• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Tamera & Vance - You wanna talk?










avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Vas. Feb. 18, 2018 11:00 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




Vance & Tamera
Újabb délután, amit semmittevéssel tölthettem. A suli teljesen leszívta az agyamat, így szükségem is volt egy kis kikapcsolódásra, amit egy jó kávé tudott csak igazán megadni, így be is tévedtem a legközelebbi kávézóba. Szerencsémre itt nem kellett sorban állni, néhány kedves pincér csajszi elintézte a munka nehezét. El is gondolkodtam, hogy vajon képes lennék e valami ehhez hasonló munkát végezni, ha felhagynék a mostanival. Annyi biztos, hogy az én kezem által egy tányér vagy csésze se törne el.
Amint kiszúrtam magamnak egy üres asztalt, oda is masíroztam. Nem telt el öt perc se, az egyik pincér azonnal odalibbent hozzám, hogy átnyújtsa az itallapot. A közepe tájékán nyitottam ki, és mielőtt még elmehetett volna, rögtön mondani is kezdtem a leányzónak, hogy mire is fáj a fogam most igazán.
- Egy latte lesz... Áh, meggyes pitével. Úgy ám... - a végét már csak magamnak morogtam az orrom alatt, hiszen legszívesebben azonnal felfaltam volna mindent, ami fel volt sorolva az alig öt oldalas listán. Drága barátnőm pedig már el is suhant, hogy elkezdje összeszedni a rendelésemet. Láthatta rajtam, hogy édességkívánatom van, így sietett, mintha késésben lenne valahonnan.
Örültem az ilyen unalmas napoknak. Ilyenkor nem kellett aggódnom amiatt, hogy bármelyik pillanatban az arcomba kerülhet egy pisztoly csöve, vagy egy bilincs a csuklóm köré. Ilyenkor csak... Én voltam, mint végzős diák a helyi gimnáziumban. Semmi tolvajlás, semmi természetfeletti, csak egy kellemes, forgalmas órácska a helyi kávéházban. Nyüzsgés, beszélgetés zaja vett körül, a háttérben halkan szólt valami tipikus kávézós zene, amit a filmekben is hallani lehetett. Nem messze pedig egy kisebb színpad terpeszkedett üresen, s a mellette lévő falrészen egy hatalmas poszter hirdette, hogy minden csütörtök délután felolvasó est, péntek és szombat este pedig élőzenekar várja a kedves látogatókat. Mindezt pedig néhány retró faldísz díszítette, és neonfényes betűk jelezték a hely becses nevét. A piros-fehér kockás padlóról már ne is beszéljünk, na meg az egyéb érdekes holmikról, amik egyedivé varázsolták a pultot, az asztalokat és a többi falrészt. Hangulatos volt, annyi szent.
Alig néhány percen belül megérkezett korábbi barátosném, és elém pakolta a lattét, tejszínhabbal a tetején, valamint a nagy szelet pitét, ami még gőzölgött, annyira friss volt. A szokásos sablonszöveg után el is sietett a dolgára, én pedig gyorsan helyet csináltam a laptopomnak, majd nekiláttam a süteményemnek.
Utáltam, hogy még ilyenkor is a házi dolgozatommal kellett foglalkoznom, de kénytelen voltam végre nekilátni. Hiába voltam éjszakánként az, ami, nappal ugyanolyan diák voltam, mint a többiek, ugyanúgy voltak kötelességeim. Nem bukhattam meg, hiszen még akármikor dönthettem úgy, hogy jobban beleásom magam a tanulásba, és inkább egyetemre megyek, vagy akármi. És ha már nem volt meló, legalább ezzel lefoglalhattam magam egy időre.
Az idő olyan lassan telt, hogy pár másodpercet is óráknak érzékeltem. Ez is csak azt jelezte, hogy kezdtem unni magam, pedig elég érdekes témát választottam az esszéhez: helyi legendákat, a városiak közt terjengő pletykákat természetfeletti lényekről. Külső szemmel úgy nézhettem ki, mint valami újságíró, már csak a nagy keretes szemüveg hiányzott a képből. Minden megvolt: kávé, nasi, laptop... Csak az a fránya szemüveg nem.
A pite alig fogyott. Már nagyjából minden vendég kicserélődhetett a helyen, egyedül én maradtam ott még jó pár órával később is. Annyira belemélyedtem a házi dolgozatba, hogy nem is figyeltem a környezetemre. Pedig ha tudtam volna, mi vár rám...

hanging on × 537 × remélem megfelel így elsőre :3: × @



war ate a girl and spat out a
woman.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
26

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Kedd Feb. 20, 2018 9:25 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






we have lots to talk about
A Beacon Hills-i ügyeim száma csak nőtt és nőtt. Egyre több ember kötődött a szüleimhez, és egyre nehezebb volt bármelyiket elkapni vagy anélkül valahogy kifaggatni, hogy megkínoznám őket. Az lenne az egyszerűbb, ha mindegyik egyedül élne, és könnyű célpont lenne. De nem. Ez sose ilyen egyszerű. Valamelyiknek sok lakótársa, valamelyiknek barátnője, felesége van, vagy valami hasonló a helyzet. Valakinek pedig megtanulni, hogy hova mikor, esetleg kivel és milyen útvonalon megy, hetekbe telik. Ha kicsit rugalmasabb az élete, ráadásul lehet ez több mint egy hónap. Mindezek fölött egyszerre csak egy embert tudtam figyelni. Sok időbe tellett végigjutni mindenkin, és ha nem kaptam belőle lényeges információkat, akár évek is mehettek kárba. De ez mér csak ilyen volt. Sok erőt kell ebbe belefektetni, viszont az eredmény nem mindig volt kielégítő. Mondjuk ez nem volt túl nagy gond. Türelmem akkora, mint a tenger, meg az időből is akad még bőven. Bár főleg most, hogy a városban egy régi ismerősöm is felbukkant, akivel főleg volt lerendezni valóm, még csak annyira se siettem sehova.
Most is valakit figyeltem. Már a második hétben jártunk, és szerencsére nem is ingadozott sokat. Mindig mindenhova pontosan érkezett, és ugyan azokon az utakon járt, ráadásul főleg gyalog, autóval csak a távolabbi helyekre járt. Reggel 6-kor kelt, elment futni. 7-21 már otthon volt, letusolt, fél 8-kor már mindig a családjával együtt reggelizett. 7:55-kor legkésőbb elköszönt a 8 és 3 éves gyerekétől, meg a feleségétől is, majd 8-kor elindult munkába. Fél 9-kor szokott betérni az irodájához közel lévő kávézóba, vett egy feketét két cukorral, és a reggeli tömeg ellenére is 9-kor már az asztala mögött ült egészen délután 1-ig, nagyon nem is ment sehova, csak beszélgetett pár emberrel, akik papírokat adtak neki oda. Utána ebédszünetre ment, ami a mázlistának két óra volt. Ilyenkor vagy elment egy étterembe, vagy délkörül rendelt valamit magának. Ezután egészen addig nem is volt dolgom, amíg 7-ig nem végzett, és nem ment el edzeni pár órát.
Tudtam, hogy úgy se megy sehova az adott időpontig, ahhoz kb katasztrófának kellett történnie. Szerettem az ilyen kiszámítható fickókat, mert volt mellettük egy kis szabadidőm. Gyors ehettem valamit, vagy ihattam egy kávét, amit most is terveztem. Valahol valami legbelül bennem feltette a kérdést, hogy vajon mennyire lehet jó az a kávé, amit nap mint nap iszik a fószer. Meg különben is rohadt éhes voltam, és most az egyszer a normális kaja nem igen segíthetett rajtam, egy bögre jó erős fekete, már annál inkább.
Nem is várakoztam, csak fogtam magam, és besétáltam a pultot célba véve. Már félúton voltam, amikor megakadt a szemem egy ismerős arcon. Ott ült egy gép előtt, egy kávé, és egy szelet pite kíséretében maga Tamera. Egy mélyebb levegőt vettem, és megállás nélkül haladtam tovább. A pultos lány kissé talán túl lelkesen is jött oda hozzám megkérdezni mit kérek. Könnyedén varázsoltam magamra egy csábos mosolyt.
- Csak egy fekete lesz, megvárom itt. - mondtam viszonylag halkan, miközben a nő lelkesen szaladt is elkészíteni a rendelésemet. Szemem sarkából néha Tamera felé pillantottam, azon gondolkozva mit is lépjek. Talán most volt a lehető legjobb alkalmam, hogy kifaggassam mindenről, hogy hogyan is árult el, mikortól volt minden szava hazugság. Most az egyszer nem menekülhetett, mert csak gáz helyzete kerülne. Végül is külső szemmel csak annyit lát a többi vendég, hogy egy kissé magas, jóképű fickótól fut el egy csaj. Ritka látvány, nem biztos, hogy engem néznének hülyének.
A kávé végre elkészült, a pincérnőnek elmormoltam egy köszönöm-öt egy kacsintás kíséretében. Láttam, ahogy kissé elpirul, és belül röhögtem egy kicsit. Ez ilyen egyszerűen menne még mindig? Majd Tamera asztala felé vettem az irányt.
- Szabad? - kérdeztem meg egy mű mosoly kíséretében, bár meg se vártam a választ, már húztam is ki a széket vele szemben, és le is ültem, a kávémat az asztalra helyezve. Mindkét kézzel az asztalra könyököltem, kezeim közé a forró bögrét fogtam. Nem érdekelt, hogy égetett. Ha esetleg ideges lennék bármi miatt, legalább inkább arra koncentrálok ahelyett, hogy hogyan tépjem ki valaki torkát.
- Mondanám, hogy kellemes a meglepetés, de többszörösen is hazudnék. - vettem halkabbra a dolgokat, ahogy a mosoly is eltűnt az arcomról. Valószínűleg gyilkos szemekkel néztem rá, bár ha kicsit is elgondolkozik, és van esze, akkor nem fut el. Úgyis tudja, hogy itt nem bánthatom. Egy egész kávézót kellene kiirtanom, meg az utcáról belátó járókelőket is. Ne is beszéljünk a feltakarításról, meg az utána következő dolgokról. Véres ruhába még csak az utcára se mehetnék ki.
- Remélem készen állsz lelkileg egy hosszú beszélgetésre. - döntöttem fejemet oldalra, miközben minden rezzenését, reakcióját figyeltem. Tudni akartam, hogy fél-e, élvezni, hogy retteg. Meg persze konkrétan a szívverésére, a lélegzetére is figyelnem kellett, hogy tudjam, igazat mond-e nekem. Majd meglátjuk átmegy a teszten. Tudja, hogy így a könnyebb. Más különben ki kell kínoznom belőle a válaszokat.

remélem tetszik puppyeyeseverything black ╶ 784 ╶ ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Csüt. Feb. 22, 2018 8:41 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




Vance & Tamera
Minden olyan kellemes volt. Az írás, a sok vendég, a sütemények és a kávé illatának keveréke elfeledtette velem mindazt, ami különbbé tett a többiektől: a képességeimet, az éjszakai műszakomat, a múltamat... És ez rendkívül jól esett. Végre úgy éreztem, helyem van a társadalomban, s minden negatív gondolatom elásta magát egy kis időre. Ez lendületet adott az íráshoz, pedig sose volt igazán az erősségem. Most mégis olyan sebesen halmoztam egymásra a szebbnél szebb mondatokat, mintha erre születtem volna. Kellemes meglepetést okoztam magamnak, amikor észrevettem, hogy a korábban üresen virító oldal háromnegyede már tele volt okosságokkal. Mindezt magamtól szedtem össze, titokban belelopva saját tapasztalataimat is, egy-két városi pletykával fűszerezve.
Persze a pite továbbra se fogyott, hiába voltam már farkaséhes. Annyira rákoncentráltam a beadandómra, hogy már azt se vettem volna észre, ha a gyomrom visítozni kezdett volna... Gyakran megesett velem az ilyesmi, így már meg se lepett a dolog. Ha valamire nagyon ráfókuszáltam, a külvilág teljes mértékben kikapcsolt számomra, mintha soha nem is létezett volna. Fel se tűnt, hogy az egyik vendég próbálta felvenni velem a szemkontaktust, csak miután egy utolsó pillantást vetett rám. Valami korombeli srác lehetett, de annyira se érdekelt a próbálkozása, mint a politikát ecsetelgető sznobok vitája a túloldalt. Abban a néhány órában tényleg semmi nem keltette fel a figyelmemet, és egyre inkább motoszkálni kezdett bennem az érzés, hogy zárásig fogok a laptopom fölött üldögélni ugyanabban a pózban. Akár egy szobor, ami valahogy megtanulta használni a billentyűzetet.
Az emberek sorra váltották fel egymást, újabb és újabb arcok bukkantak fel a bejárati ajtónál. Épp csak egy pillantást vetettem feléjük, többre nem méltattam őket. Ugyan eleinte dögunalmasnak találtam a házi dolgozat elkészítését, de ez egész hamar megváltozott. Lekötötte az agyam minden egyes kis sejtjét, minden porcikámban éreztem a téma hangulatát. Hihetetlenül mélyen elástam magam benne, és még csak kedvem se volt kimászni belőle. Ez a kis írás volt az én rejtekem, az egyetlen búvóhely, ami biztonságot nyújthatott számomra. Ráadásul kényelmes is volt, emiatt pedig esélyt se láttam rá, hogy elmozduljak a helyemről, amíg be nem fejeztem.
Egy apró pillanat volt az egész... Egy ismerős hang, néhány szó, amik villámcsapásként érték tudatomat. De hiába súgta minden ösztönöm azt, hogy fussak, nem akartam rájuk hallgatni. Inkább tunyultam tovább a gép előtt, és még csak fel se néztem. Reménykedni akartam, bízni abban, hogy csak képzelődtem. Hiszen... Mégis mi a fenét keresne ő egy ilyen helyen? Ugyan már.
Visszamerültem a természetfelettiek csodálatos világába, s folytattam novellaszerű művemet. A betűk egyre sebesebben követték egymást, ahogy a gondolatok is zakatolni kezdtek a fejemben. Mivel inkább a helyi történeteket szerettem volna összefoglalni, a „rejtélyes hegyi oroszlán gyilkosságokat” kezdtem felhozni példának, és érvelni, hogy az emberek vajon miért hitték mindig azt, hogy egy egyszerű állat tette. Hogy miért nem akartak hinni mindannak, amit a tudatalattijuk súgott nekik... Mert mindenki érezte, hogy ennél többről van szó. A szívük mélyén tudták jól, hogy nem állat volt, de nem is ember. Csak épp ők maguk sem akarták elfogadni, hogy a természetfelettiek igenis léteznek, így inkább meghagyták őket gyerekkori meséknek. Velük riogatták a gyerekeiket, de sose gondoltak rá, hogy az éjszaka valójában mennyi veszélyt rejt. Vérfarkasok, kitsunék, és még ki tudja, milyen lények járják az utakat, mikor ők épp alszanak... Sejtelmük sincs, soha nem is volt. Az ilyesmi nem a köznépnek való, ezt már megtanultam.
Egy gyors korty kávé után épp elkezdtem a „sötétebb” városi legendákról pötyögni, amikor a korábbi ismerős hang megszólalt, tőlem nem is olyan messze. Azt hittem, csak a fantáziám egy apró foszlánya volt, de nem. Valódi volt, s ahogy felpillantottam a képernyő elől, meg is láttam a hozzá tartozó férfit. Nos igen, már férfi volt, nappali fénynél még inkább szemügyre tudtam venni. Vance... A fenébe is, pedig már azt hittem, végre lesz egy nyugis napom.
- Csak tessék. - intettem a jobbommal, miután Vance már kihúzta a széket. Sejtettem, hogy nem lesz választási lehetőségem.
Még mielőtt belekezdhetett volna bármibe is, gyorsan elmentettem az eddigi remekművemet, hogy semmiképp se vesszen el. Túl sokat dolgoztam vele, hogy aztán semmivé váljon egy ilyen incidens miatt. Félretoltam a laptopot, de nem kapcsoltam ki... Nehezemre esett volna, túlságosan benne voltam már a témában. És persze ki más zökkentett volna ki, ha nem Vance?
- Bájos vagy, mint mindig. - feleltem egy kisebb mosollyal az arcomon - És ha nem néznél rám így, talán még örülnék is neked. - tettem hozzá, mivel elég feltűnő volt a gyűlölet a szemeiben. Még mindig rosszul esett legbelül, de ebből semmit nem mutattam felé. Nem akartam megadni neki ezt az örömöt.
Gyorsan végigfutott az agyamon minden lehetséges végkimenetele a ránk váró beszélgetésnek. A menekülést azonnal ki is zártam, mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis egymásba akadtunk volna később, annak viszont nem lett volna túl jó vége. Inkább maradtam a nyugis, kávézós találkánál, hiszen ennyi civil között nem támadhatott rám. Legalább is reméltem, hogy volt benne ennyi ész és emberség.
- Más lehetőségem úgysincs, szóval... - magam elé húztam a pitét, és egy falatot felemeltem a villámmal - Mondhatod. - egy pillanat alatt elpusztítottam azt a kis darabot, miközben kíváncsian figyeltem Vancet. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, ráadásul végig arra igyekeztem koncentrálni, hogy ne tűnjek ijedtnek. Ugyan nem voltam halálra rémülve, azért eléggé felkavart, hogy ismét szembe kellett néznem a férfival, aki mindenáron golyót akart repíteni a fejembe. Durva gondolat volt, amit mindenképp el akartam nyomni magamban. Maga a halál démona ült előttem, a kínzás nagymestere, és én mégis rezzenéstelen arccal néztem dühtől izzó, zöldes íriszeibe.

gasoline / castle × 897 × remélem tetsziik *0* × @



war ate a girl and spat out a
woman.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
26

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Vas. Márc. 11, 2018 9:46 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






we have lots to talk about
Egy kissé úgy éreztem ez a város az én oldalamon áll, de egyben mégse. Olyan helyzetekben hozott össze Tameraval, ahonnan nem tudott menekülni, meg eleve is folyton ugyanott kötöttünk ki. Csak a hátulütője is volt, mégpedig az, hogy én se lehettem igazán az, akinek kellett volna lennem egy ilyen helyzetben, vagy én se léphettem sokat. Már nem igazán voltam híve az ilyen beszélgetéseknek, de talán ez volt a legjobb lehetőség jelenleg arra, hogy megtudjam az igazságot, vagyis, hogy halljam az ő szájéból. Úgyis tudom, hogy ő árult el, csak azt nem tudom még, hogy miért. De alig várom, hogy végre elmondja, hogy beismerje ő volt, és akkor kínok kínja között majd megfizethet azért, hogy elvette tőlem a családomat, a tökéletes életet. Pedig mennyire más lehetett volna minden, ha nem jön be a képbe. Ilyenkor azt kívántam, bárcsak az akkori énem ne lett volna hülye, és sose ment volna oda hozzá, amikor a hangszerbolt előtt állt. Persze most nem is az a lényeg, hogy mit kívántam. A múlt a múlt, a jelen pedig a jelen, és most nem hagytam semmit se úgy alakulni, hogy nekem legyen károm.
- Hogy örülnél nekem? - vontam fel az egyik szemöldökömet, ahogy néztem rá. Nem értettem miért is örülne nekem. Pontosan tudja, milyen is vagyok most. Nem igazán örülhet nekem, amikor ha olyan kedvem lenne, megölném egy gondolat nélkül. Akár még vacsora is lehetne belőle. Mondjuk a válaszokig még nem. Csak erről neki nem kellett tudnia.
Felemeltem a bögrét, hogy beleigyak a feketébe, de egy pillanatra lefagytam, amikor maga elé húzta a pitét. Belegondoltam mennyire ennem kellene már nekem való ételt, de még nem volt rá lehetőségem. Inkább csak beleittam a szörnyű ízű kávéba, ahogy figyeltem, hogyan emeli a falatot a szájához. De jó is lehet, hogy bármit ehet. Bezzeg belőlem ez a borzalmas lötty is kifog jönni pár órán belül.
- Nem tudom még mennyire emlékszel azokra az időkre, amikor megismerkedtünk... - tettem le a bögrét végre, ahogy egy darabig a kávét néztem benne, majd végül ismét felnéztem Tamerara. - Vagy azokra, amikor a dolgok eldurvultak, de remélem legalább egy halvány valami megmaradt, mert addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom, amit akarok. - tekintetem keményebbé, dühösebbé vált, de a hangomat uraltam. Semmilyen módon nem akartam felhozni magamra a figyelmet. A többi vendég, csak csinálja, amit kell.
- Először talán kezdjük egy könnyebb kérdéssel. Szerinted miért utállak? - tettem fel egyszerűen, ahogy továbbra is figyeltem mindent, amint kellett. Tekintet, mimika, gesztikuláció, légzés, és a szívverése. Tudnom kellett mikor hazudik.
- Másodszor pedig, talán kezdjünk is bele a dolgokba. Azt tudod, hogy akkor egy "baleset" történt a családommal. Bár hiába szépítjük a dolgokat, igazából mindketten tudjuk, hogy meghaltak mind a ketten. Vadászok kapták el őket, és csak azért, mert nekem segítettek. De ez miért is lenne eleve akkora bűn? Hiszen akkor nem voltam olyan, mint most, nem ártottam én senkinek. De ami a lényegesebb, hogy honnan tudta meg az a két vadász, hogy ott vagyok. Hiszen senki nem tudta. Azt se tudták ki vagyok igazából, hogy honnan jöttem, mi az igazi nevem. Szóval.... - tartottam egy kis szünetet, ahogy egyenesen a szemébe bámultam, szinte elképzelve az összes módját annak, ahogy kicsikarnék belőle fájdalmas sikolyokat. - Miért áróltál el Tamera? Mennyibe vagy mibe került neked elárulni engem? - morogtam szinte a szavakat. Már alig vártam a kis hebegéseit, a béna kis hazugságait. De igazából azt akartam hallani, ahogy majd beismeri, mekkora szörnyeteg ő is. Sőt, hogy talán még nagyobb szörnyeteg is, mint én. Én legalább sose csaptam be azt, akit barátomként mondtam el. Bár az ilyen ember szinte nem is létezett, de pont azért, mert nem kellett nekem senki. Csak olyanok lesznek belőle, mint ami most is van. Egyszerre öt ember után nem futhattam. Így is volt már három. Ő, meg az eredeti szüleim, akik kinyírták azokat, akiket igazából a szüleimnek éreztem.
Igazából így jelenleg kb csak az foglalkoztatott, hogy mennyire gyűlöltem Tamerat, amiért átvert és elárult. Amikor csak rágondoltam olyan dühös tudtam lenni, hogy néha még csak magam se hittem el a dolgokat. Abban se voltam biztos, mióta és mennyit játszadozott akkor velem, és, hogy egyáltalán jelentett e bármit a barátságunk. De nem számított. A dühömet legalább feltudtam használni. Tovább vitt az életben.

rövidebb lett egy kicsit, de egyszerre nem tehetek fel húsz kérdést <3everything black  ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Vas. Márc. 18, 2018 7:50 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




Vance & Tamera
Hát, ahogy szokták mondani... Karma is a bitch. Bár én semmi olyat nem tettem, ami miatt ezt érdemeltem volna, a sors mégis úgy döntött, seggbe rúg még egyszer. Sejtettem, hogy előbb vagy utóbb megint egymásba botlunk Vance-el, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ez egy kávézóban fog megtörténni, ráadásul ilyen hamar. Kiút nem volt, így hamar el kellett fogadnom a lelkem mélyén, hogy egy hosszú és kellemetlen beszélgetésen fogok túlesni. Hogy melyikünknek lesz rosszabb, az egyelőre kérdéses volt, így minden problémázás nélkül fogadtam régi-új ismerősömet.
Ismerős... Már ha lehet annak nevezni az egykori legjobb barátomat, a férfit, aki valaha kislánykorom bálványa volt - és most egy valóságos gyilkológép lehetett, legalább is viselkedése alapján csak ezt láttam benne. Na meg ahogy legutóbb a pisztolyt rám szegezte...
Valóban meglepték a szavaim? Azt hitte, nem örültem volna neki ha más körülmények között találkozunk? Mégis mit feltételezhetett rólam, de komolyan? Valamiért nagyon berágott rám, de... Tök se tudja, miért.
- Talán. - hangsúlyoztam ki - Nagyon erős feltételes módban. - tettem hozzá. Hiszen... Ki az a hülye, aki jókedvűen találkozik a majdnem-gyilkosával? Hát persze, Tamera!
Tekintetemmel végig figyeltem, ahogy elhelyezkedett velem szemben, beleivott a kávéjába... Amit kicsit furcsálltam, hiszen tudtam, mi is ő. De ahelyett, hogy megértettem volna a helyzetét, simán tovább falatoztam a pitét. Talán ez is egy kis tudatalatti bosszú volt, ha már majdnem kinyírt minden kérdés nélkül és még ezek után társalgásra is kényszerített. Mi lett belőlünk, istenkém..! A háziállatok kölyökként sokkal aranyosabbak, és ez ránk is igaz volt... Mostanra mindketten mást se csinálunk, csak hazudunk és bűnt követünk el. Mondhatni a létezésünk is bűncselekmény.
Mire mondandójába belekezdett, a pitémnek nyoma se maradt, így az üres tányért odébb toltam, majd kezeim közé vettem a lattét. Egyelőre csak fogdostam a hosszúkás pohár oldalát, néha a kissé összeesett habot kezdtem piszkálni a kanalammal. Közben pedig figyelmesen hallgattam Vance-t, de arcomról lerítt az értetlenség. Addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, amit akar...
- Emlékszem, persze... - feleltem halkan, de ennél többet nem is mondhattam, mert túlságosan lefoglalt a velem szemben ülő gyilkos pillantása, valamint a felém sorozott kérdései.
Szerintem miért utálsz? Tököm se tudja, egyszer csak az arcomba nyomtad a pisztolyt, aztán eltűntél, és megint csak fegyverrel fogadtál! De egy szót se szóltál erről, hát honnan kellene tudnom?! - és mindez helyett csak egyik szemöldököm ugrott egyet, pedig gondolatban már minden létező módon szidtam mindenkit, akivel valaha is találkoztam.
- Fogalmam sincs, de ha jól sejtem, most úgyis megtudom. - szólaltam meg végül, miközben elkezdtem összekeverni a lattét. Egy pillanatra vettem le róla a tekintetem, de szinte azonnal ismét ránéztem. Kénytelen voltam szemmel tartani minden lépését, ha nem akartam váratlanul meghalni itt mindenki előtt.
Végül felhozta a balesetet... A szüleit elkapták a vadászok, és... Várjunk egy percet. Mi van? Kérdéseitől szemeim elkerekedtek, őszintén nem tudtam, mégis mi a fene történik éppen. Tehát ő azt hitte, hogy én tehettem róla? Ajkaim is elnyíltak, annyira meglepett ez az egész. Azért rágott be rám, mert azt hitte, én vittem oda a vadászokat. De mégis miért tettem volna ilyesmit? Ráadásul hogy feltételezhette ezt, amikor a vadászok engem is simán kinyírtak volna, ha megtudják, mi vagyok. És akkor ezek után még én segítettem volna nekik?
- Hogy.. Mi van? - pislogtam rá - Te azt hiszed, hogy nekem bármi közöm is van a szüleid halálához? - kanalamat a pohárba ejtettem, ami egy halkabb csörrenéssel hálálta meg a zuhanórepülést. Egy pillanatra felénk fordultak páran, de rögtön utána folytatták is a teendőiket. - Mégis miért árultalak volna el? Azt hiszed, hogy a mi barátságunknál nekem többet jelentett bármi is? Nincs az a pénz a világon, amiért én bántottalak volna. - hátradőltem, arckifejezésem folyamatosan a meglepettséget adta vissza. Sőt, talán kicsit le is sokkolt, hogy Vance képes volt rólam ilyesmit feltételezni. - Jó, beismerem, nem vagyok egy szent, de... De te se gondolhatod komolyan, hogy én bármikor is ártottam volna neked, vagy a családodnak. És sajnálom, ha egy pillanatig is ezt gondoltad rólam. - elszomorított ez az egész. Nem értettem semmit.
El is ment egyből a maradék étvágyam, rá se tudtam nézni a lattéra. Hirtelen minden ehetőtől undorodni kezdtem.
- Egyáltalán miért hiszed, hogy én vezettem oda a vadászokat? Csak én jöhetek szóba, vagy mi? Könnyebbnek tűnik az első lehetséges embert bűnbaknak beállítani, mint végiggondolni logikusan a szitut? - előre hajoltam - Hagytad, hogy befolyásoljon a gyász és inkább rám kented, mielőtt más szóba jöhetett volna. Szép munka, tényleg. - előszedtem a szokásos Tamera stílust, amit már ő is jól ismerhetett. Ez egészen kicsi korom óta megvolt bennem, a dühömet és a csalódottságomat szarkazmussal, iróniával, szavakkal és fejvágásokkal fejeztem ki. Az agresszió nem igazán volt az én műfajom, csak a legvégső esetben vettem elő. Csak ha már más nem maradt...




war ate a girl and spat out a
woman.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
26

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Pént. Márc. 30, 2018 12:20 am
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






we have lots to talk about
Nem épp az volt a fejemben, hogy ezt a beszélgetést egy kávézóban fogjuk elintézni, hanem kicsit más körülmények között. Jó, nagyon más körülmények között. Annyi lett volna a közös a két dologban, hogy ő ül. Csak éppenséggel oda is lett volna láncolva a székhez, meg be lett volna nyugtatózva annyira, hogy fájdalmat érezzen, de a képességeit ne tudja használni. Nálam valamilyen kés lenne, és kikínoznám belőle a válaszokat. Addig se vesztegetnénk az időt, hiszen itt, nem tudtam fenyegetésen kívül mást lépni, ha nem mond igazat. De hát ez volt a helyzet, ebből kellett kihúznom valamit, és húztam is. Nem is vártam semmivel sokat, nem kellett ide jó pofizás, vagy időhúzás, üres beszélgetések. Csak a kérdések számítottak, és az, hogy megerősítse azt, amit így is tudok. Ezért se fűztem már hozzá semmit a kis örülős, dolgának. Ha olyan hülye, hogy valamikor, valahogyan örülne nekem, hát legyen. Mit bánom én. Inkább csak szorosan fogtam a bögrét az ujjaim között és fejben ajánlottam neki, hogy ne próbáljon meg átverni. Úgyis rájöttem, ha hazudik. Elég sok tapasztalatom volt már ebben.
Azt állítja fogalma sincs miért utálom. Hazugság. Annak kell lennie... de nem annak tűnt. Nem adta semmi jelét, semmilyen módon, hogy nem az igazságot mondaná. Persze az agy furcsán működik. Amit az ember igazságnak hisz, azt annak is veszi. Szóval, ha beleőrült ebbe az egészbe valahogyan és ő azt képzeli nem tud semmit, akkor talán azért adja ezt elő ilyen szépen. Csak is ez lehetett az egyetlen magyarázat. Meg arra is milyen értetlenül nézett a kérdéseim után. Nem hihette el, hogy befogom venni mindezt. Bár megint az igazságnak tűnt, de én egyszerűen tudtam, hogy nem lehet az! Mondjuk nem tehettem semmit, csak próbáltam nem túl erősen szorítani a bögrét, nehogy eltörjön a kezeim között. Kicsit feltűnő jelenség lenne. Na meg igyekeztem nem rámorogni Tamerara, pedig már nagyon közel álltam hozzá.
- Hidd el nekem, hogy megvan az a pénz vagy fenyegetés, amiért megtenne bárki bármit. - vágtam vissza neki elég éles hangon. - Magam is tapasztaltam, hogy sokaknak az is elég, hogy csak a falhoz löktem őket, és elővettem egy fegyvert. Pedig az még semmi, és mégis elárulták azt, aki a legkedvesebb volt számukra. Szerinted ilyenek után, elhiszem, hogy egy egyszerű barátság miatt ne köpnél be? Ugyan Tamera! A hülyéket a szomszédban lehet vakítani, nem itt. Biztos volt egy összeg, amivel rátudtak volna venni. Vagy lehet nem is akartak rád pénzt kidobni. Lehet csak az életedet kellett megfenyegetniük, te meg sírva máris térden könyörögtél, és megesküdtél, hogy bármit megteszel. - néztem továbbra is egyenesen a szemeibe. Szinte láttam is, ahogy az eredeti szüleim előtt térdepel, és imádkozik, hogy még élhessen. Szánalmas. Ennyi voltam csak neki valószínűleg, most meg olyan nagy a szája. Annyira édes lesz hallani végre, amikor abbahagyja a hazudozást, és kimondja az igazságot.
- Legalább ezt beismered. Nem kell majd azt hallgatnom, hogy te mennyire jó vagy, én meg milyen lettem. - jegyeztem meg halkan, mert nem ez volt a fő téma. Bár fontos volt letisztázni azt is, hogy hiába lettem az, aki, ő se volt jobb. Mindketten szörnyetegek voltunk, csak ezt ő talán még túl gyenge volt beismerni.
Következő mondatain akaratlanul is felnevettem. Nem bírtam ki, pedig ilyen helyzetekben ez ritkán bukott ki belőlem. Ő mond nekem ilyeneket, ő, akiben látni is lehet a lehetőséget, hogy magát hitegeti, hogy mekkora egy ártatlan szent, aki soha nem csinált semmi rosszat. Ha mégis megmutatod neki, hogy csinált, akkor meg azt mondja, hogy jó ügy érdekében volt, és az úgy nem számít. Ismertem már elég jól az olyanokat, mint ő.
- Nagyon kis édes, hogy ezt hitegeted magaddal, de tudod nem így van. Az igaz, csak te jöhetsz szóba, de nem azért, mert olyan könnyű volt rád kenni, mert nem volt jobb dolgom. Te voltál az egyedüli, aki tudta a szüleimen kívül, hogy ott vagyok. Mások a rendes nevemet se tudták, nem, hogy azt, ki vagyok. Egyedül neked meséltem dolgokat. Egyedül te lehettél az, aki elárult. Más lehetséges válasz nincs. - jelentettem ki, majd én is előrehajoltam, ahogyan ő. Elég fura kép lehetett ez így kívülről. A farkas a kiszemelt bárányt nézi, és feni a fogát rá, csak éppenséggel mindketten emberbőrben vannak, és a farkas nem engedheti meg magának a kiborulást egy kávézó közepén. Pedig milyen jó lenne.
- De ha esetleg annyira nem te voltál, akkor kik köphettek be a vadászoknak, ha? Mondj már nekem valami jó ötletet! - néztem rá, és egy mosolyt varázsoltam magamra, amiből ugyanúgy a gúny csöpögött, mint a szavaiból. Elegem volt a jól elrejtett hazugságaiból. Az igazat akartam hallani!
- Vagy inkább kicsit tűnődj el azon, hogy mond-e valamit a Harvey név. - vetettem be neki az utolsó fő horgomat, amire rá kellett harapnia. Azt a tragédiát, amit a szüleim okozhattak neki abban a folyamatban, amíg rávették Tamerat az árulásra, nem felejthette el könnyen. Azt se, hogy az igazi vezetéknevemhez fűződik, a Harvey-hoz. Persze az mellékes, hogy azok a vadászok az igazi szüleim voltak, ezt úgyis tudta, ha bűnős, és onnantól nem volt mit tennie. Már csak egy bólintást kapok tőle, és halott ember.

<3everything black  ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. Dec. 24.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Diák, naplopó, tolvaj, önjelölt igazságosztó... Soroljam még?


Szomb. Márc. 31, 2018 7:33 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet




Vance & Tamera
Nem épp erre számítottam. Úgy volt, hogy szépen megírom a kis házi dolgozatomat, ellézengek a kávézóban, aztán a következő héten be is hajtom azt a jelest, erre... Erre Vance szépen beállított, és kiszúrt magának, hogy jó alaposan kikérdezzen valamiről, amit nem tettem meg. És hogy ennél is furább legyen a helyzet, egyáltalán nem hitt nekem. Még ő kérdezte, hogy miért árultam el, de a válaszom, miszerint semmi ilyesmit nem tettem, egyáltalán nem volt kedvére való. Akkor egyáltalán minek kellett..? Nem, inkább elengedem a dolgot.
Szavai azonban teljesen meglepnek. Megrendíthetetlenül hitte, hogy a szülei haláláról csak és kizárólag én tehetek, mert ki más is tudhatott volna róluk, ha nem én. De most komolyan. Hány éves is voltam akkor? A fene se emlékszik már rá, de biztos, hogy nem voltam elég idős ahhoz, hogy bárki is rávehessen az egyetlen barátom elárulására. Ha egy kis logikával végiggondolta volna az egészet, és nem futott volna vakon a hülyeség felé, ő maga is rájött volna, hogy semmi értelme a vádjainak. De neem, neki kellett egy bűnbak. Kellett valaki, akit hibáztathat, különben talán elvesztette volna a józan eszét. Bár... Azt szerintem így is sikerült neki.
Mindenesetre nem láttam értelmét a vitának, így próbáltam minél nyugodtabban kezelni a sok őrültséget, amit a fejemhez vágott. Már maga is tapasztalta, hogy könnyű árulásra késztetni az embereket. Na persze, egyből gondoltam.
- És te komolyan feltételeznél rólam ilyesmit? Pont rólam, aki még a saját nevelőanyjára se hallgatott soha... És senki az ég egy adta világon nem tudta rávenni, hogy olyat csináljon, amit nem akar... Pont rólam..? - hitetlenkedtem - Jobban ismersz már bárkinél, tudhatnád, hogy soha, semmilyen körülmények között nem árulnálak el! - folytattam, egyszerre sértődötten és csalódottan. Nehezemre esett elfogadni, hogy ennyi magyarázat után még mindig azt hitte, hazudok. Pedig nagyon is az igazat mondtam, csak épp ő volt túl vak, hogy ezt észrevegye. Inkább hagyta, hogy a bosszúvágya feleméssze... Dühös voltam rá, ugyanakkor sajnáltam is. Hiszen... A lelki világát másodpercek alatt lepusztíthatták a történtek.
Mindvégig tartottam a szemkontaktust. Figyeltem minden rezzenését, az arckifejezéseit, melyek így fényes nappal sokkal jobban kivehetőek voltak, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Ezúttal tényleg láttam rajta az idő múlását, és a sok gyötrelmet, amin keresztülmehetett. A fenébe is...
Szavait igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Igen, való igaz, hogy nem voltam a szentséges Szűz Mária, de azért azzal is tisztában voltam, hogy kettőnk közt jelentős szintkülönbségek voltak. Az én bűneim feleannyit se értek, mint az övéi. Én nem gyilkoltam. Ő pedig minden bizonnyal nem egyszer megtette már. És csak egy hozzám hasonló idióta lehetett olyan felelőtlen, hogy egy asztalnál mert ülni vele.
- Édes... - ismételtem halkan, miközben próbáltam megemészteni minden szót, ami felém érkezett. Még mindig kislányt látott bennem, az biztos...  Csak épp egy olyan kislányt, aki elvett tőle mindent, amit szeretett. Ó, ha tudta volna, hogy nem így van..! De mindhiába, ő untig állította, hogy én vagyok a szemétláda. Na persze. - És mi van, ha valaki meghallotta, amiket mondtál nekem? Bárki, bármikor megtudhatta, amit kellett, hogy aztán... Mit tudom én, mit csináljon. - magyarázkodtam, bár nem volt túlzottan erős érvelés - Akár követhettek is. - tettem hozzá. Semmi egyéb nem jutott eszembe, de lassacskán éreztem, hogy teljesen felesleges próbálkoznom. Úgyse fogja a büdös életbe elhinni, amit mondok, hát minek akartam volna tovább szórakozni ezzel? Egyszerűbb lett volna, ha ott mindenki előtt nekem ugrik, én elszököm, aztán mehet mindenki a dolgára. Vagy megöl, abban az esetben pedig már teljesen mindegy. De ez... Hogy mindketten vergődtünk, mint hal a vízparton... Nem volt túl kellemes se neki, se nekem.
- Honnan kellene tudnom? - ráncoltam a homlokom - Nem vagyok mindenható, hogy csak úgy a semmiből kitaláljam neked! Csak egy kislány voltam. Szerinted pont azt figyeltem, hogy ki gyanús és ki nem? Gondold végig logikusan... - forgattam a szemeimet, közben igyekeztem nem reagálni arra a mosolyra. Mert abban a fránya mosolyban annyi gúny, annyi sötétség rejlett, hogy már szinte érezni lehetett a levegőben. És ahogy ez a fejembe ötlött, érezni is kezdtem magam körül a fagyos dermedtséget, a feszültséget, ami vibrált kettőnk között. Még ha mások nem is látták, ott, a kávézó egyik kis asztalánál épp egy véget nem érő háborút vívtunk egymással.
- Harvey... Hát ha nem Harvey Dent-re gondolsz a Batman-ből, akkor semmit. - feleltem gondolkodás közben - Egyáltalán, semmit... - nem akartam ennyire viccre fogni ezt a kis feladatot, de egyszerűen nem bírtam magammal. Főleg nem úgy, hogy közben ugyanezt a gúnyt kaptam vissza Vance-től.
Kezdtem feladni a reményt. Már lassan meg akartam kérdezni, hogy mikor ránt rám megint valami csodafegyvert, hogy végre túleshessek a nehezén - pedig az még fényévekre volt innen.




war ate a girl and spat out a
woman.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2016. May. 28.

Age :
26

Tartózkodási hely :
╵bh╶

Foglalkozás :
╵i hunt╶


Csüt. Május 17, 2018 7:57 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe






we have lots to talk about
A bögrémbe kapaszkodva próbáltam megtartani a maradék nyugalmamat, már ha volt egyáltalán nekem még olyanom. Egyszerűen tudtam, hogy ő tehet mindenről, hiszen más logikus magyarázat nem volt. Főleg, hogy a véletlenekben se hiszek. Nem hiába futottunk össze a városban már kétszer is, főleg nem most. Bár egy kicsit privátabb találkozás jobb lett volna, ahol a saját feltételeim alapján lehettünk volna, de nincs mit tenni. Ha így futottunk össze, hát így lesznek, vagyis így vannak a dolgok. Bár nem mondhatom, hogy bármennyire is megfelel nekem ez a helyzet, sőt. Egyszerűen akárhogy figyeltem minden rezzenésre, akármennyire is csak egy igazság volt bennem, és csak az akartam elfogadni, bármi amit mondott igaznak látszott. De az egyszerűen sehogy se lehetett. Viszont mégis úgy tűnt minden igaz, amit mond. Bennem pedig minden, ami ennek az ellentéte volt, egyszerre égett szét, amivel szétszedett bennem mindent, és egyszerre akkora lángokkal égő dühöt csinált, hogy azt se tudtam mit kezdjek magammal. Na meg vele.
...soha, semmilyen körülmények között nem árulnálak el! ejti ki a szavakat, és egyszerűen már annyira nem tudom magamba tartani a dolgokat, hogy az asztalra csapok. Ismét felénk néznek, ráadásul elég sokan, de úgy tűnt őket is annyira érdekelte a mi helyzetünk, mint az engem, hogy ők épp néznek. Ez olt az utolsó gondom, amikor egyedül azt kaptam Tameratól válaszképp, ami az igazság volt, legalábbis minden természetes jel alapján. A légzésében, szívverésében és hangnemében egyedül azért voltak változások, mert fájtak neki a vádaim, fel volt háborodva. De én nem ezt akartam hallani. Nem ezekre a jelekre vártam ennyi ideig.
- Nem követtek, nem hallhatta meg más. Azt is figyeltem mennyire hangosan lélegzek. Erre esély sincs. - morogtam a szavakat,a hogy magam elé meredtem, a bögrémre. Az ütésemtől kilöttyen egy kisebb adag kávé, valamennyi a másik kezemen landolt, ami kissé égethette is a bőrömet. De a jelenlegi állapotomban ilyenre nemigazán volt kapacitásom figyelni. Jelenleg úgy éreztem egy világ dőlt össze bennem. Évekig egy dologgal éltem együtt, egy biztos tudattal és egy biztos ellenséggel, aki itt ült előttem és minden bennem igaznak vélt dolgot úgy meghazudtolta másodpercek alatt, hogy nem tudtam higgyek-e neki egyáltalán. Bár nagyon más választásom nem akad, hiszen ennyire jól hazudni soha senki nem tud.
Következő szavaira nem is tudtam válaszolni, csak ismét felnéztem rá, egyenesen a szemeibe, ahogy inkább már csak a legutolsó kapaszkodásommal kapcsolatban tudtam kikérdezni. De ismételten csak nem azt a választ adta, amit vártam, és persze ismételten az igazat mondta. Szinte belesajdult a fejem, ahogy kimondta a szavakat. Fogalma sincs, hogy ki az a Harvey. Nem tudja, hogy ez az igazi nevem, nem tudja, hogy az igazi szüleim kicsodák, és, hogy mi is történt velem. Nem ő árult el, és nem ő tehet a dolgokról.
Legalábbis ez tűnik az igazságnak, ami számomra a legnagyobb hazugság volt. De hogyan is ismerhetném én ezt most be, hogyan is mondhatnám azt, hogy sajnálom. Nem is én lennék, meg nem is érzem úgy. Azt se tudom hogyan érezzek. Sose voltam még ilyen... Ilyen zavarodott és törött. Csak talán akkor, amikor megölték az igazi szüleim a mostoháimat. De akkor nem egy egész általam igazságnak hit és hajtóerőnek vett dolog dőlt össze, viszont most igen. Azt se tudtam mit tegyek következő lépésként, vagy mit mondjak. Én, akinek olyan tökéletes tervei voltak, hogy, ha mégis összedőltek volna, akkor tudtam mit kell tennem, hogy ugyanoda jussak el, mint terveztem az elején.
- Tami, én... - kezdtem bele a szavakba, majd csak némán bámultam a rám dühösen néző barna szempárba, és percekig csak csöndben ültem. Gondolkoztam, és lassan összeszedtem magam. Arcomat megkeményítettem, és úgy csináltam, mintha semmi se történt volna. Nem, nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen könnyen és ilyen szánalmasan csak úgy összeessek itt. Nem ez Vance Hoover, aki maga építette fel magát sérthetetlen gyilkossá magát. Nem.
- Én most megyek. Dolgom van. - mondtam egyszerűen, mintha egyszerűen semmi se történt volna meg az elmúlt kitudja mennyire percben, és csak felálltam, és kisétáltam a kávézóból. Szinte futva menekültem a lánytól, az igazságtól, közben valahogy tartva magamat. Bár most már tudtam a lényeget, de egyszerűen azt a sok éves vádaskodást, azt a rengeteg dühöt és bosszúvágyat ennyi nem tüntethetett el. Valahogy le kellett magamról ráznom ezt az egészet, bár éreztem, hogy bőven nem lesz a legkönnyedebb feladat. Ráadásul valami azt sugallta, hogy nem csak a tények tudatával, hanem a lánnyal is lesz még elintézni valóm.

béna is, meg záró is, de remélem megfelel <3everything black  ©


everyone is a little broken inside
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Tamera & Vance - You wanna talk?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: