• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Hurricane & Maya - The truth is coming










avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Kedd Feb. 27, 2018 9:53 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete




Hurricane & Maya
Are you the hero or the victim?



Az a sok hazugság, a bántó szavak ketrecként tartottak fogva, a rácsok pedig egyre csak szűkülni kezdtek körülöttem. Már levegőt is alig kaptam, tetteim súlya folyamatosan nehezedett a vállaimra, míg végül össze nem roppantam... És ezen csak segített a tudat, hogy Hurricane soha nem fog megbocsájtani. Hiába is próbáltam elmondani neki az igazat... Egyszerűen nem hitt nekem. Eszében se volt végighallgatni, minden egyes szavával brutális módon a földbe tiport. Talán ez is volt a célja, nem tudom... De egy életre megtanultam, hogy ha egyszer elszúrok valamit, abból sose fogok tudni kimászni. Így hát együtt kell élnem a tudattal, hogy ő már csak szellem lesz az én világomban, egy árny, ami kísért álmaimban, az utcákon vagy épp a közeli kávézóban... Bárhol, ahol csak megfordulok. Mindenütt az ő arcát fogom látni... És a gyűlöletet, ami a szemeiben égett.
Ki kellett ezt adnom valahogy, és habár semmi kedvem nem volt a létezéshez sem, erőt vettem magamon, hogy elintézzek anyámnak néhány fontos ügyet. Apró semmiségeket, mint a gyógynövény beszerzés, pár régebbi kötet kikeresése a könyvtárból, és más egyéb unalmas feladat. Pont ez kellett nekem, hisz ahol ezeket megtehettem, Hurricane biztosan nem fordult meg, és végre lehetett egy kis nyugtom a kavargó gondolataimtól.
Csakhogy... Nem minden sült el úgy, ahogy terveztem. Az egyetlen forrás, ahonnan be tudtam volna szerezni a szükséges dolgokat, rejtélyes módon felszívódott, és más kontaktom nem akadt a városban. Errefelé pedig nem tartottam valószínűnek, hogy lesz valami titkos kis boltocska, ami a magamfajtának áll nyitva. Ennek tetejében, pont akkor értem a könyvtárhoz, amikor bezárt, így be kellett látnom, hogy egy nagy zsák szerencsétlenség vagyok, piros szalaggal összekötve.
Csalódottan kezdtem a sötétedő eget fürkészni, miközben lassú léptekkel kullogtam a hazafelé vezető úton. Már csak esti buszok közlekedtek, márpedig a legutóbbi incidens óta nem voltam hajlandó ismét tömegközlekedéssel utazni. Épp elég volt a zsúfoltságból, a rémületes hőségből és az oxigénhiányból... No meg aggódtam is, hogy ismét eltévedhetek, mint akkor. Miután Hurricane szépen elküldött melegebb éghajlatra, egyedül kellett visszatalálnom a házunkhoz, zuhogó esőben, könnyáztatta arccal. Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem megyek a buszok közelébe.
Valami nem stimmelt. Egy ideje már észrevettem, hogy túlzottan nagy lett a csend körülöttem, s az árnyak között láttam némi mozgolódást. Eleinte próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a bennem lappangó félelem arra ösztökélt, hogy óvatos legyek. De mindhiába, ha egyszer egy vámpír kiszemel magának, időd sincs elmenekülni előle. Védekezni meg pláne nem...
Egyik pillanatban még nyugodtan sétáltam, a másikban pedig már csak annyit éreztem, hogy két éles, hegyes valami a nyakamba fúródik, és melegség folyik végig a bőrömön. A saját vérem... Tehetetlennek éreztem magam, hisz olyan váratlanul ért a támadás, hogy gondolkodni se tudtam. És mégis, volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy minden erőmet bevetve valamiféle sérülést okozzak neki, legalább annyi időre, hogy elmenekülhessek onnan. Csonttörés zaja ütötte a fülemet, aminek hatására támadóm azonnal elengedett, hogy a sérült testrészéhez kapjon. Talán még el is pattantottam néhány eret, amibe a feje is belefájdult. Ez volt a lehetőségem, hogy eltűnjek onnan.
Futottam, ameddig csak tudtam, de a vérveszteség megszédített. Épp csak eljutottam néhány utcával odébb... Az egyik sikátorban húztam meg magam, s a falnak dőlve tapasztottam tenyeremet a nyakamra. Zihálva kapkodtam a levegőt, látásom néha el is homályosodott. Fogalmam se volt, hogyan tovább. Tudtam jól, hogy vámpírbarátom még nem adta fel, és bármelyik pillanatban felbukkanhat... A vérszag, a zaj, amit csaptam biztos nyomként vezetett hozzám. A helyzeten csakis a csoda segíthetett...
Lépteket hallottam. Egyre csak közeledtek, de elképzelésem se volt, kihez tartozhatnak. Csak a fájdalomra tudtam gondolni, a nyakamon tátongó sebre és a karomon díszelgő véraláfutásokra. Valószínűleg keményen megszorongatott a támadóm, és ezt csak akkor vettem észre, amikor végre sikerült észhez térnem.

everybody knows ⚘ 599 ⚘ remélem megfelel :3 ⚘ @




I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Hétf. Márc. 19, 2018 6:23 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
these wounds won't seem to heal,
this pain is just too real.
there's just too much that time cannot erase.
Mióta újra találkoztam Mayával, az addigi kis világom a feje tetejére fordult. Számtalanszor belegondoltam már, vajon mi lenne, ha ez a pillanat bekövetkezne, de mindig túl távolinak tűnt ahhoz, hogy aggódnom kelljen. Elvégre, ha találkozni akartam volna vele, nem költöztem volna vissza a bátyámékhoz. Most mégis úgy tűnt, semmi sem elég távoli hely ahhoz, hogy elkerülhessem.
Csak egy átkozott sétát akartam a hűvös levegőn, hogy kiszellőztessem a fejem, s kicsit másra tereljem a gondolataim, mégsem sikerült. A lányról fel-felbukkanó gondolataim végig ott motoszkáltak elmém hátsó zugában, és bármennyire is próbáltam kiűzni őket, annál hangosabbak lettek. Mindenről eszembe jutott; helyek, illatok, egy-egy mosoly, színek… tök mindegy miről volt szó, valamiért mindig sikerült felidéznem őt lelki szemeim előtt jó pár emlékkel együtt. Baromi nehéz volt kivernem őt a fejemből, és úgy tűnt, elég volt egyetlen rossz időzítés, találkoztunk, és most ugyanott kötöttem ki, ahonnan indultam. Pontosan ugyanott. És ez igazán bosszantó volt. Már csak azért is, amiket a fejéhez vágtam. Abban a pillanatban bármennyire is éreztem jogosnak, nem telt el utána fél óra, és a lelkemet tompán mardosó érzés fogott el belül. Szívem szerint rohantam volna vissza bocsánatot kérni a bunkó viselkedésemért, valahol mégis azt éreztem, hogy ez kellett nekem ahhoz, hogy felül kerekedhessek minden sértettségemen és végre átlátva a színjátékán elengedhessem őt.
Épp készültem előhúzni a bőrkabátom zsebéből a doboz cigimet az öngyújtóval együtt, hogy rágyújthassak, mikor a jaguár érzékeim valami furcsa, szokatlan szagot észleltek a semmiből. Nem tartott sokáig, míg rájöttem, hogy ez az édeskés illat nem lehet más, mint a vér. Egy pillanatra megálltam, ahogy gyanakvóan körbe pillantottam, azonban nem láttam a közelben semmit a gyéren pislákoló lámpák fényén kívül, melyek bevilágították a város sötét utcáit. Magam sem tudom, miért, de úgy döntöttem, a cigarettát visszasüllyesztem a zsebem mélyére és hagyom, hogy a kíváncsiságom vezéreljen egészen addig, míg meg nem találom az illat forrását. Valamiért rossz előérzetem volt, és a végére akartam járni, bár nem rám vall, hogy az esetlegesen áldozatul eső egyedek megmentésére siessek.
És mégis milyen jól tettem, hogy a megszokott viselkedésem helyett hallgattam az ösztöneimre!
Az egyre erősödő illat egy sikátor bejáratához vezetett, ahol kicsit lassítva a lépteimen haladtam egyre beljebb, és beljebb, míg végül egy ismerős arcot véltem felfedezni. Szemöldökeim homlokom közepére kúsztak, ahogy alaposan szemügyre vettem a nem rég még csak gondolataimban megjelenő személyt.
- Mi a franc történt? – Kérdeztem végül homlokráncolva. És természetesen nem olyan válaszra vártam, amit magam is láttam.
Közelebb léptem a lányhoz és leguggoltam vele szembe. Tekintetem a nyakára tapasztott kezére vándorolt, amit aztán óvatosan el is húztam onnan, hogy száz százalékig megbizonyosodjak arról, amiben már enélkül is biztos voltam. Vámpír.
- Nyomorult vérszívók – sziszegtem szinte alig hallhatóan fogaim között, majd elengedve a lány kezét, az utca felé fordítottam fejem, mintha csak azt várnám, mikor bukkanik fel a semmiből Maya támadója, azonban egyelőre nem merészkedett elő senki.
- Hogy lehetsz ilyen óvatlan egy természetfelettiektől nyüzsgő városban? – Szegeztem egy újabb kérdést kissé ingerülten a lány felé. Aztán hamar rájöttem, hogy ez nem a kioktatás ideje. – Hogy érzed magad? – Szólaltam meg aztán újra, akkorra már kissé nyugodtabb hangnemben, és halkabbra véve a hangerőt is. – Remélem, még időben sikerült elmenekülnöd – tettem hozzá, miközben felálltam, és a kezemet nyújtottam felé. – Jó lenne, ha eltűnnénk innen, mielőtt megtalál minket a vérszag alapján, és hozza a haverjait is.
Egy részem gyűlölte saját magam, amiért hagytam, hogy kielégítsem a kíváncsiságom, elvégre megint ott kötöttem ki, ahol nem akartam – illetve inkább azzal, akivel nem akartam. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Maya veszélyben van, s bár boszorkány, meg tudja védeni magát, de nem így. Ki tudja, az az átkozott dög mennyi vért szívott, mielőtt a padlóra küldték. Nem bíztam benne, hogy a lány képes lenne egyedül megvédeni magát egy újabb támadás esetén. Talán ha nem jöttem volna ide, tényleg a múltkori lett volna az utolsó alkalom, hogy találkoztunk, és bármennyire is haragudtam rá, egyértelmű, hogyha bajban van, félre teszem a büszkeségem és minden haragom, hogy segíthessek neki. És most itt volt az alkalom. Meggyógyítani ugyan nem tudtam, csak saját magán segíthetett, viszont nélkülem nem valószínű, hogy kikeveredhet egy vámpírtámadásból. Szinte biztos voltam benne, hogy még mindig a közelben volt.
Miután megfogta a kezem, segítettem neki felállni, de túl gyengének tűnt ahhoz, hogy a segítségem nélkül talpon maradjon, szóval fél kézzel magamhoz öleltem a derekánál fogva, hogy így is segítsek neki.
- Csak valahogy jussunk el a házamig, oké? Itt lakok nem teljesen két utcára – néztem rá kissé aggódva, mert a harapás nem nézett ki túl jól a nyakán, és a lány állapota sem volt túl bíztató. Szívem szerint inkább a vámpírral kezdtem volna foglalkozni. Az lett volna a minimum, hogy felhasítom karmaimmal a torkát, de Maya jóval fontosabbnak tűnt, és szüksége is volt rám.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Szer. Márc. 28, 2018 10:14 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete




Hurricane & Maya
Are you the hero or the victim?



Akkor először mondhattam el magamról, hogy valósággal rettegtem. Anyám haragja egy vámpírtámadáshoz képest kedves simogatás volt az arcomon, s inkább megéltem volna ezer veszekedést vele, minthogy még egyszer a közelembe engedjek egy vérszívót. Nem láttam kiutat. Tudtam jól, hogy semmi esélyem elgyengülve... Már annak is örültem, hogy egy kis időre le tudtam rázni a támadómat.
Abban a helyzetben, a sikátor sötétjében rejtőzködve azonnal a fejembe kúszott minden, amit addig elértem életem során. Lepörgött előttem minden, a kezdetektől egészen a jelenig. S csak ekkor fedeztem fel, hányszor bántam el másokkal kegyetlenül, mennyi lelket romboltam le és hány szívet törtem össze. Megbánás költözött a szívembe, s azt kívántam, bárcsak elmondhatnám az igazságot Hurricane-nek, mielőtt még rám talál az a vámpír, hogy befejezze, amit elkezdett. Csak erre vágytam...
Habár a mágia ott csörgedezik az ereimben, arra nem vagyok képes, hogy valóra váltsak efféle kívánságokat. A sors azonban pontosan ezt tette, persze eleinte nem is sejtettem. Csak lépteket hallottam, de a gazdáját egészen másnak hittem, így újabb adag félelem öntött el. Torkomban gombóc keletkezett, kezdtem pánikba esni, s éreztem, hogy alig néhány másodperc, és megtör a jég. A latin hercegnő helyén pedig csak egy áldozat maradt volna, egy pórul járt préda. De nem...
Egy alak ért a sikátor bejáratához, s kissé lelassítva indult el felém. Próbáltam az utolsónak vélt másodperceimet lehunyt szemmel, gondolatban kegyelemért könyörögve tölteni, de nem bírtam ki, hogy ne pillantsak lehetséges gyilkosomra.
Bárkire számítottam volna, csak rá nem. Hogy épp Hurricane találjon meg, a saját véremben úszva, lehetetlen helyzetbe keveredve? Létezik ilyen? Lehetséges, hogy ezúttal ő fog dönteni felettem, mint anno fordítva?
Kérdésére épp feleltem volna, de megelőzött. Kezemet elhúzta a nyakamtól, mire bódultan felszisszentem - ugyan nem voltam teljesen észnél, azért érzékeltem, hogy még mindig szörnyen fáj az a seb.
Mintha csak anyámat hallhattam volna. Hogy lehettem ilyen óvatlan? Fogalmam sincs. Az utóbbi időben már majdnem minden gátlásomat elástam a legközelebbi temető mélyére, így egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy itt bárki is meg fog majd támadni.
- Nem tudom... - válaszoltam, bár egyáltalán nem vágytam rá, hogy pont ő oktasson ki. Épp elég nehéz volt visszatartanom, hogy ne törjön ki belőlem a létező összes könnyem, nem hiányzott még az is, hogy leszidjon. - Mit gondolsz, hogy érzem magam? - kérdeztem kissé feszülten, de szinte azonnal vissza is vettem az arcomból - Nem túl jól... - nagyot nyeltem. A ruhám, a nyakam, mindenem csurom vér volt, a karomon véraláfutások keletkeztek, nem láttam fél méternél messzebb, és még a lábaim is remegtek. Így a „nem túl jól” elég enyhe kifejezés volt...
Egy apró fuvallat tőlünk nem messze elsodort egy félredobott nejlonzacskót, mire a tudatalattim azonnal kombinálni kezdett, s minden horrorfilmes emlékemhez hozzákapcsolta a hangot valamilyen úton-módon. Fejemet egyből odakaptam, de végül nyugodt szívvel fedeztem fel, hogy nem a vámpírunk méltóztatott ide tévedni.
Ugyan felfogtam Hurricane minden egyes szavát, válasz mégsem akart kipréselődni ajkaim között. Az is szerencse volt, hogy egyáltalán lélegeztem még, az a legkevesebb, hogy nehezen jutottam szóhoz.
Homályos tekintettel igyekeztem felfogni, hogy itt az ideje talpra állni, s miután nagy nehezen sikerült megragadnom Hurricane kezét, erőt vettem magamon. Nem adhattam fel olyan könnyen, küzdeni akartam az életemért. Hiába nem akadt veszíteni valóm, valami mégis arra késztetett, hogy ne sodródjak az árral. Lábaimnak viszont egyáltalán nem tetszett ez az ötlet, majdnem összecsuklottak alattam, amikor rájuk nehezedtem. S mintha csak megmentőm megérezte volna, megragadta a derekamat, hogy stabil maradjak, én pedig jobbomat a mellkasának nyomva igyekeztem megtartani az egyensúlyomat. Szédelegve vettem észre, hogy pont a véremmel borított kezemmel tapicskoltam össze a felsőjét, így homlokom egyből ráncba szaladt.
- Ne haragudj... Ki fogom mosni... - persze, Maya, előbb éld túl, és aztán játszd a mosómedvét! Nem is én lettem volna, ha nem mondtam volna ezt neki ott és akkor, életveszélyes helyzetben. Még a nagy vérveszteség ellenére is egyből azon járt az agyam, hogy talán tönkretettem Hurricane pólóját.
Felpillantottam a régről ismert szempárra, emésztettem minden felém érkező szót. Nem fogok meghalni...
- Bárhol jó, csak tűnjünk el innen. - nyögtem ki. Egyre biztosabb voltam benne, hogy a sors keze van a dologban... Hol magamtól, hol mástól, de mindig ő mentett meg. Legalább is régen sokszor úgy éreztem, hogy csak miatta vagyok még életben, és általa maradtam épeszű. Talán a mai napig így is van, nem tudom.

everybody knows ⚘ 703 ⚘ <3 ⚘ @




I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Kedd Ápr. 03, 2018 3:49 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
these wounds won't seem to heal,
this pain is just too real.
there's just too much that time cannot erase.
Bár minden erőmmel próbáltam kiverni Mayát a fejemből, s azt kívántam, valami csoda folytán soha többet ne találkozzak vele, ügyesen bevonzottam ennek ellenkezőjét.
Murphy törvénye szerint, ami elromolhat, az el is romlik – egész eddig ez nem volt igaz az életemre. A szakításunk óta a kezembe vettem az életem irányítását, és minden tökéletes volt, s minden a terveim szerint ment. Aztán hirtelen felbukkant az ex, mindennek okozója, ezzel pedig elindult egy lavina. Azóta pedig minden lehetséges dolog ellenem fordul. A karma egész eddig az én oldalamon állt, vagy egyszerűen csak gyorsabb voltam nála, így sosem ért utol. Pedig rengeteg olyan dolgot tettem az életben, amit megbántam… pontosabban meg kellett volna bánnom, mert közel sem voltak helyesek. Egyáltalán nem az a személy vagyok, aki a jó dolgokat érdemelné, és számtalan ember vágta már a fejemhez, hogy „ezt még egyszer visszakapod az élettől”. Én pedig haláli nyugalommal nevettem a képükbe valami olyan kíséretében, hogy „ja, alig várom”. Egyáltalán nem érintett mélyen, így nem is hatott meg a kívánságuk, mert tudtam, hogy túl szerencsés vagyok mindehhez. Erre tessék; szenvtelenül vágott pofon az élet, mikor bele botlottam Mayába azon a buszon, s azóta is ennek a levét iszom. Mert az emlékeim vízesésként zúdultak rám, mindenféle érzelemmel együtt, amit nem tudtam hova tenni magamban. Azóta semmi sem megy úgy, mint előtte, és borzasztóan gyűlölöm magamat is és őt is. Magamat azért, mert még mindig ilyen hatást gyakorol rám, aminek talán az az oka, hogy elfutottam a problémák elől lezáratlanul, pedig tudhattam volna, hogy nem futhatok örökké. Őt pedig azért, amit velem tett, ezzel megváltoztatva engem is, hogy az életem és én magam is egy 180 fokos fordulatot vegyünk és a legnagyobb seggfej címet megkaphassam a városban.
Szóval tudtam, hogy előbb-utóbb találkozni fogok vele újra. Abban is biztos voltam, hogy az a találkozó inkább előbb lesz, mint utóbb. Amire nem számítottam, az két dolog volt; hogy az az „előbb” ilyen rövid időn belül lesz, illetve, hogy ilyen körülmények között.
Sokszor kerültem én már szarba még Los Angelesbe, mikor Maya volt az egyetlen, aki segíthetett nekem az erejével. Ő volt az egyetlen boszorkánymester, akit ismertem, és egyetlen szó nélkül rohant a segítségemre mindig, már az előtt is, hogy a kapcsolatunk romantikussá változott volna. Úgy tűnt, rajtam a sor, hogy segítsek.
Félre tettem minden haragom, s gondolatom. Próbáltam türelmes lenni. Aggódtam, és féltem. Azt viszont nem akarhattam, hogy ezt lássa rajtam. Ennyi nem elég ahhoz, hogy mindent elfelejtsek, és megbocsássak neki. Mégis ott motoszkált bennem az érzés, hogy talán el is veszíthetem őt. Ezt pedig nem akartam, mindazok ellenére sem, hogy a pokolba kívántam a tetteiért. Akkor jöttem rá, hogy egy részem el akarja őt engedni, s nem akar róla tudni semmit. Míg a másik részem maga mellett akarja tudni, és félre akar tenni minden rosszat.
Végül ambivalens érzésekkel telve indultam el vele. Legalábbis próbáltam, de a lány nem volt abban az állapotban, hogy olyan egyszerű legyen mindez. Az aggodalom egyre mélyebbre kúszott bőröm alatt, ahogy csak figyeltem őt meg a sok vért. Látszott rajta, hogy még a karjaim közt is nehezére esik tartania magát, és a lélegzete is túl gyengének tűnt.
Szavaira nem is reagáltam, egyszerűen csak felkaptam a karjaimba és annyit jegyeztem meg, hogy „jobb, ha nem beszél, ne erőltesse meg magát”. Tekintetemmel közben végig a sikátor bejáratát vizsgáltam, illetve az utca jobb és bal oldalát, amennyire kiláttam. Szerencsére nem láttam, és nem is éreztem semmi gyanúsat, bár a vérszag szinte mindent elnyomott a környéken. Rájöttem, hogy nem vesztegethetem tovább az időt, sietnem kell.
S amint ezek a gondolatok elérték elmém minden egyes pontját, ösztönösen előtört belőlem a jaguár felem, és szinte pillanatok alatt szeltem át az utcákat, amik elválasztottak minket a házamtól. Így nem telhetett el több öt vagy tíz percnél, és Maya már a kanapémon feküdt, én pedig mellette térdeltem és nyugtalan tekintettel néztem rajta végig. Fogalmam sincs, mint kellene tennem, sőt úgy éreztem, tehetetlen vagyok. Elvégre ez én erőmmel, mégis mit tehettem volna? Rettentően utáltam ezt az érzést.
- Mondd, hogy minden rendben lesz! – Szólaltam meg aztán hirtelen, mintha ez valóban csak varázsütés szerűen működött volna. – Szóljak valakinek? Például a szüleidnek? Ők tudnának segíteni? – Kezdtem el kérdésekkel bombázni. Képtelen voltam akár egy pillanatra is lenyugodni.
Csak figyeltem bágyadt tekintetét, miközben egyik kezemet az arcára téve kezdtem el simogatni az arcát hüvelykujjammal.
- Túl fogod ezt élni, csak mondd, mit tehetnék. Hogy segítsek? – Kérdeztem végül már kissé halkabban, azonban egyre feszültebb lettem.
Legszívesebben abban a pillanatban visszaindultam volna, hogy megkeressem és végezzek azzal a vámpírral, aki ezt tette Mayával. Azonban nem hagyhattam, hogy a dühöm erősebb legyen nálam, és minden érzésemnél. Nem hagyhattam magára a lányt, és nem is akartam, még akkor sem, ha fájt őt ilyen állapotban látni. Valósággal élet, s halál közt lebegett, én pedig csak voltam mellette, mint egy szerencsétlen csődtömeg, aki képtelen bármit is tenni mindez ellen, és akaratomon kívül hagyom szenvedni.
Ahogy figyeltem őt, akkor először bántam meg, amiket a fejéhez vágtam az utolsó találkozásunknál. A lelkiismeretfurdalás majd' szétszakított belülről.
- Bocsáss meg... - suttogtam szinte alig hallhatóan, miközben tekintetét fürkésztem, mintha ezzel könnyíthetnék a lelkemen, de tudtam, hogy nem fogok tudni. Ez ide kevés lesz, s nem is most kellene gondolkoznom.
Késő bánat.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Pént. Ápr. 20, 2018 7:17 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete




Hurricane & Maya
Are you the hero or the victim?



Mintha hirtelen a világ kihűlt volna körülöttem. Örök tél közeledett, hogy végül magával ragadjon és elnyeljen. Az egyetlen apró láng, az utolsó kis fénycsóva Hurricane volt, aki még küzdeni akart értem. Minden korábbi dühöt, viszályt félretéve próbált kimenteni a bajból, s abban a percben úgy tűnt, még egy viharral is szembenézne, csak hogy biztonságban tudjon. A régi Hurricane-t láttam benne... Pontosan azt, akit eldobtam magamtól holmi családi galiba miatt. Hogy lehettem ennyire hülye...?
Erőm ugyan nem sok maradt, a fejemben továbbra is szüntelenül kavarogtak a gondolatok. Visszhangként tomboltak az emlékek, minden bűnöm, minden hazugságom és az összes összetört lélek, akiket magam után hagytam... Mind ott voltak. Egy önző dög voltam, s az is maradok. Már tisztán láttam, és ugyan az erőmet sose használtam sötét dolgokra, a szívem így is fekete volt, mint az éjszaka. Eddig anyámat hibáztattam érte, de... Nélküle is ugyanolyan lettem volna, ez biztos. Az alma nem esett messze a fájától. A holló fészkébe sose születik fehér galamb.
Ha legalább megszólalhattam volna! Elmondtam volna mindent, amit eddig elhallgattam. Bevallottam volna Hurricane-nek, hogy mekkora idióta vagyok, hogy valójában hazudtam - és ez pont annyira szörnyű, mintha tényleg megcsaltam volna. Összetörtem a szívét, csak mert gyáva voltam. Hívhat bárki drámakirálynőnek, amiért így rágom magam emiatt... De amit tettem, azt még én se tudom megbocsájtani magamnak. Főleg most, hogy láttam, Hurricane mennyire megváltozott. Talán a lelke mélyén ugyanaz maradt, mint régen, de meggyötrődött, ez egészen biztos.
S most mégis óvni akar? Képes mindezek után a szemembe nézni és segíteni nekem? Megtehette volna, hogy elfordul és otthagy. Sőt, akár ki is nevethetett volna, amiért a karma végül utolért. De nem, ő... Egyszerűen a karjai közé zárt és kirántott a sötétségből.
A vámpír már nem tűnt fel. Csak lelki szemeim előtt láttam az árnyékát, ahogy magával ragad... A nyakamon tátongó seb pedig egyből sajogni kezdett. Már nem féltem úgy, mint korábban, de mélyen legbelül még bennem motoszkált valami furcsa érzés. A hidegtől rettegtem, ami már moccanni se engedett.
Szemhéjaim elnehezedtek, s lassan mintha zuhanni kezdtem volna. A tudatom már nem volt képes ébren tartani, hiába sikoltozott. Az utolsó, amit láttam, Hurricane aggódó tekintete volt. Egy pislogásnak tűnt az egész, de valójában percek teltek el, mire ismét magamhoz tértem. Már nem fontak körbe az óvó karok, helyettük egy kanapé fogadott, s ismét az a szempár. Azok a meghatározhatatlan színű, őszinte íriszek, amikbe beleszerettem.
Hurricane szavaira kezdtem koncentrálni. Arra, hogy próbált még ennél is többet tenni értem... Pedig már így is nagyon sokat köszönhettem neki. Nem tudhatta, mennyire hálás voltam mindenért.
Nem mondhattam biztosra, hogy tényleg minden rendben lesz, hiszen magam se tudtam, mit hoz a jövő. Az óra ketyegett, a fagy már a bőrömet mardosta, már csak a lelkem harcolt a túlélésért. Pontosabban a lelkiismeretem. Tiszta névvel akartam befejezni, ha esetleg tényleg az lett volna a vég. Pedig még volt remény, csak én éreztem úgy, hogy ennyi volt.
De még mielőtt belekezdhettem volna a mondandómba, megmentőm kérdésekkel árasztott el. Hogyan segítsen? Kit hívjon? Mit tegyen? Féltem válaszolni, mert tudtam, mi lesz, ha egyszer megteszem. Tudtam, hogy akkor már egy percem sem marad, amit vele tölthetnék, mert ő mindvégig azon lesz, hogy segítséget szerezzen nekem. Ha az megérkezik, onnantól talán soha többé nem láthatjuk egymást. Hiszen ki tudja, mit hoz a holnap, nem igaz?
- Nem... Te bocsáss meg... - feleltem elhaló hangon, minden erőmet belefektetve ezekbe a szavakba. Ki kellett mondanom, nem tarthattam magamban többet. - Szörnyű dolgot tettem... - folytattam, bár nehéz volt már a levegővétel is. Ennyi vért vesztettem volna? Vagy csak képzeltem, hogy ilyen közel kerültem a szakadék széléhez?
Az elmém játszadozott velem. Egyre csak kényszerített, hogy azt higgyem, holnapra már csak az emlékem marad fent.
Tekintetemet Hurricane arcára szegeztem, érintése pedig kissé tovaűzte a hideget, ébren tartott és megnyugtatott.
Talán még nincs vége...

battlefield ⚘ 623 ⚘ <3 ⚘ @




I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


don't tell me that you
l o v e
me
i won't tell you that i l o v e you


Join date :
2017. Apr. 26.

Tartózkodási hely :
⊱ bh ⊰

Foglalkozás :
⊱ photographer ⊰


Szer. Május 16, 2018 9:14 pm
vérjaguár: falka nélküli fenevad, ki lesből támad



maya & hurricane.
these wounds won't seem to heal,
this pain is just too real.
there's just too much that time cannot erase.
Kétségbeesetten kutattam Maya tekintetét. Utáltam ezt a magatehetetlenséget, de én nem segíthettem rajta. Nem tudtam varázsolni, ilyen sérüléssel pedig kórházba sem vihettem, ráadásul felesleges is lett volna. Talán haza kéne vinnem - kúszott végül elmémbe a gondolat, de ezt hamar el is vetettem, miközben kicsit megráztam a fejem. Mégis hogy állíthattam volna be a szülei házába a haldokló lányukkal a karjaimban? Ráadásul fogalmam sem volt, mégis merre kéne vennem az irányt.
Szánalmas volt, hogy még most is Maya segítségére kellett támaszkodnom, az helyett, hogy önerőből megoldhattam volna a helyzetet, de bármennyire is fájt, be kellett ismernem, hogy ehhez kevés vagyok. Ő pedig nem segített. Minden, ami kijött a torkán, abban a pillanatban értelmetlennek, s puszta időpazarlásnak tűnt.
- Shh, ne beszélj - válaszoltam csak ennyit halkan.
Mi van, ha ezek az utolsó perceink együtt? - Tettem fel magamnak aztán a kérdést, amitől csak könnyek szöktek a szemembe. Úgy festhettem, mint egy átkozott kölyök. Mintha nem láttam volna még ilyet. Bár itt nem magán a  helyzeten volt a hangsúly, hanem a személyen, aki előttem küzdött az életéért.
Féltve szorítottam magamhoz, miközben a nyakához fúrtam a fejem, egyik kezemmel pedig a hajába túrtam. Úgy öleltem magamhoz,  hogy már fájt. Mintha csak a széltől is meg akarnám óvni, bár mindketten tudtuk, hogy már késő.
- Ha egy picit előbb érkezem... - motyogtam magam elé, önmagamat hibáztatva. - Meg tudtalak volna védeni - fejeztem be a mondatot, kissé elcsukló hangon.
Egy pillanatra sem akartam elereszteni. Némi megnyugvással töltött el, hogy érezhetem az illatát. Azonban ott volt az a rengeteg vér is, ami olyan szörnyű emlékeket idézett fel bennem, amit minden erőmmel próbáltam elfelejteni. Átéltem már hasonló pillanatot egyszer. Csak akkor nem egy számomra fontos személy volt az áldozat, és én voltam a gyilkos... Azt hittem az volt életem legrosszabb estéje. Ahogy szembe kellett néznem a tetteim következményével, majd gyáván elfutottam. De ez sokkal rosszabb volt annál.
Ez lenne a karma? Mert ez egy elég kegyetlen fintora az életnek.
- Maya... - ejtettem ki a nevét halkan, miközben kicsit felemeltem a fejem, hogy felnézhessek rá. Mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat. - Szeretlek - tátogtam szinte némán, majd egy gyengéd csókot nyomtam ajkaira, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy az elcseszett tündérmesékhez hasonlóan hirtelen fellélegzik, mintha mi sem történt volna.
Végül elengedtem, és idegesen egyenesedtem fel, hogy hátat fordítva neki eltávolodjak tőle pár lépésre. Összeszorítottam öklöm, és egy hatalmasat boxoltam a nappali falába, miközben éreztem, hogy a vérjaguár tombolni kezd odabent. Egyszerre voltam dühös, és szomorú. Kiábrándult. Legszívesebben üvöltöttem volna, és szitkozódtam volna. Tombolni akartam. Felégetni magam körül mindent. De ami a legfőbb, bosszút akartam.
Méghozzá véres bosszút...
Íriszeim zöldre váltottak, és semmi másra nem tudtam gondolni a fortyogó haragom hatására, minthogy elkapjam azt a vámpírt és a klán tagjai előtt szaggassam apró kis cafatokra. Az sem érdekelt, ha ezzel szerzek egy rakás vérszívó ellenséget, vagy elindítok egy kisebb háborút a természetfelettiek között. Ennyivel tartoztam nekik.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Jun. 23.

Tartózkodási hely :
⚘ BH ⚘

Foglalkozás :
⚘ Student ⚘


Hétf. Május 21, 2018 2:08 pm
boszorkánymester: varázslat szülötte, szíve fehér vagy fekete




Hurricane & Maya
Are you the hero or the victim?



Próbáltam ébren tartani magamat. A vérveszteség és a sérüléseim azonban egyre csak nehezítettek szemhéjaimon, a tudatomat tompítani kezdték, szavaimat visszafojtották. Gyűlöltem, hogy még az igazat se tudtam elmondani. Hiába próbálkoztam, se Hurricane se a fogytában lévő erőm nem engedte, hogy végre tiszta vizet önthessek a pohárba. Pedig már csak ennyire vágytam - ha már nem tehetek semmit, legalább egyszer az életben valljam be az igazságot.
Ne beszéljek? Hát nem akarod hallani, mi történt akkor valójában? Hogy én nem...
Összekuszálódtak a gondolataim. Látásom pedig egyre csak ingadozott, néha már csak pacákat láttam Hurricane arca helyett. Már az érzékeim is cserbenhagytak, s csak annyit vettem észre, hogy hirtelen valami melegség vesz körül. Behunytam a szemem. Átadtam magam ennek a furcsa hőnek, a kéznek, ami a hajamba túrt, s a nyakamat bizsergető levegővételnek. Tán átölelt? Csak ez lehetett, mást nem tudtam elképzelni. Óvó karjai a régi idők emlékeit idézték elő, s egy pillanatra Los Angeles partjain találtam magam, lenge ruhában, a tenger a talpamat nyaldosta. És ott volt Ő is. Mosolygott, legalább is így emlékszem. Én pedig nevettem, mert a szél az arcomba fújta a hajamat, amitől semmit nem láttam tisztán. Végül ő söpörte odébb, legalább is tudatalattim így elevenítette fel. Az is lehet, hogy másképp volt, nem tudom. Már ezek a képek is kezdtek elveszni...
Hurricane szavai visszarántottak a mélyből, ismét magamhoz tértem.
- Nem tudhattad... - feleltem elhaló hangon, s bár minden vágyam volt beszédet mondani arról, hogy miért nem az ő hibája, ami történt, képtelen voltam rá. Ehhez még a régi Maya mentalitás is kevésnek bizonyult.
Még mindig szorosan ölelt magához, én pedig csak kérleltem magamban, hogy ne is eresszen el. Ha ezek lennének az utolsó perceim, hadd töltsem őket Vele. Már az igazság se érdekelt, ez volt az utolsó kívánságom.
De mintha... Mintha a melegség szerteáradna a testemben... Lehetséges ez? Megeshet, hogy Ő erőt tud adni nekem a talpra álláshoz?
A nevemet hallottam, majd tekintetem találkozott az övével. Koncentrálnom kellett, hogy tisztán lássam különleges íriszeit, amiket most könnyek díszítettek. Hát mindezek után... Eldobtad volna a haragodat? Tudván, hogy itt a vég, elfeledted mindazt, amit legutóbb mondtál?
Szeretlek... Gyengülő szívem nagyot dobbant, légvételem megzavarodott. Tényleg kimondta volna? Azok után, amit tettem vele, még mindig szeret?
Szerettem volna válaszolni, de képtelen voltam rá. Szerettem volna bevallani, hogy mekkora ostobaságot tettem, és hogy mennyire sajnálom. Hogy egy igazi idióta vagyok... De nem, még a szám széle se moccant, csupán arckifejezésem vált a korábbinál is szomorúbbá, s még homályosabbá. Ezúttal ajkaimon éreztem azt a különös melegséget, és mintha ismét egy pillanat erejéig erő költözött volna a testembe. De amint elengedett... Megszűnt.
Pillantásommal követtem Hurricane-t, de csak addig, míg bele nem vágott egyet a szemközti falba. Ekkor már nem tudtam tovább tartani magamat, kénytelen voltam visszadőlni a kanapéra. Csak egy gondolat járt a fejemben...
Még van remény.
- Hurricane... - sóhajtottam. Már sejtettem, mit kell tennem, de addig nem tehettem meg, míg ő nem adta rá az engedélyét. Csak úgy nem vehettem az életerejéből, annál kegyetlenebb tettet nem ismerek. De ha hajlandó lenne adni egy keveset...
Túlélhetném.

battlefield ⚘ 503 ⚘ <3 ⚘ @




I am not afraid anymore
standing in the eye of the storm
ready to face this, dying to taste this, sick sweet warmth

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Hurricane & Maya - The truth is coming
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» ›› faith is my sword. truth my shield. knowledge my armor

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: