy rendes sráccal lettem összebilincselve?? Aztán eszembe jutott valami.
- Egész végig engem hibáztatsz, de a te hibád is, hogy ez történt. Ugyanis a kemping le van foglalva a Beacon Hills-i gimi végzős diákjai számára, de te határozottan nem vagy az osztály vagy évfolyamtársam. Szóval meg kell kérdezzem, mit keresel itt? Belógtál egy ingyen buli meg néhány részegen megkapható csaj reményében? - elmosolyodtam, a kezemben volt az irányítás. Ha azt hiszi, hogy majd úgy tapsolok, ahogy ő fütyül, akkor nagyon nagy tévedésben van.



A hozzászólást Charmaine Wilson összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 01, 2018 5:03 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


escaping to you for h o p e was too early:
you are only the continuation of the
p a i n


Join date :
2017. Apr. 19.

Tartózkodási hely :
beacon freaky hills

Foglalkozás :
writer


Kedd Feb. 27, 2018 5:30 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




it's supposed to be funny?
because i'm not laughing

A lány magyarázata elég logikusnak tűnt, így nem is mondtam inkább semmit csak ismételten hagytam, hogy egy apró sóhaj törjön utat magának ajkaim között, miközben önfejűen követtem a következő tervem, mely ott lebegett lelki szemeim előtt. Szinte láttam is magam előtt a jelenetet, ami tökéletesnek bizonyult. Tudtam, hogy sima ügy lesz, és kettőig nem kell elszámolnom, lekerül rólam a bilincs. Bosszúból még ki is akartam őket kötni az első fához, amit találok, hogy megnézzük, szerintük mennyire vicces ez, ha fordul a kocka.
Sajnos Charmie már nem így vélekedett a dologról. Ez tökéletesen egyértelművé vált számomra, mikor néhány fiút megszégyenítő erővel rántott egyet a láncon, és szó szerint majdnem pofára estem előtte a lendülettől. Felvont szemöldökkel, lepetten pislogtam rá, de mielőtt meg tudtam volna szólalni, vagy egyáltalán visszanyerni az egyensúlyomat, már csattant is a tenyere az arcomon.
- Au! – Fejeztem ki hangosan is a kellemes érzést, ahogy egyre jobban kezdett égni a pofon helye. Finoman simogatni kezdtem kicsit az arcomat, hátha segít. Duzzogva a fejéhez akartam vágni valami fenyegetést, ami úgy kezdődött, volna „hogyha ennek nyoma marad…!”. Helyette inkább csöndben maradtam – nem mintha esélyem lett volna megszólalni.
- Egy szóval sem mondtam, hogy dobd magad hanyatt – adtam hangot a gondolataimnak kissé összevont szemöldökkel, gyerekes sértettséggel, amiért ilyesmivel vádol. – Ez csak színészet… – tettem hozzá.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem fognak megérteni fél szavakból, ameddig nem ismernek. Kicsit kezdett hiányozni a Kyuubi társasága. Elfogott egy érzés, miszerint nem akarok emberek közt lenni. Túl sok volt ez nekem így elsőre.
Következő szavaira azonban minden addigi érzelem eltűnt az arcomról. Szóval most már perverz is lettem. Miért szokásuk az embereknek ismeretlenül, minden a háttérben történő dolgok tudása nélkül ítélkezni? Tekintetem komollyá változott, vonásaim pedig kisimultak.
Nem volt kedvem vitatkozni. Magyarázkodni még annyira sem. De utáltam a tényt, hogy egy kalap alá vesz minden söpredékkel ebből az elbaszott generációból. Tisztában voltam vele, hogy a külsőm nem arra utal, hogy rendes srác vagyok, de ez sem véletlen. Persze honnan tudhatná? Mindenféle kérdés nélkül megvádol. Valahol megértettem, talán én sem kezeltem jól a helyzetet, azonban teljesen félreértette a szándékaim.
- Mert már nem járok gimnáziumba, és eszemben sem volt belógni egy olyan helyre, amiről azt sem tudtam, hogy le volt foglalva. Az pedig még távolabb áll tőlem, hogy kihasználjam a helyzetet – kezdtem bele végül. – Csak sétáltam, mikor az osztálytársad, vagy akárkicsodád odajött hozzám. Az egyetlen dolog, amiben reménykedtem, hogy normális társaságom lesz estére, hogy kicsit megfeledkezzek a szar hétköznapi nyomások alól, helyette kaptam egy bilincset a csuklómra, egy pofont egy félreértés miatt és a vádló szavaid, miközben semmit sem tudsz rólam – osztottam ki a végére kissé finoman. Nem voltam ideges. Igazából csalódott sem, elvégre nehéz csalódni, mikor azt kapom, amire eleve számítottam. Egy pillanatig sem hittem, hogy az emberek változtak az utóbbi évek alatt, ameddig el voltam zárva a külvilágtól. – Közel sem vagyok olyan, mint amilyennek gondolsz – zártam le végül ennyivel, aztán az helyett, hogy tovább mentem volna, lehuppantam egy félreeső részre, ahol már kicsit távolabb voltunk a részegektől.
- De rendben. Akkor várjunk, amíg elalszanak. Végül is nem sietek sehova – egyeztem bele az előző tervébe, aztán csak szótlanul kezdtem bámulni a csillagos eget.
Az egyetlen pozitívuma az estének az volt, hogy nem voltak felhők. Annyiszor álmodoztam róla az Eichen házban, hogy egyszer végre újra láthatom a szabad eget a rideg falak helyett. Este sosem mehettünk az épületen kívülre, a rácsos ablakok pedig nem engedték, hogy túl sokat lássak. Odabentről amúgy is mindig szomorúnak tűnt az ég. Gyakran esett is az eső. Mintha sírna.
A Hold is kétszer nagyobbnak tűnt akkor, mint előtte bármikor, s a bilincset leszámítva végre kicsit úgy éreztem, hogy újra élek. A nyugodtság kezdett áradni bennem, minek hatására egy halvány mosoly húzódott az arcomra. Mindeközben ügyeltem rá, hogyan tartom a kezem, hogy még véletlenül se rántsam le magam mellé Charmiet.
Legalábbis egész addig ügyeltem rá, ameddig le nem pillantottam magam mellé és szembe nem néztem egy mellettem ülő, pici és duci, vastag lábú pókkal.
Egy pillanatra megfagyott körülöttem a levegő, majd a másodperc tört része alatt ugrottam fel üvöltve. Azonnal el akartam húzni a csíkot, hogy még csak a közelébe se legyek, de ahogy megfordultam, hogy indulok, szemeb találtam magam Charmieval, megfeledkezve a bilincsről és egyenesen a lányba ütköztem, mert már képtelen voltam fékezni a lendületem. Neki azonban sajnos nem volt akkora szerencséje, mint nekem, mikor a mellkasomnak ütközött.
Elestünk.
Értetlen tekintetének örvényével találtam szembe magam, miközben zuhantam le vele együtt a földre. Próbáltam nem rá esni, ezzel viszont csak annyit értem el, hogy nem sikerült megtartanom magam normálisan és gurulni kezdtem a  földön, húzva magam után a lányt, s hála a bilincsnek, sikerült hamarosan megállítani a tovább csúszást, ennek ára viszont az volt, hogy totálisan egymásba gabalyodtunk.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, elvégre azt gondoltam, legalább attól a kis dögtől megszabadultam.
Reményeim viszont egy szempillantás alatt törtek össze akárcsak az üveg, mikor megláttam a félig rajtam fekvő Charmie karján ejtőzni a nyolclábút.
Ajkaim lefelé görbültek, miközben alsó ajkamat haraptam aggódó tekintettel, szemeimben pedig minimum akkora félelem csilloghatott, mintha magát a Texas-i láncfűrészest látnám.
- Ha nem ölöd meg, sírva fakadok… – nyögtem ki végül egyenesen a pók szemeibe nézve, mindezzel magyarázatot adva a lánynak mindenre, ami az elmúlt percekben történt.


©

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Kedd Márc. 06, 2018 12:44 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Seth & Charmie

Bosszús voltam, rettentő bosszús. Amiért egy eleven, valós rémálomba csöppentem. Dühös voltam Brittany-re, Markra és az újdonsült bilincstársamra is, mert olyasmire akart kényszeríteni vagy rávenni, amit soha sem tettem volna meg. Én nem olyan lány vagyok, aki bedobja magát egy pasinak. Tőlem egy kedves, nedvesen csillogó bocicicaszemektől többet senki se várjon. Soha sem tettem ki a dekoltázsomat, mert úgy gondolom nem emiatt kell, hogy elismerjenek, mint embert, mint nőt. Ezért a dühöm egy csattanós nagy pofonban csúcsosodott ki, ami Seth arcán csattant. A srácot meglepte az indulatom és fájdalmának hangot is adott. Az én tenyerem is bizseregni kezdett. Elmondtam neki a véleményemet róla és erről az egész helyzetről, majd elővettem az ütőkártyámat. Miután elégedetten felszusszantottam, hagytam, hogy szóhoz jusson és kimagyarázza magát. Mikor azt ecsetelte, hogy azt nem mondta, hogy dobjam magam hanyatt Marknak, meg ez csak színészet, egy amolyan "Ez most komoly??" tekintetet kapott válaszul. Persze, nem kell hanyatt dobnom magam, ahogy ő fogalmazott, csak dobjam be magam...vicces. És ha az színészet, hogy Markhoz kelljen édesgetnem magam a szabadulásunk érdekében, akkor én pocsék színész vagyok, mert nekem nem menne még az se, hogy esetleg megsimogassam az arcát vagy hozzásimuljak, nemhogy az ölébe üljek vagy....elfogott az undor, ami kiült az arcomra is. Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a gondolataimat ezzel kapcsolatban.
Seth tekintete hirtelen komolyra fordult és amit azután mondott, elgondolkodtató volt. És igaza volt. Nem ismertem őt, ő sem ismert engem. Ezért is értettük könnyedén félre egymást. A "vallomása" után már nem tűnt olyannak, mint Mark vagy a tahó haverjai. Ajkaim kicsit lebiggyedtek. Szégyellni kezdtem magam, hogy így félreértettem. Én is hibás voltam az egészben, nem csak ő. Pedig a szüleim világ életemben arra neveltek, hogy ne különböztessek meg senkit sem, hogy ne skatulyázzam be az embereket a külsejük vagy egy adott szituáció alapján. Mielőtt még kinyöghettem volna valami bocsánatféleséget, egy félreeső helyre sétált, majd leült egy farönkre. Követtem őt, mivel ugye nem volt más választásom. Gondolom nem akart megosztozni velem, mert nem kínált hellyel maga mellett. Megértettem,  hogy elege lehetett már a társaságomból, így csak percekig csendben álldogálltam mellette és egy kavicsot kezdtem el bökdösni a lábammal. Aztán rápillantottam, és a sötét ellenére a tekintetét fürkésztem. Most már nyugodtabbnak tűnt, az arca egészen kisimult, még egy mosoly is bújkált a szája sarkában. Nem bírtam tovább és megtörtem a csendet.
- Én...nagyon sajnálom, de tényleg. Ez úgy látszik nem a mi napunk. Kölcsönösen félreértettük egymást. Látom, te sem vagy olyan barom, mint amilyennek gondoltalak. De ahogy a te szavaiddal éljek, én sem vagyok olyan közelről sem, mint amilyennek te gondoltál az előbb. - feleltem, majd a fénylő holdra emeltem a tekintetem. Még mindig olyan megszeppenten nézett. A hold arca. Még apu mutatta nekünk gyermekkorunkban. Azóta, ha a holdra tekintek, mindig látom az arcát. És mindig elgondolkodom azon, hogy vajon miért ilyen ijedt a tekintete? Talán megrémiszti mindaz, amit a földön lát? Belátja a világ egész szegletét. Én csak egy aprócska részét látom, de én is sokszor megrémülök. A világ néha rémisztó. Sokszor rémisztő. Vajon Cheryl is ugyanazt az eget látja, amit én? Vajon látja-e még a hold arcát? Könny csordult a szemeimbe, egy csepp le is folyt az arcomon, de a szabad kezemmel letöröltem gyorsan. Nincs most itt az ideje, sem a helye a sírásnak. Erős vagy Charmie, minden rendben lesz! Nincs is semmi baj azon kívül, hogy egy idegenhez vagy bilincselve és marhára terhes neked ez az egész végzős kirándulás. Na kösz...ezzel most sokat segítettél magadon! Annyira elvoltam a magam hülyeségeivel, hogy észre sem vettem, mi történik körülöttem, csak egy hangos üvöltésre lettem figyelmes, meg arra, hogy megrezzent a karom. Jesszum, ez most mi volt???? Kandira kerekedett szemekkel néztem rá a sikongató Sethre, aki valószínűleg elfelejtette, hogy én is ott vagyok. Ez miért is nem lep meg engem? Ám mielőtt bármit is mondhattam volna vagy figyelmeztethettem volna, hogy hékás itt vagyok, a kobakom és az orrom a mellkasának csapódott, jobban mondva a mellkasa csapódott az én orromnak és kobakomnak. Sajnos a 48 kilós testsúlyommal nem igazán voltam nehéz akadály, így nem tudtam feltartani Seth testét és borítékolva volt az, hogy egy pillanattal később a földre kerülünk. De túl gyorsan történt minden, alig bírtam követni, értetlen pillantásokkal meredtem fel Sethre, nem értettem a miérteket, ott gyülekeztek a kérdőjelek a fejem felett. Sikítva konstatáltam, hogy bizony én járok rosszabbul a földet érésnél és gondolom Seth is rájött, mert mátrixos mozdulatokba kezdett, hogy legalább ne rám essen, aminek az lett a vége, hogy még gurultunk is pár métert a doboldalon. Behunytam a szemeim.
- Seth...Seeeeeth!!!!!! - velőtrázó sikolyom visszhangzott a sötétségben, de a buli zaja teljesen elnyomta. Akár valaki meg is ölhetett volna ott helyben, senki se vette volna észre. Ez némileg nyugtalanított, de nem volt időm ilyesmikkel foglalatoskodni, mert igen érdekes pózba gurultuk magunkat, a bilincs már szorította a csuklómat, ami elveszett valahol Seth alatt, félig rajta feküdtem, de nem tudtam felkelni, mert a lábaink is keresztbe voltak fonódva, a hajamból mindenféle bogáncs, falevél és egyéb kedvességek álltak ki és próbáltam hölgyhöz méltóan kiköpni a számba jutott fűszálakat. Miután sikerült a művelet, összevont szemöldökkel néztem rá Sethre és már épp meg akartam kérdezni, hogy "Ez most mi volt???", mikoris az arca eltorzult, a szemei aggodalmasan kikerekedtek, mint egy szellemet látott békának és harapdálni kezdte az alsó ajkát.
- Most mi van már??? - érdeklődtem egy kicsit ingerülten, mert nagyon nem értettem a reakcióját. Azt mondta, ha nem ölöm meg, akkor sírva fakad, közben a szabadon maradt karomra pislogott, mint valami ijedt kisfiú. Kicsit oldalra fordítottam a fejem és egy szőrös kis nyolclábúval néztem farkasszemet. A nyolc darab kis szemében esküszöm visszaköszönt a tükörképem. Pislogtam egyet-kettőt, mire összeállt a kép. Nem különösebben kedveltem a nyolclábú kis jószágokat, főleg ha azok ekkorák voltak, de soha nem öltem meg egy élőlényt sem, még egy legyet vagy egy szúnyogot sem csaptam le életemben, így csak sikítva fújogatni kezdtem a karomat.
- Hess innen pókocska, heeeeesssss!!!! - fújtam hasztalanul, mert a pók nem tágított. Aztán elkezdtem örült módjára rázogatni a karom, mire végre leesett valahova. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, majd Sethre pillantottam.
- Seth van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír, hogy a pók eltűnt a karomról. A rossz hír az, hogy fogalmam sincs, hova esett. - magyaráztam az ijedtszemű srácnak. Ahogy visszagoldoltam az elmúlt pár perc történéseire, akaratlanul is hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Az egész helyzet olyan abszurd volt. Ahogy Seth kislány módjára megijedt egy póktól és felsikított. És a borulásunk is vígjátékba illőre sikeredett. Ahogy elnéztem a srác ijedt tekintetét, meg elképzeltem, én hogy nézhettem ki, és milyen hülye hangokat adtunk ki magunkból, nem bírtam tovább és hatalmas kacajban törtem ki. Még a könnyeim is kicsordultak. Nem hittem volna, hogy a majdnem sírásból eljutok a sírva kacagásig. Úgy látszik, ez a meglepetések éjszakája lesz.
Tragikomédia első felvonás Laughing  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


escaping to you for h o p e was too early:
you are only the continuation of the
p a i n


Join date :
2017. Apr. 19.

Tartózkodási hely :
beacon freaky hills

Foglalkozás :
writer


Szer. Május 23, 2018 5:48 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




it's supposed to be funny?
because i'm not laughing

Ahogy csak kémleltem az eget teljes csendben, azon kezdtem gondolkozni, vajon miért üldöz engem ennyire a karma?!
Sosem voltam egy túl szerencsésnek mondható "ember", kezdve a bennem lakozó kilencfarkú bestiával, aki valamiféle istenségnek tartja magát, de esküdni mernék rá, hogy Lucifer is kiszökne a Pokolból, ha szemközt találná magát azokkal az istenverte, félelmet keltő, vörösen izzó, démoni szemekkel. Akárhányszor eszembe jut, vagy egy képzeletbeli helyen találom magam, a vicsorgó rókával szemben, legszívesebben én is hanyatt vágnám magam, hogy vele kell osztoznom az amúgy is vézna testemen. Fogalmam sincs, hogy tudom egyáltalán féken tartani, mert az akaratereje biztosan legalább a négyszerese az enyémnek - ha nem több - az erejéről nem is beszélve.
Aztán persze hála neki, az életemen a születésem pillanatában végigsöpört egy hurrikán, és akaratom ellenére elindítottam egy lavinát, amiről még csak fogalmam sem volt, hiszen épphogy felsírtam anyám karjaiban - legalábbis így kellett lennie, nem?
A nevetséges életem tetőpontjának számít az este, mikor két idióta hozzábilincselt egy számomra teljes idegenhez. Ez részben vicces... Legalábbis biztosan jót fogok rajta nevetni pár nap múlva. Egyelőre csak kínomban tudtam nevetni. De örülhettem is volna, társaságot akartam.
Tessék, Seth, megkaptad! Használd ki - mondogatta egy kárörvendő hang a bal vállamon, aki teljesen az én hasonmásom volt, csak ördög szarvakkal, miközben a glóriás kis fickó a jobb oldalon csak fogta a fejét, hogy már megint mibe keveredtünk, mi hárman.
Illetve bocsánat, mi négyen.
A valóságban meg csak Én és Ő.
Szóval az agyam teljesen kikapcsolni látszott megint a katasztrófában, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, s hagyta, hogy a gondolataim tengerén hajózzak el. Persze nem hibáztathattam ezért, megszoktam már ezt a tizenkilenc évem alatt.
Bár túl sok volt a zaj odakint, mégis egyedül voltam. Valamivel le kellett foglalnom magam, s jobban örültem, ha nem a Kyuubi segített ebben. Még számomra is okozhat meglepetéseket a kiszámíthatatlan ravaszságával, pedig azt hinné az ember, hogy rég hozzá kellett volna szoknom, de nem. A manipulálás nagymestere - bár jó pár évszázada volt kitapasztalni az emberi viselkedést -, akit valószínűleg sosem fogok tudni kijátszani.
Ezért most a bilincsen volt a sor.
Charmie vékony kis hangja rángatott ki elmém börtönéből. Kissé kérdőn emeltem fel rá tekintetem, de válaszul szótlanul csak elmosolyodtam.
Sosem voltam az a haragtartó típus, vagy a túl sértődékeny. Meg hát mi okom lett volna rá? Egy pofon nem a világ vége, és valahol jogos is volt. Ráadásul társaságra meg barátokra volt szükségem, nem ellensége.
Elég arra saját magam.
Aztán a következő pillanatok fénysebességgel követték egymást. Az ijedtségem ára az volt, hogy kétszeresére gyorsította az időt körülöttem, és mire észbe kaptam, már gurultam is a lánnyal együtt át mindenen. Legalább három faág állt bele az oldalamba út közben, és a kis dombocska alattam úgy nyomta végül a gerincem, hogy a beszéd is fájt. Mindemellett az a pár sárfolt az arcomon, vagy a ruhámon, már nem számított. Viszont a pók kérdése még mindig jobban foglalkoztatott, mint a tompa fájdalom, amit a csuklómon éreztem, amit olyan szinten húzott a bilincs, aminek lánca Charmie köré volt tekeredve, hogy azt hittem leszakad a karom. A helyzetünk rosszabb volt, mintha egy Twister kört nyomtunk volna le. De minez tényleg nem számított.
Kislány módjára kezdtem pánikrohamot kapni, és eszméletlen tempóban kapkodtam a levegőt, miközben azt ismételgettem magamban, hogy "ki a rosszat, be a jót".
Persze ez elméletben könnyebben működött...
Végül Charmie megmentett a biztos haláltól - ami valószínűleg nem következett volna be egy pókcsípéstől, de minimum a hattyú halálát játszottam volna el két órán keresztül, szegény lányt meg csak húztam volna magam után, mint valami rongybabát. Bár lehet, hogy inkább csak leütött volna a francba, de azzal se lett volna előbbre, mert bármennyire is voltam könnyűnek nevezhető, nem rángatott volna magával sehova. Egy ájult srác mellett ücsörögni egy bilincs társaságában pedig nem lehet túl élvezetes dolog.
- Ó, anyám... - kúszott ki végül valami értelmes is ajkaim közül, de a hangom teljesen el volt vékonyodva még és a már pillanatok óta bent tartott levegővel küszködtem. Végül hosszan kifújtam azt, és próbáltam férfihoz méltóan viselkedni, miközben a lányra emeltem tekintetem ismét. - Ezt el is titkolhattad volna előlem - morogtam kissé morcosan az orrom alatt, de igyekeztem kizárni elmémből a tényt, hogy az a kis dög még mindig ott kószál valahol, hogy hívja a családját és bosszút álljanak rajtunk.
Charmien.
Végül is ő bántotta.
Mikor a lány elkezdett kuncogni, nekem is sikerült kitörnöm az addigi hangulatomból. A levegő is megváltozott körülöttünk, és úgy éreztem, képtelen vagyok visszafogni a nevetést, ami így végül kitört belőlem is.
El sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörtént.
Ez tényleg megtörtént?!
- Na jó... - kezdtem bele, amint sikerült erőt vennem magamon, hogy megkomolyodjak. - Valahogy keveredjünk ki ebből az abszurd pózból, és álljunk fel - jelentettem ki, miközben elkezdtem alatta mozgolódni magabiztosan, mintha tudnám mit csinálok. De valójában fogalmam sem volt, és minden mozdulatnál egyre jobban fájt a csuklóm, a vállam, meg a gerincem, ahogy párszor visszavágódtam arra  szemét kis dombocskára alattam, ami amúgy így utólag visszagondolva, lehet, hogy egy sörös doboz volt.
Végül annyit sikerült elérnem, hogy helyet változtattam a lánnyal és én kerültem felülre, ő pedig alám.
Bár a fájdalmaimtól és a kényelmetlen helyzetemtől sikerült megszabadulnom, a bilincs lánca még rosszabb helyzetbe került a karjainkkal együtt, mint eddig.
Halkan felszusszantam sóhajtásképp, és feladtam a dolgot.
Aztán csak ekkor vettem észre, hogy az arcom túl közel van a lányéhoz. Amint ez tudatosult bennem, az arcom elkezdett égni, és szinte biztos voltam benne, hogy ez pírként meg is jelent átszínezve eredeti árnyalatát. De abban is biztos voltam, hogy szerencsére ezt ő nem látja. Elvégre sötét volt, és túl közel is volt hozzám.
Hosszúnak tűnő másodpercekig álltam a pillanatot, mert fogalmam sem volt, mégis mihez kellene kezdenem. Így is baromi gáz volt, tekintve, hogy egyik lábammal Charmie combjai közé keveredtem pózcsere következtében, a bilincses kezemmel pedig az övével együtt a feje fölött tudtam csak megtámaszkodni, ezzel egyhuzamban pedig azon az oldalon fel is csúszott a pólója épp annyira, hogy minden egyes mozdulatomnál éreztem a csipkés melltartójának anyagát.
Valamilyen szinten ez az egész még romantikus is lehetett volna, helyette inkább valami elcseszett ecchiben találtam magam.
Szinte már vártam a következő pofont, amire fejben fel is készítettem magam, de reméltem, hogy megúszom, elvégre erről az egészről tényleg nem én tehettem, és épp olyan kínos volt nekem is, mint - valószínűleg - neki.
- Charmie - nyökögtem ki végül a nevét valahogy, miközben próbáltam elterelni a figyelmem a tényről, hogy az ajkunk lassacskán súrolni kezdi egymást. - Pisilnem kell - fejeztem be aztán, amit elkezdtem kissé halkan, és valószínűleg a legváratlanabb, és legillúziórombolóbb módon.


©

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Szomb. Júl. 14, 2018 7:01 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Seth & Charmie

Igencsak érdekes szituációba keveredtem egy idegen sráccal. Ha a jövőben megkérdezik, hogy meséljek életem legvadabb éjszakájáról, akkor biztosan ezt az estét fogom elmesélni. Húsz év múlva valószínűleg már csak a bilincses sztoriként fogok rá emlékezni. De akkor ott, abban az időintervallumban nagyon nem voltam elragadtatva attól, hogy hozzábilincseltek egy tök ismeretlen sráchoz. Az volt a szerencsém, hogy Seth nem tűnt rossz alaknak, sőt, elég vicces volt az, ahogy beijedt egy nyolclábú pókocskától. Félreismertem őt, ezért úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, mást úgy sem tehettünk bilincstársakként. A nagy ijedtség következtében azonban borultunk és végiggurultunk egy aprócska lejtőn, melynek alján sikeresen összegabalyodtunk. Nem értettem először, mi váltotta ki belőle azt, hogy még engem is megszégyenítő módon felsikítson. De miután megtudtam, mi okozta a galibát, nem bírtam visszatartani kitörésre kész kacajomat. Maga a szituáció és menő Seth rettegő arca is annyira mulatságos volt. Nem gondoltam volna, hogy Sethnek ilyen oldala is van. Kezdtem megkedvelni a srácot. Mikor morcona tekintettel közölte, hogy jobb lett volna magamban tartanom, hogy a kis pókocska valahol még a közelben kószál, csak még derűsebbé vált a nevetésem.
- Olyan muris arcot vágtál, látnod kellett volna. - jegyeztem meg szélesen mosolyogva, miután kinevettük magunkat. Seth azt javasolta, hogy tápászkodjuk fel a földről, amivel egyet tudtam érteni, bár a feladat nehéznek tűnt. Seth már mozgolódni is kezdett, de én még nem álltam készen, össze kellett volna hangolódnunk, a lábaim nem találták meg a megfelelő helyet a felemelkedéshez.
- Várj! Seth! Ne így! - próbálkoztam a szabad kezemmel feltolni magam róla, de nem tudtam magam után húzni őt, és ahogy visszahuppant a lendület engem is rántott magával. Így nem lesz jó Charmie! Már épp szóra nyitottam volna ajkaimat, hogy javasoljak egy tervet, de egy sikkantás se jött ki rajta a hirtelen helyzetcsere miatt. Kettőt se pislogtam és Seth már fölém kerekedett, én meg meglepetten pislogtam rá. Ráadásul irtó kényelmetlen pózba csavarodtunk. Nekem pedig még rettenetesen kellemetlen is volt az egész helyzet. Nem szerettem senkinek sem kiszolgáltatva lenni, de mégis úgy éreztem magam, tekintve, hogy a srác egyik lába befurakodott a lábaim közé, testével leszorított, mozdulni is alig bírtam, ráadásul összebilincselt karjaink is egymásba fonódtak a fejem felett, perceken belül zsibbadni is kezdett az az oldalam. No meg a szellő is besuhintott kettőnk közé, amit pucér bőröm meg is érzett, ugyanis a pulcsim is szerencsésen felnyomta a nyakamig a súrlódás vagy mi a fene.  És ha ez még nem lett volna éppen elég kínos és kellemetlen, a hasamnál éreztem a hogyismondjam…hát…Seth domborkáját. A fejem azonnal a vörös vagy tíz árnyalatát vette fel egymás után, végül az intenzív árnyalaton állapodott meg. Abban a pillanatban hálás voltam annak, hogy éjjel volt már és a jótékony sötétség elfedte szégyenpírom illetve nem látszódott a melltartóm sem. Levegőt is alig mertem venni alatta, nemhogy megmozdulni, mert olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem a leheletét ajkaimon, még a szívének ütemes dobbanását is a mellkasomon. Azt vártam, hogy tegyen valamit, mozduljon meg, vagy törje meg a kínos csendet. Még a szemeimet is lehunytam kínomban és egy kicsit próbáltam elfordítani a fejem, aminek az lett a vége, hogy az orrommal eszkimó csókot adtam neki. Na jó, ez nem fog menni! Seth, csinálj már valamit!!! Végre megszólalt, a nevemet mondta halkan. Óvatosan kinyitottam a szemeim és érdeklődve pislantottam a kékes szempárba. Azt hittem, hogy majd előáll valami normális ötlettel, mire közölte hogy pisilnie kell. Igen, jól halljátok. Pisilnie kell. Megeresztettem egy apró sóhajt.
- Akkor…valahogy szállj re rólam és segíts fel engem. Nagyon kényelmetlen már ez a helyzet, hogy őszinte legyek. - válaszoltam a kijelentésére. Konkrétan az arcával és mindenével belemászott az aurámba. És nem akartam érezni azt a testrészét, amivel ő pisilni akart. Édes istenkém!!! A nagy kínosságban nem is gondoltam olyasmikre, mint emberi szükségletek. De abban a pillanatban leesett, hogy bizony a srácoknál és a lányoknál máshogyan működnek egyes dolgok. Hogyan fogok én pisilni összebilincselve egy kannal???? Mert én elfordulok, míg ő elintézi, oda se nézek, de a lány WC-ben ezt hogyan oldjuk meg? Nem is tudnék előtte pisilni…nem mintha lehúznám a bugyikám egy ismeretlen srác előtt. És hogyan fogunk aludni??? Soha nem aludtam még idegen srácok mellett és nem most akartam elkezdeni.
- Seth…kellene a kulcs, de minél hamarabb, nem igaz? Kényelmesebb lenne úgy barátkozni, hogy közben szabad mind a két kezünk, nemde? - érdeklődtem tőle, miközben a felállással kezdtünk el bíbelődni.

Tragikomédia második felvonás Laughing  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Seth & Charmie - The prisoners of the Guilty camp
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Summer Camp

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: